Vas, szén, üveg - ez a három dolog emelte fel S.-t, és ezek is okozták a bukását. Az Üveggyárat, amiről a történet szól, a városiak csak Öblösként emlegették, mert ez ugye benne volt a nevében: Öblösüveg gyár. És persze volt Síküveggyár is...Nekem sok közöm nem volt hozzájuk, az Öblösnél volt egy diszkó a kilencvenes években, ott voltam egyszer vagy kétszer, egy ismerősöm apja pedig üvegfúvó volt, de erről vele soha nem beszéltem. A történet alapja E.T.A. Hoffmantól jött, jobban mondva, saját, homályos Hoffman-emlékeimből. Azt hiszem, "Az arany virágcserép" messze nem annyira jó könyv, mint ahogy a középiskolás tananyag áradozik róla, Szerb Antal leírása Hoffmanról "A világirodalom történeté"-ben sokkal érdekesebb, mint az életmű maga. Most újraolvasva, találtam nála egy idézetet, Heinétől veszi, ő mondja Hoffmanról, én meg szeretném kisajátítani: "Egész műve nem más, mint egy rémült sikoly húsz kötetben."  

A képen az üvegfúvóknak emléket állító szobor látható, a jobb szélén, a távolban a hajdani üveggyár romos épülete, közepén az a nyílás olyan, mint egy aknavető nyoma. A romantikusok imádták volna a látványát.

Szellem a palackban

Szabados akkoriban Miskolcra járt, egy telemarketinges cégnél dolgozott, és naphosszat masszázshengereket, intelligens felmosófejet vagy mindent elvágó kerámiakést próbált eladni nyugdíjasoknak és gyesen lévő anyukáknak a telefonban. Hazafelé mindig a McDonald’s-ban evett, nagyobb menüt, így a fél liter Sprite próbára tette hólyagját a kanyargós, hosszú hegyi úton, ezért mikor a busz beért a városbéli pályaudvarra, szinte rohant a vécébe. Miután könnyített magán, rendszerint álmos fáradtság lett úrrá rajta, ezért az utasellátóban vett egy meglepően finom és erős presszókávét, majd behúzódott a sarokba, rágyújtott, és belebámult a levegőbe.

Egy ilyen esti órán idős, nagydarab férfi közelített hozzá, biccentett, mutatta a pult túloldalát, és kérdezte is, hogy szabad-e. Persze, mondta Szabados bágyadtan, csak nyugodtan.  A férfi letette korsó sörét, mellé egy áttetsző palackot, amelyben fehér füst gomolygott, aztán cigarettapapírt vet elő, dohányt, ügyesen megsodorta, és első két foga helyén lévő résbe dugva a szálat rágyújtott. A szakáll fölötti arca ráncos és sebhelyes volt, némelyik vörös forradás közepén apró szilánkok, üvegszemcsék csillogtak a sárgás fényben. A férfi megérezte, hogy Szabados bámulja, ezért kifújta a füstöt, majd azt mondta, üveggyári emlék, az öblösben dolgozott harminckilenc évet, és tíz éve, az első leépítésnél küldték el, mert neki már kivolt a nyugdíja, így a fiatalok legalább maradhattak munkában. Szabados kezet nyújtott, bemutatkozott, mondta, hogy ő meg a BRG-ben volt, és bár csak pár éve dolgozott, de mégis elküldték az első hullámban. Aztán kis csönd következett, végül Szabados megkérdezte, mi van a palackban, és a füsttel teli üvegre sandított.

Az öregember hümmögött egy sort, majd azt válaszolta, ennek hosszú sora van, de ha Szabadosnak van némi ideje, szívesen elmeséli neki, bár nem biztos, hogy minden részletét el fogja hinni. Szabados biztatta, hogy mondja csak, nincs semmi dolga, nem várja senki otthon, se kutyája se macskája, azért is időz itt ilyenkor, hogy egy kicsit emberek közt legyen.

Az idős férfi erre mélyet sóhajtott, maga elé vette a palackot, melynek nyaka mint akaratos gyerekkéz nyúlt fel a szakálla aljáig, végigsimította az üveg oldalát nagy, vaskos ujjaival, majd így szólt:

– Akkoriban más volt a világ. A hatvanas évek elején. Más volt az íze a levegőnek, a ciginek, meg a sörnek. Azt gondoltuk, az a világ mindig tartani fog, hogy az oroszok mindig itt lesznek, és hogy Kádár apánk örökké élni fog. Fiatalok voltunk, szerettünk dolgozni. és akartunk is. Én egyből a szakmunkásképző után bekerültem az Öblösbe. Először rakodónak, de aztán valaki kiesett a kemencesorról, így átraktak fúvótanoncnak. Fél évig csak adogattam a pipát a nagy öregeknek, előmelegítettem őket azoknál a pokoli kemencéknél, vagy pakoltam a hűtőbe a kész dolgokat. Később aztán engedték, hogy belenyúljak a formázásba is, az ollóval én nyírtam le a felesleget, a sapkát a már kész tárgyról, vagy segítettem a lerepesztésben. Eltelt egy év is, mire az első pipát kézbe vehettem, és belefújhattam. El nem tudja képzelni, milyen nehéz dolog az. Az üvegfúvás. Biztos látott már tévében róla filmet, ott olyan, mintha az ember csak egy lufit fújna fel, de a valóságban nem úgy van az, hanem oda kell durálnia magát, az anyag ellenáll, kell neki a jó erős tüdő és száj. Nem csoda, hogy minden jó fújónak kiesnek az első fogai, ahogy az enyéim is. Meg aztán az volt, hogy abban az időben nem annyira a szépség, hanem a mennyiség volt a fontos. Már nem voltak olyan nagy termelési versenyek, meg olyan bolondok, mint az a férfi az acélgyárban, aki Sztahanovnak képzelte magát, bele is halt, de meg voltak adva a tervszámok, hogy ezen a héten meg kell lennie ötszáz vizeskancsónak, vagy kétezer müncheni sörösnek. Kis csapatban dolgoztunk, alig voltunk hatan vagy heten, állandóra sokan nem bírták ezt a melót, beletanultak, de nem bírták, elmentek, otthagyták, visszamentek csomagolónak vagy mást csináltak inkább. Emlékszem, nagyjából egy időben kezdtünk a Gyurival, és azonnal jó barátok lettünk. Ő fent lakott a Rokkanton, az idős anyjával, és én, ahogy jöttem a Somlyóról, mert nekünk ott volt akkor ilyen kis szükséglakásunk, reggel mindig találkoztam vele, és együtt mentünk be, együtt is jöttünk el. Magas, sovány fiú volt, el se hitte volna róla az ember, hogy ilyen ügyes a fújásban, de nagyon is az volt, sőt, igazi művésze volt az üvegnek. Én mindig megcsináltam, amit kellett, miután beletanultam, nem pocsékoltam az anyagot, minden századik, ha kárba ment, a többi szépen sikerült, de Gyuri, ő aztán tényleg száz százalékra csinált meg mindent, és közben ördögi ügyességgel formált. Már a bankái is – az az első kis gömb, amikor először belefújunk –, azok is tökéletesen alakultak, aztán a lengetése csak javított a képen, öröm volt nézni, ahogy mozgatja az üveget, majd merít, majd lengeti, hogy aztán ügyes, takarékos kis mozdulatokkal előformázza. Sokszor, mikor megálltam pihenni, csak bámultam, mit tud ez a Gyuri, akkor még nem volt verseny köztünk, ezt jó tudni, elfogadtam, ő volt az ügyesebb. A vezetés is látta ezt, de engem is honoráltak, mert hoztam a normát, ha rám bíztak valamit, az határidőre kész lett, mondták, Lacikám, jövő keddre le kell szállítani a cseheknek ezer darab burgundit, és tudták, hogy ha rajtam áll, az meg is lesz keddig. Így is lettünk volna az idők végezetéig, barátságban, békességben, ha nincs az a lány. Már régebb óta nézegettem, mert láttam néha a csomagolóba is, de aztán felkerült festőnek, akik egy üvegfallal elválasztva ott voltak a szomszédos helyiségben, onnantól kezdve csak őt bámultam. Editkének hívták, kis, törékeny nőcske volt, mindig olyan szelíden mosolygott, csendesen, illemtudóan válaszolt, ha szóltunk hozzá, és amikor kezdtem vele komolyabban foglalkozni, akkor se nagyon engedett fel. Eltelt fél év, mire jutottunk valamire, de akkor meg azt láttam, hogy a Gyuri is találkozgat vele, visz neki egy-egy szépen formált üvegrózsát, kísérgeti a menzán, vagy a kapuban vált vele pár szót. Először az Editkével beszéltem a dologról, ő csak hebegett-habogott, hogy hát nem tudja, a Gyuri is meg én is, mind a ketten most kezdtünk el udvarolni, és ő nem tudja, mi legyen, ilyet még nem élt meg, ő nem akar dönteni. Láttam rajta, bántja a dolog, és azt is éreztem, hiába, hogy én voltam az első, mégis, valahogy jobban vonzódik a másikhoz, csak nem meri mondani, nem akar megsérteni, vagy maga se biztos a dolgában. Addig-addig tartott ez, hogy felhergeltem magam ezen a helyzeten, és egyszer, sikta után kérdőre vontam a Gyurit, hogy mit akar ő ettől a nőtől, akit én néztem ki magamnak. Mind a ketten fiatal emberek voltunk, az életünk legelején, el lehet képzelni, hogy hogy állt köztünk a dolog. A Gyurinak se kellett sok, mert bár szelíd és csöndes, jóravaló fiú volt, de ez, hogy így nekiestem, ez előhozta belőle kakast. Hogy az Editke azt mondta neki, hogy jobban kedveli az ő társaságát, meg hogy nincs nekem jogom valakit eltiltani a másiktól, az emberek már nem tárgyak, meg nem tulajdonok, mindenki azt csinál, amit akar. Erre egy kicsit visszakoztam, mert éreztem, nem jó felé megy a dolog, ezért inkább azt mondtam, Editke nem tud dönteni, az ő szájából hallottam, így hát nekünk kell ezt dűlőre vinni. Mármost, nem akartam verekedni, a földön hemperegni a legjobb barátommal, amúgy is én lettem volna a győztes, nem lett volna igazságos. Inkább az ötlött ott a fejembe, hogy legjobb volna más, békésebb úton elrendezni az ügyet, hirtelen belém villant, hogy mindjárt itt a nőnap, meg hogy van egy nagy rendelés pezsgőspohárra, és akkor már össze is kapcsoltam a kettőt, mert mondtam neki, te, Gyuri, oldjuk meg ezt okosan, versenyezzünk nőnap alkalmából, a hölgyek, Editke tiszteletére. Munka után kezdjünk el pezsgősöket gyártani, és aki tovább bírja, aki többet bír, az maradhat a lány körül, a másik eltűnik, lekopik, mint a festék. Gondolkozott ezen egy kicsit, láttam, latolgatja magában az esélyeit, de azt is, hogy tudja, ő a rosszabb fizikumú, vagyis ő az esélytelenebb, de ezt nem akarta belátni, elismerni, elvörösödött, és bólintott, belecsapott a tenyerembe, hogy legyen így. Most, visszagondolva, nem vagyok biztos bene, hogy hátul, az agyam egy zugában nem fordult az meg, nem számítottam arra, hogy hiúságból is elvállalja, noha tudván tudta, kisebb az esélye, ha nem a szépségről vagy az ügyességről szól egy ilyen verseny – de fiatalok voltunk, nagyon akartuk azt a nőt, és szerelemben meg háborúban ugye minden eszköz megengedett. A nőnapozás után megkértük a részlegvezetőt, kérjen túlórát nekünk kettőnknek. Azt is elmondtuk, hogy egy nemes verseny lebonyolításban is kérjük a segítségét, ő pedig, egy bajuszos, idős szaki, Pista bá, belement, de el is terjesztette a hírét, úgyhogy jó páran maradtak, és körbe leültek székekre, mint valami nézősereg. Editke persze nem maradt, amikor megtudta, mi készül, azonnal elértette, és sírva rohant haza az anyjához, de ezzel akkor már nem törődtünk, a Pista bá sípszójára megmerítettük a pipákat az olvadt üvegbe, meghengergettük a masszát a fémlapon, aztán forgattuk és lengettük, kialakítottuk a kelyhet, majd hozzátoldottuk a szárat és a talpát, és aztán kezdtük elölről az egészet. Telt az idő, fél szemmel néha a nézőkre néztem, egy idő után kezdtek elszállingózni, a fenti ablakokon meg láttam, sötétedik, Pista bá is mind többet pislogott az órájára. Egyszer csak azon kaptam magunk, hogy a fali nagy óra szerint már nyolc van, vagyis tizenkét órája dolgoztunk, ha az egész munkanapot összeadom. Tíz felé járhatott, amikor már én is éreztem a tagjaimban, hogy lassan itt a vég. A padlón, egy szöveten ott sorakoztak a kész poharak, egy négyzetben az enyém, másik, valamivel nagyobb négyzetben Gyurié. Nem tudom, mi történt, de az a fiú úgy dolgozott, mint az őrült. Nem volt időm őt nézni, de amikor néha rápillantottam, láttam, csorog az arcán a veríték, és nem csak a kemence melege miatt – a lába remegett a fáradtságtól, az arca kipirosodott, a nagy, elálló fülei is lángoltak. Mondani akartam, lassítson, mert nem lesz jó vége, de akkor meg úgy hatott volna, hogy azért csinálom, hogy én nyerjek. Nem nagyon izgattam egyébként magam, mert tudtam, hogy ezt a tempót ember tüdővel már nem bírhatja sokáig, és akkor majd én fogom szépen behoznia lemaradásom, sőt, meg is előzöm őt. Tizenegyre már csak hárman maradtunk Pista bával, aki néha elkrákogta magát, és azt morogta, hogy ez már szabályellenes, a porta fel fog jönni, hogy mi folyik itt, de mi nem törődtek vele, csak formáztunk és hűtöttünk, a fogótól már kipirosodott a tenyerem, és apró hólyagok jelentek meg a hüvelykujjam dombján, noha elképzelheti, hozzá volt szokva a dologhoz a bőröm. Aztán hirtelen beütött a krach. Fél tizenkettő felé járhatott, amikor egyszerre csak a szemem sarkából észleltem, hogy mellettem megszűnt a mozgás. Odanézek, hát Gyuri csak áll, szája még a pipán, de az egyik kezével a mellkasát markolja. Körbenézek, az öreg sehol, gondolom vécére ment, vagy beszélni a portással. Leraktam a pipát, nem is törődtem vele, hogy a végén még ott az anyag, és megindultam Gyuri felé, aki közbe tántorogni kezdett, előre-hátra, az arca elsápadt, és az a sovány kis csirkemelle úgy járt fel-alá, hogy rossz volt nézni. Felkaptam egy vizesvödröt, amiből meríteni szoktunk, ha szomjasak voltunk – márpedig folyton ihatnékunk volt abban a melegben –, és gyorsan odaléptem hozzá, de ekkor megtörtént a baj, mert a kimerültségtől már én sem figyeltem, megbotlottam, összeakadt a lábam, és ahogy elzuhantam, a kezemben lévő vödörből a víz a kemence nyílásába löttyent. Nem sok, de pont elég, hogy a kicsapó robbanás, az a forró, olvadt üveg ezt csinálja az arcommal. Megvakultam egy jó fél percre a vízgőztől, ott feküdtem a földön, hallottam, hogy megjön Pista bá, felkarol, aztán kiabálja, hogy Gyuri, ekkor nyitottam ki a szemem, és láttam, hogy mi van vele. Ő is a földön hevert. A pipa vége még mindig a szájában, de arca már fehér volt, és nem lélegzett, a keze csak szorította a csövet, még akkor is azon volt, hogy ne engedje le, még akkor is le akart győzni. Pista bá a mellkasára hajolt, majd a pulzusát nézte, aztán megrázta fejét, és hozzám rohant, letámogatott a portára, ahol volt elsősegély felszerelés, ellátták a sebeimet, és hívták a mentőket. Már akkor annyira összeszedtem magam, hogy visszamentem velük, fel Gyurihoz. Kérték, segítsek, így én voltam, aki elvette a szájától a pipát, kioldottam az ujjai közül a rudat, majd a sarokba vittem. Az utolsó műve nem pohár lett, túl nagyra fújta, talán már elvesztette félig az öntudatát, és azt hitte, kancsót vagy palackot csinálunk, mindenesetre fogtam az üveget, és leválasztottam a cső végéről, és akkor pillantottam meg benne ezt a fehérséget. Olyan volt, mint a füst, olyan, mint most, ugyanígy gomolygott. Azonnal eszembe jutott a mese Aladdinról, és ösztönösen fogtam egy rongyot, azzal bedugaszoltam, majd leraktam az üveget a földre, később meg szekrényembe. A többiek észre se vették ezt, mert a halottal foglalkoztak, megjöttek a mentők, hordágyra tették, és kivitték azon a szűk ajtón, majd az egyik visszajött, mondta, bevisznek engem is a kórházba, megnézik, mit lehet kezdeni az arcommal. Sok mindent nem lehetett kezdeni, a szilánkok beágyazódtak a húsomba, és akkor még nem volt olyan szinten a technika, hogy szépen el lehetett volna őket távolítani. Másnap délután már ki is jöttem, gondolhatja, első utam Editkéhez vezette, vagyis hát megvártam műszak után a gyárkapuban, elé álltam, és mondtam neki, hogy sajnálom, mert láttam rajta, tud már mindent, a szeme ki volt sírva. És akkor ott, mindenki előtt nekem esett, a mellkasomat verte, hogy miért csináltam ezt, miért vettem el a szerelmét tőle, mert hogy ő csak a Gyurit szerette, csak nem merte mondani, nem akart megbántani, azt hitte, majd szép lassan megértem, erre kitaláltam ezt a hülye versenyt, amibe a Gyuri belehalt. Ott hagytam őt, szó nélkül, vissza se nézve, és később is, még együtt dolgoztunk, éveken, évtizedeken át, csak köszöntem neki. Nemcsak a bűntudat miatt, hanem aztán már az arcom is szégyelltem előtte, és mindenki előtt, mert az folyton felidézte, ami történt, amit tettem, az emberek összesúgtak az utcán a hátam mögött, mindenki gyilkosnak tartott. Később persze lekopott a dolog, de én nem feledtem, minden reggel emlékeztetett rá a tükör. A boncolás után azt mondták, hogy Gyuri szívinfarktusban halt meg, és hogy vele született szervi baja is volt, nem kellett volna ilyen munkát végeznie, de akkor ugye még nem volt alkalmassági vizsgálat, senki nem figyelt erre. Egy ideig azzal nyugtattam magam, hogy talán egyébként is meghalt volna, de ez nem igaz, én hajszoltam bele a halálba a bolond versenyemmel.

