Mindig sokkal többre becsültem a természetes vizeket a strandoknál. Alapvetően a Balaton már nem tekinthető ilyennek, de talán a bányatavak se egészen, legfeljebb ha sorsukra hagyja az ember őket. A szlovákiai Ruzsina az egyik legszebb fekvésű úszható tó északon. Az ipolytarnóci bányató ugyancsak fontos volt számomra a kilencvenes években. Gyakorta lejártunk nyáron a munkagépek által kimélyített szélébe, távol a falutól, és a magas, homokos partról ugráltunk a jéghideg vízbe. Volt, hogy vizsgára készülődve is ide jöttem, rémlik, tanulás és úszás után némi filozófiát olvastam az egyik kalyiba stégjén. A most következő írásban a sűrítés a legfontosabb elem, hatezer karakterbe elfér egy komplett történet, egy szerelem vége, egy tragédia, és a feloldó, misztikus, síron túli befejezés. És a színhely - természetesen - egy bányató partja. 

Mondj egy mesét

Meséld el, amit a nagyanyádtól hallottál a bányatóról. Tudom, hogy szomorú lesz a vége, mint minden ilyen történetnek, de szeretném hallani.

Augusztus vége felé jártak, a lánynak már megvolt a jegye Hollandiába. Esténként a fiúval kimentek a bányatóhoz, a határba, ahol a nagy, rozsdás munkagépek, mint őskori állatok rajzolódtak ki az alkonyodó ég lilájára. Akkoriban már nagyon keveset szerelmeskedtek, talán a közelgő elvárás, talán a fiúban növekvő dac és harag miatt, többnyire csak ültek a tó partján vagy valamelyik összetákolt stégen, és figyelték a sötét vizet. Felidézték, mennyit fürödek a tóban, de csak a szélén, két méteres szakaszon, mert utána pokoli erővel mélyült, jéghideg, éjsötét távolságokra lefelé, és e múltidézés közben mind a ketten érezték, hogy ez a fajta katalógus lezárja életük egyik részét, és a lánynak megnyit egy újat.

Előbb mondd el, miért nem tudsz itt maradni.

Olyanok voltak, mint az elváló párok a világ bármely táján, a történelem bármely pillanatában, de ők ezt az egész folyamatot roppant egyedinek és drámainak élték meg. Azok az utolsó esték tele voltak hallgatással, sóhajokkal, megtorpanó mondatokkal, felcsattanó vádakkal, és a mélyben hullámzó érzelmekkel. Augusztus végére a lány mind többet gondolt a tó jéghideg mélyére, a sötétségre, ahova már nem ér le a hold derengő fénye, a lassan sodródó halakra, a mélyvízi növények ringatózására. Még érezte a testének feszülő másik, meleg testet, de ez a hideg már kitöltötte a belsejét.

Úgy érzem, itt, ebben a faluban, ebben az országban nem kapok levegőt. Olyan, mintha odalenn lennék a tó alján, bámulnék fel az égre, a csillagokra, és tudnám, soha nem láthatom őket a felszínről, mert vassúlyok cövekelnek le. Nem fuldoklom, de az utolsó lélegzetvétel is távozik belőlem, egy nagy, fényes buborék, üzenetem a világnak. Szép lassan emelkedik, fölszáll, majd a felszínen kipukkad, és tudom, hogy ennyi voltam, ez voltam én, itt, az isten háta mögött, ebben a faluban, elzárva mindentől, a világtól, a tudománytól, az élettől. Ezért nem tudok itt maradni. Most te jössz.

Napközben a munkagépek csikorogva marták a bányató oldalát, teherautók járták a földutat, sárga porfelhőt húzva maguk után. Hétvégén megjöttek a horgászok, ellepték a stégeket. De az éjszaka az övék volt, minden rohanó percével, a sebesen múló idővel, mely könyörtelenül rájuk nehezedett. A fiú elnézett a sík terület felé, Szécsény irányába, halovány derengést rajzolt a város a horizontra, és apja földjeire gondolt, arrafelé feküdtek, ott fog majd dolgozni ősztől, immár főállásban.

Régebben itt itató volt az állatoknak. Nagy esők után szétterült, el, egészen az országútig, de szárazabb időben is mindig volt egy kerek vízfolt, és az öregek azt mondták, a közepe olyan mély, hogy a templom is beleférne. Namost, volt egy szép lány, aki kijárt az egyik kis mederhez ruhát mosni. Így ismerkedett meg a pásztorfiúval, aki ide hordta itatni a nyáját. Nagy szerelem lett köztük, csakhogy a lány nem tudta, hogy a fiú a gazda fia, és módos apja a gyermekét másnak, egy hasonlóképp gazdag család lányának szánta, mit sem törődve a fiatalok akaratával. A fiú beletörődött sorsába, és kiadta a leány útját. Ő azonban nem tudott túlleni szerelmén. A lakodalom éjjelén ide jött, ahol megismerkedtek, levette ruháját, és bement a víz közepébe, oda, ahol a legmélyebb. Azonnal elnyelte őt. Másnap, mikor rátaláltak a ruhájára, lett nagy jajveszékelés és siránkozás. Szerelme, a pásztorfiú pedig elhagyta ifjú feleségét, elszökött, elbujdosott.

Túl voltak már a beszéden, kifogytak az érvekből. A fiú, aki a kertészeti egyetemen végzett, egyébként sem volt a szavak mestere. A lány, aki Wittgensteinből írta szakdolgozatát a magyar-filozófia szakon, úgy vélte, nem lehet beszélni a fájdalomról, ami benne van – szíve szerint Hollandiáról és az kétéves posztgraduális képzésről beszélt volna, a hidakról, a bringákról, a coffeshopokról – így inkább hallgatott. Azzal már nem próbálkozott, hogy magával csábítsa a fiút, tudta, idős apja nem nélkülözhette a munkáskezet a mind nagyobbá növő gazdaságban. Nem volt lehetőség beszélni a jövőről, mert nem volt jövő, ezért mesélték hát el újra és újra a gyerekkoruk és szerelmük történetét.

Ennyi?

Az utolsó éjjelen a fiú sírva fakadt. A lány nem bírta nézni, elfordult, úgy hallgatta szavait arról, hogy nélküle nem tud élni, hogy úgy érzi, hogy az egyik felét kiszakítják, hogy mintha amputálnák a szívét, ami persze nem lehetséges, hisz amputálni csak egy kilógó szervet lehet, amin aztán nevettek, keserűen, összeölelkezve, és ekkor a fiú megcsókolta a lányt, ott a csillagok alatt, maradj, kérte. A lány hosszan bámult rá, ilyen közelről elmosódott volt az arca, mintha nagy mélységbe feküdne, súlyos víztömeg alatt, de az jól látszott, hogy megrázza fejét. Aztán felállt, és elment, beleveszett a sötétségbe.

Nem. Van folytatás. A leány azóta is ott fekszik a mélyben, várja szerelmét. Türelmes. A szíve tele reménnyel. Ha nyugodt a víz felszíne, néha látható egy buborék, ami feljön a mélyből, és kipukkad. Levegő a lány tüdejéből.

A lány másnap reggel elutazott Hollandiába, és csak a temetésre jött vissza. Üres koporsót temettek, mert a testet soha nem találták meg a mélységben. Megüzenték neki, jobb, ha nem mutatja magát, ezért az utcáról a régi, félembernyi temetőfaltól bámulta a menetet, majd ahogy a megpillantotta a koporsót, elfordult, és megrázta fejét, aztán kiment a bányatóhoz.

Persze csak a föld rétegei mozognak az iszap alatt, az enged fel néha levegőt. Amiatt a buborék. De ezt a régi falusiak nem tudták. És az, amit ők hittek, az sokkal szebb egy ilyen racionális magyarázatnál, nem?

Sokáig állt a vízparton, ott, ahol utoljára ültek, és ahol aztán másnap a munkások megtalálták a fiú ruháját. Nézte a vizet, a mélyét és a felszínét, szürke szemét le nem vette a zöldeskék, tükrösima tömegről. Sokáig várt, gyásztól merev arccal, de végül elmosolyodott. Két buborék, mondta alig hallhatóan.

vége  

Ezt a házat egy nógrádi faluban fotóztam, még télen, és szerintem szimbóluma, összefoglalója e falvak állapotának, noha tény, az utóbbi időkben van valamiféle fejlődés, de messze nem olyan arányú, mint szerencsésebb megyékben. Az egész "palóc mitológia" ciklus ezeknek az elhagyott, kiüresedő, elöregedő házaknak köszönheti a létét, ha Nógrád meg tudta volna teremteni önmagát turisztikailag úgy, mint például az Őrség, akkor valószínűleg az itt szereplő írások egy része nem létezne. 

