Húsz évesen kétségbeesetten kerestem egy szellemi apát. Ezért rajongtam Hamvasért, Kierkegaardért, Nietzschért és a "hagyomány" gyűjtőnév alatt mindenért, ami régi, mély és magasabb a mindennapi életnél. Később aztán jött a származás tudata, a palóc múlt, a falu, az ősök, a törzsiség. A földművelés, mint egyetlen, aranykori, vergiliusi alternatíva is egy tünete volt ennek a rajongásnak, meg nem valósított projekt. Aztán történt, ami történt, lassan felnőttem, minden szempontból, és nagy kiábrándulások helyett ezek az ifjúkori rajongások kifakultak, elhomályosultak. Néha, visszagondolva, nem is értem akkori önmagamat. Csodálom a naivitásomat, de nevetséges is, hogy nagyon sok dologban, például a paraszti őseim életében olyan magasabbrendű eszméket és törvényszerűségeket láttam, amiknek köze sem volt a valósághoz. Erről szól  egyrészt a lenti novella.

Másrészt a legrémítőbb eshetőségről egy párkapcsolatban, a személyiségvesztésről, vagy inkább -cseréről. Ha együtt élünk valakivel, megismerjük és megszokjuk őt, a biztonságtudat a legfontosabb, hogy intakt és befejezett lénye elkísérhet minket az utolsó pillanatig. Épp ezért félelmetes, amikor felfedezzük egy új , rejtett vonását a másiknak. A hűtlenség is azért igazán megdöbbentő, mert a tett nem illik a másikról kialakított képbe, ráébreszt minket arra, hogy az elménkben konstruált világunk milyen ingatag. Az igazán félelmetes ezért az lenne, amikor a személyiség egésze, az illető összes vonása fokozatosan kicserélődik. Nem ismerek ilyen - nem patalogikus, hanem természetes - esetet sem a valóságban, sem az irodalomban. Vajon mi történne ilyenkor? Hova tűnne a régi én? És honnan jönne az új?  

A múlt íze

Az egészet ott rontottam el, hogy a csajomnak beszéltem a családunk szülőfalujáról. Igen, alapvetően én vagyok a hibás, hogy idáig jutottunk. Egy verőfényes, késő májusi nap ültünk az IKEA-asztal mellett az albérletben, másnaposan kávézgattunk, a sütőben sült a chia magos zsömle, és én elmondtam, hogy a családunk abból az észak-magyarországi faluból származik, ahol már alig él egy-két távoli rokonunk, és mi is csak a sírokat gondozni járunk vissza, de a helyre jól emlékszem a gyerekkori nyarakból, múlhatatlan nosztalgiát érzek iránta, és mérhetetlen csodálattal gondolok vissza őseimre.

Nehezen tudtam elmagyarázni, hogy mit jelentenek nekem ezek az ősök. A munka szeretetét, a feltétlen vallásosságot, a becsületet, kemény, egyenes, palóc lelkivilágot, igazságosságot, fukarságig elvitt szigorú életrendet, csupa nemes és felemelő dolgot, úgy véltem, mindaz, amit énem jobbik részének tekintek, minden tőlük, belőlük jött, áramlott belém, felszívódott ereimben, ahogyan a fa szívja fel gyökereivel a vizet. Képzeletemben gyakorta az ő múltjukban éltem, álmaimban végtelen mezőkön kaszáltam, korsóból ittam a hideg vizet, és figyeltem mosolygós feleségem, ahogy közeledik az ebéddel.

Mikorra megsült a zsemle, és a csajom megcsinálta az avokádókrémet, eldöntetett, hogy a hétvégén felmegyünk a szülőfalunkba, megmutatom neki a környéket. Egy aranyos kora nyári pikniknek indult, hosszú idő óta az első olyan szombat volt, mikor a csajomnak nem kellett melóznia. A csajom egy nemzetközi könyvvizsgálónál dolgozott, ahol valósággal kiszipolyozzák őket, éjszakánként ott gubbasztott a szupervékony laptopja mögött, gyógyteát szürcsölt, exceleket pörgetett, és word doksikat szerkesztgetett vagy színes preziket gyártott. Egyébként büszke vagyok – vagy inkább voltam – rá, mert reálos végzettsége ellenére nagyjából ismeri a modern magyar és világirodalmat, szereti a művészfilmeket – főképp az északiakat – a táncszínházat, és pártolói tagsága van a Katonában.

Ha külföldön voltunk, az adott város összes jelentős múzeumát bejártuk, ha barátainkkal vacsoráztunk, szépen és szabatosan beszélt politikáról, feminizmusról, környezetvédelemről sőt, némiképp a filozófia alapjaihoz is konyított. Tehát semmiképp sem az az irodai patkány volt, aki reggelente magas sarkúban és kiskosztümben feszít a metrón, miközben a mobilján Insta képeket pörget, vagy valami bugyuta játékkal játszik. Nem, ő a litera.hu-t olvasta a képernyőn, avagy angolul, hangoskönyvként hallgatta valamelyik kedvenc Faulkner-regényét.

És ráadásul még szép is. Elnéztem, ahogy az apjától kapott Minit vezeti azon a szombaton, a formás lábát, arányos metszésű, szinte nemes vonású arcát, hosszú, búzaszín haját, és hálát adtam a sornak, hogy az enyém, mert számomra, egy egyszerű tanárnak egy ilyen csaj minden szempontból főnyeremény volt.

Bekanyarogtunk a hegyek közé, jobbról a Mátra árnyékolt ránk, balról név nélküli dombocskák, aztán letértünk a huszonegyesről, végigdöcögtünk a bekötőúton, amire már ráfért volna a javítás, végül elértük a falu első házait, innentől mutattam neki az utat, először a nagyszülői házhoz, ahol most egy roma család élt, majd a dombon lévő, árnyas, tölgyekkel teleültetett temetőhöz.

Majdnem dél volt, mikorra odaértünk az oldalban fekvő sírokhoz, megmutattam neki hol fekszenek anyai és apai nagyszüleim, majd felballagtunk a templomhoz, ami nyitva volt, és beültünk a hátsó padba a jó, meszes szagú hűvösbe. Itt hülye fejjel ismét rákezdtem, elmondtam neki, hogy elképzelem, ahogy az őseim itt ültek hideg hajnalokon, és jámbor hittel telt, csodára kész szívvel évszázadokon át hallgatták a papot, majd hazamentek, megsimogatták a gyerek fejét, szagolgatták az asszony főztjét, aztán egy pipával letelepedtek a tornácra, és elnézték a falu fölé feszülő hegyek karéját, és így volt kerek és szép az életük. Hogy én is ilyen életre vágynék, erre a nyugalomra és harmóniára, összhangban lenni magunkkal, a földdel, az éggel, a többi emberrel. De sajnos.

Ahogy lefelé mentünk a sírkert dobjáról, a csajom észrevette a vadcseresznyefát. Lehet, nem is vad, hanem valami spéci cseresznyefajta volt, a lényeg, hogy fürtökben, a korai melegben feketére aszalódva lógtak rajta a szemek, ráadásul ingerlően alacsonyan. A fa pont a temetődomb aljában állt, a sarokban, eddig szinte észre se vettem. Alatta jó sok lehullott szem, csodálkoztam, hogy a madarak nem vitték el, azon is, hogy a falusiak nem szedték le a gyümölcsöt a cefrébe. A csajom megkóstolta, és arcán mennyei öröm omlott el, szinte irigykedtem, mert ilyet még én sem tudtam okozni neki. Enni kezdett, aggasztó mohósággal, kínált engem is, de valamiért nem kívántam, egyébként is érzékeny a gyomrom a meggyre és cseresznyére. Jó tíz percig tartott, míg ott álltunk, és habzsolta be az elérhető szemeket, a magokat édesen, szája sarkából köpve ki, miközben én felnéztem a sírokra, amelyek a domboldalon fehérlettek, és hirtelen ötlettől vezérelve azt mondtam neki, ő most tulajdonképp az őseimet, a falusiakat eszi meg, mert a talajvíz, a föld alatti mozgások a holtak levét, a holtak húsát és porát elhozza az aljba, vagyis ide, és a fa gyökerei felszívják azt, majd a növény beépíti őket a gyümölcsbe. Lelkesen bólogatott, majd nevetett is, akkor ezért ilyen finom, mondta, és kacsintott, és ennyiben maradtunk, majd adtam neki egy papírzsebkendőt, hogy megtörölje a száját, visszamentünk a kocsihoz, és elautóztunk a határ mentén nemrég nyílt új, menő étteremhez, ahol újraértelmezték a palóc gulyást, és fúziós, gyömbéres, rákos sztrapacskájuk is volt.

Egy-két hétig nem történt semmi. Nekem lassan véget ért az iskolaév, egyre többet voltam otthon, és örültem, hogy megszabadultam az ostoba kölyköktől, ő pedig belekezdett valami komoly projektbe, egy blockchain alapú megoldásokat nyújtó pénzügyi céghez mentek ki, ilyesmivel még nem volt dolga. Esténként izgatottan magyarázta az új típusú fizetési rendszer nyújtotta távlatokat, de alig tudtam figyelni rá, akkoriban éppen újraolvastam a Platón összest, és tíz évvel ezelőtti jegyzeteimen tűnődtem.

A zenével kezdődött. Egy este elpilledtem a könyvem felett a hálószobában, és amikor kitámolyogtam hozzá a nappaliban, akaratlanul is a monitorra pillantottam, ahol a Youtube lejátszási listáján csupa rikító, színes ikon virított, és az épp pörgő szám valami cigányzene volt, „Eltörted a szívem” vagy „Hosszú az út édesanyám házáig”. Kérdeztem, tőle mi ez, mire kivette a fülest, s megvonta vállát, most akadt rá, vagy lehet, a program maga ajánlotta, mindenesetre munka mellé bejön neki. A fülhallgatóból halkan cincogtak a hegedők, én pedig megráztam fejem, majd visszamentem lefeküdni.

