A nyolcvanas évek nyers, durva, mitologikus világának egyik közös krízisélménye volt a Nagy Havazás 1987 januárjában. Érdekes, hogy már a pontos dátum is eltér az egyes visszaemlékező cikkekben, van, ahol január 10., máshol 12. az események kezdete. Talán ez nem is fontos, a lényeg, hogy az ország megbénult, teljesen összeomlott, mintha háborút vívtunk volna egy megfoghatatlan de hatalmas ellenséggel. Akik kettőezer után születtek, talán el sem tudják képzelni, hogy ennyi hó essen. Jómagam nem emlékszem azokra a konkrét napokra, arra viszont igen, hogy telente, abban az évtizedben sokszor volt nagy hó és borzalmas hideg, apám gyakran kezdte hólapátolással a napot, esténként pedig nem tudott feljönni a kocsival a hegyre, a házunkhoz, tolni kellett az autót, mikor hazaért. Rémisztő volt ez a kiszolgáltatottság, meg sajnáltam is az apámat, ahogy a Lada kerekei reménytelenül elpörögnek az emelkedő közepén, miközben a család, néha a szomszédok is, hátul, a ránk permetező hódarában, a helyzetjelző lámpa piros fényében nekifeszülünk a kocsinak. A most következő történetben a nagy havazás csak háttér, csak díszlet. A főszereplő ismét az erdő, és egy földöntúli dal, mely életre kelti.

Észak dalai

Előszó

Az 1987 januári Nagy Tél, mely az országot pár nap alatt, egész pontosan a január 12-ről 13-ra virradó éjjel összeroppantatta, elhomályosította, és gyakorlatilag a feledés homályába száműzte a siromi-incidens néven ismert szörnyű tragédiát, melynek részletei a mai napig nem tisztázottak, talán a hatalmas, olykor hetven centiméteres hó, talán a dermesztő, mínusz harminc fokos hideg jege fedte be őket, ki tudja már.

Amit biztosan tudni, hogy az egri Ho-Shi Minh Tanárképző főiskola négy harmadik évfolyamos diákja a vizsgaidőszak közepén, január 10-én érkezett a térségbe, egész pontosan Bátonyterenyére népdalok gyűjtése céljából, mivel mind a négyen magyar-ének szakos tanárnak készültek, és közös évfolyamdolgozatot írtak, melynek témája egyébként a tanszékvezető egy készülő tanulmányával esett egybe: Palóc sirató és halotti énekek.  Az egyik tanáruk, K. Zsófia tanársegéd egy rokona szállásolta el őket. A tanár 11-én délre jött meg, és még aznap átbuszozott velük Kazárra, és Vizslásra, ahol a helyi kocsmákban és a települések ének szakos tanárjainál tájékozódtak a potenciális interjúalanyokról, majd felkeresték azt a négy-öt idős lakost, akik szóba jöhettek.

A tanárjelöltek, akiket e kései kor személyiségei jogai és a vonatkozó GDPR-rendelkezések okán álneveken, Annának, Zsófinak Istvánnak és Péternek hívunk, kazettás magnójukkal egész sok népdalt tudtak rögzíteni mindjárt az első napon, mivel interjúalanyaik nyíltak és kedvesek voltak, főképp azután, hogy a fiúk két helyen is fát vágtak nekik a farkasordító hidegben a készülődő hótömegtől terhes szürke fellegek alatt. Vizsláson Kómár Paja Borcsa néninél még pogácsát, míg Kazáron Szabó Emerenciánál laskát is kaptak. Itt, Kazáron, a Vili presszóban hallották, hogy a faluból elszármazott, és Siromban letelepedett Katángyó Emelka tud csak igazán szépen siratókat énekelni, ha ő énekelt, gyakran az erdei vadak is odagyűltek a kertkapuhoz, és úgy hallgatták. A fiatalok megitták a pálinkát, jót nevettek a dolgon, de aznap késő délután, a szálláson azért István megnézte magának a térképet, amit magához hozott, és látta, hogy Sirom nincs annyira mesze, ezért egyeztettek a tanárnővel, akinek az esti busszal valamiért vissza kellett mennie Egerbe, és aki nem nagyon ismerte a siromi viszonyokat. Megkapva a jóváhagyását, eldöntötték, hogy másnap, 12-én átmennek a Cserhát szívében fekvő faluba, ami már nem volt palóc territóriumnak tekinthető, de az elszármazott miatt az autentikussághoz nem férhetett kérdés.

