Úgy emlékszem, nyolc-tíz éves koromig sokkal intaktabb voltam morálisan, sokkal jobban láttam a jó-rossz közti különbséget, és határozottan éreztem egy felettes én folyamatos hangját a saját és mások cselekedeteinek megítélése kapcsán, és ez volt az, ami vezérelt a mindennapokban. Aztán ez valahogy elkopott, háttérbe szorult, és most inkább a dolgok gyakorlati haszna izgat, a "miért éri ez meg nekem" attitűd lépett a helyébe, ami azért valljuk be, összességében nem túl hízelgő, sőt, meglehetősen elkeserítő. 

Mindezek kapcsán jutott eszembe egy valóban jó ember kálváriája, aki határhelyzetbe kerül, miután elkövetett egy hibát. Azt hiszem, ez a kérdés majdnem minden hit esetében problematikus: miért történnek jó emberekkel rossz dolgok? A legtöbb esetben a hit ezt a konfliktust a csodával oldja fel. Ezt tettem én is, de előbb hősömet egy döntési pozícióba helyeztem, a helyzetét összekapcsoltam Schrödinger macskájának dilemmájával, az élet-halál nagy kérdésével, amiről azt gondoltam, írtam már egy novellát, de nem találom nyomát a majd kétszáz történetben. Akkor majd most. 

A jó polgár imája

A hegyi úton minduntalan a szemébe fordult a lenyugvó nap utolsó csillámlása. A férfi a gáz és a fék váltakozó nyomásával az őrületbe kergette az autó belső szerveit. Ő maga közben minduntalan a hátsó ülésre pillantott, ahol az összetört test néha megrándult. A bőr ülésen egy vérfolt kenődött el. Eszébe jutott, a garázsban van kárpittisztító. Német márkájú. Tudata egy különálló része azt latolgatta, jó lesz-e a vérre. A másik némán sikoltott odabenn, hogy ilyesmin kell gondolkodnia. Azóta ott volt a fejében e hang, amióta a lányt felnyalábolta az árokszélen. Minduntalan bevillant neki a bicikli összecsavarodott képe. A mezőn, a szántón feküdt, mint egy kilőtt vad.

– Én csak egyedül akartam lenni! – tört ki a férfiból hirtelen, majd várt, de hátulról nem jött válasz. Hisztérikus gondolat villant belé. A másik azért nem tud válaszolni, mert a haldoklásával van elfoglalva. – Nem akartam senkinek semmi rosszat. Ez nem igazság! Nem igazság, hogy ez velem történik – megrázta fejét, mint aki álomból ébred, majd hirtelen erősen fékezett. Alig tudta bevenni a kanyart. A lány felnyögött, mert teste előrelendült. A férfi hátranyúlt, próbálta visszagördítette a hátára. Remélte, nem fullad bele a vérébe e pozícióban. Remélte, nem tesz nagyobb rosszat, mint amit már tett.

– Nem ezt érdemlem – csóválta fejét a férfi. – Egyáltalán nem ezt. Egész életemben nem tettem semmi rosszat, érted? Egész életemben a jóra törekedtem. Mindenkivel és mindennel kapcsolatban – érezte, hogy remegés indul meg a könyökéből. Kíváncsian elengedte jobb kezével a kormányt. A kézfeje úgy rezgett, mintha áram rázná. Ökölbe szorította ujjait, de a remegés nem múlt. Ismét megragadta kormányt, és erősen megszorította.

– A feleségem a megmondhatója. A fiam. Az anyám. Az apám is az lenne, de ő már meghalt. A főnököm. A kollégáim. A szomszédjaim. A boltos, akihez mindig bementem péntek esténként, vennie egy bagettet, egy üveg olcsó olasz bort és egy darab jó minőségű sajtot. Mondjuk pecorinot – sorolta a férfi, de közben rádöbbent, múlt időben beszél. – Nem akarom, hogy mindez széthulljon egy másodpercnyi figyelmetlenség miatt – rázta meg a fejét, majd hátranézett a tükörben. Elég sokáig bámulta a lányt. Addig, míg nem látta, hogy véráztatta melegítője, vagyis inkább alatta a mellkasa, melyen épp hogy kiütköztek mellei, emelkedik és süllyed.

– Még élsz – bólintott a férfi elégedetten. – Oda fogunk érni a városba. Keresztüljöttem rajta idefelé jövet. Nagy város. Ott biztos van kórház – bizonygatta inkább magának. Egyenes szakaszra értek, a férfi gyorsított. Megemelte hangját, hogy ne nyomja el a motor. – Mi az úristennek jöttem én ide?

Pedig nagyon is jól tudta, miért jött ide. A boríték miatt. Ami a kabátja belső zsebében lapult. Az imént is rápillantott a kabátra a csomagtartóban, mikor kivette az elsősegélycsomagot.

– Jó, neked bevallom – sóhajtott lemondóan a férfi. – Van egy bűnöm. Fiatal koromban veszettül dohányoztam. Aztán persze abbahagytam. Házasság, gyerek, ilyesmi. De most jött ez a köhögés. Reggelente, pont úgy, mint amikor nagy bagós voltam – ismét a tükörbe nézett. A lány barna, szépen metszett arca a plafonra meredt. Szeme csukva volt. Hosszú, szőke haja elomlott mellette az ülésen, a vértől sötéten, csomókban, mint a hínár. – Te dohányzol? Undorító és gyenge szokás – mondta a férfi. – Elmentem szűrésre. És aztán múlt héten kerestek telefonon, hogy beszélni akarnak velem, de én leraktam. És aztán megküldték a leletet ajánlott levélben. Ne simán, hanem ajánlottan – folytatta a férfi ismét halkabban, mert újra kanyargós szakasz jött. Ráadásul felfelé kapaszkodott az út. Úgy emlékezett, a gerinc után már látni a várost a következő völgyben. – Elraktam, nem nyitottam ki. Aztán rám tört valami, valami gyengeség, egy ilyen önsajnálat, így kivettem egy nap szabit, és foglaltam egy szobát, odafenn a hotelben. Lehet, hogy te is ott dolgozol? Onnan jöttél, a műszakodból, amikor én… – elhallgatott, majd remegő kézfejét a szájához kapta, és ökle bütykeibe harapott. Nem akarta képzeletében ismét átélni a dolgot. – Miért pont velem, és miért pont most esik ez meg? – suttogta eltakart szájával. – Ennek kell, hogy legyen valami értelme.

Ekkor a lány felköhögött, nem úgy, ahogy ő szokott reggelente, hanem vizesen, hörgősen. A férfi a visszapillantó tükörre kapta tekintetét, és még látta a szája sarkán nagyon gyorsan lefutó vércsíkot. A lány teste megrándult, feje hánykolódni kezdett. A férfi a fékbe taposott, és a padkára húzta a kocsit. Egy kanyar előtt állt meg. Kipattant, majd hátrasietett, a lány fejéhez közelebb eső ajtóhoz. Feltépte, lehajolt a testhez. Hirtelen nem tudta, mit csináljon, hova nyúljon. Ellenőrizte a karon és a combon lévő kötéseket. Az egyik már átvérzett. Aztán zsebkendőt vett elő, letörülte a lány arcáról a vért. – A francba, a francba – hajtogatta közben. A lány szeme csukva volt, befelé figyelt, homlokát összeráncolta fájdalmában. – Ezt nem hiszem el – motyogta a férfi. Végigsimított a lány homlokán. A véres halántékán. Izzadt nyakán. Tekintete a mellkasára tévedt. Gyanúsnak mozdulatlannak látta. Behajolt, a fülét a lány mellkasára szorította. Nem hallott semmit. Lenyúlt ernyedten csüngő kezéhez, megfogta csuklóját. Nem érzett semmit. – Jaj, ne – nyögte a férfi, majd mély levegőt vett, aztán ahogy annak idején egyszer az üzemorvos elmagyarázta, belefújt a lány orrába. Kivárt három másodpercet, majd összekulcsolta kezét, és nekifeszült a fekvő mellkasának, lenyomta. Egyszer-kétszer, sokszor. Azon tűnődött hányszor kell egy sorozatban ezt megcsinálni. Huszonötnél abbahagyta a gondolkodást. Ismét fújt, ismét nyomott. – Gyerünk már – lihegte a negyedik sorozat után. Homlokáról megindult egy verejtékcsík. Bevillant neki valami, lehet, még onnan, amikor megszerezte a jogosítványt. Óvatosan a törékeny, vékony test alá nyúlt, oldalára fordította. A lány szájából véres pép csorgott ki, majd felköhögött, és zihálva levegőt vett. – Ez az! – ujjongott fel a férfi. Aztán várt, míg a fekvő légzése normalizálódik, avagy legalábbis valami halovány ütemet vesz fel. A testet betolta az üléstámlához, hogy így, ebben a pozícióban kikötözze a biztonsági övvel. Mikor végzett, visszaült a kormány mögé. A motor duruzsolva járt. Minden csak arra várt, mi lesz most.

– Mindig befizettem az adót – bólintott a férfi, miközben sebességbe rakta az autót. – Nincs eltitkolt vagyonom. Nincs titkom egyáltalán. Soha nem csaltam meg az asszonyt. A fiamat feltétel nélkül szeretem és elfogadom olyannak…– megakadt, a szavakat kereste. – Tudom, nem a legokosabb gyerek – vont vállat, és arcán halovány mosoly futott át. – De nagy szíve van. Reggelente C-vitamin, plusz hatvan fekvőtámasz. Szelektálom a szemetem. Mindig a lépcsőt használom a lift helyett. Kerülöm a húst, legfeljebb halat eszem. Hétvégén iszom alkoholt, de csak könnyű borokat – mereven előre bámult, nem mert a visszapillantóba tekinteni, így sorolta tovább. – A munkám tisztességgel végzem. Nem fanyalgok, nem elégedetlenkedem. Mosolygok mindenkire. Megpróbálom a másik ember helyébe képzelni magam, ha bánt valaki. És soha nem bosszulok meg semmit. Ha kell, túlórázom, de persze megtartom az egyensúlyt a magánélet és a meló közt. Sokszor kerékpárral járok dolgozni. A szomszédnak előre köszönök, noha sokkal fiatalabb nálam. A gyerek iskolájában extra feladatokat vállalok. A múlt nyáron például kifestettem a termüket. Nem hiszek semmilyen istenben, de tisztelem mások hitét. Minden szavazáson részt veszek, és előítélet nélkül, az általam ismert tények alapján voksolok – na most, most hátranézett. A lány nagyon sápadt volt. Alapvetően barna bőre emiatt sárgává vált. Az ajkai elkékültek. De még lélegzett. – Nem káromkodom, csak egy kicsit – vont vállat kényszeredetten. – Nem nézek ostobaságokat a tévében, nem olvasok hülyeséget. Az időmet igyekszem hasznosan eltölteni. Minden évben fizetek némi összeget a beteg gyerekek alapítványának. A rákosoknak. A hajléktalanoknak. És emellett – felemelte ujját figyelmeztetően –, soha nem utasítom el, ha valaki kér tőlem valamit. Legyen az koldusa, kolléga vagy barát. Mindig, mindenkire figyelek, maximálisan, mintha utoljára beszélnék vele az életben. De ez igaz önmagamra is. Minden reggel úgy kelek, hogy ez a nap akár az utolsó is lehet, ezért megfogadom, nem töltöm hiábavaló ostobaságokkal az időm, de ez nem jelenti azt, hogy bárkit is megfosztok a társaságomtól vagy a figyelmemtől.