A második jelnél már gyanakodnom kellett volna, de csak a döbbenetig jutottam. Egy meleg nyári vasárnap volt, és a csajom sütött valamit a konyhában, és amikor kinyitotta a sütőt, és a ronggyal ki akarta venni a tálat, a pereme megégette a kezét, mire olyan káromkodásban tört ki, hogy felpattantam a kanapéról, ledobtam a földre az Élet és Irodalmat, és kirohantam hozzá. Mi van, kérdezte dühödten rám meredve, én pedig csak néztem, ahogy a szekrényben kezd kotorászni, majd előveszi a pálinkásüveget, ajándékba kaptuk, és két év alatt alig fogyott belőle, mert egyiken sem szerettük a pálinkát, fogával kihúzza dugóját, majd lelocsolja az égett ujját, végül nagyot kortyol belőle. Ez biztos jót tesz, tamáskodtam, mire elvigyorodott, de némiképp bántón, gúnyosan, és kicsit büfögött is, kívül-belül fertőtlenít, mondta, és nyújtotta felém az üveget, ám én hárítottam.

A harmadik dolognál, hetekkel később - miközben nem tudtam nem észrevenni, hogy a pálinka szép lassan elfogy a literes üvegből -, megértettem, baj van, a csajom valamin keresztül megy, változik, és nem feltétlenül a jó irányba. Délután bevásárolni voltam, és mikor hazaértem, azonnal megéreztem a szagot. Cigaretta, de nem valami finom dohányillat, hanem erős, nehéz, sűrű füst, amit a fekete szálas termékek, az olcsó zacskós, kézzel sodort dohány okoz. A folyosón ott volt lerúgva a drága cipője, az előszobában a szürke szoknyája, ő maga bugyiban és melltartóban hevert a kanapén, és elégedetten eregette a füstöt. Megkívántam, morogta, amikor neheztelve kinyitottam az ablakokat, majd leguggoltam mellé, és faggatni kezdtem, mi van, miért csinálja ezt, de csak elvigyorodott, és a szőnyegre lökött, majd rám mászott, és rám parancsolt, durván, és rekedten, cigarettával a szájában, hogy most azonnal szeretkezzünk. Persze nem ezt a szót használta.

Úgy éreztem, megerőszakolnak. Olyan volt, mintha egy másik, erős férfi lett volna rajtam lovagló ülésben, és hiába én voltam a férfi, azt éreztem, valahogy felhasználnak, tárgyként kezelnek, egy primitív és durva vágy kielégítője vagyok csak.

Az aktus után napokig nem beszéltünk. Józan, hideg fejjel kezdtem őt megfigyelni. És folyamatosan jöttek a dolgok, egymás után jelentkeztek, például elkezdett köpdösni, főképp az utcán, de az erkélyről is, mert nagy nehezen elértem, hogy ott dohányozzon, onnan is leköpött, és rettegtem, mikor talál el valakit. Vagy a szellentés, ami kettőnk közt korábban tabu volt, de november közepétől totálisan ignorálta e tabut, teljesen magától értetődően csinált, néha még a lakáson kívül is. Eleinte rászóltam, viccesen, majd dühösen, de olyan értetlenül nézett rám, hogy inkább feladtam. Aztán átalakult az étrendje, mert a zöldségek, gyümölcsök, a halak, a humusz, a shake-ek és turmixok, a csírák és a magvak, a teljes kiőrlésű liszt és az osztrák rizling, amit imádott - mindez kikopott menüjéből. Esténként leült a konyhába, és szelt egy jó karaj kenyeret a bicskájával, karácsonyra ugyanis ezt kért tőlem, egy kinyitható bicskát, amin már meg se lepődtem. A széles penge alattomosan csillogott a lámpafényben, miközben felkockázta a hagymát és a szalonnát, katonákat gyártott, töltött egy nagy pohár pálinkát magának, majd az egészet betermelte, néha egy fél kiló kenyeret megevett, hogy aztán elégedetten bámuljon maga elé, miközben ügyesen megsodorja, oda se nézve, egy kézzel a cigit.

Hogy beszéltem-e vele minderről? Persze, hogy beszéltem. Többször is felhoztam a dolgot neki ősszel, és az elhúzódó tél folyamán, de ugyanolyan értetlenül és gyanakvóan nézett rám, mint amikor a szellentéseit kritizáltam, és csak megvonta vállát, nem érti, mit magyarázok, mondta, vontatott, nehézkes hanglejtéssel, mert akkor már a beszédje is átalakult, nehezen, gyűrve, elharapva ejtette a szavakat, némiképp zártan formálva az „a” hangot. Tulajdonképp palóc tájszólása lett a fővárosban, a hatodik kerület közepén.

Márciusban, végső elkeseredésemben, arra gondoltam, elviszem egy pszichiáterhez, de hallani se akart róla. Makacsul, és csökönyösen kitartott, hogy ő ugyanolyan, mint volt, képzelődöm, meg egyként is, húzzon az öreg ördög engem a farkára. A káromkodás ugyanis tavaszra hétköznapivá vált a beszédjében, és ennek egy jelentős részét képezte az engem érő sértések halmaza. Amikor valami nem tetszett neki, ahogy becsukom az ajtót, a túl édes tea, vagy a túl erős huzat – mindez pillanatokon belül felingerelte, azonnal átkozni kezdett, a legszínesebb módon emlegetve a családomat, főkép anyámat.

Azt hiszem, a pokróc modora miatt rúgták ki. Egy áprilisi estén, mikorra már szokásommá vált, hogy régi, középiskolás haverokkal kimaradjak, mindig mással az osztályból, csak mind kevesebbet legyek otthon, szóval egy este, mikor hazaértem, az előszobában belebotlottam a kartondobozba, amiben mindenféle személyes dolog zörgött. A söröktől kábán leguggoltam, és miközben átnéztem az irodából származó tárgyakat, elöntötték szemem a könnyek. Volt ott egy gumi ülőpárna, egy ezüst keretben kép rólunk, mind a ketten mosolyogtunk rajta, egy régi Glamour kuponfüzet, körömlakkok, a Magyar helyesírás szabályai, Evian arclemosó, magas rosttartalmú keksz, és egy elszáradt bonsai, amit még tőlem kapott amikor projektvezető lett. Némán sírtam egy kicsit, mert ezek a dolgok már nem ahhoz a nőhöz tartoztak, aki a lakásban várt rám, az a nő, aki ezeket a haszontalanságokat évek alatt maga köré gyűjtötte, és akit én annyira szerettem, már nem volt sehol.

Bementem a nappaliba - ő ott feküdt a kanapén, utcai ruhában, fekete nadrág, fehér ing, a szandálját le se vette le, a padlón az üres pálinkásüveg. Horkolt.

Onnantól kezdve otthon maradt, nem keresett új állást, és ez még rosszabb volt, mert én az iskolából kora délután hazaértem, és egymás idegeire menünk, és ennek a csajom folyamatosan, káromkodva hangot is adott. Igazán idegesítő volt, ahogy a legrosszabb cigányzenét bömböltette folyamatosan, pokoli hangerővel, és mikor javasoltam, dugja be az iPhonja fülhallgatóját, rám dörrent, hogy nekem fogja feldugni őket, ha sokat ugrálok. Ez volt az első fizikai erőszakkal történő fenyegetés, de a kényszerű összezártság kabinláza folyamatosan hozott egyre többet. Próbáltam viccel elütni ezeket a dolgokat, de énem egy hideg, racionális része mind komorabban elemezte a helyzetet, és folyamatosan vészjeleket küldött a tudatomnak, arról, hogy ennek nem lesz jó vége.

Persze az átalakulás egy éve alatt mások is észrevették mindezt, ami megerősített abban, hogy nem őrültem meg. A barátnői, akik lassan elmaradoztak, többször felhívtak, az egyik még egy beszélgetésre is megkért. Egy kávézóban találkoztunk, és elsorolta azt, amit én is tudtam, hogy a csajom valami végletes és durva átalakuláson ment keresztül, talán a munkahelye elvesztése miatt, mire én mondani akartam, nem, az a következmény volt, és nem az ok, de ő közben rátette kezét az enyémre, ha bármiben tud segíteni, rebegtette rám a szempilláját, mire én elvontam kezem, és rövidre zártam a találkozót. Minden nehézség, félelem dacára dolgozott még bennem a hűség.

Az anyja is felhívott, és kérdőre vont, azt gondolva, valamiképp az én hatásomra durvult el ennyire a lánya. Elmagyaráztam neki, hogy nem dohányzom, és inni is legfeljebb egy-egy sört a meccsek alatt, de nem tágított, úgy vélte, valamiképp az életmódunk van ilyen hatással rá. Talán kábítószerezünk? Lenéztem az ölemben tartott Kierkegaard kötetre, és bontottam a vonalat.

Csak azután szántam el magam a gyakorlati cselekvésre, miután megütött. Tudom, hogy részeg volt, és talán én is hibás voltam, mert leejtettem azt a tányért a mosogatás közben, és ő, aki épp pálinkát öntött egy is pohárba, megijedt, és a pálinka is kiömlött, és emiatt félfordulatból, nem túl erősen, két káromkodás között fültövön vágott – de akkor is. Felnőtt ember vagyok, utoljára kiskoromban ütöttek meg a játszótéren.

Két napig nem szóltam hozzá, de ezt ő szinte észre se vette. Felhívtam egy régi barátomat, aki még a fősuliról ismertem, és aki időközben tanárból pszichológussá képezte át magát. Elmondtam neki mindent, azt is, hogy szó se lehet arról, hogy odavigyem hozzá a csajomat, nem tudnám rábírni. Végül abban maradtunk, ő jön, mintegy véletlenül beesik hozzánk.