Elhallgatott, és Szabados, hogy megtörje a csendet a palackra mutatott, hogy ezt akkor azóta magánál tartja. Az öregember bólintott, elnyomta cigarettáját, és maga elé húzta az üveget. Torz volt a formája, a nyaka egy kicsit megcsavarodott, és az egyik oldala belapult. A füst lágyan tekergődzött benne. A szekrényében tartotta egy ideig, majd hazavitte, elrakta jó helyre, magyarázta az idős férfi keserűen. És aztán elővette minden évfordulón, Gyuri halálának minden évfordulóján. Tulajdonképpen ez a palack volt azóta a társa, senki más. Asszony, gyerek, kérdezte Szabados csöndesen, mire a férfi csak a fejét rázta. Végül Szabados megköszörülte a torkát, és megkérdezte, hogy mi lehet a palackban?

Az öregember ránézett, majd értetlenkedve felhorkant, hogy az nyilvánvaló nem? Gyuri van benne. Gyuri lelke. Az utolsó leheletig fújta ezt az átkozott üveget, és ahogy meghalt, kifújta belé a lelkét is. Én pedig bezártam oda, később be is viaszoltam, mutatta a nagy piros viaszpecsétet, mely az üveg nyakát borította. De mit akar vele kezdeni, faggatózott tovább Szabados. Az öreg egy ideig nem válaszolt, aztán kibökte, hogy úgy véli, megissza, közben Szabadosra pillantott, elpirult, majd még jobban magához ölelte a palackot, mert hogy ennyivel tartozik neki, Gyurinak. Ma este van ötven éve, hogy a palackban van, azóta vár, azóta raboskodik odabenn, ideje egy kicsit kiengedi, hogy éljen még, már amennyi idő adódik még neki ebben a rozoga testben. Az a terve, elmegy Editke házához, kinyomozta, hol lakik most, valahol a város szélén, már özvegy, elmegy, és ott, az ajtóban megissza ezt a füstöt, aztán lesz, ami lesz. Indul is, most azonnal, mielőtt nagyon besötétedik, mondta határozottan, azzal fordult, el a pulttól, és ölben vitte volna a palackot, de az kicsúszott a kezei közül, utána kapott, hatalmasat bődülve, az az öreg test minden erejét beleadta az ordításba, és a vendégek és a pultos is megdermedt, de Szabados is, aki talán elkaphatta volna a zuhanó üveget, de nem tette, így az a sárga keramitkockáknak csapódott és millió darabra robbant. A füst azonnal kiáramlott belőle, először megült a lábuknál, mire az öregember lekushadt, leguggolt, és mohón lélegezni kezdett, de a fehérség hirtelen kihalványodott, és már nem volt ott semmi, nem maradt a padlószinten semmi más, csak levegő. Hagyja csak, majd feltakarítom, kiabálta a pultos asszony, és seprűt, lapátot hozott, összerántotta a szilánkokat, miközben Szabados felemelte a vénembert, és kitámogatta az utasellátóból. A lelke, dadogta az öreg, minden súlyával Szabadosra roskadva, a lelke, elveszett, másodszor is megöltem őt, nyögdécselte, és az üveggyöngyök közt könnycseppek kanyarogtak arcán. Szabados egy padhoz kísérte, leültette, mellettük nagy kupacban emberek tolakodtak egy busz ajtajánál, mind fel akartak szállni mielőbb, hogy legyen ülőhelyük, de közben az is foglalkoztatta őket, hogy venni kellett volna tápot a kutyának, remélem a gyerek ma nem hoz haza matekból rossz jegyet, jaj de jó lenne az kis lila cipő, anyámat meg kell látogatni hazafelé, harmadnapja fekszik, a hónapra már csak nyolcezer forint maradt, az kenyérre és parizerre elég, ha a kutya megint kiszökött akkor agyonütöm, viszket a hónom alja, remélem nem megint az kiütés, hova megy a Juci, mindig szédeleg, biztos a férjét csalja, és ezek a gondolatok, melyekből összeállt a lelkük, ezek a röpke egyéniség töredékek nem engedték, hogy figyeljenek másra is, így senki nem foglakozott a síró öregemberrel, akit Szabados egy idő után otthagyott, mert eszébe jutott, hogy még mosnia kell otthon.

vége

Volt egy filmalapos döntés a héten, ami elkaszálta a filmet , melyet megálmodtam. Viszonylag régóta foglakoztat már ez az ötlet, és amikor írtam a szinopszist és  a treatmentet, magam előtt láttam egy nagyon pörgő, mozgalmas és érdekes félig horror, félig szerelmi történetet. A jelenlegi kurzusnak ez az ötlet nem tetszett, és most lehetne ócsárolni a Vajna-féle érát, meg hogy Magyarországon ez a műfaj soha nem lesz támogatva, csak a művészfilmes, köldöknézős dolgok vagy a Viszkisről szóló milliárdos eposzok - de én ezt nem akarom. Azt gondolom, a szövegnek el kellett volna adnia magát, ha működik, támogatást kellett volna szereznünk rá, mert hiszek abban, hogy a jó történet  a legsötétebb korokban is megszerzi magának a pénzt, kitapossa a maga útját. Ez a történet kudarcot vallott. Amit még el kell mondanom, az az, hogy soha nem voltam sorkatona, megúsztam, félig a szemem, félig egy szimulált kényszerképzet miatt - a pszichológusnőnek, ahova elküldtek, hosszú percekig bizonygattam, hogy az emberek a utcán megfordulnak és bámulnak rám, miután elhaladok mellettük. Az a történet működött. Ez nem. Így megy ez.

