Régóta szerettem volna egy trükkös történetet írni, ami némiképp az időutazás paradoxonját is használja. Aztán jött egy másik inspiráció is: a motorral néha elvergődök olyan helyekre az Erdőben, ahol tényleg nagyon ritkán jár valaki, és mikor megállok, előfordul, hogy ezekben a terekben gyanús motozást, távoli morajt vagy egy különösen nyugtalanító madárhangot hallani. Nem sokáig marad az ember egy ilyen helyen, ösztönösen benne van a továbbmozgás vágya. Ezt a fajta félelmet is beleszőttem a most következő történetbe.

Távoli sikolyok a Nagyárnyékban

Nem tudni, hogy sorsunkat csúfondáros ősi istenek, az elképzelhetetlen szentháromság vagy a vak végzet alakítja, ám Szilárd bukása és szörnyű tragédiája a figyelmes és értő közönségben képes megingatni a hitet a földi létünket kormányzó bármely erő jóindulatában. Ugyanakkor ez a történet az idő és az ok és okozat olyan bonyolult és különös kapcsolódását tárja fel előttünk, melytől megremeg a lélek. Senki nincs biztonságban, szűrhetjük le a tanulságot, a sors kereke képes bárkit maga alá tiporni, ha épp rossz helyre kóborol, ártó ösztön által vezérelve.

Mert ez történt Szilárddal, de persze ez már csak bennünk, kortársaiban tudatosulhatott, akik látták a véget, és aztán onnan visszafelé haladva, aprólékos és figyelmes munkával összerakták a múlt építőkockáit, melyek ehhez a borzalmas eseményhez vezetett.

Ennek a munkának a kezdőpontja Szilárd tizenhárom éves korába nyúlt vissza, amikor is a család vidékre indult, a városhoz közeli faluban lévő rokonok látogatására. Gyermek hősünk hólyagja nem bírta az alig húszperces távot, ezért édesapja a repedezett, keskeny erdei út egy pontján megállította az autót, egy éles kanyar után lehúzódott szélre, a hegynek nem nevezhető, de elég meredeken emelkedő egyenes szakasz közepén,

És így a fiú beszaladhatott a fák közé, egyenesen a végzetébe.

Kamaszos szégyenlőségtől vezérelve a kelleténél mélyebbre ment a tölgyesben, addig, míg úgy vélte, anyja és kishúga már nem láthatja a testéből előtörő sárga sugár csillogását az őszi nap bágyadt fényében.

Ekkor történt.

Távoli madárhangra emlékeztető, de borzongatóan emberi sikolyt hallott. Alkarján felmeredtek a szőrszálak, és a vizelet a tornacipőjére loccsant. Körbenézett, ám nem látott senkit. A hang ismétlődött, kétszer, háromszor, olyan volt, mint egy eltévedt sirályt utánzó ember kétégbeesett, és torz rikoltása, olyan volt, mintha az élet szörnyűségét ismerte volna el és fel valaki, és hangot adott volna neki, vagy olyan volt, mint az őrült elme zenei lenyomata, egy szimfónia a sötétséghez és a semmihez, amibe belehullani mindennél rosszabb.

A fiú zavartan tért vissza az autóhoz, és csak mikor elindultak, akkor kérdezte meg a többieket, hogy hallották-e.

Kishúga csúfondáros grimasszal, apja pedig értetlenül nézett rá. Egyedül az anyja volt az, aki hallani vélt ugyan valami távoli, halk, madárhangot, de egyáltalán nem tűnt neki emberinek.

Szilárdot nem hagyta nyugodni a dolog, és a rokonlátogatás vége felé előhozta a dolgot, igaz csak akkor, mikor nagybátyjával kettesben maradt a konyhában, ahova a süteményes tálakat vitték ki. Vele az elmúlt pár évben bensőséges, erős viszonyt alakított ki, talán rétegzettebbet is, mint apjával. A megtermett, szakállas férfi, aki nagy erdőjáró volt és a gombák szakértője, ellátta kosárnyi vargányával, vagy ahogy ő nevezte igazival Szilárdékat ősszel és tavasszal is, elfordult, és fojtott hangon  visszakérdezett, hogy hol hallotta ezt a bizonyos hangot Szilárd.

– Az éles kanyar utáni emelkedőn, mielőtt az út átbukik lejtésbe, a falu felé – válaszolt a fiú, aki megérezte, hogy itt valami titok lappang.     

– A Nagyárnyékban – bólintott a férfi gondterhelten, majd bevallotta, hogy néha, őszi napokon, ő is hallott hasonlót, sőt, mások is a faluból, de eredetét, forrását soha nem találták.

– Igaz, nem is nagyon vagyok rá kíváncsi – tette hozzá komoran, mert véleménye szerint, ami így sikolt, ilyen földöntúli hangon, azzal valami nagyon nincs rendben.

– Ember lehetett, vagy más? – kérdezte izgatottan Szilárd, aki igazi könyvmoly volt, és főképp a fantasy és horror műfajában merült el kamaszos lelkesedéssel, így a gondolat, hogy egy entitás az erdőben kóborol őrült módjára rikoltozva, felvillanyozta.

– Bármi is az, jobb nem firtatni, honnan jön és miért ilyen…– a nagybácsi nem találta a megfelelő szót, talán az „ijesztő” vagy a „túlvilági” lett volna a jó, de egyiket se merte kimondani, mert túlságosan furcsa lett volna csengésük a mosogatószerillatú térben.

Ennyiben maradtak, és Szilárd még napokig tűnődött az élményen, különös titoknak tekintette, egy olyan tapasztalásnak, mely kiemeli a bamba és unalmas osztálytársai sorából, sőt, az egész kilencvenes évekbeli valóságból. Ám aztán idővel az emlék – mint minden, tapasztalás, amihez nem kapcsolódik harag, düh, személyes élvezet vagy tragédia –  megfakult, kikopott belőle, és noha egy ízben, még a téli fagyok előtt, biciklijével felkínlódta magát a hegyre, pontosan oda, a Nagyárnyékba, ahol megálltak az autóval, de hiba fülelt hosszant az immár csupasz ágak és vastag törzsek kusza fonadékjába bámulva, nem hallotta a hangot. Csak a reggeli pára csöppjei koppantak néha a száradt leveleken.

A történet itt véget is érhetne, és jaj, de jó lenne, hisz akkor nem vágtatna a borzalmas vég felé, Szilárd családot alapíthatna, gyermeket nemzene, elválna, újból házasodna, majd szép lassan megöregedne, elveszítve mint több kapcsolódását az élethez, hogy végül a halál egy unalmas kedd délután érje a nappaliban, kedvenc foteljében, kezében Tolsztoj naplójával.

De sajnos nem így történt, tíz évvel később, immár egyetemistaként évfolyamdolgozata miatt családjának szülőfaluját járta, és névtani kutatásokat végzett. Főképp a ragadványnevekre kívánt fókuszálni, de az anyag vége felé meg akarta említeni a környék egyedi terültneveit, a határ- és dűlőnevek egzotikus listáját csatolva a szöveghez. Nagybátyja családjához is ellátogatott. A férfi akkor már nem élt, egy építkezésen ráomlott a gödör fala, és amikorra kiásták az agyagos, nehéz rögök alól, sápadt, üres arccal bámult az égre. A felesége hosszan sorolta az olyan neveket, mint Fergyi, Bundi, Pűki, Póka, Métusz, Kolozsi és Pacsa, és közben a konyhaasztal fölött elnézte a markáns arcú, kissé sovány és sápadt, de mindenképp férfias fiatalembert, akinek göndör, fekete üstöke a korai halál byroni jegyeit jelezte, ám az asszony nem ezt látta bele, mert nem olvasott angol romantikusokat, sőt, egyáltalán nem olvasott semmit, nem, ő inkább egykori férjének dús hajzatát vélte felfedezni a látványban.

Amikor áttértek a helynevekre, már kevesebb szót tudott adni rokonának, de a végén még odabiggyesztette: – És a Nagyárnyék. Az uram ott nem igazán szeretett gombászni, mert félt  a hangtól.

– Milyen hangtól? – nézett fel rá Szilárd csodálkozva, de közben a homályos gyermekkori emlék már moccant is benne, és bólogatott, ahogy az asszony előadta, hogy a férje néha, ősszel zavartan és kissé ijedten tért haza, miután távoli sikolyokat hallott a Nagyárnyékban, az erdő mélyéből.

– Más is mesélte már – jegyezte meg tűnődve az asszony –, sőt, a dédnagyanyám, Lulis nene is mondta nekem kiskoromban, hogy ősszel ne menjünk a Nagyárnyékba, mert ott valaki nagyon keserűen rikoltoz. Ő így mondta. Nem mintha mi, lányok, mentünk volna arra, de az ő öreg fejében még az volt, hogy gyalog járunk a városban, mert ők így csinálták, egész lány- és asszonykorában gyalog hordta a tojást a piacra.

Szilárdban ekkor lobbant fel újra az érdeklődés e különös jelenség iránt. Elhatározta, hogy a téli szünetben jobban utánanéz a dolognak. A faluban ismét végigjárta a rokonokat, és előadta nekik, hogy most helyi hiedelmekről gyűjt anyagot, majd miután az idős, szószátyár emberek, akikre hétszámra senki nem nyitotta rá az ajtót, kibeszélték magukat, rákérdezett a Nagyárnyékban hallható sikolyra. Kiderült, hogy a hangokat kevesen hallották, de mindenki ismerte a jelenséget. Akik fültanúi voltak, borzadva, kissé tartózkodóan beszéltek róla, mintha valami szégyellnivaló lenne benne. Egyesek szerint a régi öregek azt mondták, boszorkány, vagy valami különös és megnevezhetetlen erdei jószág adja ki magából e kiáltásokat. Abban mind megegyeztek, hogy minden évben csak pár napig hallani, szeptember végén.

Ennyi elég is volt a fiatalembernek, hogy még nagyobb erővel vesse rá magát az ügyre. Bár a szakdolgozati témája már megvolt, úgy vélte, valamiféle tanulmányt ír majd belőle. Ám mindennél jobban foglalkoztatta a rejtély megoldása.

Hogy ki vagy mi adja ki a hangokat.

És miért e periodikus, évenkénti ismétlődés.

Azt gondolta – helyesen – hogy valamiféle tragédia lenyomata ivódott be a fák közé. Azt is gondolta – helytelenül – hogy a régmúlt egy szörnyű eseménye visszhangzik az időn át.

A tavaszi szünetben felkereste a városi levéltárat, ahol az egyik alkalmazott kérésére – és egy üveg birspálinka átvétele után –  gyors, de hatékony kutatást végzett a témában.