Felértek a hegy tetejére, innen az út már lefelé vezetett, nagy, széles ívekben. Az erdő fái közt odalenn megcsillantak a város fényei. A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott. – Mindjárt ott vagyunk – mondta biztatóan hátrafelé, talán még kacsintott is. Aztán eszébe jutott, miről beszélt eddig. Elkomorult. – Talán az a baj, hogy nem hiszek semmiféle tervben. Talán azért történik ez velem – tűnődött, majd lehúzta ablakát. A hűs, esti eredőillat beáramlott az autóba. Bejött mellette a kerekek zaja. A murva csikorgása. Egy madár riadt hangja. – Azt hittem, hogy a legfontosabb az életben, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzunk másoknak. Azt gondoltam, hogy nincs más mérce, nincs figyelő tekintet. Talán tévedtem. Talán van valamiféle mérleg, és most itt, ebben a sötét erdőben – ujjával kifelé intett – kiderül, mi is az.

Hátulról ismét nagy csöndet és mozdulatlanságot érzékelt. Hátranézett, elég hosszan, hogy biztos legyen benne. Megállította az autót, kiszállt, és megállt az ajtó mellett. Megütötte őt az erdő ereje. Beszívta azt a rengeteg aromát, közben lehunyta szemét. Aztán kiengedte a levegőt, és kinyitott a hátsó ajtót. 

A lány nem lélegzett. Arca már nem is sápadt, szürke volt.

– Jaj, ne – nyögte a férfi, majd nekiveselkedett. Ezúttal a mellkason kezdte, húszig számolt, aztán befújt a törékeny kis orrba. Fél szemel leste, hogy a lány tüdeje, mint egy lufi, emelkedik. Aztán ismét nekirugaszkodott, és húszszor lenyomta a mellkasát. Mindvégig óvatos volt, nehogy összetörje a bordákat. – Talán többször kéne – lihegte a végén, majd ismét fújt. Megismételt mindezt ötször, a végén a kimerültségtől leroskadt az ajtó íve mellé az útpadkára, és csak lihegett. Felnyúlt, a lány nyakához, ujjával kikereste a nagy ér helyét a hideg bőr alatt. Nem érzett semmit.

Bezárta az ajtót, majd visszaszállt a kormány mögé. Kivárt pár másodpercig, majd bólintott, mint aki nagy döntésre jut, és ismét kiszállt. A csomagtartóhoz ment, kinyitotta, beletúrt a kabátja zsebébe, és kihúzta a bontatlan borítékot. Visszaült a kocsiba, a borítékot a műszerfalra dobta, majd indított, és kifordult a néptelen útra.

– Amíg ki nem nyitom, bármi lehet benne – suttogta, miközben hol a boríték fehérjére, hol a hirtelen kanyarokra nézett. – Bármi. A legrosszabb és a túlélhető is. Élet vagy halál – bólogatott eltökélten. – De én most az egyszer hozzád szólok – feltekintett a sötét égre, és elmosolyodott az akaratlan gesztustól. – Kérlek, most az egyszer segíts. Kérlek, hallgass meg, hagy tegyem jóvá azt, amit műveltem – kivárt, erőt gyűjtött, majd kimondta: – Ne őt. Engem.

Csöndben vezetett pár percig, aztán megismételte: – Engem – majd lehúzta az ablakot, fogta a borítékot, és kidobta a nyíláson. Ez pont az erdőhatárnál történ. A tükörben látta, hogy a fehérség az árokba pördül, fennakad egy csipkebokron.

Az autó kiért egy sík terepre, oldalt szántóföldek szegélyezték az utat. Elől, nem túl messze, egy benzinkút sárgája csillogott a sűrűsödő sötétségben, azon túl pedig a városszéli házak várták türelmesen a felé közeledőt.

Az érzés jött előbb, hogy valaki figyeli. Aztán a visszapillantó tükörbe nézett, és tekintete összekapcsolódott a lányéval. A férfi látta, hogy erőtlenül, aprókat lihegve, de lélegzik. Az arca már nem volt olyan rémisztő, legfeljebb a sötétség szeme alján és hatalmasra tágult pupillája, amiben a messziről jött emberek idegensége csillogott. A férfi elvonta róla tekintetét, majd oldalra húzta a kormányt, és bekanyarodott a benzinkúthoz.

Mielőtt kiszállhatott volna, meghallotta a hangját hátulról: – Hova megy? – erőtlen volt, mintha egy kisgyerek beszélne, noha a lány tizennyolc körüli lehetett.

– Megkérdezem, hol van a kórház – szólt hátra a férfi, majd elmosolyodott: – Most már minden rendben lesz – mondta még, és a hangja tónusától a lány valamiért hitt neki, de nagyon zavaros volt még a világ számára, így szinte nem is hallotta, ahogy a távolodó férfi hozzáteszi: – Azt hiszem, most már nyugodtan vehetek egy csomag cigit is. 

vége

Az úgy volt, hogy hosszú, magányos autózások alkalmával Sirit faggattam Isten mibenlétéről, az élet értelméről illetve programozott lelkének én-  és haláltudatáról. Persze mindig nagyon cselesen kitért  a konkrét válaszok elől, és nem fedte fel a lapjait...Másrészt a cégnél dolgozom egy appon, és miközben a fejlesztőnek összeraktam, mit kellene tudnia, elgondolkodtam, milyen lenne egy olyan alkalmazás, ami még engem is érdekelne. Ezekből született ez az írás.

Hang a gépben

– Leírhatja, úgysem fogják elhinni – mondta Kováts az alacsony, vörös hajú blogger lánynak, aztán felállt székéből, és a szomszéd irodába nyíló ajtóhoz lépett. Cégvezetőtársa épp kipakoltatta a másik újságíró táskáját. Asztalán ott csillogott a forgótáras, széke mögött a spéci golyófogó fal tornyosult, ami leginkább egy ágybetétre emlékeztetett. Kováts szomorúan konstatálta, hogy a másik újságírónő, aki egy nagy online szaklaptól jött, sokkal csinosabb, mint az ő vöröskéje.

– Mit fog csinálni azzal a pisztollyal? – hallotta maga mögött a lányka csivitelő hangját. Megfordult, majd bezárta az ajtót.

– A társam egy hatlövetű forgótáras pisztollyal fogja prezentálni, hogy a ma debütáló új „Sors” nevű alkalmazásunk, mely letölthető bármely rendszerű telefonra csupán öt dollárért, képes bármikor, bárhol, száz százalék pontosan megjósolni a jövőt – foglalta össze Kováts a délelőtti sajtótájékoztató lényegét. – Kettőnk közül ő a showman. Attól tartok, én jóval unalmasabb leszek – szabadkozott, míg belenézett az asztalán heverő táblázatába. A vöröske csupán az ötödik volt, vagyis még nyolc újságíró várakozott odakinn.

– Nem igazán értem, de gondolom nagyon látványos és veszélyes dolog lesz – bólogatott a lányka, majd kockás szoknyáját lesimítva visszaült helyére, és ölébe tette mappáját.

– Nincs bekapcsolva semmi kütyü önön ugye? – nézett rá szigorúan Kováts, mire a lány összehúzta magát ültében, és fejét csóválta: – Ahogy kérték, kint hagytam mindent…

– Nem szeretném megmotozni – vont vállat Kováts.

– Már megtették a biztonsági őrök – pirult el a vöröske.

– Akkor jó – bólintott Kováts. – Értse meg, életfontosságú – és itt a szomszéd szoba felé intett –, szó szerint élet-halál kérdés, hogy ne legyen hálózatra kötött eszköz, amikor elmondom önnek a Sors applikáció keletkezésének igaz történetét – eltűnődött, összehúzott szemmel fürkészve a lányt. – De előtte: hányan is olvassák a maga blogját?

A lány még jobban elvörösödött, majd lesütötte szemét: – Nagyjából heti tízezer látogatóm van.

– És csak technikai dolgokról ír? – faggatta Kováts.

– Innovatív, az életünket megkönnyíteni alkalmazásokról, finetech eszközökről, új testkiegészítőkről, biometrikus pótlékokról – sorolta a lány. – Az egyetemen eléggé beleástam magam a témába, ezért kezdtem el blogolni. Most pedig ebből élek.

– Dicséretes – bólogatott Kováts, majd szélesen elmosolyodott: – És mit tud rólunk?

A vöröske most felpillantott az iroda plafonjára, mintha onnan lesné a választ, majd megköszörülte a torkát, és belekezdett: – Önök ketten még fiatal korukból ismerik egymást. Külföldön végezték tanulmányaikat, főképp programozást és szoftverfejlesztést hallgattak az USA-ban és Angliában. Hazatérve egy kis garázscéget alapítottak, melynek első nagy dobása a Direction nevű program volt.

– Régi szép idők – sóhajtott Kováts, majd a nagy, mennyezettől padlóig érő üvegablakhoz sétált, és kinézett az alkonyai vörösökbe burkolódzó Dunára és a Várra.

– A Direction még csak egy szimulált reakciójú programozott valóságot tartalmazott – hallotta háta mögül a lány pedáns, iskolás feleletét. – A felhasználó szóban vagy írásban megoldást kért valamilyen problémájára, mire az eszköz véletlenszerűen generált egy megfelelő választ. Az egész úgy működött, mint egy kínai szerencse sütikben található üzenet. Tulajdonképp olyan általános válaszokat kaptunk, amilyeneket a horoszkópkészítők is gyártanak, vagyis majd minden javaslat majd minden életszituációra helyes volt.

– Igen, primitív, de tetszetős megoldás volt a maga idejében – ismerte el kényszeredetten Kováts, majd közel hajolt az üveghez, rálehelt, aztán könnyed mozdulatokkal rajzolt a párába egy kínai írásjelet. – Azért emlékszem vicces szitukra. Hibákra, amik kínosan voltak. Például, amikor a frissen elvált felhasználónak azt javasolta, magánnyomozóval kellene megfigyeltetnie a férjét. Vagy a gyerektelen párnak az óvszert ajánlotta fertőzések elkerülése céljából. Nagyon esetleges volt a kis drágám…

– De gazdaggá tette önöket. A felhasználók imádták, mert úgy érezték, a program a fejükbe lát – ismerte el a lány. – És felfigyeltek önökre nagyvállalati befektetők, így volt lehetőségük szintet lépni.

– És kijöttünk a Véletlen?-nel – nyugtázta Kováts, majd egy mozdulattal eltörölte az írásjelet. A helyén megjelent az ő napbarnított, lassan őszülő feje. Eszébe jutott, hogy Balin hagyta a laptoptartóját, jeleznie kellene a szállodának, küldjék utána. Ez volt a kedvenc tokja, még Texasban kapta egy előadás után, indián motívumok díszítették. Visszament az asztalához, belerogyott székébe, és intett a lánynak, folytassa, aki erre még gyorsabban kezdett beszélni:

– A Véletlen? már sokkal tudatosabb tanácsadó program lett. Ezzel végérvényesen bevezették az emberi gondolkodásba és a felhasználók tudatába ezeket az alkalmazásokat. A Véletlen? az esetek kilencvenöt százalékában pontos előrejelzést, egyfajta jóslatot adott a usernek az életét érintő kérdésekben. Igaz, ehhez be is kért rengeteg adatot.