Kopasz

- szinopszis -

Erdei őrtorony éjjel. Félőrült katona figyel minden neszre, közben levelet ír. Hangokat hall, és egy árnyat lát a torony körül ólálkodni. Hajnalra teljesen megőszül, összeomlik, és maga ellen fordítja fegyverét. A levelet, amit írt, a huzat kifújja az ajtón.

Egy évvel később. Nyolcvanas évek vége, alkony, erdei úton haladó teherautó. Három sorkatona ül benne, a legfiatalabbat, az újoncot „Kopasz”-nak hívják társai. Beszélgetésükből kiderül, késett az első eltávról, ezért büntetésként egy elhagyatott erdei tisztásra osztották be éjszakai őrségre, most oda mennek.

Múltbéli jelenet (a továbbiakban: a múlt, és dőlt): Kopasz egyenruhában áll egy kórház folyosón, kezében virág egy kórterem ajtaja előtt, tétovázik. Félbolond, szenilis öregasszony szólítja meg, Kopasz odaadja neki adja a virágot, és elrohan.

A két idősebb katona, becenevükön Náci és Petya, beavatja hősünket: Kopasznak egy titokzatos raktárra kell itt vigyázni a tisztás közepén álló őrtoronyból. Elmesélik, hogy egy másik katona öngyilkos lett egy éve ugyanitt, azóta állítólag az erdőben bolyong kísértete. Az őrtoronynál egy megviselt, furcsán viselkedő katonát vált Kopasz. A férfi átadja a raktár kulcsát, és figyelmezteti őt a kísértetekre, akik olyanok, mint az élők, csak nincs árnyékuk. A laktanyával egy rádión lehet tartani a kapcsolatot. A Kopasz egyedül marad, körbejár. Valaki figyeli az erdőből.

A múlt: Kopasz érettségizik, segítségére siet Éva, az osztálytársnője. Kopasznak nem ő, hanem az osztály bombázója, Andrea tetszik. Az érettségi után egy kocsmában összefutnak, megpróbálja felszedni, sikertelenül, a lánynak idősebb pasija van. Kopasz barátja, András estére bulit szervez, meghívja Évát is, akivel az utcán találkoznak. András nőt akar szerezni, a csöndes, visszahúzódó, szürke kisegér Évát szemeli ki magának. Kopasznak nem tetszik, hogy barátja egyéjszakás lehetőségnek tekinti a lányt, Éva után siet, hogy lebeszélje a buliról. Az félreérti, megsértődik.

A tisztás, éjjel. Kopasz levelet ír, de nagyon nehezen megy neki. Fényeket lát az erdőben – rádión riasztja a laktanyát, megnyugtatják, csak az országút autói. Lemegy a toronyból vizelni, zajt hall, fehér lepelben egy kísérteties alak közelít felé – Kopasz lelövi. Előrohan a kétségbeesett Náci, és a halottat élesztgetve elmondja, a leples alak Petya volt, és csak meg akarták tréfálni a fiút.

A múlt: Kopasz elmegy Évához, mert nála maradt a lány egy könyve. Beszélgetnek, egyre több közös témát találnak. A fiú pálinkát akar vinni az esti buliba, Éva a garázsban, az apjáéból ad neki. Megjönne a szülők, egy szekrénybe bújnak előlük, csók.

Náci leküldi Kopaszt az erdei úton parkoló teherautóhoz, menjen vissza vele a laktanyába, jelentse az estet. Útközben az újonc észreveszi, az erdő fái közt egy sötét alak kíséri - Petya. Kopasz menekül az életre kelt halott elől, de az beéri – és elneveti magát. Kiderül, az egész átverés volt, végig csak ugratták őt. A géppisztolyába vaktöltényt raktak. A vér paradicsomlé. Kopasz dühösen visszaindul a tisztásra, noha a bűntudatos Petya le akarja beszélni, át akarja venni a műszakját. Miután Kopasz otthagyja, Petya Nácit hívja adó-vevőn: induljon a B-terv.

A múlt: Kopasz és Éva a szülői autóban folytatják a csókot. Szemérmes, esetlen aktus, látszik, mindkettejüknek az első.

Kopasz nem találja a tisztáson Nácit. A raktár kulcsa eltűnt – rájön, a másik a raktárban van. Valóban, egy nehéz ládát akar kitolni. Kiderül, el akarják lopni és el akarják adni a láda tartalmát. Petya, az őrmester és ő van benne a buliban. Nagy pénzről van szó. Kopaszt a kísértet sztorival akarták elkergetni a helyszínről, de ez ugye nem sikerült. Most, hogy így alakult, elég, ha úgy tesz, mintha semmit nem látott volna. Kopasz Náci rábeszélése ellenére sem lesz a bűntársuk, felszólítja a másikat, menjen el, a láda nélkül, mire Náci Kopaszra támad, aki rövid tusakodás után bezárja őt a raktárba. Odakint Petya várja, aki közben visszajött a teherautóval a ládáért.

A múlt: az együttlétük után Kopasz elkíséri Évát a boltba. A lány még nem akar reménykedni semmiben, de megígéri, elmegy Kopasszal a házibuliba.

Petya a tisztáson Kopaszra támad, aki a toronyba menekül. Petya ide is követi, megszúrja az újoncot és megszerzi a fegyverét, de a dulakodás közben a torony erkélyéről a bozótosba zuhan. Kopasz ellátja szúrt sebét, majd lesiet a toronyból, mert lángol a raktár. Náci gyújtotta fel bent. Kopasz beóvakodik, oltja a tüzet, a másik nekiesik, a harc közben meggyullad a ruhája. Még félig összeégve is Kopaszt támadja, aki önvédelemből megöli. Az újonc kitámolyog a rakatárból, el akar menni a teherautóval, de felbukkan Petya, és megakadályozza a menekülést, a jármű egy fának csapódik.

A múlt: Kopasz megérkezik Andráshoz a házibuliba. Éva már ott van. Beszélgetnek, táncolnak. Andrea is eljött, ideges és dühös – idős pasija hanyagolja őt, nem jön érte.

Kopasz autó hangjára eszmél az ütközés okozta ájulásból. Fiatal nő, Mariann érkezik. A furcsán viselkedő lány a toronyba megy, mécsest gyújt. Kiderül, ő az öngyilkos katona volt barátnője. Kopasz leóvakodik a lány autójához, hogy segítséget hozzon, de a raktárból a ládával előkerülő Petya rálő, eltalálja a combját.

A múlt: Éva és Kopasz a tetőteraszon. Belátni innen az egész környéket. András szakítja meg az idillt: elfogyott az ital, Kopasz eljöhetne vele a kocsmába. A fiú hosszan búcsúzik Évától. Erkélyjelenet, mint Rómeó a Júliában.

Mariann fedezékbe, a bozótosba húzza a sérültet, majd kötszerért megy. Kopasz sárgult levelet talál. Elolvassa, ez az öngyilkos katona által írt levél. A levél szerint a kiskatona egykori szerelme is megölte magát. Visszatér Mariann, betámogatja az újoncot a raktárba, ahol kötszert remélnek.

A múlt: a kocsma felé menet a két fiú tanúja lesz, ahogy Andrea és a barátja összevesznek. A lány csatlakozik a kettőshöz, csalódott, keserű, kicsit részeg. Míg András italt vesz, a kocsma előtt Andrea kikezd Kopasszal. Őt elbűvöli a hirtelen jött érdeklődés. Egy közeli kis ligetben kötnek ki, a fák tövében szeretkeznek.

Megjelenik Petya – aki eddig a teherautóval bajlódott –, és rájuk támad, összeveri Kopaszt, ám az végül megöli őt egy pajszerrel. A félájult Kopasz tévedésből lelövi Mariannt.

A múlt: András – aki látta Andreát és Kopaszt eltűnni az erdőben –, féltékeny és dühös Andrea miatt, akibe reménytelenül szerelmes. Mikor visszatér a házba, a tetőteraszon előbb itatja a gyanútlan Évát, majd egy távcsövet hoz neki. Odalenn, a ligetben Kopasz rágyújt, az öngyújtón megcsillan a kelő napfénye – Éva így megpillantja a párocskát a távcsővel.

Hajnal. Kopasz magához tér, nagyon sok vért vesztett különféle sebeiből. Kifelé kúszik a raktárból. Feltűnik Mariann – sértetlenül. Nincs árnyéka – fedezi fel Kopasz. A lány nem segít neki, de elmondja, hogy üzenetet hozott. Elmeséli tovább, hogy ő valóban öngyilkos lett, majd a halálba kergette, kísértette egykori, hűtlen szerelmét. Ezt akarta tenni Kopasszal is, mert a fiú háta mögött beleolvasott az Éva szüleinek írt levélbe.

A múlt: a bűntudatos Kopasz visszatér a házhoz, az erkély peremén ott áll Éva. A fiú próbálja lebeszélni, de az összetört lány ugrik.

Mariann folytatja: az est folyamán – mint anyagtalan kísértet – ott volt mindenhol, hallott és látott mindent, és rájött, hogy a munkát, Kopasz megbüntetését elvégzi majd helyette Náci és Petya, akik B-tervnek a fiú meggyilkolását, és a tett öngyilkosságként való beállítását eszelték ki. Kopasz csak azt akarja tudni, mi az üzenet, amit hozott. A lány elmondja neki, Kopasz előtt elsötétül minden.

Kopasz ismét a kórházi folyosón áll, a kórterem ajtaja előtt. Tőle nem messze egy orvos Éva síró szüleinek magyarázza, hogy nincs remény. Kopasz belép a szobába. Ragyogó fény fogadja.

A földön, a raktár előtt heverő Kopasz arra riad, hogy dzsip érkezik. Az őrmester az. Kopasz megindul felé, ám a másik nem látja őt. Kopasz rájön, azért, mert ő maga is halott. Az erdő fái közt árnyak integetnek felé. Csatlakozik hozzájuk.

 vége

Dögkút - szótár szerint: verem elhullott állatok tetemének. Nyelvújításkori lenne a szó? Furcsa összetétel, mert a kútból alapvetően kiveszünk valamit, így nekem itt a jelentés és a használat élesen elkülönül. Volt egy dögkút a város feletti, a házunk mögötti erdő mélyén, de most, hogy elmentem oda, már nem találtam, csak egy hatalmas farakás volt a helyén, talán azzal takarták el (rákerestem: 2005-ben az EU-s szabályozás miatt bezárták az összes dögkutat az országban). A dögkút igazából nem egy érdekes dolog, bár én sosem értettem, hogy kik jelölik ki a helyét, aztán meg hogy a népek honnan tudják, hogy hol van. Nekünk eszünkbe se jutott volna, hogy oda elcibáljunk egy állatot. Az egyik kutyát az erdőben ástuk el, pár nap múlva ki is forgatta valami, így a részeit mésszel leöntözve temettük vissza. A másiknál már tanultunk az esetből, a kertben, a kerítésen belül földeltük el. Itt, ebben az írásban a dögkút mellé behoztam még egy egy másik elemet is, a Lucifer zuhanása keltette nyílást, mely persze rossz dolgok forrása lesz. A város pedig, amit elhagynak lakói, és gyermekei csak temetni járnak vissza (berakni valahova az elhalt testeket) - maga a valóság, nemcsak egy allegória.