A látogatása úgy történt, ahogy azt képzeltem. Söröztünk a nappaliban, csajom néha bejött, kinyúlt, pecsétes pólójában és a Calvin Klein farmerjében, amit már hónapok óta nem mosott, néha kiment cigizni az erkélyre, olykor válaszolt is a barátomnak, aki próbált vele szóba elegyedni, máskor csak mogorván visszaszólt neki vagy szúrós szemmel nézte, mint egy betolakodót. Most, hogy próbáltam én is egy idegen szemével megfigyelni, észrevettem, hogy a mozgása is teljesen átalakult, fejét lehorgasztva, vállat behúzva, görnyedten járt, úgy, mint akit megtört a fizikai munka. Kezével hol az állát kaparászta, néha ujjai a fülébe tévedtek. Szívta az orrát, a haja zsírosan, csimbókokban lógott, szappant bőre hetek óta nem látott. Derekán, mely korábban a szinte túlzásba vitt edzéstől volt feszes, most kis hájlebernyeg lógott. Amikor kikísértem a lépcsőházba, a barátom csak a fejét csóválta. A tudomány itt tehetetlen. Itt a megszállottság tipikus esete forog fenn. Megszállottság, értetlenkedtem. De hát mi szállta meg őt, kérdeztem, noha tudtam.

A múlt. Az általam olyannyira félreértett, idealizált, megszépített „régen minden jobb, nemesebb és magasztosabb volt” múlt. És azt is tudtam, hogy nincs olyan erő, ami ezt a múltat legyőzhetné, ami kiűzhetné a csajomból. Nem volt csak két alternatíva. Az egyik, hogy sorsára hagyom. Lassan leromlik az élete, még jobban lesüllyed, az utcára kerül, fizikailag szétesik, nagyon gyorsan megöregszik és meghal, egyedül, magányosan.

A másik, hogy vele maradok. De ebben az esetben nem leszek képes elviselni őt, csak akkor, ha változtatunk.

A hűségről beszéltem az imént. A legfontosabb érzés számomra. A hűség irányította az egész felnőtt életemet, a legfőbb tulajdonságom, a legértékesebb vonásom. Ezért aztán május végén, amikor megérett a cseresznye, visszamentem a faluba, leparkoltam a temetőnél, odasétáltam ahhoz a fához, majd rövid tétovázás után megmarkoltam az első fürtöt, és leszakítottam.

vége

Térey Jánosnak.

Akkor indult, amikor megérkeztem a fővárosba. Imádtam az első köteteit, még nyolcadikos irodalomórán is használtam őket. A későbbi dolgai, főleg a Paulus, nekem túl sűrű és artisztikus volt, de az ember mindvégig érezte, itt valami nagy dolog történik. És ez az, ami igazán elkeserítő, hogy ez a nagy történés véget ért.

Többször visszatértem a Paradicsom bukása utáni időszakhoz írásaimban, lásd "édenkert" cimke. A világ kezdeti állapota, mint toposz, mint kezdőpont, mint az ártatlanság kora, ami nyilván a személyes létünkben a gyerekkorral azonos, nagyon fontos lett számomra, most hogy jócskán túl vagyok az életem felén. Ez az írás arról szól, hogy milyen nehéz volt az első halál a bolygón, milyen egyszerű eseményláncolat vezetett el hozzá, és mi lett a következménye.

Az első

Akkoriban mindenért imádkozni kellett.

A barlang szájából rá lehetett látni a fennsíkra, ahol délen még mindig parázslott az Édenkert maradéka. A barlang előtti lejtős dombokon virágzott a veteményes, melyet testük verejtékes munkájával és imával hoztak létre. Imádkozni kellett az esőért, a növények burjánzásáért, a méhekért, azért, hogy a madarak elkerüljék a termést, a jóízű, édes, öklömnyi bogyókat, melyek zamata az Édenkert gyümölcsére emlékeztette az ínyüket – egyszóval imádkozni kellett mindenért.

Nehéz ezt ma már elképzelni, de például akkoriban még imádkozni kellett azért is, hogy feljöjjön nap reggel a látóhatár peremére. Kn és családja a barlang elülső részében, míg Abl és felesége hátul, a mélyebb és nyirkosabb részben térdepelt ébredés után, és buzgón fohászkodtak, arcukat felemelték az egek ura felé, aki végül nagy kegyesen meghallgatta rimánkodásukat, melyet az ősi nyelven, az isteni nyelven küldtek el felé, és ami megindította a napot égi útján, beragyogva az éjszakát, és elűzve a szörnyetegeket, melyeket a kígyó szabadított rájuk.

Imádkozni kellett akkor, ha valaki beteg lett, vagy nagyon öreg, hogy jobban legyen, és Isten minduntalan engedett a kérésnek, mert hajlott az imára, mert az legyezgette a hiúságát, vagy egyszerűen csak sajnálta a teremtményeit, akiket ő maga űzött ki ebbe a jobbára kopár és kősziklás világba, ahol csak egy-két dolog fordult termőre, és vadállatok ólálkodtak a sziklák közt.

Ez az írás jelenleg nem elérhető. A tervezett, második novelláskötetem részét fogja képezni. A kötet munkacíme "Háború isten ellen", a megjelenés várható maximuma 2025. május. További információk hamarosan.

Bevezetésképp két dologról szeretnék most írni. Vagyis háromról. Egyrészt ehhez az íráshoz érdemes - de nem muszáj - elolvasni az előzménytörténetet a Hosszú Kések nevű zenekarról.

Másodszor be kell valljam, hogy miután én is újraolvastam ezt a 2015-ös novellámat, úgy éreztem magam, mint Bodor Ádám érezhette az e heti ÉS új könyvéről, a Seholról szóló kritikája után. Hogy igen, nagyon jól sikerült korábbi írások fényében az új dolgok kétségbeejtően másképp festenek. A 15-ös novellám bizonytalan narratív technikája még most is nagyon tetszik, a tömörség szintúgy. És a Sehol sajnos egy tényleg felejthető Bodor-utánérzés lett. Tudom, mert Bodor Ádámból írtam a szakdolgozatom, és számomra éveken át ő volt az írás földre szállt helytartója.   

Harmadszor szólnom kell a nyugati, főképp alternatív zene hatásáról, és itt főképp a The Cure 1989-es "Desintegration" című albumát kell említenem, melyet egy budapesti, téli utazás alkalmával vettem meg kazettán, talán 90-ben. Hazafelé, a vonaton beraktam a walkmanbe, néztem a havas tájat, és éreztem, hogy kábé az album háromnegyedénél, amikor Robert azt énekli, hogy "Kiss me, goodby..." - véget ér a gyerekkorom. A Desintegrationt aztán még ezerszer meghallgattam, és szerintem a The Cure egyik legjobb anyaga, olyan zene, ami tökéletesen kifejezi a kamaszkor hangulatát, de nem csak a depresszív tónusokat, hanem az álmodozást és a hirtelen feltámadó életörömöt, a felnőttség sok szép ígéretéből fakadó jókedvet is.

Dallam és szöveg

Abban az évben történt, amikor az áruló Gorbacsovot Szibériába deportálták, mikor Diana és Michael végre felvállalták a kapcsolatukat, és amikor egy londoni pub előtt megkéselték Robert Smith-t, és ezzel az alternatív zene aranykora véget ért.

1989-et írtunk.

Véletlen, de fontos egybeesés, hogy városunkban ugyanebben az évben gyújtotta fel a Hosszú Kések nevű helyi diákzenekar énekese a művelődési központot az utolsó koncertjükön. Öt halott, köztük a banda vezetője, az énekes. Volt, akit a menekülő tömeg tiport halálra. A város egy időre bekerült a hírekbe, ahogy a levegőbe hosszú hetekre a füst kesernyés aromája. Ha arra az évre gondolok, a pernyepillangók, a főtéren a fekete, odvas fogra emlékeztető épületcsonk és az őszt idéző füstös elevegő jut eszembe. Meg azok a borzalmas cikkek - az országos sajtó ráugrott a témára, és sikeresen összemosták a „fiatalok érthetetlen zenéje” és a „pusztítás” szavakat.

Megtalálták a zenekar életben maradt három tagját is, de csak Szasza nyilatkozott a híradónak. Megnéztük anyámmal az esti adásban, sápadt volt, szinte törékeny, a Hangulat nevű kocsma előtt filmezték, direkt, mintegy sugallva, hogy tizennyolc éves kora ellenére már szinte a kocsma az otthona.

Ami részben igaz is volt. Én is gyakorta láttam ott. Akkoriban a tűzhelygyárban melóztam, és ha éjszakai műszakra mentem, a Hangulat felé kerültem, és bedobtam két vodkát. Mindig a pultnál ültem le, onnan jól láttam a szélső asztalt, ahol Szasza tanyázott. Sokszor vele volt a banda maradéka, Kalap vagy Petya, mindig csak az egyik, együtt, hárman soha nem tartózkodtak a helyiségben. Máskor osztálytársakkal vagy iskolatársakkal lógott, kiolvastam a beszédjükből, hogy a közelgő érettségiről, tanárokról vagy csajokról folyik a szó. Megint máskor lányok voltak vele, a Hosszú Kések hajdani rajongói, akik áhítattal csüngtek a szavain, vagy csak nézték, amint keskeny csíkba kiengedi szájából a füstöt.

Nekik Szasza elmondta, hogy a Hosszú Kések legjobb számait, az igazán zseniális számokat ő írta. Ő rakta össze a dallamot és a szöveget, és senki nem segített benne, se Kalap, se Petya, se a negyedik, aki meghalt a tűzben a művházban. A lányok csak bólogattak, és kinyúltak Szasza asztalon heverő, öngyújtóval játszó, cigarettát vagy söröspoharat tartó keze felé, de ő mindig elhúzta magát az érintés elől. Mintha tartogatta volna magát valakinek avagy valaminek, ami több, mint amit ezek a bimbódzó, vihogó, éretlen nőkezdemények nyújthatnak.

És aztán ez a több egy nap be is jött a Hangulatba.

Nem tudnám megmondani hány éves volt. Lehetett akár harminc is. Vagy huszonegy. Szasza azt mondta neki, később, amikor összejöttek, hogy ha Lord Byronnak lett volna húga, úgy nézett volna ki, mint ő.

