Ez a történet egy kifordított coming of age sztori, némi mögöttes állítással. Azt hisszük ugyanis, hogy az idő valamiféle érték, az egymásra halmozódó évek nemesítenek és többletet adnak a dolgoknak (így a személyiségnek is). Hát, ez nem egészen van így, elég csak megnézni, hogy néznek ki ma a piramisok. Az idő nem épít. Az a gondolat, hogy a gyerekkor valamiféle kezdeti állapot, amit az ifjúkor átalakít, mint lárvát a pillangó, és aztán az ember az érett felnőttkorban teljesedik ki, ez így nagyon is anyagközpontú – biológiai – megközelítés. A szent könyvek, és még a görögök is mind ellenkező irányú visszafejlődésként tekintenek a dolgok menetére: az aranykorból haladunk az ezüstkoron át a bronzkorig. Talán a keresztény üdvtan fordít ezen először radikálisan, ahol az élet- és világvégi történések teszik fel a koronát minden létezésre. E szószátyár bevezetéssel csak a nézőpontok sokféleségét szerettem volna jelezni, és élni azzal a szerény feltevéssel, hogy talán az eszmélődésünktől a kamaszkorunkig tart a legjobb része az életünknek.

A másik szobában

Akkoriban, a nyolcvanas évek közepén nem csináltak az ilyesmiből nagy ügyet. Emlékezett rá, hogy az apja áll a markológép által kivájt gödör szélén, hosszan néz lefelé, és mondja, kissé kérlelőn, hogy ne menjen oda. Persze hogy odament. Tizenkét éves volt, ilyen korban mindent látni kell.
Odalenn, az agyagos földben sárga csontok hajoltak szép, könyörgő pózba. Egy gyerek csontváza volt, ezt látni lehetett azonnal. A markolós férfi megjegyezte, hogy talán arany is lesz valahol, mire az apja legyintett, ugyan már, mondta, errefelé szegény népek éltek, ez, mutatott a gödörbe, legfeljebb kétszáz éves lehet. Valami tót paraszt kölyke, aki meghalt a kolerában.
Az apja mindig is érdeklődött a történelem iránt. Határozott, erős akaratú férfi volt. Végül ő szedte össze a csontokat egy liszteszsákba, és temette el őket a telken kívül, az erdő szélén. Itt lesz a pincénk, magyarázta, míg a gödör alján ügyködöt, nem szeretném, ha egy sír lenne a krumpli alatt. A markolós egyetértően bólogatott, és cigarettáját szívta. A fiú meg visszament a téglarakáshoz, ahol elég szép kis bástyát épített az egyik sarkon. Az egri ostromot játszotta újra, fakardját előző nap szögezte össze lécekből. Természetesen ebben a verzióban is a magyarok győzedelmeskedtek, igaz, sok jó vitéz halálát elő kellett adni, akik nyílvesszőtől átütve szédültek a mélybe.
Pár nap alatt el is felejtette a csontokat, de a következő évben, mikor nyár elején elkészült a ház, már egész bizonyosan nem emlékezett a dologra. Csak akkor jött elő, amikor az apja néha, bizalmas körben, például ha vendégek jöttek hozzájuk, és már ittak pár pohárkával, felidézte az esetet, ami némi megrökönyödést, csodálkozást vagy elborzadást keltett a hallgatóságban.
A fiú tizennégy éves lett, mikor is ismét fontos emlékké vált a földben sárgálló, meghatóan összekucorodó maradványok látványa. Talán a nemi érésével volt összefüggésben, mely tétován, bizonytalanul indult be, a testi jelenségek előtt az agya elkezdett furcsán működni a hormonok hatására, és később, már felnőtt fejjel úgy vélte, hogy az események is ennek, a felnőtté válás brutális kémiai kényszerének a sokkja miatt következtek be.
Persze volt egy másik magyarázat is, az, hogy a földben fekvő fiú is tizennégy éves volt, mikor meghalt.
Az egész dolog nagyon egyszerűen kezdődött. Először csak egy sötét csomó képében.
A fiú szobája az emeleten volt, nyikorgó, vastag falépcsők vezettek fel ide. Mosdó és egy nagy, tető alatti tárolóhelység kapott még itt helyt, utóbbit egy másik szobának szánták szülei, ha esetleg testvére születne, de erre más egyre kisebb volt az esély, így ide, ebbe a majdnem-testvér szobába a kötözés utáni lomok, már megunt és száműzött tárgyak és némi építési maradék került, csempék összerendezett kockatömbjei, az a szúrós szigetelőanyag, aminek az érintése még napokig fáj a bőrben, lécdarabok. Ajtaja nem volt, valamiért ez lemaradt, az apja még nem rendelte meg a gyárból, a fiú ezért minden alkalommal, amikor felment a lépcsőn, akaratlanul is bepillantott a helyiségbe. És a nyár végén, az iskola előtti utolsó hetekben meglátta a feketeséget.
Olyan volt, mintha a szeme rakoncátlankodna, mint amikor megdörzsöli, és utána foltok ugrálnak a látóterében. De ez nem tűnt el. Ott volt minden alkalommal, a csempék és a dobozok közt, lüktetett, növekedett, a széle fodrozódott és elhalványult, a közepe tömör volt. Mikor a fiú közelebb ment hozzá, belépett a szobába, eltűnt.
Először persze el akarta mondani a szüleinek, inkább az anyjának, akivel bizalmasabb viszonyban volt, de aztán letett erről, mert az anyja bátyja jutott eszébe, aki akkor már egy évtizede elmegyógyintézetben volt. A fiút néha elvitték hozzá látogatóba. Csendes, szelíd beteg volt, sárga pizsamában ült az ágyán, és csak mosolygott, nem nézett rájuk, a cipőjüket bámulta, bólogatott mindenre, amit mondtak neki, nagy néha szólt valamit bizonytalanul. A fiúnak ő jutott eszébe, és arra gondolt, hogy talán az elmebaj öröklődik anyja vérvonalán, és hatalmába kerítette őt is. Nem akart a nagybácsija mellé kerülni, ezért inkább nem beszélt a foltról.