Dögkút

Vendel leparkolt a városszéli utca végén, és kiszállt a kocsiból. Beszívta a füstös tél eleji levegőt, és csak állt a zöldre festett, rozoga kapu előtt, zsebében kitapogatva anyja egykori tulajdonának kulcsait, a kapukulcsot, a bejárati és a hátsó ajtó kulcsát, a pincekulcsot, a fészerkulcs nagy, tollas formáját. Hátrébb lépett, hogy perspektívában lássa a dolgokat, hogy elhelyezze a számára borzongatóan ismerős és mégis idegen térben a kis utca utolsó házát, melynek telke már szinte belógott a völgyet övező erdőbe. A ház mellett egy szilvafás placc volt, néha itt fordultak meg az utcabeliek autójukkal, használt gumik feketéllettek a sárga fűben. Hátrébb, a telkek közepétől, a táj emelkedni kezdett, nem meredeken, de határozottan, fekete, komor akác és tölgy kapaszkodott a szürke égbe. Vendel körbenézett a néptelen utcán, majd sóhajtva a kapuhoz ment, és kinyitva a zárat, belépett az udvarba.

Minden olyan volt, ahogy a tor után hagyták, itt-ott szalvéták áztak a földön, a kuka mellett papírtányérok hevertek, maga a kuka megtömve a maradékkal, senki nem vonszolta már ki kedd és péntek reggel a vidám színű szemetes autó érkezésekor. Vendel a bejárati ajtóhoz ment, aztán meggondolta magát, és hátra került, körbe, a málló vakolatú fal mellett. Eresz alatt nyílt a hátsó ajtó, mely egyenesen az erdőre nézett, kis, kopott út vezetett a kertkapuig, vagyis annak helyéig, mert jó évtizede ellopták. „Mikor hozol már nekem új kaput, fiam, ha így marad, azok a dögök nagyon ideszoknak” jutott Vendel eszébe anyja siránkozó hangja. „Elég lenne egy kis drótfonat is”. A hátsó udvaron régi bútorok halma feszült nejlon alatt, Vendel első házasságának emlékműve, a ház falánál, szépen berakva tűzifa, arrébb egy régi sparhelt, kifelé, a kert szélében fészer sötétlett. Maga a kert is vigasztalan volt, derékig ért benne a most már száraz fű, közte elhagyott szőlőkarók, hátrébb ősöreg körte- és szilvafák csavarodtak torz, gerincbajos formában. „Megmetszhetnéd a fákat, mióta apád meghalt, nem foglalkozik velük senki” – panaszkodott anyja oly sokszor látogatásai alkalmával. Vendel nem értett a metszéshez, nem tanította meg neki senki, mert az apja még gyerekkorban meghalt, kettévágta egy csille a bányában.

Vendel toppantott, hogy elijessze az emlékeit, és hogy valami zajt keltsen, mert a csönd nyomasztóan roskadt a tájra. Emlékezett, régebben a város felől folyton autóduda, vonatfütty vagy hangosbeszélő zaja szűrődött fel a házig – most azonban semmi nem ért el ide. Vendel tudta, fővárosi életéből nyomon követte, hogy a város mennyire lejtmenetben volt az elmúlt évtizedekben, ez a lassú haldoklás és pusztulás képzeletében összemosódott anyja öregedésével és leépülésével – és most a két dolog szépen össze is ért, nem maradt utánuk csak a néma csönd.

A hátsó ajtóhoz lépett, és kikeresve kulcscsomóján a megfelelő darabot, kinyitotta a zárat, de még mielőtt belépett, leguggolt, és óvatosan végigtapogatta a karmolásnyomokat.

„Minden héten van egy, amelyikbe akar jönni„ – suttogta anyja, az ajtót mutatva.  – „Addig kaparják, míg felébresztenek. Akkor aztán adok nekik.” – Vendel kinyitotta az ajtót, és belépett a savanyú levegőjű házba. „Szemeteszsákba rakom őket, és mehetnek a kukába”.

Nem húzta be maga mögött az ajtót, hagyta, hagy szellőzzön a lakás. A hátsó rész egy kis főzőkonyha volt, beljebb haladva hálószoba és az utcára néző nappali tárult a látogató elé, ebből folyosó vitt az elülső bejárathoz.

Vendel felhúzta a redőnyt a nappaliban, mire a bágyadt fény megcsillant a narancssárga ülőgarnitúrán, de főképp az üveges szekrényen, ahol poharak, serlegek, nippek, kancsók, kiöntők sorakoztak, hetvenhat darab, mind gyönyörű, apró mozdulatokkal kifestve. Az anyja negyven évig dolgozott az egykori üveggyárban, előbb mint csomagoló, aztán mint előkészítő, végül, miután felfedezték kézügyességét, festőként. Halványzöld, sosemvolt növényeket, kacsokat, lila és kék szirmokat, fura állatokat, várakat, híres épületeket pingált az üvegre, és a legszebb műveiből mindig hozott haza. Vendel kisgyerekként soha nem nyúlhatott hozzájuk, csak nézhette, ahogy anyja vasárnaponként gyengéden letörli őket. Most a vitrin üvegét elhúzva kezébe vett egy teknőst, lefújta róla a port. „A szén, a vas és az üveg – ezt a hármat adta ez a város nekünk és az országnak” – mondogatta anyja sokszor. „A kommunisták nem sok mindenhez értettek, de gyárakat, azokat tudtak csinálni, az aztán ment nekik” – magyarázta büszkén a már idősebb Vendelnek, mikor az haza-hazalátogatott hozzá az orvosi egyetemről. Nem osztotta ezt a véleményt, főképp nyolcvankilenc után, amikor megkezdődtek a leépítések és bezárások, de soha nem mondott ellent anyjának, aki egy másik kor felemás módon büszke gyermeke volt.

Óvatosan lerakta a teknősbékát, vissza a körvonalra, melyet a por borította felületen hagyott, majd átment a hálószobába. Anyja szinte csak itt élt az utolsó éveiben. Volt egy kis kályha az ágy mellett, egy asztalka a falnál, annál evett, egy másik a sarokban, rajta a síkképernyős tévé, amit hetvenedik születésnapjára Vendeltől kapott. A férfi felvette a távirányítót, majd megnyomta rajta zöld gombot, és leroskadt az ágyra. Puhán besüppedt alatta, orrát megütötte az öregség szúrós vizeletszaga, amely az utolsó időben körbelengte anyját. Egy férfi késeket próbált eladni neki a képernyőn, Vendel bambán nézte, forgatta magában az érzést, hogy napközben tévét néz, aztán kikapcsolta a készüléket. Az asztalon gyógyszerek csillogtak egy bonbonos dobozban, mellettük üvegpohár, ezen is festés, hegyek, nap, „Mátrai emlék„ felirat. Vendel felemelte a poharat, a fénybe tartotta, míg fel nem fedezte a peremen a rúzsnyomot. Az anyja az utolsó pillanatig, haláláig nagyon adott a megjelenésére. A gondozónő, aki a vége felé hetente kétszer látogatta, elmondta Vendelnek, hogy fél óráig festi a szemét a tükörben, és olyan erősen rúzsozza a száját, hogy szalvétával neki kell letörölnie a felesleget.

„Egy asszony adjon magára minden körülmények közt” –magyarázta az anyja Vendelnek a botjára támaszkodva. „Ne hagyd el magad. Helyt kell állnod, mert ezt mérte rád a sors.”

A férfi visszatette a poharat, majd lehajolt, és benyúlt az ágy alá, és addig tapogatódzott, nagyjából a fejrész alatti részen, míg keze rá nem akadt a balta nyelére. Kis, tömör fejű balta volt, majdnem olyan, mint egy kalapács, a penge éle csorbult, kopott, a bunkós részére barna, agyagszerű dolog száradt rá. Vendel megborzongott, és a földre engedte a szerszámot, ami anyja kezében fegyver volt a rémképek, kényszerképzetei ellen. „Éjszaka jönnek, csak éjszak, a napfényt nem bírják. Az is biztos, hogy az erdőből jönnek, a dögkútról, mert hosszú, mocskos nyomot húznak a fűben” – magyarázta Vendelnek pár évvel ezelőtt egy őszinteségi rohama során, és a fia akkor megütközve hallgatta, de nem szólt semmit, se akkor, se később, mert alapvetően kínos volt a dolog mindkettejük számára. Most felállt, kisétált a házból, hátra, a hátsó ajtón a kert pereméig, majd tétovázott egy kicsit, aztán mégis nekivágott az ösvénynek. „Apád mindig mondta, hogy ott, az erdőben régebben egy légakna volt. Nyitottak egy járatot itt, még száz éve, de aztán nagy sietve be is zárták. Nem tudni miért, a lényeg, hogy megmaradt a légakna, ami olyan, mint egy kút. Az szállítja le a friss levegőt a bányajáratokba” – hallotta anyja suttogását a fülében, míg áthaladt a kert fái közt, melyek vádlón figyelték őt. Még most, a tél elején is édes, rothadt szilva, erjedt cefre szaga terjengett tövükben – nem volt már senki azon az utolsó őszön, hogy begyűjtse termésüket, az aszott, torz kis gyümölcsöket megmossa, feldarabolja és fahéjas, cukros vízbe eltegye télre. Hány éven át hurcolta a kert rossz, ócska eredményeit anyja sárgás lében úszó, zavaros nedvű befőtteit Vendel a fővárosba, hogy aztán a vasárnapi ebédnél fintorogva kóstolja meg ő vagy az aktuális felesége a tartalmukat, amely szinte mindig a vécében végzete.

Vendel – miközben áthaladt a kerten, és beért az erdő fái közé – azon tűnődött, hogy mérgezett ez a föld, talán megbolygatták a környékbeli bányák, túl sok járatot és furatot vájtok odalenn, amitől a termőképessége átalakult valami rossz, negatív kisugárzássá.

„A légakna olyan mélyre nyúlik, hogy ha egyszer beleesel, napokig zuhansz”– ijesztgette Vendelt az anyja még gyerekkorában. „Soha ne menjen oda, játszhatsz az erdő szélén, de soha ne menj arra a környékre!”