Épp annyira volt magas, hogy a fekete bőrszerkóba bújt teste nyúlánknak tetsszen. Hosszú, éjsötét, loboncos haja volt. A lábán bakancs, de nem az az ormótlan punkos, hanem egy ilyen nőies. A nyakába, a fülében és a csuklóján fémek, melyek olyan földöntúli fényben ragyogtak a Hangulat neonlámpái alatt, hogy belefájdult a fejem, ha sokáig néztem. Gondolom szépen csilingeltek is, olyan hangon, amire az összes férfi felkapta a fejét. De mind ők, mind én egyből le is hunytuk a szemünket, mert hosszú ideig nem bírtuk a látványát. Volt az arcában valami különös, zavarba ejtő szépség, mintha egy gyönyörű férfi és egy gyönyörű nő lett volna összegyúrva benne, és attól függően, hogy ki nézi, férfi vagy nő, attól függően a másik nem legtökéletesebb példányát látod belé. Talán pont ez volt a trükk, hogy mindkettő volt, androgün, ahogy mondják. Megnéztem a könyvtárban később.

Szasza volt az egyetlen, aki elbírta a szépségnek ezt a töménységét. Egyből rámozdult. A nő leült a pulthoz közel, sört kért, és mikorra visszatért a helyére a korsóval, a fiú már ott volt. A srác úgy nézett ki, akár egy éhes farkas. De a nő nem a prédaállata volt. Valami, a farkasnál is több és veszélyesebb. Láttam rajta, ahogy végigméri Szaszát, a tekintetén láttam, hogy abban a pillanatban mindent tud róla, azt is, hogy kettejük közt mi lehet és mi nem, és azt is, hogy a fiú mire képes, milyen az ágyban, milyen lenne halálos veszélyben, milyen volna vele leélni az életet. Később is, úgy nézett a fiúra, mint aki vizsgálja, még később pedig, amikor már egymás kezét fogták, vagy néha megcsókolták a másik kézfejét, még akkor is látszott, hogy nem egyenrangú felek játékáról van szó.

Szasza megváltozott. A lányokat lekoptatta, ami várható volt, de aztán elmaradtak a fiú osztálytársak, végül a két bandatag is. Minden idejét a nővel töltötte, ha nem volt ott a másik, idegesen nézegette óráját, dühösen szívta a cigarettáját, vagy kevergette a sörét – mert szénsav nélkül szerette. De amikor a nő megérkezett, és jött vele az ezüst fény, a  csilingelés, és átvonult a helyiségen, röpke pillantásaink kereszttüzében, amely pillantások inkább csak afféle ellenőrző szemrevételezések voltak, hogy még mindig olyan gyönyörű-e, még mindig olyan kerek és feszes-e a segge és szinte fájdalmasan ruganyos és feszülő a melle a fekete Slayer póló alatt, szóval amikor ez megtörtént, és beült Szasza ölébe, és átkulcsolta a nyakát, a fiú akkor se lazult le, hanem űzött vadként csókolta őt, majd ivott és végigszívta a cigarettát. Máskor csak ültek egymással szemben, és Szasza felfelé bámult a plafonra, meredt szemmel, keze a nő kezén, és hallgatta a rádiót.

Mert nem mondtam, de ez még fontos, hogy a Hangulatban folyamatosan és dübörgőn, rezgőn szólt a helyi, városi rádióadó, amelyen ilyenkor, este nyugati könnyűzenét játszottak.

Nem tudom, a fiú mit hallott ki a számokból, nem tudhattam meg, hogy milyen dalszövegek ragadtak meg a fejében, mely dallamok, de a zene lüktetése, mely eljutott hozzám a pultra fektetett tenyeremen át is, a megjátszott bánatot, a mulandóságot, a másik kiismerhetetlenségét, a világ értékeinek nevetségességét jelenítette meg. Ahogy azt később, mikor elkezdtem estin az érettségit, megtudtam a magyartanártól a posztmodernnek nevezett művészettörténeti jelenség lecsapódott az alacsony művészetekbe is, a popzenébe, a reklámokba és a filmekbe.

Minden kapcsolatnak megvan a maga íve, Szasza és a nő viszonya se kerülhette el a bimbózás után a gyönyörű virágzást, mikor a páros kipirult, sőt, verejtékes arccal tért meg a közös vécélátogatásról, és az ezt követő hanyatlást sem, ami itt sokkal gyorsabb és kegyetlenebb volt.

Egy pohár a falnak csapódott, majd a szék is felborult, ahogy a nő felpattant. Én már csak azt vettem észre, hogy hátrál, és a fejét csóválja. Szasza sápadtan ülve maradt, és úgy beszélt neki, ahogy riadt vadlónak szoktak a szakadék szélén. De a nő hátat fordított neki, és örökre kiment a Hangulatból.

Csütörtök este volt, aznap korábban értem a kocsmába, mert elűzött otthonról anyám különösen rossz kedve.

Szasza egy pillanatig mereven nézte a becsukódó ajtót, majd lehajolt, és felvette a törött pohár alját, aztán már csak azt láttuk, hogy vörösség fakad a csuklóján, hárman ugrottunk, a kocsmárosnő egy mocskos ronggyal szorította le a sebet, én Szasza hadonászó, tiltakozó másik karját fogtam le, közben kiáltottam, hívják a mentőket.

Mikor a fiú a vérveszteségtől, akár egy megszúrt bika lenyugodott, és már többen is voltak körötte, akik fogták, magyaráztak neki, és nyugtatgatták, elléptem tőlük, és kimentem az éjszakába, majd megindultam az utcán, a városközpont felé, ahova sejtésem szerint a nő is ment.

Gyors léptekkel a posta sarkán értem utol, vagyis inkább lelassítottam, és óvatosan követtem, mert akkor már sejtettem, hova tart, mert a főtér felé vette az irányt, és a főtéren csak egy dolog volt.

A kiégett művelődési ház.

Megálltam a szovjet felszabadítók emlékműve mellett, szinte belebújtam a márvány alapzata, onnan néztem, ahogy belép a romok közé. Ekkorra feladtam, hogy odamenjek hozzá, és beszámoljak neki Szasza tettéről.

Az illetéktelen behatolók miatt éles reflektorok világították meg a kiégett falakat. Láttam a nő árnyékát az előcsarnokban, majd láttam, ahogy felfelé megy a lépcsőn. Amikor eloszlott az árnyék a szürke félhomályban, utána indultam.

Az épületben savanyú szag és korom fogadott. Minden érzékem azt súgta, hogy a tragédia beleivódott a falakba. Követtem a nőt a lépcsőn, és a tető nélküli, kör alakú előadóterem bejáratánál megálltam. Itt volt az a bizonyos koncert.

Ő pedig felment a színpadra, nagyjából oda, ahol a zenekar játszott, majd megállt. A hold egyenesen rásütötte ezüst pászmáit. Széttárta karját. Pendült a levegő, megrezdült az egész épület, ahogy a teste füstté vagy inkább dallammá vált.

Elhátráltam a bejárattól, majd kisiettem a romos falak közül, miközben attól rettegtem, megfogja a vállam hátulról vagy valamelyik sarok mögül elém lép.

Bementem dolgozni, és se a kollégáknak, se reggel az addigra már megbékélt és másnapos anyámnak nem mondtam semmit a dologról.

Szaszának el akartam mesélni, joga lett volna tudni, de amikor következő este feltűnt bekötözött csuklójával a kocsmában, és sötét tekintetével körülnézett, majd leülve az asztalához, azonnal írni kezdett, hogy aztán minden ajtónyitásra felkapja fejét – elálltam tervemtől. Úgyse hitte volna el.

Persze nem tudhattam, hogy sokkal jobban járt volna mindenki, ha beszélek, ha kijózanítom, már ha egyáltalán volt gyógyír arra a kórra, melyet a nő elültetett benne.

Estéről estére csak írt és írt, és aztán behozta a gitárját is és pengette, próbálgatta a dallamot a dalhoz, mely elmesélte volna a fájdalmát, és a dallam még töredékeiben is, még az üvöltő nyugati popzenén túl is olyan erőtejes volt, hogy a pultos nő megkérte, otthon zenélgessen.

Szasza természetesen megsértődött, hazament, befejezte a dalt, és aztán lelőtték őt a rendőrök a stúdióban, szóval soha többé nem tette már be a lábát a Hangulatba.

Csak nehezen raktam össze mi történt, én inkább megtörténni láttam a következményeket, amiket aztán kiegészített anyám töredékes elbeszélése, aki a rendőrségen takarított, ezért gyorsan hozzájutott ezekhez a töredékekhez a dolgok lezárulta után.

Szasza valószínűleg a szakításuk egyhónapos évfordulóján szánta el magát a dologra. A gitárját, egy doboz cigit, és egy konyhakést vitt magával. A helyi rádió stúdiója a templom mellett, egy szűk kis utcában volt. A rendőrök először meg se találták a bejáratot. A portás riasztotta őket, akit Szasza kizavart a fülkéjéből. Az ügyeletes hangtechnikus kevésbé volt szerencsés, őt megvágta a nyakán. A férfi megpróbálta megakadályozni, hogy átvegye az uralmat a stúdió felett, ekkor került sor az atrocitásra. A műsorvezető támogatta ki társát az épületből. Mögöttük Szasza kulcsra zárta az ajtót.

Pont annyi idő telt el a rendőrök behatolásáig, hogy a fiú élőben lejátszhatta a számot a rádióban. Dallam és szöveg, mindkettő a fájdalomról, az árulásról és a magányról szólt oly intenzitással, amit egy kamasz ki tudott forralni magából, megtámogatva a nő bűvös szerelmével. Dallam és szöveg, mindkettő belement az éjszakába, a fülekbe, az agyakba és végérvényesen leállította azt a vágyat, amit életnek hívunk. Később az orvosok, pszichológusok a „haláldal” nevet adták a jelenségnek, ami nem teljesen találó, legfeljebb annyiban, hogy a dolog végső eredménye valóban a csöndes elmúlás.