Másnap a fiatalok útra keltek hát, és a kilenc harmincas, Pásztó-Hollókő-Szécsény járattal, mely érintette Siromot is, megérkeztek a településre, amit hárman közülük aztán soha többé nem hagytak el.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt. 

Kritika a Helikon Kiadó Düledék palota (Klaszikus rémtörténetek) című antológiájáról

Nem szokásom kritikát írni, de most úgy véltem, mint rajongónak, olvasónak és írónak, illik pár szót ejtenem az idei év egyik fontos megjelenéséről, a Düledék palotákról.

A Helikon új kiadványa a horrornak, azon belül is a 2. világháború előtti horrornak kívánja egy új, magyarul eddig – jobbára – nem elérhető novellákból álló gyűjteményes foglalatát prezentálni. A „Düledék palota” cím a szerkesztő, Sárközy Bence utószava alapján Vörösmartytól van, és az egész kötetre valóban rányomja bélyegét valami romantikus borongás, ami még a zsigeri félelmen innen, de az érdekesen már túl van. Az írások egy része pont a romantika korából vagy a késő romantikából származik, megjegyzem, ezek a – többnyire – kevésbé sikerültek, mai tűréshatárunk szempontjából kevésbé ijesztőek. Az összképen érződik, hogy a 19. század utolsó két-három évtizede termelte ki azt a nyelvi és gondolati finomságot, ami nélkül nem működik a jó horror. A kötet utolsó negyedében helyet kapó huszadik századi írások jóval közelebb állnak hozzánk irodalmilag, bár itt találtam a két leggyengébbet is: „Az íjászok” egy igencsak rövid, első világháborús történet a lövászárokban átélt látomásról – minimálisan illek a kötetbe, míg La Mare „A mélyből” című novellája olvashatatlanul modoros és nyegle, lehet, itt fordítási problémák is vannak.  

Üdítő, hogy tényleg kevés ismert darabot találunk, talán Poe, Stoker, Lovecraft, Bierce és Kipling novellái azok, melyeket egy hardcore horrorrajongó már ismerhet máshonan, más fordításban. Nem meglepő, hogy az ő műveik a legélvezetesebbek. Stokertől „Az indián asszony” friss és erős szöveg (valamiért a fejünkbe van verve, hogy egykönyves és gyenge író volt), így sokadik olvasásra is izgatottan vártam a véres végkifejletet. Kipling inkább a feszültségkeltésben jó, Bierce látomásos, álom-valóság határán mozgó haláljelenete "A Bagoly-folyó" alapötletét idézi. Lovecraft pedig ugye Lovecraft. Jó ötlettel dolgozik Henry James a „Sir Edmund Orme”-ban, de a rettegés vagy még inkább a feszültség elpárolog az első pár jelenés után.  A számomra ismeretlen Charlotte Perkins Gilman sárga tapétáról szóló művében ugyancsak kellemes meglepetés volt a megbomló, széteső női elme plasztikus rajza. Robert Louis Stevenson sírrablói nagyon erős atmoszférát teremtenek, ám a csattanó némiképp kiszámítható – ez pont nem igaz Jack London „Míg a halál el nem választ” című írására, melynek épp hogy a vége meglepően drasztikus. Részleteiben érdekes volt még az időben a hozzánk legközelebbi, 1938-as írás, „A pokol galambjai” Robert E. Howardtól, itt azonban néha túlszaladt a gore, és emiatt nevetségessé válnak a jelenetek, nem beszélve a rejtély suta magyarázatáról. Jellemző, hogy az egyik legemlékezeteseb ötlet és csattanó „A nyitott ablak” című írás végén van (Saki), amely azonban sajnos egyúttal ki is iktatja a horror feszültségét (egyébként is sok helyen éreztem, hogy a félelmetes összecsúszik a nevetségessel, talán a korabeli alkotó így akarta oldani a komorságot, és óvni olvasóját). Vannak aztán azok a nagy nevek, akik magukhoz képest túlságosan szimpla történetekkel szerepelnek, mintha nem akarták volna megerőltetni magukat egy alapvetően könnyed, szórakoztató és lenézett műfajban: Conan Doyle egy bálnavadászhajó kapitányának a tragédiáját, míg Dickens egy vasúti munkás furcsa végzetét rajzolja meg – egyik írás sem lett a kedvencem.