Vendelt nem kellett tiltani – alapvetőn nem szeretett az erdőbe bemenni. A fák közt rosszul érezte magát. Ha mégis arra kényszerült, hogy anya parancsára hullott ágat gyűjtsön, folyton azt leste, nem mászik-e kullancs rajta. Most is, a vastag törzsek közt haladva, miközben feje fölött egy varjú kezdett károgni, végre megtörve a csendet, kedvetlenség lett úrrá raja. Alig látható ösvényen kanyargott fel, csak fel a hegyen, míg a bokrok megritkultak körötte, majd egy kis lapályra, ért ahol a fák hézagosabban álltak. Tudta, mert anyja néha elhozta idáig, mikor fát gyűjtöttek együtt, hogy azon túl van a légakna, a dögkút, anyja időskori mániájának, és kényszerképzeteinek centruma. Átvágott a tisztáson, lába alatt recsegtek a gallyak. Amikor lenézett, látta, nem gallyak, hanem csontdarabok, fehérre csiszolt bordakosarak, lábszárcsontok hevernek mindenhol. Apró állatok és madarak tetemei feküdtek a réten. Óvatosan, a frissebb darabokat kerülgetve folytatta útját, és közben fejében ismét megszólalt a halott. „A bányászok nagy sietve itt hagytak mindent, csapot-papot, ezt mondták apádnak az öreg szakik” – magyarázta anyja a tisztás szélén állva „Senki nem tudja, miért. Senki sem beszélt arról, hogy mit találtak a föld alatt, és hogy miért olyan mély az az üreg”. Itt sosem folytatta, de Vendel tudta, hogy anyja tovább jutott gondolataiban. A férfi rátért egy kis ösvényre, ami becsatlakozott egy nagyobb, autókerekek vájta útba. Az út lentről, a hegy másik oldalról kanyargott fel. Néhány lépés után orrát megütötte az édes, fojtó szag. A dögkút betonkávája jó tíz méterre volt, befelé az erdőben, vékony csapás vezetett odáig. „Azután kezdődött, hogy az erdészet kijelölte dögkútnak a légaknát” magyarázta a már idős anyja a vasárnapi húslevest szedve Vedelnek „Éjjelente elkezdtek motozni a ház körül. Mindig erre jönnek, nem tudom miért, talán érezték, hogy itt meleg van, vagy látták a fényeket a fák közül, és eszükbe jutott a gazdájuk”.

Vendel papírzsebkendőt vett elő zsebéből, jázmin illatút, az tartotta orra elé, míg a betongyűrűhöz sétált. Kidőlt tábla figyelmeztette a földről „A kútba kizárólag állattetemek dobhatóak, szemét elhelyezése hatóságilag tilos”. Lenézett a sötétségbe. Azt várta, lát valamit, valami csúnyát és riasztóan undorítót, de csak az éjbe vesző mélység, és a lentről felpárolgó bűz volt odalenn. A kút falán nem látszott semmi nyom, sima beton volt, ami lejjebb földes, törmelékes anyagba ment át. Nem élt olyan állat a földön, ami itt fel tudott volna kapaszkodni a felszínre.

„Nem tudom, hogy jönnek ki. Vannak olyan részeik, amikkel lehet, hogy meg tudnak kapaszkodni a kút falán. Vannak csápok és karmok rajtuk, némelyik olyan, mint a polip, vagy a fejükön van egy nagy száj. Nem tudom, de kijönnek, és ez a lényeg” – magyarázta anyja az ágyából, amikor már nagyon gyönge volt.

Vendel elfordult, majd elsietett a kúttól, aztán mély levegőt vett ott, ahol már belélegezhetőnek vélte. Várt egy pillanatig, hátha történik valami, de a józanság és a gyakorlatias gondolkodás győzött a képzelődésen. Visszaindult anyja házához, közben szedegetni kezdte a bogáncsot, mely szövetkabátja karjára ragadt.

Ahogy beért a kertbe, az alkonyat fényei közt apró, fehér szemcsék rajzolódtak ki a levegőben. Hullani kezdett a hó. Igazából kisszemű, gyors mozgású dara volt csak, de megvolt benne az a varázs, ami az első hóra olyannyira jellemző. Vendel megállt a kert közepén, felfelé bámult, kitátotta száját, és kinyújtotta nyelvét, hogy ráessen ez a reszelék. Gyerekeként sokat csinálta ezt, mikor havazott, és ilyenkor megrohanta valami gyöngéd boldogság, ami egyébként oly ritka esemény volt életében.

„Lucifer lezuhant az égből, három napon át esett, majd becsapódva a földbe, és egy iszonyatosan mély üreget vájt„ – jött a fejébe anyja hangja, kijózanítva őt, megtörve a pillanat báját, visszazökkentve a valóságba. Ezt már az utolsó alkalommal mondta, mikor találkoztak, a hétvégén, amikor anyja már csak feküdt és pihegett ágyában. „És az üreg, az akna végén, a föld mélyében, megfagyva a zuhanás burkában, ott vár a végítéletre” – motyogta az anyja, aki sosem volt vallásos, noha kislánykorában megáldozott, sőt, a templomi kórusban is énekelt. Vendel akkor nem értette az eszmefuttatást, a hirtelen jött monológot, csak később, hazafelé, az autóban, az autópályán kapcsolta össze magában a dolgokat. Anyja öregségben elbomló elméje egymásra vetítette képzeteit, primitív magyarázatot adva az éjszakai félelmeinek, az ajtón motozó hangoknak. „Ki lesz, aki megállítja őket, ha én már nem leszek?” – nyafogta anyja a búcsúzáskor. Vendel nem válaszolt, az ápoló a folyosó félhomályából figyelte őket. „Ki fogja visszaadni e szegény, az éjszakában bolyongó teremtményeket, Isten elhagyatott torzszülötteit az enyészetnek?” – és Vendel erre sem tudott válaszolni. Otthagyta anyját, aki pár nappal később végleg elaludt, az ápoló találta meg, törte rá az ajtót egy hideg reggelen.

Bement a házba, gondosan bezárva kulccsal a hátsó ajtót. Visszasétált a nappaliba, az ablakhoz, elhúzta a megsárgult tüllfüggönyt és kibámult. A rozzant kerítésen túl Kovácsék háza látszódott, sötét volt, a gyerek, Vendelnél fiatalabb, elment Pestre vagy külföldre, magukra hagyva az öregeket. Ilyen volt az anyja háza is, és lassan a többi ház is az utcában - idős emberek által lakott épületek, amelyekben hiába várták vissza a fiatalokat. Tekintete a kukára esett, melynek fedelét kinyomta a tor szemete, és hirtelen eszébe jutott, hogy ki tudja, a tor előtt mikor volt utoljára ürítve. A nagydarab, rosszkedvű ápoló biztos nem foglalkozott vele, az anyja pedig az utolsó két hétben már csak a vécére kelt ki az ágyából.

A hirtelen jött ötlet riasztónak tűnt első pillanatra, de megkönnyebbülést is ígért Vendel számára. Nem várta meg, míg józan énje végiggondolja a dolgot, a pillanat ihletétől hajtva az első ajtóhoz sietett, babrált a kulccsal, majd kinyitotta a zárat. A zsanérok csikorogtak, ahogy kilépett. Határozottan a kukához ment. Kinézett a kerítés felett – az utcán nem járt senki –, aztán gyors mozdulattal felrúgta a kukát, és nézte, ahogy a papírtányérok, műanyag poharak, pogácsák, a kaszinótojás krémes sárgája a hószemcsékkel pettyezett gyepre ömlik. Feje felett rebbenve felfénylett az utcai lámpa, pont jó időben, hogy lehajoljon, és a kuka alját megragadva kiborítsa az összes szemetet, majd lábával egyengetve, áttúrja a szemetszsákok, krumplihéj, penészes kenyér és egyéb, fekete, barna hulladékmassza elemeit, míg bele nem akad lábfeje egy különösen nagy és masszív zsákba. Óvatosan megragadta a zsákot, amely a kuka alján lehetett, és kijjebb húzta, el a szeméttől. A zsák nehéz volt, érezni lehetett, egy tömbben lévő dolgot rejt. Megfogta a csücskét, felemelte, és kirázta a tartalmát az alkonyi, hópettyes égbolt alatti földre, anyja, a város földjére.

– Istenem – mondta Vendel, a tetemet bámulva. Ez volt az első szó, amit kimondott, mióta megérkezett, hangja rekedten csengett a növekvő sötétségben.

Nagy, tappancsszerű elülső lábak, oldalt kilógó bélfoszlány, ami nem is bél volt, hanem valami redő, és apró, de karmos hátsó lábak. A fej talán egy kutyáé, vicsorgó torz pofa, bár ép szeme nagy, sárga résbe nyílt, akár a lusta, lomha macskák tekintete. A test megnyúlva, hátul csupasz, elöl bundás, csíkos mintával. Olyan volt, mintha több állatból rakták volna össze. A koponya jobb felét bezúzta anyja csapása, a balta súlya, az elnyílt szájban jól látszottak az éles agyarak, amelyeket a végső agóniában egymásra feszültek. Hátsó lábain ujjnyi, sötét karmok meredeztek, és ahogy cipője orrával a hasára fordította, Vendel felfedezte, hogy a redőszerű kinövés, ami a hátából indul, igazából hártyás denevérszárny.

Ki tudja ma már megmondani, meddig állt a dög felett, nem is ügyelve a bűzre, mely a tetemből tekergődzött elő. Az biztos, hogy este lett, mikorra visszalökdöste egy bottal a zsákba, a zsákot a kukába, majd a konyhai kislapáttal a többi szemetet óvatosan rátöltötte. Végül kinyitotta a kaput, és kihúzta a kukát az utcára. Hétfő este volt, másnap reggel majd kiürítik a szemetesek.

Mikor végzett mindezzel, visszament a házba, de előtte gondosan becsukta a kaput, bezárta maga mögött az első ajtót, aztán a hátsóhoz ballagott, azt is bezárta. Igaz, előtte még kilesett a kertbe. Az ösvényen nem moccant semmi. Próbálta a hátsó ajtó fölött lámpát – biztonságos, sárga fénnyel égett. Úgy hagyta. Végül visszament anyja hálószobájába, de nem kapcsolt világítást, leroskadt az ágyra, hagyta, hogy beburkolja az elmúlás szaga. Ült a sötétségben, majd észbe kapott, lenyúlt a lába mellé, rövid keresés után megtalált, ölébe fektette a baltát, aztán úgy maradt, mozdulatlanul nagyon sokáig.

Várt.

vége

Ennek a befejezése. Sajnos rosszul emlékeztem, a kitömött ló a városi múzeumban van, vagyis ott láttam jó két évtizede. A bányamúzeumban műanyag vagy valami spéci anyagból készült ló van. A robbanóanyag-koktél receptje pedig a Harcosok klubjából jött, de nem vagyok benne biztos, hogy nem elektromos gyújtással kell beindítani a detonációt...

Sikta

Lent voltak a föld alatt. A csoport feje fölött hetven méternyi anyag halmozódott recsegve-ropogva a feszítő erőktől, hetven méternyi homokból, kőből, vízerekből, termőföldből, kutya- és macskatetemekből, egy újkori kunyhó romjaiból, barnaszén sávokból, agyagból, ruhafoszlányokból és csontokból és hajból és körömből, mindabból, amit az elmúlt ezer és ezer év összehordott az emberek vájta, félkör vagy inkább trapéz alakú járat fölé.

– A túránk végén elérkeztünk ahhoz, ami még csak készül, egy új szakasz bejáratához – állt meg a vezető egy fordulóban, és hagyta maga köré seregleni a fiatalokat és idősebbeket, az anyukákat, apukákat és gyerekeket meg azt a két öregembert. – Ezt a járatot – mutatott jobb kéz felé – Dávid-aknának nevezik. Ahogy látják a fal mellé rakott téglából, eddig le volt zárva, de hamarosan megnyitjuk, ezzel is növelve a látogatható szakaszt. A statikai vizsgálatok már lezajlottak, itt-ott kell csak renoválni a dúcolást, de nagyjából még rendben van, annak idején jó munkát végeztek a kollégák – azzal megütögette a háta  mögött sötétlő, a falban érként feszülő gerendát. – Van kérdés? – kivárt, bár tudta, hogy itt, a séta legvégén, a szakasz legmélyebb pontján nem lesz kérdés. Egyébként se szokott sok kérdés lenni, a legtöbb ember nyomott hangulatban, szótlanul botorkálja végig a túrát, még azok is, akik előtte, odakint, a felszínen hangoskodva, nevetgélve, dobozos sört iszogatva játszották az eszüket, még azok is elcsöndesednek, amikor fejükön a sárga sisakkal megindulnak lefelé a föld mélyébe az egyre lejjebb és lejjebb kanyarodó és mind szűkebbnek tűnő járatokon. – Ha nincs kérdés, akkor én megköszönöm a figyelmüket – mondta a vezető, és előre indult, félretolva egy sápadt kisfiút. – És akkor megkezdjük felfelé kapaszkodásunkat a felszínre, a napfényre, remélem élvezték a földalatti világot, fejre vigyázz, főképp majd a létránál.