Én az első sorból, díszpáholyból nézhettem végig a hatását. Amikor felcsendült Szasza hangja a rádióban, hirtelen az összes férfi és nő, és még a kocsmáros is felkapta fejét, mint az őz, melyet valami megriaszt, és aztán izgatottan szagolja a levegőt. Aztán felálltak, önkéntelenül, akárha himnusz szólna a poros hangszórókból, mozdulatlanná merevedtek - és így maradtak mindörökre. Mindenki, aki hallotta Szasza zenéjét, abbahagyta azt, amit csinált, tulajdonképp az életet, az aktivitást, a cselekvést, és kőszoborrá vált örökre. A vizelet és az ürülék kijött belőlük, pillájuk verdesett, tüdejük emelkedett, de egyébként a végletes és gyötrő reménytelenség olyannyira eluralkodott rajtuk, hogy nem látták értelmét az akaratlagos cselekedeteknek. Ezért fel is hagytak vele.

Több száz áldozat volt, több százan álltak le az élettel az idő alatt, míg a hatóság lerohanta a stúdiót, lelőtték a késsel hadonászó, és – a rendőrök szerencséjére – a ritmusból kieső Szaszát.

Sokat gondolkodtam, hogy mi az összefüggés, ha egyáltalán van összefüggés e töredezett események közt, melyek némelyikéről talán nincs is tudomásom. Arra jutottam, hogy talán ez az egész nem is a szerelem vagy a zene vagy a művészet hatalmáról szólt. Hanem arról, hogy a városunk el van átkozva, idegen és sötét, emberen túli erők ostroma alatt áll, olyan támadások ezek, melyek kihasználják gyöngeségeinket, leginkább a becsvágyunkat, olyan események, melyek összefüggéseit, hátterét csak sejthetjük. A koncerttel kezdődött a dolog, ahol öten haltak meg, és ahova én azért nem mentem el, mert süketségem miatt legfeljebb a rezgéseket tudtam volna lekövetni. Majd folytatódott Szasza dalával, melynek százak lettek áldozatai.

Kíváncsi vagyok, mi következik most.

vége

Szilágyi István nagyszerű és méltatlanul elfeledett történelmi regényében, a Hollóidőben van egy jelenet, ahol a főhős belefut két hajdúba, akiknél egy levágott török fej van, de nem is ez a lényeg, hanem a két katona plasztikus és dermesztő leírása, az, hogy Szilágyi technikailag tökéletesen képes bemutatni, ezáltal elhitetni velünk, hogy ezek az emberek tényleg mindenre képesek voltak. Évek óta velem van ez a szövegrész, és nagyjából innen datálnám a vágyat, hogy jó lenne egy kuruc korban játszódó regényt írni, amelynek a fókuszában a vámpírhittől feltüzelt falusiak, bécsi vizsgálóbizottság, katonák és a pestis állna.

A novella nem e regény része, hanem egy önálló történet, melynek keretét párszor megírtam már - idegenek érkeznek egy faluba, és ottlétüknek rossz vége lesz. A "feltámasztó ember" karaktere ugyancsak szerepel már máshol. A nyelv, melyet használok egy stilizált, ál-korabeli nyelv, némi Apor Péter olvasás után alakítottam ki. Elég sokáig tartott megírni így a szöveget - de roppantul élveztem.

Rövid história a kurucok feltámasztója ellen lefolytatott vadászatrul

A vénséges kanördög húzatná a farkára ezt a mocsadék időt, káromkodott az Olasz, mikor kiértünk a szurdokból, peniglen akkor még nem is zudijtotta az Úristen reánk annyira a haragját, mintsem tette volt jó félórával később, ahogy elértük a falut, jobban mondván azt a pudvás rissz-rossz kis telepet, mely a szétnyillo patakmeder szélén ragaszkodott ehhez a sáros földhöz.

Megálltunk az első háznál, a Gróf mellém jött, és kivonta kardját, az Olasz penig a katonák mögé osont, onnan szaglálta a levegőt. Öt gyengécske legényt adott mellénk a Kapitány úr, hogy rohassza le a faszát az isten, öt emberecskét, akiknél a muskétájuk is nagyobb volt. Azt mondotta, vidd ezt az öt daliát, így hazudott a szememben, miközben a sátra melegében iddogálta a jó rajnait, vidd, és keresd meg a Sípos Embert, s hozzad elém izibe. Mire én, Sipos Ember, értetlenkedém vala, és tágra meresztém szemem, mert alig egy napja érkeztünk vissza a Szepességből, ahol is a tolvaj és rabló Harattyánt kellett kézre fognunk, és most azt reméltük, mind a hárman, hogy megpihenhetnők egy kicsit a kvártélyban.

Nem hallottál róla, kérdezé a Kapitány, mire csak a fejem ráztam, és mondtam is volt, nem elegyedém szóba helyiekkel, mióta az országban vagyunk, ebben az istentől elfeledett vidékben, én helyi asszonyt csak hágtam, nem kérdeztem, helyi embert csak akasztottam vagy levágtam, de azt se kérdtem semmiről. A kocsmába meg csak a mieink járnak, hogy a fene egye hordó belüket, el is itták az összes jó tokajit.

Azt mondják, a hegyből szaladó patak völgyében bujkál, nézett rám nagy, öreg szemivel a Kapitány, közben előhúza egy foszlott kendőt mentéjéből. Onnan járja a síkságot, és ha akasztott rebellis kurucot talál, a sípjával feléleszti, és visszaviszi a táborukba, hogy aztán. Köhögni kezdett, mintha a lelkét akarná kihányni, és látom, friss, piros folt marad a zsebkendőjén nyomában. Hozd el nekem ezt az embert, parancsolta a Kapitány - dejszen inkább könyörgés vagyon az -, hátha meg tud menteni.

Elindulánk hát, Péter napkor a hegybe, majd ráakadva a patakmederre végigkövetjük azt, útközben az erdei tanyákat feldúlva, kikutatva mi hárman és az öt megszeppent siheder. Két jó emberemet még a franczia hadjáratban szedtem össze, az Olasz egy cingár, barna férfi, hosszú, erös ujjakkal és egy garmada késsel az övében. A Gróf valóban nemesnek hazudta volt magát, de láttam, kérges a tenyere, és nem a kardtól, paraszt volt, megszökött, úgy találtunk rá Chameriez határban, az előző napi csata holtjait fosztogatta. Mivel szükségem volt egy markos legényre, márpediglen ő erős, mint a bivalyfi, cserébe talán kissé ostoba, megkíméltem életét, és felvevém zsoldba.

Szagolsz valamit, te talján kurafi, szólítám csöndben az Olaszt, de az csak figyel erősen, majd bolint, mondja is, a seggemet, más nincs itt. Öt kis gunyhót számoltam vala, egyikből se jött füst, tán bizony elmentek, vagy levágták őket. De nem állhattunk ott egész nap, mint Lót felesége, mondám a katonáknak, na legények, kutassátok által ezeket a viskókat, mire azok csak néznek reám, nagy bután, erre rájuk dürrentém hangomat, melytöl megrepedestek a falak Lyonnál, hogy mars befele, kutyaütők. Az eső közben szemergéléssé apad, majd egészen elülepszik. Azok öten caplatnak a sárban, úgy tartva a puskát, mintha kapa lenne, látom rajtok, a csatában az elsők közt maradnának fej nélkül, na ilyen embereket adott volt nekem a Kapitány, hogy az isten rohassza ki a belit is, ha a tüdejével már megkezdte.

Csönd volt egy idejig, ahogy motoznak odabe, aztán a harmadik gunyhónál lett nagy rebillio, kiabálás, majd két lövés dörrent, hogy menten hátrébb futottam pár lépést, de ekkor látám, valaki, egy toprongyos alak előtántorog, és menne, huzza a lábat, mire én mondom a másik kettőnek, reája, legények. Nem kellett a biztajtás, ám mire beértük, az öreg, mert olyan ráncos, őszhaju kuruc ember volt és szép is, ahogy a jóistent elképzelni, nagy szakállas, bajszos, haja csimbojkba fonva, na szoval az öreg már ott feküdt a porban. A czombjára kapta a golyót. Szolitám németül, hol vannak a többiek, mire a hátára evickéli magát, akár a bogár, s csak vigyorog, mondja, nincs több kuruc, csak én. Mire kérdem, hol vannak a falusijak. Az öreg csak néz rám, égszinkék szeme olyan, hogy elveszik benn az ember, de nem szol, erre az Olasz rálép a czombjára, na nem nagyon, de csak kisajtol egy kis vért, a föld pora mohon felissza. Megjajdul erre a kuruc ördög, mondja, az erdőbe bujtak, féltek tőletek, hallották, jön a kutya német. Odaér hozzám ekkor az egyik katona, hogy a Mika bekapta az ólmot, mire én, ki az a Mika, mire ő, hát a bajtársunk, és mutat az öregre, ő lűtte meg, és már indulna is, reátiporni a fekvőre, de hátralökém, mutasd.

A Mika ott fekszik az egyik gunyhó padozatán, körötte nagy tócsa vér, keze a hasán, mellette egy szép, faragott pisztoly, amivel meglűtték, azt felvevém, el is rakom, nincs nekem Franczia óta csak kardom ugyanis. Lehajlottam mellé, a legény hálásan néze reám, de közben nyüszit. Nagyon fáj, mi, kérdtem, mire bolintá, hogy nagyon, akárha macska tépné a beleimet, motyogja, de vér jöve fogai közül, ez jó jel, mingyá vége. De csak kínlodik, csak kinlodik, a másik négy ott toporoga köröttünk, látom, nem lesz jó végi, ha ezek ezt nézik, megelégelém hát a nyüszitest, amitől az ember segge is reszket, és tenyeremmel befogám orrát, száját, ráng egy kicsit, majd elcsendesedik.