Ami a nyár végére besűrűsödött, és rohamosan növekedett, szinte kitöltötte az egész helyiséget. És valamiképp anyagszerűt is lett, a mélyén pedig valami mocorgott és készülődött.
Egy őszi délután mutatta meg magát először az, ami odabenn volt.
A fiú fáradtan vánszorgott fel a lépcsőn, és ösztönösen kerülte, hogy megnézze a sötétséget, de mozgás kélt szeme sarkában. Egy kar nyúlt ki a folt mélyéből. Csupasz, vékony gyerekkar, esdeklően intett. A fiú megtorpant a lépcső tetején, majd a szobájába sietett, magára zárta az ajtót, és zakatoló szívdobbanásait figyelve végignyúlt ágyán. Hallgatózott, hogy történik-e valami odaát, a falon túl, de a másik néma maradt.
A következő alkalommal meglátta az arcát is. Ez pár nap múlva, este történt. A fogát mosta, közben kisétált a szobája elé, majd oldalt nézett, mert megérezte az idegen jelenlétet.
Fekete higanyból öntött alak állt a szomszéd szoba küszöbén. Vele egymagasságú, sovány alak, arcvonásai durvák, elnagyoltak. Kezével a szája felé mutatott, ugyanoly esdeklő, kérlelő mozdulattal, mint legutóbb, és ezúttal a fiú megértette. Éhes.
Még aznap este vitt neki egy szelet kenyeret. A küszöbön rakta le, térdelve, óvatosan közeledve, mintha valami istennek vinne ajándékot. Nem nézett a szoba sötétjébe, sietve hátrált, lement a szüleihez, a nappaliba, bámulni a tévé megnyugtató fényét.
Reggelre a kenyér eltűnt.
Megértette, hogy etetnie kell a másikat, ezért saját ebédjéből, vacsorájából mindig valamennyit meghagyott, és felcsempészte neki. Elégedettséget és megnyugvást érzett, úgy vélte, míg ellátja az idegent odaát, a másik szobában, addig nem lehet baj.
Nem is tudta volna pontosan megfogalmazni, mit ért baj alatt, inkább egyfajta szégyen volt, ami lappangott benne, nagyjából úgy, mint egy betegség, mely december elején ledöntötte őt a lábáról. Két napig nyomta az ágat, és így az ételadagok elmaradtak. Ekkor történt az, ami később egyértelmű fordulópontnak tűnt számára. Az anyja az egyik reggel, mielőtt elment dolgozni, bögre tejet hozott neki, és megjegyezte, hogy a fiú éhes lehetett éjszaka, mert mind a két kiflit megette. Nem én voltam, akarta mondani válaszul, de lenyelte, helyette kézbe vette a teát, és igyekezett, hogy ne remegje keze, de nem járt sikerrel. Az anyja betudta a betegségnek.
Kijár, gondolta a fiú, mikor magára maradt, majd felkelt, és kulcsra zárta ajtaját. Kijár ételért, zakatolt a fejében.
Gyógyulása után folytatta az adagok felhordását és felajánlását lakótársának, de a dolog természetesen nem maradt ennyiben, sőt, fokozódott.
A karácsonyi szünetben történt, mikor a fiú akaratlanul is lazábban kezelte az ügyet, és sokáig, olykor tizenegy óráig aludt. Egy hétvégén vidám beszélgetésre ébredt. Az anyja és egy idegen félig felnőtt, rekedtes gyerekhang társalgása szűrődött fel odalentről. Napfényes, szikrázó, hóesés utáni reggel volt. Ahogy leóvakodott a lépcsőn, és belesett a konyhába, egy fiú körvonalait pillantotta meg. Az erős fényben szinte vibrált az alakja, és csak hátulról látta, de egyértelműn hasonlított őrá. Bundáskenyeret evett. Állán szőrszálak serkentek. Hangja mint mélyen fekvő kövek összecsikordulása.
Visszasiette a szobájába, és ágyba bújt. Összehúzta magát, magzati pózba, úgy töprengett. Majd pár perc után felötlött benne a gödör, és benne a csontok íve, melyek nagyjából úgy rendeződtek, ahogy most ő fekszik.
És ekkor tudatosult benne, hogy mit kell tennie. Fájdalmas, de kényszerű következtetés volt.
Jó korán megjelent az ebédnél, hogy megelőzze a másikat, de félelme alaptalannak bizonyult. Az idegen egyelőre nem mutatkozott, nem képzett nyilvánvaló duplikációt. Tudta, ez csak időleges.
Este meghámozott pár szelet almát, tányérra rakta őket, majd lement pincébe, melyet föld- és krumpliszag uralt. A sárga fényű villanyégő alatt, a polcokon megkereste az üveget a halálfejjel. Permetezőszer volt, kénes, szúrós szagú, de miután az almákra locsolta, kissé párolgott ereje. Várt öt percig, majd felment, és a szomszéd szoba küszöbére rakta a tálat.
