A lenti, újévi történet eredője az, hogy karácsony előtt B. Szabó János kiváló könyveit olvastam - némiképp fikciós irodalomként, írói szemmel - a tatárjárásról, Mohácsról és Erdély bukásáról, és egészen megdöbbentett az a mindennapi horror, amiben a középkori ember élni kényszerült. A tatárjárás alkalmával a mongolok az összeterelt falusiakat egyszerűen karddal kettéhasították - elképzelhetetlen, hogy zajlott ez a valóságban. Erdély dúlása során a győztes csaták után a törökök a halottak fejeit levágták, megnyúzták, gyapottal kitömték, és szekerekben e trófeákat Isztambulba küldték. A lenti novellában megörökített mohácsi jelenet ugyancsak megtörtént, Brodarics is ír róla - engem itt is a technikai kivitelezhetőség gondolkodtatott el, illetve ennek a rengeteg áldozatnak az utolsó, közös másodpercei, amikor már minden nyilvánvaló volt, és mégsem tehettek semmit. Mit gondoltak? Voltak vajon egyéni akciók, menekülési kísérletek? Volt könyörgés, siránkozás, fogadkozás? Volt, aki büszkén és méltósággal viselte a dolgot? 

A képet a csehországi Kutna Hora látványosságában, egy templomban készítettem, ami ugyancsak a történelem brutalitásáról tanúskodik, hisz a kápolnát díszítő koponyák egy része a huszita háborúkból származik, és borzalmas sérülések láthatóak rajtuk. 

Újévi beszélgetések

A baráti társaság a burszaiban szokott összegyűlni, vásárnap után, ahogy történt ez a hidsre 965. évében az újév napját követő első holdtöltén is. Mind a hárman idős, világlátott férfiak, emektarok voltak, hajdani katonák, akiket a Nagyméltóságú itt, a fényes birodalom szívében jutalmazott földdel szolgálataikért. A legfiatalabb közülük dsebesdi közlegényként szolgált, és a két idősebb úr, akik már hatvan felé jártak, néha lenézően bánt vele, például gyakorta megrótták nagyotmondásáért. Mindhárman birtokuk gyümölcseit vitték ilyenkor a vásárba, és az eredményes nap után mind a hárman a szerájban szálltak meg, és az esti órákat a fal mellé telepedve töltötték, amikor is régi történetekkel szórakoztatták egymást egészen az első kakasszóig. A háborús sebhelyektől, melyek elborították testüket, egyikük sem tudott már jól aludni, meg egyébként is, szerették ezeket a lágy, balzsamos éjszakákat, mikor a napközbeni hőség elcsitul. Ezen az estén a dsebesdi azzal hozakodott elő, hogy az általa levágott gyauroknál már csak a meghódított szépséges szűzlányok száma nagyobb.

− Ki a csatában ménnykő, az általában hallgat arról, mit tett – vetette ellen mosolyogva az egyik idősebb úr, aki az ulufedzsik közt szolgált, és Ferdinek hívták. – Megviseli a lelket az, ami a harcmezőn vagy egy erősség vívásában megesik vele. Nemde, nagyuram? – fordult a harmadik társukhoz, egy sovány, barna arcú férfihez, akinek vonásai idegennek tűntek, de tudták is róla, hogy egyszerű janicsárból lett úr, hiszen főszállásmesterségig vitte hét hadjáratban. Jobb szeme alatt ujjbegynyi vörös, háromszög alakú anyajegy volt, ha valaki távolról látta, először piszoknak vagy véres, nyers húsnak gondolta. Ahmetnek hívták, és keveset beszélt, inkább komolyan, bólogatva hallgatta két társát, és ha a háborús történetek kerültek szóba, szeme elsötétült, mint amikor fellegek úsznak a fénylő nap elé.

−  A csata hevénél csak egy rosszabb van, az, ami utána következik – jegyezte meg csöndesen. – Hisz ilyenkor a könyörület messzi tájakra távozik, elfödi fülét és szemét, mert nem bírja látni azt, amit az ember az emberrel művel, legyen az igazhitű vagy hitetlen.

Mind a hárman hallgattak egy sort, csak csontfejű pipáik szörcsögése és az tevék mocorgása törte meg a csendet. Alig páran tartózkodtak a szerájban rajtuk kívül, a legtöbben már nyugovóra tértek. A vendéglős nagy, kopott bőrpárnákat hozatott nekik, azokon hevertek, köztük egy márványberakásos kisasztalon ón gyertyatartó és kávés kannácska állt. A fény arcukba lobogott, megvilágítva a ráncokat és a sebhelyeket bőrükön, melyen a kettő elválaszthatatlan szövedéket alkotott.

− Kíváncsi volnék, mi volt a legrosszabb, amit láttatok – vetette fel erőltetett könnyedséggel hangjában a legfiatalabb, majd előredőlt, és öntött még magának kávét: − Én mindjárt mondom is: a legjobb társamat Erzurum alatt kettévágta egy ágyúgolyó. Deréktól lefelé összemorzsolta a húsát. Behúztam egy árokba, és fogtam a kezét, míg haldoklott, de végül már saját ökléről marcangolt fogaival a húst kínjában.

Elhallgatott, de Ferdi nem hagyta, hogy elhallgassa a legfontosabbat: − És, mi történt?

A mindig nevető tekintető férfi megvonta vállát: − Megfojtottam. Közben egyszerre láttam, hogy haragszik, hogy csalódott és hogy hálás nekem. Végig a szemembe nézett. Az volt a legrosszabb dolog, az a tekintet.

Ismét hallgattak egy sort, a falakon túlról beszűrődő kolompszót figyelték, mely az éjjel karámba térő birkákat kísérte.

− Jómagam sok rosszat láttam, nem is tudnám rangsorolni őket – kezdte a Ferdi nevezetű úr −, de az a véleményem, hogy Allah nem ok nélkül teszi ezeket velünk, minden jónak és rossznak megvan a maga sora az életünkben. Talán legközelebbre kiválasztok egyet, ami érdekes lehet számotokra, ám semmi nem olyan bántó, mint édesanyám halála, ami persze szokványos eset, távollétemben történt, békésen, álmában.

Ezen mind eltöprengtek, talán a szüleikre gondoltak, akik már rég elmentek e világról, és akiknek sorsát óhatatlanul is utánozni fogja az övék, de aztán Ahmet megköszörülte torkát, és így szólt: − Van egy olyan rossz az életem folyásában, melyet még senkinek nem vallottam be, de most, hogy sorsom a vége felé közeleg − érzem csontjaimban, tüdőmben és a levegő ízében −, most ideje, hogy megosszam valakivel, mert nyomja a lelkem azóta is. Ítéljétek meg hát ti.

A másik kettő akaratlanul is közelebb húzódott hozzá, mire ő megtömködte kialudt pipáját dohánnyal, meggyújtotta, szívott rajta, végül belekezdett: − Akkor történt, mikor a Fényességes legyőzte a magyarok királyát. Aznap este, mikor a hitetlenek testei elborították a mezőt, csapataink pedig üldözőbe vették a gyáván menekülőket, még nem tudhattuk, hogy a királyuk is eldobta gyenge lelkét futásában. Mindennek már harminc esztendeje – elrévedve szívta pipát, mire Ferdi szelíden megjegyezte: − Világraszóló diadal volt, melyet mennyi követett aztán.

− Kár, hogy gyermek voltam akkor, bizonnyal kivettem volna belőle a részem – bólogatott a legfiatalabb: − Úgy mesélik, ezrével hullottak a magyarok.

− Így volt – tért vissza közéjük Ahmet. – De amiről szólni akarok, az nem a csata, hanem a rákövetkező események. Akkoriban a szállásmester segédje voltam még csak, a janicsárok közül emelt ki, azután, hogy valami nyavalya elvitte korábbi emberét. Emlékszem, uram sokáig tanakodott a Magasságos küldöttével, majd gondterhelten hozzám fordult, és így szólt: „Holnap a fogságba esett hitetlenek eltiportatnak. A mi feladatunk e diadalmas ünnepély megszervezése. Gyere, szemléljük meg a dolgokat.” Tudnivaló, akkor már egész nap talpon voltunk, a csata ikindi idején kezdődött, és bár alig másfél óra múlva szerencsésen véget is ért, a sebesültek összegyűjtése, táborba szállítása, a holtak és a foglyok helyének kijelölése, a hátrébb lévő csaptok letáboroztatása mind a feladataim közé tartozott. Alkonyatkor hunytam csak egy keveset, ezért csak kóvályogtam, míg uramat a tábor szélére kísértem, ahol a szultán sátrától kőhajításnyira, egy folyó tengernyi vize mellett kellő nagyságú teret találtunk a másnapi esemény lebonyolításához. Ezek után a foglyokat szemléletük meg, kiket az egyik juhkarámba zártak, és akkora már a táborkísérők mindegyiket vékony, de erős láncra fűzték, a láncokat tízesével egymáshoz kötözve, a láncok végét, és körben a karámot pedig akindzsik védték, kiknek a lándzsái kellő fegyelmezésül szolgáltak a szerencsétleneknek. Nem mintha azokban lett volna bármi harci vágy vagy düh, a legtöbb sebesülten vagy belső kínoktól elgyötörve hevertek a porban, várták az elkerülhetetlent. Jól tudták, hogy napjaik leáldoztak, sorsuk, családjuk és királyuk jövője immár összetöretett győzedelmes seregünk által. Ezerötszázhetvenen voltak, mint később kiderült, ám csak ezernégyszáznyolcvanhatra várt halál másnap, a többit jó pénz fejében kiváltották vagy más ok miatt megkímélődött életük. Bármennyien is voltak, a karám fölé olyan csönd borult, mintha mecsetben lennénk, csak a súlyos sebesültek jajkiáltása törte meg nagy néha a csalódott némaságot.

„Ennyi embert egyszerre lehetetlenség tisztességesen kivégezni, noha ez urunk parancsa”, sopánkodott halkan elöljáróm a kerítés mellett állva, „Láttam már ilyet, mikor megtudják, megértik, hogy mi következik, lázongás tör ki köztük, és a katonáink csak üggyel-bajjal tudják majd lefogni őket, a rend megbomlik, a szép és dicső látvány nevetséges paródiába fordul, és a gyaurokéval együtt végül az én fejem is porba hull majd.”

Megsajnáltam őt, de Allah isteni sugallatától vezérelve – vagy mert fiatal katonaként sokáig a nagy vágóhíd mellett voltam elszállásolva Sztambulban − a következőt súgtam fülébe: „Az ökör is könnyebben megy a vágóhídra, ha kendő takarja szemét, nagyuram, kössük be hát az övéket is, aztán mondjuk nekik azt, hogy csupán minden tizedik hal példás halált, a többiek sorsa a fogság, mely rút ugyan, de mégis jobb, mint elveszíteni mindent”.

− Milyen ravasz! – jegyezte meg elégedetten a legfiatalabb veterán: − És bevált a terved, Ahmet?

− Sora van annak is – bólogatott a kérdezett: − De várj, mert most jön csak az, amiért ezt az egészet elmesélem. Nagyuram megörült javaslatomnak, s nyomban elsietett, hogy a kellő mennyiségű szövetet vételezze a kendőkhöz a raktárakból, én pedig ott maradtam még a foglyok karámjánál, mert nem győztem betelni a szerencsétlenek látványával. A fáklyám fényében úgy tűntek elém árnyaik, akár alvilági, elátkozott dzsinnek, mitől a diadal érzete mind magasabbra hágott bennem, egészen addig, míg az egyik oda nem furakodott a palánkhoz, és meg nem szólított, rossz, de érthető török kiejtéssel: „Fiam, te vagy az?”

Elhallgatott, és lehunyta szemét.