A csoport engedelmesen, csoszogva, aprókat lépve, halkan beszélgetve követte. A vezetőjük tudta, hogy mind a járat végét fürkészik, hogy mikor tűnik már fel a nap vége, azt a jelet, amitől megkönnyebbülten levehetik a sisakot, és végre mély levegőt vehetnek, olyat, ami nem a föld, a vizes fa és a rozsdás vas szagától terhes. A fölfelé tartó menetelés elég megerőltető volt, két-három kanyar után azonban elértek egy átjáróhoz, amellyel le tudtak vágni egy hosszú szakaszt, és kiléptek a fő folyosóra, amelynek végben ott fénylett a félköríves bejárat. Egy nő hangosan felnyögött: – Hála istennek – mire a vezető elmosolyodott. – Nincs is szebb látvány az áldott nap sugarainál, ugye? – kérdezte szelíden, aztán előrement, kinyitotta a vasrácsba illesztett kaput, majd bevárva a csoportot, sorban elvette a sisakokat, és a falra szegelt fogasra akasztotta őket, aztán a főkapcsolóknál áramtalanította a bányát. Amikor végzett, kiment ő is, bezárta a vaskaput, és a bánya előterében álldogálóknak még elmondta, hogy a múzeumban, a shopban miket lehet venni, majd elköszönt tőlük, jó utat kívánt hazáig, azzal visszament az irodába. Levette nagy, bélelt kabátját, és a szögre akasztotta, bár még fázott, mert a lenti hideg, a nyirkos, hűs levegő átjárta csontjait. A kis teakonyhába ballagott, ahol talált egy fél csészényi maradék kávét a melegítőn, kitöltötte, és csak úgy, cukor nélkül elszürcsölte.

– Sikta van mára? – kérdezte a sarokból Béla bácsi, leengedve az újságot, melyet a háta mögötti ablakon betűző fénynél, a tavaszi alkony erőtlen búcsújánál olvasgatott. – Ja, igen – bólogatott a férfi fáradtan és zavartan, mert Béla bácsira nézve hirtelen rossz érzése támadt, mint aki elfelejtett valamit, és a rossz érzés azzal a kellemetlen tudattal párosult, hogy ez a valami talán fontos lehet. – Mára vége – motyogta, és arra gondolt, az asszony azt mondta, hazafelé vegyen a kutyának tápot, és hogy az autót műszakiztatni kell a jövő héten, de nem, nem emiatt volt rossz érzése, valami más sötétlett a tudata mélyén. – Azt mondják, a megnyitóra meghívtak egy csomó öreg szakit is – magyarázta hirtelen inkább magának Béla bácsi. – Lesz ünnepség is, ki kell majd pakolnunk az egyik teremből – folytatta elgondolkodva. – Gondolom, a polgármester mond beszédet. Aztán mind lemegyünk, megnézzük a Dávid-aknát. Hogy omolna be az egész – tette hozzá dühösen.

– Milyen öregeket? – kérdezte a másik, és lassan eszmélni kezdett, arcán a felismerés, aztán a döbbent, majd az ijedtség végül a harag váltakozott. Lecsapta kávésbögréjét a pultra.

– Hát az öreg bányászokat, már akik még élnek – mondta Béla bácsi, de ekkor a másik már ott sem volt, kirohant a folyosóra, lekapta kabátját a fogasról, majd kiment a múzeum előtti parkolóba. A látogatók nagy része már elment, csak az a fiatal párocska állt az autójuknál, akik végig egymást fogdosták odalent. – Nem láttak két öregembert? – kérdezte tőlük, de azok csak a vállukat vonogatták, így a bányalejárat felé iramodott, zsebéből előkotorva a kulcsokat, és közben egyre csak azt motyogta: – Azt a rohadt, azt a rohadt.

– Na, ez bekrepált – jelentette ki hetven méterrel lejjebb a bányamérnök, amikor kialudt a zseblámpa. – Dohányzik? Van öngyújtója? – fordult arra, ahol a vakot sejtette a sötétben. – De nem is kell, hoztam gyufát. Csak azt se tudom, hova raktuk a hátizsákot.

– Nyugi, ez az én világom – jött a válasz, majd kotorászás és motozás hallatszott, aztán gyufa sercent. A sárga fény megvilágította őket, a hátizsákot a földön, és a két flakont, melyet a bányamérnök már egy kis lapáttal beásott a Dávod-akna kezdőgerendájának a tövéhez. – Kellene valami rongy. Amit meggyújthatnánk – jelentette ki a bányamérnök. – Hogy lássak. Még a gyújtózsineget el kell egyengetnem. –  Sötét lett, és ebben a sötétségben a másik levette kabátját, majd a fekete, puha pulóverét, aztán visszavette a kabátot, és éles reccsenés hallatszott, ahogy a Hilfiger pulóver, amit fia ajándékozott a katonának, még tavaly karácsonyra, kettészakadt, végül ismét gyufa sercent, és az anyag lángra kapott. – Nem fog sokáig tartani szerintem – jelentette ki a vak, majd felállt, ellépett a tűztől, és kitapogatta a járat falát, a dúcokat. – Komolyan azt hisszük, hogy ezt le tudjuk rombolni? – kérdezte némi kétkedéssel a hangjában.

– Mindent le lehet rombolni. Csak ismerni kell a gyenge pontját – magyarázta a bányamérnök elegyengetve a zsinórt, miközben lassan, guggolva hátrált, el a flakonoktól. – Ezek a gerendák iszonyatos feszültségben tartják maguk felett a földet. Ha az aljzatnál sikerül egy kis sérülést okozni, akkor a jobb oldala a járatnak beomlik, de a másik oldal se fogja magát tartani.

Felállt, körülnézett a gyérülő fényben: – Vizelnem kell. Ez a kurva prosztata – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, majd behátrált a sötétbe, el a vaktól, és a Dávid-akna bejáratától.

– Csak siess komám, mert szerintem nemsokára észreveszik az eltűnésünket – figyelmeztette a nyugalmazott katona, és újabb szövetcafatot dobott a forróság felé, ahol a tüzecskét sejtette a földön.

A bányamérnök jó tíz lépést ment, bele a Dávid-akna feketeségébe, majd megállt, és fülelt, mert valami neszt halott maga előtt, végül erőt vett magán, és reszkető ujjaival lekínlódta a cipzárját. Miután végzett, farzsebéből elővette a pálinkásüveget, meghúzta, majd hátrakiáltott a fény peremén álló alaknak: – Még mindig nem iszik?

– Még mindig nem – nyugtázta a másik.

– Engem nem kínász, Péter? – szólította meg a bányamérnököt a reszelős, köhögős suttogás, mire ő hátraugrott, majd elejtve a pálinkát, és aztán csak meredt bele a sötétbe, vakon pislogva. – Ki van itt? – kérdezte a járat belsejétől. Gyenge huzat volt a válasz, ami erősödött, talán valaki meg is érintette a férfi vállát, ahogy elhaladt mellette: – Tudod te azt jól – jött a suttogás ismét. A bányamérnök elrakta az üveget farzsebébe, majd visszasietett a társához, meg-megbotolva az egyenletlen felszínen, ahol aztán újból ivott, végül pár csöppet loccsantott a lángra is, mire az fellobbant, sisteregve fényesedett. A vak beleszagolt a levegőbe: – Kár pocsékolni erre azt a jó kis italt – mondta mosolyogva. A bányamérnök vállat vont. – Kell, hogy jobban lássak. Be kell fejeznem a gyújtózsinórt – hadarta. Letette az üveget, aztán a palackokhoz sietett, és a halvány fénynél babrált velük, míg a vak mögötte táplálta a tüzet pulóverének foszlányaival. – Valamit nem mondtam el erről az egészről – szólalt meg hirtelen a bányamérnök felegyenesedve. A lángok visszfénye kerek arcán táncolt, olyan volt, mint egy ősi törzs utolsó élő tagja a barlangjában. – Valamit tudnia kell arról, miért is vagyunk itt – mondta határozottan.

– Miért vagy itt, Péter? – jött a suttogás, mire a vak körbefordult, tapogatózva kinyúlt maga elé: – Van itt valaki? – kérdezte szigorúan. – Hallottad ezt a hangot, cimbora? Ez nem a te hangod volt – mondta bizonytalanul.

– Hallottam – bólintott a bányamérnök, majd végigkövette a zsinórt, mely az akna bejáratától felfelé, a felszín felé kanyargott, és eltűnt az első kiszögellés, az első sarok mögött.

Hirtelen fény kélt a fejük felett. – Visszajött az áram. Jönnek értünk – nyugtázta, és megfordult a társa felé. – Jöjjön csak ide – kérte a vakot a saroknál állva, majd mélyet sóhajtva hozzátette: – Gyorsan.

– Ne menjen sehova – jött a másik oldalról a kérdés, mire a nyugalmazott katona az ismeretlen hang felé fordult: – Ki maga? – kérdezte cseppet sem ijedten, inkább kíváncsian.

– Szerintem már Péter elmesélte, ki vagyok – krákogta az idegen.

– Itt áll mögöttem? – kérdezte a katona a bányamérnöktől.

– Igen – válaszolt az, és a hangja remegett és elvékonyodott, mint egy gyereknek, és a keze is remegett, ahogy a gyufával babrált. – Ott áll, és maga felé fordul.

– Hogy néz ki? – kérdezte a vak.

– Ahogy mesélték – válaszolt a másik, akinek újabb gyufaszál hullott ki törötten kezei közül. – Fekete, mint az ördög. Az orrából és a füléből füst gomolyog. Jöjjön el onnan.

– Érzem a szagát. Tényleg olyan, mint a perzselt disznóé – bólogatott a volt katona, de nem mozdult. – És milyen? Nagydarab, erős? Le tudom győzni? – firtatta kíváncsian, majd kitárta karját, mintha el akarna kapni valakit.

– Nem, te nem tudod legyőzni, barátom – csóválta fejét a bányamérnök, de már nem is figyelt rá, mert összpontosított, végighúzta a gyufát a doboz oldalán, tűz sercent, a lángot a zsinór végéhez tartotta. A zsinórt parafinba áztatták előző este, így lassan, de biztosan haladni kezdett rajta a tűz a flakonok felé. A bányamérnök átlépte, és megindult a két alak irányába.

– Engem akarsz, ugye? – kérdezte szelíden az idegen, fekete jelenéstől.

Az a lángnyelvre meredt.

– Tűz – suttogta. – El kell oltani – megiramodott, de a zajra a katona kinyúlt, és megfogta a kezét: – Hoppá – mondta a vak, majd el is rántotta ujjait, sziszegve magához kapva kézfejét: – Éget! – kiáltotta. A bányamérnök hátrahúzta, az akna eleje felé fordította, majd a zsinór és a fekete ember közé állt. – Menj, barátom – kérte szelíden.