Aznap éjjel sokáig nem aludt el, ajtaját nyitva hagyta, fülelt, de nem hallott zajt. Másnap, hétfő reggel egyedül ébredt a házban. Mint aki álomban cselekszik, fogat és arcot mosott, majd a másik szobában megragadta a padlón fekvő testet, lerángatta a földszintre, aztán a pince lépcsőjén is végigvonszolta, és ott hagyta az aljában. Nem nézett rá, nem figyelte, lélegzik, moccan-e, hanem csak az ásásra összpontosított. Az apja le akarta betonozni a pince padlóját, de sosem jutott hozzá, ám a földet összetömörítette egy géppel, így nehezen tudta feltörni. Délig tartott, míg derékmagasságig leásta magát. Belehúzta a testet a gödör aljába, és megpróbálta olyan pózba rendezni, ahogy először látta. Aztán ráhányta a földet, lapáttal leütögette, még ugrált is rajta, végül piszkosan, izzadtan leroskadt a lépcső utolsó fokára, és csak bámult művét.
Érezte, sikerrel járt, hogy a másik, a gyermek, az ártatlan és bűntelen lény, aki odalent fekszik, végre megnyugszik, és nem fog visszatérni. Több volt ez, mint ösztönös sejtés. Megduzzadt nyelvén, zsibbadt ujjaiban, borzongó bőrén érezte.
Akkor nem sejtette, csak jóval később, ötvenévesen értette meg, a tisztánlátás egyik ritka percében, mely villámcsapásként érte az elmegyógyintézetben, ugyanabban, ahol a nagybátyja is volt, és ahol immár harminchat éve ápolták őt a mérgezés mellékhatásaként kialakult katatón, vegetatív állapot miatt, hogy ez volt az a pillanat, amikor felnőtt.

vége

A Cthulhu-mitológia magyar leágazása új csáppal erősödött: egy remek, jól megírt és nagyon is nemzeti történettel. Könyvkritika következik.

Patonai Anikó Ágnes: Branstetter

A Cinegore nyári cikke alapján szereztem be a Patonai Anikó Ágnes művét, ami nem volt könnyű feladat: kereskedelmi úton nem érhető el, viszont egy ingyenes linket végül sikerült kikotorni az interneten, ahol tölthető az e-pub verzió. Ez egy kedves gesztus, bár szívesen fizettem is volna pár ezer forintot a történetért, ami képes egy régi műfajt, a tudományos szórakoztatást is újraéleszteni. Az események sodrából ugyanis folyamatosan kiwikiztem a Bolyaik, és a kortárs, kevésbé ismert, másodvonalbeli karakterek életrajzát, hogy ellenőrizzem, valójában mi történt velük.
A szerző láthatóan ismeri a korszakot, ha jól gondolom, az Országos Széchenyi Könyvtár munkatársa, és érdeklődési vagy kutatási területe a reformkor. Nem véletlen hát, hogy e különös évtizedek történései adják az alapot elbeszéléséhez, melyet aztán egy nagyon is jól ismert, emberentúli tényező alakít és formál csápos nyúlványaival.
A jól olvasható, szépen megírt, nagyjából egyenes vonalú, 163 oldalas regény azonnal beránt az intenzitásával és a valóban érdekes karaktereivel: a különc matematikus Bolyai, egy túlérzékeny pesti drámaíró, a vívódó Rózsa Sándor és persze Petőfi és az ő rejtélyes halála mozgatja előre a sztorit, de mellettük, mögöttük végig ott van a Nagy Öregek egykori szolgája, egy szökevény, lázadó shoggoth. Utána kellett néznem, mert már rég foglalkoztam Lovecrafttal, hogy a mitológiájában ez a lény egyfajta építőmester, mindenes, amorf, nyúlványokból és szemekből álló protoplazma.
Nagyjából így jelenik meg a történetben is először, egy bányabejáratnál kerül Bolyaihoz, és sajnos ez az egymásra találás kevésbé kidolgozott. Én erősebbnek ítéltem volna, ha a matematikus geometriai kutatásai révén jön be a sztoriba (és világunkba), egy rejtett és elfeledett, nem eukledészi síkról származik át hozzánk – ez Bolyai kapcsán adta volna magát. Számos olyan rész van később is, ahol a narratív megoldásnál lehet, találnánk jobbat, de persze az írónő választásai is működnek. Jól érzékelhetően az az általános regényszervezői elképzelése, hogy a reformkor és a szabadságharc furcsa és megmagyarázhatatlan karaktereit és eseményeit akarta felfűzni egy szálra, azt sejtetve, hogy mindezek mögött egy, az embert őrületbe taszító entitás ügyködött. Ez sok helyen működik, de van, ahol nem érteni a kapcsolódást (ilyen rész például Rózsa Sándorék tombolása az erdélyi faluban, ami a valóságban is megtörtént esemény).
A szerkezet keretes, melyben az özvegy Szendrey Júliának meséli el egy ismeretlen nő a férje halálát, melynek szemtanúja volt. A titokzatos idegen karaktere érdekes, de kevésbé van felépítve a háttere. A „női honvéd” léte már önmagában is hihetetlen – noha bizonyra volt rá példa –, szerepeltetésének fő oka talán az, hogy az írónőt mint kutatót érdeklik a korszakban betölthető női szerepek skálája.
A regény szerkezetét egymásra pakolódó és kapcsolódó narrációk rakják össze, néha e lány, néhol Bolyai, máskor a shoggoth mondja el az eseményeket.
Ezek közül erős részek az idegen lény szenvtelen pusztítását, groteszk gondolkodását leíró jelenetek, de az egyértelmű csúcspont a segesvári csata ábrázolása, melynek hátterében zajlik egy másik, kozmikus ütközet is a shoggothok és a Nagy Öregek közt. A szabadságharc utáni irodalom törekvései idéződnek meg ebben a párhuzamban: Vörösmartyval az élen az alkotók azt sugallták, hogy a magyarság egy valóság- és emberfeletti közdelem hősévé vált 1848-49-ben, a szabadságért vívott univerzális, metaforikus háború részeként.