És ezeken kívül van még a 32 írásból álló kötet összes többi novellája, vagyis nagyjából a művek fele, melyek sem ijesztőek nem voltak, sem irodalmilag nem érékelhetőek közepesnél jobbra. A két nyitó darab, mely két töredék (az első még 18. századi, a másik a kissé túlértékelt Byroné) esetében mindez még a kor számlájára írható, de a kilencedik novellával már átlépjük az 1850-es évet, vagyis túl vagyunk a romantikán, Poe már halott, jönnek a szimbolisták – és ehhez képest halálra fagyott kislányok kísértetéről, őrülten orgonáló öregemberekről, villámhárítóval házaló félőrültről (Melville, ezt most így hogy?) vagy egy látomásokba belebonyolódó festőről szóló, egyenletlen, jobbára feszültségmentes, nem csúcsra járatott írásokat olvashatunk (ez utóbbinál még  a Monthy Pythont idéző, félbehagyott „utolsó mondat” is tesz róla, hogy inkább csak mosolyogjunk).

Mondanám, hogy a kötet íve kiad valamiféle fejlődési vonalat, a fehér leples, láncokat csörgető alak képétől a pszichológiai, bőr alá sikló félelemmel operáló módszerig – de sajnos ez a tétel sem igaz, hisz Poe vagy Hawthorne már a műfaj korai szakaszában megugrották ezeket a fejlődési fokakat.

Felmerül a kérdés, hogy ha ez egy erős és gondos válogatás jó 130 év horrornovelláiból, akkor miért ilyen egyenletlen a színvonal, miért van ennyi közepes, maximum érdekes, de semmiképp sem riasztó vagy megrázó írás – vagyis: miért ilyen kevés a horror? Elképzelhető, hogy a merítéssel van gond – és én inkább szeretnék ebben hinni, mivel a másik lehetőség azt jelenti, hogy a horror múltjában a remekművek kicsiny száma mellett inkább a tucatmunkák domináltak.

Hogy megéri-e a pénzét a „Düledék palota”? Rajongóknak mindenképp, főképp a friss fordítások miatt. Aki ismerkedik a műfajjal, annak azért lesz jó, mivel észlelheti a színvonalbeli különbségeket – már ha van szeme rá. Azok viszont, akik ezzel a kötettel nyitnak a zsáner felé, félő, csalódni fognak, és felteszik majd maguknak a végén a horrorírók számára végtelenül ijesztő kérdést: ennyi?

Ismét egy koronavírus ihlette írás, ígérem, ez az utolsó. Azt gondoltam, hogy olyasvalakiről írok, akit nagyon is el tudok képzelni, és akinek az élete nem érdekes, csak az, ami utána jöhet. Alapvetően mindig idegenkedtem az E/1 elbeszélői módtól, főképp ha teljesen más karakterbe kell helyezkedni. Úgy vélem, hogy nagyon elcsúszhatnak a  dolgok, ha például egy férfi egy nő szemén keresztül látja a világot, vagy ha egy fiatal író egy öregember karakterét képzeli el. A nem igazán jó elbeszélői hang  művivé és megcsinálttá válik, ezt legszebben és legelegánsabban a magyar irodalomban Esterházy kerülte el Csokonai Lilinél, de például Dragománnak a Máglyában bemutatott teljesítménye is igen meggyőző. 