–  Rájöttünk, ha a személyre szabott jóslatainkat tökéletesíteni akarjuk, akkor meg kell ismernünk a felhasználót az utolsó sejtjéig – bólogatott Kováts. Összekulcsolta kezét, és a fölött bámulta a vele szemben ülő törékeny kis teremtést. – Ezért kellett előbb rengeteg infó róla.

– Úgy, mint fizikális, érzelmi, családi, egészségügyi adatok – sorolt a lány. – Nekem majd egy fél napig tartott, míg mindent berögzítettem.

– De megérte? – kérdezte szemöldökét felvonva Kováts.

– Naná! – mosolygott rá a lányka, és most először egészen csinosnak tűnt. – Bármit kérdeztem tőle adott döntési szituban, korrekt és megszívlelendő választ adott. Például vegyek-e egy új telefont, vagy várjak még a következő verzióváltásig – a program elemezte az anyagi helyzetemet, összevetette a régi és az új telefon közti várható élménykülönbséggel, majd adott egy döntést. És ugyanígy: meglátogassam anyámat a hétvégén a rossz idő ellenére? Érdemes most, ősszel belekezdeni egy diétába? – vágott egy fura fintort, ami elrontotta a mosolyát, és nem igazán tetszett Kovátsnak: – Tulajdonképp csak megerősítette azt, amit igazából már tudtam, amit amúgy is döntöttem volna az adott helyzetben, de mégis, elképesztő érzés volt, hogy egy egyszerű kis program a telefonomon ugyanazt javasolja, amit én is helyesnek vélek a lelkem mélyén. Sok millió ember számára támasszá vált, egyfajta belső lelkiismereti hanggá, egy felettes énné nemesedett…

– Igen, hallottunk mi is híreket függőkről, sőt szektákról, akik megtestesült istenként imádják a Véletlen?-ből érkező hangot – jegyezte meg kelletlenül Kováts. – De ők is át fognak térni az új istenre. Mert megérkezett közénk a Sors.

– Ami már azt ígéri, tényleg megjósolja a jövőt – szögezte le a lányka hitetlenkedve. – Ezt akarja bizonyítani valamiképp a társa a pisztollyal? – intett a háta mögé.

– Mindent a maga idejében – javasolta Kováts rejtélyeskedve. – Hagy meséljem el előbb, mi dolgozik a Sors parancssorai mögött – mélyen a lányka szemébe nézett, mire az akaratlanul is megborzongott: – Csak magának, csak most. Megírhatja, legalább növeljük a miszticizmust és a felhajtást a dolog körül.

– Hallgatom – suttogta a másik, mire a férfi kivárt, aztán megköszörülte a torkát, és kimondta: – Egy démon van belekódolva a programba.

– Tessék? – kérdte a lány, és közelebb hajolt, mint aki rosszul hall.

– Tudom, hihetetlennek tűnik – nyugtatta meg Kováts, majd mély levegőt vett, és így folytatta: – De hagy kezdjem az elején. Nepálban. A Véletlen? sikere után a társammal inspirációt kerestünk szerte a világban. Egy csomó misztikus, rejtélyes dolognak utána jártunk, majd hallottunk erről a barlangról fent, a világ tetején. Összekötöttük a kutatást a kikapcsolódással, elmentünk oda, hegyeket másztunk, túráztunk, isten háta mögötti falvakban ittuk a jakzsíros teát, meditáltunk sziklaszirtre épült, elhagyatott kolostorokban, veszekedtünk a kínai katonákkal, ilyenek. Ám aztán elmentünk abba a faluba is, mely utazásunk célja volt, ahol a kísérőnk és tolmácsunk azt mondta, a helyiek ismernek fenn, a hegyen egy barlangot, melyben egy különös lény él. Egy olyan lény, mely látja a jövőt. Természetesen kíváncsiak voltunk a dologra, bár azt gondoltuk, valamiféle mechanikus, megmagyarázható dologról van szó, például olyan gázokról vagy gomba spórákról, melyek hallucinációt okoznak. Egy próbát megért, ezért felbéreltük az egyik helybélit, hogy vigyen el minket a barlanghoz. Három napig tartott az út, nagyon zord körülmények közt. Többször volt, hogy vissza akartunk fordulni. Az egyelten előnye ennek a szenvedésekkel teli vánszorgásnak az volt, hogy kalauzunk, egy középkorú, szerény kis emberke, esténként előadta a démon történetét.

Kováts kis szünetet tartott, kivárt, míg a lány leírta utolsó mondatát. – Nem kér vizet avagy valami mást? – kérdezte tőle szelíden.

A másik megrázta fejét, miközben szemével a macskakaparást olvasta, mely elborította a lapot: – Nem, köszönöm.

– Akkor folytatom. A falusi története szerint a régi időkben mindenkinek az ég alatt megvolt a saját Sors démona. Minden embernek. Ezek a démonok mutatták a jövőt annak, aki elfogadta jelenlétüket. Az emberek bölcsek voltak, mert tudták, mi fog történni. De aztán egy gonosz isten elültette szívükbe a halálfélelmet, és onnantól kezdve az emberek elűzték a Sors démonaikat, mert ugyan ki akarná ismerni saját léte végét, ha fél a haláltól. Egyetlen újszülött mellett sem tűrték meg a démonokat, füsttel és énekléssel szabadították meg tőlük őket. Azok pedig a hegyekbe menekültek, és lassan elpusztultak, mivel ők egyfajta szimbiózisban éltek az emberiséggel, és a mi életerőnkkel táplálkoztak. Ez az egy, utolsó példány nagyon szívós volt, ráadásul a falusiak évről évre látgatták, és megosztották vele életerejüket, így maradhatott fenn az utóbbi háromezer évben.

– Lenyűgöző mese – jegyezte meg a lány áhítattal.

– Nem mese – csóválta fejét Kováts. – Végül ugyanis felértünk a barlangba, és ott álltunk szemtől szembe a démonnal. – Kováts behunyta szemét, mint aki próbálja megidézni az akkor látottakat. – Egy fekete gomolygást képzeljen el, melyben fel-felvillannak mindenféle képek. De valójában nem tudom leírni pontosan, hogy nézett ki. Nem kellett fordítani neki, mert közvetlenül a fejünkben beszélt. Elmondta a múltunkat és némely dolgot a lehetséges jövőnkből. Nagyon ravasz volt ugyanis, mert – akár egy jó kereskedő – sosem állította, hogy a száz százalékos jövőnket látja. De ez nekünk elég is volt. Azonnal megéreztük benne az üzleti potenciált. Felajánlottuk neki, hogy legyen ismét az egész emberiség útmutatója, jövendölője. Egy nap gondolkodást kért. Aztán egyezséget kötöttünk, és engedte bekódoltatni magát az egyikünk laptopjába. Pontosabban az enyémbe. Pontosabban egész egyszerűen beleköltözött, és ezzel megteremtette a Sors nevű applikáció magját.

– Amely minden, a személyes jövőnket érintő kérdésre tudja a választ – suttogta a lány megbabonázva.

– Igen – bólintott Kováts. – Írok jövő héten dolgozatot az iskolában? Megkerül az elveszett macskám? Leszek még valaha szerelmes? Súlyos betegség leselkedik rám? – sorolta ujjain számolva Kováts: – A démon minden felhasználónak képes megmondani a személyre szabott jövőjét. Kivéve a halállal kapcsolatos ügyeket, mert azt a jogászaink nem nagyon javasolták, így ezt letiltottuk a bevitelnél…

Elhallgattak, de a csöndet hamarosan megtörte Kováts mobiljának csipogása: – Lejárt az időnk – jelentette ki a férfi, mire vendége kizökkent a varázslatból.

– Mi volt az egyezség? – kérdezte hirtelen.

– Tessék? – kérdezett vissza Kováts, majd megértette, mit akar tudni a másik. Körbenézett, mint aki leskelődőktől fél, majd lehalkított hangon megkérdezte: – Ugye, biztos nincs magánál hálózatra kötött készülék? Attól tartok, a kis barátunknak nagyobb a hatalma, mint sejtjük, és bárhova elér, bármit meghall, ha az felkerül a világhálóra.

– Nincs – rázta meg rezes fürtjeit a lány.

– Értem. És akkor ígérje meg, hogy amit most mondok, soha, senkivel nem osztja meg – nézett rá szigorúan a férfi, mire a blogger lesütötte szemét: – Megígérem – mondta.

– Ha nem tartja be, tönkretesszük az életét – fenyegetőzött csöndesen Kováts, mire a lány szótlan maradt, ezért így folytatta:

– Az volt az egyezség, hogy cserébe a folyamatos és hatalmas mennyiségű jóslásért, egy év szolgálat után az egyikünk átadja neki a teljes életerejét. A démon nagyon ki van éhezve. Évezredek óta csak apró falatokat kapott a falusiaktól. Ezért egy felnőtt férfi életét kérte tőlünk.

– És maguk meg fogják adni neki? – kérdezte döbbenten a blogger. – Az egyikőjük meg fog halni mához egy évre?

Kováts szélesen elvigyorodott, majd suttogva bevallotta: – Dehogyis. Átvertük. Egy év múlva letöröljük őt, kiszedjük minden letöltésből, még az írmagja se marad. Meg tudjuk oldani. És aztán kijövünk valami teljesen újjal. Vagy abbahagyjuk az egészet, mert addigra eszméletlenül gazdaggá tesz minket.

A lány elmerengett a hallottakon, majd mikor Kováts felállt, sietve összepakolta cuccait. A férfi az ajtóhoz kísérte. A másik irodából hirtelen erős dördülés, fülhasító robaj harsant fel. Az újságíró akaratlanul is meggörnyedt.

– Orosz rulett – bökött a szomszéd szoba ajtaja felé Kováts, majd kinyitotta a lány előtt az ajtót. – A társam ezzel fogja a kolléganőjének bebizonyítani a démonunk csalhatatlanságát.

A vöröske értetlenül nézett rá, aztán megvonta vállát, kezet fogtak, és kiment. Kérdésére a biztonsági őr megmutatta neki, hol van a női mosdó. Benézett az összes fülke aljába, majd betelepedett az egyikbe, és kifejtette a bugyija szélébe varrt apró hangrögzítőt. Rácsatlakoztatta a telefonjára, és a beszélgetés hanganyagát felmásolta a hálózatba, a személyes dokumentumai közé, majd a rögzítő hengeres kapszuláját lehúzta a vécén.