Ezen túl még a történet elején kibontott Bolyai-jellemrajzot emelném ki a mű erényeként, mivel a figura nagyon érdekes, több időt is elöltöttem volna a társaságában, de a shoggoth otthagyja őt, cserébe a vándorlása indítja be, irányítja aztán a történetet.
Amiből kissé kilógnak a kevésbé megalapozott részek, vagyis a mese sokszor vázlatossá válik, odavetett megjegyzésekből kellene mögé építeni magunknak valamiféle magyarázatot. Ilyen például a már említett honvéd lány háttere, története, motivációja, vagy katonatársának, István lelkésznek a meséje a csillagok mögött rejtőző fenyegetésről, ami sejteti, hogy a pap a Cthulhu-mítosz ismerője, de nem tudjuk meg, hogy miképp jutott ismereteihez, vagy ilyen a betyárok támadását követő vad, esztatikus kántálás, ami ugyancsak lovecrafti elem, de nem értjük, hogy miért csinálják, hisz esetükben semmiféle kötődésük nincs a Nagy Öregekhez. Vannak jelenetek – így Petői éjjeli udvarlása, Bolyai párbaja –, amiken érződik, hogy ugyancsak valamiféle ismeretterjesztő szándékkal szövődtek a műbe, mivel nem igazán építik a történetet, Petőfi esetében legfeljebb árnyalják a karaktert, noha még így is a költő figurája marad a legvázlatosabb a regényben.
Ha túllépünk ezeken, még érdemes szemet hunyni a helyesírás apróbb hibái (főképp vesszők elhagyása) felett is, melyek legalább egy esetben (156 oldal fogja/foglya) az értelmezést is nehezítik.
A jó szerkesztő a (szó)ismétléseket is kigyomlálta volna, tipikusan olyan esetek ezek, amikor az író beleszeret saját kifejezésébe, így például legalább háromszor olvashatunk a „harci szekerek által felszaggatott” utakról, de máshol a „motyó” vagy egyéb szavak jelennek meg szomszédos mondatokban. Van, ahol e jelenség érthető, ahol az ismétlés többlettartamot nyer, egyfajtai balladai/eposzi eszközként (például a honvédekre tűző kegyetlen, éles napfény) sulykolva a környezeti, hangulati elemet.
A stílus egyébként szép, néhol meglepő és emlékezetes („ropogva nő a fű” az elesett honvédek vérétől). A korabeli nyelvhasználatot nem követik le a dialógusok – ez szerintem kihagyott ziccer –, a karakterek nagyon is mai, modern magyart beszélnek, ennek hozadéka a könnyű olvashatóság. Furcsa, hogy néhol az elbeszélő rész vált át régies magyarra („setét”, „verdesék”).
Ezek a technikai, kisebb esetlenségek alapvetően nem rontják el az olvasmányélményt, ezért ez az egyedi, különös történet mindenképp ajánlott a műfaj rajongóinak, főképp hogy ingyen elérhető, és mert – fent kifejtett érdemein túl – kiválóan megvalósítja a szórakoztatva ismeretterjesztés eszméjét, mivel jó pár reformkori és 1848-49-es érdekességet megismerhetünk általa a horror zsánerébe burkolva. Petőfivel szólva tehát: „Szabadság, Cthulhu! / E kettő kell nekem”.
Link az e-pub verzióhoz:
https://theblackaether.com/wp-content/uploads/2024/05/Patonai_Aniko_Agnes_-_Branstetter.epub

Némi időbe telt, míg rájöttem, hogy a folk horror nyelvét beszélem legjobban. A kifejezésnek nincs jó magyar verziója, talán a „népies horror” lehetne használni, de ez elég béna. A főbb eszközök: elszigetelt, vidéki helyszín; fura helyiek, akik esetleg sötét kultusznak hódolnak; ismeretlen, erdők mélyén, föld alatt bujkáló lények. És a mindezekkel konfliktusos helyzetbe kerülő városi, értelmiségi, naiv és a racionalitáshoz a végzetükig ragaszkodó karakterek. Filmes példaként a The Witchet (2015) és Mindsommart (2019) tudnám hozni, szerintem az utóbbi miatt lódult meg az alzsáner mozis népszerűsége. Maga a fő tétel, az, hogy a természetbe vetettség riasztó, és az ősi, naturális környezet nem idilli, hanem valami alapvetően gonoszat rejt, nem újkeletű, szerintem a Robinson Crusoe is erre épít. Aztán a felvilágosodás máig ható természetkultusza elfeledtette ezt a tudást. A folk horror kifejezés kategorizáló fogalomként való első említése az 1973-as The Wicker Man című angol film kapcsán történt meg, és a szabályrendszere attól kezdve itt-ott (akár visszamenőleg is) tisztán felismerhető horrorfilmekben és -irodalomban egyaránt. És igen, az én könyvemben, a Sirom – Palóc mitológiában és számos egyéb novellámban is ott dolgozik a mélyben. Ösztönös egymásra találás volt ez, melynek újabb példányát itt lehet elolvasni.

Pokolkő

Pokolkőnek hívták a helyet, ahol a dolog történt. A férfi és a nő nem tudhatta, hogy a magasfalú, szürke sziklák alkotta szurdok mélye mindig is kerülendő hely volt a környékbeliek számára. A falusiak inkább a hosszabb, erdei úton jártak, ha ki akartak jutni a főútra. Őseik nem véletlenül adták ennek a mindig árnyékos és szélzugos völgynek ezt a nevet. Volt például egy rég elfedett eset a túl hosszúra nyúlt tizennyolcadik században: siheder pásztorfiú a nyáját terelte a környéken, mikor a sziklafal áttüzesedett, a kő megnyílt, majd egy ördögi fajzat villájára szúrva elrabolta egyik bárányát. Legalábbis a fiú így mesélte gazdájának sírva-ríva, még mindig remegve az átélt rettenetes látványtól. A gazda hitte is meg nem is, sokáig úgy vélte, a gyerek rekkentett el a tulajdonát, de babonák uralta világa miatt inkább annyiban hagyta az ügyet.