Megölöm a kurucot, mondá az egyik katona, s kifele indulna, de mellbe taszajtám, hogy majd hanyatt esik, ki kell faggatnunk, mit tud a pajtásiról, mit tud a Sipos Emberről, csitítám, s mindnek cimzem. Utána úgy öljük meg, hogy azt kivánja, anyja ne szarta volna a világra, igérem. Látám rajtok, ez igy jó vala.

Visszamenek a másik háromhoz, ugy állanak, mintha szobor lennének, jobban mondva az öreg még mindig fekszik, lábát tapogatja. Koszlott csizmája van, nem fog kelleni egyikőnknek se, az biztos, zöld pantallo, vörös kabát, alatta mocsoktól szürke ing.

Intek fejemmel a Grófnak, hogy hozza csak, mire ő felnyalábolá, és bevivé utánam a legtágabb gunyhóba a kuruc vitézt, rádobja a priccsre. Kössed be, nehogy elvérezzék nekem, szóltam az Olasznak, majd kimegyék a katonákhoz, akik addigra átinspektálták az összes gunyhót, mondja a legidősebb, bizony üresek. Szállásoljatok be, utasítám őket, s mondhatom, jól esik a parancsolás, ennyi ember még nem volt kezeim alatt. Itt maradunk éjjelire. Mi van, ha visszajönnek a falusiak, kérdé az egyik katona, mire én, annál jobb, lesz kompániánk, intek magam mögé, ez a nyavalyás ugyse húzza sokáig. Mi van, ha ránk akad a Sipos Ember, kérdé a másik, egy kerek képü, mire én, temessétek el a Mikát. Néznek egymásra, nem értik. A föld alol csak nem tudja elvinni kurucnak, igaz-e, nevetek rajtok, vörös is lett a képe annak, aki az ostobaságot kérdezte.

De ekkor már alkonyodott, visszamegyék a gunyhóba, ahol az Olasz szépen elköté addigra az öreg czombját. Ő maga meg a Gróf az asztalnál ültek, almát hámoztak, ami már jó szottyadtank tünt. Na kuruc kutya, mondám, és fölé hajolék, most vallani fogsz, tudod-e. Nincs mit vallanom, mondotta nagy öszinten, és olyan bátran, hogy mind a hárman elhihetnénk, ha nem az lenne, aki. Na választhatsz, mondám neki, vagy szépen elmondod, hol a legközelebbi táborotok, és hogy hol látták a Sipos Embert - vagy halál fia vagy, de az erdélyi módi szerint. Az Olasz kezében megáll a kés, a Gróf meg csak fal tovább, úgy tünik, nem tudja, mit jelent ez, nem ugy az öreg, mert elsápada, homlokát ráncolá, és sokáig tusakodott vala, mignem megvonta vállát, hát akkor legyen az erdélyi módi, mert én semmit nem tudok mondani kegyelmednek.

Ekkor eszméle a bamba Gróf is, kérdé, hogy milyen az az erdélyi módi. Ugy mondám neki, hogy közben az öreg szemibe nézek, de állja pillantásom a kurafi. Fogunk egy embernagyságú, combvastagságú fát, jó mélyen beássuk a földbe, mesélém nagy kedvesen, a felső végit szépen kihegyezök, aztán ráültetjük a kutyaütőt az alsó felinél fogva, a lábára meg patkóvasat vagy követ kötünk. A súly, bólogaték, szép lassan lehuzza a pokolba a döglődőt, de oly lassan, hogy az órákig is eltart, míg a lélek ki nem szakad, nagyjábul akkor, amikor a fa hegye kibukik a hátán, a nyaka alatt.

A Gróf eddig mozdulatlanul figyelé szavaimat, most nagyot nyele, de a falat nem megy le, kiköpi hát az asztalra. Szabad ezt, kérdé ostobán. Rossz érzések kelének bennem, de kivágom magam. Mindent szabad.

Miután elmondám az ötletem a katonáknak is, nagy öröm lepé meg őket, és buzgón neki is látnak az előkészületnek, kettő a gödört ássa a salámban, kettő peniglen a gerendát kajtatja fel. Szegény Mika meg az erdő szélen pihen. Odamenék a friss földhányáshoz, belédugom ujjam, majd kezem, és elérem az arcát. Hát bizony ez sekély, ezt kihergeli a róka, farkas maholnap, gondolám, de aztán vállat vonok, mindegy is, hol leszünk mi már akkor.

Mivel beesteledék, nagy tüzet gyújtánk, jobban mondva három gunyhót, melyek melege külön jót tesz a nedves légben, és pirba vonja az öreget is, amikor kihozzák a katonák. Rugdalják, löködik és ütlegelék, ugy terelik vala a cölöphöz, mely meredezik a kis tér, a lángoló kalibák között, akár az ördög farka.

Na kuruc, mondom neki, mikor már ott áll elötte, nem gondoltad meg magod, de ő csak a fejét rázza, mire intek fejemmel, és a katonák hátra csincsérezék kezét, lábára meg egy-egy kővel rakott fazekat kötnek. Biztos-e, kérdém még egyszer, és ahogy azokba a szelid, türelmes szemibe nézek, hirtelen azt kérem magamban, gondold meg magad, ne légy bolond, ki akarja ezt, és hirtelen kivülről látom magunkat, és rádöbbenek, mit csinálunk, de már késő.

Nem, mondá, mire az egyik katona felkurjant, s már emelé is, átellenső oldalán meg egy másik, a harmadik két széket hoz, arra  állanak, aztán szépen, ahogy óramíves dolgozik, a vénember seggét ráillesztik a hegyre, ami fehér mint  a patyolat, és aztán kicsit húznak a lábán, mire a fa  fehérségét vörösség futja el, és már lejjebb is mélyed, bele a karóba a teste az öregnek, halk reccsenés is van, ráng egy kicsit, sziszeg, akár a kélgyó, de tűr, összeszoritott fogakkal lesé a tüzet, mely vele szemben lángol.

Mi heten pedig ott állánk alatta és körötte, és nézzük őt, mintha alkotás, föstmény vagy szobor volna a templomban, és bizony vagyon ebben igazság.

Az Olasz unta el legelébb, bemene az legtágasabb gunyhóba, az lesz a mi kvártélyunk, a katonák a másikon osztozkodnak. Mielőtt követem, intézkedem a strázsáról, legalább egy, kint, a mezőn, ne itt a fényen, ahol egy lövéssel legitten leteríthető.

A priccsre fekszem, az Olasz az asztalra, a Gróf, aki később jöve be, mert ő még nem látott ilyet, ezé sokáig nézegeti az öreget, a lábamhoz kucorodék. Mikor egy vagy két óra múlva hugyozhatnékom támad, kifelé menet majd a fejére lépék.

A gunyhók még izzanak, pont annyi a fény, hogy látám a karón a vénembert, egyre mélyebbre csúszik, a hegye már a derekánál járhat, a fa fekete a vértül. Miután könnyítek magamon, kisételék a házak végihez, s a holdfénybe obszerválom emberünket ahogy strázsál, így megnyugodva visszatérék a haldoklóhoz.

Egy kívánságom lenne csak kapitány uram, szóla rekedten, mire bólintok, mert jól esik ez a rang. Eloldaná a kezem, mert akkor egy pipát még elszíhatnék, magyarázza. Elámulék ezen a nagy nyugalmon, és tán emiatt leszek óvatalanná, jó müncheni késemmel elmetszem a kötelet csuklóján. Ő peniglen benyúl korcába, komótosan kiszedi csibukját, dohányzacskóját, megtömi belőle, de bizony a kovánál már remeg a keze, leejté, elsétálok hát az izzó zsarátnokhoz, és egy gallyá silányult gerenda végén parazsat nyujtok fel hozzá. Biccent, nagyot szippant, és arca vörös fénybe derül, nem olyan már most az ábrázatja, akár a jóistené, hanem a kíntól ráncos, akár az ördög segge. Nagy bolond vagy te kuruc, mondám neki, de meg kell hagyni, szívós ördögfattya vagy.

Elnevetgél ezen, hunyorog, sejtelmesen, akárha tudna valamit, amit én nem, és ez a rosszérzés nem hagya el akkor se, mikor ágyamba térek. Sokáig forgolódék, de aztán csak elnyoma a szendergés.

Hajnalfele lágy muzsikára ébredek, s az hiszém, tán rajtunk ütött a kuruc, és a mennybe tértem magamhoz. De nem, mert az Olasz úgy horkol az asztalon, mit a disznó, és e horkolás mögül jöve ki a zeneszó.

Kapom kardom, kimenék, hát már valóban pirkad, minden szürke és rózsaszín vala, az öreg vére is a cölöpön, de a kelő nap angyali vöröse már arcát nyaldossa, és látom ám, hogy ott van szájában a furulya, avagy nem is, síp, abból jön a muzsika. Nyilván a gatyájába vagy csizmaszárba rejtette, és kivevé, miután én megoldottam kezét. Megállék előtte, a poslár lehúzza kezem, és csak lesem, ő meg néz rám, a hátából kiáll a cölöp hegye, átszakajtva a vörös posztót meredezik, nem élhetne már ez az ember, de mégis.

Megmentettél, hogy eloldottál, mondja most, kis szünetet tartva, s nagyon sercint a földre. Hálás vagyok, ahogy Mika is hálás nekem, mert visszahoztam.

Valaki mögém settenkedik, mint a hiúz, de fülemet nem csapá be. Lendülnék, ám elkésem, belém szúrnak, oldalról, egy késsel, tán tőrrel, tán a Mika oldalán hagyott szuronnyal. Lerogyok, ott az öreg előtt térdre borulok, mintha imához feszülnék.