A pók hálójában

Mit bámulsz ott a sarokban, eridj át a nagyanyádhoz, hozzá’ tőle vegetát, elfogyott. Szólt rá az anyja. A lány nem moccant, várta a fájdalmat, mert a küzdelem a legizgalmasabb részéhez közeledett: a kis pók már a hálóba csavarodott poloska hasán matatott, talán mérget akart belészúrni, de az se hagyta magát, végső erőfeszítéssel kezdte tágítani az alsó lábait gúzsoló fonalt. Mindjárt, suttogta lány, és befelé figyelt, a lassan kibontakozó fájdalomra, ami ezúttal elviselhető volt, egy enyhe, bizsergető szúrás a fejében, nahát, a méreg a központi idegrendszerre hat, gondolt. Az anyja nem hallotta válaszát, megállt felette, majd felsóhajtott, bolond lány, azzal kiment a kamrába, hogy a seprűvel térjen vissza, és mielőtt a gyerek bármit tehetett volna, elsöpörte mind a két rovart, majd az ajtóhoz vitte, és kirázta az udvarra.

Miért csináltad, kérdezte a lány az anyja hátától, és már hiába figyelt, eltűnt minden fájdalom, minden kitisztult testéből.

Pókot nem tűrünk a házban, mondta az anyja, visszavitte a seprűt a helyére, és a tűzhelyhez ment, megkavarta a levest. Eredj már, szólt még hátra a válla felett, mire a lány megindult, majd a küszöbön megállt, és bár tudta, nem szabad, mégis megszólalt, tegnap éjjel is fájt a hasad, anya. Nem kérdezte, inkább mondta, de az anyja így is felé fordult, riadtan és kissé gyanakvóan nézte, ezt te honnan tudod, mire a lány megvonta a vállát, csak nehogy komolyabb baj legyen, válaszolt egy halovány mosollyal, aztán kiment a rendezetlen, tyúkszaros udvarra, kinyitotta a rozoga kerítésajtót, felsétált az utca végébe, megvárta míg a nagy teherautó elmegy, átment az úton, és megindult a nagyanyja háza felé, mely a telep felső végében volt.

A közkútnál a Somogyi meg egy másik fiú az iskolából egymást locsolták flakonokból, röhögtek, és ide-oda ugráltak a vízlöketek elől. A lány sejtette, hogy mi következik, ezért jó szélre húzódott, le a poros utca közepéről, a rozzant járdára. Hiába. Megjött a pulykatojás, kiabálta Somogyi, és már meg is suhintotta felé az üveget, mire az első vízsugár a lány lába előtt ért földet, de csatlakozott a másik fiú is, az övé már a bokáját vizezte össze. Hagyjatok, kiáltotta a lány, és futni kezdett, azok meg utána, és a víz hidege a hátára fröccsent, meg a hajába, mire dühös lett, és megállt, megfordult, mire két fiú is megtorpant. Nem értitek, mit mondtam, sziszegte nekik indulattal, de azok csak röhögtek, most még csúnyább vagy, ilyen dühösen, mondta neki Somogyi gúnyosan, és lány akaratlanul is elfordította arcát balra, hogy ne látszódjék a vörös folt, mely ott terpeszkedett, mint egy pókháló a jobb arcfelén. Hagyd már, mindjárt sír, bökte oldalba társa Somogyit, aki megvonta vállát, holnap úgyis találkozunk, pulykatojás, Annamari már biztos nagyon vár téged.

Igen, a nyár utolsó napja van, jutott a lány ezébe, majd megindult ismét, lesöpörte tenyerével a hajából a vízcseppeket, és kitapogatta hátán a vizes foltot, de az még talán jól is jött, mert fülledt, száraz meleg idő volt, igaz, a nap szürkés fellegek mögé bújt.

Az utca felénél járt, és már látta a nagyanyja házának zöld kapuját, a fehérre meszelt homlokzatot, mikor testébe hasított a fájdalom. A tüdeje szúrni kezdett, a homlokán pedig egy égető, hasogató érzés terjeszkedett el, mint valami sisak. Tántorogva megindult, öntudatlanul is a fájdalom forrása felé, be egy kerítés nélküli ház udvarára, hallotta, hogy a házból zene harsog elő, Madonna új száma az a fülledt, izgató szám, az Erotica, melyet ő is nagyon szeretett, de most nem figyelt rá, az elhagyott kutyaházat bámulta, majd felfelé indult a lassan emelkedő kertbe, melynek sarkában a kétféle fájás intenzitása szinte elviselhetetlenné fokozódott. Ott aztán megállt az ásójára támaszkodó férfi előtt, és csak nézte a földhalmot, majd erőlködve, szinte nyögve préselte ki magából, még él. Mi van, pillantott rá értetlenül a férfi, majd ledobta a cigaretta maradékét a földhalomra, és sarkával beletaposta, ez ugyan már nem. De, még él, és nem kap levegőt, bólogatott a lány, aztán összeesett.

Ismét a víz. Valaki egy nedves kendővel törölgette az arcát. Körülnézve látta, nagyanyja házában van, a tornácon, a kis dikón fekszik, odabenn halkan duruzsolt a tévé. A nagyanyja előtte ült egy sámlin, mögötte a férfi állt bűnbánó ábrázattal, épp magyarázott valamit, megharapta a postást is, azt mondta, kihívja rám a rendőröket, mit csinálhattam volna, mire a nagyanyja hátra se fordulva felemelte a kezét, és a másik elhallgatott. A lányt mindig büszkeséggel töltötte el, mikor látta, hogy a nagyanyja milyen apró dolgokkal tudja irányítani a többi embert. Tisztelték a telepen, de féltek is tőle, ugyanakkor, ha úgy adódott, a bajaikkal inkább hozzá fordultak, mintsem orvoshoz, mivel a tenyerével képes volt csillapítani a fájdalmat. Elég lesz már, mondta most az öregasszony, az unokáját figyelve szúrós tekintettel, ment haza, és igyál valamit.

Igaz is, dél már elmúlt, vont vállat a férfi.

A lány megvárta, míg behúzza maga mögött a kaput, csak akkor súgta neki, agyonütötte a kutyáját, és élve eltemette, érezte, a mondat végére meggyűlik, és kigördül egy könnycsepp szeme sarkából. A nagyanyja ráncos, barna faághoz hasonló ujjával törölte el. Tudom, mondta halkan, a szeme sötéten csillogott, isten majd megbünteti érte, de mi semmit nem tehetünk. De talán még mindig él, nyögte a lány. Érezted, ugye, kérdezte a nagyanyja óvatosan, mire a lány felült, bólintott, igen, és nagyon rossz volt. Rosszabb, mint az iskolában, kérdezte a nagyanyja, amiről a lánynak ismét eszébe jutott Annamari, a városi lány. Nem azon a biológiaórán kezdődött, mert Ananmari már előtte is szemétkedett vele, természetesen az arca miatt csúfolta, meg a kopott ruhái, a görbe lába, a lapos mellkasa miatt, de az az óra feltette az i-re a pontot, és utána már év végéig nem szállt le róla, idegbetegnek és hibbantnak hívta, néha még a tanárok előtt is. Biológia volt, és a kétéltűekről tanultak, és bármennyire is ki akart menekülni vécére, amikor látta a szikét és a békát a tanári asztalon, nem engedték, a tanár azt mondta, majd a boncolás után, és tényleg kellett pisilnie, ezért, amikor a tanár belevágott a fehér, puha hasba, és a fájdalom beléhasított a beleibe, nemcsak elájult, hanem össze is pisilte magát. Az osztály nevetésére és a tanár acetonos leheletére ébredt, fölé hajolva paskolgatta az arcát, és persze Ananmari volt a vezér a hangzavarban, a hibbant bepisilt, kiabálta és ez a mondat elterjedt az iskolában, és a hetedik utolsó napjáig kísértette őt, suttogva, néha hangosan, de ott volt a nyomában.

Nem, ez más volt, sokkal szomorúbb és erősebb, minél nagyobb az állat, és minél közelebb vagyok hozzá, annál rosszabb, mondta a nagyanyjának, aki sóhajtva felállt, és az utcát figyelte. Nem beszéltél senkinek róla, ugye, a képességedről, kérdezte szigorúan, mire a lány bólintott majd mondta is, nem, még anyának se, de miért van ez velem szerinted, nagyi.

Az öregasszony hümmögött, majd bement a házba, és egy pohár vízzel tért vissza, igyál, mondta, és várt, míg a lány megissza a vizet, csak akkor mondta, nem tudom, az biztos, hogy ebben a világban a fájdalom a legnagyobb úr, a fájdalomtól fél mindenki, amikor megszületünk, már az is fáj, és amikor elmegyünk, a vége, az is irtózatosan fáj, és közben pedig félünk a fájdalomtól, ezért nem esünk egymásnak, ezért nem esszük halálra magunkat, ezért veszünk levegőt. Ránézett a csodaszép, szürke szemeivel, ami miatt annyian hitték őt boszorkánynak, majd folytatta, és te valamiképp jobban érzed a fájdalmat, nemcsak a magadét, hanem az összes többiét, karjával körbemutatott, és a lány értette, hogy nemcsak a telepet, hanem az egész világot beleérti. Az öregasszony lemondóan megrázta fejét, de nem tudom miért, nem tudom, mi az Úr szándéka veled, talán semmi, fejezte be, és a gyerek fejére tette elszáradt kezét, békélj meg vele, mást nem tehetsz, talán elmúlik a lányságoddal együtt, bár nálam se ez történt.