– Ne érj hozzá, tűzforró – figyelmeztette a vak, aki a falat tapogatva kifelé indult: – A zsinór ég, gyere – szólt még, majd fülelt, de háta mögül csak a dulakodást hallotta, mert az a kettő egymásnak feszült, majd a bányamérnök felsikoltott, erős, éles hangon, ahogy az ember meghal, de még nem halt meg, csak hirtelen átforrósodott a teste, mert magához szorította, átkarolta a másik testet, ami a lángoló zsinór felé tört volna. – Nem engedlek el többé – hörögte a bányamérnök. – Itt maradok veled, csak bocsáss meg – suttogta a jelenés kormos fülébe, miközben a haja meggyulladt, és ajkai közt elfeketedett a nyelve, szeme fehéren forrt, majd legvégül ruhája is lángra kapott. A vak megérezte a hőt, ahogy a két test egyetlen lángoló fáklyában egybe forrt, aztán már csak a tűz ropogása hallatszott öt vagy tíz másodpercig, majd hirtelen jött a robbanás.

A sötétben tért magához, de ez nem volt újdonság számára, csak a süketség, ami nem is a hangok hiánya volt, hanem egy tompa, alt hang búgása a fülében. Talpra küszködte magát, füléhez nyúlt, és vért tapintott. Ahogy előre óvakodott, pár lépés után akadályba ütközött. Kő és kő mindenhol. Előbb csak rögök, térdig érők, majd emelkedő halom, egészen a plafonig. Megértette, hogy a beomlott járat előtt áll. Rövid tűnődés után megfordult és elindult. Valami csörrent, valamibe belerúgott. Lehajolt, és kitapogatta a bányamérnök pálinkásüvegét. 

– Ó, barátom – suttogta a vak a sötétségbe, majd felállt. Nem volt légmozgás, nem volt huzat, de érezte, hogy előtte ott húzódik az akna kijárata, az út a felszínre. Lecsavarta az üveg kupakját, és jót húzott az italból. Az ismerős meleg, égető érzés végigömlött a belsejében, mögötte valami tolakodó fájdalom kélt a szíve környékén, de nem törődött vele, ivott még, jó sokat, majd az üveget színpadiasan a falhoz csapta, aztán megindult előre, mindig csak előre.

vége

Beszélnünk kell a bányákról. S. és környékének történetét nagyban meghatározzák, ahogy a nagyapám történetét is - talán már írtam itt, hogy bányász volt egész életében. A föld alatti, iszonyat kemény meló szövődményei és persze a talpas Kossuthok miatt halt meg nem sokkal a rendszerváltás után. Sajnálom, hogy akkoriban, mikor még lehetett, nem faggattam ki a régi dolgokról. Ő már csak részben látta a bányák bezárását, de nagyon sok ember a megyében végigélte ezt a folyamatot, és persze az ő világuk összeomlott. Én legközelebb a bányamúzeumban jutottam a témához, de persze ott már az egész nagyon művi, ugyanakkor érdemes elmenni, ha az ember a környéken jár, nyitva van vasárnap is, az idegenvezetést régi szakik csinálják változó színvonalon, jó egy órás túra, és odalent még kitömött ló is van. Alapvetően tehát semmit nem tudok a bányákról, de azt hiszem, beszélnünk kell arról, mi van lent, a sötétben, a mélyben.

Sikta

Ráncos ajkak szürcsölik műanyag poharakból a már kihűlt, édesítőszeres teát.

– A mai utolsó témánk, egy érdekes hír, Péter bácsi fog beszélni róla, akiről mind tudjuk, hogy nyugalmazott bányamérnök – mondta a nővérke, és megtapsolta az öregembert. Senki nem csatlakozott hozzá. A szomszédos klubhelyiségben, a tévében „Önök kérték” ment, Sárdy János épp rákezdett a „Hazám, hazám”-ra. Az öregember felállt székéből, feltette szemüvegét, hátrasimította gyér, sárgásfehér haját, és a kezében tartotta reszkető lapba nézett. Dauer, múlt századi parfüm és savanyú izzadtság szállt, gomolygott az előtte ülőkből, az öregotthon lakóiból. Álmos, álmodozó vagy üres tekintetek tapadtak rá, vagy köröztek köpcös alakja körül. Oldalról napfény érte a társalgót, a tavasz ígéretét hozta a bodor felhők közül. Ahogy belekezdett, valaki, egy tapogatódzó alak botorkált be hátul a teremben, az ügyeletes nővérke segített neki, leültette.

– Mind tudják, tudjátok, hogy a szenvedélyem a megye bányatörténete, és mint egykori bányász, figyelemmel kísértem a bezárás utáni eseményeket is – kezdett bele torokköszörülés után az öregember. Barna, viseltes öltönynadrágot és krémszínű inget viselt, hozzá nem illő fekete nyakkendővel, melybe arany kalapácsocskákat hímeztek. Egy pótfogsor a második sorban kekszet kezdett őrülni, másvalaki az orrát fújta. Az öreg folytatta: – A múlt ősszel mind ellátogattunk a városi bányamúzeumhoz, és a vállalkozó kedvűek le is mentek a János-akna látogatható részébe – az öreg fanyarul elmosolyodott. – Azt már a buszon, hazafelé jeleztem, hogy föld alatti idegenvezetőnk, Kovács András, egykori kollégám és bajtársam fia sok sületlenséget mondott a bányászokról és úgy általában a bányászéletről, úgymond reprezentálva ezzel az egész múzeum felkészültségét, hozzáértését, de azt, amit a minap olvastam az újságban, azt még én sem gondoltam volna róluk. – Kivárt, drámai csönddé nyújtva a szünetet. Valaki a terem végében beleszürcsölt a teájába, de a már rosszul működő nyelőizmok miatt köhögésbe fulladt a dolog. Az öreg mérgesen meredt rá, majd folytatta: – A pénteki cikk szerint ugyanis újranyitják a Dávid-aknát – jelentette be jelentőségteljesen biccentéssel. Senki nem szólt, senki nem moccant. Az öregember a lapjai közül előkereste a legutolsót, majd rövid, izgatott fürkészés után ráakadt a cikkre: – Azt írja, hogy a látogatható terület növelése érdekében a bányamúzeum az eddig föld alatti útvonalat fél kilométerrel, a hetvenes években lezárt Dávid-akna megnyitásával kívánja növelni. – Leengedte rövidlátó szemei elől a lapot, majd szigorúan kijelentette: – Ez őrültség.

Egy ráncos kéz belekotort a negrós zacskóba, a reszkető, remegő ujjak sokáig elbíbelődtek a cukorka papírjával, de más egyéb nem történt. Végül a hátul leültetett vak, az újfiú, akinek még szinte senki nem jegyezte meg a nevét, noha már hat hét is eltelt, hogy a gyerekei behozták, emelte fel vidám mosollyal a karját. – Miért olyan nagy baj ez maga szerint? – jött tőle a kérdés. Néhányan – akik még jól hallottak – a hang irányába fordultak. A legtöbben nem is emlékeztek már az újfiúra.

– A Dávid-aknát egész pontosan ezerkilencszázhatvanhétben zárták le, és nem a hetvenes években, ahogy a kedves újságíró tévedésből írja – jelentette ki zsémbesen a társaság előtt álló öregember. – És okkal zárták le. Csak a hatvanas években három baleset, három halálos kimenetelű baleset történt benne. Mivel ötvenhatban nyitották meg…

– Ruszkik haza – nyögte egy vékony hang az egyik sorból, de az előadó nem is törődött vele: – …ez nagyon rossz statisztika. Végignéztem a fellelhető újságcikkeket a városi könyvtárban a múlt hétvégén, amikor elkéstem a vacsoráról, és azt találtam, hogy a megnyitás és a bezárás közt legalább tucatnyi baleset történt. Jómagam még több, meglehetősen furcsa beszámolóról, visszaemlékezésről tudok, melyek a Dávid-aknához kapcsolódnak. Az a járat, amit most újra akarnak nyitni, és ahova be akarják engedni a gyanútlan látogatókat, köztük nőket és gyerekeket, az el van átkozva. És én történetesen azt is tudom, hogy miért.

Mély levegőt vett, mert a hosszú monológ végére elfogyott a levegője, és már újból bele akart vágni, amikor halk csengőszó kélt a hangfalakból. Egy fáradt arcú ápoló sietett be a terembe, és az öregemberhez lépett: – A jövő heti „Tudás délután”-ján folytathatja Péter bácsi, most azonban gyógyszerosztás lesz – mondta neki ellenmondást nem tűrően, és belekarolt, de az öregember kirántotta magát szorításából: – Maga ezt nem érti, ezt nem engedhetjük, valamit tennünk, kell, mert életek…

A nő közbevágott: – Nagyon is értem, de a gyógyszer, az most fontosabb – a többiekhez fordult, a hallgatósághoz, akik már szedelőzködni kezdtek. – Utána finom uzsonna, kakaó és fonott kalács – a bejelentésre az öreg, gyenge végtagokba erő költözött, és a tucatnyi test mind sebesebben és elszántabban sodródott a kijárat felé. Az vénember egyedül maradt, jobban mondva kettesben a vak újfiúval, aki moccanatlanul ült a hátsó sorban. Az ápoló az ajtóból megfordult, és dorgálóan rájuk szólt: – Jöjjenek maguk is.

– Egy pilcsi és máris robogunk cuncimókus – szólt felé se fordulva a vak, mire a nő legyintett, és a vánszorgó csoport után indult az ebédlőbe.

– Beszélnünk kellene erről a dologról, pajtás – állt fel az újfiú, és székeket feldöntve a pódium szélén álldogáló öregemberhez botorkált. Kezet nyújtott neki, amikor lába beleütközött az emelvény deszkájába. – Pálfy vagyok. Pálfy Ödön, nyugalmazott katona.

– Zsolt Péter – fogadta az erős, határozott kézfogást az öregember. A másik rácos, egészségesen barna és vidám arcába nézett, világtalan szeme fehérjébe, és hirtelen úgy érezte, visszatér belé az erő: – Miről beszéljünk? – kérdezte némi gyanakvó érdeklődéssel.

– Erről az átokról. És hogy mit tehetünk mi – bólogatott a vak ember.

– Mi ketten? – kérdezte ismét csodálkozva az előadó, majd hátrébb lépett, végignézett a vakon, aztán magán, és mintegy csak magának motyogta: – Ugyan mit tehetnénk…

– Mindig van mit tenni – vont vállalt a vak. – De előbb tudnom kell, mi a helyzet ezzel a Dániel-aknával.

– Dávid-akna – javította ki az öregember. – És elmondok magának mindent, amit tudok, de előbb vegyük be azokat az átkozott gyógyszereket, mert nem fognak nekünk békét hagyni.

Az ebédlő sarkában ültek le, két bögre túl forró és túl ízetlen kakaóval, távol az ütemesen rágó, nyelő és szörcsögő többiektől. De még itt is suttogva kezdett beszélni Zsolt Péter, mint aki attól tart, idegen erők képesek kihallgatni szavait.

– Az akna névadójával kezdődött, egy vájárral. Meghalt odalent, rögtön az első évben – kezdte izgatottan. – Ponyi Dávidnak hívták, baleset volt, de biztos vagyok benne, hogy valaki hibázott, mert a robbanás, amiben meghalt, nem véletlen volt.

– Lassabban – kérte a vak. – Csak sorjában. Hogy halt meg ez az ürge?