Nem vezetett túl sok eredményre. Volt ugyan egy történelmi incidens, ami nagyjából a Nagyárnyék környékére esett a tizennyolcadik század végén, de nem tűnt valószínűnek a kapcsolat.

– Nagyboldogasszony napját megelőző hét szombatján a városi vásárból hazatartó kereskedőt, Joachim Izomért rablók támadták meg – olvasta fel neki a bőrbe kötött almanachból az öreg, hajlott hátú férfi, akinek betegesen sárga arcára mintha évszázadok pókhálója tapadt volna.  – Rútul megverték, kifosztották, majd isten kegyelmére hagyták a rengeteg közepén. Szívhez szóló jajszava nyomán tót pásztorlegény lelte fel.

Szilárd széttárta kaját: – Mikor van Nagyboldogasszony?

A férfi némiképp csalódott pillantást vetet rá szemüvege felett: – Augusztus tizenöt, Mária mennybemenetelének a napja.

A fiatalember fejét ingatta: – Akkor nem jó, nem stimmel a dátum. Nekem valami őszi esemény, egy őszi tragédia kell.

– Talán menjen át a mikrofilmtárba, és nézze végig az újságokat – tanácsolta a levéltáros. – A városi lapok archiválva vannak ezerkilencszáznegyvenhat óta.

Szilárd így tett, de már csak a vizsgaidőszak után, a különösen meleg kettőezernégyes július első napjaiban. Az emeleti, csupa üveg helyiségben por és fotólemezek fémes, vegyszeres szaga terjengett. A nyitott ablakokon át behallatszott a város moraja, de nem zavarta, minden figyelmét az elmúlt évtizedek híreinek szentelte, melyek lassan kúsztak elé a kis képernyőn, ahogy a tárcsát forgatta a készüléken. Ösztönösen jó nyomon járt, mert a balesetekre koncentrált, ám a több hetes kutatómunka végeztével be kellett látnia, hogy nincs eredmény, egyetlen jelentős, dokumentált tragédia se történt a Nagyárnyékot átszelő meredek úton. A vízelvezető árok felújításánál nyolcvennégyben az egyik munkás rosszul lett, nagyjából azon a szakaszon, ahol annak idején az apja megállt az autóval, hogy ő könnyíthessen magán, de a  kórházba szállítás után megmentették életét. Idén tavasszal kisebb tűz pusztította a hegy északi oldalát, ám egy tűzoltó se sérült meg az oltás során. Ez volt minden, ami kapcsolódott a helyhez.

Nem maradt más eszköze, mint a személyes tapasztalás.

Úgy készülődött a szeptember végi napokra, akár egy Himaláját megmászni kívánó sportoló. Használt fényképezőgépet vásárolt, a főiskolai nyelvtanszéken kölcsönkérte a speciális, különösen érzékeny mikrofonnal rendelkező felvevőt, hátizsákjába hideg élelmet, váltás ruhát pakolt.

Huszonötödikén, egy pénteki nap reggelén indult el. Úgy tervezte, a hónap utolsó öt napját az erdőben tölti, kora délelőttől alkonyatig járja a hegyet, a bokrok közeit, a meredélyeket, a horhosokat, és ha meghallja a hangot, rögzíti, és igyekszik megközelíteni, majd lencsevégre kapni forrását.

Vasárnap kora délutánig, amikor is az élete végérvényesen lezárult, eredménytelen volt a lelkes kutatás, aminek részleteiről szüleinek is beszámolt, mikor hazatért aludni, ennek hála tudtuk aztán összerakni a teljes képet. Ám míg elért a keresés végpontjáig, a hang eredőjéhez, még sokat kellet gyalogolnia, izzadnia, apró, a nyárutón különösen élénk, talán halálukat már sejtő legyeket hessegetve arca elől. A lábán vízhólyagok nőttek, keze kisebesedett a csipke- és kökénybokrok marasztaló cirógatásától, arcát pirosra csípte a korai fagy és megbarnította a késő délutánig tündöklő napfény.

Mindezen áldozathozatal ellenére az erdő néma maradt előtte.

Vasárnap, kettő óra tájt viszont végre felhangzott a sikoly.

Távolról érkezett, az előtte feszülő dombváll mögül. Bekapcsolta a magnót, kézbe vette a mikrofont, és felhágott a gerincre, ám ekkor a hang távoli mennydörgésként elhalt. Fülelt, majd megindult tétován előre, és nagyjából öt perc céltalan ődöngés után ismét fülébe hasított sikoly, de ezúttal oly közel, hogy összerezdült, és a libabőr apró tüskéi ellepték tarkóját, gerincét. Megtorpant. Minden ösztöne azt súgta, hagyja  az egészet, ne menjen tovább, térjen inkább haza, a nyugodt élet, a két házasság, és a nappali foteljében olvasott Tolsztoj irányába.

De persze nem így tett.

Meglódult a hang forrása felé, szemével a fák közeit kutatva, izzadt, remegő baljában a mikrofont, jobbjában a fényképezőgépet tartva.

A sikoly újból és újból felharsant, mind közelebbről, olyan volt, mintha az, ami vagy aki kiadja, incselkedne, játszana vele, csalogatná egy meghatározott irányba.

A végzete felé.

Azt gondoljuk, egy különösen erőszakos ágba szaladt bele, mielőtt kiért az útra – és ez okozta a tragédiát. A nyomok alapján ekkor már szinte futva haladt előre, mert a hang újból felhangzott, és ott, a távolban, a  fák közt talán látni is vélt valamit, egy sötét árnyat, és talán ebben a rohanásban egy ág vagy gally csapódott szemébe, ezért vakon botorkált át az avarral és földhordalékkal belepett árkon, tántorogva ért a repedezett betonra, pont a kisbusz elé, ami szinte némán zúdult le az egyenes szakaszon, ugyanis sofőrje, az iskola gondnoka, takarékossági okból üresbe tette a váltót. Szilárd ijedtében elejtette a fényképezőgépet. Később ebből, a földön heverő, immár rögzítésre képtelen, épp ezért értéktelen fémdarabból értettük meg, hogy mi történt.

A gondnok elrántotta a kormányt, hogy ki tudja kerülni a hirtelen felbukkanó alakot, amitől a jármű megugrott, majd kitért balra, áttörte az útmenti bokrokat, és egyetlen gyönyörű ívvel beleszakadt a mögöttük lévő nyolc méteres mélységbe. Oda, ahol a nyár eleji tűz, amit a városi tűzoltók csak két nap munkájával állítottak meg, még épp elért, és hegyes, elszenesedett fenyőcsonkokat, felfelé meredő karókat hagyott maga után. Amik aztán durva és erőszakos magabiztossággal állították meg a jármú oldalára fordult testét, nyolc helyen átdöfve az ablakokat és a karosszériát.

A kisbuszban hatan utaztak és a sofőr. Hat gyerek, akiket a gondnok a városi uszodába vitt.

Négy lány és két fiú, azok, akiknek szülei a faluba fizették a viszonylag költséges tanfolyam díját.

És Szilárd, amikor lebotorkált a jármű által vágott nyiladékban a roncshoz, még talán meg is tudta volna számolni őket, a karóba húzott, átdöfött, meggyalázott kis testeket, csak a sofőrt nem láthatta, mert ő kirepült a szélvédőn, és jó pár méterre hevert egy fa tövében, szétnyílt koponyával, sápadt arcát az ég felé fordítva.

Persze Szilárd nem számolt, mert már képtelen volt számolni, hisz a látványtól azonnal megőszült, és értelme felszakadozott, majd a darabok valami sötét és mély helyre kerültek, így aztán ösztönei vették át az uralmat teste felett, megindult, előre, majd fel, majd jobbra, és aztán megint jobbra, és így járta az erdőt, kisebb-nagyobb körívekben, átgázolva vakon mindenen, kezéből kiejtve a mikrofont, hátáról leoldva az immár haszontalan zsákot, elhagyva bal cipőjét, is, ágaktól és gallyaktól szaggatva, tövissel koronázva, mint bukott isten vagy bolond király járta zarándokútját, míg rá nem talált a kutatócsapatunk, az önkéntesekből álló lánc.

Pokrócba bugyoláltuk, meleg teával itattuk, és a velünk lévő orvos ellátta sebeit. A később érkező türelmetlen nyomozó próbálta kikérdezni, de Szilárd sem akkor, sem később nem válaszolt semmire, nem is beszélt többé, üres tekintettel bámult maga elé, retináján talán a roncsban látott borzalom rögzült, amiről nem volt mit mondani, ahogy nincs mit mondani a bűnhődésről sem, csak csinálni kell.

Így aztán a hosszú és eredményes élet helyett, ami persze ugyanolyan felesleges lett volna, mint ami végül történt vele, a városhoz közeli elmegyógyintézetben töltötte a maradék nyolc évét.

Nem tudta, de ha tudja se érdekli, hogy végül a Nagyárnyék pont miatta lett híres, a tragédia helyszínén még egy emlékoszlopot is emeltek az út mentén, majdnem pont ott, ahol a jármű elé lépett annak idejen. Ám minden tárgynál, újságcikknél és szóbeszédnél fontosabb számunkra az a lenyomat, amit a Szilárd bennünk, a keresőkben hagyott, bennünk, akik halálunk napjáig nem feledjük majd azokat a távoli, borzongató sikolyokat, amit a fiú kiadott magából, amit bomlott és bűntudattól gyötört elméje diktált hangszálainak, a sikolyokat, amelyek végül nyomra vezettek minket, ott, a Nagyárnyékban, és amelyek visszhangoznak majd nemcsak a fejünkben és emlékeinkben, hanem az időben és a térben is örökkön örökké.

vége

Rendhagyó írás, ezúttal nem széppróza. Háttérszöveg a Sirom - Palóc mitológia novelláskötetemhez egy rövid esszé formájában. Kedvenc motívumaim lesznek itt átgondolva: Észak, palócok és az erdő - még egyszer, de nem utoljára. 

Húszas éveimben Hamvas Öt géniuszától elámulva írtam egy esszét Északról, ami főképpen szülőmegyémről (Nógrád) szólt, az itt élők mentalitásáról, viszonyukról a természethez, kultúrához. Kissé elrugaszkodott, nagyképű, dühös és keserű szöveg lett. Színtisztán benne van az a kamaszos világtagadás, ami egészen az első közüzemi csekk kézhezvételéig uralja az érzékeny, romantikus borongásra hangolt ifjú lelkeket. A szellemet kerestem és hiányoltam a kilencvenes évekbeli, szülők által védett valóságomban, amikor a köröttem létezők valószínűleg nagyon is hétköznapi problémákkal küszködtek, melyekről én nem kívántam tudomást venni. Nem csoda, hogy az esszé alapállása a vád pozíciója volt.