Amikor kilépett a mosdóból, újabb tompa dördülés hallatszott, mire ismét összerezdült. Fogalma se volt, mit jelent a kifejezés, hogy orosz rulett, de ahogy meghallotta a női sikolyokat, megértette, hogy valami nagyon veszélyes, végzetes vagy megjósolhatatlan kimenetelű dolog lehet. 

vége

Az írás  valós magvát nagyanyám mesélte, aki az elmúlt években, mióta a kilencvenet betöltötte, jobbára a múlt rossz emlékeiből válogat csak, ha beszélgetünk. A lényeg, hogy valóban volt egy ügy ******-környékén a 30-as években, melyben a gazdag parasztfiút terhes szeretője agyonlövésével vádolták meg. A lány állítólag még élt, mikor a gyilkosa elásta. A fiú apja minden követ és pénzt megmozgatott, így enyhe ítélet született, no meg az alábbi dalocska. Azt hiszem, már csak nagyanyám emlékszik mind a dalra, mind az esetre a mi világunkban, mert mindkét család ága elhalt azóta. De lehet, tévedek, így a neveket megváltoztattam némiképp. Illetve a történet kifutását is, úgy, hogy ne legyen benne semmi félelmetes vagy véres, semmi kézzelfogható horror, csak egy kínzó rossz érzés, az, hogy talán nem látjuk a fától az  erdőt. Ami végzetes lehet egy keresztúton. 

Keresztúton

„Ki hallotta a Megyerben mi történt?

Balindali Tercsit bizony megölték” 

népdal

– Én aztán nem tudom, mi az a vlogger – mondta az emberke, miközben felhajtotta a motorháztetőt, mely forrón és sötéten tágult, akár egy cápa szája. A lány az autó üvegén át a fiúra nézett, és olyan elbűvölően mosolygott, hogy annak beleremegett a szíve, mert ebben a mosolyban benne volt, hogy ők tudják, mi az a vlogger, mert ők azok, és még fiatalok, és még előttük az élet, szemben ezzel az emberkével, segítőjükkel, önzetlen jótevőjükkel, aki már hatvan felé közelít, szinte kidagad a túlságosan szűk, fekete öltönyéből, kerek és kopasz kis fején csillog az izzadtság.

– A vloggerek videókat töltenek fel a YouTubre olyan dolgokról, melyek érdeklik őket és a nézőiket – mondta a lány és ő is belebámult a vezetékek, csövek és fém idomok kuszaságába. – Mi például régi, megmagyarázhatatlan gyilkosságokat dolgozunk fel. Járjuk az országot, meglátogatjuk a helyeket, ahol elkövették őket, és csinálunk egy helyszíni riportot, miközben elmondjuk, szerintünk mi, hogyan és miért történt.

Az emberke benyúlt a motortest mögé, megragadott valamit, és óvatosan megrángatta. A fiú kiszállt az autóból, és odament hozzájuk, átkarolt a lány vékony derekát. – Lát valamit? – kérdezte kíváncsian.

Az emberke megcsóválta fejét: – Egyelőre nem. Talán a karburátor. Vagy a benzincső. Lehet, alá kellene feküdnöm.

– Ne piszkolja össze magát – ellenkezett a lány. – Majd hívunk egy autómentőt.

– Itt a hegyek közt nagyon nehéz telefonálni – vont vállat az emberke, majd zsebkendőt vett elő, megtörölte tarkóját, aztán gondosan összehajtogatva farzsebébe rakta. A lány elővette csillogó kis telefonját, ellenőrizte, majd bólintott: – Hm. Tényleg. Nincs jel.

– Van pokróc hátul – intett a fiú a csomagtartó felé, és már ment is érte. – Azt leteríthetjük, hogy ne piszkolja össze magát.

– De biztos nem siet? – kérdezte most a lány az emberkét, aki ismét matatott valamit a motor környékén.

– Ugyan, ráérek – mondta az, majd felpillantott rá, szeme kicsit összeszűkült, mint akinek eszébe jut valami. – És most miről akartak forgatni?

A lány mély levegőt vett: – 1959-ben történt egy gyilkosság, ezen az útszakaszon, úgy véljük, pont itt, ebben a kereszteződésben.

Elsétált a kocsitól a négy út összefutó csomópontjába, majd körbefordult. Északról hegyek határolták a kilátást, melyek dél felé lankákká szelídültek. Erdők és szántók vegyesen váltogatták rajtuk egymást. Az utak mentén mindenhol kukoricás volt, feljebb, ahol az autójuk megállt, egy árnyas akácerdő nyújtózott.

– Az erdő mögött lakott egy nagyon szegény család, az apa kondás volt, egyedül nevelte világszép lányát, Tercsit. Balindali Tercsit.

– Furcsa név – jegyezte meg az emberke. Lehajolt, benézett a hűtő alá, majd vöröslő fejjel fordult ismét a lány felé, aki még mindig az út közepén állt, és az erdőt bámulta. – És, mi történt vele?

A fiú folytatta, miközben mellé lépett, és nyújtotta a pokrócot: – Állítólag a környék legszebb lánya volt, csakhogy a szegénységük miatt nem sok udvarlója akadt. Persze az igaz szerelemnél a pénz nem számít, ugye, drágám? – kérdezte a lánytól. Az összevonta szemöldökét, és csípőre tette a kezét, felháborodást mímelve: – Nagyon úgy tűnik, tekintve, hogy még mindig albérletben lakunk.

– Keresem a közös lakásunkat – szabadkozott a fiú, közben segített az emberkének a pokrócot eligazgatni a földön.

– Tavasz óta ezt mondja – panaszkodott a lány.

Az emberke letérdelt, meglazította nyakkendőjét, és kigombolta a legfelső gombot ingjén. – De mi történt ezzel a Tercsivel? – kérdezte lihegve, majd lassan leereszkedett, és befeküdt az autó alá.

– Ja, igen – kapta el a szót a lány –, a lényeg, hogy beleszeretett a környék egyik legmódosabb gazdájának a fiába. Akinek az apja valahogy megúszta a kulákosítást, ő lett a téesz vezetője. A fiút, Paja Gergőt pedig mindenki csak úrfinak hívta. Kijárt a kondás tanyájára lóval, de nem udvarolt Tercsinek, mert az apja úgyse engedte volna a házasságot, csak…szórakozott vele. A férfiak már akkor is ilyenek voltak – tette még hozzá, és durcásan grimaszolt a fiú felé, aki ott állt az emberek autó alól kilógó lába mellett. Nézte fehér, sápadt bokáit, és rajtuk a fekete zoknit, mely túl rövid volt.

– A lényeg, hogy állítólag a lány teherbe esett – vette át a szót, és leguggolt a kocsi mellé, hogy az odalent fekvő jobban hallja a szavait. – És ekkor Paja Gergő bepánikolt. Később, a bíróságon azt mondta, nem tervezte el a dolgot.

– …de akkor miért volt nála a pisztoly? – vágott közbe a lány.

– Milyen pisztoly? – jött az autó alól a fojtott hang.

– A perről szóló cikkek szerint a fiú találkozóra hívta Tercsit. Ide, a kereszthez – magyarázta a lány izgatottan, és az árok szélén sötétlő kőtömbre mutatott. Krisztus arcát odafenn elkoptatta az eső, csak egy gömbölyű, szemek nélküli, világtalan maszk volt a helyén. – Nem volt jó ötlet. A keresztút a néphit szerint mindenféle rossz kiindulópontja. Itt gyülekeznek a boszorkányok, mielőtt elindulnak a boszorkányszombatra. Itt kell elvágni a fekete kakas nyakát, ha sült véréből jósolni akarunk – a lány körbe-körbe járt az út közepén, és közben számolta ujjain, amiket sorol. – A keresztútnál elásott halott visszajár kísértetként. Éjfélkor keresztúton lenni balszerencse. És még van egy csomó minden, csak most nem jut eszembe. De a lényeg, hogy a keresztút egyszerre összegyűjti és generálja is a rossz dolgokat, mint egy üveglencse a nap fényét – ujjaival most képernyőt formált, és körbeforgatta a tájon.

– Gyere már beljebb az útról – szólt rá a fiú, majd kezét nyújtotta az emberkének, aki közben kihúzta magát az autó alól. Felállt, leporolta nadrágját, fogta a visszapillantóra akasztott öltönykabátját, és magára ráncigálta.

– Miért? Nem jár erre senki – mutatott az üres útra a lány, majd az idős férfira nézett, aki ismét elővette zsebkendőjét, és megtörölte homlokát.

– Na, hát lehet, hogy van valami ebben a keresztút dologban, mert maguknak sem hozott szerencsét ez a hely – bólogatott mosolyogva az emberke. – Azt hiszem, kilyukadt a benzincső, és szép lassan kifolyt az üzemanyag. Nem jelezte ki a műszerfalon, hogy fogytán van?

– Á, évek óta nem működik ezen az ócskaságon semmi – legyintett a fiú. – Nézem a kilométert, az alapján tankolok.

– Nos, akkor ez van – tárta szét a karját az emberke. Lecsukta a motorháztetőt, majd arrébb sétált, öltönykabátja zsebéből fém cigarettatárcát húzott elő, komótosan rágyújtott. – De most már meséljék el, mi történ ezzel a Tercsivel.

A fiú közelebb ment hozzá, mohón nézte, a füstöt, majd megköszörülte torkát, és így szólt: – Kérhetek egy szálat?

– Persze, milyen udvariatlan vagyok – kapta elő a tárcát az emberke, majd nyújtotta a fiú felé.  – Nem kellene visszaszoknod – szólt rá a lány, és nézte, ahogy a másik az emberke csiholta láng fölé hajol.

– Én se szólok bele, ha megeszel egy tábla csokit, vagy egy üveg ecetes uborkát – mondta a fiú, miközben mélyen letüdőzte az első slukkot, hogy a füst a következő mondattal együtt jöjjön ki a száján: – De hogy válaszoljak a kérdésére, igazából senki nem tudja, mi történt Tercsivel. És épp emiatt olyan érdekes ez az eset, emiatt akarunk róla csinálni egy anyagot. Ez lesz a hatodik feltöltésünk. És már van pár ezer feliratkozónk.

– Egész pontosan ezerkétszázhuszonegy – javított ki a lány. –  A feliratkozó olyan ember, aki jelzi, hogy kíváncsi a dolgainkra – magyarázta az emberke felé fordulva. Majdnem magasabb volt nála, így szinte látta az őszülő hajában terpeszkedő kopasz foltot.

– Értem – nyugtázta az megértően mosolyogva. – De még mindig nem mondták el, mi történt a lánnyal azon az éjszakán.

– Valóban éjszaka találkoztak – hagyta jóvá a lány. – Lehet, pont éjfélkor.

Kis időre csönd lett, de ezt egyikőjük se vette észre.

– Paja Gergő azt vallotta a tárgyaláson, hogy veszekedtek. A gyerek miatt. A fiú el akarta vetetni – folytatta aztán a lány halkabban. – És elöntötte őt a düh. Talán rájött, nem az fog történni, amit ő akar. Végiggondolta, hogy mit fog ehhez szólni az apja.

– És ekkor rálőtt a lányra – fejezte be a másik.

– De talán csak megsebesítette. Nem látta jól a sötétben, csak azt, hogy összecsuklik az úton – folytatta a lány, és az öltönyös emberke pedig hol rá, hol társára nézett, mintha teniszmeccsen lenne.

– Elszaladt – így a fiú. – Egészen hazáig. A pisztoly útközben eldobta.

– Aztán – emelte fel ujját figyelmeztetően a lány – a kertkapujukban elöntötte őt a bűntudat. És visszament, visszajött ide, a tett helyszínére. Ám a lányt már nem talált meg. Pedig hajnalig kereste.