Neked is erősebb volt, míg lány voltál, nézett fel a lány csodálkozva a másikra, de az szomorúan megrázta fejét, drágám, te egészen más eset vagy, te nagyon különleges vagy. Aztán mélyet sóhajtott, de mondjad csak, miért is jöttél, mire a lány elmondta, mit kért az anyja, ám az öregasszony nem találta a vegetát a konyhában, lehet, elfogyott mormogta, végül elővette pénztárcáját a sifonból, és kivett belőle egy százast, menj a boltba, hozzál egy csomaggal, de ha adnak ezért kettőt, akkor kettővel. Ahogy megfordult, látta, az unokája a tévét bámulja, melyen a helyi, városi csatorna ment, épp egy szép lány arcát mutatták, és közben arról beszéltek, hogy negyedik napja tart a keresés. Mi történt Annamarival, nyögte az unokája, mire az öregasszony mögé lépett, megfogta vállát, ismered, kérdezte, a lány pedig bólintott, ő Annamari, aki csúfol. Ő az, csodálkozott el a nagyanyja, úgy tudom, eltűnt, talán csak elcsatangolt, a gyerek kezébe nyomta a pénzt, na eredj, indulj, anyád mérges lesz. A lány nehezen szakadt el a képernyőtől, ahol most a stúdióra váltottak, egyenruhás férfiak bámultak maguk elé gondterhelten, kiment az udvarra, majd kifordult a kapun, és jobbra indult, a telep eleje felé, ahol volt egy vegyesbolt.

A poros utcán most már szinte vibrált a hőség, ám óvatosságból az út közepén ment, nem a járdán, ahol a csenevész akácok nyújtottak némi árnyékot. Megtanulta, ha túl közel kerül a házakhoz, gyakran érheti hirtelen, ökölcsapásszerű fájdalom. Odabenn az épületekben sok öregember élt, akik mindenféle nyavalyával küzdöttek. A telep lassan elöregedett, a lányon kívül alig pár gyerek élt már csak itt, Somogyi, meg pár nagyobb fiú, akik az utóbbi időben már nem szánakozva vagy gúnyosan, hanem furán néztek a lányra, ezen kívül senki, senki, csak öregek. A felnőttek hétközben más vidéken, főképp a fővárosban dolgoztak, de sokan már el is költöztek, az ő üres házaikat széthordták az ittmaradottak, ablak és tető nélküli roskatag falak álltak minden negyedik telken.

A lány hangosan köszönt, ahogy belépett a boltba, de a mogorva pénztáros, egy idős, vékony asszony, aki folyton azt leste a sarkokban szerelt tükrökön, hogy nem lop-e, nem viszonozta, komor tekintettel figyelte, ahogy a fűszerekhez megy, majd beütötte az összeget, elvette a pénzt, odaadta a visszajárót, végül valami megmoccant benne, és a kassza mellől felemelt egy lapot, melyen Annamari fotója volt, ugyanaz, amit a lány a tévében is látott. Gyönyörű volt rajta Annamari, szinte még szebb, mint élőben, a lánynak ismét eszébe jutott, milyen jó lenne a barátjának lenni. Láttad ezt a lányt, kérdezte az asszony, mire a lány csak a fejét rázta, ha látod, akkor szólj a szüleidnek, hogy szóljanak rendőröknek, folytatta kelletlenül az asszony, hülye kis kamaszok, zárta le, csak a baj van veletek, majd lecsapta a blokkot a pultra.

Amikor a lány kilépett a boltból, elhatározta, hogy rövidít, és a telep régebbi utcáján megy keresztül. A nagyanyja nem szerette, ha erre jár, mert itt aztán tényleg sok üres ház állt, és még több lecsúszott, idős ember élt, némelyik közülük már délelőtt ivott, vagy a kerítés előtti lócán ült, és mindenféle megjegyzést tett az arra járókra. Elveszett népség, mondogatta az öregasszony, a saját fájdalmukba ragadtak bele, csóvált a fejét, és ez sokszor gonoszságot szül.

A lány most is az utca közepén ment, de az emelkedő előtt egy nagy, fekete kutya tűnt fel,  és loholt vele szemben, ezért kényszerűen jobbra tért, megvárta, míg a kutya, rá ügyet se vetve elkocog, és már épp továbbindult volna, amikor megérezte.

A háta mögötti, elhagyott házból jött, szorító fájdalom, zsibbasztó keményég a csuklóin és a bokáján. Egy nagy, erős sajgás a koponyája hátán, a tarkóján. Megfordult. A háznak még volt teteje, de az utcafronti ablakok betörve, sötéten néztek rá. A bejárati ajtó viszont épnek tűnt, Kerítés nem volt, ezért a lány be tudott sétálni az ablakig, ahol a fájdalmak fokozódtak, ez valami nagy volt, nem macska és nem egér, valami nagyobb, talán egy sebesült kutya, gondolta. Belesett a nyíláson, és orrát megütötte a bűz, vizeleté és szarszag, talán idejártak a telep szélén, az erdőben élő hajléktalanok. Hahó, kiáltott be a házba. Nem jött válasz, és már meg akart fordulni, mert zsigereiben érezte, hogy nem szabad továbbmennie, de ekkor halk mormogás kélt, mintha egy kisgyerek küszködne rémálmával. Óvatosan kipróbálta a kilincset, lenyílt a keze alatt, benyomult az ajtón, és a félhomályban látta, egyből a konyhába jutott, amiből egy kis folyosó nyílt. Erre indult, az erősödő fájdalom vezérelte, jobbra tért, a kisebb szobába, melynek csak egy apró ablaka volt, jó magasan, de épp elég fényt adott ahhoz, hogy meglássa a padlón, egy rongykupacon fekvő testet. És ekkor már érezte is a többi sebet, a zúzódásokat, az ütésnyomokat, a kisebb vágásokat, a cigaretta sajgó csókjait a bőrön, és lent, odalent, az ölében az égető, fájó érzést, és látta, hogy a zsibbadás az erős kötelektől van, melyek a meztelen Annamarit szorosan fogták, és a szájában egy mocskos rongydarab volt tömve, erre is kötél feszült, és csak a szeme élt, mely rémült és könyörgő volt, de más nem maradt benne, például erő, csak bámult fel rá azokkal a nagy, csupa fehérség szemeivel. Ki tette ezt, kérdezte a lány, émelyegve a fájdalomtól, de erőt vett magán, és közelebb ment, így már azt is látta, hogy Annamari csuklóit egy rozsdás csőhöz kötözték, de látta az ürülék csomóit is a lány mellett, a karmolásnyomokat a padlón, a letört köröm fehérjét, a vért, mely most már barnásra alvadt csomókban sötétlett itt-ott. Annamari megint felmordult, összeszedte magát, és megrázta a kezét, mire a lány letérdelt mellé, és ösztönösen a kötés csomójához nyúlt, de aztán remegő keze megakadt a levegőben, és végül csak bámulta a hajdan gyönyörű arcot, melyet most véraláfutások és égésfoltok tarkítottak, az olyannyira gyűlölt ábrázatot, melyre gyakran riadt fel rémálmaiból, mely körül a világa forgott az elmúlt évben. Ha nagyon figyelt, és szétszálazta a fájdalmakat, melyek szinte elviselhetetlen erővel egyesültek a testében, érezte, hogy ez az arc lassan halványodik, ez az arc a múlt, már nem lehet visszahozni onnan, ahova elmerült.

Belépett a nagyanyja házába, és megállt előtte az asztalnál, amin egy tál borsó volt, amiben a nagyanyja most belenyúlt, és kivett egy marékkal, hogy felfejtse őket, majd felnézett a lányra. Nohát, megjöttél kérdezte vagy inkább mondta, majd még jobban szemügyre vette, mi történt veled, kérdezte kissé ijedten. A lány megvonta vállát, letette az egyik csomag vegetát a nagyanyja elé az asztalra, semmi, mondta. Sokáig jártál, jegyezte meg az öregasszony, még mindig fürkészve az oly ismerős arcot, mire a lány lerakta a visszajárót is az asztalra, majd kifelé menet megjegyezte, igen, megálltam útközben, megnéztem egy legyet egy pók hálójában.

vége

Egyrészt ez a regény itt már szerepelt, letölthető volt, pdf formátumban. Most megcsináltam epub és mobi formátumokban is. Ez az utóbbi idők egyetlen befejezett regénye, én szeretem, nagyon gyors a történet, kedvenc toposzaim előjönnek benne, és sok személyes élményanyagot tartalmaz a kétezres évek első évtizedéből.

Másrészt az új formátumokat ide nem tudom felpakolni, és ez egyébként is jó alkalom, hogy leleplezzem azt, amivel már hónapok óta ügyködöm, a www.horrornovellak.hu honlapot. Ez egy plusz felület - hálás vagyok, voltam és leszek a blog.hu-nak azért a publikációs lehetőségért, amit ad.