Pár hónapja újraolvastam, és miután túltettem magam a szégyenen, eltűnődtem rajta, mit lehetne megmenteni ebből a hajdani jeremiádból. A hangnemet semmiképp se, hisz ötvenévesen végletesen távolinak tűnik ez a tomboló ifjú ember. Pár meglátás, néhány észrevétel, néhány lényegi mag a frusztráció burjánzó lombozata alatt – főképp azok, melyek részben kiállták az idő próbáját – azonban értékesnek tűnt.

És azt is be kellett valljam magamnak, hogy Észak problémája elkísért egész életemben, ott parázslott, gőzölgött és pulzált ez a téma legbelül, hogy aztán novellák sorában, történetek és egy képzelt falu képében manifesztálódjon.

Mert most, átgondolva a dolgokat, nagyon is úgy érzem, hogy bár immár három évtizede elköltöztem Nógrádból, mégis folyamatosan az árnyas völgyek, a kontúros hegygerincek, a szemetes erdők, a repedezett aszfalt és a kidőlt-bedőlt kerítések mögött lapuló kockaházak világában ragadt énem egyik fele. Az a rész, ami nem öregszik. Ami mindig, kristálytisztán látja  a dolgok valós értékét. Kant erről a valamiről beszélt a csillagos ég kapcsán.

Éppen ezért, miután végigolvastam a szöveget, már tudtam, hogy tartozom annyival Északnak, hogy megírom az új verzióját, azt, amit egy harminc évvel bölcsebb és higgadtabb elme képes összehozni, ami talán jobban támaszkodik erre az örökké pontos ítélőerőre. Nyilván ez is töredékes és vázlatos lesz, de talán tartalmaz majd pár olyan megfigyelési szempontot, amelyek alapján a Sirom – Palóc mitológia (a továbbiakban: Mitológia) egyes részei jobban érthetővé válnak. És talán helyreállítja a renomémat Észak és az itt élők előtt. Mert bár az előző, ifjúkori esszét csak egy-két ember olvasta, de jó tudjuk, hogy minden leírt, vagy kimondott gondolat az örökkévalóságnak szól, és végtelenszer fog ismétlődni.

Ennyi bevezető után az első kérdés mindjárt az, hogy mit értek én Észak alatt.

Könnyű lenne azt mondani, hogy azt a territóriumot, ahol a palócság, a palóc hadok (a család és kiterjedt rokonságának tájnyelvi megnevezése) él, de problémás a gyűjtőfogalom maga is. Kevésbé hiszem, hogy a „palóc” egy pontos kategória lenne, szerintem annyira sokszínű az általa lefedett népesség, hogy elnagyolt próbálkozásnak tűnik az itt lakók formalizálására. Helyette inkább az „északi”-t vezetném be, aki nagyjából a Duna Pozsonytól Vácig tartó szakasza felett, majd  a Mátra-Miskolc-Kassa körívtől fölfelé él, egészen a Tátráig. Nyugatról Nagyszombat, Nyitra, Besztercebánya határolja, keletről a Kárpátok teljesen más karakterű világa. Központja a Mátra-Balassagyarmat-Rimaszombat-Miskolc által kerített szabálytalan négyszög. A Mátra déli oldala, különösképp Gyöngyös már nem Észak része, utóbbi utcái egy alföldi mezővároséhoz inkább hasonlítanak, rögtön megértjük az eltérést, ha összevetjük például Besztercebánya meredek főterével.

A korabeli esszében kiemeltem, hogy ez a vidék a római limesen túl terült el, az ismeretlen barbárok, a komor vadon, a csökevényes dombok és a nem elég magas hegyek világa volt, ahova a Birodalom nem látta értelmét behatolni, és nem csak azért, mert a teutoburgi vereség a germán erdőkben végletesen meghatározta az északi irányú hódítások jövőjét, hanem azért is, mert tudták, hogy nincs oka az inváziónak. Se anyagi, se más értelemben.

Az így definiált táj fontos lesz a későbbiekben, ezért érdemes rögzíteni főbb jellegzetességeit. A dombok nem tudnak hegyekké érni, a hegyek pedig képtelenek jelentős hegységet alkotni. A szelídebb lankákra, ligetekre jó példa az Ipoly menti vidék, ami megőrzött egyfajta klasszicista eleganciát, képzetünk az örökkön komor két alkotót, Tompát és Madáchot társítja hozzá. Fentebb, a Tátra felé, az erős magaslatokon kiterjedt erdőségek zúgnak, de a terület nagyrésze nélkülözi a romantikus fenséget, mivel a hegyek beláthatatlanok a bennük lévők számára, nincs olyan nagyívű perspektíva, mint  a Tátrában.

Ami összeköti a változatos formákat, az az erdő és hiánya. Talán nem véletlen, hogy a római hódítás a hajdani ősrengeteg peremén torpant meg, befelé figyelve a sötét közökbe. Ma ennek az egykori zöld birodalomnak foltokban maradt csak nyoma, köszönhetően a mezőgazdasági termelés és az intenzív fakitermelés folyamatos korszerűsödésének. Felemás érzés, hisz mindenhol látni az egykori erdőségek lehetőségeit, de azt is, ahogy a vadon a szántók és legelők elől kényszerűen visszahúzódott a magaslatokra, a Mátrába, a Bükkbe, a felvidéki hegységekbe. Lentebb az ősrengeteg paródiájaként az akác uralta el a tájat, az utak, dűlők, legelők mentén pedig a kökény, a szeder és a csipke burjánzik. A rosszul művelt erdőségekben ugyanezek szinte kitöltik a fák közeit, ember, állat, nehezen jut benne előre. Mindez persze egyfajta degeneráció, de csak az érzi így, aki egy csökevényes akácos gyér lombjai alatt állva képes elképzelni az őskori, több méter vastag törzsek erejét, fent a korona halk, örök zúgását. Ha az ember beveszi magát a hegyekben megmaradt erdő maradványaiba, akkor fülledt nyári napokon, elhagyatott ösvényeken, a csúcs közelében az időn átrezdül ezeknek az egykorvolt faóriásoknak a hangja. Olyan távoli zúgást, mennydörgést hallani ugyanis, amire nincs magyarázat.  

A fentiekből levezethető tulajdonképp az összes többi aspektusa Északnak, így például történelme, mely a periféria határpozíciója, ami aztán legmarkánsabban a végvári rendszerben jelentkezett. Ez nem egy hősi alapállás, vagy valamiféle elhivatottság, hanem inkább a természetbe vetette közösség ösztönös bezárkózása a várakba, ha meg minden elveszett, a hegyekbe, barlangokba. A végek biztosítását kényszerűen veszi fel magára a terület a török korban, de jellemző, hogy nagy diadal nem köthető ide, apró és kínos árulások sora annál inkább. Eger sikeres megvédése nem Észak érdeme, mivel a város már nem tartozik a területhez. Jellemző, hogy e szerep után a zendülések, felmordulások és elégedetlenségek határvidékeként jelenik meg a királyság életében Észak: az erdélyi hadak, Thököly itt vívják elkeseredett utóvédharcaikat, Rákóczi Szécsényben rendezi meg sok jelentőséggel nem bíró országgyűlését, mindezek közt a korszak legeredményesebb haditette egy nőhöz, Zrínyi Ilonához köthető. A szabadságharcban és a Tanácsköztársaságban Észak rövid időre a diadalmas kitörések, felvonulások és rajtaütések terepévé válik, de a két világháborúban már semmi fontosabb stratégiai szereppel nem bír. Mindez a határvidék, a limes öröksége. Az itt élők hozzászoktak ahhoz, hogy különféle hadak vonulnak át a hol szűk (Somoskő), hol tágabb (Tarján-medence) völgyeiken, és nekik semmi behatásuk nincs a történésekre. Ezt a zárvány életet aztán a kutatók hajlamosak valamiféle palóc karakterisztikában igazolni, illetve próbálják visszavezetni a honfoglaláskori törzsi letelepedésre. Nem, Észak népessége nem képez egységes és ősi etnikumot, a falvakat számtalanszor felégették, érdemi városi kultúra nem fejlődött, a kővárakban pedig idegen zsoldosok védték a Magyar Királyságot – nem volt lehetőség kontinuitásra, sőt, az összes itt áthaladó sereg, had és néptömeg rányomta bélyegét erre a populációra.

Ha mégis akarnánk valami embertani meghatározást, akkor vissza kell térnünk a modern táplálkozás előtti korokba, a múlt század közepének falvaiba, ahol még utoljára volt lehetőség pár egyedi karaktervonás felfedezésére. Szívós, alacsony, szikár, karakteres csontozatú, keleties vonású férfiak bámulnak bele komor tekintettel a fényképész lencséjébe, asszonyaik némiképp teltebbek, de ez inkább a rakott szoknyák, a mellények és a  főkötők érdeme. Sötét hajúak, íriszük barna, néha szinte feketébe tűnő. A legények fiatalon is öregnek tűnnek, az öregek pedig mintha egykori honvédek volnának, pókhálós, százéves arcukon a sokat látott emberek közömbössége. Ez az északi típus átlagos megjelenése, de persze tájegységenként rengeteg eltérő, egyedi vonással találkozhatunk.

A történelem és az őserdő emléke együtt formálta a településszerkezetet ahol ezek az emberek éltek. A  falvak keskeny, hosszú, árnyékos völgyekbe húzódnak, soha nem kerülnek fel a dombok, hegyek tetejére, ahogy azt látni délen, Szlovénia avagy Olaszország földjén. A völgyben folyik a patak, ott van a víz, itt halad az ösvény, szekérút, mely összeköti ezeket a helyeket. A hadi utak távolabb, jobb terepen vágnak át, de egyébként is ki akarná ezt a értéktelen, agyagos földet meghódítani? Az árnyas völgyet körülkeríti a dombokról lenéző erdő, mely eleséget és menedéket nyújt. De a patakmeder ösztönös választás is, a másik alternatíva az ősi erdő ellenében, mert oda legfeljebb munkából vagy védelemért megy az ember, egyébiránt óvakodik tőle. A falvak különös hangulatát a Mitológiában ábrázolt Sirom próbálja visszaadni, erről itt bővebben nem szólok. Az tény, hogy az egykori parasztbarokk stílusban épült tornácos, ámbitos házak már csak mutatóban maradtak, de a mai nemzedék számára a Kádár-kocka, a sárga műanyag esővédő előtető, a bádogból tákolt kocsibeálló, a lebetonozott, fa nélküli udvar legalább ennyire egzotikus, és már ez a primitív és esetlen építészet és lakókörnyezet kialakítás is eltűnőben van az uniformizáló és évtizedenként változó felújítási divatoknak köszönhetően.