A másik kettő összenézett, az idősebb, Ferdi ajkára tett ujjal mutatta a fiatalabbnak, most semmiképp ne szóljon, így várták, míg Ahmet ismét bele nem kezd: − Elhitetitek, hogy meglepődtem, és egyből arra gondoltam, a hitetlen kutya így akar könyörületet kicsikarni belőlem, ezért már fordultam volna, de ő csak folytatta: „Megismerlek az anyajegyről az arcodon. Négyéves korodban vittek el otthonról, tőlem, és édesanyádtól” folytatta, de persze ez mind lehetett hazugság, nem emlékeztem már én az eredeti szüleimre, nem is érdekeltek, mert janicsárként a Tökéletességes lett az apám, tőle kaptam minden jót, de leginkább Allahot. Megindultam, ám ekkor még szólt egy utolsót, amire bizony meg kellett torpannom, mert azt mondta, hogy ugyanilyen anyajegy van a bal mellkasomon is, emlékszik, hányszor megcsodálta, vörös, és hegyes, mint az íj.

Ahmet kitapogatta pipáját, mélyet szívott belőle, majd a füsttel együtt a következő szavak jöttek elő belőle: − A katonák, kik tőlünk messzebb álltak, megindultak felénk, mire intettem nekik, hogy nincs szükségem segítségre. Nem tudom, mennyit hallottak a magyar szavaiból, tény, hogy halkan, szinte suttogva beszélt, és ahogy említettem, törte nyelvünket. Előadta, hogy Drági István a neve, a Dráva nevű folyó mentén élt, ott volt a birtoka, és onnan loptak el engem a törökök, és aztán felperzselték uradalmát, ezért csatlakozott a Barát seregéhez. Persze nem hagytam, hogy kígyó nyelvével tovább fertőzze eszemet, ezért a Magasságos sátra felé mutattam, a nagy, lobogó máglya irányába, melynek sárga fénye idáig látszott, és mondtam neki, a Barát feje ott van egy kopján, és holnap az övé is mellé kerül, ha nem hallgat.

„Hallottam ám, fiam, mit terveztek.” válaszolta ő, és ellépett a deszkapalánk mellől, mint aki maga részéről lezárja a témát, de engem nagyon is nyugtalanságban hagyott, hisz mesteremmel bár halkan beszéltünk, a fogoly valóban kihallgathatta tervünket. Nem szóltam már többet én sem, eljöttem, bár kavarogtak bennem az érzések.

Ahmet csak most nyitotta ki szemét, mint aki látja maga előtt ezt a régi, harminc év előtti jelenetet, ám most se nézett a másik kettőre, a mécses lángjába bámult: − Emlékszem, megtermett, szakállas férfi volt, az arcát egy friss vágás csúfította, de még így is láttam, hogy keskeny orra, szemöldöke, szájának íve emlékeztet a saját ábrázatomra, ám fontosabb volt ez… − azzal lassan lenyúlt zsuponjához, kioldotta, majd félrevonta inge szövetét is mellkasáról, míg a másik kettő meg nem pillantotta bőrén a vörös nyílhegyet mellbimbója felett.

− Magasságos Allah! – sóhajtott Ferdi. – Értem már, miért meséled el e történetet nekünk, de nem tudom, hallani akarom-e a végét.

A fiatalabb felkönyökölt, körme hegyével orra tövét kaparászta, majd felállt, és a szálláshelyre ment, hogy aztán egy bőrtömlővel térjen vissza: − Fügebor. Ilyen különös estékre tartogattam, talán megbocsátja nekünk Allah, ha veszünk magunkhoz belőle.

Ittak mind a hárman, az alkohol szokatlan ereje megtöltötte tagjaikat és elméjüket, és pár percig élvezték e néma zsongást, a hatalmat, amit a tiltott szer adott, de aztán Ferdi nem bírta tovább, láthatólag nagyon is izgatta a történet folytatása: − És mond, nem is beszéltél vele aztán?

Ahmet keserűen elmosolyodott: − Urammal megtárgyaltuk a másnapi ceremónia részleteit, ki, mit és mikor fog csinálni, hogy a tömeges kivégzés pontosan és zökkenőmentesen történjen, majd pirkadatig tanakodtam és vívódtam a sátorrészemben, díványomon. Nem tudtam mitévő legyek. Mi közöm nekem ehhez az emberhez, kérdeztem a sötét égtől, de persze szívem mélyén éreztem, nagyon is van, tartozom neki azzal, hogy e világra születtem. Segítenem kell rajta valamiképp. De milyen módon? Aztán már a hajnal fényénél, mikor megszólaltak a kürtök, jelezve, hogy az üldözők visszatértek, kihasználva a kavarodást, harcosaink fényes diadalmenetét, elmentem ismét ahhoz az átokverte karámhoz. Az őrök némelyike már szunyókált, ezt és a bevonulók lármáját kihasználva odasiettem, ahol rám talált hitetlen apám, és szólongattam őt, Drági István, kiáltottam, gyere elő. Nagy lánccsörgés közepette végül előkerült, láttam szemében a meglepetést és a hálát is. Szomorúan néztem rá, mert hirtelen megéreztem, hogy elgyengülök, mégiscsak a saját apám állt a deszkák túloldalán, mögötte sorstársai, a nyomorult, megvert had utolsó írmagja, kinek élete alig pár óra múlva megszakad, halottsápadt, néma volt mind, panasz nem hagyta el ajkukat, noha tudták, mi vár rájuk.

− Megérdemelték, amit kaptak, dédapámat Vajk serege vágta le Belgrat alatt – vetette közbe a legfiatalabb, majd Ferdire pillantott, aki megrovóan nézett rá, ezért nem folytatta, de Ahmetet láthatólag nem zökkentette ki a düh, ő már teljesen abban a múltban járt, ahol az apja nézett vele farkasszemet, haloványan, akár egy hajalet, egy kísértet, egy testetlen emlék, mert akkor, már azon a reggelen emlékké váltak a magyar urak, a dicső lovagok, kik nem olyan rég, alig egy napja talpig vértben, izzadva, izgatottan, fülükben doboló vérre ott rohamoztak, alig háromszáz méterre a mezőn.

− Így szóltam apámhoz: „Amit hallottál, igaz. Hamarosan azt hintjük el köztetek, hogy csak minden tizedik hal meg. A többieknek nem esik bántódása. Ez csak csel lesz. De számodra van könyörület, ha figyelsz szavamra, és nem adod tovább azt. Nagyon fontos ez nekem, mert ha zavar kél köztetek, a sorsom kétségessé válik. Most jól figyelj: mikor letérdeltetnek majd, három harsonaszó lesz, a harmadik után számolj kettőt, majd hajts magad előre. A kard így nem fogja érni, legfeljebb a hátad vagy a vállad. A mi szokásunk szerint, ha az első csapás nem végzetes, akkor a fogoly megmenekül.”

− Elárultad uradat – vette közbe Ferdi értetlenül. – És kockára tettél mindent.

− Bíztam benne, hogy nem mondja majd el a többieknek mindezt – vont vállat Ahmet. − De a menekülés reményét megadtam neki, hogy csitítsam az ő és legfőképp saját lelkem háborgását.

− Bármennyire is gyűlölöm a hitetlen kutyákat, el kell ismernem, jó és bölcs ember vagy – bólogatott a fiatal veterán elismerően. – Nehéz egyszerre hűnek lenni mindenhez, de te megtetted, amit tudtál. Most már nagyon is kíváncsi vagyok a történet végére.

Ahmet mélyet sóhajtott, majd eltakarta szemét tenyerével, és így, e sötétben folytatta a mesét: − Eljött a dél, és megkezdődött az ünnepély. A Birodalomgyarapítónak díszes, vörös bíborral borított emelvény készült a kijelölt tér egyik sarkán. A vörös jelképezte a kiontásra került és kerülő rengeteg vért. A mező körül, egy tágabb körben felállt az udvari zenekar, és amikor a nap a legmagasabbra hágott, megszólaltak a nagydobok, majd a cintányérok, a sípok és végül a harsonák. Ekkor csoszogva, botladozva, egymásnak esve előjöttek a foglyok, és az akindzsik és a válogatott janicsárok szép, ovális körben felállították őket, így mindegyik hitetlen egy másik hitetlen arcába bámulhatott volna, ha addigra nem takarja szemüket ugyancsak vörös kendő. Mikor ez így mind megtörtént, én is elfoglaltam helyem a kör szélénél, ahonnan rövid kutakodás után megtalálhattam apám alakját, bizony szemben volt velem, a Nagyságos emelvényének lábánál – megköszörülte torkát, majd kinyúlt a tömlőért, és ivott még egy kis bort, mint akinek meg kell olajoznia a kard tokját, hogy a szavak félelmetes fegyvere mind könnyebben repülhessen ki rajta: − A janicsár aga rövid beszédet mondott, melyet több tolmács azonnal fordított a magyaroknak. Ebben kihirdette, hogy királyuk és uradalma elbukott, a király országa a Tüneményes birodalma lett, és hogy ennek bizonyságaképp most az ő ellenfelei szomorú, de igazságos szenvedésben részesülnek. Addigra már a magyarok közt a nyelvükön beszélő tolmácsok elterjesztették, hogy csak minden tizedik fog meghalni, és a hiú remény, mely éltetőnk utolsó lélegzetünkig, varázslatos nyugalmat bocsátott rájuk, tűrték, hogy a szónoklat végén féltérdre kényszerítsék őket a mieink. Minden gyaur mellé ugyanis egy jól képzett, erős janicsár lett rendelve, olyan, aki gyakorlott volt a lefejezés művészetében, olyan, aki a csatát követően elsőként siet a holtak fejeinek begyűjtésére – felnézett a másik kettőre, Ferdi egyetértően hümmögött, majd így szólt: – Valóban, bizonyára ti is tudjátok, milyen nehéz elválasztani a fejet a testtől. A nyakban lévő porcogók megakasztják a pengét, ha az nem vízszintesen szeli át őket, de a gége, az erős erek is okozhatnak kalamajkát. Gyakran megesik a kapkodásban, hogy csak félig sikerül a művelet, és ilyenkor, mint egy elvágott torkú csirke, az áldozat ostobán csapkod maga körül, vért fröcsköl, jajong, pontosabban hörög, mert a torkába folyik saját vére, de a lényeg, hogy egy ilyen hebehurgya lefejezést szinte lehetetlen már tisztességesen befejezni, ilyenkor már egyszerűbb átdöfni a szívet vagy a májat vagy egyéb létfontosságú szervet, ami oly fájdalmat okoz, hogy az illető görcsbe rándul – no ekkor meg lehet ragadni az üstököt vagy szakállt, és értő mozdulattal oldalról, mintha fa törzsét hasogatnánk baltával, egy-két csapással átvágható a fennmaradt húsrész, persze a végeredmény egyáltalán nem lesz szép – kissé lihegve hagyta abba, mert ezt a szóáradatot szinte egyszerre hadarta el lelkesültségében.

Ahmet átnyújtotta neki a borostömlőt, várt, míg iszik, és csak mikor Ferdi megtörölte ajkait, akkor folytatta: − A hitetlenek balgán és vakon térdeltek hát, és ekkor megszólalt az elő harsonaszó, mire a katonáink felemelték kardjukat − mélyet sóhajtott, a másik kettő pedig szinte mozdulatlanná dermedt. A szeráj hátsó részében valaki éktelenül horkolt mindezidáig, de most ez a zaj is elhalt, csak a síkságon ciripelték a tücskök a maguk örökkévaló zenéjét.

− Emlékszem, mind, bekötött szeműek és szabadok, rabok és urak úgy érzetük, ez az életünk legnagyszerűbb pillanata – vallotta be Ahmet. – A Tökéletes lobogói fennen ragyogtak, a magyar zászlók pedig a földbe szúrva rothadtak az emelvény előtt, a lovasok, a gyalogosok, a puskások, az ágyúsok mind ott álltak körben, és bár a hátrább lévők nem sokat láthattak, még ők se zajongtak, mert ritka az, hogy ennyi ember hal meg egyszerre, egy pillanat alatt, ennek gondolata mindenkit elcsöndesített. Gyenge lég zúgott, nedves levegő, amibe hamarosan a vér szaga vegyült. De ekkor még béke volt, szinte mindenki mozdulatlanná dermedt, csak a nap dobálta le ránk arany dárdáját, és ekkor, végül megszólalt a második kürtszó.