– A bíróság szerint ennél a pontnál hazudott – egészítette ki a fiú. – Visszament, de egy ásóval. És nagyon is megtalálta a testet, aztán pedig elásta valahol.

– Hetekig keresték a környéken a sírt. Még kutyákkal is – bizonygatta a lány. – Ám nem akadtak nyomra. Tercsit szó szerint elnyelte a föld.

– És mi történt a fiúval? – vetette közbe az emberke.

– Az apja megkent mindenkit, a nyomozókat, a bírót, az ügyészt, állítólag az össze pénzük ráment, hogy enyhe ítélet szülessen – mondta a fiú, majd szívott egy utolsót a cigarettából, amitől köhögni kezdte.

– Na, látod? – szólt rá a lány. – Minek csinálja, aki nem bírja? És ez más helyzetekre is igaz – tette még hozzá kajánul, aztán visszafordult az emberke felé: – A lényeg, hogy nekünk van egy elég vad elméletünk, és ezt akarjuk bemutatni a filmünkben.

– És mi lenne az? – kérdezte az emberke, aki ugyancsak végzett a cigarettájával, így a sarkán nyomta el, majd a csikket az árokba dobta.

– Azt gondoljuk, van egy titokzatos harmadik a történetben – kezdte a fiú izgatottan, és közelebb jött hozzájuk, pontosabban lány mellé, hogy testük összeérjen. Az emberke velük szemben, az autójuk oldalának támaszkodva állt, és bámult rájuk vizenyős, apró szemeivel. – Valaki erre jött aznap éjjel, egy ismeretlen, és összeszedte a vérző, félig eszméletlen lányt.

– És elvitte magával – vette át a szót a másik. – Talán a környéken lakott. Talán csak átutazott itt. Mindenesetre eltüntette a lányt.

 – De mit csinált vele? – értetlenkedett az emberke.

– Ez jó kérdés – mondta a fiú. – Lehet, meggyógyította. És aztán fogva tartotta élete végéig.

– Lehet, közben Tercsi megszült. És a gyerek életben maradt – bólogatott a lány. – És az ismeretlen felnevelte.

– Talán Tercsi belehalt a szülésbe – találgatott a fiú. – Talán az ismeretlen ölte meg. Még terhesen. Vagy a szülés után.

– Mindenesetre úgy véljük, hogy a történet nem úgy zárult, ahogy azt a bíróság gondolta, nem gyilkossággal és halállal, legalábbis nem itt, és nem azon az éjszakán – mutatott körbe a lány. – Erről fogunk beszélni a filmünkben – zárta le a másik, mire mind elhallgattak.

A délutánba forduló nap leragyogott a kukorica zöldjére, az aszfalt szürkéjére és rájuk, hármójukra.

– Elvihetem valamelyikőjüket a városba. Ott biztosan találnak egy autómentőt – törte meg a csendet az emberke. A lány és a fiú egymásra nézett.

– Jó ötlet – hagyta jóvá a lány.

– Menj te – mondta a fiú, miközben átfutott rajta egy kényelmetlen érzés, hogy valamit elfelejtett vagy valami elkerülte a figyelmét, olyan, mint amikor az utcán azon tűnődünk, hogy kihúztuk-e a vasalót.  – Nem akarlak egyedül hagyni itt. Addig csinálok pár felvételt.

A lány egy pillanatig tétovázott, de nem olyan sokáig, hogy az kellemetlen legyen: – Rendben – mondta aztán, és a mögöttük feketéllő kőkeresztre mutatott. – Ez legyen benne. Jó lesz vágóképnek. Nappal szembe vedd fel, és szürkézzük majd ki, hogy fenyegetőbb legyen.

A kocsihoz sietett, kivette táskáját. A fiú utánament, gyengéden átölelte, és megcsókolta: – Vigyázz magadra – súgta a fülébe, aztán hátrébb lépett, majd csak nézte, ahogy azok ketten távolodnak, el, az emberke út mentén álló autója felé.

– Szép, régi autója van – mondta a lány, ahogy beszálltak. Az ajtó hangosan, fémesen csattant. Odabent bőr és porszag uralkodott. A lány gondosan becsatolta magát.

– Az apámé volt – bólintott az emberke. – Ezzel járta a vidéket. Imádta ezt az autót.

– Lehet vagy ötven éves – a lány végigsimított a kárpiton, miközben balját akaratlanul is hasára tette, talán a túl szoros öv miatt.

– Több – bólintott az emberke, majd indított, mire a motor felköhögött, aztán erőre kapott, és már mentek is.

– Él még az édesapja? – kérdezte a lány kissé hangosabban, mert elég nagy volt a zúgás az utastérben.

– Sajnos már nem – mondta az emberke. – Anyámat nem ismertem. Úgy vélem, apámnak sikerült pótolnia őt. Nagyon hiányzik. Minden nap. De elmondhatom, jól felkészített az életre. Mindenre ő tanított. Mindenre, ami fontos. Nem is képzelné, mennyi olyan dolog van, ami igazán fontos, de az emberek nem törődnek vele.

Oldalt pillantott, le, a lány hasára.

– Megkérdezhetem, hány hónapos terhes? – kérdezte.

A lány sokáig nem válaszolt, mert elöntötte az a homályos előérzet, ami a fiúban is ott motozott az imént, és ez a hangulat egy pillanatra összekapcsolta őket, térben és időben, de aztán vége lett, mert csak egy futó érzés, egy kis hullám volt, így megmondta, hogy mikorra van kiírva, és a válasszal az emberke nagyon elégedett volt. 

vége

A képet abban a borítékban találtam, melynek anyám az "Ismeretlenek" címet adta. A hetvenes években készülhetett, ismeretlen szereplője rég halott lehet, és természetesen semmi köze a lenti történethez. Gyerekkoromban tele volt a falu az ilyen öregasszonyokkal, mostanra már eltűntek, csak ezeken az értelmezhetetlen képeken maradtak meg, mint vészjósló zárványok egy másik korból. Hajlamosak vagyunk idealizálni a régi falu világát, noha azt berögzült szabályok, pletykák, babonák irányították, fojtó légkörű hely volt inkább, mintsem a szabad emberi lét természetes terepe. A most következő elbeszélés a rosszul használt hitről, az eltorzult vallásosságról szól*, továbbviszi egy korábbi írás gondolatmenetét. Újraolvasva egy hibája (biztos) van, az, hogy a narrátor elbeszélésmódja nem egyezik Bolond Rozi elképzelt nyelvi eszköztárával, beszédstílusával, de ez talán nem befolyásolja a történet élvezetét.

*továbbgondolva: arról is szól, hogy talán csak az ima hőfoka számít, a tartalom nem - és ez az, ami igazán rémisztő a teremtés egészére nézve...

Kiimádkozók

Miután a Szabados lánya felkötötte magát a garázsukban, bementem az ifjú paphoz egy délután, és elmondtam neki mindent. A templom melletti háza nagyszobájában ült, egy füles fotelben, figyelmesen hallgatott, bámult rám azzal a szép, szürke szemével, közben átlátszó füle csücskét gyűrögette, s néha kortyolt a diólikőrből, mely egy kis asztalkára volt kikészítve mellette. Az öregasszonyoktól kapta, a fekete svábbogaraktól, akik ellepték nemcsak a templomát, hanem a paplakot, és az életét is. Ők hozták a mintás terítőt a tévéjére, mosták a szennyesét és a függönyét, sikálták a vécéjét, felváltva főztek rá, ősszel almával és burgonyával pakoltatták tele a szűk kis pincéjét, a fejét pedig telibeszélték a falu bűneivel, azt remélve, kiprédikálja majd azokat vasárnaponként. Néha ez meg is történt, de én tudtam, hogy a szíve mélyén az ifjú pap jó ember, akinek csak fel kell nyitni a szemét, hogy megértse, mi folyik körötte.

Maris, az öregasszonyok vezetője, a vezérimádkozó, még a váci püspöknél is járt, és elintézte, hogy az ifjú pap egy új Suzukit kapjon. Nagyon féltek az öregasszonyok, hogy nem marad meg nálunk a fiatalember, mert gyakorta eljárt, néha napokig eltűnt, a fene se tudta, merre kóricált ilyenkor, de mikor megtért a faluba, mikor visszajött hozzánk, bambán tekintett mindenkire, mintha szellemek lennénk, szórakozottan rágcsálta körmét, és látszott rajta, nagy és fontos kérdések nyomják a lelkét.

Nálam a Szabados lányának a halála után telt be a pohár, már csak azt akartam, hogy mielőtt eltűnik – mert ebből a nyomorúságos faluból az összes pap megszökik pár éven belül –, tegyen rendet ez a szép szemű fiatalember, és kergesse ki a templomából ezeket az öregasszonyokat, mint ahogy tette azt Krisztus urunk a kufárokkal. Ennyivel tartoztam Annának.

Szabados Anna mellettem ült az iskolában, ő volt az egyetlen, aki nem csúfolt a lassúságomért és a butaságomért, ő volt, aki megvédett a többiek gúnyolódósától és a tanárok türelmetlenségétől. Pár utcával arrébb laktak tőlünk, ezért sokszor találkoztunk, láttam, miután felnőttünk, hogy kerekedik az élete, hogy udvarol neki az a fiú a városból, aztán azt is, ahogy összetöri a szívét. Suttogtak egy babáról, amit hátrahagyott maga után ez az idegen, és arról is, hogy Anna bement a városba, és kiszippantották belőle a babát. Én el sem tudok képzelni egy ekkor a porszívót, de azt igen, hogy a pletyka eljutott az imádkozókhoz is, mert múlt vasárnap, a mise után, mikor mostam fel a templomot, s ott ténferegtem mellettük, kihallgattam mormolásukat, melyben halált kértek a babagyilkos Annára, rángassák ki a lelkét az ördögök a torkán át, így mondták.

Hatan vannak, kis, töpörödött fekete alakok, a legbuzgóbb templomba járók, igazi szentfazekak, csupa ránc, odvas fogak, gyanakvó, fekete, csillogó bogárszemek, sárga pergamenbőr és éles kígyónyelv. Gyakran csak ülnek a padokban és pletykálnak, végigveszik az egész falut a Felvégtől az Alsó Telepig, és elmondják mindenkiről a legrosszabbat. A képeket törülgetve hallgatom ki őket, a padlót seprűzve figyelek mormogásukra, észre se veszik, ha ott vagyok, úgy kezelnek, mint valami tárgyat, vagy mint a templom tartozékát, pedig én valójában a Félnótás Rozi vagyok, a Buta Rozi, a Lassú Rozi, a Gyere Ide Rozi – akiről senki nem tudja, hogy megvan azért a magához való esze, de majd most rádöbbennek.

Elmondtam hát az ifjú papnak, hogy kiimádkozták a vénasszonyok, legfőbb hívei és támaszai Anna nevét múlt vasárnap, akit aztán szerda reggel az apja talált meg a kötélen. Véresre karmolta a nyakát, szerintem szabadulni akart, bizonyára meggondolta magát, de onnan, a magasból már nem volt menekvés, a fejőszék, amit elrúgott maga alól, túl messze volt, így hát jövő héten lesz a temetése, az én drága barátnőmnek, akinek az volt az egyetlen bűne, hogy szelembe esett.