Ahogy fentebb írtam, a városiasodás jelentéktelen. Polgárság híján ezek a városok kényszerűségből jönnek létre, papi helyek vagy közigazgatási központok köré szervesülnek. Fentebb és nyugatra még hatása van Bécsnek és Pozsonynak, így Besztercebánya fel tudja mutatni egy erős centrum képét, ennek halovány mása Balassagyarmat és Miskolc. Kassa önerőből lesz jelentőssé, de a felvidéki mesterember-városokhoz (Lőcse, Késmárk) hasonlóan a modern korban a hanyatlás a sorsa. A múlt és polgár nélküli városok problémája Ózd és Salgótarján példáján mutatkozik meg leginkább. Függetlenül az aktuális rezsimtől, ezek mindig is ipari termelési központok voltak, és csak mímelték, hogy városok, a színfalak mögött iszonyatos szegénység, tudatlanság és közöny működött, erről Szabó Zoltán nagyon érzékletesen ír a Cifra nyomorúságban. Ezt a hátrányt – a bázis nélküli építkezést – képtelenség ledolgozni. A salgótarjáni városformálási kísérlet, melynek eredménye a brutalista betonépítészet kiemelkedő – és szívszorítóan naiv üzenetet hordozó – épületegyüttese a hatvanas-hetvenes évekből, azért lehetett ilyen sikeres és objektíve lenyűgöző, mert nem volt olyan történelmi alap, amit aggályos, nehéz vagy riasztó lett volna elbontani.

Az ipar – főképpen a nyersanyagéhes változatai, melyek itt megjelentek és kiváltképp a bányászat – errodálta a tájat és a néplelket is, bár annak belső magvához nem fért hozzá rontó hatása.

Mert a néplélek zárt. A civilizációnak kényszeredetten része, bár ösztöneiben, lelke mélyén, vére dobolásban ott tombol az, hogy minden emberi felépítmény csak időleges, és ezért egyszerűbb volna visszatérni az ősi, vad, barbár rítusokhoz. A kultúrából egyértelműen kirekeszti magát. Ez is egy ösztönös döntés. Nincs javára, hasznára, nem tud vele mit kezdeni, nem segít neki. Ez nem egyedi dolog, az alföldi ember is a kultúrán kívül létezik ezer év óta, ám az északiban a gyökere hasonlatos a vallásellenességhez: a kulturális javak és termékek, az eszmék, a könyvek, a versek, a drámák, a történetírás, a politikafilozófia, a  társadalomtudomány, sőt, bármely tudomány azért teljesen felesleges, mert végső soron nem segít rajta. Az ellen a félelem ellen, ami ösztöneiben lobog, nem gyógyír. Az ország más részein voltak eszmélődések, ami hasonló alapállásból ki tudtak kecmeregni – Erdély vagy a Dunántúl például nemcsak a keleti és a nyugati civilizáció szerves része volt, hanem a kulturális javakhoz is hozzájárult, sőt, innovatív módon néha elöl is járt. Ehhez képest az északi tér teljes némaságban leledzik az írott történelem óta. Janus Pannonius megérzi Észak lesugárzó hidegét, miután visszatér az országba, és aztán számos költő és író próbálja feldolgozni ezt a ridegséget. Tompát és Madáchot már említettem, ők a komor, romantikus nyelvet hívják segítségül. Mikszáth a másik irányba megy, elvicceli a dolgot. A palóc novellák, de még a felvidéki városokban zajló történek is azt sugallják, hogy van ugyan valami sötét, nyugtalanító ebben a tájban, az emberek olykor kifordulnak önmagukból, gyilkossá válnak, feláldozzák magukat, kísértetek és babonás mendemondák uralják az agyakat, de jobb nem foglalkozni mindennek miértjével. Emiatt persze feszeng, és túlmagyaráz, félrebeszél – innen az anekdoták iránti szenvedélye.

A zártság kivetül a lélekből, és megmutatkozik az élet minden területén. Ahogy a házat – a portát – rendezik, ahogy a kerítést építik, a kertet ültetik. A keskeny csapásokban, melyek felfelé kanyarodnak az erdőben az apró, kikövezett források felé, melyek mélyén bölcs hangú béka ül, a szegényes konyhában, mely bab, tészta és krumplialapú, a határ- és dűlőnevekben, de még a ragadványnevekben is. Mind-mind egy befelé forduló, óvatos, a külvilág iránt elfogult szemléletet sejtet. A központ, az urak, az értelmiség, a tudósok és a művészek ferdítenek, hazudnak avagy hülyeséget beszélnek. A hatalom korrupt, és egyébként se foglalkozik velük, nem lát el idáig, épp ezért egyfajta dacos, morgolódó szembefordulás van a mindenkori szuverénnel. Nincs remény, hogy bármi is megváltozzék, így ez az ellenállás is tétova. A kuruc zendülés kudarcos története, mely jelentős részben e tájon zajlott, kitűnő bizonyíték erre: meglóduló nagyot akarás, éhező, rosszul felszerelt seregek vonulása ide-oda, buta katonai hibák, kényszeredett csatavállalások és -vesztések. Minden résztvevő a lázadók oldalán a kezdettő fogva érzi a kudarcot. A másik szívhez szóló példa erre a különös bágyadtságra egy elfeledett epizód lehetne: az 1944-es karancsaljai bányász ellenállás a német megszállókkal és magyar hatóságokkal szemben. Esetlen bujdosás a tárnák mélyén, elszórt lövések, kitörési kísérletek, majd három, véletlenszerűen kivégzett mártír.

Összegezve tehát az északi ember csak azt tudja, hogy magára számíthat, és legfeljebb a családjára, a rokonságra, de a hivatal, a király, a bíró, a tanácselnök, a fejedelem, a nagy eszmék és a lelkesítő fogalmak, mint haza, szabadság, haladás, reformok, szocializmus, nyugatiasodás nem fognak rajta segíteni. Ez a zártság lesz világnézetének alapja.

Innen nézve érthető a két utolsó tétel is, a vallástalanság és a babona iránti fogékonyság.

Mondhatnók, hogy a vallás és a babona kéz a kézben jár e tájon, vagyis hogy a vallást a babona kifinomultabb, intézményesült verziójaként élik meg, de ez nem lenne pontos. A katolicizmusba átszüremlik a korábbi idők természetvallása, nem véletlen az erdők mélyén, forrásokhoz kötődő kegyhelyek (Szentkút, Falloskút) nagy száma. A pogányság természethez kapcsolódó hite feltehetően őszintébb és erőteljesebb volt, mivel pont ahhoz fordult fohásszal, amitől félt, ami körülvette, ami uralkodott rajta – az erdőhöz. A kereszténység éppen ezért visszalépésnek érződött  számukra, egy konstruált és művi, nem a lényegre koncentráló hitrendszernek, amit aztán az egyszerű és naiv – főképp női – lelkek próbáltak átlényegíteni több-kevesebb sikerrel. Nem csoda, hogy a modernkori vallástalanság gyorsan terjed az északi vidéken, a templomok lassan kiürülnek, az idős hívek elhalnak. A felszín alatt ugyanaz zajlott talán az István korabeli hittérítésnél, mint amiről a hatalom kapcsán írtam: az északi ember elismeri a ráerőltetett új hit erejét, látszólag behódol neki, de a szíve mélyén tudja, hogy az abban megfogalmazott potens szereplőknél az őt körülvevő valóságban jóval nagyobb erők működnek, épp ezért végső soron nem tudja magáévá tenni a szentháromságról szóló tanokat. Ezért történik aztán, hogy a modernitás felemás, ezerkilencszáznegyvenöt utáni térhódításakor minden különösebb erőfeszítés nélkül hagyja maga mögött a népesség jelentős része az évezredes hitét. 

És ezek után még mindig ott van számukra a babona. A babona a vallás folytatása éjjel. Nem képez egységes hitrendszert, töredezett, de erősebben kapcsolódik a helyhez, a tájhoz, a lélekhez. A babona közvetlen ráhatással van az életvitelre, csakúgy mint a vallás, és némiképp világképformáló is. Hisz feltételezi, hogy a tudományon, az iskolában elsajátított gyér ismereteken és a templomi prédikáción túl van egy külön komponens, egy olyan erő, ami fékevesztetten kóborol a sötétségben tüzesember formájában, ami éjjel besurran az alvóhoz, és mellkasára telepszik, vagy ami képes egytelen szalmaszállal megakasztani a falu utcáján elhaladó úri fogat kerekét. A babona nem az irracionalistában való hit, hanem abban, hogy van egy közbülső réteg az emberi tudás és észlelés közt, egy homályos tartomány, melynek elemei minduntalan megmutatkoznak és beleavatkoznak az északi életébe. És ezt az interakciót természettörvényként, közömbösen és beletörődően fogadja az ember, magától értetődően, mint a katekizmust vagy a számtan szabályait. A babona tehát itt nem egyfajta gyermeki képzelgések továbbélése a felnőttkorban, hanem egy ősi és folyamatos, egységes világszemlélet, annak belátása, hogy vannak erők a tájban, az erdőben, hegyen, a faluközösségben, melyre nincs racionális vagy vallásos magyarázat, és egyetlen lehetséges alapállás a velük való együttélés.     

Észak és az északi mindazért, amit itt előadtam, igazából nem okolható. Az erdő, a kiirtott vadon árnya és átka az, ami miatt a dolgok így alakultak. Az itt élő ember az erdő árnyékában él, és mint a hajtás, képtelen megerősödni. Gyönge televény marad az egykori rengeteg peremén, de gyökereivel szívósan ebbe az agyagos, gyantás, savanyú földbe kapaszkodik, melyből régi, ismeretlen lények nedvei oltódnak bele. Ezen transzfúzió okán a világot idegennek, a történelmet jelentéktelennek, a kultúrát időlegesnek, a civilizációt bukottnak látja. Viszont kitart. Itt van, évszázadok, évezredek óta, elmehetne máshova, de nem, ő marad a hegyei és völgyei közt, és bár féli és viszolyogja az ősi vadon gondolatát, ragaszkodik e tájhoz. Hallgatja a szarvasok földöntúli bőgését nyárvégi éjjeleken, a fenyves mélyének zöld illatokat hozó zúgását a szeles tavaszi délelőttön, a deres dűlőút pattogó csendjét a szikrázó fagyban, és kénytelen elismerni, hogy az a végzete, hogy itt legyen.