19744

Üljön le egy kicsit. A klinikáról jön ugye, szemből. A kisunokám várom. Ott dolgozik. Orvos. Nehéz munka. Meg is értem, hogy nincs már ideje hozzám jönni, öreganyjához falura. Azért jöttem, hogy lássam. A lányom rég elvált a vejemtől. Az Öreg meg meghalt, már tíz éve. Egyedül vagyok, mint az ujjam, ott a falu szélén. Reggel a tyúkokkal kelek. Megmosdok, megfésülködöm, befonom ezt kis maradék hajamat, felveszem az otthonkám, begyújtok a masinába. Iszom egy kis kávét. Csak ilyen három az egybent, az a legolcsóbb. Aztán néha eszem valamit. A legjobban a lisztes kukót szeretem. Hogy az mi? Hát liszt meg felvert tojás, jó sűrűre, és aztán csak ki kell sütni. Reggeli után kiengedem a tyúkokat az udvarra. Mostanában már nem jár a giringy, de még mindig bezárom őket éjszakára az ólba. Aztán délelőtt teszek-veszek, már sokat nem tudok csinálni, de mindig van egy kis portörlés, rendrakás. Hátha beállít valaki. De soha nem jön senki, legfeljebb a postás hozza a nyugdíjat, az özvegyit, ami nem sok, de nekem már nem kell sok, elvagyok abból a kevésből is. Ha nem húz a derekam, akkor a kiskertben kapálok, gazolok. Olyan paradicsomjaim nőnek, mint az élet. Adtam mindig a lányoméknak, amíg jártak, de már ő is elmaradt, nem tudom, mi a baja, nagyon szomorú és sovány. Néha arra gondolok éjszakánként, hogy iszik. Ilyenkor aztán letérdelek az ágy mellé, és imádkozom érte. Imádkozom csak úgy, napközben is, a kisunokámért, hogy sikerüljenek a műtétjei, meg hogy bajba ne keveredjen az életben. Ha nem imádkozom, akkor szentdalokat éneklek, amiket még nagyanyámtól tanultam, kiskoromban. Így telik az idő. Dél körül főzök valamit a nyári konyhában, csak egy kis rántott levest, vagy tojáslevest, jó köményesen, azt szeretem, sok kenyérrel, hogy ne maradjak éhen. Nem vagyok már nagy étkű, és a betevős fogam is kopott, alig tudom vele elrágni a kenyér héját. Estére már nem is eszek mást, csak egy kis zsíros kenyeret, vagy szalonnát. Bolti, de így is szeretem, azt bármikor meg tudom enni. Mikor még élt az Öreg, volt disznónk is. Emlékszem, mikor télen vágtuk, milyen nagy sürgés- forgás volt a portán. Jöttek a rokonok segíteni. Most már alig látni valakit az utcában. Nem nyitja rám senki a kaput hószámra. A lányom volt utoljára nálam, még a nyár elején. Azt mondta, van valami vírus a levegőbe, és hogy emiatt nem jöhet egy ideig. Mert hogy félt. Mondtam neki, engem már ne féltsen, jó lesz már nekem a föld alatt, nem bánom, ha elvisz az a nyavalya. Erre nem mondott semmit, de aztán hiába vártam, nem jött. Mi? Nincs nekem telefonom, nem is tudom, hogy kellene használni, meg a hallásom se olyan jó már. A boltba is, mutogatták, hogy vegyek maszkot, de úgy csináltam, mint aki nem érti. Minek vennék én olyat. Utoljára már megmondtam nekik, nincs nekem erre pénzem, meg öregségemre már nem veszek fel ilyet, hagyjanak engem békén. A postáson is van. Be se jön már, ha hozza a nyugdíjat, pedig mindig megkínálom sederszörppel. Pálinkám nincs. Régebben mindent beraktam a lányomnak meg a kisunokámnak, a szalonnát, a kolbászt, a szörpöt, a kalácsot. Örültem, hogy adhatok. Jöttek is minden hétvégén, és teli volt az udvar. Azt mondták, nekik kiszabadulás ebből a nagy városból, ha jöhetnek ide. De aztán elmaradtak. Előbb a kisunokám. A barátok, meg lányok miatt. Aztán az egyetem, majd a munka okán. Csak ünnepekkor jön. A lányom meg ha jött is, abban nem volt köszönet. Olyan rossz volt a kedve mindig. Délután kiülök a kerítés mellé a kispadra, ott várom őket. A padot még az Öreg csinálta. Emlékszem, régebben az utcából idegyűltek az asszonyok, ment a nagy beszélgetés, nevetés, néha egészen estig. Most már nem jön senki. Csak az Ilonka maradt a régiek közül, de ő már alig tud járni. A többi ház vagy üres, kihaltak belőle a régiek, vagy városiak vették meg. Azok nem érnek rá beszélgetni egy ilyen öregasszonnyal. Nem úgy, mint maga. Maga kedves ember. És türelmes. Látom, nem siet. Már nem. Már én sem. Maga hányadik volt? Én voltam a tizenkilencezer-hétszáznegyvennegyedik.