– Úgy tudom, már végeztek a műszakkal. De valahonnan szivárgott a gáz. Ez a Ponyi meg visszament vagy visszaküldték, nem tudom, hogy lekapcsolja a generátort. Mert az ugye folyamatosan szivattyúzta ki a talajvizet, ami töltötte fel a járatot – magyarázta az öregember. – És amikor lement, és áramtalanította a gépet, valaki a felszínen, soha nem lett kiderítve, hogy ki, rákapcsolta a világítást. Ez a valaki csak jót akart, vagy félreértett valamit, de a lényeg, hogy valamelyik rossz szigetelésű lámpa begyújtotta a szivárgó metánt odalent, és a Ponyi megégett a fellobbanó tűzben. Még volt ereje kitántorogni a járat elejéig, ott esett össze, ott találták meg azok, akik a dörejre – mert egy ilyen robbanásnak ezért van ám hangja –, szóval akik visszamentek megnézni, mi van. – Az öregember elmélázott, közben automatikusan a farzsebéhez nyúlt. A vak kitapogatta a kakaóját, de a bányász lefogta a kezét. – Van egy kis pálinkám, a portástól veszem, príma körtepálinka – suttogta körbenézve, és a másik kezéhez érintette a laposüveget – Nem kér?

A vak elmosolyodott, megrázta fejét: – Nincs, amire jobban vágynék, kivéve talán egy jó meleg női fenék, de az orvosom azt mondta, még egy korty, és meghalok.

– Senki nem hal bele egy kortyba – vetette ellen a másik, de a vak csak a fejét rázta. – Én igen. Érzem.

A bányamérnök vállat vont, majd lecsavarta a kupakot, és ivott: – A lényeg, hogy Ponyi valóban belehalt a sebeibe. Na, ezután, elnevezték róla az aknát, és megkezdték a termelést, de időről időre jöttek a furcsa hírek és történetek. – Eltette az üveget, mert egy ápoló közeledett hozzájuk: – Ugye nem tetszett inni? – kérdezte szigorúan tőle a nő. – Dehogy! – szabadkozott az öregember. A vak felkapta fejét a hang irányába: – Mi már csak ezt a nektárt nyalogathatjuk, aranyom – mosolygott a nőre, és felemelte kakaós poharát. A nő horkantva otthagyta őket. – Egyszer a kezem közé kapnám, megtanulná…– vigyorgott  a vak vénember, és keskeny, ráncos arcán elömlött valami ősöreg vágy, ami fájdalommal keveredett. – De hát…

– Szóval, visszatérve a dologra – folytatta a bányamérnök –, hozzám is eljutottak mendemondák, mert kezdő mérnökként itt dolgoztam a környéken, a Kávássy-aknánál, meg a vizslási silóknál. Volt, aki csak hangokat hallott, sóhajtozást, nyögés, jajgatás, a műszak végén, amikor már mentek kifelé a Dávid-aknából. Mások láttak is egy fekete alakot valamelyik járat végben, csak állt ott, és bámult rájuk, tetőtől talpig korom borította, és füst szállt fel a fejéből, az orrából és a füléből. Ezeket a dolgokat persze senki nem vette komolyan, akik beszéltek róla, azok se. A kocsmákban vagy a kultúrban mondták el, ha már ittak egy kicsit. Volt egy ismerősöm, ő azt mesélte, hogy a csille vonóhorogját javította, amikor megérezte azt a szagot, amit a disznóöléskor érez az ember, ahogy perzselik a malacot. És ahogy körbenézett, nem látott senkit, de valahogy nagyon rossz hangulata lett, ki kellett jönnie a felszínre, pedig még volt fél óra a siktáig.

– Sikta? – kérdezett vissza a másik.

– A műszak vége – magyarázta az öreg bányamérnök. – Így hívták a munka végét. A lényeg, hogy ez a jelenés mindig akkor, a siktakor tűnt fel, és ez nem véletlen, mert ugye Dávid is akkor halt meg, amikor már majdnem végzett az aznapival.

– Mondta, hogy volt más haláleset is – jegyezte meg elgondolkodva a vak. Ide-oda tologatta maga előtt a poharát, és persze nem látta, hogy a bányamérnök kerek, tokás arca elkomorul, de a hangját, ahogy elvékonyodott, hallotta.

– Igen. Az egyik egy jóbarátom volt, régi kollégám – vallotta be halkan. – Hatvankettőben. Aztán volt még egy hatvanháromban, és az utolsó hatvanhétben. Azután zárták le a szárnyat. Azt mondták, kimerült, de mindenki tudta a bányászok közt, hogy a halálesetek miatt volt. És aztán később az egész aknarendszert lezárták, mert ugye a gengszterváltás után megölték a bányászatot a környéken, majd megcsinálták azt a borzalmas, hazug bányamúzeumot, ahol…

– Hogy történt? – vágott közbe a vak. – Hogy haltak meg?

A másik elhallgatott, sokáig nem szólt, majd mikor belekezdett, egy kicsit remegett a hangja. – Én csak a barátomat, Istvánt láttam. Nem jött föl a műszak végén. Mind kijöttek, ő nem. Ott voltam, ügyeletben, az irodán. Visszamentünk érte. A Dávid-akna végében találtuk meg, a furat legvégén, a sarokban. Mint aki be akar bújni a kőbe. Oda volt kucorodva, hozzásimult a falhoz. És a haja…ősz volt. Megőszült. A szeme. A szeme – az volt a legrosszabb. – Az öregember ismét elhallgatott, majd megköszörülte a torkát. – A követ nézte. Mint aki nem akar másfelé nézni, mint aki nem mer megfordulni. A követ bámulta, és a tekintete tele volt rettegéssel. Attól halt meg. Az mondta az orvos, aki boncolta, hogy a félelemtől megállt a szíve. – Ismét a kupak fémes csikordulása az üveg tetején, majd nyeldeklő hang. – Biztos nem kér? – kérdezte a vakot, az csak a fejét rázta, majd tovább faggatta. – És a másik kettő?

– Arról már csak hallottam. István halála után figyeltem minden rossz hírt arról az elátkozott helyről. Átraktak másik járathoz, de mindig kérdezgettem azokat, akik oda jártak. Mind utálta, nem tudták megmondani miért, de utálták az a helyet, szerintem féltek is lemenni, de az ilyet a bányász nem vallja be, mert rossz ómen. Na mindegy. A második eset balesetnek tűnt. Az illető a csille elé esett, és az átment rajta, kettévágta. Csak az nem értette senki, hogy mit keresett ott az az ember, mert ez is már a műszak végén volt, az üres csilléket húzták fel, ráadásul jobb oldalról zuhant a kerekek alá, és a közlekedő folyosó a bal oldalon volt.

– És a harmadik? – kérdezte a vak kitartóan, az asztalon dobolva mutatóujjával.

– Az volt a legfurcsább. Azt végképp nem tudták megmagyarázni. Senki. – Az öregember kifújt, alkoholos levegőt keverve a vak arcába. – Jött fel a víz, de ez mindennapos dolog a bányában. És a Dávid-akna aljában minden reggelre egy kis, térdig érő tavacska keletkezett. És az az ember, valami Sánta, ha jól emlékszem, visszafordult, ahogy jöttek fel, hogy lent hagyta az ételhordóját, és aztán soha többé nem ért fel a felszínre. Amikor visszamentek, megtalálták a testét ebben a tavacskában, belefulladt, de úgy, hogy térdelt, és állítólag csak a fej volt a víz alatt, szóval inkább belefojtotta magát. Vagy belefojtotta őt valaki.

Hallgattak egy sort, majd a vak így szólt: – Értem, barátom. Azt akarod sugallni, hogy mind a három erőszakos halált halt.

A bányamérnök bólintott, majd észbe kapva ki is mondta: – Igen. Erről van szó. 

– És ha jól értem – folytatta szinte élvezettel beszélgetőtársa –, úgy véled, ennek a Dávidnak a kísértete, a bosszúálló szelleme a felelős a halálesetekért.

– Úgy vélem.

– És attól félsz, hogy ha ezek a tájékozatlan és ostoba múzeumi ripacsok megnyitják a járatot, akkor a látogatók élete is veszélyben lehet.

– Attól félek – hagyta jóvá a bányamérnök szomorúan.

– Mit tudunk tenni? – kérdezte a vak. – Mert az nyilvánvaló, hogy valamit tennünk kell. És hiába színleltél nekem, éreztem az imént a hangodból, hogy te már kitaláltál, kiterveltél valamit, csak nem bíztál bennem, ezért nem akartál beszélni róla – szögezte le a vak. A másik szemérmesen hallgatott. – Azt hiszem, magadban már elvetetted, hogy a közvéleményt, a nyilvánosságot vagy a hatóságot tájékoztasd, hisz – lássuk be – senki nem hinne neked. Mármint rajtam kívül – bólogatott elégedetten a vak. – Szóval valószínűsíthető, hogy a saját kezedbe akarod venni az ügyet, te akarod egyszer és mindenkorra lezárni a dolgot, talán bosszúvágy is munkál benned, elégtételt akarsz venni a barátodért, talán más is...

– Szabotázsakcióra gondoltam – vallotta be hirtelen a másik. – Az apám testvére, egy partizán, számos robbantást hajtott végre a német megszállás alatt. Sok mindent mesélt nekem. Tőle tudom, hogy egy jól elhelyezett töltettel jó hosszú időre, vagy akár örökre el lehet zárni egy aknát.

– Miért nem omlasztjuk be inkább csákánnyal a falát? – kérdezte kíváncsian a vak. – Egyszerűbb lenne. És csöndesebb.

A bányamérnök csak a fejét rázta: – Egy jól aládúcolt járatot napokig csákányozhatnánk. És lássuk be, egyiken se vagyunk már abban a formában, hogy ez megtegyük.

A vak felemelte balját, megfeszítette bicepszét: – Fent még van erő, ha lenn már lankad is – vigyorgott, feltárva még mindig szép, bár sárga fogsorát.

– Ez ide kevés lesz, higgye el – csóválta fejét a bányamérnök.

– Akkor robbantunk. De hogy?  És mivel? – kérdezte a vak őszinte érdeklődéssel.

– Már ezt is átgondoltam – lelkesült fel az egykori bányász, és farzsebéből elővette a papírjait. – És le is írogattam az internetről. Lemegyünk az utolsó csoporttal, ami négy harminckor indul. Aztán egy óvatlan pillanatban leszakadunk, és elbújunk valahol.

– Nem fogják észrevenni? – vetette közbe a vak.

– Észreveszik, de már csak a felszínen. És amíg visszajönnek értünk, nekünk pont annyi időnk marad, hogy a Dávid-akna bejáratánál elhelyezzük a töltetet, és robbantsunk.

– De miféle töltetet? Honnan veszünk dinamitot? – kérdezte a vak.

Az másik egy újabb lapot húzott elő: – Nem csak dinamittal lehet robbantani. Nekünk elég egy kisebb detonáció is. Valamennyire ismerem a robbantómesterek munkáját, és ugyancsak a világhálón találni jó pár receptet egy ilyen akcióhoz. Ez – lobogtatta meg az egyik lapot a vak arca előtt – például mindent tartalmaz, amit a környékről be tudunk szerezni: gázolaj, fagyott narancslé és fűrészpor kell hozzá. Nos, gázolaj van a garázsban, azt tudom, a parkban most vágtak ki egy tucat fát, délutánonként begyűjthetjük a fűrészport is, és narancslevet…

– …kapunk minden reggel – mosolyodott el a vak férfi.

Egymásra meredtek pár pillanatig, arcukon, fiatal, csibészes fintorral, mint akik tudják, hogy vesztükbe rohannak, de élvezik.

– Szóval, megcsináljuk? – kérdezte a bányamérnök.

– Szerencse fel, ahogy te mondanád – válaszolt Pálfy Ödön, és kinyújtotta remegő, aszott jobbját, mire Zsolt Péter belecsapott.

folyt. köv.