A honlapon elérhető lesz az összes vállalható írásom. A novellákat feltöltés előtt revízió alá veszem, egyenként átnézem, javítom. Nagy munka, még nincs befejezve. Kritikusan állok az anyaghoz, vannak olyan szövegek, amiket már nem érzek annyira erősnek, ezek kiesnek a rostán. 

Talán hasznos, hogy az egyes, tematikailag összetartozó műveket ciklusokba rendeztem.

Fontos: a blog nem fog megszűnni, mind a két platformra szinkronban kerülnek majd fel az anyagok. A honlap kapott egy Facebook-fiókot is, ha van lehetőség megosztásra, lájkra, köszönöm.

A munka folytatódik. Annyi megírnivaló van még.

Soha ne szórakozz egy halott öregasszony macskájával!

A fekete macska

Túl az iskola mögötti mezőn, túl az úton, a kiserdő szélén, egy meredek part alján volt a Hely. Hárman jártak oda. Három hetedikes fiú. Nagyra nőtt emberutánzatok. Csupa megkergült hormon, csupa zavaros érzés és pár tucat pattanás. Korábban kurvák hozták ide, a Helyre a klienseiket az útról. A Hely tulajdonképp egy tisztás volt az egyébként is ritkás akácerdőben. Az eldobált, kiszáradt óvszerek sápadtan ringatóztak a bozótok ágain, mint valami levedlett kígyóbőr. Egy strici kanapét is kerített, igaz, a támlája összeégett. Aztán valamiért, évekkel ezelőtt a kurvák és a stricik eltűntek. Ők pedig megtalálták a Helyüket. Kicsi általában egy üres vödörre ült. Sokszor rágyújtott. Le is tüdőzte. Néha tüzet raktak. A tűz főképp Mravcsik mániája volt. Imádott a lángokba bámulni. A harmadik, Kábé volt a legfurcsább köztük. Kovács Bélának hívták, de utálta a nevét. Ezért mindenki csak a rövidítését használta. Ő hozta a magnót is. A kanapé alá rejtették, és ha szereztek bele elemet, metált hallgattak. Kábé hozta a zenét, apja régi kazettáit. Manowar, Twisted Sister és Black Sabbath. Azt mondta, a Sátán üzen ezekből a számokból. Közben a tűzbe bámult és szotyizott. Azt is mondta, az apja a Sátán miatt lépett le, hagyta el őket. Persze tudta, hogy egy fiatal csaj volt a háttérben. De ez annyira nem hangzott volna jól. Kábé szerint az anyját egy démon szállta meg. Mutatta az alkarján a karmolásokat. Ezt az anyja csinálta, mondta komoly fejjel. Igazából az anyja perzsamacskája volt a ludas. Meg akarta fogni. Meg akarta gyújtani a farkát. Így akart bosszút állni anyján. Mert az elhagyta magát, elhízott, és depressziós lett. Kábé gyűlölte a macskákat. Ha hazafelé menet meglátott egyet, megdobálta kővel. Kábé és Mravcsik a lakótelepen lakott. Kicsiék háza az iskola melletti kertvárosban volt, ami mindenki csak Telepnek hívott. Reggelente bevárták egymást, és az iskoláig együtt mentek. Általában suli után kijöttek a Helyre, zenét hallgattak, heverésztek, dumáltak. Aztán három-négy körül hazamentek, és megírták a házit. Megették a vacsorát és lefeküdtek aludni. Kábé fejében ilyenkor fura gondolatok jártak. Hallgatta, ahogy anyja a fal túloldalán sír. Érezte, összeszorul a mellkasa a tehetetlen dühtől. Éjfél lett sokszor, mire álomba merült. Kábé örökké sápadt volt. Magas, vékony fiú, byronos vonásokkal. Fekete, göndör haja volt. Általában egy tincs keresztezte homlokát. Sötét tekintetét árnyalták a karikák szeme alatt. Szája folyamatos dacba feszült. Kitűnő úszó volt, sokra vihette volna. De nem érdekelte, ahogy semmi más se. Kicsin kerek volt minden. Jókedélye áttörte a szürke hétköznapok szótlan unalmát. Folyton poénokat mondott, néha jót, néha gyalázatosan rosszat. Fárasztó volt többnyire, de figyelt a másikra. Ez ritka egy kamasznál. Mravcsik szótlan volt. Nagy, szögletes, frankeinstenszörnye fejét sokszor valami belső ritmusra ingatta. Rekedten, mutáló hangon beszélt, ha megszólalt. Ha izgatott volt, dadogott. Szeretett olvasni, főképp sci-fit. A kisöccse sérülten született, de soha nem beszélt róla. Attól félt, ő is meg fog őrülni. Nem merte senkivel megosztani ezt a gondolatát. Később, miután az egész véget ért, el kellett őt vinni pszichológushoz. vagy pszichiáterhez. Akkor már persze minden egész szétesett, de addig a sorsfordító napig barátok voltak. Vagyis úgy gondoltak egymásra. Ez fontos egy hetedikes fiú életében. Hogy legyenek társai és legyen egy hely, ahova elvonulhat. Azokon a szomorú őszi délutánokon a naplemente vörösre festette a tisztást. A közeli útról halk moraj volt az autók zaja. A magnót néha bekapcsolták. Ilyenkor Ozzy hörgött valamit. Kicsi cigije otthonossá tette a levegőt. A szüleik ugyanis dohányoztak otthon. A kanapé előtt apró lángok lobogtak a kővel kirakott körben. Egy kóláspalack zsugorodott sziszegve a kék nyelvek nyalogatása miatt. Nyugodt és rejtelmes volt minden. Nem moccantak, az utolsó óra testnevelés volt. Izmaikban ott rezgett a feszültsége. És ekkor besétált a tisztás közepére a macska. Fekete volt, mint az éjszaka. „Nahát, egy kurva macska”, mondta Kábé, s lépett egyet felé. „Cic”, mondta neki, kinyújtva karját. A keze simogatást sejtetett, de a macska nem hitt neki. „Ismerem ezt a macskát” jelentette ki Kicsi. „Kántor nénié volt. A Telepen lakott. Ő volt a legrégebbi lakó. Azt mondta rá anyám, legalább száz éves”. Kábé visszafordult felé, és megkérdezte „És mi lett vele”. „Meghalt” vont vállat Kicsi. „Akkor ez már a mi macskánk” biccentett sötét mosollyal Kábé. „Mmminek nekünk macska?” Kérdezte Mravcsik, és ő is felállt a kanapéról. „Úgyse tudnánk etetni”. Kábé ekkor már ott volt az állatnál. Óvatosan végigsimította a hátát.”Ki mondta, hogy etetni akarom?” kérdezte meg se fordulva. Finoman megcirógatta a macska fejét. Az begörbült a keze alá. „A szomszédunk mindig azt mondta, Kántor néni egy boszorkány” bólogatott Kicsi. „Ezt teljesen komolyan mondta. Hogy csak a szemébe kell nézni, és már megvan a baj”. Hallgattak, figyelték, ahogy Kábé simogatja a macskát. Amikor az állat már Kábé bokájához simult, a fiú így szólt „Hogy én mennyire utállak téged”. Volt a hangjában valami, amitől a macska megdermedt. De aztán tovább folytatta a dorombolást. A hízelkedést. A test domborítását. „Ostoba állat” sziszegte Kábé. „Ugye nem is sejted, hogy mi lesz veled?” Mravcsik közebb ment kettőjükhöz. „Nnnem biztos, hogy jó ötlet egy boszorkány macskáját abajgatni” mondta figyelmeztetően. Kicsi mélyet szívott a cigiből, majd köpött egyet. „Hát nem”. Kábé lenyúlt, a macska hasa alá, felvette. Most már az ölében tekergődzött az állat. „Ha valóban olyan különleges macska, akkor miért ilyen hülye, miért nem érzi meg, mit tervezek?” kérdezte sötéten mosolyogva. „Mmmiért, mit tervezel?” nyekegte Mravcsik vékony hangon. Kábé nem válaszolt. Tekintete Kicsi vödrén akadt meg „Állj fel” mondta Kicsinek. A fiú kényszeredetten és lassan engedelmeskedett. Ügyesen elpöccintette a csikket a zöld bokrok felé „Figyelj, nem kéne ezt” motyogta. De aztán félreállt. Kábé pedig odament, és letette a macskát. Aztán ráborított a vödröt. Az állat először meglepődött. Majd nekiugrott a vödör oldalának. Sziszegett és fújt. „Tartsd” parancsolta Kábé kicsinek, mire az fejét csóválva lehajolt, és két kézzel a földön tartotta a vödröt. Kábé a kanapé mögé ment, és nyögve felemelt egy nagy betonkoloncot. A végéből vasrúd állt ki. A vödörhöz tántorgott, majd a tetejére rakta. Kicsi alig tudta elkapni a kezét. „És mmmost mit akarsz cscscsinálni?” kérdezte Mravcsik, aki három lépés távolságból figyelte őket. Úgy érezte, ez már ez őrület kezdete. „Csak nézz, és tanulj” mondta Kábé. Az apja mondta ezt neki mindig. Amikor a garázsban bütykölte az autót. Amivel aztán eltűzött a jó büdös francba. Kábé észre se vette, hogy összeszorítja a fogát. A kanapé mellett égett fatuskók hevertek. Régebbi tüzekből. De nem ezekkel kezdte. Az egyik fa alsó, száraz ágát törte le. Ujjnyi darabokra tördelt, körberakta a vödröt. Száraz, magasra nőtt füvet tépett, azzal megszórta. Erre jöttek a szenes fahasábok. A másik kettő szó nélkül figyelte. A macska a vödörben abbahagyta a küzdést, halkan nyivákolt. „Figyelj, ez nem biztos, hogy” kezdte volna Kicsi. De Kábé ekkor a tűzhöz ment, és felvette egy lángoló hasábot. „El is mehetsz” nézett rá. Gondolatban hozzátette: akár az apám. Kicsi maradt. Figyelte, ahogy Kábé a fűcsomóhoz tartja a lángokat. Leste a felcsapó tüzet. A kígyózó füstöt. A lángnyelveket, melyek egy perc alatt körülölelték a vödröt.  