Jó hetven évvel később a ****-i grófnő kocsizott át a szurdokon, mikor is hirtelen jött köd ült a tájra, a lovak megtorpantak, és valaki megkocogtatta a hintó páralepte üvegét. Az asszony azt hitte a kocsis, és kinyitotta az ajtót, mire egy szőrös, fekete kéz ragadta meg csuklóját, és vonta volna ki a semmibe. A grófnő sivalkodva küzdött, majd arra tért magához, hogy férje ül ágya mellett. Egy hétig volt öntudatlan, kezén a szörnyű érintés örökre ott hagyta nyomát vörös foltok képében.
Az utolsó észlelés már a múlt században történt, mikor is a Höhner és Fia fényképészcég legifjabb tagja a tájat fotografálta a Nagy Háború előtti utolsó békeévben. „Felvidéki életképek” címen kívánt kiadni egy díszes albumot. A kép, amit a szurdok festői ormairól készített, végül nem került bele a kötetbe, sőt, még a lemezt is elégették, amire készült, mivel a sziklák közeiben, a csenevész, platókon megkapaszkodó fenyők törzsei mellett fekete füstalakok jelentek meg, vörös tekintetük egyenest az őket szemlélő agyába égett.
A férfi és a nő minderről mit sem tudott, de ha tudott volna, akkor is csak legyintenek rá, mert nem hittek semmiben, csak a kézzelfogható dolgokban, a megszerezhetőben és megragadhatóban, amit a lélek és a test bekebelez és magáévá tesz. Pont úgy éltek hát, ahogy az emberek többsége él, egészen addig, míg a végzet rést nem üt ezen a szemléletpáncélon, ahogy történt ez a nővel majd a férfival is.
Utólag, az ütközés utáni csönd másodperceiben a férfi bizonyos volt benne, hogy a leszálló alkonyi pára dermedt rá az útra, ezért lódult, pördült meg az autó, és csapódott aztán az útmenti fenyő vastag törzsének. A szörnyű egyesülés pillanatában a szíj vállába vágott, és szeme sarkából látta, ahogy a nő teste meglódul, áttöri a szélvédő egyébként is pókhálósra hasadó ívét, majd a fenyő mögötti sziklafalnak csapódik.
Szerencsétlen módon ugyanis az asszony pont a baleset előtt kicsatolta magát, hogy a hátsó ülésről, a táskájából kivegye rúzsát. Egy szállodába igyekeztek, mely a térképük szerint már csak alig húsz kilométere volt, fentebb, egy magasabb hegy derekában, ahonnan kitűnő kilátás nyílik a tájra. Soha nem értek oda, és a nő már nem tudta kirúzsozni ajkait, amivel jó benyomást kívánt gyakorolni a személyzetre, ez egy régi és ösztönös dolog volt nála, nem annyira a már hamvadó szépségét igyekezett vele bizonyítani, inkább meg kívánt felelni annak az általános esztétikai eszménynek, hogy ami szép az jó. Ezt a képzetet kislánykorától hurcolta magában.
A férfi kikecmergett az autóból, dülöngélve megkerülte, majd esetlen, durva mozdulatokkal kihúzta az asszonyt a hűtőrács elől, ahova lecsúszott. Látszólag nem volt semmi baja, de amint felemelte a testet, ujjait meleg vér futotta el.
– Ó, ne – nyögte.
A vér a koponya hátuljából jött. Kitapintotta a mélyedést, a roncsolódó csontot, és sírva fakadt. A nő ziháló légzése ebben a pillanatban állt meg. Szederjes ajkával sóhajtott egy mélyet, lehunyt szemhéja mögött lila robbanás kélt, majd mindennek vége lett.
A férfi döbbenten várt, de csak pár másodpercig tétlenkedett, aztán összeszedte magát. Letörölte könnyeit. Válla, mellkasa sajgott és szúrt, ahol az öv megroppantotta, de nem törődött vele. A csomagtartóból pokrócot kerített, arra fektette a testet, majd az arc fölé hajolt, hallgatózott, végül kitapogatta az ereket az ernyedt csuklón.
Mind jobban sűrűsödött a félhomály köröttük. Egy viszonylag hosszabb, egyenes szakasz végében történt az ütközés, így kevés esélyét látta, hogy valaki az utat félig eltorlaszoló járművébe hajt. A halott fontosabb volt.
Erőteljes, masszív mozdulatokkal kezdte meg a mellkas pumpálását, úgy, ahogy egy oktatáson látta a munkahelyén, még két éve, mikor is őt választották meg a szint egészségügy felelősének. Huszonöt után az orrba fújt kétszer. Jól emlékezett, hogy az instruktor szerint nem a szájon keresztül kell ezt csinálni, az orrüregen gyorsabban és célirányosabban áramlik le a levegő. Majd folytatta a mellkas nyomkodását. A nő teste ide-oda moccant kezei alatt, mintha élne, mintha csiklandozná a férfi erős, határozott tenyere. Egyszerre volt lassú és gyors az idő folyása, felettük egy madár ragadt a magasban, néha ideges, sivító hangot adott, a motor pattogva hűlt, valami csöpögött elől belőle, kimérte a másodperceket, a férfi zihált az erőfeszítéstől, és már azon volt, hogy feladja, amikor a nő ajka megrándult, majd vicsorogva felhúzódott, felfedve ínyét, eltört, vérző szemfogát, aztán a szeme is kinyílt, és egy mély sóhajjal visszatért az élők világába.