Hálából gyors lesz, mondja az öreg, és tudom is már, mi jön, Mika a torkomhoz tevé a pengét, és meghúzza. Tényleg gyors vala. De nem annyira, hogy ne lássam, zsákkánt eldőlve ne nézhessem végig, ahogy levágja a nehezéket az öreg lábáról, aki aztán a Mika vállára majd fejére tapodva felnyomja magát egész addig, hogy kibujjon a cölöp szúrásábul, majd úgy huppan a földre, mint akinek kutya baja, és elsétálnak, ott hagyva engem kiömlő véremmel, elmegy és nem hoz vissza, engem nem visz magával, ez leend utolsó gondolatom, meg az,  hogy kifogott rajtam e ördögszopó kuruc fattyú.

vége 

A mostani novella fő szimbóluma a tiltott gyümölcs, illetve a gyümölcs leszakítása. Minden ősszel leszedem a szüleim almafájának a termését, és ez egyfajta szakrális hagyománnyá lett már számomra. A már hűvösödő levegő, az erőtlenebb napfény, az alma illata, a bágyadt ás részeg darazsak - mind elemei ennek a rítusnak. Nincs magasztosabb dolog a saját termék betakarításánál, legfeljebb az, amikor az ember állatot áldoz az isteneknek. Ezekben az őszi almaszüretekben benne van minden: hogy még itt vagyunk, hogy jön a sötétség, de felkészülve, az almát elvermelve (no jó, pincében) várjuk, hogy a nyár után az ősznek kell következnie, és hogy a munka meghozza előbb-utóbb a gyümölcsét, akkor is, ha arról senki nem tud.

Szavak és szörnyek

Nincs rémisztőbb a korlátok lebontásánál, legyen az társadalmi, gondolati, testi vagy nyelvi. Az édenkert tanulsága az, hogy korlátaink védenek meg minket a cudar külvilág vas-törvényei ellen. Persze honnan tudhatta volna ezt a két gyerek, és méginkább idős barátjuk, a nagybácsi?

A gyerekek nem voltak ikrek, legalábbis biológiailag − a lány két évvel idősebb volt. Ám gondolkodásuk, természetük, és még külsejük is nagy hasonlóságot mutatott. Mindketten haloványak voltak, szinte kifakultak a világból fehér, kék erekkel átszőtt bőrükkel, mely a nyári szünet végére lázat idéző árnyalatot, de semmiképp sem egészséges barnaságot öltött. A nagybácsi elbűvölve figyelte ezt a transzformációt, úgy tűnt számára, reggelente, mikor átjött anyjához, a hűvös verendára, hogy az álmosan és kócosan előtántorgó gyerekek bőrét hajnalt idéző, rózsás pír önti el.

A nagybácsi feltaláló volt, talán tőle örökölték varázslatos, világteremtő képzeletüket a gyerekek. Öt éve eladta egyik találmánya licenszét, majd visszaköltözött szülőfalujába, az anyja utcájába, és csak az olvasásnak, legfőbb szenvedélyének hódolt. Pénzét állampapírokba és alacsony, de biztos osztalékot fizető részvényekbe fektette. Napjai kényelmes unalomban teltek, egyetlen változatosságot a hétvégente vagy az iskolai szünetekben menetrendszerűen érkező gyerekek jelentették számára.

Korán szoros kapcsolat alakult ki köztük, ami lassan, az idő múlásával aggasztóan elmélyült. A gyerekek rajongtak érte, és nagyjából tíz- és nyolcéves korukban elárulták neki a titkukat is. A nagybácsi előbb szelíd iróniával, majd fokozódó lelkesedéssel kezelte a dolgot, végül elhatározta, hogy kicsit utána olvas, elmélyed a témában. A következő nyári szünetig tartó időszakot a kutatásnak szentelte. Minden héten kétszer bement a városi könyvárba busszal – az autóktól irtózott, miután egy karambolban majdnem ottvesztett – és órákon át jegyzetelte a nyelvfilozófiai és filozófia műveket. Pár mellékes utalás, és gondolatfutam miatt átváltott a teológiára, pontosabban a teológia és a nyelv összefüggéseire. Itt főkép aacheni Jakab fejtegetései voltak hasznosak számára, aki egy emberi lényt a születésétől fogva elzárt a külvilág ingereitől, hogy tanulmányozza az édenkerti nyelv kialakulását. Aztán jött egy pillanat, valamikor február közepén, mikor az olvasóterem keskeny ablakain betűző fényben a porszemek logikus és ünnepélyes táncát bámulta, és a pult mögött ülő öreg könyvtárosnő végre abbahagyta a köhögést, egy pillanat, amikor úgy érezte, megtalálta a magyarázatot a titokra.

Akkor még nem tudhatta, hogy a következő nyárra minden megváltozik, pontosabban a gyerekek közül a lány elkezdett kamaszodni, és dombordó teste a vékony és rövid ruhácskái alatt az sugallták a nagybácsinak, hogy idővel véget érnek ezek az olyannyira élvezetes látogatások. A nagybácsiban feléledt a ragadozóösztön, melyet eddig oly sikeresen nyomott el magában, de mivel ötven felé közeledett, úgy érezte, itt az idő, most vagy soha.

Emellett, amikor módjában állt, tovább tanulmányozta a gyerekek titkát, már amikor azok hajlandóak voltak újabb részleteket elmesélni neki. S e beszélgetések csak megerősítették abban, hogy azon a februári napon a felismerés, a rádöbbenés pillanata a könyvtárban az igazságot hozta el mindhármójuk számára.

A gyerekek ezen a nyáron még nem változtattak szokásaikon. A négyesben töltött reggeli után, ahol nagyanyjuk ugyanolyan lelkesedéssel szolgálta ki idősebb gyerekét, mint őket, hogy aztán a sarokba húzódva figyelje hármójukat, ahogy esznek, szóval aztán hogy kedélyesen csevegtek álmaikról, az előző napról vagy a városi életükről a nagybácsival, ezután belevetették magukat a mocsárba.

A falu határban ugyanis egy zsombékos, lápos, fűzfás rét húzódott, árnyas öblökkel, a nádba vájt, folyosószerű járatokkal, csapásokkal a magas fűben, eszményi búvó- és kalandozó helyekkel, ahol az ilyen korú gyerek egész napra elveszhettek. És el is vesztek, hogy aztán csak késő délután, az éhségüktől ösztökélve térjenek vissza a házhoz. Alkonyattájt feltűnt a nagybácsi is, aki vacsoráig maradt, sőt, olykor még a lefekvésnél is ott volt, és olvasott nekik szűk kis szobájuk padlóján ülve. Nagydarab, bajszos férfi volt, aki szalmakalapot, világos színű vászonnadrágokat, színes ingeket és bőr szandált hordott nyaranta, úgy nézett ki a faluban, mint egy eltévedt angol turista.

Ilyenkor, esténként a ház emeleti szobájában szóba került a titok is. Miközben nagyanyjuk odalent mosogatott vagy a tévét zúgatta, a gyerek újabb és újabb szavakról számoltak be a nagybácsinak, aki elbűvölve hallgatta őket, a szavak hangzásban gyönyörködött, majd kíváncsian várta a magyarázatot is.

A gyerekek titka ugyanis egy saját nyelv volt, jobban mondva egy töredékes szókincs olyan dolgokra, melyet a normális, tanult nyelvükkel, vagy az angollal, melyet az iskolában gyakoroltok, nem tudtak megnevezni. Maguk sem értették honnan jött ez az egész, homályosan emlékeztek, hogy már egészen kicsi korukban előfordult, hogy kimondták az idegen, s mégis oly ismerősen csengő szót, majd egymásra néztek, és mind a ketten tudták, mit jelent. Kimondták például azt, hogy „aijsza”, és felnéztek az égre, mert ott volt, az, amikor a lemenő nap még bíborszínűvé festi a felhők hasát, de a csillagok már ott ragyognak a sötétedő szemhatáron. A „phenn” az az érintés volt, amivel a föld maga illette a meztelen bokájukat, ha a süppedékes zsombékba léptek, az a csiklandozó, simogató visszahúzó erő, mely oly fontos lesz később. A „saove” ennél bonyolultabb dolgot jelölt, azt a pillanatnyi állapotot, amikor elégedettek vagyunk a z életünkkel, mert tudjuk, hogy a jövőben még fontos és szép dolgokat fogunk csinálni. Voltak persze durvább, köznapibb kifejezések is, mint minden nyelvben, főképp a testi szükségeltekkel kapcsolatban, de valahogy mégis átnemesítve. „Thorpen” – mondták, ha székelés után a belükben támadt sajgó és mégis érdekesen kellemes ürességre gondoltak. A „sessz” szóval jelölték azt, mikor a nád éles széle vékony és keskeny sebet ejtett a bőrön, mely hosszú ideig sajgott és viszketett.

A nagybácsi elbűvölve hallgatta a magyarázatokat. Nem akarta elijeszteni őket, ezért csak memorizálta a szavalat és a kifejezéseket, és otthon gondosan lejegyezte őket, de már akkor, mikor leírta, furcsán és idegenül hangoztak, és sokszor úgy tűnt neki, vagy a kiejtést rögzíti helytelenül fonetikusan, avagy a jelentésnél ront el egy árnyalatot.

Tudta, nincs sok ideje. A lány előbb-utóbb unalmasnak találja majd a vidéki létet, és nyaranta a városban fog maradni, barátnőivel vagy barátjával. És öccse, aki istenítette őt, követni fogja. És akkor elveszti őket, minden szempontból.

Azon az augusztusi estén, mikor döntésre jutott, a gyerekek elé tárta a kutatásai lényegét. Épp befejezték Ambrose Bierce egy novelláját, és elgondolkodva hallgattak, mikor a nagybácsi megköszörülte a torkát, és halkan megjegyezte, lenne itt valami, amit a külön kis nyelvük kapcsán meg kellene beszélniük. A két gyerek eddig állig betakarózva feküdt, most a lány felkönyökölt, és érdeklődve figyelte, meleg lehelete, édes fuvallat, a nagybácsiig elért.

A nyelv, mondta nekik a nagybácsi, isten adománya. Isten a nyelv, a szavak által teremtette a világot, és a teremtés kódját, a nyelvet a tudás fájának gyümölcsébe rejtette. Ádám és Éva ettek az almából, és ezzel magukévá tették a teremtő nyelvet is. Isten rájött erre, és igazából ezért űzte ki őket a paradicsomból. Eddig érthető – kérdezte, mire a két gyerek bólintott, noha a kisebb elég álmosan pislogott. A nagybácsi folytatta. Egy francia pap, egy bizonyos aacheni Jakab azt feltételezte, hogy az emberek még sokáig birtokában voltak ennek az isteni nyelvnek, és mindenféle dolgot teremtettek általa, de aztán az Úr megelégelte a dolgot, és elrontott a nyelvüket, erről szól a Bábel-történet, ismeritek?