Az ifjú pap meghallgatott, majd ivott egy kis diólikőrt, megköszörülte torkát, aztán csóválta fejét, és belekezdett, hogy buta vagy te Rozi, hogy ilyeneket mondasz ezekről a tisztességes, jóravaló, idős asszonyokról, hát mit tehetnek ők a lány haláláról, akkor már inkább én vagyok a bűnös, aki múlt vasárnap beleszőttem a misébe a kereszteletlen gyermekek sorsát, akik ott jajonganak a purgatórium tüzében ezer és ezer éven át, köszönhetően bűnös szüleik meggondolatlan tettének. Hallotta ezt az Anna is, ott ült halott sápadtan a hátsó sorban – mondta az ifjú pap mélázva.

Erre nem szóltam semmit, mert ki vagyok én, hogy megítéljem azt, amit a pap a misén mond, inkább belevágtam a másik esetbe, felkészültem ám én erre a beszélgetésre, hisz már két éve figyelem a vénasszonyokat, a fekete bogarakat, azóta, mióta először észrevettem, hogy akiről mormolnak, az hamarosan elpatkol a faluban.

A Somlyó gyerek bűne nem volt mérhető Annáéhoz, mégis meg kellett halnia a tavaszon, miután a szipirtyók a szájukra vették. Annyi baj volt csak vele, hogy részeges volt, és ha ivott, akkor vezetett is, igaz, csak a Vasútig, mert ott laktak, de akkor is. És hát egyszer olyan sokat ivott, hogy összevissza kacskaringózott az úton, és belement a Maris, a fő imádkozó unokájának az autójába, egy nagy, szép ezüst kocsiba. A fővárosból jött az unoka a családjával, ott is aludtak a Marisnál, és reggel, ahogy kelnek, látják, összecsókolódzott a két autó, mert a Somlyó gyerek otthagyta az út mentén a sajátját, miután összeragasztotta a másikkal, kiszállt, kimászott és hazatántorgott. Na, nem is kellett több a Marisnak, már másnap megkezdődött a mormolás a templomban, a fohász, hogy vigye el az ördög a bűnöst, és vagdalja apró cafatokra a részeges semmirekellőt. És én akkor már direkt figyeltem, mi fog történni, így nem is csodálkoztam azon, hogy egy délután szirénázva jön a mentő, száguld  át a falun, hogy aztán fél óra múlva nagy szomorúan, csöndesen menjen is visszafelé. Történt, hogy a Somlyó gyerek, aki ezúttal józanul jött hazafelé a munkából, vezette haza az apja kocsiját, mert a sajátját ugye összetörte, a falu végi nagy, s alakú kanyarban valahogy áthajtott az út másik oldalára. Talán túl gyorsan ment, ki tudja. Mindenesetre egyenesen egy traktorba rohant, aminek az elején boronák voltak, és azok mind összeszabdalták, felszelelték őt.

Láttam az ifjú papon, hogy ez még nem lesz elég neki, de már felkeltette az érdeklődését a dolog, és szinte vágyakozva mondta, kérdezte, mi van még, ki vele, mit tudok még mesélni ezekről az asszonyokról, van-e egyéb bizonyítékom, ha ugyan mindez bizonyítéknak tekinthető, mire én bólogattam, hogy naná hogy van, felkészültem a beszélgetésre, hetek, hónapok óta tervezgettem már a dolgot, és most végre kiönthetek magamból mindent, amit eddig titkoltam.

Mert ott volt a Sárosi esete, aki még a múlt télen halt meg, alig tudtuk eltemetni a fagyott földbe, bár nem kellett sokat ásni, hisz az a nagydarab ember elfért egy apró koporsóban, úgy összeégett, úgy kiégett belőle a zsír.

A Sárosinak volt egy gyára, egy üzeme a faluban, zoknikat és harisnyát csináltak benne, de aztán gondolt egyet, és elhatározta, beviszi a városba, mert ott olcsóbb lesz neki minden. Persze ez nagyon nem tetszett a falusiaknak, mert sokan dolgoztak nála, az öregasszonyok gyereki közül is hárman, ezért meg akarták győzni a jóembert, hogy ne tegye, még karácsony előtt is győzködték egy gyűlésen a faluházban. Emlékszem, kivörösödött az a nagy derék férfi, míg magyarázott nekik, de nem tágított a tervétől, annyit engedett csak, hogy aki jön utána a városba, az biztos kap munkát. Ott voltam én is, mert vonzott a fény, a meleg meg a sok ember, így jól láttam az öregasszonyokat, akik hátul ültek, egy kupacba, és már a gyűlés után megkezdték a súgást-búgást.

Akkor már sejtetem róluk, hogy rosszban sántikáltnak, mert volt az, ami az öreg pappal történt, meg a kondéros eset, ezért már figyeltem őket, így hallottam meg, hogy kiimádkozzák a Sárosi nevét, úgy susogtak, mint a szél, mikor azt kérték, az ördögök a Gyehenna tüzén pörköljék meg.

Nem is kellett annak több, rá egy hétre halott volt. A szirénázásra riadtunk az éj közepén, jöttek a tűzoltók, én meg a hang után a nyomukban, mert sejtettem, mi következik. A Sárosi nagy dohányos volt, még lefekvés előtt is elszívott két szálat, azt mondják, elaludt, és a csikk kiesett a kezéből. Nem égett ki a háza, csak az ágya és benne ő, apró, kis fekete gyerekké sült, láttam, az utcáról lestük, amikor kihozták, nagyon hideg volt, de olyan szag jött ki a kitört ablakon, mint amikor anyám odaégeti a húst. Az özvegye aztán letett a költözésről, így az üzem maradt a faluban.

Három eset, ez még mindig lehet véletlen, mondta az ifjú pap, közben elvonta rólam a vizenyős, tekintetét, úgy, mintha valami a szemébe ment volna. Gondolom, van még más is…

Jól gondolta, mert elővettem Szólátné halálát, ez már majd egy éve esett meg, de még mindig összeborzadok, ha eszembe jut. Az ő bűne csak annyi volt, hogy összeszólalkozott az imádkozó bogarak valamelyikével, talán a Sárával, mert az unokája a kertje végében legeltette a kecskét, és azok mind lerágták a kerítés mentén a Szólátné gyümölcsfáit. Csúnya veszekedés volt a boltban, aztán az utcán, én csak hallottam róla, és akkor még csak gyanakodtam rájuk, de már figyeltem őket, a karzatról hallgattam ki, ahogy következő nap, pénteken, délután megkezdik a mormolást, hogy a Szólátné gonosz, bűnös lelkét izzó katlanban fürösszék meg az ördögök a pokolban.

Nyár vége volt, és a Szólátné a következő héten leszedte a szilvát a megmaradt fáiról, s kivitte a nagy katlant az udvarra, hogy majd lekvárt főz. Özvegy volt, de falun egyébként is az asszonyok végzik ezt a munkát, kavargatni a forró, bugyogó, köpködő szilvalevet, nem férfinek való dolog ez. Aztán van úgy, hogy az alját egy kicsit megkapja, a Szólátné is talán ettől félt, mert egy sámlira állt, hogy jobban beérjen a katlanba, és ekkor zsupsz, belebukott, fejjel előre, a katlan felborult, aztán gurult, benne a forró szilvalekvár, abban az a szegény asszony, akit mindenhol elborított a tüzes kulimász. Azt mondják, még kimászott belőle, négykézláb üvöltött, de már vége volt, mert a bőre lefolyt róla, a haja összezsugorodott, a szeme kipukkadt, mint egy lufi.

Na, miután mindezt elmesélte a szomszédja a boltban, ezután már nagyon is izgatott, kiről mit morognak a templomban, de persze volt egy első eset, ami elindította nálam az egészet.

És mit volt az, kérdezte az ifjú papa összeráncolva szemöldökét, mire megvontam vállam, és kicsit röstelkedve, de bevallottam, hogy az elődje, az öreg tiszteletes halála. Ez aztán tényleg felkeltette az érdekelődését, előre dőlt, nyelt egy nagyot, hogy a domború, szép nagy ádámcsutkája felugorjon, majd intett, mondjam.

Az öreg tiszteletes idején is itt lebzseltek már ezek az imádkozó sáskák, magyaráztam, de ő nem igazán kedvelte őket. Ha hoztak valamit neki, zöldséget, gyümölcsöt, elvette, de a templomot nem engedte takarítani nekik, helyette engem fogadott fel, áldja meg az isten érte. Ugyanígy a lakásába, a paplakba se engedte be őket, a szennyeséhez nem nyúlhattak, ételt nem vett át, hiába hordták ide a töltött káposztát, a túrós lepényt, a derelyét, a sonkát. Láttam én a Marison, hogy nem tetszik ez neki, de kenyértörésre akkor került sor, mikor gyűjtést szerveztek egy új stólára, aztán nagy büszkén vitték neki borítékban a pénzt, mire ő csak annyit mondott, nem fogadhatja el, mert az egyháznak kell gondoskodnia a pap ruházatáról, egyébként is a mostani stóla kicsit kopott ugyan, de ő már nem váltana, ez szinte hozzá nőtt az évek alatt. Tanúja voltam ennek, elvörösödött a Maris, nem szólt semmit, csak ledobta a borítékot a hóba pap lábához, és otthagyott minket.

Aznap estefelé a bogarak a templom előtt pusmogtak, a havat sepertem a kereszt tövéről, nem hallottam jól őket, de aztán, mikor bementek, kíváncsiságból utánuk somfordáltam, és az előtérből hallgattam, hogy elkezdenek imádkozni, halkan, de azért ki lehetett venni, mit akarnak.

Az ifjú pap felemelte mutatóujját, hogy álljak meg, majd mondta, hogy már kitalálja, azt akarták, hogy az ördögök fagyasszák meg az öreg pap lelkét a pokol mélyén, mire bólintottam, honnan tudja atyám, ő meg csak legyintett bosszúsan, nem nehéz megtippelni, tekintve, hogy az öreg pap combnyaktöréssel került kórházba a városi temploma elől egy téli napon, de előtte sokáig feküdt  a hideg betonon, felfázott, és végül a tüdőgyulladása vitte el.

Hallgattunk egy kicsit, nekem már nem volt mit mondanom erről a gonoszságról, ami a falunkban felütötte a fejét, ő meg a gondolataiba mélyedt, eztán felállt, lesimította ruháját, vállamra tette kezét, és azt mondta, megkérdi a másik felet is, Marist, úgyis nemsokára itt lesz, a templom tetejének felújításáról beszélnek majd, de akkor megkérdi, mi a helyzet ezekkel a közös imádkozásokkal, mi ezeknek a célja. Kiugrasztjuk a nyulat a bokorból Rozi, nem kell aggódnia, mosolygott az ifjú pap, de nem tetszett ez a mosoly, se a tekintete, ezért volt az, hogy amikor megjött az a vén kígyó, a kétágú nyelvű, hátul, a paplak mögött, a cefréshordóra állva bemásztam a vécé ablakán, így a folyosón keresztül, a nyitva hagyott ajtón át mindent hallottam, mindent, amit beszélnek, még azt is, amit nem kellett volna.