– Ó, végre! – nyögte a férfi.
Leroskadt a hideg és nedves betonra, és két csodálatos kezét bámulta, amikkel mindezt elvégezte. Az asszony óvatosan vette a levegőt, nyelvével törött fogát tapogatta, majd oldalt fordulva vért és csontszilánkot köpött a pokrócra.
– Vizet – nyögte. A férfi felállt, a csomagtartóból kivett egy kis üveget, lecsavarta kupakját, és a fekvő szájához tartotta, aki mohón ivott.
Fénycsóva vetült rájuk, majd a motorhang is megérkezett. Az autó megállt mellettük, vezetője kiszállt: – Minden rendben van?
A férfi a nő feje mellett guggolt, haját simogatta, másik kezével intett: – Már igen. De egy orvosra azért szükségünk lenne.
Az idegen bólintott: – A faluból hívok egy mentőt – hadarta: – Tíz perc és ott vagyok. A város innen nagyjából negyedóra. Addig valahogy tartsanak ki.
– Köszönöm – rebegte a nő, kissé sután ejtve a szót.
– Siessen, kérem – tette hozzá a férfi, mire a másik visszaszállt az autóba, és elhajtott.
A férfi ekkor nézett először a nő szemébe, és a nő is belenézett az ő szemébe, és meglátták, hogy baj van.
– Mi az? – kérdezte a férfi, és keze megállt a simogatásban. – Miért nézel így?
A nő erre felült, kínlódva kiegyenesítette magát, majd hátrébb csúszott.
– Óvatosan! – figyelmeztette a másik.
Az asszony az autó oldalának vetette hátát, közben a férfi a hátsó ülésről elővette kabátját, és ráterítette: – Ne nagyon mozogj. Ha belső sérülésed van, gond lehet belőle. Nem akarsz inkább beülni a kocsiba?
A nő a fejét rázta, szemét lehunyva, befelé figyelve: – Jó vagyok itt.
Hangja idegen és riadt volt.
– Mi a baj? – kérdezte ismét a férfi ösztönös aggodalommal.
– Épp most haltam meg, szerinted, mi a baj? – kérdezte a nő kissé türelmetlenül, majd erőt vett magán, és a másik arcába mondta: – Láttalak.
Egy pár másodpercig csönd állt be, aztán a férfi értetlenül megkérdezte: – Hol láttál?
– Odaát.
– Odaát?
Az asszony zsebkendőt vett elő nadrágjából, felitatta a szája sarkából lefutó vért, majd a maradékot kiköpte: – Halott voltam. És odaát láttalak téged.
– Miről beszélsz? – kérdezte a férfi kissé riadtan.
– Az odaátról.
Erre nem lehetett mit mondani. A férfi felállt, zsebéből cigarettát vett elő, rágyújtott, csak utána mondta: – A fejed. Beütötted. Bizonyára emiatt van.
– A pokolban voltál, és lángok öleltek körül – mondta a nő válaszul monoton hangon, maga elé meredve. Szürke arca mint konok halotti maszk.
– Miért voltam ott? – kérdezte a férfi gúnyosan. – Mi követtem el?
– Hát ez az – nézett fel rá a nő, mire a férfi elfordította fejét, kifújta a füstöt.
– Volt ott egy lény, egy valaki, egy valami, egy csupa füst és zsarátnok teremtés – folytatta az asszony. – Odamentem hozzá, és megkérdeztem, miért kínoznak. És ő elmondta.
Kivárt, hátha szólni akar a másik, de a férfi dacosan hallgatott.
– Azt is mondta, nekem nem itt van a helyem, csak valamiképp ráleltem az átjáróra, a kapura, ahol vékony a fal – oldalt intett, a sziklafal felé. – Ahogy megfordultam, láttam a kocsit, a fát, az utat, téged, ahogy felettem vagy, és újraélesztesz. Aztán visszatértem.
– Mit mondott ez a dolog neked rólam? – kérdezte a férfi halkan.
– Nem mondta – csóválta meg a fejét az asszony. – Megmutatta.
A lány. Hasonlít a nőre, pontosabban a nő húszéves változatára. Melegítőben van, átizzadt pólóban. Egyik futócipője pár méterrel arrébb, a földön. Nyelve kilóg oldalt. Felette a férfi, egyik keze a lány nyakán, másik a mellét fogdossa. Földút, egy erdőkiszögelést kerül meg, alkonyat. A férfi arcán még nincsenek ráncok. A lány arca meg fehér, szeme hihetetlenül véres.
– Miért tetted? – kérdezte a nő, miután elmesélte neki. – Ki vagy te valójában?
A férfi nem válaszolt, mélyet szívott a cigarettából, majd eldobta, aztán leguggolt az asszony elé: – Ide figyelj. Csak képzelődtél. Az ütés a fejeden…nagyon komoly seb. Valami történt az agyaddal.
– Igen, történt – hagyta jóvá az asszony. – Megláttam a múltadat és a jövődet.
– Hülyeség. Nem csináltam semmit. Nem vagyok…gyilkos – szinte köpte a szót, a nő össze is rándult indulatán. Aztán erőt vett magán, és kijelentette: – De. Az vagy – érezte, hogy ez nem elég, és mielőtt átgondolta volna, mit tesz, hozzátette: – Azt is tudom, hova ástad el. Hisz elástad, és soha nem találták meg a testét.
Most a férfi rezzent össze, mintha korbácsütés érte volna, majd kibukott belőle: - Hova?
– Az erdőben, egy nagy, villámhasította fa törzséhez.
A férfi sokáig bámult a nő arcát, aki állta, mert a tarkójában lévő fájdalom és az, amit átélt közömbössé tette a sorsa iránt. Meg talán látta már előre, mi fog következni.