Ahmet elhallgatott, majd haloványan elmosolyodott: − És az én legkeserűbb emlékem ez, mert tudtam jól, hogy nem lesz harmadik, mert úgy terveztük meg a ceremóniát, hogy a második jelzi a véget, és az igazhitűek pallosai ekkor le is sújtottak, én pedig árva lettem ezen a világon. 

vége

Csatlakoztam az év végi visszatekintések divatjához, és végigolvastam 2019 írásait. Ha rövid akarok lenni, és csak egy írást ajánlhatnék egy képzeletbeli olvasónak, akkor az az első gyilkosságot feltáró novella lenne - itt a nyelv és a történet nagyjából koherens és végig élvezhető egységet alkot. 

Nyelvileg a kurucok ellen harcoló különítmény esete is tetszik újraolvasás után is, azt gondolom, ha nem vetjük össze korabeli szövegekkel, akkor egészen érdekes a stílus.

Ugyancsak az E/1 és a könnyed elbeszélői hangnem miatt szerettem a "Kísért a múlt"-at. A "Dallam és szöveg" (melynek a blogcíme sokkal jobb) egy nagyobb ívű történet része, és egyfajta - szerintem jól sikerült - lezárása is. Végül a történetiség és az atmoszféra okán a kezdő ingatlanügynök sorsát emelném még ki, mellesleg ennek a kísérőfotója a kedvencem ebből az évből.

Sajnos az alternatív szocializmusban játszódó sztori sok lehetőséget kihagyott, úgy érzem, elég gyors ütemű a zárlata. Két történet is az erdőbe viszi áldozatát, ahol farkasember és boszorkány vár rájuk - hát ez nem túl eredeti. A gyermekmolesztálás mint téma erős, de a büntetés a végén kissé talán esetlen. Az "Ásni novemberben"-t pedig mintha kései metoo vadhajtás lenne (pedig nem, lásd a keletkezéstörténetet).

Az idei legjobb írás tematikája adta az ötletet, hogy az év zárásaként összeszedjem az Isten ciklus novelláit egy rövid, hatvanoldalas kötetbe. Úgy érzem, ez a téma, a teremtés, a hajdani édenkert, a haragos, a jó és a büntető Isten alakja nagyon is inspiráló számomra, függetlenül attól, hogy a vasárnapi kereszténységről és általában a  hivatalos vallásokról mit gondolok. Nem került a kötetbe az összes, vallást, végítéletet, gonoszt érintő írás, csak azok, melyek valamilyen módon összekapcsolódnak (és színvonalasabbak). Van ugyanis pár vezérmotívum, mely végigkíséri a történeteket (így mániám, az a bizonyos fa, mely nem hoz nálunk, északon gyümölcsöt), de a legfontosabb, hogy a teremtéstől számított időbeli sorrendbe rendeztem őket, így a kezdetektől a végig kiadnak egy impozáns ívet. Az első novella új, itt olvasható először, az utolsó előtti pedig a neten eldugva létezik ugyan - de a blogon nem publikáltam eddig. 

A kötet elérhető PDF, MOBI és EPUB formátumban.

Jó olvasást.

Hol fáj anyu, kérdezte anyám a haldokló nagyanyámat.

Mindenhol.

Karácsony előtt

Emlékeiben azokban a napokban a ködből folyton előszitált az eső, és a fák felett halovány derengésként kereste az utat a napfény lefelé, a földre, de nem tudott áttörni a vastag paplanon, és ők, az emberek, a hátrahagyottak remény és cél nélkül bolyongtak a világban, várva az elkerülhetetlent.

Az olasz megrendelő és Balázs járt a fejében, mikor felfelé ment a nyikorgó lifttel a harmadikra, mellette egy öregember állt, kicsit előrébb, így láthatta a sárga hajcsomók alatt koponyája simaságát, valami nagy együttérzés szállta meg, kedve lett volna beletúrni az öreg ritkás üstökébe, és mint kisgyereknek, megsimogatni a buksi fejet, de aztán eszébe jutott, hogy a pasztellszín szövetből is el kell indítani még a héten egy szállítmányt a lengyeleknek.

Megcsörrent a mobil, persze Balázs volt az, ismét van valami gond, folyton a gondok. Kinyomta, és belépett a kórterembe, nem a hatos, hanem a negyvenkettes volt, és megcsapta az orrát az a nehezen leírható a szag, a vizelet, az öreg testek, a gyógyszer, az éjjeliszekrényen puhuló, félig megevett banán, a tüdőkből előgomolygó gyógyszeres esszencia keveréke, melyet jó öt perc után megszokott a látogató.

Az anyja elrévedve feküdt félig ülő helyzetben, sovány teste kirajzolódott a foltos és – milyen költői eszköz ez? – rojtos fehér kórházi paplan alatt. Ahogy a férfi, a fia, az öltönyös, merev és esetlen, mindig hajszolt és ideges idegen árnyéka rávetült, szeme megrebbent és fókuszált, majd mély zihálás hagyta el kiszáradt ajkát, a fia felé nyúlt, mire az infúziós állvány, mellyel karja egy életet adó vezetéken át volt összekötve − megrezdült.

A férfi közelebb húzta az állványt, majd előkotorta az ágy alól a háromlábú kopott kisszéket, és leült rá. Úgy érezte magát, miközben megfogta anyja izzadt és merev kezét, mintha ismét gyerek lenne, aki szülei lábánál kuporog, de most az, amit néz, nem a tévé bűvös kékje, hanem egy másfajta műsor, a szenvedés, az álom, a kábulat és a fájdalom örök darabja, ami itt zajlik és most, és a férfi tudta, hogy ezt az előadást soha, haláláig nem fogja elfeledni.

− Hogy vagy, anya? – kérdezte halkan, noha a másik három beteg aludt, vagy mint az ablak melletti öregasszony, aki lerúgta magáról a takarót, és hálóingét felhúzta derekáig, feltárva ráncos és sovány alsótestét, merev tekintettel bámulta a paplant, és ha néha nem rebbent volna szempillája, a férfi azt hitte volna, már halott.

− Nagyon fáj, kisfiam – mondta az anyja mindenféle pátosz nélkül, noha egykori magyartanárkánt tudta, milyen erőltetett áthallás lehet e pár szó, de persze egyiken se foglalkoztak már ilyesmivel. A férfi felnézett az infúzióban lévő menedékre, a gyógyírre, a koktélra, ami nyugalmat szerezhet nemcsak anyjának, hanem − be kellett ismernie −, neki is: − Kapsz fájdalomcsillapítót? – kérdezte rekedten.

Az anyja nagy sokára bólintott: − Igen. De már nem elég. Ez rosszabb mindennél – motyogta.

− Felültesselek? – kérdezte a fia, mire az asszony bólintott. Amint azt az első nap, immár három hete, észlelte, anyja a terem rossz ágyát kapta, a támla támasztéka sajnos eltörött, ezért az egyik ágy alól csent háromlábú széket kellett beékelni a fejrész és a fal közé, így az asszony ülő helyzetbe kerülhetett. A férfi egy vízkőcsíkos pohárba ásványvizet töltött, közben benézett a kis szekrénybe, ott volt érintetlenül a banán és a benzinkútnál vett szendvics is: − Nem ettél, anya – mondta némiképp szemrehányón. Az asszony a pohár pereme felett esdeklő tekintettel nézett rá, miközben mohón itta a vizet, majd amikor végzett, és a férfi letörölte a ráncos arcon lefutó cseppeket, csak a fejét csóválta. – Nem vagyok éhes. Későn jöttél.

− Baleset volt az úton, egy mentőautó karambolozott. Enned kell – jelentette ki a férfi, és hirtelen úgy érezte, megfordultak a szerepek, ő lett a felnőtt, és a nő, aki felnevelte, aki tanáros szigorúsággal végigvezette őt a gyerekkoron, immár saját lányaként várja az ítéletet. De igazából nem várt semmit. A pozícióváltástól és az ivástól és a gyógyszerektől olyannyira elfáradt, hogy feje oldalt csuklott, és elszenderült. A férfi várt pár másodpercig, míg az anyja szuszogni nem kezd, ekkor a kabátjához ment, kivette a cigarettásdobozt és az arany öngyújtót, és kilépett a folyosóra. A háta mögött az egyik öregasszony sirálykánt rikoltott egyet álmába − már nem lepődött meg rajta, számtalanszor hallotta az elmúlt napokban.

Két helyen volt dohányzásra lehetőség a kórház területén, ő most a távolabbi, az udvar végében lévőhöz ment, a rámpához, ahol a szennyest és a tiszta ágyneműt szállító autók álltak meg. Itt mindig csak kevesebben jöttek, mert egy széljárta hely volt, az egyik oszlopra dróttal konzervdobozt kötöztek, ez volt a csikkgyűjtő, ennek ellenére rengeteg csikk volt a földön is, és a falra, a raktárajtó mellé egy kopott táblát szögeztek, rajta a dohányzást engedélyező felirattal. Egy nővérke állt fent a rámpán, és a másfél méteres mélységet szegélyező korlátnak dőlve cigarettázott. A férfi futólag végigmérte, nem mintha nagyon izgatták volna az egyenruhás nők, de valahogy ismerősnek tűnt, azt gondolta először, hogy talán hajdani osztálytárs, olyan, akit maga után hagyott a szülővárosával együtt, jó harminc éve, közvetlenül az érettségi után, de nem, egy idegen volt. Később próbálta felidézni a vonásait, de csak annyi maradt meg belőle, hogy vékony, fekete hajú, meghatározhatatlan korú asszony volt, hátát egy piros pulóver melegítette, és a haját kiengedve hordta, mely kissé szabálytalanak tűnt. És talán a szemei, a fekete szemei.

− Ki hinné, hogy egy hét múlva karácsony van? – kérdezte az asszony csöndesen, mikor megállt tőle három méterre, és rágyújtott, noha az előzőt épp most nyomta be a konzervdobozba. A férfi megvonta vállát, és a töredezett betonnal borított udvara mutatott, melyen az orvosok deres autói parkoltak: − Az idő elég hideg hozzá.

Épp feltámadt a szél, és hókristályokat pörgetett, napok óta ez volt, reggel esőszitálás, mely délutánra havas szikrázásba váltott, hogy az egészből éjszakára nem maradjon csak a holdfényben csillogó, cukormázas táj.

A férfi érezte, ahogy a nő végigméri, közben azt is, hogy megrezdül a mobilja, melyet a kórteremben mindig lehalkított, noha tudta, a négy beteget már semmi nem zavarja. Balázs hívta.

− Rokonhoz? – kérdezte a nővér. A férfi intett, hogy egy pillanat, majd fogadta a hívást.

− Szia, az olaszok ismét téged kerestek, hogy ha nem indítjuk el ma a szállítmányt, felmondják a rendelést, és nagyon komolynak tűnt a csávó, mi legyen, mit csináljak? – hadarta Balázs, és a hangja, mely majdnem mindig idegesítette, most olyan volt, mint egy kétségbeesett kisgyereké. A férfi mély levegőt vett, majd kifújta, s csak azután válaszolt: − A debreceni anyagot már összeraktuk?

− Most rakják – jött azonnal a válasz.

− Szedjétek ki belőle a különbözetet, és induljon el az olaszoké – adta ki a férfi az utasítást.

− De a debreceniek már egy hónapja leadták a rendelést.

− Nem érdekel. Az olasz partner fontosabb. A debreceniek helyett találunk mást – vágta el a további ellenkezést a férfi, majd várt, míg a másik ki nem mondja, amit ki kell mondania: − Rendben.