Eleinte persze valóban a pénzügyekről és építési cégekről tereferéltek, aztán a vége felé az ifjú pap elővette a témát, akkor, amikor már azt hittem, csak engem hiteget ezzel a nagy bátorsággal. Nem olvasott semmit Maris fejére, csak finoman célozgatott rá, hogy úgy hallja, bizonyos halálesetek azután következnek be, miután Maris és a többi istenfélő asszony a templomban megemlíti a bűnös lélek nevét.

Csönd telepedett a szobára, és én is visszafojtottam a lélegzetem, de aztán már nem bírtam, mert nem jött válasz, és az ifjú pap se bírta, mert megszólalt, folytatta, és ekkor megfordult velem a világ, hisz azt mondta, hogy ha így van, akkor neki segítségre lenne szüksége, egy ügyet el kellene simítani, hisz Marisék talán észrevették, milyen gondterhelt, és hogy mennyiszer van távol, mondta óvatosan, szép lassan, de az öregasszony a szavába vágott, hogy a fattyúról van szó, ugye, atyám.

Na, erre lett csak igazán csönd, még a szú percegését is hallottuk, aztán az ifjú pap csak hebegett-habogott, hogy a test bűne, az ördögi kísértése, és ő gyenge volt, mit lehet tenni, megesik, de a Marist nem érdekelte  a szabadkozása, közbevágott, nagy dölyfösen és hidegen, mert most már nyeregben érezte magát, mondván, régóta tudják, hogy szeretője van az ifjú papnak a városban, de azt csak pár hete hallották, hogy a lány vagy asszony megesett. Már csak azt kell tudniuk, hány hónapos terhes, mire az ifjú pap megmondta, hogy három, mire a Maris rávágta, akkor még megoldható, el lesz intézve atyám, nem kell aggódnia. Csak a gyerek, kérdezte az ifjú pap, mire Maris jóváhagyta nagy kegyesen, csak a gyerek, és ekkor az ifjú pap egy nagyot sóhajtott, szinte még én is éreztem a fürdőben, a vécékagylóba kapaszkodva a szelét, és csak bámultam a csempét, ami tükörsima volt, és makulátlan fehér, majdhogynem tökéletes, és alig hallottam, hogy a Mari még megkérdi, ki volt az, aki beszélt rólunk, de mielőtt elhangzott a nevem, már mozdultam, másztam, így odafenn, az ablakból, épp hogy elcsíptem az ifjú pap válaszát, aztán lehuppantam a földre a paplak mögött, és futni kezdtem, ki a mezőre, fel a dombra, át a tarlón, be az kiserdőbe, keresztül bozóton, patakon, futottam, amíg bírtam, de tudtam, minden hiába.

vége

Egyes lények túlélnek mindent, ezer éven át bujdokolnak sötét erdőkben, hogy aztán rajzfilmcsatornákon, iskolatáskákon vagy animékben bukkanjanak fel. Vagy egy ilyen írásban.

A történet teljes megértéséhez ismerni kell a lényhez kapcsolódó hiedelmeket. A Wiki szócikk elég rövid, de  a harmadik bekezdése nekünk most bőven elég, bár gondolom máshol találni részletesebb anyagot is róla.

Ballada a hegyek szépségeiről

                                                                                                                   lányomnak

Ha láttátok volna a hegyek e gyönyörű teremtéseit, bármiről elhinnétek, hogy megtalálható ott, a kies és zord északon, ahol az akácerdőt felváltja a fenyő, ahol a gyárak udvarán gyom virágzik, ahol az erdők mélyén beton- és vasszörnyek lapulnak elhagyatva, várva vissza hűtlen, öreg gazdáikat, a bányászokat.

Én csak akkor szembesültem az északi szépséggel, mikor felmentem oda régi barátommal, öreg cimborámmal vadászni. Lanit még kamaszkoromból ismertem, a sors a tenyerén hordozta mindig, emlékszem, akkor figyeltem fel rá, mikor a város egyetlen diszkójában kikezdett a lánnyal, akit én már hónapok óta izzó reménytelenséggel kerülgettem. Elnéztem, ahogy az ablakpárkánynál smárolnak, és nem éreztem féltékenységet, csak csodálatot, és azt, hogy ő bizonyára megérdemli ezt a csajt.

Lani mindig is lenyűgözte az embereket, simulékony modorával, pergő nyelvével és vicces, mosolygós kedélyével azonnal óriási hangulatot teremtett maga körül.

A sorsunk a főiskolán keresztezte újból egymást, ő könyvtár-angol szakra járt – csak hogy legyen valami diplomája, mondta –, és rém komolyan vette az előadásokat, noha minden este hajnalig tartott a buli a koleszszobájában. Azután hallottam híreket róla, hogy a barátnőjét futtatja egy belvárosi pubban, vagy hogy autókereskedést nyitott a város határban, és nagyon jól megy neki. A válság után a kerekedésből autófelszerelés bolt lett, végül átállt az online kiszállításra, naphosszat ott ült a kis irodájában, pötyögött a laptopján, és elszórakoztatta a futárokat, akik vitték szét az áruját az országba. Történetesen az én szállítócégemmel is volt szerződése, így az elszámoláskor, havonta egyszer, felelevenítettük a régi szép időket, miközben megittunk egy pohár drága whiskyt.

Meglepett, hogy egy tavaszi reggelen elhívott arra a hétvégi vadászatra. Azt sem tudtam, hogy vadászik, de mint bevallotta, az utóbbi években rászokott az ölés ízére, a puskapor szagára, a fegyver ismerős, hideg tapintására, a vad szemében ragyogó csodálkozásra és a sebek okozta örömre, melyekről tudta, hogy egyedül ő a felelős értük. Amikor felajánlotta, hogy a szombat délelőttöt áldozzuk Artemisz istennőnek (ezek az ő szavai) fenn, északon, rövid tűnődés után igent mondtam.

Sötétben indultunk, a hegyek csak lassan kerekedtek ki előttünk, körvonalaik mint megannyi ősállat vésődött fel a bíbor, lila és rózsaszín égre. Az autóban, egy öreg, rozzant Toyota terepjáróban elmesélte, hogy egy kis faluba jár, egészen az országhatárig, ahol mogorva, különös és nehéz természetű népek laknak, ők aztán jól ismerik a környék sűrű és végtelen erdőit, különösen vezetője, egy idős férfi, akit mindenki csak Timurnak szólít, nem tudni, miért.

Timur pálinkával fogadott minket erdőszéli, faluvégi háza tornácán a leheletszőkítő hajnali hidegben. Erősen őszült, vastag, dús bajusza volt, felette közönyös, hidegkék szempár, cápákról szóló természetfilmekben lát ilyet az ember.  Megittuk a pálinkát, mire ő beszólt a házba, emlékszem, összerezdültem a névre, a lány nevére, amit kiáltott. És aztán a kelő nap fényében megjelent ő, észak szépe. Kopott farmerben, mezítláb és egy túl bő pólóban jött, hosszú, szőke haját kiengedte, arca ragyogott a pihentető alvástól, és mindene mosolygott, a szeme, az érzéki szája, de még kézfejének puha domborulata is. Egy kis tálcán szalonnadarabokat, kenyeret, hagymát hozott, lerakta a durván ácsolt asztalra, aztán a tornác végébe ment, rágyújtott, majd onnan nézett minket, figyelmesen, akár egy éhes macska. Észrevettem, leginkább barátomat, Lanit bámulja, aki csak néha-néha és tőle szokatlan módon, zavartan viszonozta a pillantást.

– Meglesz, amit ígért, Timur? – kérdezte inkább vendéglátónkat, aki elnézett az erdő felé, szájába vett egy darab hagymát, rágni kezdte, úgy bólintott: – Látták őt a cigányok gombaszedés közben – mutatott az egyik gerinc felé, melyen fenyő sötétlett. – Ott, a Nagyárnyékon. Oda megyünk. És jön a lány is.

– Ő minek kell? – jött zavarba Lani, oldalt pillantott, de nem nézett a lány szemébe, aki kitartóan bámulta, amitől nekem savanyú lett a szám íze.

– Kell – bólintott a férfi. – Majd meglátja.

Indulás előtt, mikor Lani megmutatta a fegyveremet, amit Timur kölcsönzött nekem, rákérdeztem, hogy mi volt ez a titokzatos beszélgetés, mire halkan magyarázni kezdte, hogy ma nem szokványos vadra megyünk, olyan dolgot fogunk lőni, mely még északon is ritka, mert már alig van belőle. Ennél többet nem volt hajlandó elárulni, hogy legyen meglepetés, mondta, mire a lányról kezdtem faggatni, hogy mi van vele, ám ingerülten belém fojtotta a szót: – Vigyázz, mert itt, fenn más szabályok uralkodnak. Nem nyúlhatsz nőhöz, csak a házasság után, ha ezt megszeged, akkor neked annyi.

Kacsintottam, és még halkan rákérdeztem, hogy őrá ugye nem vonatkozik ez a szabály, meg hogy ismerem őt, tudom, egy ilyen virágszálat biztos nem hagyna az út szélén, mire csak a fejét csóválta, mélyet sóhajtott, majd felpillantott a tornácra, ahol a lány a haját fonta. Szikrázott a nap fényében szőkesége, egészen elvakított minket.

– Itt még én is meggondolom, mit tehetek, és mit nem – vallott be Lani, és némi szorongást éreztem hangjában, ami szokatlan volt, hisz nem félt soha semmitől, és nem is bánt meg soha semmit, a legvadabb dolgokat is büszkén felvállalta múltjából. Míg elindultunk a szűk erdei ösvényen, melyet hordónyi vastagságú fák szegélyeztek, mint temetésen sötétbe öltözött rokonok hada, eszembe jutott, hogy Lani egyszer hajnalban felmászott a városkánk templomának csúcsára, és ott megivott egy fél üveg vodkát. Máskor bekötött szemmel motorozott végig a főutcán. Az se volt titok, hogy elcsábította a rendőrfőnök lányát, majd csúnyán, talán sms-ben, elhagyta.

Lani és az öreg ment elöl, halkan beszélgettek, így én a lány mellé sodródhattam. Halvány zsálya- és mentaillat áradt belőle. Ruganyosan, de halkan mozgott az erdőben, látszott rajta, otthon érzi magát, nem leste riadtan a megrezdülő bokrokat, nem akadt bele tüskés ágakba, figyelt, hova lép, hogy ne csapjon zajt. Fekete kapucnis pulóvert húzott, és Dr. Martens bakancsot, de mégis tökéletesen illett ebbe a környezetbe.

Megszólítottam, hogy ő is szokott-e vadászni, milyen az élet idekinn, a hegyen, hova jár iskolába, de zavart és rövid válaszaiból hamar rájöttem, elmerült a gondolataiban, és nem törődik velem. Néha fel-felpislogott Lani hátára, de gyorsan elkapta szemét.

Az ösvény meredeken emelkedni kezdett, később már szinte négykézláb, lihegve másztunk, a puska tusa szinte a földet szántotta. Egy kiszögelésen, vékony peremen megálltunk pihenni, lestük a lábunk alá kushadó tájat. – Az ott – mutatott Timur egy távolabbi hegycsoport felé – Sárkányszirt. Oda már jó ideje nem jár senki, még a fatolvajok se.

– Miért? – kérdeztem, miközben az előttem guggoló lány nyakának ívét bámultam.