– Hol voltál te tulajdonképp? – kérdezte még a férfi, majd letérdelt az asszony teste mellé.
– Tudod te jól – jött a válasz, és talán mondani akart még valamit, de a férfi nem várta meg, ránehezedett a fekvő testére, majd két kezével befogta orrát és száját, és némán várt, míg a küszködő, kapálózó test meg nem nyugszik, le nem csillapodik, nagyjából annyi ideig, ameddig annak idején a lánynál, igaz, őt közben meg is erőszakolta, vagyis hát elvette a jussát, azt, ami járt neki, hisz tudta, minden, amit az életben megszerez és megragad és magáévá tesz, az örökre az övé.
Mikor végezett, felállt, majd a beton repedéseiből némi földet kapart ki körmeivel, egy csipetnyit szemébe dörzsölt, hogy meginduljanak a könnyei, mikorra ideérnek a mentősök, azán leroskadt a sziklafalhoz, onnan bámult az asszony mozdulatlan testét.
És ekkor megérezte a háta mögött a forróságot.

vége

Harsányi Gábor színész több szerzői könyvet jelentetett meg a nyolcvanas évektől magánkiadásban, ezek közül a horrorhoz legközelebb álló, 1987-es, a slasher, sorozatgyilkos zsánert használó „Lassú halál folyosójá”-t olvastam újra. Az összkép nagyon kaotikus és lehangoló, akaratlanul is a „suszter maradj a kaptafánál” jótanács jut eszünkbe, ha végeztünk a szöveggel – ugyanakkor tanulságos is: minden kezdő, műkedvelő írónak intő példa lehet. Nézzük, mik a problémák.

Harsányi Gábor: Lassú halál folyosója, 1987

A történet egy brutális gyilkosság leírásával indul, a homályos körvonalú elkövető egy véletlenszerűen kiválasztott meleg férfit mészárol le a lakásán, miután kijut egy rejtélyes intézményből. A sejtetés, csúsztatás és titkolódzás sajnos csak rövid ideig működik a könyvben, ez az első harminc oldal a legjobb az egészben, mikor még nem igazán tudjuk, hol vagyunk, ki a gyilkos. A helyszín, az ország sokban hasonlít Magyarországhoz, de aztán kiderül, hogy egy rejtélyes „apparátus” által igazgatott szigetről van szó, amit később – a cselekménnyel együtt mind jobban felpörgő társadalmi forrongás miatt – Kaotikának hívnak.
Maga a sztori nézőpontváltásokból áll össze, előbb a gyilkos, aztán egy meleg pár, a főváros rendőrfőkapitánya és ennek pszichológus barátja, majd egy fiatal teniszedző és szerelme lesznek a narráció fókuszában.
Mindezek mellett van egy másik szereplő is, az AIDS.
Magyarországon 1986-ban már regisztráltak AIDS-beteget, a közbeszédben a könyv megjelenésének évében egészen elterjedt a járvány ténye és a kórtól való félelem. A mű tulajdonképp egy járványregény, a rettegés feldolgozása, kifeszített és esetlen allegória arról, hogy milyen végletesen viselkedik a társadalom krízishelyzetben, és milyen az, amikor a fertőzéstől való félelem miatt a polgárok egy csoportot kezdenek el hibáztatni.
Ez leginkább a kezdőjelenet utáni szemléltető blokkban kerül színre, a meleg pár tragikus történetében, akik a megbélyegző nagyvárosból vidékre menekülnek, de a gyilkosunk valamiért ragaszkodik elpusztításukhoz – nincs megindokolva, miért pont őket pécézte ki – és utánuk megy. Ezt megelőzően a vidéki közösség egy szerencsétlen haláleset miatt majdnem meglincseli a párost, itt nagyjából hitelesen van ábrázolva a tudatlan, korlátolt és pusztító emberi látásmód, bár a falu lakói kissé sematikus karakterek.
Már ekkor feltűnő a homoszexuálisok egzotikus, különleges és rejtőzködő lényként való ábrázolása, ami talán a Kádár-rendszer sajátosságaiból fakad, hisz a korszakban egyáltalán nem volt elfogadott, kibeszélt és köznapi az életnek ezen vetülete. A regény alapján Harsányinak meglepően naiv elképzelései voltak a korabeli meleg közösségről. A páros egyik tagja női ruhában éli életét, és úgy tűnik, a szerző ragaszkodik ahhoz, hogy ez az identitáskifejező szokás minden meleg pár egyik tagjára érvényes. A sorozatgyilkos után nyomozó rendőrfőkapitány és pszichológus társa is abroszba, kifestve, kirúzsozva – a melegek egyfajta paródiájaként – indul neki a városnak, hogy csalétekként lefüleljék a gyilkost. Az események emiatt pörögnek fel, mert távollétükben a hatalmat a melegekre vadászó fiatal férfiak, a Deadlyk veszik át, és kettejüket – vélt vagy valós sorstársaikkal együtt – egy földalatti gettóba zárják. Hosszadalmas menekülés során hőseink előbb kijutnak innen, majd az ellenszert ismerő professzorért visszatérnek. A végső összecsapásban a Világ Nemzeti Szövetségének kormánya (?) szabadítja fel a militáns csoport uralma alól Kaotikát, majd ezt követően, egy temetői jelenetben bekövetkezik a gyilkos leleplezése is. Nem akarok spoilerezni – bár nem hiszem, hogy bárkit is komolyan fenyegetne ennek veszélye –, ezért nem fedem fel őt, megteszi ezt maga szerző, nagyjából a regény felénél.