− Ma este már ne hívj – ez inkább egy fáradt kérés volt, nem főnöki utasítás, mire Balázs halkan elköszönt. Mikor bontotta a vonalat, eszébe jutott a nővérke kérdése: − Az anyám. Nagyon beteg. Neki…– kereste a szavakat, és hogy mit mondhat el egy idegennek, de aztán arra gondolt, itt, a kórházban senki nem idegen −…nagy fájdalmai vannak. És a gyógyszer már nem sokat segít. Már nem nagyon tompít rajta – hirtelen megérezte, hogy nem tudja abbahagyni, hogy gyónni fog, és hogy ez jól esik, nem nézett a nőre, a kristályos csillogást figyelte az udvar fáinak hátterében: − És én nem tudom, mit csináljak. Az orvosunk, Barlóti doktor, mindent megtesz, gondolom, a nővérek is, de a doktor azt mondja, ez a legerősebb fájdalomcsillapító, és hogy nem tud mit tenni, és ez a tehetetlenség, ez egyszerűen megőrjít, meg a várakozás, hogy én is és anya is csak azt várjuk, hogy legyen vége már, de a doktor úr azt is mondta, hogy anyám szervezete nagyon erős, akár még hetekig is elhúzhatja, nem mondta, de tudom, azt akarta igazból ezzel kifejezni, hogy akár hetekig is elkínlódhat – tehetetlenül kiengedte a füstöt magából, ami most zihálásnak tűnt: − Bárcsak…bárcsak lenne valami megoldás.

A nővér elnyomta a cigarettát az oszlop falán, melyen tucatnyi fekete sebhely sötétlett, majd zsebébe nyúlt, és elővette a dobozt, aztán észlelte, hogy üres, összegyűrte, és visszarakta zsebébe: − Van egy szál cigije? – kérdezte a férfit.

Az bólintott: − Persze – és elővette a cigarettatárcáját a zsebéből, előzékenyen kihúzott belőle egy szálat, és később arra is emlékezett, hogy a nőnek feketére vagy sötétkékre volt lakkozva a körme.

Figyelte, ahogy a másik rágyújt, olyan volt, mintha a hüvelykujja végéből varázsolná elő a lángot, aztán nézte, ahogy az első füstgomolyag kijön azon a vékony, színtelen ajkakon. Megborzongott, talán egy kezdődő betegség jeleként: − Bocsásson meg, hogy kifakadtam…− mondta csöndesen, és hátrébb lépett, el az asszonytól.

− Semmi gond. Elég régóta itt dolgozom ahhoz, hogy ne lepődjek meg az ilyesmin – mondta a nővér színtelen hangon, majd figyelmesen ismét végigmérte a férfit, és így folytatta: − Talán van megoldás arra, hogy mind a kettejüknek nyugodt és békés karácsonya legyen.

− Nyugodt és békés? – nézett rá a férfi.

− Békés – bólintott a nővér.

Kis csönd állt be köztük, egészen addig, míg a férfiban az értetlenség átváltott a megértés izgatottságába. Érezte, kiszárad a torka, ezért nem is tudta végigmondani, amit akart: − Úgy gondolja…

− Ahogy mondtam, elég régóta dolgozom itt – a nővér mintha nem is hozzá beszélt volna, inkább magának, mert tűnődve folytatta: − Láttam már ezt-az. Láttam már olyan éjszakai műszakot, mely során a nagy fájdalmak véget értek. Vannak dolgok, lehetőségek, eszközök, melyek meggyorsítják a természetes folyamatot, megnyugvást hoznak a nehéz időkben. Vannak lehetőség, melyek által a szükségszerűt előbbre lehet hozni.

Elhallgatott, majd várakozóan a férfira nézett, aki viszont maga elé bámult. Forróságot érzett ujjaiban – a csikk már szinte tövig égett. Ledobta maga elé a betonra, és eltaposta.

− Mennyi? – kérdezte aztán.

A nővér megcsóválta a fejét, de mivel a másik nem figyelt rá, mondta is: − Az ár nem lényeges. Most. Később majd igen. Ha túl leszünk rajta. Ha túl leszünk mindenen. Addig is, menjen békével.

− Mindennek van ára – makacskodott a férfi. – Jobban szeretem tudni megegyezés előtt azt, hogy…

− Keresse holnap Kis Esztert a mínusz egyen – vágott közbe a nő türelmetlenül. – Induljon. Nem lenne jó, ha ma együtt látnának minket.

A férfi, mint engedelmes katona vagy inkább szolga, vagy inkább mint egy alvajáró, megfordult, és elindult lefelé a rámpán.

− De előtte mondja ki – szólt utána a nővér élesen, parancsolóan. – Mondja ki, hogy akarja.

A férfi megtorpant, és nem moccant. Valahogy érezte, hogy ez lesz a legrosszabb, maga sem értette miért, aztán eszébe jutott anyja arca, a fájdalom azon a szeretett arcon, az utazgatás a fővárosból, a hosszú és gyötrő autóút, melyet még ki tudja hányszor kell megtennie, melyek felemésztik lassan a lelkét, az életét, a várakozás az elkerülhetetlenre, ami mindennél rosszabb, és a tehetetlenség, hogy nem tud segíteni, illetve most mégis, most kiderült, tud.

− Akarom – mondta csöndesen, remélte a másik hallotta, aztán otthagyta őt, visszament  a kórterembe, kiszedte a széket az anyja háta mögül, és visszaengedte gyengéden a támlát, mindeközben anyja végig aludt, és ezt kihasználva megcsókolta homlokát, érezte az öregasszony test pállott szagát, a gyógyszerek szagát, a mosdatlan bőr szagát, a  vizelt szagát a pelenkában, melyet a nővérek olyan baromi ritkán cseréltek, hiába adott nekik mindig egy ezrest, ha jött, de most, kifelé ment egyiket se látta, alkonyodott már, ahogy kisurrant  a kórházból akár egy tolvaj, vagy nem is, mint egy gyilkos.

Anyja házához ment, nem haza, a fővárosba. A lakás, egy harmadik emeleti kis ingatlan a város szélén, barátságos lakókkal, tiszta lépcsőházzal, melyben gondosan ápolt növények árasztottak zöld szagot, üresen és hidegen várta. Direkt nem anyja ágyába, hanem a nappaliban lévő kanapéra feküdt, tévézett éjfélig, előtte az asztalon ott volt a tévéújság, de tudta, hogy három hete elavult, azóta, mióta.

Éjfélig bírta, addig őrlődött, nem is figyelve a Jóbarátok ki tudja hányadik részét, azt, amiben az egyik csaj azt hiszi, megkérik a kezét, éjfélkor felpattant és kimondta: − Nem akarom – nyögte, majd kezébe temette arcát: − Anya, nem akarom, hogy – suttogta, aztán felrángatta a cipőjét, felkapta a nevetségesen könnyű ám ennek ellenére meleg és persze drága kabátját, és már az ajtóban volt, amikor eszébe jutott. Csak állt ott, kezét a kilincsen hagyva, és érezte, ahogy a megkönnyebbülés hullámai elöntik. – Hogyan találná meg? Hiszen nem is mondtam meg neki anya nevét – suttogta boldogan, majd az ajtónak dőlt, aztán leroskadt a földre, érezte a padló hidegét, az előszobában nem volt fűtőtest, és ki tudja meddig tartott, míg visszamászott a kanapéra, de végre megnyugodva és elégedetten álomba szenderült, közben végig azon járt az esze, hogy az anyja biztonságban van.

Hajnalban riadt, arra, hogy a mobilja rezeg a dereka alatt. Kábán kotorta elő, felült, és fogadta a hívást. Engedelmesen igenelt, hogy igen, ő az, majd meghallgatta az üres frázist, férfi beszélt, nem Barlóti, egy másik orvos, aki ügyletben volt az éjszaka, hangja kásás volt az éjszakai műszaktól, mely során meghalt a férfi anyja.

Lezuhanyozott, és míg folyatta magára a túl forró vizet, próbálta megvizsgálni önmagát, hogy most mi van, mit érez, de csalódottan vette tudomásul, hogy nincs megkönnyebbülés, csak egyfajta üresség, egyfajta cél nélküliség, mint amikor bent, a cégnél megoldott valami nagy problémát, mint például az olaszokkal, és utána már nem a siker érzése jön, hanem az, hogy mikor jelenik meg vajon az újabb megoldandó dolog.

A kórházban először a negyvenkettes kórterembe ment, de ott már csak az üres ágy fogadta, az anyja cuccait, a szemüvegét, üres pénztárcáját, a ruháit egy zacskóban kapta meg a nővérpultnál, ahol a hivatalos iratokat is ki kellett tölteni. Barlóti akkor futott be, mikor végzett, részvétet nyilvánított, majd ment is a dolgára, tudta, a férfi már nem fog neki pénzt adni, már nem volt fontos számára a közvetlen viszony, a megnyugtató, vigasztaló hang, ami bármennyire is álságos volt, mégis, némiképp hatott a hozzátartozókra.

Visszament a házhoz, és elhozta a ruhát, amit anyja gondosan és előrelátóan összekészített még mielőtt bekerült a kórházba, ott volt, ahol mondta, hogy lesz, a nagy szekrény felső polcán, egy szatyorba. A férfi belenézett: csupa fekete, kombiné, szoknya, talán még bugyi is. A faliszekrényből egy fekete, csatos cipőt választott, azt egy másik szatyorba tette, majd visszament a kórházhoz. A recepción elmagyarázták neki, hogy az elhunyt – most már ez volt az anyjához kapcsolódó szakszerű kifejezés – a mínusz egyen van.

A férfinak csak akkor jutott eszébe, hogy hol hallott már erről az emeltről, amikor kiszállt a liftből, és az éles neonfénnyel együtt megcsapta a hipó szaga. Itt is volt egy pult, és ahogy odalépett a szigorú tekintetű fiatalemberhez, aki mögötte ült, majdnem Kis Esztert kérdezte, de aztán észbe kapott, s az anyja nevét mondta. A fiatalember ellenőrzött valamit a képernyőn, majd a férfinál lévő szatyorra pillantott. – Átvegyem, vagy meg akarja nézni? – kérdezte, és a férfi hálás volt neki amiatt, hogy a hangjában némi együttérzés csengett. – Megnéznem – mondta halkan.

A filmekből ismerős nagy terembe mentek, ahol hideg volt, és a falakban acélajtók fénylettek. A fiatalember a tizenkettest nyitotta ki, majd kihúzta a tepsit, és gyengéden lehajtotta az asszonyról a lepedőt. A férfi érezte, hogy nem fog tudni sírni, inkább riadt viszolygás öntötte el, ahogy a hideg fejbőrhöz nyúlt, de mivel a másik, az élő figyelte, végigsimította anyja ráncos, elidegenedett arcát, majd bólintott, mire a fiatalember eltüntette a testet.

Már kifelé mentek, és nem kellet volna sok, hogy az egész elfelejtődjön, a múlt homályába vesszen, egy meg nem történt, ijesztő, de mégis hihetetlen eseménnyé silányuljon, ám ekkor a férfi nem bírta ki, és megkérdezte: − Beszélhetnék Kis Eszterrel?

A fiatalember megtorpant, felnyúlt a bajszához, megtapogatta, majd rekedten így szólt: −Az ápolóval?

A férfi bólintott. Maga sem tudta még, mit fog mondani neki. Talán csak annyit, hogy hálás azért, amit felkínált, de időközben ugye megoldódott a dolog, és.

− Ő meghalt – mondta élesen a fiatalember, majd elindult.

− Az nem lehet – értetlenkedett a férfi, és érezte, hogy valami lassan közelít felé, nem szabadna folytatnia, de egyszerűen nem bírta abbahagyni: − Tegnap délután beszéltem vele – intett –, odakint.