Fülelte a gallyak recsegését. A nagy rönkök sziszegését. A macska fújtatását. Aztán a nyávogást, amikor a tűz erősebb lett. Végül az állat hangja átcsapott egy végtelen sikolyba. Mind a hárman a fülükre tapasztották a kezüket. A vödör zörgött, ahogy a macska nekidobta magát. Az oldala ekkor már fekete volt, az alja vörösen izzott. Füst gomolygott ki a perem alól. Égett szőr szaga. Aztán a lángok visszahanyatlottak, de a fadarabok vörösen izzottak. A macska pedig folyamatosan sikoltozott, amitől Mravcsik is kiabálni majd futni kezdett. „Hova mész” kiáltotta neki Kicsi, aztán ő is megindult. Megkönnyebbült, mikor otthagyta a tisztást. Kábé tartott ki legtovább. Megvárta, míg a hang a vödörből elcsitul. Míg a vödör falát zörgető mozgás elül. A tűz élénkvörösen ragyogott. A fém vörösen izzott a vödör közepéig. A fiú megköszörülte torkát, majd a tűzbe köpött. Végül ő is megindult hazafelé. Másnap nem együtt mentek az iskolába. A harmadik szünetig kerülték egymást. Ekkor azonban a büfénél összeakadt Kicsi és Kábé. „Te, figyelj, vissza kellene menni” kezdte Kicsi a földet nézve. Kábé a parizeles szendvicsét ette, nem válaszolt. „Megnézni, nem gyulladt-e ki a Hely” folytatta Kicsi. Ekkor lépett oda hozzájuk Mravcsik „Jöttök pppinyózni” kérdezte, felmutatva a két ütőt. A másik kettő nem válaszolt neki. Kábé Kicsinek mondta. De Mravcsiknak is szólt. „Suli után visszamegyünk” szavai kopogtak, mint a kő „Megnézzük, mi maradt a kurva macskából”. Lassan, szinte félve lépkedtek az országút mentén. Az autók elhúztak mellettük, lágy szelet kavarva. Kábé a fák közeit figyelte. Amikor leértek a tisztáshoz, mindent úgy találtak, ahogy hagytak. A vödör körül hamu roskadt magába. A másik tűz is kialudt.  Mravcsik és Kicsi megállt valamivel távolabb. Figyelték, ahogy Kábé a vödörhöz meg. És ahogy egy kíméletlen rúgással feltárja, mi van alatta. „Azt a rohadt” hördült fel Kicsi. Mravcsik hátralépett. „Ez nagyon durva” folytatta Kicsi. „Hogy tudott így összemenni?” kérdezte inkább magától Kábé. „Mmmintha valami idegen lény lenne” hebegte Mravcsik falfehéren. „Ja, mint valami szörnyeteg” morogta Kábé. „Eltemessük” kérdte Kicsi, de nem mozdult. „Á, hagyjuk a fenébe” mondta Kábé, és megfordult, visszamenet hozzájuk. Majd elhagyta őket. Azok ketten követték. Érezték, a Helynek vége. Tudták, hogy soha többé nem fognak idejönni. Ha megkérdezték volna őket, miért, nem tudták volna megmondani. Egyszerűen csak nem. Visszafelé Kábé folyton hátrafordult. A tisztás felé lesett. Aztán oldalra nézegetett, a fák közeibe. „Mi bajod van?” szólt rá végül Kicsi, de Kábé nem válaszolt. Mravcsik egy üres májkrémes konzervet rugdosott maga előtt. Nagyon ügyesen passzolgatta, pont csak annyit, hogy mindig beérje. A kertvárosi házaknál Kicsi elköszönt tőlük „Na szevasztok”, Kábé fel se nézett, csak intett neki, de Mravcsik lemaradt, és halkan odasúgta „Nnnincs kedved később átjönni?”. Kicsi kerek feje a távolodó Kábé felé fordult. „Nélküle?” kérdezte. Mravcsik bólintott. Kábé hazament az üres lakásba. Anyja hatkor ért haza. Hétre kész lett a vacsorával. Szótlanul, némán ették a paprikás krumplit. A második emeleten laktak. A konyha keskeny ablaka előtt nagyra nőtt tölgyek sötétlettek a villanyfényben. Kábé folyton az ágak közé bámult. „Mit lesel” kérdezte anyja ingerülten „az ételre figyelj”. „Miért” nézett rá dacosan Kábé. „Azért” emelte fel az anyja a villáját rajta egy virslivel „mert ezen a világon mindennek meg kell adnunk a tisztelete. Szeretném, ha így nőlnél fel. Hogy ezt észben tartod.” Kábé gúnyosan elmosolyodott „Te már csak tudod” mondta, „neked is jól megadták”, mire az anyja lesöpörte a fia tányérját az asztalról. „Menj a szobádba” mondta a nő, mikor a csörömpölés visszhangja is elhalt, és újra enni kezdett. Kábé felállt, és kiment. A szeme sarkából látta, valami villan a konyhaablakon túl. Az ágak közt. Másnap az iskolában alig beszélt a másik kettővel. Az órákon nem figyelt. A szélső sorban ült, az ablakon át az iskolaudvarra látott. Kémián megbökte a mellette ülő lány könyökét. „Te is látod?” kérdezte Annamarit, aki az osztály egyik legjobb tanulója volt. A lány értetlenül nézett rá. Órák után Mravcsik és Kicsi együtt indultak hazafelé. Futva érte be őket. „Sziasztok”, mondta lihegve. Azok hidegen válaszoltak. „Nem megyünk a Helyre?” kérdezte Kábé tőlük. Az arcukba nézve leolvasta a választ. „Kkkicsiéknek van egy nagy rovargyűjteményük” magyarázta Mravcsik másfelé nézve, „meghívott, hogy mmmegnézzem.” Kábé bólogatott „Klassz, mehetek én is?”. Kicsi nem válaszolt, csak megvonta vállát. A gyűjtemény tárolója a garázsban volt egy csomó lom alatt. A sarokban egy légpuska fénylett. „De baró” lelkendezett Mravcsik. „Apámé” mondta Kicsi, miközben leporolta a tároló üvegtetejét „nem szereti, ha nélküle előveszem”. „Lőszeretek is van” kérdezet Kábé hirtelen. Kicsi az ablakpárkányra mutatott „Van”. Megemelték Mavcsikkal a tárolót. Kivitték az udvarra. Kábé kisétált a kerítés mellé. Az utcát figyelte. „Nem jössz” kiáltott rá Kicsi, mire összerezzent. Kényszeredetten intett „Haza kell mennem” mondta „majd legközelebb”. Kilépett a kapun, és amikor nem látták, futni kezdett. Aznap éjszaka először riadt fel. Sokáig hallgatózott a sötétben. A szeme lassan összeszokott a szobája sötétségével. A lehúzott redőnyön át pontokban szűrődött be az utcai lámpa fénye. Az ágyával szemközti fotelben egy sötét csomó feketéllet. Felkapcsolta az olvasólámpát. Csak a kapucnis pulóvere volt. Sokáig forgolódott, talán hajnalig. Az álom lassan szivárgott be zavaros gondolati közé. Pirkadat lett, mikorra már majdnem elszenderedett. De ekkor felhangzott a nyávogás. Dermedten fülelt, majd kikelt az ágyból. A redőny alatt, egy résen át kinézett. A ház előtt parkoló autókra. És a motorháztetőn ott volt. Másnap az iskolában odament Mravcsikhoz és Kicsishez. Az egyik sarokban nézegettek valami magazint. A képen félpucér csajok voltak. Kábét most nem érdekelte a kivillanó fehér bőr. „Beszélni akarok veletek” motyogta zavartan. Kicsi lassan összezárta, és pólója alá rejtette az újságot. „Miről?”