A kisebb ismerte, de már nem emlékezett a részletekre, ezért a nővére gyorsan összefoglalta, mialatt a nagybácsi türelmesen várt, akár egy ravasz róka.

És hogy jövünk mi ehhez, kérdezte végül a lány, mire a férfi lelkesen bólintott, hát úgy, hogy szerintem lehetséges, hogy öntudatlanul, valami csoda, folytán ti emlékeztek erre az eredeti nyelvre, valamiképp vissza tudjátok idézni egyes szavait, és azért van az, hogy mind a ketten tökéletesen ugyanazt értitek e szavak alatt, olyan bonyolult és különös dolgokat, melyek pontosan leírják a jelenségeket, pontosabban, mint bármilyen nyelv a világon.

A két gyerek hallgatott, láthatóan nem osztoztak a nagybácsi lelkesedésében.

Lehet, hagyta jóvá bizonytalanul a lány, és akkor mi van. A férfi felállt, lenézett rá, és ünnepélyesen kijelentette, hogy ha ez igaz, akkor ez a világ legnagyobb nyelvészeti és vallási felfedezése. És ha ez igaz, akkor elképzelhető olyan szó, amit nem mondtatok még ki, mert nem jutott eszetekbe, vagy mert a világban nincs jelenleg hozzá hasonló dolog, de a szó ott lapul a tudatotok mélyén, és ha valamikor is az eszetekbe jutna, és kimondanátok, azzal akaratlanul is hozzátennétek a valóságunkhoz egy elveszett darabkát...

Zavartan elhallgatott, mert a háta mögött halk szuszogás kélt, megfordult, és látta, az az angyali kisgyermek már alszik. Holnap majd megbeszéljük, tette hozzá, mire a lány álmosan figyelmeztette, holnap piacra megyek nagyival, te vigyázol délelőtt öcsire, ne feledd, mire a féri szíve nagyot dobbant.

A ragadozó alig hagyta aludni, másnap már hajnalban talpon volt. Gondosan megborotválkozott. Nem akarta, hogy a sörték bármiféle nyomott hagyjanak azon a puha, rózsaszín bőrön. Reggel megjelent a házban szokásos újságjával, mohón magába lapátolta a rántottát, aztán várt türelmesen, szájában egy fogpiszkálóval, míg a fiatalabb és az idős nő összepakol, és kilép a kapun.

Utánuk ment, nézte, ahogy az utca végén balra fordulnak a buszmegálló felé. Ezután is várt még három percet, egészen addig, míg a busz eldübörgött balról jobbra. Aztán megfordult, és felnézett a gyerekszoba ablakára. A kisfiú odafent volt, azt mondta játszani akar a katonáival. A nagybácsi behúzta, majd kulcsra zárta kaput, aztán bement a házba, és felment a lépcsőn a gyerekhez.

Egészen addig nem volt bűntudata, míg el nem ér hozzá a szörnyű hír, de akkor már tél volt. Félni nem félt, mivel a gyereknek, miközben meztelen hátát simogatat, elmagyarázta, hogy ami történt, az az ő titkuk kell hogy legyen, ha bárki megtudja, akkor mind a ketten börtönbe kerülnek. Még a nővérének sem beszélhet róla, hisz ő lány, ő aztán végképp nem értené. A kisfiú nézett rá, zavart tekintetében inkább félelem volt, talán azért, mert most értette meg, ki is a nagybácsi valójában, ki ez a sötéten gomolygó, meztelen alak az ágy szélén. A nyári szünet végéig a férfiban volt egy kis feszültség, főképp az első közös reggeliknél, de a fiú okos volt, néha rápillantott, furcsa, súlyos tekintettel méricskélte, majd elkapta fejét − ez volt a legtöbb, ami történt. És aztán a testvérek elutaztak, vissza a városba, és minden ment a maga útján, és a nagybácsi már tudta, hogy ezt megúszta, és egész ősszel és télen dédelgette magában a puha és fehér hús emlékét, melyet vastag, reumától dagadt ujjai közé foghatott azon a gyönyörű nyári délelőttön.

Aztán egy délután jött az anyja a hírrel, hogy a kisfiú eltűnt, az egész városi rendőrség, és önkéntesek is keresik őt. Másnap reggel pedig csak telefonált, zokogva mondta, hogy megtalálták, a házukhoz közel, egy illegális szeméttelep mellett. Zacskót húzott a fejére, és egy madzaggal elcsomózta a nyakán.

A nagybácsi nem tört össze, de pokoli szomorúságot érzett. Nem hibázatta magát, noha gyakran eltűnődött, hogy miatta történt a dolog, de általában ilyenkor arra gondolt, bizonyára zaklatták a gyereket az iskolában, később erre egy rokon is utalt a temetésen – majd arra gondolt, hogy a kisfiúban mindig is volt valami idegen, furcsa és beteges vonás, valami elesettség, védtelenség, ami persze nagyon is kívánatossá tette. A legerősebb érzés azonban a megkönnyebbülés volt.

A temetésen figyelmesen szemlélte a nővért, egyszer a tekintetük össze is akadt, és azt olvasta ki belőle, hogy az öccse betartotta azt, amit kért tőle, és nem fecsegett a kis kalandjukról. Ezért is volt, hogy tavasszal, a nagy esőzések után, a szünetben, amikor a lány megérkezett a húsvét előtti napokban a faluba, nem nagyon izgult a találkozás miatt. Szokás szerint átment reggelizni, noha érzékelte a csonka társaságban uralkodó szomorúságot, mégis, megnyugtató volt számára, hogy ideig-óráig ez a rítus még ismétlődhet. Reggeli után a lány kérte, menjenek el sétálni, és ő készségesen követte, át a kerten, az alacsony nyírfák közt, be a bokrok sűrűjébe a szomorúfűznél jobbra, aztán a zsombékok közé, melyeken ugrálni kellett, mert közeikben csillogott a víz.

Az iskoláról,  a lány anyjáról,  a nagybácsi húgáról beszéltek, aztán a férfi rákérdezett, hogy bírod, mire a lányból előtört a panasz, és a fájdalom, és könnyek gyűltek meg a szeme sarkában, míg elmesélte, milyen az, hogy az öcsi szobáját úgy hagyták, ahogy volt, hogy éjszaka fölkel, és hallgatja a sötétben a szomszéd szobából áradó csendet, vagy hogy amikor hazaér a suliból, csak áll az ajtóban, és figyel nem jön-e nesz a házból, nincs-e már otthon a másik. De nincs más, csak a csönd és az üresség, és ő most már úgy érzi, az egész világ kiürült és minden megfeleződött. Szembefordult a nagybácsival, és mélyen a szemébe nézett.

És te sejted, hogy miért tette, kérdezte a férfi akaratlanul is, félrekapva fejét.

A lány megfordult, átgázolt egy saras részen, majd felkapaszkodott egy kis szigetre. Gumicsizmát húztak a túrához, de a víz szinte a pereméig ért néhol.

Igazság szerint sokáig nem tudtam rájönni, vallatta be, majd előre nézett, a terepet kutatva. Zsombékos, vizes rét húzódott előttük, mögöttük fás ligetecske. Oda megyünk mondta, és mutatta a lány, és várt, míg a férfi előre megy. És most már tudod, kérdezte a nagybácsi, közömbösséget erőltetve hangszínére, mire a másik hasonlóan közömbösen válaszolt. Két hete találtam egy füzetet, az öcsémé volt, nagyon nem akarta, hogy ráakadjunk. Az íróasztala aljára ragasztószalagozta. Mondta a lány, s hallgatta, ahogy a férfi léptei cuppognak a sárban, amint kihúzza csizmáját a föld öleléséből. Egy füzetet, kérdezte a nagybácsi, majd megfordult, de kis híján elesett, mivel a talaj nem engedte lábát. A francba, motyogta, és nagy nehezen kiráncigálta lábát a sárból. Előre kell menni, ott jobb lesz, biztatta a lány, majd ő maga oldalra tért, egy füves domborulatra, amiből egy csenevész fa ágaskodott, annak a törzséhez dőlt, és onnan leste a másik küszködését. Menj csak, még, biztatta a férfit, aki intett neki, és mi volt abban a füzetbe, kérdezte, mire lány elmosolyodott. Egyetlen szó volt, legalább százszor leírva, jött a háta mögül a válasz. Vhorm.

A nagybácsi lihegve megállt. Érezte, a víz beszűrődik csizmájába, és eltűnődött, talán ki kellene lépnie belőle. Mit jelent, kérdezte, s testét megcsavarva visszafordult a lány felé, aki állt, tőle nyolc méterre, és csak mosolygott. Mit jelent ez a szó?

A lány bólintott. Téged jelent, mondta, és várt. Tudta, mert a nagyanyja már kisgyerek korukban a lelkükre kötötte, hogy az a rész, ahol a nagybácsi áll, az az igazi mocsár. Persze sokszor kipróbálták aztán testvérével, hogy működik egy ilyen mocsár, köveket, nehezebb faágakat dobáltak bele, nagyjából onnan, a pereméről, ahol most ő is állt. Eszébe jutott a testvére lelkes kiáltása, amikor a kő pár perc alatt nyomtalanul eltűnt.

A lány ezeken az emlékeken tűnődött, míg várt, nézte a nagybácsi néma küszködését, aki előbb derékig majd nyakig süllyedt, aztán már csak a szeme és a homloka látszódott ki, és ekkor utolsó pillantásával befogta a lány alakját a szürke ég háttere előtt, és mellette a fát is, és megértette, hogy a lány ott, a biztonságos távolban egy almafa mellett áll.

vége