A másik erre felhorkant: − Tegnap délután, mi? − Végigmérte őt, indulatosan lépett is felé, mint aki támadni akar, de aztán elment a férfi mellet, az egyik, fal mellé tolt hordágyhoz sietett, és szinte erőszakosan rántotta le a leplet, mennyivel más, mint ahogy anyámmal bánt, gondolta a férfi, aztán lassan közelebb ment a feltárt hófehér testhez, a meztelen testhez, mellkasa közepén a jellegzetes ipszilon vágással, a szépen elomló fekete hajjal, a vékony ajkakkal, a megjegyezhetetlen, ugyanakkor nagyon is ismerő arccal.

− Tegnap reggel, a hatos úton volt egy karambol, ő volt szolgálatban a mentőautóban, és…– magyarázata fiatalember, de a férfit innentől már nem hallotta, arra figyelt, ami végre odaért hozzá, arra, amit tett, amit kért és amit feláldozott érte cserébe.

És rázuhant a sötétség.

vége

Bolberitz Pál kitűnő könyvében (Isten, ember vallás - Ecclesia 1981, elméletileg itt elérhető) alaposan végigveszi az istenérveket, melyek közül engem Anzelmé bűvölt el a leginkább a maga egyszerűségében. Sokszor tűnődtem, hogy én, ha módomban állna, milyen minőségű istenérvet tudnék alkotni - ez a szöveg egyfajta irodalmi kitérő válasz erre a kérdésre. Az ötlet már rég megfogalmazódott bennem, ami jött hozzá, az nagyjából Dawkinsnak, Mikszáthnak, Nietzschenek és az Óstestamentumnak köszönhető. És persze benne van gyerekkorom egyik első emléke, az Ipolytarnóci őslelet, a megkövesedett, hatalmas fenyő, mely akkoriban még szabadon, nem üveg alatt volt látogatható, meg lehetett érinteni, akár le is törhettem volna belőle egy darabot, de még fontosabb volt, hogy megéreztem, míg ott álltam mellette, hogy milyen őrjítően hatalmas távolságokat köt össze az idő. A fenti kép pár kilométerrel arréb, a kissé túlzó elnevezésű  Palóc Grand Canyonban készült, idén nyáron, nagy melegben, allergiától elgyötörve. 

Egy ismeretlen istenérv

Dombok. Fák. A fák felett a délutáni ég kékje. Csillogó napsütés. Lágy szél. A fák levelei suhognak.

Por kél a földúton, mely a paplakhoz vezet. A tornácon két úr ül. Egy idősebb és egy fiatalabb. A pap, köznapi ruhában, öregedő, tagbaszakadt férfi. A másik, egy mokány, bajuszos, komor tekintetű fiatalember. Lassú, vontatott beszélgetés. Pipafüst. A távolban egy nyáj göndörödik elő a füves, fás domboldalról. Kolompszó, bégetés hangja.

– Bizony, az isteni teremtés bizonyítéka ez a táj. Árkádia maga, az egyszerű, békés lelkek otthona – bólogat elégedetten a pap, s nagyot szí pipájából. – Mintha maga az Úr festette volna fel a semmi vásznára e dombokat, a kék éget, s amottan, azt a nyájat, nemde?

A fiatalember elmélázva hallgat, a legyet figyeli, mely jobb kézfején mászik. Baljában a pipája, nem tudja leütni az állatot. Talán nem is akarja.

A két férfi beleiben erős húsleves. Főtt marhalábszár. Sült oldalas. Elégedetten érzékelik a teltséget. A gyomor savai hathatósan dolgoznak. A légy elszáll a kézről, mire a kézhez tartozó test moccan. – Ha már itt tartunk, tisztelendő uram, hallottam, újabb csontra akadt – mondják a keskeny, minden érzékiséget nélkülöző ajakak.

A pap bólint, nagyot szusszanva feláll, majd visszahuppan: – István! – kiált, mire a ház mélyéről dörmögés a válasz: – Hozza már ki azt a fogat – harsogja a pap, majd az alakot figyeli, aki a dombok közt tekergő úton tűnik fel. – Ej, kit ver ide a jó dolga? – morogja maga elé, szemét erőltetve. Húsos, négyszögletes arca piros, nem a naptól, nem a megivott szőke boroktól, hanem általában a rossz vérellátástól. Hosszú, egyenes szálú haja, mely ezüstbarna a kortól, szemébe hull, most dühösen hátrasimítja.

– Úgy látom, egy paraszt – jegyzi meg a fiatalabb.

 Mellettük, a nagy faajtón, középkorú férfi lép ki a házból. Kocsisruha van rajta, barna, széles vállú ember, arcán hosszú forradás. Egy szövetbe burkolt tárgyat ad oda a papnak, aki biccent, int, hogy elmehet, de a másik is észreveszi a közeledőt, megáll, majd fürkészi: – Ki lehet az? – kérdi inkább magától.

A pap kibontja a csontsárga, kopott, koros dolgot a szövetből és átnyújtja a vendégnek: – Őskori cápa foga – mondja magyarázólag. – A visnyói oldalban találtam, az erdő alatt, a mészkőfalban. Az az üledékes rész volt az őskori tenger alja.

A fiatalember elgondolkodva forgatja a csontot, megkocogtatja, elismerően bólogat. – Jó nagy állat lehetett – jegyzi meg.

– Vagy harminc méter hosszú – bólint a pap. – Már ha arányosítjuk egy minálunk honos ragadozó haléhoz.

– Olybá tűnik, jó régi – jegyzi meg a vendég óvatosan. – Tán régebbi, mint a Föld teremtése.

A pap erre csak a fejét csóválja: – Imre, Imre – mondja feddőn: – Már beszéltük volt ezt. A mi világunkat az Úr hatezer éve teremtette. Ezt mondja a teológia – óvólag felemeli vaskos ujját: – De ez nem zárja ki, hogy előtte más világ is létezett, amit aztán az Úr eltörölt.

A fiatalember ajkán gúnyos félmosoly jelenik meg: – Ha ez így is van, az azt jelentené, hogy az előző világ nem volt tökéletes. Márpediglen – felteszem – azt is az Úr teremtette volt. Ennek okán pedig feltételezhetnők, hogy az Úr teremtései olykor nem tökéletesek. Ha pedig így van…

– Túl messzire visz minket ez a gondolat – vág közbe ingerülten a pap.  Feláll, majd a tornác korlátja felett a pipa hamuját a rózsabokrokra üríti. Közben beér udvarára a dombok közül a mind nagyobbra növő alak. Egy férfi, fakó ruházatú parasztember. Kalapját levéve megáll az udvar közepén, fejet hajt: – Dicsértessék a Jézus Krisztus.

A pap unottan biccent: – Mindörökké, ámen. Mi járatban vagy, fiam?

A parasztember közelebb jön, arcán lassan megjelent valami vágyféle, amiből a pap csak lassan olvassa ki a mohóságot.

– A nyájat legeltettem a csetverci hasadéknál, amikor nagy robajt hallottam. Lementem a hasadékba, hát látom, az oldalába megnyílt a föld.

– Megnyílt? – áll fel a fiatalember is székéből: – Hogyan?

– Mint egy barlang – bólogatott a hírhozó. – Mély, akár egy ember is beleférhet.

– Bementél-e? – kérdezi tőle a pap.

– Nem én – jött a válasz gyorsan. – De tudom, hogy a tisztelendő úr érdeklődik a régi dolgok iránt, ezért siettem ide, a nyájat a fiamra hagytam, hogy hozzam a hírt. Lehet odabe akármi…

– Melyik az a csetverci hasadék? – kérdezi most a fiatalabb csöndesen, felriasztva a papot tűnődéséből.

– Fent, a Karancs felé. Mészköves, szikes talaj az is. Éppenséggel lehet bent valami…

– Nézzük meg, estig van időm, ha elérjük – ajánlkozik a fiatalember. A pap szótlanul mered rá, arca elkomorul: – Nem is tudom…– mondja csöndesen.

Egy pillanatra minden megáll, a nap, a szél, a lélegzetük, talán még a világ is a forgásában, talán még az idő is, mert várja minden a válaszát: – Legyen.

Intett Istvánnak, aki még mindig ott állt a lépcsőn: – Adjon ennek a jóembernek pár garast meg egy pohár bort, ha már ekkora utat megtett. Aztán fogjon be a kocsiba, hozzon lámpásokat, kötelet és rakjon be takarót is, mert fáj a derekam.

A hírhozó hálásan hajlongott: – Köszönöm, tisztelendő uram – de a pap már nem foglakozott vele, visszacsomagolta a szövetbe a fogat, ami ott sárgállt a kis asztalon, nádból font székeik közt, majd a fiatalemberre nézett, végigmérte pantallóját, csizmáját, mellényét, aztán bólintott: – Lehet, poros lesz a ruhája.

Három óra is elmúlt, mikorra elindultak. A pap és vendége is a szekéren utazott, a lovat, melyen a fiatalember érkezett Gyarmatról, bekötötték a pap istállójába. Az ifjú fennen hangoztatta, a kis kitérő után haza kell mennie, hogy vacsorára anyjánál lehessen, aki aggódik, ha sokáig elmarad.

Míg elhaladtak a nógrádi táj színfalai előtt, komótosan beszélgettek, politikáról, vármegyei és országos viszonylatban, történelemről, a fiatalember épp az antik Rómát tanulmányozta, vagy környékbeli leányokról, akiket a pap kiszemelt vendégének. Közben néha meghúzták a demizsont, amit István állított be a lábukhoz, olykor elpihentek, tán még álomba is szenderültek a kerekek egyhangú zörgésére, a pacsirták és fülemilék énekére, és a gyenge szélben susogó fák hűvös leheletére.

Hamarosan beértek az erdőbe, majd az út felfelé kapaszkodott, a dombokból mind meredekebb hegyoldalak lettek, a tölgyesek közé fenyő vegyült. István lassabb iramra fogta a lovakat, és néha meg is álltak, hogy az állatok pihenjenek a meredeken. A pap az egyik ilyennél, egy platón leszállt a kocsiról, és az alattuk elterülő tájra meredt, majd egy szürke csomóra mutatott: – Az ott Gyarmat, látja.

A fiatalember közben odább ment, megoldotta, s letolta nadrágját, vizelt, így csak háta mögött tudott odatekinteni.

– Milyen távolinak tűnik, noha alig pár óra alatt elérnénk – magyarázta a pap vidáman. – Nohát, azt hiszem, az Úr is így látja az időt. Számára a történelem pusztán pár óra távolság ide vagy oda.

A fiatal férfi most meghúzta nadrágszíját, majd visszasétált a paphoz, és megállt mellette: – Ha az a cápafog idősebb a Teremtésnél magánál, akkor én úgy látom, mintha ez alapján az Úr egy színi rendező volna, aki ide-oda szaladgál az egyes jelentek közt, s kijavítja a hibát, amit színészei vétenek.

A pap a fejét csóválta, majd megfordult, és Istvánt figyelte, aki a kocsi kerekét olajozta egy kis kannából: – Ki látott már olyan darabot, ahol az egyik színből vissza lehet térni egy korábbiba? Azt gondolom, a Teremtés után a világunk sorsára lett hagyva, az Úr nem javítja meg a történelem kerekét csak azért, hogy mind jobb és jobb legyen annak menete. Ha így lenne…

Elhallgatott, de a másik kíméletlenül bejezte: –…azzal elismerné, hogy a teremetés tökéletlen.

Komoran szálltak vissza a szekérre. Jó fél óra kocsizás után egy meredek parton álltak meg.

– Itt kezdődik a hasadék – mondta István, és a fák közé mutatott. A két férfi leszállt, megvárták, míg a kocsis kiköti egy fához a lovakat, majd óvatosan, mind a hárman leereszkedtek a mélybe.

Odalenn a horhos alig embernyivé szűkült. Sötét és nedves volt a lég: – Akárha a pokol bejáratánál lennénk – jegyezte meg a fiatalember, mire a pap csak bólintott. István mogyorófa botot vágott nekik kisbaltájával, majd megindultak lefelé. – Alig száz méter az egész, nem lehet messze…– biztatta őket a szolga dörmögő hangon, amiből sütött az értetlenség, hogy minek is jöttek ide.