. Kábé körbenézett, majd halkan válaszolt „A macskáról”. Mravcsik felnevetett „Mmmi van vele?” kérdezte aztán értetlenül. „Mindenhol ott van” mondta ki hirtelen Kábé, „Követ. A nyomomban van”. Kicsi értetlenül nézett rá. „Az a macska?” kérdezte aztán, mire Kábé csak komoran bólintott. „Ez hhhülyeség” csóválta a fejét Mravcsik „Mmmost csak ugratsz minket”. De Kábé csak nézett rájuk, szemében nem oldódott a komorság. „Mmmost is látod?” fordult körbe Mravcsik. „Most nem” ismerte el Kábé, „de amúgy mindig ott van. Nem jön közel. Csak ül és figyel. Néha nyávog”. Kicsi megvonta vállát „Akkor mit zavar” kérdezte, „ne foglalkozz vele”. Kábé felsóhajtott „Nem megy, egyszerűen nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy mikor látom meg, mikor hallom meg” lehorgasztotta a fejét „és amikor meglátom, akkor nem tudom, mit csináljak.” A másik kettő egymásra nézett. „Hazakísérünk majd, jó?” kérdezte aztán Mravcsik halkan. Kábé hálásan bólintott. A délután utcán nem járt senki. Kábé sokáig nem szólt, csak körbe-körbepillantott. Végül lemondóan legyintett „Nem látom”. Kicsi is körbenézett. Elővett egy szál cigarettát, rágyújtott. „Na” mondta aztán komolyan „akkor az van, hogy képzelődsz.” „Vvvagy a macska szelleme kísért” tette hozzá Mravcsik komor hangon. „Hisz egy bbboszorkány macskája volt. Ki tudja, mmmire lépes még holtában is” magyarázta aztán.”Nem tűnik kísértetnek” jegyezte meg Kábé „de ha nem az, akkor ki lehet nyírni. És ezt könnyen ellenőrizhetem”. Kicsihez fordult „szerinted odaadná faterod a légpuskát” kérdezte tőle. Persze esélye se volt, hogy odaadja. Abban maradtak, Kicsi nyitva hagyja éjszakára a garázskaput. És Kábé egyszerűen elviszi a puskát. Délután, mikor Kicsi szülei még nem voltak otthon, a kertben még gyakoroltak is. Műanyag flakont raktak a kerítés tövébe, arra lőttek. Kicsi türelmesen magyarázta a dolgokat. A helyes légzést. A válltámaszt. Hogy merre hord a fegyver. Este aztán, mikor besötétedett, Kábé visszament a házhoz. Az első ablakon rálátott a vacsorázó családra. Kicsi épp mondott valami vicceset. Az anyja és az apja szívből nevettek. Kávé kiköpött, aztán átlendült a kerítésen. A garázskapu valóban nyitva volt. Elővette a zseblámpát, és körbevilágított. A macska ott ült az ablakpárkányon. A golyókkal teli tégely mellett. „Most elkaplak” mondta Kábé, és megindult felé. Az állat leszökkent a földre, bele a félhomályba. Kábé megtorpant, vadul villogott a fénnyel mindenfelé. Nem látott mozgást. Kivett a tégelyből egy maréknyi ólomlövedéket, majd felkapta a puskát. Az utcán árnyéktól árnyékig futott a nagy, feltűnő fegyverrel. Közben szeme önkéntelenül is a macskát kereste. De az most nem tűnt fel. Megkönnyebbült, mikor a házukhoz ért. Az anyja észre se vette, mikor bezárta maga mögött a bejárati ajtót. A szobájába lopódzott, csőre töltötte a fegyvert, majd leült az ablakba. És várt. Hajnal felé lefeküdt egy kicsit az ágyára, és elszenderült. Arra riadt, hogy nem kap levegőt. Mintha valami súly, egy üllő lenne a mellkasán. Mielőtt kinyitotta a szemét, megérezte a szagot. Az éget szőr bűzét. A sápadt fényben a macska éjfeketének tűnt. Ott ült a paplanján, a mellkasán. Ahogy Kábé ordítva felpattant az ágyból, sziszegve a padlóra surrant, majd az ablakpárkányra. Kábé felkapta az ágy mellett álló puskát, és gondolkodás nélkül lőtt. A golyó szinte biztosan eltalálta az állatot, és összetörte a mögötte lévő ablaküveget. A macska elegánsan kiszökkent a nyíláson. Kábé újratöltött, nem törődve anyja kiáltásával „Mit csinálsz odafenn”, majd az ablakhoz rohant, célzott, és újra lőtt. A macskát odalenn, a betonon érte a lövés. Meg sem érezte. Besurrant egy parkoló autó alá. Kábé leengedte a fegyvert, és csak állt bénán. Az anyja belépett a szobába, és kiabálni kezdett. „Tessék” mondta Kicsinek, mikor visszaadta neki a fegyvert. Kicsiék háza előtt álltak. „Nem voltál suliban” mondta a barátja. „Ja” bólintott Kábé, és zavartan elnézett valamerre. „Mi történt” kérdezte Kicsi. Kábé megvonta vállát ”Semmi. Eltaláltam, de semmi nem történt.” Kicsi bólintott, majd megköszörülte a torkát ”Talán visszamehetnél a Helyre. Eltemethetnéd”. Kábé megütközve nézett rá „Micsoda”. Kicsi pedig folytatta „Ha megadnád neki a végtisztességet, talán megbocsátana”. A másik hallgatott egy sort, majd végre Kicsi szemébe nézett „Velem jössz” kérdezte. Kicsi azt mondta, le kell mosnia az apja autóját. De egy ásót adott Kábénak. Az megköszönte, és aztán elbúcsúztak. Félúton, a kis boltnál felhívta Mravcsikot. „Nem tudok menni” mondta a fiú, „holnap matekdoli, tanulnom kell”. Kábé tudta, amikor hazudik, Mravcsik nem dadog. „te, figyelj, a könyvtárban utánanéztem a macskáknak” folytatta zavartan a másik. „Azt írják, egy dogot utálnak nagyon, a vizet”. „Kösz” mondta Kábé, és letette a kagylót. A szíve mélyén nem haragudott. Eszébe jutott Mravcsik ijedt arca. Amikor a macskáról beszélt neki. Jó egy órába telt a tízperces út. Sokszor megállt, figyelte a mellette elhúzó autókat. Az erdő szélén leült egy vakondtúrásra. A macska jó harminc méterről leste őt. Egy fa alsó ágán pihent. A fiú intett neki, majd elvonta tekintetét róla, és újra elindult. Érezte, a torkába dobog a szíve, mikor beért a tisztásra. A felfordított vödörhöz ment. Mellette a hamukupacon már nem volt semmi. Nem volt összezsugorodott test. Kicsavart tagok. Kopaszra perzselődött szőr. Keményre és feketére sült bőr. A macska teteme eltűnt. Pontosabban felnyávogott mögötte. Kábé megfordult, és felkiáltott. Majd gerelyként dobta felé az ásót. A macska könnyendén kitért, aztán lekuporodott, mint aki ugrani készül. Talán tényleg arra készült. Kábé futni kezdett. Érezte, az állat ott van a nyomában. Néha látta is fekete villanását a fák közt. Önkéntelenül is az iskola felé kanyarodott. Tudta, haza nem mehet. Csapdába esne a lakásban. A suliból épp kijöttek az úszóedzésről a haverjai. Köszönés nélkül elrobogott mellettük. Az öltözőbe rohant. Az edzésekre járók külön szekrényt kaptak. Az övé a sarokban volt. Szinte feltépte. Aztán leszaggatta magáról a ruhát, és felhúzta az úszónadrágját. A medencénél már nem volt senki. Vizes lábnyomok jelezték az edzés végét. Beleereszkedett a kék hidegbe, majd gyorsúszásban felmelegítette magát. Aztán jó félórán át tempózott, de úgy, hogy nem ment a medence partjáig, a táv háromnegyedénél fordult. Végül felfeküdt a vízre középen. A macska keservesen nyávogott a fal melletti padon. „Ide nem tudsz utánam jönni” rebegte maga elé hálásan Kábé. Hirtelen elhalt a hang. Csak a víz lassú ringatózása maradt. Az oldalablakból betűző vörös naplemente fénye. A bűnbánat könnyedsége. „Bocsáss meg” suttogta a fiú, majd kiemelte fejét a vízből, körbekémelt. Nem látta az állatot. Valami kapart a torkát. Valami selymes. Míg az egyik kezével a vizet paskolta, a másikkal benyúlt a szájába. Egy szőrcsomó volt. Megrántotta, és az könnyedén jött, megnyúlt, kitöltötte a torkrát, és ekkor már fullasztóvá terebélyesedett. Kábé köhögni kezdett. A macska farka, mely most már kilógott a szájából, rázkódott ütemére. Elvesztette a tempót. Gyomrában apró karmok csikarását érezte. Mellkasában egy másik tüdő emelkedett és süllyedt. A szívébe éles, gyöngyház fényű fogacskák haraptak. Amikor végleg kiesett ritmusból, merülni kezdett. De ő már csak a belsejében feszülő macskára figyelt. Nem érdekelte a víz, ami beömlik a száján. Úgy érezte, hogy a macska farka torlaszolja el a levegőt. Talán nem tévedett. Mravcsik talált rá. Kicsi felhívta őt. Elhatározták, megkeresik. Bűntudatuk volt, mert mindketten cserben hagyták aznap. Az utcán összeakadtak Kábé egyik csapattársával. Ő mondta, hogy a sulinál van. Mravcsiknak eszébe jutott, amit a vízről mondott neki. Ezért ő az uszodába indult. Kicsi a tantermükbe. Mravcsik sikoltozása aztán eltérítette. Kábé ott ringatózott a víz tetején. Felfelé nézett, a mennyezetre. Az arca békés volt. Nyugodt. Beletörődő. Nem látták, de a mellkasán, akár egy tutajon, ott dorombolt a macska.