Lichter Péter: 52 hátborzongató film (Scolar 2021)

Lichter Péter sorozatban írja kitűnő filmtörténeti/-esztétikai könyveit, jómagam előbb a Spielberg életművet taglaló munkájába akadtam bele, és mivel nagyon élveztem, megvettem az 52 hátborzongató filmet is, hisz a cím alapján nagyon is illik a könyvespolcomra.

A taglalt művek kb. 85%-át láttam, főképp az 1980 előtti alkotások hiányoztak, no meg a kísérletibb munkák. A szerző ugyanis erősen kötődik ehhez a műfajhoz (kiváltképp a  found footage irányzathoz, lásd „Fagyott május” kísérleti horrorfilmje, mely elérhető a Youtube-on). Ennek okán több olyan alkotás is bekerült a bevallottan szubjektív válogatásba, amelyek nem feltétlenül a fősodor részei (például Soderbergh Covid alatt forgatott mozija vagy egy 1971-es film egy boncolásról) de ezek csak színesítik az összképet, és szélesítik az átlagnéző filmtörténeti és -esztétikai perspektíváját.

A cím és az előszó egyébként is egyértelműsíti, hogy nem csak horrorfilmekről lesz szó – a Maraton életre-halálra vagy az Elefánt például egyértelműen nem a zsáner része – ennek oka, hogy a fő szervezőelv a feszültség/nyomasztó hatás koordinátarendszerében elért minél magasabb pozíció. E tekintetben egy nagyon is szervesen felépülő filmtörténetet kapunk – mivel a műveket időrendi sorrendben tárgyalja a könyv, szinte a filmtörténet kezdetétől (Az Usher-ház bukása, 1928) a Fehér éjszakákig (2019).

A rövid, kellően tömör, 4-5 oldalas írások olyanok egy geeknek, mint gourmet-nak egy tapasbár ínycsiklandozó kis fogásai:  ha végzünk eggyel, máris jöhet a következő. A szövegek ugyanis nagyon olvasmányosak és informatívak, sokszor történeti kontextusba helyezik a művet, fókuszálnak a rendező pályafutására, későbbi műveire is. Pontos észrevételeket tartalmaznak egy-egy alkotó stílusjegyeiről, a mű formanyelvéről, hatásmechanizmusáról – mindezt közérthetően, de pergő, vagány stílusban tálalva, némi önreflexivitással, ami ugyancsak jót tesz a könyvnek. Az különféle érdekességekből, adalékokból és plusz inormációkból megtudhatjuk például, hogy Friedkin, az Ördögűző rendezője milyen rémesen viselkedett a forgatáson, hogy Coppolának mennyire fontosak a terek, hogy a Ragyogás forgatásáról Kubrick lánya készített egy werkfilmet (Youtube-on elérhető), vagy hogy mi a közös jellemzője a 2010-es évektől induló „poszthorror”-nak nevezett moziknak (Valami követ, Boszorkány, Tűnj el, Fehér éjszakák).

Nagyon erős a szöveg abban, hogy az alkotáson belüli motívumokat, szimbólumokat és összefüggéseket képes felfedni pár tűéles megjegyzéssel, máskor a vágás, a hang, a kamerakezelés kapcsán tesz megfigyeléseket – érezni, hogy egy filmet is készítő íróval van dolgunk.  

Minden bizonnyal lesz olyan elemzés, ami felcsigázza majd a kellően érzékeny olvasó figyelmét, és megnézést generál. A vadász éjszakája című 1955-ös thriller ismertetése nálam például így működött, más esetben (Gyilkos túra) a rég látott mozi újranézéséhez kaptam kedvet, mivel a könyv újfajta – megfigyelési – szempontokat adott.

Összeségében nem csak geekeknek, videotéka tagságit ereklyeként őrzőknek, hanem olyanoknak is  ajánlom Lichter Péter művét, akik a tágan értelmezett horror (thriller, krimi, bűnfilm) műfajában jól érzik magukat, de azoknak is, akik óvatosan közelítenek a horrorfilmek lazán kezelt zsáneréhez, ám kíváncsiak rá.   

A jó horror kihagyásokkal (ellipszisekkel) dolgozik. Bizonyos dolgokat nem magyaráz meg, homályban tart, amit az olvasónak/nézőnek kell hozzáraknia, elgondolkozhat, filózhat rajta napokig – így a befogadás valóban közös munka lesz. Ez a nagyon hatásos eszköz Lichter Péter nagyszerű könyve (52 hátborzongató film, Scolar Kiadó 2021) alapján tudatosult bennem, bár ösztönösen lehet, már használtam korábban is. A mostani írásban az elliptikus technika és egy alternatív „rendszer nem váltás” alapozza meg a történet meseszerűségét, ami mögött felsejlik a horror, kb. úgy, ahogy a Grimm-mesegyűjtemény történeteinek jelentős része is sokkal durvább és és erőszakosabb volt eredeti verziójában. Az írás stílusa nyomokban Bodor Ádám hatást tartalmaz. E hommage ösztönös, hisz nem lehet elégszer kimondani, hogy Tar Sándorral együtt Bodor az 1989 utáni időszak legnagyobb magyar nyelvű novellistája, tőlük kettejüktől tanultam legtöbbet.

Friss hírek, kiegészítő infók, lájk, követés: 

https://www.facebook.com/horrornovellak

Bábok Erdőntúlról

Emlékeztek ezerkilencszázkilencvenkettőre, az áruló Gorbacsov kivégzésnek évére? Akkoriban kezdtek el sokan gilisztázni a városunkban, a kiskertekben, fent a Hegyen, meg a garázssor mögötti, gazos területen trágyahalmok emelkedtek, amelyekben vígon szaporodtak ezek a rózsaszín kis dögök.

Ebben az évben volt az is, hogy a Szovjetúnió megemelte a kőolaj árát a baráti országoknak, és a Minisztertanács, hogy ne törjön ki általános elégedetlenség, határozatot adott ki pénzügyi támogatás folyósításáról azoknak, akik a benzinmotorokukat hajlandóak voltak kicserélni gőzmotorra. Az ügyes kezű szerelők az összes Lada, Skoda és Dacia csomagtartóját megnyitották, megtoldották, hogy a kellő mennyiségű fát beléjük lehessen pakolni. A gőzhajtású motor tűztere általában az anyósülés előtt, a kesztyűtartó helyén lett kiépítve, és az utas feladata volt a lángok táplálása egy-egy hosszabb menetidő során. Az év végén, azon a borzalmasan hideg télen jól jött ez az újítás, hisz nincs annál jobb, mint egy fagyos és deres reggelen vörös izzást szítani a lakótelepi pakolóban álló Ladánk szívében, hogy aztán a füstölgő, dohogó, zsörtölődő vastömeg kiragadjon minket a frissen sózott betonra.

De igazából nem csak ezek miatt emlékszem nagyon is arra az évre, hanem amiatt is, mert ekkor, tizennyolc évesen találkoztam a Bábossal, miután elkezdtem dolgozni, apám ajánlása révén, a városi rendőrség ifjú segítőjeként.

A fura cím besúgót takart.

Jártam a teleszotyizott tereket, a hússzagú piacot, a csikorgó zajoktól terhes vasútállomást, a mindig szürke utcákat, a Nagyáruhoz zöld alma szappanillatú boltjait, a másik nagyobb abc, és végül, délben a Csemege előterében ittam a kávét a kucsmás falusi emberekkel, akik megejtették heti egy bevásárlásukat.

Mindenhol hallgattam, figyeltem, majd otthon mindent leírtam egy jelentésben, és leadtam felettesemnek, Pakusz őrnagynak, apám régi barátjának. Apám megfigyelő sólymokkal foglalkozott, a katonai pályafutása után állt rá erre, a madarakat a rendőrségnek nevelte, akik aztán – határváros lévén – a mezők és az erdők és hegygerincek felett vetették be őket. Kis fényképezőgépek voltak a hasuk aljára rögzítve, ezek rögzítették a határmenti csempészet jeleit. Hasonló tevékenység miatt került Pakusz őrnagy célkeresztjébe a Bábos is. 

Az egész egy októberi napon kezdődött, mikor az őrnagy a jelentésem átvételét követően leültetett dohányszagú, csupa plüss és lambéria irodájában, bolgár konyakkal kínált, majd mélyen a szemembe nézett. Kerültem tekintetét, mivel hosszú és csúnya forradás volt az arcán, a kíni háborúban szerezte.

–  Jött egy bábos a városba, a régi piactéren vert tanyát – kezdte elgondolkodva. – Pár havonta erre jár. Ideje volna utána nézned. Azt gyanítjuk, a bábok hasában vagy a kocsija valamelyik zugában tiltott dolgokat csempész az erdélyi, akarom mondani erdőntúli területekről hazánkba.

Nem állt rá a szája az új névre. Előző évben a románok leváltották Ceaușescut, és a megváltozott nézőpontú vezetés részleges autonómiát adott az erdélyi magyaroknak. Az egyetlen feltételük az volt, hogy az Erdély szó helyett Erdőntúlt kell használni, ami egyébként is erősebb történelmi gyökerekkel bírt.

– Rum Moldovából, orosz dohány Odesszából vagy esetleg selymek valamelyik keleti tagállamból – sorolta az őrnagy, majd cigarettára gyújtott. Engem nem kínált, tudta, hogy gyenge tüdőm miatt nem szívlelhetem, bár a talpas Gauloises Caporaljának füstjét szerettem. El se tudtam képzelni, honnan szerzi be.

– Figyeld ki, és buktasd le. Főképp a bábok legyenek célkeresztedben, állítólag valami eldugott faluból szerzi őket, de pontosabbat nem tudnak a román kollégák se sajnos, a Borgói-szorosban minduntalan nyomát vesztik.

Ennyi volt az instrukció, ám én fiatal és lelkes voltam még, ezért szinte élvezettel láttam neki az új feladatnak. Legelőbb is távolról megfigyeltem a delikvenst. Valóban a régi piactér kifosztott, félig-meddig összedőlt bódésora előtt, a parkoló szélén vert tanyát. Egy nagy sátorban élt, mellette parkolt a kék Barkas, annak az oldalát fel lehetett nyitni, és ez volt a játéktér. A megfigyelést követően elmentem a második előadására, szombat délután. Hármat hirdetett meg, teleplakátolta a várost a fekete-fehér, kissé ómódi, cirádás betűkkel és rossz helyesírással nyomtatott lapjaival. „Igaz bábtörtténetek Erdőntúli bábokkal előadva. Éllethű karakterek. Csak három alkallom: péntek-szombat-vasárnap.” Ez állt rajuk, meg kézírással a helyszín megjelölve.