Valóban, pár perc után, egy enyhe hajlat mögött megpillantották az omlást. A hasadék fala háromszög alakban megnyílt, és sötét üreg képződött szövetén. Belülről hideg agyagszag áradt.

– Bemenünk ide? – csodálkozott István, mire a pap megköszörülte torkát, majd előre lépett, aztán megtorpant, és kinyújtotta kezét: – Lámpást.

István mécsest rakott a lámpába, meggyújtotta, és átadta, így a pap elsőként léphetett a barlangba. Meggörnyedve nyomult előre, a falak a vállát érték. István meggyújtotta a másik lámpát is, és a fiatalembernek adta, majd mind a ketten követék a papot, akinek hangja visszhangosan szólt hozzájuk odabentről: – Jöjjenek, kiszélesedik a járat.

Valóban, szinte szobányivá terebélyesedett, a lámpák fénye csillogó, rücskös kövön táncolt, fentről víz csöpögött fejükre. A pap kést vett elő tarisznyájából, és a falba vájt vele, majd a lámpa fényénél megvizsgálta a törmeléket. – Érdekes. Agyagos kőzet, nem mészkő. Mintha folyó lett volna itt.

– Folyó? – nyögött fel István. – De már gondolom, kiszáradt, tekintetes uram.

A pap nem válaszolt, továbbindultak, a falak ismét összeszűkültek, majd jó húsz méter múlva kitágult a tér, és egy valóban nagy helyiségbe értek, melynek szélei elvesztek a sötétségben.

– Káprázatos – nyögte a fiatalember, és belesétált a feketeségbe, a pap pedig letérdelt, az üreg padlózatát kezdte vizsgálni, aztán beleszagolt a levegőbe: – Érzi ezt a kénes illatot, Imre? Tőzeges kipárolgás. Valami ősi folyammederben járhatunk, amit elöntött az iszap – ujjai közé csippentett a talajból, elmorzsolta: – De mindez jó régen történhetett.

– Győjenek ide! – hallatszott a hátuk mögül mire mind a ketten a kiáltás irányába fordultak. István a fal mellett állt, kezében egy gyertyával, és a lába elé bámult. A másik kettő odasietett, és a három lámpa fényénél már nagyon jól látszódott, hogy mit talált a szolga. Egy kar nyúlt ki a barlang talajából.

–  Olybá tűnik, elnyelte az iszapáradat. Talán itt érte, és menekülni akart – jegyezte meg izgatottan a pap, majd letérdelt a lelet mellé, óvatosan megfogta, körbetapogatta: – Sziklakeménységűvé dermedt – bólogatott: – Valószínűleg a levegő és a húsba beszivárgó agyag konzerválta. – sietve körbeforgatta a talajt a kar körül, majd elkaparta a kitermelt földet. – Találni ilyen köves maradványokat Tarnócon is.

– Mit csinál, tisztelendő uram? – kérdezte szinte könyörögve István.

– Kiásom. Segítsenek – nézett fel rájuk a pap, kinek szeme mint mohó macskáé csillogott a sárga fényben.

– Nem jó a holtakat bolygatni – jegyezte meg erre a szolga, de aztán csak letérdelt, és a baltával óvatosan forgatni kezdte a földet. A fiatalember is csatlakozott, jobb híján a botja hegyével segített nekik.

Gyorsan haladtak, mert a testet körülölelő réteg mint főtt tojásról a héj vált le a halottról, így hamarosan előbukkant a fej csúcsa, meg a bal válla, aztán a vállgödre, de ekkorra már a fej szabad volt, az arcot még egy nagy rög fedte, amit a pap óvatosan megvizsgált, aztán a halánték mentén lefeszegette.

A látványtól, ami elé tárult, döbbenten hátraugrott, és el is esett, a fenekére, a lámpa kigurult kezéből. A más kettő először nem értette, mi a baj, aztán észrevették, és csak bámulták elhűlve a leletet.

– Talán az agyag kimarta – jegyezte meg a fiatalember, mire a pap visszaóvakodott a földből kimeredő torzóhoz, és egészen közel hajolva megszemlélte a szinte tökéletesen épen maradt, konzerválódott koponyát. A bőr ráfeszült a csontokra, a fülek kissé elfonnyadtak, az íny visszahúzódott, ezért a fogak rávicsorogtak a világra, jelezve az utolsó pillanatok, a fulladás kínját.

– Nem – csóválta fejét a pap. – Nem, a csont sima, nyoma sincs szemnek.

Az előttük sárgálló ősi fejen ugyanis minden olyan volt, mint az övéken, kivéve azt, hogy a szemgödrök és a szemek hiányoztak róla, csupán sima, egyenletes felület feszült az orrnyereg két oldalán.

– Temessük vissza – kérte a pap, hangja gyengén csengett a különös levegőben. Társai némán engedelmeskedtek, bár a fiatal férfi többször megtorpant, mint aki mondani akar valamit, de aztán elnézte az öregember kopár tarkóját, és inkább nem szólt. Mikor végeztek, pár másodpercig mozdulatlanul álltak a földből most is kimeredő kéz felett, végül a pap belerúgott, és az halk reccsenéssel letörött, és a barlang sötét részébe repült. Most már szinte semennyire nem lehetett megkülönböztetni a test helyét a barlang földjének többi részétől, eltekintve a frissen megforgatott földtől.

– Menjünk innen – adta ki a parancsot a pap kedvetlenül, majd megindult előre, vendége követte, István zárta a sort.

Már közel jártak a kijárathoz, mikor halkan felmorajlott a föld, majd megmozdultak a falak, és recsegve, akár rosszul olajozott kapuk, rázárultak a szolgára. Annak még annyi ideje volt, hogy kinyújtsa karját, a fiatalember hátra fordult, megragadta, de a kőszikla addigra összepréselte a testet, oly módon, hogy alkartól gondosan le is választotta Istvánt, így a tag a fiatal férfi kezében maradt, aki ordítva dobta el: – Fussunk! – kérte a papot, akit nem kellett biztatni, zihálva szaladt előtte, rohant a lassan megerősödő fényben, míg végül ki nem értek a napfényre. A talaj mozgott és rezgett köröttük, a hasékból por és szilánkok csaptak ki, így szemük elé kapták karjukat, és nem láthatták, ahogy a leomló sziklák eltorlaszolják a járatot.

– Ez borzalmas – nyögte a fiatalember, és kezét, mely az imént István leszakadt karját fogta, önkéntelenül is nadrágjába törölte.

– Térjünk haza, barátom – kérte őt csöndesen a pap, majd példát mutatva nekivágott a meredélynek. Lihegve, fűcsomókba kapaszkodva másztak fel a horhos oldalán, mely most mélyebbnek tűnt, mint lefelé. Mikor felértek, a pap letérdelt, és elmondott egy imát István lelkéért, majd a kocsihoz sietett, megoldotta az állatokat, és felült a bakra. A vendég szótlanul mellé telepedett, figyelte, ahogy az idős ember gyakorlott mozdulatokkal az útra kormányozza az állatokat, aztán vágtára ösztökéli őket.

– Gyors lesz ez a menet lefelé – mondta a fiatalember a kocsi oldalába kapaszkodva. – Nyakunkat szegjük.

– Mind az Úr kezében vagyunk – morogta a pap, de azért kissé visszafogta a lovakat. Nem szóltak, míg lejjebb nem értek, ahol ellaposodott az út, láthatólag arra vártak, a másik kezdje, végül a fiatalember nem bírta tovább, megvakarta egyenes szálú, barna hajjal borított üstökét, megköszörülte torkát, majd kibökte: – Amit bent láttuk, olyan gondolatokat kelt bennem, hogy szinte kimondani se merem őket, tisztelendő uram.

A pap ránézett, majd megcsóválta fejt: – Hát akkor ne mondja.

– De hiszem – folytatta az ifjú, mint aki nem is hallja a figyelmeztetést –, hogy kötelességünk a világ elé tárni a látottakat.

– Senki nem hinne nekünk – csóválta fejét a pap, majd elővette tokjából az ostort, és az állatok háta fölé suhintott. Most már lent jártak a sík, Ipoly menti részen, itt a lovak is érezték, hogy biztosabb a mozgás, örömmel gyorsítottak hát.

– De e felfedezés alapjaiban rengetné meg a tudományos világot – erősködött az fiatalember. – Gondoljon csak bele, mit jelent ez.

– Nagyon is tudom, hogy mit jelent – bólintott a pap szinte dühösen. – De magasabb rendű szempontokat is figyelembe kell venni. És azt is hiszem, István nem véletlenül halt olyan rút halált az imént.

– Az baleset volt, atyám –válaszolt az ifjú megszeppenve.

– Talán – vont vállat a pap. – Talán van itt más is.

Jó fél órán át nem szóltak egymáshoz, míg egy nagy nádashoz nem értek, mely fölött halászsólyom keringett a légben, szinte lebegve, mintha oda lenne enyvezve a kék égre. A pap felnézett rá, hosszan csodálta röptét, majd sóhajtva így vette fel a beszélgetés fonalát: – Látja azt a madarat? Az Úr tökéletes szemmel áldotta meg, hogy el tudja kapni a vízi teremtményeket. Szem híján az az állat egy nap alatt éhen pusztulna.

– Ahogy szem nélkül meghalt az ősünk is, odalenn a barlangban– tette a hozzá az ifjú. – Azt hiszem, rossz felé menekült, ez lett a veszte.

– Talán – bólintott a pap. – Mindenestre azt már a jó Newton is leírta, hogy a szem a legtökéletesebb és legkifinomultabb szerkezet. Lencsék és anyagok bonyolult kompozíciója. Ennek megteremetése talán nem volt olyan egyszerű feladat, mint a fül vagy az orr létrehozása. Talán az Úrnak időre volt szüksége, míg őseinket el tudta látni a szem adományával, és így eshetett, hogy….

– Maga is tudja atyám – vágott közbe a másik –, hogy talán egy másik igazságnak lenne inkább itt a helye – csóválta fejét a fiatalember. – Talán az Úr nem is gondolt arra, hogy kell szem, és csak későn, nagy sokára jött rá tévedésére, mikor az ember már a kipusztulás szélén állt.

– Ez a teória kétségbe vonná a Teremtő tökéletességét! – csattant fel a pap. – Ugyanannál az eretnekségnél vagyunk, aminél már korábban is túl sokat vesztegeltünk.

– Nem eretnekség az, amire van bizonyíték – jegyezte meg élesen a fiatalember. – Maga is tudja a szíve mélyén. Maga is látta.

– Bár ne így lenne – sóhajtott a pap, majd komoran hozzá tette: – Talán akkor még István is élne.

– Ezt hogy érti? – nézett rá megütközve a fiatalember, de a pap ekkor már a gyülekező, vastag, éjsötét aljú viharfelhőket kémlelte, melyek nagy komótosan a szekér fölé sereglettek.

– Nem furcsák e fellegek? – jegyezte meg elhaló hangon, majd gyorsabb menetre ösztönözte a lovakat.

– Nyáron előfordul ilyen – mondta bizonytalanul a másik.

Az első villámra, mely a közeli erdő egy fájába vágott, összerezzentek mind a ketten, a lovak pedig felnyerítettek, és ösztönösen vágtára fogták. Hideg permet vágott az utasok arcába, majd felmorajlott a mennykőhöz tartozó dörgés is.

– Ha sietünk, mindjárt hazaérünk – kiáltotta túl a szélzúgást a pap, és elővette ismét az ostort, de használnia nem kellett, a lovak száguldottak a nehéz kocsival, az út minden kis hibája nagyot dobott az alkotmányon, így a két férfi úgy fogódzkodott, akárha viharvert hajó fedélzetén lennének, de nem is ez volt legnagyobb bajuk, hanem a köröttük sorozatban lecsapó mennykő, melytől arcukat fehér fény borította el, kitágult orrlyukaikat eltöltötte az ózon, és szívükbe kétségbeesés költözött.