Az AIDS okozta fenyegetés ebben az alternatív valóságban a társadalom és a személyes élettörténetek párhuzamos összeomlását okozza – az elkövető is a betegeség közvetett hatására indul bosszúhadjáratra a melegek ellen, melynek közösségi síkon bekövetkező végpontja a holokausztot idézi (nem véletlen, hogy a földalatti gettó vezetőjét Tempelének hívják, ami Mengelére utal, de a gyengébb asszociációs készséggel rendelkezők kapnak még egy mankót, mert ez az alak is abszurd műtéteket hajt végre a foglyokon). Ez a szociális katasztrófa és halálos empátiadeficit ötletszinten még működne is (bár gyerekkori emlékeim szerint azért ekkora tömeghisztériát a járvány nem okozott, a Vasfüggöny mögötti országokban még tompítva is volt hatása a hírekben), de sajnos a szöveg nem tudja értékre váltani.
Egyrészt a homoszexuálisok – a regényben: Veszélyeztettek vagy Endangeredek – ábrázolása enyhén szólva problematikus. Nagyon sok dehonesztáló, mai szemmel kellemetlen megjegyzés van, ami nem igazán tűnik idézőjeles megállapításnak. A „megkapta a homokos betegséget” és az „azt mondják a ni**erek terjesztik” még az enyhébb ezek közül, a női ruhákba öltözött rendőrfőkapitány és társa „vicces” jelenetekben válik gúnyolódás és megvetés tárgyává, mikor végigmennek az utcán (a pszichológus a szerepet úgy játssza, hogy „megpróbált élveteg, beteges kifejezést mímelni”), de még a meleg pár egyik tagja is „rendellenes”-ként utal önmagára, a teniszedzőt pedig az egyik női szereplő – egy félreértés miatt – folyamatosan meg akarja téríteni, ki akarja gyógyítani a másságból…
Ha ezen túllendülünk, és elfogadjuk a csapongó, inkoherens történetvezetést, a slendrián jelzőket, a gyors, felületes, akciókra, cselekvésre szorítkozó leírásokat és az erőltetett, erotikus betéteket (mindezek minden kezdő, eleget nem olvasó és írást nem gyakorló, nem kellően önkritikus szerző sajátjai), még mindig van egy probléma, ami egy halom papírrá silányítja a 292 oldalt: a gyatra humor.
Nyilvánvaló, hogy máson nevettek az emberek a nyolcvanas években, de már akkor is volt a humornak egy fejlettebb, kifinomultabb verziója. Sajnos Harsányi a Szeszélyes évszakokból hozza be a regényvilágba az agyzsibbasztó, bárgyú helyzetkomikumot és nyelvi viccelődést, amelyek idétlen szavakban (Slutty, Platty), következtetésekben, abszurd félelmekben (az ejtőernyős ugrástól, a kézfogással terjedő betegségtől), sztereotip jelenetekben (az anyós folyamatosan dorgálja az alkoholt fogyasztani kívánó vőt, az egyik szereplőt csökönyösen „a 140-150 kilós nő”-nek nevezi a narrátor, a rendőrnők „magukat kínáló pillantással lesték” a főkapitányt) és viccesnek szánt nevekben (Tinapica, Kruzsnievszkij Kretén Krizsán) manifesztálódik. Ráadásul egyes „humoros” motívumok eposzi módon egy-egy alak állandó jelzőjévé válnak, és vissza-visszatérnek, tíz, tizenöt alkalommal: például az egyik rab minduntalan megpördül tengelye körül, egy másik pedig időről időre a „Kacagj Bajazó” nevű sort énekli, amitől mások rosszul lesznek, epés megjegyzéseket tesznek, az őrök öngyilkosságba menekülnek, de ennek dacára ez a viselkedés aztán a regény végéig elő-előjön. Olyan, mint a fárasztó osztálytárs általános iskolában, aki ugyanazt a poént mondogatta egész hetedikben
Mindezeken nekünk nevetni kellene.
Máskor a karakterek hirtelen tudományos nyelven adnak elő egy monológot, ezek a szónoklatok persze tudománytalanok, de így is borzalmasan kirínak a szövegből, ám egy ilyennek köszönhetjük talán az első magyar járványkonteót is: „..kitalált dolog ez…hát nem furcsa, most mondják meg….elhullanak, akikre nincs szükség, akik fölöslegesek.”
Nem is változott olyan sokat a világ az elmúlt évtizedekben.
Ez a narratív egyenletlenség, a brutális és viccesnek szánt, de roppant kínos jelenetek, leírások zagyva váltogatása végképp megöli az olvasási élményt, és a stílusérzék teljes hiányára vall. Fogalmam sincs, mi lehet Harsányi szándéka ezzel a könyvvel. Az utószóban bevallja: „nem bírom a fantáziámat kordában tartani” – talán ez, a képzelet túlműködése a kudarc oka.
Hab a tortán egy jó szerkesztő látható hiánya (újabb jó tanács kezdő írónak: ezen nem érdemes spórolni). Nagyon sok helyesírási hiba van ugyanis a szövegben, furcsa az angol szavak (Deadlyk, Bloodyk, okay, Endangered, linch law, two brather (sic) villa) belekeverése a dialógusokba, és ismétlések, értelmetlen kifejezések („villámgépfegyver”) vagy rosszul megírt mondatok keserítik meg az amúgy is nehéz olvasást („óriási magas sziklagerinc”, „Megkérdezte doktor Pepper, amikor meghallotta a mondatot: – Miért?”).
Összességben senkinek nem ajánlom a művet, az utóbbi évek legrosszabb olvasmányélménye volt, de ha valaki élvezi az esztétikai érzet roncsolása okozta fájdalmat, 400-500 forintért beszerezhet a fennmaradt példányokból egyet. Van amelyik dedikált – az talán ér valamit, hisz egy jó színész aláírását vesszük meg.