Hórihorgas, szakállas férfi volt a Bábos, fekete szalmakalapot viselt, mint a városunk cigányvajdája, erős, bozontos szemöldöke alól azonban meleg tekintet bámult ránk, mikor bemutatkozott az előadás elején: – A bábmester vagyok, az önök ma esti szórakoztatója – mondta, és mélyen meghajolt. Harmincan gyűlhetünk össze, felnőttek, gyerekek vegyesen, székek nem voltak, ezért  a kicsik előre tolakodtak, mi, idősebbek, szégyenlősen a háttérben maradtunk. A kocsi pont a lemenő nap előtt állt, a mezők szélén ereszkedő vörös korongot kitakarta, és ettől olyan lett, mint egy papírból kivágott, szürke sziluett. – A történetem igaz és megindító, nem való mindenkinek, de mindenképp nevelő hatású, és az értő lélekre gyógyírként hat – folytatta. – Megtekintése gyermekeknek tíz, felnőtteknek húsz forint.

Míg körbejárt a kalapjával, és begyűjtötte az új tízes érméket, melyeken már Kádár profilja volt, oldalt tértem, és belestem a Barkas nyitott hátsó ajtaján. Zsákok, dobozok és polcok közt, a keskeny folyosón szépen a játszópultnak döntve ott sorakoztak  a bábok. Teljes értékű emberi alakok voltak, nem állt ki belőlük rúd, nem lógott végtagjukról zsineg. Négy külön alak, két leány és két fiú. Felöltöztetve, kisminkelve, ahogy kell. Gyerekkarakterek voltak, de az fejük valamiért, talán a ráncok, a redők és a szomorúság okán, koravénnek tűnt, törpékre emlékeztetett, mert a sokat tűrtek közönye tükröződött rajtuk. A szemük volt a legfurább. Nagyon is élő, ragyogó és pontos tekintettel bámultak oldalt, némiképp rám. Belevesztem ebbe a nézésbe, főképp az egyik kislány égkék tekintete bűvölt el.

– Tíz forint lesz – szólított meg a Bábos. Gyereknek nézett, okkal. Tizennyolc évesen is csak száznegyvenkét centiméteres, nyeszlett emberke voltam. Apám magát hibáztatta torzságom okán, azt mondogatta, a kínai háborúban szippantott valami vegyszert, és utána, hazajőve, mikor engem nemzett, ez a szörnyű anyag kihatott az aktus eredményére. Jómagam a gimnázium végére beletörődtem sorsomba, sőt, a munkámban áldásnak is bizonyult, mert ezen különös adottságom révén kiválóan alkalmas voltam a megfigyelésre és kémkedére, hisz senki nem gyanakszik arra, hogy egy gyermek kihallgatja majd lejegyzeteli szavait.

A férfit azonban nem tudtam becsapni, egy pillanattal később már észre is vette a tévedését: – Most látom, hogy inkább húsz forintot kellene fizetned…teveled aztán jól kibabrált  a természet, ifjú barátom – vállamra tette a kezét, mélyen a szemembe nézett: – Látom benned a szomorúságot, ami megérintett, ezért maradjunk az eredeti árnál.

Beledobtam a  pénzt a kalapba, majd megjegyeztem, hogy szépek a bábok.

– Erdőntúl készítik nekem – mondta elégedetten, majd elgondolkozott, és hozzátette: - Tudod, nagyon szegény emberek élnek ott. El se tudod képzelni, mit meg nem tesznek a boldogulásért – azzal otthagyott.

Az előadás érdekes volt, még aznap este lejegyeztem a történetét, és készítettem belőle egy másolatot magamnak, mert úgy éreztem, érdemes megtartani. Egy testvérpárról szólt, akiket szüleik a hideg erdőbe küldenek karácsony éjjel tűzifáért. Eltévednek, majd hosszas bolyongás után egy különös faluba jutnak. Itt minden jóra fordul, meleg szoba és bőséges élelem várja őket, de a lakosok viselkedésében van valami különös és varászlatos. A tetőponton, ahogy azt irodalomórán tanultam, a fiú leleplezi a falu titkát: a falusiak mind bábok, nem eszek, nem isznak, nincs szükségük tüzelőre. Valamiképp élő emberből átváltoztatták magukat élettelen fává, szőrré és festékké, és ez a lét lett a kiút a szegénységből, emiatt dúskálnak a javakban – hisz ők már semmit nem használnak fel. Felkínálják e transzformációt a két gyermeknek is, akik borzadva utasítják el a lehetőséget, és szinte menekülve elhagyják a falut, visszakerülnek a hideg éjszakai erdőbe, ahol hosszas vándorlás után végül megfagynak.

Lassan jött a taps a végszó után, volt kisgyerek, aki sírva is fakadt e szomorú végtől. A Bábos ismért körbejárt kalapjával, de már jóval kevesebbszer csörrent meg benne pénz. Én sietve elsomfordáltam, belevesztem a gázlámpák által haloványan megfestett sötétségbe. Amit kiemeltem még jegyzeteimben, hogy végig, az egész előadás alatt a Bábos finoman és nagyon is élethűen mozgatta alanyait, úgy, hogy mindeközben egy pillanatra se láttuk kezét vagy kalapját. El sem tudtam képzelni, hogy miképp tudott ilyen tökéletesen elbújni azon a kis helyen ez a nagy ember.

Másnap persze megértettem.

Pakusz őrnagy ugyanis elégedetlen volt a jelentésemmel. – Ez nagyon lírai – mondta kissé vonatottan –, de nem jutottunk közelebb a leleplezéshez.

Két Kádár-érmét gurított felém az asztalon: - Menj vissza ma este, és az előadás után, míg a pénzt gyűjti, hasítsd fel az összes báb hasát. Abban lesz a szajré, lefogadom.

Késve érkeztem, mivel az új, elektromos busz, ami a régi piactér felé járt, lerobbant félúton. Amikor láttam, hogy a sofőr dühödten rugdosni kezdi a jármű farában lévő nagy, embermagas szovjet akkumulátorokat, leszálltam, és gyalog vágtam neki a megmaradt útnak. Már zajlott az előadás, mikor a helyszínre értem. Oldalról érkeztem, a Barkas nyitott hátulja felől. Akaratlanul is belestem a jármű terébe, a színpad belsejébe, és a látványtól megtorpantam.

Ott volt a négy báb a pulton, mozgott, keringett, emelgették karjaikat, bólintottak, és belsejükből csipogó avagy dörmögő hang tört elő. Csak a bábos nem volt sehol.

Ismerős dohányillat csapta meg az orrom. Léptem párat, hogy a jármű mögé lássak. A Bábos, a kocsi oldalának vetett háttal szítta a Caporalt. Amikor megérezte jelenlétem, felém se fordulva mondta, halkan, hogy ne zavarja a játékot: – Téged a Pakusz őrnagy küldött – nem kérdezte, kijelentette, ezért én is őszintén válaszoltam, ugyanolyan halkan, ahogy ő beszélt: – Valóban neki dolgozom. Azt akarja, hogy vágjam fel a bábok hasát – minden eshetőségre készen megmarkoltam zsebemben a hortobágyi bugylibicskám, amit még apám vett nekem.

A Bábos bólintott: – Megharagudott rám, mert nem akarok több cigarettát csempészni neki. A vámosok baksisa több, mint a hasznom.

– Mi történik, ha felvágom a hasukat? – intettem a Barkas felé.

– Te gyilkos leszel, én meg nincstelen – válaszolt hunyorogva, mert az erős füst a szemébe szállt.

Pár percig mérlegeltük ezt a lehetőséget. A két fő karakter csiviteléséből hallottam, a történet a szomorú vége felé közeledik.

– Velünk jöhetnél – lépett elém a Bábos, a földet fürkészve. – Elvinnéllek Erdőntúlra, a faluba, ahol a bábokat vettem. Ott megcsinálnának téged, ahogy a gyerekeiket is megcsinálták. Aztán csatlakozhatnál a társulatomhoz.

Ismét hallgattunk egy sort, ő dohányzott, én meg a javaslatán tűnődtem.

– Itt – bökött a háta mögé a város irányába, a lakótelep, az üres boltok, a gőzzel vánszorgó autók, a rozsdásodó, kopott szobrok és a kifakult vöröscsillagok irányába: – nem vár rád semmi, csak szomorúság és szegénység, meg az a  bolond őrnagy. Nálam nem leszel éhes, nem fogsz fázni, és lesz mindig tető a fejed fölött. Cserébe egy kicsit színészkedni kell, de úgy vélem, neked az menni fog.

Tovább forgattam magamban az ajánlatot, mellécsaptam a leány báb elbűvölően kék íriszét is. Tulajdonképp mindig is vonzott a művészet, bár nehezen képzeltem el magam előadóként.

Azok ott, a színpadon belekezdtek a fagyhalál végső dialógusába, mire Bábos a földre dobta cigarettáját, eltaposta, és végre rám pillantott.

Mély levegőt vettem.

Igen, mindez, kilencvenkettőben volt, az áruló Gorbacsov kivégzésének évében, mikor sokan gilisztázni kezdtek, és Merkúr-telepeken sorba álltak az autók a gőzgép-program miatt.

vége

Egy szenvedélyes olvasó, aki egy tizennyolcadik századi gyilkosság tetthelyét, és az áldozat sírját keresi. A romantikus rémregény toposzai lesznek itt felhasználva és kiforgatva, de a tanulság örök: egyes sírokat okosabb nem bolygatni.

Ez vagy te

Amikor majd utoljára vesz levegőt a kötélen lógva, kezével a nyakon feszülő csomót szaggatva, hogy jaj, körmével felsérti azt a szép bőrt is, ami nagy kár, akkor Katalinnak eszébe jut a mondat, amiben először olvasott Szírmay Nagy Rozáliáról tizenhét évesen, pont húsz évvel korábban.

„Szírmay Nagy Rozália ezerhétszáznegyvenkilenc április tizenkilencedikén kilovagolt a Kiserdőbe, ahol is bizonyára rablók, csavargó hajdúk vagy egykori kuruc pártütők kezére került, akik elveszejtették, majd testét eltüntették, mintha soha nem létezett volna.”

Katalin a lassan eltompuló, kiszürkülő tudatának peremén megtalálni véli a pontos körülményeket, amikor e sorokat olvasta: kettőezernégyben állandó látogatója volt a gyarmati könyvtárnak, ott akadt rá egy kiárusításon Dr. Kiss Mihály „Nógrád megyei kuriózumok és különös történetek” című könyvére. Megvette, talán nyolcvan forintért, majd a nyári szünet elején, egy esős júniusi nap elolvasta.