– Nem jönnek vissza azok, akik odamennek – jött az egyszerű válasz, és erre nem lehetett mit mondani. Ahogy ismét megindultunk, összeszedtem minden bátorságom, és odasúgtam a lánynak: – És a fiúkkal hogy állsz? Akad idefenn udvarló? – tényleg halkan, szinte suttogva kérdeztem, de az apja így is elhallotta, mert visszafordult, csak egy szúrós pillantást vetett rám, és az elég volt, hogy ne várjak választ, és a lány nem is válaszolt, összeszorított szájjal bámulta maga előtt a földet.

Az ösvény egy kis tisztásba torkollt, és amikor Timur levette válláról a puskát, és a bokrok közé terítette a pokrócot, melyet zsákjában hozott, megértettem, ez lesz a leshely. A tisztás túlsó végén meredeken emelkedett a talaj, közepén kidőlt, korhadt fatörzs barnállott. Lanival lepakoltunk a pokrócra, a bokor ágai közt megnéztük a kilátást, közben halkan odaszólt nekem, hogy hagyjam a lányt, ne piszkáljam, van neki elég baja az apjával, aki nagyon is rajta tartja a szemét.

– De téged nem lát meg – biccentettem mosolyogva. – Láttam, hogy néz rád – mire ő elsápadt, legalább annyira, mint a lány, aki most ott állt a fatörzs mellett, az apjával. Timur halkan magyarázott neki. Nem tartott sokáig, de a lány közben minduntalan felénk, rejtekhelyünk felé pillantott, mint aki valamiféle jelre vár, végül biccentett, és leült a törzsre, apja pedig megpaskolta vállát, és otthagyta, így nem láthatta, hogy a másik gyors, röpke mozdulattal megtörli szemét. Lanira néztem, aki zavartan babrált egy fűszállal, ő sem vette észre a jelenetet. Timur odajött hozzánk, és mutatta a tisztás jobboldali szélét: – Onnan fog jönni. De várjanak az én lövésemre, addig ne tüzeljenek rá.

– Minek a lány? – kérdeztem tőle némiképp feszülten, mert már sejtettem a választ.

– Ő a csali – bólintott a férfi, én pedig Lanira néztem, és inkább neki tettem fel a következő kérdést: – Milyen állatra megyünk mi?

Egyiken sem válaszoltak, helyettük a hegy oldalából, jó száz méterről dühös, éles nyerítés harsant. Timur felkapta fegyverét, és átsietett a rejtekhelyére, egy fa gyökerei közé, én pedig ismét Lani felé fordultam, vártam a választ, de ő csak összeszorította fogát, majd végül halkan sziszegte: – Csak várj, és légy készen. Bármi lesz is, a lényeg, hogy időben lőjünk.

Ekkor a nyerítés megismétlődött, immár közelebbről, és még élesebben, olyan volt, mintha ló és a vércse hangját keresztezték volna, megrezegtette a dobhártyát, és félelmet szított a szívemben. Belém hasított a gondolat, hogy fel kellene mászni egy fára, ott nagyobb biztonságban lennénk, vagy egyszerűen csak vissza kellene óvakodni az ösvényen, hogy ez a titokzatos állat ne lásson meg minket, de mielőtt a hang okozta pánik végképp eluralkodhatott volna rajtam, a nap fényében megjelent a vad.

Hófehér volt, kiragyogott a térdig érő fűből, a sörénye és a farka hosszant lobogott és szikrázott, fejét nemesen fent tartotta, jól kinyomva a homlokából előtüremkedő hosszú, éles szarvat. Nagyobb volt, mint egy átlagos ló, de mégis kecses, nem otrombán, hanem szinte légiesen mozgott a talajon, úszott, akár a bodor felhők a nyári égen, táncolt, mint egy balerina, előre-hátra, mígnem egészen odaért a lányig, ki fejét lehajtva, mozdulatlanul várta.

Az állat megtorpant előtte, fölé tornyosult, majd meghajtotta szépen ívelt nyakát, és megszagolta a lány tarkóját, aztán felhorkant és hosszú, fülrepesztő nyerítésben tört ki.

– Jézusom – motyogta mellettem Lani. Ránéztem, és láttam, a szája széle remeg, már majdnem sír, de bevallom, én is elgyöngültem és meghatódtam a látványtól, kettejük földöntúli szépségétől. Aztán megértettem, hogy barátom inkább fél és retteg, mert összeszedte magát, és feltámasztotta könyökére a fegyver csövét, majd megcélozta a prédát. Ne, akartam neki mondani, mert szentségtörésnek éreztem, hogy rálőjünk erre a gyönyörűségre, és mert a lányt is féltettem, de nem is kellett szólnom, mert barátom ujja ugyan ráfeszült a ravaszra, ám egyelőre csak bámulta a jelenetet, ami kibontakozott előttünk.

Az állat szép lassan, akár egy cirkuszi ló letérdelt a lány előtt, meghajtotta fejét, egészen oldalt kitartva, hogy az belesimuljon a lány ölébe, aki hagyta ezt, karjaival átfogta a nyakat és a fül alatti domborulatot, és végigsimított rajta. Egy pillanatig úgy tűnt, ők ketten a lehető legtökéletesebb dolog, amit ez a világ alkothat, és arra az egy pillanatra megállt a föld forgása, a madarak éneke, a csillagok pulzáló fénye, a lélegzetünk, de talán még a szívünk dobbanása is. Ez a pillanat fog kísérteni halálomig, erre fogok majd emlékezni, mikor lehunyom végleg a szemem, hogy valami csodaszéppel búcsúzzak e világtól.

Ám aztán a varázs megtört, mert a lény lejjebb csúsztatta fejét, orrlyuka kitágult, és beleszagolt a lány farmeros ölébe. Előbb csak összerándult, mint akit bögöly csíp meg, majd kirántotta fejét az ölelésből, aztán hátra is ugrott, mint egy dühös, harcra kész kutya, és ekkor felharsant Timur hangja, kétségbeesett ordítása, lőjetek, de én még mindig csak a kettőst bámultam, Lani azonban észnél volt, cselekedett helyettem is, elsütötte a fegyvert, szinte egy időben a lány apjával. A vad azonban gyorsabb volt, nagyjából abban a pillanatban, amikor a csapszeg a töltény aljába vágódott, és az első szikra belobbant a lőporba, hogy az aztán izzó zsarátnokként feszítse előre az acél lövedéket, nagyjából itt, ebben a töredék másodpercben előre szegezett fejjel a lánynak rontott, és a sikoly és a lövések így egybemosódtak.

Amikor felszállt előttünk a lőporfüst, és mi kirontottunk rejtekhelyünkről, már csak a lány volt a tisztáson. Oldalt még láttam egy fehér árnyat az erdőbe siklani, de nem törődtünk vele, mind a hárman a fekvőhöz rohantunk.

A törzs mellé csúszott, kifeszült teste a kíntól, a hátát a fának támasztva, kezét a hasán tátongó sebre tapasztva kapaszkodott, talán az életbe, talán Lani tekintetébe, aki csak állt ott, nem mert hozzáérni, helyette az apja rogyott a földre, tépte le melegítő felsőjét, nyomta a sebre, de a lány szemébe nézve mozdulata lelassult. És aztán megértette, nem kellett megfordulnia, hogy lássa, kit bámul a lánya, nem kellett volna a szó se, amit végül kimondott a haldokló, szerelmem, elég volt látni azt a sóvárgást, azt a vágyat és a fájdalmat, ami ott tükröződött a lány arcán, miközben lassan kicsúszott kezei közül az élet.

Vártunk, míg bizonyossá nem válik, míg el nem tompul a ragyogás abban a gyönyörű szempárban, aztán az apa felnyúlt, lezárta őket, majd odalépett hozzám, és kivette dermedt kezem közül a fegyvert, amiről bevillant, hogy még nem sütöttem el, tompa bűvöletemben nem lőttem vele az imént. És ezt persze ő is tudta, megjegyezte még ebben a szörnyű pillanatban is, hogy van egy töltött fegyver hármunknál, az egyetlen, ami még veszélyt hordoz, az, ami most ott volt az ő kezében, felemelte, és Lanira célzott vele.

– Ne – bukott ki belőlem, de elég volt a barátomra szegeződő kék szemet látnom, és tudtam, hiába minden szó. Lani pedig továbbra is csak állt mozdulatlanul, mint egy fogoly a kivégzőosztag előtt, bámult le a halottra, aztán behunyta szemét, talán hogy ne könnyezzen, avagy hogy ne lássa a közeledő golyót. Így maradtunk pár másodpercig, akár egy hármas szoborcsoport, vagy inkább négyes, ha a végső mozdulatlanságba dermedő lányt is ide vesszük, aki holtában az alvó Artemisz istennőre emlékeztetett, és vártuk, hogy valami történjen, végül Lani kezdett el sírni, nem is, bőgött, mint egy gyerek, ömlöttek könnyei, arcát kezei közé rejtette, de még így is hallottuk, hogy motyogja, nem, nem, nem.

És ez valamiféle jel vagy bizonyíték volt az öregnek, mert a földre dobta a puskámat, majd felnyalábolta a lányt, és lassú, szilárd léptekkel nekiindult lefelé. Néztem, ahogy eltűnnek a fák közt, hallgattam Lani zihálását, és megértettem, miért nem ölte őt meg.

Nem is csalódtam e megértésben, a később történtek igazolták Timur döntését. Miután visszatértünk a városba, szótlanul, komoran figyelve az utat, Lani eltűnt az életemből, felbontotta velem a szerződést, így csak hírmorzsákat, apró sztorikat hallottam róla, a bukásáról. Voltaképp egészen a temetésig nem láttam, igaz akkor se, mert zárt koporsóban volt. Inni kezdett, a cégével mind kevesebbet foglalkozott, és adósságokat halmozott fel. Ok nélkül belekötött emberekbe, többször éjszakázott a rendőrségen. Miután a vállalkozása csődbe ment, télre a lakását is elvesztette. Az első tavaszi rügyekig bírta az utcán, aztán egy időre eltűnt, hetekig, hónapokig senki nem látta, végül a városi parkban találták meg, ölében a puskájával, amivel szétlőtte a fejét. A fegyver maradt az egyetlen értékesebb tulajdona, rejtegethette valahol, mert azzal mégse kéregethetett az állomás környékén, ahol állítólag tanyázott.

Egy közös barátunk szólt a temetésről, alig voltunk néhányan, az, aki intézte, az valami rokonságban is volt vele, ő örökölte mindenét, a fegyvert, a személyes dolgait. Miután a közönyös pap elmondta a magáét, és a cigarettázó sírásók a földbe taposták a csikkeket, és nekiálltak lapátolni, ez a barát vagy rokon a sír széléhez lépett, és bedobott a koporsóra valamit, ami nagyot koppant a fán. Közelebb mentem, és még láthattam az első földszórás előtt, mielőtt örökre eltűnt volna az életemből Lani, láthattam, hogy egy hosszú, fehér szarv az. Mint később megtudtam, halott barátomnál, az övévébe tűzve találták, senki nem tudta, honnan szerezte, milyen állatról vágta le, de a kezében szorongatott búcsúlevél szerint azt kérte, temessék el vele együtt.

Így lett.

vége