vége

Befejező rész. Kérdés, hogy ez a hosszabb történet elérte-e feltett célját. Valamit mondani akartam az íróvá válás, az élet és az elmélet, a megélt és elképzelt dolgok viszonyáról. Azt hiszem, a tapasztalt olvasó ki tudja szúrni azt, amikor az író olyasmit próbál hitelesen ábrázolni, amihez semmiféle tapasztalati élménye nincs, azt, amikor a szobája magányából próbálja valaki elképzelni a napfelkeltét a Mont Blanc-on, vagy városi emberként a tavaszi vetés örömét, vagy vértől undorodóként azt, ahogy egy csatában lemészárolnak valakit. Persze nem mindenkinek adatik meg a hemingwayi út az írói tapasztalatszerzésben, és egyéltalán nem biztos az sem, hogy egy világlátott, sokat megélt valaki jól fogja megírni, transzformálni, felhasználni a tapasztalati elemeket. A novella antihőse, aki ebben a részben teljesedik ki, hisz a tapasztalat erejében, és gyermeki naivitással próbálja ezt a hitet valóra váltani. A tábor tétje nem kicsi - nagy íróvá válni. Nekem - és gondolom sok más alkotónak - a legfontosabb dolgok egyike az életben. Az antihős bukása azt sugallja, hogy e cél érdekében néha túl nagy árat kell fizetni.  

Alkotótábor kezdő horroríróknak

5. rész

Kora délután volt, amikor feladta. Az Író addigra eltűnt. Somos körbejárta a tábort, bekukkantot az üres, elhagyott házakba. Szeplőében, ahol a lány lakott, mintha még érezni vélte volna az édeskés, fahéjas parfümillatot, ami délelőttönként körbelengte a lányt. A kerítés melletti lakban találta meg az Írót, az ágyán hortyogott, nagy, feszülő hasán a Dr. Jekyll és Mr. Hyde egy gyűrött példánya feküdt, mellette a kisasztalon a kibontott bőr övtáskájának tartalma, egy zsebkés, dohány, cigarettapapír, Zippo öngyújtó és műanyag gyorskötöző szalagok fehér csomója. Somos, ahogy nézte az alvót, elképzelte, hogy halkan az asztalkához lép, felveszi a zsebkést, kihajtja a nagyjából nyolc centis pengét, ami kattan egyet, és erre a hangra az Író szeme kinyílik, egy pillanatra egymásra merednek, aztán a férfi felül, a könyv a padlóra hull a hasáról, de pont, amikor kilencven fokos szögbe áll a teste, pont akkora találkozik a penge féme a bőrével, átszakítja, és a jobb oldalán, a borda alatt, ahol talán az epevezeték van, ott belemélyed a húsába, és a szervekbe, és ekkor az Író a sebhez kap, de persze nem tudja megállítani a kibuggyanó fekete vért, halkan nyüszíteni kezd, mire Somos kihúzza a kést, és gyorsan fogást vált, ezúttal felülről, kalapáló mozdulattal sújt le a csupa szőr mellkasra, középtől kissé jobbra, oda, ahol a biológiai ismeretei szerint a megriadt szív pumpálja mind gyorsabban a vért.

Megrázta fejét, és elhátrált, halkan kiment a házból, majd visszatért az ebédlőbe, és megpróbált papírra vetni a látomását, de nem tetszett a szöveg, összegyűrte a lapot, és újra nekikezdett.

Arra eszmélt, hogy az ételt hordó asszony lép a terembe, hát maga mindig itt van, mosolyogott rá a nő.

Már csak ketten maradtunk, jegyezte meg Somos, mire az asszony elkomorodott, vele, intett a háta mögé, és mind a ketten elértették, kire érti, Somos bólintott. Vigyázzon vele, mondta az asszony, miközben a kondérhoz ment, megemelte, majd megvárta, míg Somos odasiet megfogja, elveszi tőle. Nagyon kedves, az autóhoz kellene vinni.

Miért vigyázzak, kérdezte Somos, mire nő zsebéből cigarattacsomagot vett elő, gyufát, kihúzott egy szálat, ráérősen meggyújtotta, majd megállt a jármű mellett, mert már odaértek, aztán körbenézett, és ahogy a melegsárga fény az arcába sütött, azt mondta, hogy itt voltam, két éve is, amikor olyan csúnyán véget ért a tábor. Akkor is ketten maradtak, ő, meg egy idősebb fószer.

Aki meghalt, kotyogott közbe Somos, mire a nő bólintott, szabad kezével szemét árnyékolta, majd inkább oldalt fordult, a kocsinak döntötte nagy, húsos testét, és úgy mondta, igen, és elég fura eset volt az egész. A fiatalember hallgatott, megérezte, hagyni kell, hogy a másikból előjöjjön minden, nem is kellett sokáig várni, az asszony így folytatta, akkor is én hoztam nekik az ételt, és utolsó nap már alig lézengetek néhányan, és azt mondják, este történt, teljesen váratlanul, intett fejével a faházak felé, legalábbis ő így mesélte a rendőröknek, onnan tudom, hogy oda is én hordom a kaját.

Mit mesélt, nyögte Somos alig hallhatóan mire, az asszony felemelte mutatóujját, de ezt ne adja tovább senkinek, ígérje meg, mire Somos megígérte, és ekkor az asszony megint körbenézett, ketten maradtak, folytatta halkan, a barátja meg az öregember, és éjszaka az öreg fószer állítólag egyszerre csak tejesen megvadult, egy késsel rátámadt az alvó barátjára, meg is szúrta, de az kiszabadította magát, és felmászott az ebédlő tetejére, az öregember utána, de valahogy megcsúszott, és leesett. Jelentőségteljesen elhallgatott, majd felmutatott, erről a lapos tetőről elég nehéz így leesni, nem, kérdezte, mire Somos mohón visszakérdezett, maga mit gondol, mi történt. Az asszony sokáig nem szólt aztán megvonta vállát, én csak azt tudom, hogy ebből a férfiból nem nézek ki semmi jót, nagyon sunyi és alamuszi a tekintete. A másik, az öregember, kedélyes, jó kedvű kisöreg volt, szerintem egyáltalán nem akarta őt bántani, de valahogy elhitette mindenkivel a maga barátja ezt a történetet, és talán meg is szúrta magát, miután ledobta a kisöreget a tetőről.

Nem a barátom, szögezte le Somos, mire a nő a földre dobta csikket, és eltaposta, az jó, az ilyennel, ezzel a fajtával vigyázni kell, higgye el nekem fiatalember.

Beszállt a kocsiba, és elhajtott, Somos sokáig nézte az autó árnyát a fák közt, ami aztán eltűnt a zöldben, ezután a házacskába ment, és összepakolt.

Kifelé indult a táborból, és a szélső háznál járt, amikor nyüszítést hallott, mintha valami kis állat esett volna fogságba, mire azonnal, ösztönösen megtorpant. Körbenézett, majd ahogy fülelt, rájött, a hang a faházból jön. Letette táskáját, és odasietett, aztán rövid tétovázás után benyitott.

A fogyatékos fiú feküdt a padlón, bokája, csuklói hátul össze voltak húzva fehér, műanyag gyorskötözővel, szája elé egy vörös kendőt kötöttek, amit már teljesen átitatott a nyála. Úgy tekergődzött a padlón, akár egy féreg, és a tekintete esdeklően bámult fel a fiatalemberre. Somos leguggolt hozzá, minden rendben lesz, nyugi, suttogta, majd megfogta a műanyag szalagot a csuklóknál, és megfeszítve izmait letépte, aztán ugyanezt művelte a bokáknál is, végül levette a fiú arcáról a kendőt. Ki csinálta ezt veled, kérdezte Somos, de másik csak nézett rá, miközben fölült, és sajgó végtagjait gyömöszölte, aztán felállt, és botladozva megindult, de mivel a vérkeringése nem állt helyre, összeesett, pont az ajtóban, amelyet egyébént is eltorlaszolt az Író.