Ebben nem volt semmi különös, mert rengeteg olvasott, az osztály legjobb magyarosa volt, ami egyfajta védjegyévé vált a középiskola alatt. Mindenki úgy tekintett rá, mint aki majd sokra viszi, talán költő lesz, vagy vaskos, szerteágazó cselekményű, sok szereplőt mozgató regényeket ír, melyek komoly, puritán borítóval fognak megjelenni. Nem volt kifejezetten szép lány, de szép tónusú alakja, arányos termete, és jó ízlése mégis kiemelte az átlagból. És bármennyire is könyvmolynak számított, vicces, vidám természete népszerűvé tette az osztályban. Egyértelmű volt, hogy ő mondja majd el a ballagáson az évfolyam búcsúbeszédét, amit saját maga írt meg. A magyartanára csak egy vesszőt javított benne. Miközben a jövő kiszámíthatatlanságáról és a biztos alapokról beszélt, nem tudhatta, hogy az első kijelentése mennyire igaz lesz saját sorsára. Apja egy hét múlva szívinfarktusban meghalt, emiatt a felvételije az ELTE bölcsészkarára borzalmasan sikerült, de egyébként is, ott kellett maradnia a Szécsény és Balassagyarmat közti faluban, az Ipolyhoz közeli álmos, unalmas kis településen, hogy segítsen a családi vállalkozásban, mely fóliasátrak kiterjedt hálózatát rakta az ártér széli mezőkre.

Beleragadt ebbe a létbe, mert anyja idővel átadta neki a gyeplőt, így kénytelen volt elvégezni egy könyvelői tanfolyamot, és levelezően a számvitelit szakot Salgótarjánban. Az olvasás és a magasirodalom pedig maradt hobbinak. Munka után kiült a ház mögötti tornácra, mely a folyó menti erdőkre nézett, előtte, a kerten túli kaszálón ott csillogott néha a belvíz, a magas, sudár, mindig álmosítóan suhogó nyírfák közeiben, a határ túloldalán pedig hirtelen megemelkedtek a dombok. Ebben az álomszerű, mesebeli, nagyon is tizennyolcadik századi képkeretben gyorsan elmerült az aktuális olvasmányélményeiben.

Főképp a romantikát kedvelte, Dumas-t tartotta a legnagyobb írónak, de a felvilágosodás filozófusainak egy-egy szebb bekezdésén is hajlamos volt sírva fakadni. Ösztönösen tartózkodott attól, hogy száz évnél fiatalabb szöveget a kezébe vegyen.

Így telt az élete, amiben felbukkantak néha férfiak, volt egy majdnem házassága is, de végül a másik kiköltözött Németországba, és ő nem ment vele. Az idő lassú, komótos múlása, mely miatt néha – főképp a tikkasztó, aranyszín nyári délutánokon, a balkáni gerle sejtelmes, összeesküvők jelét idéző huhogását hallgatva – úgy érezte, hogy kedvenc korszakában, évszázadokkal korábban él, az ezerhétszázas években, amikor a lét – bizonyos körök számára – egyenlő volt az eleganciával és az ízléssel. Ezek az álmodozások átsegítették a húszas és harmincas évei nagy részén, ám mindvégig tudta, hogy az élet végső soron nem csak csalóka ábránd, és hogy a különlegesség hiányzik a történetéből, és hogy soha nem fogja befutni azt az ívet, ami gyermekként és kamaszként remélt, nem válik fikcióvá az élete, az emlékei és a világról való tudása haszontalanul elporlad majd testével együtt.

A fordulat kettőezerhuszonnégyben történt, mikor is barátnője hívására, kit még a középiskolából ismert, és a megyénél  dolgozott, május végén, egy különösen meleg napon részt vett a közeli Karancsvég községben felújított nemesi kúria ünnepélyes átadóján. A falu fél óra autózásra volt. Ahogy az erdőkkel, búzavetéssel és kukoricatáblákkal borított szelíd dombok közül a palóc Olümposz, a Karancs lassan kiemelkedett a látóhatáron, megrohanta az érzet, hogy a végzete felé utazik. A kúria tulajdonképp egy U alakú, nagyobb parasztház volt, néhány szerény oszloppal a bejárat előtt. Ezek előtt zajlott az átadóünnepség, ami hála istennek rövid volt. Miután az iskolás osztály hamisan elénekelte a Szózatot, és a falu erősen izzadó polgármestere beszédet mondott, mind bementek a festékszagú, de hűvös belső terekbe, melyeknek későbarokk, szépen ívelt arányai lenyűgözték Katalint. A többiek rávetették magukat a legyektől körülzsongott téliszalámis szendvicsekre, és a langyos pezsgőre, ő pedig  kihasználta a lehetőséget, elbóklászott a kiállítás egyelőre néptelen belső tereiben. A kurátorok jó érzékkel mutatták be a helyet birtokló, egymást váltó nemesi családok szövevényes történeteit, és talán már a fali szövegeken is látta a nevet, de csak a festményhez érve jött rá, hogy neki ismerős a Szírmay-család, mely a tizennyolcadik században uralta a falut és környékét.

Az előtt a bizonyos festmény előtt megtorpant, és jó negyedóráig nem mozdult. Klasszicista stílusú, kissé talán harsányan renovált, egész alakos női portré volt, látszólag semmi különös, mégis rabul ejtette a kecses, törékeny figura, mely aláhulló, redőzött kék szaténruhában támaszkodott egy dór oszlopra, mögötte a táj egyértelműen a Karancs hegyét ábrázolta, de nem ezek, hanem a lány tekintete volt, ami elfogta és magáénak követelte Katalin figyelmét. Különös csillogásával szinte kiragyogott a képből. Mikor negyedórával később a volt osztálytársa rátalált, bevallotta neki, hogy ő már olvasott az ábrázolt személyről, Szírmay Nagy Rozáliáról. Rablók ölték meg fiatalon, ha jól emlékszem, mondta szomorúan. Utoljára egy Kiserdő nevű helyen látta a széchényi vásárba igyekvő fazekas. Soha nem találták meg a testét.

A másik arca elkomorult, igen, a családos látogatók miatt nem raktunk bővebb, magyarázó szöveget a festmény mellé. A kis cetli valóban csak arról szolt, hogy Rozáliával kihalt a Szírmay család. Meg azért se, mert a hölgy pedigréje állítólag nem volt makulátlan, tette hozzá a barátnő, és felhajtotta pezsgőjét.

Katalin értetlenkedve nézett rá, mire elmondta, kissé bizonytalanul, mert ezzel a kutatási résszel nem ő foglalkozott, hogy állítólag boszorkánysággal, különös, istentelen szertartásokkal vádolták a faluban, melyeket éjjelente, a családi kriptában végzett, gondolom, preromantikus gyertyafényben. A magyar Mary Shelley. Állítólag levelezett európai titkos társaságokkal is, akik a lelket halhatatlanná tevő praktikákat kutattak, tette hozzá bizonytalanul. A lelket, kérdezett vissza Katalin, és érezte, hogy alkarja libabőrözni kezd. A másik vállat vont, szabadkozott, hogy ő csak átfutott egy összefoglalót, majd – mivel látta, hogy mindez mennyire elbűvölte barátnőjét – megadta a kollégája telefonszámát. Ő volt az, aki jobban beleásta magát a dologba.

Katalin már másnap felvette a kapcsolatot az illetővel. Egy megfáradt, középkorú férfit sejtető hang szólt bele a telefonba, kelletlenül megígérte, hogy átküldi neki e-mailben az irodalomjegyzéket és a kutatási anyagának kivonatát, mindent, ami Rozáliához és a Szírmayékhoz kapcsolódik. Nagy badarság az egész, nekem elhiheti, jegyezte meg, mielőtt elbúcsúztak. Egy hetet kellett várnia a levélre, és addig elindult egy másik nyomon.

Rákeresett több online térképen is a Kiserdőre a falu környékén, de nem talált ilyen nevű helyet. Ezután felhívta a falu polgármesterét, azt hazudva neki, hogy régi földrajzi neveket eredetét kutatja a környéken. A férfi nem tudott neki segíteni, szabadkozva bevallotta, hogy ő tíz éve települt be Gyarmatról, de készséges volt, már másnap visszahívta őt, addigra kikérdezett pár idős embert. Egyiken se tudtak ilyen nevű mezőrészről a határban. Katalin nem adta fel, a Széchényiből beszerezte a környék korabeli térképét. Az ezerhétszáznegyvenes évek elején ugyanis zajlott az Ipoly mentén egy nagyobb katonai felmérés, főképp a kuruc zavargás miatt elnéptelenedett vagy elkobzott földek benépesítésének második hulláma okán. Az udvar tótokat és németek kívánt beültetni a palóc falvakba, de ebből aztán nem lett semmi. A fénymásolt, cirádás betűkkel címkézett térképen Katalin fellelte a hajdani Karancsvég kicsiny foltját, és tőle nem messze a Kiserdő nevű határrészt, amit aztán be is tudott azonosítani a Google Mapsen. Jelenleg is zöld erdőfolt volt ott.

Itt halt hát meg a hősnőm, suttogta maga elé elégedetten, mert ekkor már úgy gondolt Rozáliára, mint élete egyik különös szerepelőjére, sőt, korabeli alteregójára, aki ugyanúgy e kietlen, civilizáción és szellemen túli vidéken, a limes rossz oldalán ragadt, aki vágyott a tudásra és a különlegesre (mely néha ugyanaz) egy olyan átmeneti korban, mely nagyon is hasonlatos a jelenhez, hisz ezerhétszáznegyvenkilencvenben a felvilágosodás szikrái még nem villantak fel, szinte semmi jelentős nem történt az európai történelemben és irodalomban (eltekintve a nagyon is túlértékelt Tom Jones megjelenésétől), mikor – az szerencsétlen Rousseau kivételével – nem volt igazán jelenős alkotó a szellemi látóhatáron. Egyedül amiatt emlékezetes talán a dátum, hogy ekkor született Goethe.

Mindkettőnket eltemettek itt, északon, gondolta egyszerre keserűen és mégis büszkén Katalin, és az ige, amit kimondatott, hozta magával az ötletet, hogy megtalálja és kiássa ezt az alteregót, vagyis hogy megkeresse a sírját, ahova gyilkosai elhantolták. Hogy aztán méltó temetést kapjon, suttogta áhítattal maga elé dolgozószobája – egyben irodája – csöndjében.