– Bocsáss meg Atyám, vétkeztünk! – ordította a pap, és már közvetlenül a lovak hátát verte, azok pedig – immár teljesen megvadulva a mind közelebb és közelebb érő villámoktól – szinte repültek a föld felett őrült igyekezetükben. A távolban feltűnt a dombok hajlatában a fehér paplak, amitől az utasok akár meg is nyugodhattak volna, de a vihar most ostromolta őket legerősebben, mintha nem akarná engedni, hogy odaérjenek, és aztán egy mennykő közvetlenül eléjük, az útra csapott, amitől az egyik ló elszakította az istrángot, és nekiszaladt a mezőnek, a másik pedig nyerítve, toporzékolva forogni kezdtet.

– Menjük gyalog! – kiáltotta a pap, és le is ugrott a kocsiról, majd szaladni kezdett. A fiatalember jobb híján követte a példáját, de megtorpant a megmaradt ló előtt, sajnálta a szegény párát, melynek szeme vérben forgott, szája habzott.

– Hagyja, majd visszajövök értük, ha elmúlt a vész – ragadta meg a karját a pap, és húzta magával, keresztül az esőn, a víz rájuk zúduló függönyén.

– Ez próbatétel avagy büntetés – harsogta a pap, és a fiatalember nem mert az arcába nézni, ahogy mentek előre, bele a homályos világba. – Isten tudja, hogy mit láttunk, tudja, hogy mit tettünk, és tudja hogy szívünkben immár ott a kétely, a hamis bizonytalanság az ő tökéletességét illetően, ezért büntet most minket, ezért halt meg István is, de a mi hitünk erősebb, a mi értelmünk fényesebb, belátjuk, hogy a hallgatás és a felejtés az egyetlen járható út…– kifogyott a szuszból, lerogyott a sárba, magával húzva a fiatalembert is, mert még mindig fogta annak kezét: – Ígérje meg, szent fogadalommal gyónja meg nekem, hogy soha nem beszél arról senkinek, amit a barlangban láttunk! – kiáltotta, túlharsogva tomboló orkánt. Az ifjú megborzongott, de nem ázott ruhájától avagy a hideg légtől, hanem a pap szemében csillogó kétségbeeséstől, a tudástól, melyet már nem lehetett eltagadni. Felállt, hátrált, kiszakítva magát a férfi szorításából: – Menjünk, tisztelendő atyám, mennünk kell, megfázunk ebben a…

Nem fejezte be, mert a villám kettéhasította szavát, ahogy a pap szívét is. A nyakán hatolt be, az ifjú retinájába beleégett íve, és az is, ahogy a férfi testén átfutva a földbe kígyózik. A pap eldőlt a sárba, és többet nem mozdult, szemei feketére égve, mint a széndarabok meredtek egy előtte terebélyesedő tócsára.

A fiatalember a fejéhez kapott, lépett a halott felé, majd meggondolta magát, és a paplak irányába szaladt. Jó öt perc futás után, kifulladva ért az istállóba, felnyergelte lovát, és kiszáguldott a már csöndesedő viharba.

Sötétedett, mikorra hazaért. Anyja a szolgák kiáltásaira lámpással elé jött, a kastély lépcsőjére, és szótlanul nézte, ahogy a fia összetörten, remegve közeledik felé.

– Mi történt, Imre? – kérdezte szigorúan, mire a fiatalemberből előtört a sírás. Anyja átfogta vállát, gyorsan bekísérte a nagy szalonba, hogy ne lássa senki e jelenetet, ne legyen tanúja senki az ideggyengeségnek, mely egyébként kiskora óta kísértette gyermekét. Ott aztán a fiú meggyónt mindent, elmondta az egész históriát, melyet az asszony félbeszakítás nélkül, csöndben hallgatott. Mikorra végeztek, késő éjszaka lett, a fiatalember üveges szemmel bámult maga elé, és bár a távoli mennydörgésre minduntalan összerezzent, a belé erőltetett nyugtató teától lassan álomba szenderült. Az anyja szolgákat küldött a paplakhoz, majd a kis kápolnába vonult, és hajnali háromig imádkozott, aztán ő is nyugovóra tért.

Reggel, a virradat első fényeinél már ott állt a dívány felett, ahol fia aludta nyugtalan álmát. Lehajolt, gyengéden végigsimította arcát, mire a másik felriadt.

– Az éjszaka tanácsot kértem az Úrtól az ügyedben – suttogta a nő, miközben arca sugárzott az elégedettségtől –, és ő válaszolt nekem.

A fiatalember felsóhajtott, mert eszébe jutott, az álom múló mákonyán átsugárzott a tegnapi nap minden eseménye. Az anyja halkan és lassan folytatta, nem lehetett nem komolyan venni a szavait: – Az Úr azt sugalmazta, hogy van mód a megbocsátásra. Jóváteheted kételkedésed bűnét.

– Hogyan? – kérdezte a fiú türelmetlenül.

– Írnod kell egy művet róla – bólintott az anya. – Írnod kel arról, hogy nem ő, hanem a teremténye tökéletlen. Így megkímélődik életed.

Sokáig nem szóltak, aztán az anya kávét hozatott, és leült a kisebbik fotelbe, Madách pedig felállt, és az ablakhoz ment.

Dombok. Fák. A fák felett a délelőtt ég kékje. Csillogó napsütés. Lágy szél. A fák levelei suhognak.

Sokáig bámult az újjászületett világra. 

vége           

A túlzott hype ellenére nekem annak idején tetszett a Cat Person című novella, és a történet, főképp a zárás verbális durvasága, sokáig ott motoszkált bennem. A lenti írásban lefordítottam az alapszituációt, a rosszul sikerült randi történetét a saját narratívámba.  Ami a keletkezés során érdekes volt, hogy a szöveg valamiképp önmaga generálta az összefüggéseket, rejtett utalásokat - jómagam is csak az első olvasat után vettem észre a "gödör", a számok, az "űr", a múlt és jelen idő, az elbeszélői pozíció viszonyrendszerét (bölcsészesen: referenciáit vagy referenciahorizontját). Persze lehet, tudat alatt, ennyi év, és ennyi novella után már működnek olyan erők, melyeket nem veszek észre, de tény, hogy ez egy szimpla Cat Person verziónak indult, egy fordított Kedvencek temetőjéből vett ötlettel kiegészítve, némi falusi couleur locallal és boszorkánysággal. Én azt gondolom, több lett belőle.  

Ásni novemberben

Ez még a kilencvenes évek közepén történt, amikor divat volt a mindent tudó narrátor alkalmazása az ilyen típusú szövegekben, ezért mi is ott leszünk Csaba mögött, ahogy leszáll a kisvárosi vasútállomáson, kikerüli a különféle kacatot árusítók standjait, majd a gödrös, kijárt területen, melyet itt járdának hívnak, átvág a buszhoz, mely elviszi nagyanyja falujába.

Abban az évben korán jött a hideg, Csabán csak egy amerikai középiskolások öltözködését idéző kabát van, a hátán nagy, hímzett indiánfejjel. Az apja hozatta neki németből, már egy éve, mikor a problémák kiélesedtek otthon. A család már régóta nem működött, ezért a fiú, ha tehette, a válás után az egyetemről nem a kis panellakásba beszorított apjához vagy a kertvárosi házban egyedül lézengő anyjához ment a szünetekben, hanem a faluba, ahol a gyerekkorait töltötte. Így tett most is, november közepén.

Már régóta figyelte a lányt, az esélytelenek nyugalmával, mert állandóan körötte volt az a másik, de azon az estén, amikor az őszi nagy buli volt az aulában, ahol fellépett a Takács Tamás is, akkor egyedül volt, mikor rátalált. Bolyongott a tömegben, majd a lépcsősor tetején kötött ki, és csak nagy sokára döbbent rá, hogy a lány odalent ül, nyolc fokkal lejjebb, egy pohár sört szorongat a kezében, és nincs vele senki.

Bávatagon rázkódik a hátsó ülésen, a hátizsákja ott kuporog mellette, figyeli az elsuhanó dombokat, melyekből hegyecskék nőnek, és fogalmunk sincs, mire gondol, mert ennyire azért nem tudunk mindent, annyira nem látjuk ennek a nagyon is valós és nem konstruált világnak a belső mozgásait. Az tény, hogy zsebéből többször elővesz egy arany nyakláncot, óvatosan, lopva, a markában kuporgatva nézegeti, néha megbökve mutatóujjával, akárha halott kígyó lenne.

Összeszedte minden bátorságát, és lehuppant mellé. Amikor szóba elegyedtek, ráébredt, a másik enyhén ittas, és ez kissé lehangolta, de tudta, egyébként jól van ez így, és valóban, mert gyorsan ki tudta belőle szedni, hogy összevesztek a másikkal, aki nem volt még olyan komoly, de a lány mostanra csalódott benne, például ide se akart jönni, helyette elment a haverjaival túrázni a Mátrába. A fiú később hozott még sört, és miután megitták, megjegyezte, elmehetnének valahova, de az ő albérlete foglalt, mert a többiek otthon vannak. Fél szemmel, oldalról figyelte a kissé részeg lány arcát, aki csak pár másodpercig figyelt befelé, magába, mint aki valami belső hangra vár, aztán bólogatni kezdett, rendben, menjünk fel hozzám, a koleszbe, már úgyis szar a zene.

Külső szemlélőként Csabáról nehéz lenne bármi konkrétat mondani. A haja barna vagy inkább fekete. A vonásai arányosak, arca kissé kerekdedek, a szeme szürkés, talán kék. Zárkózott, néha mogorva, de amikor ellágyul, akkor a legtöbb ember úgy érzi, szeretne a barátja lenni. Nem túl magas és nem túl alacsony. Alkata zömök, olyan, amiből negyven éves korára enyhe elhízottság lesz. Nincsenek közeli barátai, inkább ismerősei, haverok, akikkel együtt lóg a szülővárosában, vagy most a főiskolán abban a másik városban, ahova két ászállással lehet csak eljutni. Amit tanul, az kevésbé érdekli, helyette a sci-fi irodalmat kedveli és a természetjárást. Néha kimegy a falu feletti mészkősziklákhoz, és órákig csak ül az egyik csúcson, alatta a mélység, és nem lehet tudni, mi jár a fejében.

A portás hortyogott a székében, ezért nem kellett bujkálni, mikor benyomultak a lánykollégium előterébe, majd felmentek az elsőre, ahonnan keskeny, nagyon hosszú lépcső vezetett a másodikra, itt volt a lány szobája, a tetőtérben, a huszonkettes, a fiú megjegyezte, eldöntötte, ezen túl ez lesz a szerencseszáma.

Amikor a busz megérezik a faluba, komótosan leszáll, dülöngélve, mind a tengerészek hosszú út után elindul, majd a kutyaugatás szimfóniájában bekanyarodik a szilvafás kis utcába, kinyitja nyikorgó kertkaput, és felmegy a felső házba. A nyári konyha már le van zárva télire, régebben, míg élt a nagyapja, ilyenkor is befűtöttek benne, de a nagyanyjának már elég a ház.

Szokás szerint örömmel fogadja őt, megcsókolja mindkét orcáját, Csaba közben gyengéden fogja csontos vállát, mint aki attól tart, a másik elesik, belezuhan a múlt időbe, a múlt idejű ragozásba, mely könyörtelenül ott van mindannyiunk nyomában. Miután a fiú elrendezkedik, nagyanyja ételt szed neki, káposztás tésztát, amit Csaba nem igazán kedvel. Most különösen nehezen fogy tányérjáról, csak turkálja a masszát. Nagyanyja a dikón ülve köt, kisvártatva megkérdezi mi a baj, Csaba vontatottan válaszol, semmi, mire az öregasszony hunyorogva faggatja tovább, csak nem egy kislány, mire Csaba nem válaszol, csak bólint. A nagyanyja mélyet sóhajt, majd feláll, vizet merít a sarokban lévő vödörből, iszik, a bögre pereme felett kémleli a fiút, aki magába roskadtan ül az asztalnál, végül megtörli száját, és azt mondja neki:

– Menjél, kérdezd meg Kovács Sárát, volna-e egy kis ásnivaló. A fiúk is mindig hozzá jártak, ha ilyen bajuk volt. Csak egy kis a veteményese van a ház mögött, nem sok. Ő majd segít neked, biztos vagyok benne.  