Látom, megtaláltad a gyilkosság napjának az alanyát. Mondta a férfi, mire a fiú szűkölve hátramászott, Somos mögé, aki felállt, és mintegy védelmezően széttárta vaskos, izmos karjait. Hagyd békén a fiút, kérte csöndesen, de az Író már elő is vette zsebéből a kést, kihajtotta a pengét, ami gonoszul csillogott. Ugyan már, te is tudod, hogy ez az utolsó lépcsőfok, ez az, amire szükséged van, kezdte az Író kissé teátrális hanghordozással, majd megköszörülte a torkát, és normál hangon folytatta, hidd el, én megtapasztaltam, tudom, milyen felemelő érzés. Megölted az öregembert, bólintott Somos, mindent tudok, mondta, mire a másik megvonta vállát, igen, nagyjából ez történt, így vált igazán jó tanárrá, hogy feláldozta magát az oktatás oltárán, és hozzásegített engem a végső tudáshoz, annak a megtapasztalásához, hogy milyen érzés elvenni egy emberi életet, akarattal, erőszakkal, mondta az Író, és lépett befelé még egyet, milyen felszabadító, különös érzés. Eltűnődött, majd mély levegőt vett, ő persze mindebből semmit nem értett, ilyen mélyre, ilyen távoli határig soha nem mert volna elmenni, egész héten unalmas szövegeket olvastatott velünk, és kijavította a legutolsó vesszőhibánkat is, de semmi gyakorlat, semmi élet, semmi tapasztalás, érted, nem csoda, hogy elöntötte az agyamat a düh, és az utolsó nap, amikor mind elmentek, a fejébe vertem egy féltáéglával, hogy mit kellett volna csinálnia az igazi táborvezetőnek, hogy milyen egy igazi tábor kezdő horroríróknak. Míg beszélt, jött előre, és maga előtt lengette a kést, mintegy elfogva a menekülés útját a kicsiny, belső térben, a másik kettő pedig hátrált, egészen a falig. Aztán ledobtad a tetőről, mondta Somos vádlón, az Író pedig elmosolyodott, igen, és meg is kellett szúrni magam, bizonyítandó ártatlanságomat, de hidd el, megérte. Ám most, most nem kell ilyen áldozatot hoznunk, itt ez a bolond, egyszerűen csak meg kell ölnöd, aztán a testet elégetjük a máglyán, felszállunk a reggeli buszra, és senki soha nem fogja megtudni, mi történt, de te, itt késsel Somosra mutatott, te barátom, gazdagabb leszel egy olyan élménnyel, amely az egész írói pályafutásod meg fogja határozni.

Somos tehetetlenül állt a kés előtt, érezte, hogy a hátának szorul a fiú meleg teste, és halk nyüszítés is áradt a másikból, ami kissé idegesítő volt, mert nem tudott koncentrálni a gondolataira, melyek egy része nagyjából arról szólt, hogy legyen okos, egyszer az életben gondolkodjon egy kicsit előre, legyen számító és ravasz, kérje el a kést az Írótól, mintha megtenné, amit javasol, majd dobja ki az ablakon, vagy fordítsa ellene, és így mentse meg mindkettejüket, de ahelyett, hogy hallgatott volna erre  a belső ösztökélésre, inkább kimondta, amit érzett, nem, mondta, nem leszek gyilkos, annyit nem ér az írás.

Az Író leengedte két karját, csalódott grimaszt vágott. Akkor úgy tűnik, mondta halkan, belőled se lesz nagy író, azzal Somos oldalába szúrta a kést, a bordaív alatt, ahol a fiatalember az epét sejtette. A fém olyan erős és émelyítő fájdalmat keltett benne, hogy akaratlanul is odakapott, megragadta a másik csuklóját, majd jobbjával a férfi fejére sújtott, mire az Író szeme felakadt, és zsákként rogyott össze. Fuss, mondta Somos a háta mögé, és kihúzta magából a kést. Látta, hogy a gyerek eliramodik mellette, ő maga pedig felragadott egy pokrócot a keskeny emeletes ágyról, a sebére nyomta, dülöngélve megindult, de a fájdalom és az ijedtég olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy minden elszürkült majd elfeketedett, végül a ház küszöbén összerogyott.

A sötétségre és a fényre eszmélt. Körben apró lángok lobogta, meghaltam, nyögte, és ez a pokol, de sejtette, nem igaz, hisz oly bűntelenül élt. Valami keményen feküdt, keze-lába erős gúzsban, és ahogy felült, az oldalába hasított a fájdalom, de így legalább láthatta, hogy a máglyán fekszik, a gyorskötözők fehérlenek kezén és lábán, és körben kis tábortüzek égnek, világítják meg a lassan sötétségbe forduló alkonyatot.

Azt hittem, meghaltál, jött az Író hangja bal felől, majd Somos láthatta is, hogy bevonszolja bőröndjét a fénykörbe, megáll, és ráérősen cigarettát sodor magának. A fiatalember lenézett oldalára, melegítője sötét vértől volt ragacsos, vagy inkább kérges, majd visszahanyatlott a fára, mert a fájdalom új erővel tört rá a lüktető, pulzáló sebből. Valószínűleg nem ért semmi létfontoságú szervet a szúrás, tűnődött az Író, aztán meggyújtotta a cigarettát, és a vérzés is elállt, tette hozzá elégedetten, na meg a fejem is fáj, tapogatta meg halántékát, melyen még a rossz fényviszonyok közt is látszott a sötét folt.

Kis ideig hallgattak, majd Somos krákogva, száraz torokkal kinyögte, engedj el, mire a másik persze csak a fejét csóválta, hamuzott, majd közelebb lépett, és zsebébe nyúlt, aztán a kezében már ott csillogott a bicska. Nézzük a lehetőségeidet, kezdte. Vagy elevenen megégsz, vagy kapsz tőlem egy kegyelemdöfést, ígérem ezúttal nem hibázom el, a nyaki verőeredet veszem célba.

Kérlek, ne ölj meg, suttogta Somos alig hallhatóan, majd igyekezett oldalt hengeredni, hogy lekerüljön a máglya térdnyi magas emelvényéről, de az Író odalépett hozzá, és lefogta lábát, maradj nyugton, szólt rá, mintha engedetlen gyerek lenne, és Somos próbálta megrúgni őt összekötözött lábaival, de a másik kitért előle, ingerülten eldobta cigarettáját, majd kinyitotta a bicskát, na ebből elegem van, mindjárt jön a buszom, mondta, és Somos fejéhez ment, lefogta a koponyáját, nemsokára vége, suttogta, és a fiatalember hátrafeszítette fejét, hogy az arcába nézzen, ne, kérte, így, ebben a pozícióban egy kissé távolabb is látott, az Író mögé, a sötétbe, melyből most egy alak bukkant elő, bekerült a lángok fénykörébe, kezében a balta, amivel az Író hasogatta a fát a máglyához, és aztán a Somos a nyakán érezte a bicska pengéjének hidegét, de mielőtt ez fájdalomra váltotta volna ígéretét, tompa puffanás hallatszott, az Író felvinnyogott, mint egy kölyökkutya, majd eldőlt.

Szeplő jelent meg Somos oldalán, keze remegett, szája sírósan legörbült, megöltem, motyogta, mire  a fiatalember, felsóhajtott, oldozz ki, kérlek, és a lány engedelmeskedett, az Író bicskájával mely a fűbe esett, elvágta a műanyag szalagokat, majd segített a fiúnak talpra állni, aztán csak nézték a máglya mellett összeroskadt testet, melyből torz szögben állt ki a balta nyele, a váll, és a nyak találkozásnál mélyedt a húsba, Somos meg is jegyezte, valószínűleg nem sokat érzett, mert átvághattad a gerincét, mire Szeplő előbb szipogni aztán sírni kezdett, és Somos betámogatta az ebédlőbe, ahol a megnyugtató villanyfényben a lány elmesélte, hogy nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a fiú egyedül marad az Íróval, ezért  az esti busszal visszajött, és már messziről látta a lángokat, közelebb lopódzott, pont jó időben, hogy hallja az Író szavait, pont az utolsó pillanatban, mint valami rosszul megírt forgatókönyvben vagy regényben, de számukra ez most maga volt az élet, és Somos átkarolta, szorította, míg a lány felhívta a rendőröket, aztán pedig már csak  vártak.

Jó lenne, ha azt mondhatnánk, hogy ezután összejöttek, és hosszú, napfényes délutánokat töltöttek el a lány kicsiny lakásának díványán szerelmeskedéssel és írással, ötleteléssel és karakterek kitalálásával, izgalmas fordulatok meséjével. De persze nem ez történt, mert bár párszor valóban találkoztak, Somos nem tudta, hogyan kellene továbblépni, és bár néhányszor esetlenül megcsókolták egymást, többre nem voltak képesek, és egyébként meg ott volt köztük az Író halála, az utolsó este, a tábor vége, amikor a szerelemnél több dolog kötötte végleg össze és választotta el őket.

Így aztán Somos lassan elmaradt Szeplő mellől, és legközelebb csak akkor látta, amikor elment arra az író-olvasó találkozóra, ahol a lány mint a kiadó fiatal felfedezettje szerepelt, első regényét promózta szerte az országban, és a művelődési központok, könyvesboltok és kávéházak megteltek, mert a műfajért rajongók imádták a stílusát, a leírásait, de legfőképp azt a képességét, melynek fiatal kora ellenére láthatóan teljes mértékben a birtokában volt – rendkívül plasztikusan tudott a halálról írni. 

vége