Az elképzelés ragyogó és izgalmas volt, a megvalósítás már sokkal nehézkesebb. A rosszkedvű férfitől kézhez kapott kutatási anyag ugyanis nem az eltűnésre, hanem inkább a lány valóban különös szellemi aktivitására koncentrált, arra, hogy kapcsolatba került egy olyan nyugat-európai hálózattal, amely Halhatatlanok társulásának nevezte magát, és tagjai hittek abban, hogy az elmúlás során alkalmazott megfelelő erősségű és minőségű szellemi koncentrációval az emberi test és a lélek a végső pillanatban különválasztható, és míg ezután az előbbi elporlad, a lélek maga megmarad örökön örökké.

A végzetes nap eseményeiről szinte alig volt valami a dokumentumok közt, néhány levél a szomszéd birtokosoktól, egy rövid beszámoló a pesti lapokban és a kerületi tábla jegyzőkönyve az eredménytelen nyomozásról. Ami bizonyos a szolgák tanúvallomása szerint, hogy az utolsó nap előtti estén, az éj lepel alatt két külhoni úr érkezett a kúriába, akik másnap, mielőtt az úrnő ellovagolt utolsó útjára, korán reggel már útra is keltek.

Az idegenek németül beszéltek, középkorú, tudósforma férfiak voltak, Rozália bensőséges, baráti gesztusokkal bánt velük. Megvacsoráltak, majd a szalonban sokáig, majd éjfélig diskuráltak, ezúttal már franciául. A gyanú nem terelődött rájuk. A vármegyei elöljáró végkövetkeztetése szerint ugyanis rablók, kóbor cigányok ölhették meg Rozáliát  vagy lovával oly szerencsétlenül esett a sűrű vadonban, hogy mind a ketten ottvesztek.

Eddig a hivatalos szöveg.

Persze nem tudhatott senki arról, hogy Rozália rejtélyes látogatói, a két férfi a Halhatatlanok társulásának tagjai voltak, és távozásuk reggelén, a hajnali szürkeség színeiben a Kiserdő felé indultak. Ott várakoztak délutánig, mikor is lódobogás hallaszott a Szécsénybe vivő út felől, majd megérkezett a sápadt, de magabiztos leány. Leszállt lováról, és a fa alá állt, ahova a másik kettő már fellógatta a kötelet. Rozália saját maga húzta kecses nyakára a csomót, az egyik férfi megmutatta neki, hogy miképp oldható meg egyetlen rántással, ha meggondolná magát. Bólintott, majd franciául mondta: merci, je n’en aurai pas besoin (köszönöm, ne lesz rá szükségem).  Kivárt, míg testének remegése csillapodik, mély levegőt vett, az utolsót e földön, kiengedte, aztán intett, mire a másik kettő húzni kezdte a kötél végét, míg Rozália a magasba nem emelkedett, lábai kapálódzani kezdtek, szeme vérbe borult, arca előbb vörös majd lila lett, nyakán az erek kidagadtak, és hólyagja az utolsó előtti pillanatban elengedett. Ezután, az utolsó pillanatban hörögte, torkának összezúzott mélyéből kicsikarva: tat tvam asi.

Mind a hárman, a két gyilkos, és a kötélen lógó haldokló a világ legfontosabb mondatának tartotta az ősi, hindu mantrát, melynek jelentésén korábban, az előző éjjel sokáig vitatkoztak, de végül az „ez vagy te” formulában maradtak. A Halhatatlanok társulása sokáig kísérletezett a lélek tartósításával, és minden korábbi, elítélteken vagy állatokon végzett próba e bűvös mondat felé mutatott. Rozália volt az első, aki a tagok közül a tettek mezejére lépett, mert ahogy megvallotta vendégeinek éjszaka, jobb a bizonyos pusztulás, mint ez a bizonytalan földi lét, de még jobb a harmadik lehetőség, hogy a halál pillanatában kimondva e bűvös szavakat átemelem lelkem az öröklétbe.

Ez, a harmadik lehetőség történt meg vele.

Immár anyagtalanul, puszta ideaként szemlélete, ahogy testét levágják a kötélről, majd a vadkörtefa ágas-bogas tövében elássák. Gyilkosai – hogy a rejtélyt növeljék – elvitték magukkal lovát, és sietve az országhatár felé vették útjukat. Éjjel abban maradtak a leánnyal, hogy Bécsben, a társulás helyi központjában, az egyik kávékimérés hátsó traktusában veszik fel a kapcsolatot vele, egy jól ismert médium segítségével, aki majd bizonyos időre kölcsönadja fizikai valóját Rozália megszálló entitásának. Ám hiába próbálkoztak, nem történt semmi. E súlyos kudarc volt talán a végső csepp, két évre rá a Halhatatlanok társulása feloszlott, irataik nagy részét az utolsó titkár gondosan megsemmisítette.  

És hogy miért nem jelent meg Rozália a találkozón? Próbálta követni a két férfit, de hamar rájött, hogy halála helyszínéről nem tud szabadulni.

A figyelmes és művelt olvasó talán már megértette, miért alkalmazom a meglehetősen meghaladott mindentudó narrátor pozícióját az elbeszélésben. Az, hogy ismerem Katalin legrejtettebb érzéseit, vágyait, életének eseményeit, múltjának egyedi és mégis általános pillanatait, és egyúttal képes vagyok beszámolni Rozália halálának elfeledett és titkos részleteiről, az szoros összefüggésben van a történetünk végével.

Katalin azon a június hatodikai pénteken délután ötkor, munkája végeztével a fészerből ásót, elemlámpát és egy machetet rakott a Toyota Hilux csomagtartójába. Szeme megakadt a vastag kenderkötélcsomón, melyet az udvari hinta javításához vett, de lusta volt kipakolni. Ez később végzetes lesz. Lezárta a csomagtartót, majd bement a házba, vacsorát készíteni deréksérvvel küszködő anyjának és magának. Későn indult a sikeresen beazonosított Kiserdőhöz. Nagyjából nyolc óra tájban, alkonyatkor ért a földúthoz, mely lekanyargott az Ipoly felé. Amikor az út keskeny vadcsapásba torkollt, kiszállt, és mobilján a térképet vizslatva körbefordult. Az Ipoly előtte folyt, ott már elég sűrű volt az erdő, de itt még a szélén járt csak, bokrok, fák elszórtan tarkították a derékmagasságig érő, zsombékos terepet. Nagyon is tudta, mit keres, mivel a különféle dokumentumok szövevényében ráakadt egy nyomra, ami másnak, még a rejtélyt leginkább ismerő Dr. Kiss Mihálynak se tűnt fel. Ez pedig a leány naplójának egy részlete volt, amit az utolsó évben vetett papírra. Ez a harminc oldal maradt meg Rozáliából az utókorra, a Széchényi könyvtárnak hála jelenleg már online is tanulmányozható. A franciául és fura, Kazinczy előtt magyarsággal írt szöveg vezették a tett pontos helyszínére a figyelmes Katalint. Rozália ugyanis egy helyen azt írja három igeidőt is használva, hogy „alkonyatkor a Kiserdőig vágtattam volt, majd kedvenc pihenőhelyem, a vadkörtefa alatt fél órát elmélkedtem az élet tünékeny voltán, mely mint az Ipoly vize, lassan csörgedezik végig az ember erein”.

Katalin hamar rálelt a vadkörtefára, mert kitűnt a tájból. Azóta persze megvastagodott, egyik felét villámcsapás feketére perzselte, de még mindig ott terpeszkedett, jó száz méterre tőle. A machetével utat tört magának a kökénybokrok szövedékében, majd zihálva térdre roskadt a fa alatti kis tisztáson. Érezte, hogy helyben van. A lány aznap, az utolsó nap itt volt. Itt gyilkolták meg. És gyilkosai itt hantolták el.

Már indult, hogy visszamenjen az ásóért, de ekkor megtettem. A várakozás évszázadai véget értek. Jártak persze állatok is ez idő alatt e bűvös körben, a halálom helyszínén, de nem volt kedvem egy vadkanban vagy Diana mégoly kecses szarvaskísérőiben visszatérni. Egy ízben otromba pásztor pihent meg a fa tövében, ekkor már majdnem elcsábultam, azonban a durva és kényelmetlen férfitest gondolata taszított.

Ám most, hogy feltűnt ez az egykori valómhoz nagyon is hasonló, kecses és finom alak, most nem tétováztam. Megszálltam őt, és eggyé váltunk. Azonnal és egészen megértettem minden gondolatát, emlékét és vágyát, hogy ki és mi volt, és miért van itt. Persze tudtam azt is, együtt nem bírhatjuk e testet, előbb-utóbb ez őrületet vagy valami fizikai bomlást, például az epesav felgyülemlését okozza. A másik rettegett, gyenge volt a sokktól, nem tudta, mi történik.

Kihasználom hát a meglepés erejét, cselekszem. Visszamegyek a fura, fémes szekérhez, az autóhoz, ahogy gyorsan megtanulom emlékeiből, és előveszem a kötelet. Újból a fához törtetek, talán a nosztalgia okán választom a helyet. Egy nagy, korhadt tuskót görgetek a lábam alá. Megfeszítem a kötelet a törzsön és a nyakamon, majd kirúgom magam a levegőbe. Társam a testben csak ekkor eszmél, tenne ellene, de már késő.

Amikor Katalin utoljára vesz levegőt a kötélen lógva, kezével a nyakán feszülő csomót szaggatva, amit pedig oly egyszerű lenne megbontani, csak ismerni kell a módját, jaj, most körmével felsérti azt a szép bőrt, ami nagy kár, eszébe jut az az ősi elkeseredés, mikor először hagyta ott az óvodában anyja, a mozdulatsor, ahogy apja rágyújtott, a délután, amikor tizennégy évesen egy fiú megcsókolta a bal mellét, egy szokatlanul hideg nyári reggel kettőezer-tizenkettőben, a macska fehér görbülete, amit nyolcévesen a kertbe temettek nagyapjával, az első hó izgalma ezerkilencszázkilencvenkettő telén, és még millió egyéb mozgás, kép, hang, íz, illat és szag és szöveg, főképp szöveg, és köztük eszébe jut a mondat, amiben először olvasott Szírmay Nagy Rozáliáról tizenhét évesen, pont húsz évvel korában, nos, ebben a pillanatban már tudom, hogy győzni fogok. Érzem, hogy ez az emlékkép – és az összes többi – elhomályosodik, fikcióvá válik, a lélek mellettem, odabent a haldokló testben lassan kifakul. Majd eltűnik.

Ám én maradok.

vége