Csaba értetlenül néz nagyanyjára, fel is áll, majd a tűzhelyhez megy, leguggol, kinyitja az ajtaját, fát dob a parázsra, csóválja a fejét, nincs nekem nőre szükségem.

A nagyanyja felnevet, zavartan babrálja kötött mellénye gombjait, jaj, nem úgy értettem én te, hát nem olyan asszony a Sára néni, van már vagy kilencven éves, mondom, még a velem egykorúak jártak hozzá, ha szerelemi bánatuk volt. Na, menj csak, nézd meg, ott van a Halmos felett, az utolsó ház az utca végében, zöld kapuja van.

A lány ledobta a kabátját az egyik ágyra, a szobatársam hazament, temetésre, egyébként se lenne itt, nagyon bulis csaj, mondta, és megfordult, de ekkor a fiú már ott volt előtte, hozzátapadt, rásimult, miközben esetlenül megcsókolta, s úgy tett, mintha mindig is eggyé lettek volna forrva, ahogy azt tanulták egy éve a bevezetés a filozófiába szemináriumon, Platónnál. De persze ők sosem voltak egy, akik aztán kettészakadtak, a lány érezte ezt, és talán a fiú is, ezért nem ellenkezett, amikor eltolta magától, teszek be valami zenét, és a magnóhoz ment, rövid keresgélés után a Guns n’ Roses mellett döntött, gitárszóló harsant, majd kissé lassan és bizonytalanul megfordult, és látta, a fiú most az ő ágyán ül, és várakozóan néz rá, és ekkor döbbent rá talán először az est folyamán, hogy ez az egész nem volt jó ötlet, mert a  másik szemében nem sóvárgást, nem kíváncsiságot, nem szerelmet látott, hanem feneketlen ürességet, amit ő nem akart vagy nem tudott volna megtölteni semmivel.

A faluban majd minden háznak zöld kapuja van. Csaba kényszeredetten, inkább unalmában csatangol össze-vissza a kora délutáni alkonyatban, az erdőszélen elszív egy cigit, családja nem tudja, hogy évek óta dohányzik, majd visszafelé arra kerül, amerre nagyanyja magyarázta. A huszonkettes szám alatti ház tulajdonképp egy kidőlt-bedőlt kerítés mögötti rom. Csoda, hogy a négy vályogfal egyben van, az apró, homályos ablakok nem estek még ki megfeketedett fakeretükből. Csaba bezörget az ajtón, majd megköszörüli torkát, Sára néni, kiált a hideg csöndben. Kisvártatva csoszogás kél bent, majd az öregasszony kinéz a nyikorogva keletkező ajtórésen. Csupa bibircsók és ránc arc, hajlott, feketébe bugyolált test, vastag kendő az ősz hajon. Nagyanyám küldött. Hogy van-e valami ásnivaló, motyogja zavartan Csaba, mire a vénség bólint, ásni szeretnél, he, krákogja, majd kilép, behúzza az ajtót, egy nagy kulccsal gondosan be is zárja, aztán elindul, és int hívogatóan, gyere csak, nálam mindig lehet ásni.

Beszélgessünk, javasolta rekedt hangon, és a fiú nem tudta leplezni a csalódott fintort, ami megjelent arcán, miről, kérdezte. Miért pont én, tette fel a kérdést a lány valódi kíváncsisággal, mire a fiú felsóhajtott, és bevillant neki a pszichológia előadás a múlt hétről, hasonlítasz anyámra, mondta, és így akarok bosszút állni apámon, aki túl szigorú volt velem gyerekkoromban. A lány nem nevetett, megcsóválta fejét, most komolyan, kérte, mit látsz bennem. A fiú felállt, lassan közelebb jött, óvatosan lépdelt, mintha aknák közt vagy tojáson járna, és közben megnyalta ajkát. Azt látom, aki képes adni nekem valami fontosat, valami nagyon különlegeset. A lány erőt vett magán, és nem hátrált, testük ismét találkozott, ott a szoba közepén, mit, kérdezte csöndesen. Még nem tudom, suttogta a fiú a lány nyakába, majd gyengéden bele is harapott a póló fölött a bőrbe, ugyanakkor átkarolta a lány derekát, és az ágy felé húzta, ám az hirtelen kiszabadította magát. Vissza szeretnénk menni, mondta komoran a lány. Most mi bajod van, kérdezte a fiú értetlenül, de a hangja mélyén már ott volt a düh is, amitől a lánynak összeszorult a gyomra. Tévedtem, mondta a lány, azt hiszem, ez rossz ötlet volt, nem kellett volna belemennem, nem kellene itt lennünk. Elindult az ajtó felé, jelezve, hogy részéről a beszélgetésnek vége, ez az ügy le van zárva, de a fiú nem moccant, csak ez a dacos mozdulatlanság maradt számára. Kérlek, magyarázd meg, mondta hidegen, nem kérve, hanem inkább parancsolva, amivel persze még inkább eltávolította magát a lánytól, akiben a riadalom átadta helyét az ingerültségnek. Nincs ezen mit magyarázni, sokat ittam, mondta, és elfordult a fiútól, nem nézett a szemébe, kezét a kilincsre tette, és ez a mozdulat megnyugtatta. Azt hiszem, igazából nem vagy az esetem. Van benned valami…nem fejezte be, helyette kinyitotta az ajtót, ám a fiú még mindig nem moccant, utána szólt, hangja elvékonyodott, olyan lett, akár egy riadt kisgyereké. Mi?

A ház mögé kerülnek, gazos, bokros a föld, néhány esetlen, görcsös szilvafa kapaszkodik a meredek domboldalba. Itt ássál, mutatja az öregasszony, majd egy kalyibára néz, ásót ott találsz. Csaba értetlenül áll, bámulja maga előtt a mohás, érintetlen földet. De mennyit ássak, kérdezi esetlenül, mire az öregasszony fogatlan mosollyal bámul fel arcába, azt te tudod, annyit, amennyi a bánatod, aztán ha megvan, rakd bele a bánatod, és temesd be. Holnap reggelre el fogod felejteni, bármi legyen is az, még csak nem is emlékszel rá, olyan lesz, mintha meg se történt volna veled. Azzal otthagyja őt, visszacsoszog a házba, hátra se nézve a fiúra, aki még álldogál egy kicsit, majd ő is megindul az utca felé, de félúton megtorpan, láthatólag zavarban van. Bárcsak tudnánk, mire gondol, mit remél, míg a fészerhez megy, kinyitja dróttal lezárt ajtaját, kiveszi az ősöreg ásót, aztán nekifog. Nem nagy gödröt, csak olyan röplabdányit ás. A talaj már kissé fagyott, régen esett, a föld szeletenként jön ki, szinte vágni kell, felülről lefelé lesújtani az ásó élével. A fiú egyre elszántabban és dühösebben mozgatja a szerszámot, majd mikor úgy érzi elég, eldobja, és lihegve áll a műve felett, és ekkor, a nap szinte utolsó fényénél, még napvilágnál, előveszi zsebéből azt a láncot, amit már láttunk korábban nála, a buszban, és beejti a gödörbe. Nézi odalent a csillogást, majd letérdel, és puszta kézzel tölti vissza rá a hideg földet. Mikor kész, lábával megtapossa, elegyengeti a talajt. Hazaindul, de előtte gondosan visszarakja a fészerbe az ásót.

Mi van bennem, ismételte meg a fiú követelődző makacssággal, mire a lány kilépett, vagy inkább kimenekült az előtérbe, ahol már biztonságban érezte magát, és onnan válaszolt, azelőtt, hogy átgondolta volna, és ezt persze azonnal megbánta, üresség. Üres vagy. Azzal megindult előre, mert úgy vélte, ezt nem kell részleteznie, ám a bűntudata megállította, a lépcső tetején megtorpant, és várt, míg meg nem hallotta, hogy a fiú jön, bezárja, nem becsapja, hanem normálisan behúzza a szobaajtót, aztán a linóleumon súrlódnak a léptei, és már ott volt mögötte, figyelte a farmerkabátos hátat, a keskeny csípőt, a farmert, de leginkább  a nyakat, amihez az előbb, először és utoljára hozzáért, és a nyakon csillogott valami, a fiú önkéntelenül is kinyúlt  érte, de ekkor a lány megfordult, és arca elképedt, mert meglátta a felé nyúló kezet, hátrált, bele a semmibe, a fiú utána kapott, de csak a póló elejét érte el, ujjai beleakadtak a láncba és letépték, mert a lány teste már hátradőlt, elvesztette minden magabiztosságát, belefordult a múlt időbe, bukott és pördült, mind a húsz, beton lépcsőfokon át, míg végül halk és nedves zajjal meg nem állapodott odalenn, az aljban.

A nagyanyja pirítóst csinál neki estére, rumos teával. Sokáig nézik a tévét, Friderikuszt meg valami amerikai bűnügyi filmet, aztán a fiú és az öregasszony is nyugovóra tér, előbbi a tisztaszobába, ahol hideg van, reggel erre ébred, meg a beszédre. Pizsamában lép ki a konyhába, ahol két férfi nagyanyját faggatja, aki a kezét tördeli, és riadtan pillant Csabára, a két férfi meg úgy néz rá, hogy azonnal látni a tekintetükön, miatta jöttek. A férfiak kezet nyújtanak a fiúnak, és elmondják, mi járatban vannak. Ő figyelmesen meghallgatja őket, aztán megrendülten leroskad egy székre, majd erőt vesz magán, és bólint, folytathatják. Készséges és együttműködő, csendben válaszol is, tárgyilagosan előadja, mi volt azon az estén, hol volt, mit csinált. Igen, beszélgettek, de aztán útjaik elváltak. Nem, nem tudja bizonyítani, mert hazament és lefeküdt. Az utolsó kérdés elhangzásakor tekintete a bajuszos nyomozó tekintetébe fúródik, őszintén és magabiztosan válaszol, igen, hajlandó magát alávetni a hazugságvizsgálatnak. A nyomozó, aki már több tucat gyilkost rács mögé juttatott, érzi, hogy ez a szál vakvágány, mert a fiú ártatlan.

A fiú hol a kezébe tartott láncra, hol az odalent heverő valamire nézett, végül zsebre vágta az ékszert, majd leóvakodott a roncshoz, ami pár másodperccel korábban még a lány volt. Most viszont törött és vörös és lila részek halmaza, egymásba gabalyodó tagok, szövetet átütő szilánkok, és lassan kiterebélyesedő vértócsa alkotta halom. Az arca félig a háta felé fordulva bámult oldalt, a padló síkjába, és a neonfényben kíméletlenül kirajzolódott, hogy a csontok szerkezete eltorzult, a koponya a bőr alatt végezetesen deformálódott az eséstől. Három vagy négy fog hevert a roncsolt ívű száj körül, az egyik szemgolyó homályosan, mint lágyult tojás ereszkedett ki üregéből, duzzadt, törött légcsövű torkából halk zihálás tört elő. A fiú leguggolt az arc mellé, és csak bámult szótlanul, lélegzetét visszatartva, várt, míg a légzés, e rekedt hörgés mind lassabbá válik, majd egyetlen utolsó vérbuborékos szisszenéssel a lányból kiszakadt a lélek, és ekkor fiú egészen fölé hajolt, és beszívta a levegőt, és próbálta lenyelni az összes dolgot, ami kiáramlott a másikból, ezzel töltve be az ürességet.

vége