vége

A munkám a Vírus előtti világrendhez kapcsolódik, és bár eddig megúsztam elvesztését, félek, hogy lassan belecsúszunk az örökké velünk lévő, a leküzdhetetlen, az újból támadó, a soha véget nem érő mutációk éjszakájába. Másrészt - úgy vélem, sok más emberhez hasonlóan - egyszerűen csak elegem van. Betartottam minden szabályt, eleget tettem minden kötelezettségnek, talán az egy kovásznevelgetést kivéve, mert ha nincs kemencéd, akkor sok szerencsét a kenyérsütéshez, szóval teljesítettem a kötelességem, de most már elegem van. Nem akarom arra kinyitni az internetet, hogy a virológus szakértők, akik másfél éve celebkednek a hírportálokon, épp mikorra jósolják az x-edik hullámot. Nem érdekel az antarktiszi vagy a maláj variáns. Nem izgat, hogy melyik ország épp hány napra zárja le magát hermetikusan Boccaccio Firenzéjének képzelve magát. Egyszerűen elég volt a vírus elleni harcmező végtelenségéből - legyen béke már. De előtte még írtam egy novellát az utolsó mutációról. 

Az Omega-ember

Deres tavaszi hajnalon zörgettek az erdőszéli ház ablakán. A Doktor szitkozódva kelt, kapca nélkül bújt a gumicsizmába, majd kiment az udvarra, amiről épp hogy eloszlott a szürkület. Sóvágóné a biciklije mellett várta. Az uram, mondta, elkapta hát. A Doktor hümmögött, fejét vakarászta, majd elnézett az erdő közeibe. Beszél még, kérdezte aztán halkan. Már csak néz maga elé a drágám, rázta fejét az asszony, majd zokogásban tört ki, mire a Doktor odalépett hozzá, esetlenül átkarolta. Vaskos és hideg volt a nő teste, teljesen más, mint a Gyereké. Mentse meg, könyörgött a nő, van valamennyi vágott fám, suttogta a Doktor fülébe, és áfonyaszörpöm is. Majd megbeszéljük az anyagiakat, mondta a Doktor, és ellépett tőle. Szeme sarkából mozgást látott, a Gyerek figyelte őket a házacska ablakából. Inkább az a kérdés, van-e utódjuk, nézett vissza Sóvágónéra. Az őszön szült egyet a Kőhegyiné, bólogatott az asszony, tegnap elhoztam. Az jó, ismerte el a Doktor, a Kőhegyiné jó lesz, az enyém is onnan van, intett a háta mögé. Fél éves, bizonygatta Sóvágóné. Az pont jó lesz, bólintott a Doktor.

Ki volt az, kérdezte a Gyerek, amikor visszatért a házba. A Doktor tüzet gyújtott a vaskályhában, és vizet tett fel forrni. Felső szomszéd, bajban vannak, válaszolta, aztán a Gyerek felé fordult, aki az ágyán térdelt, és tűnődő szemekkel bámult rá. A haja fekete volt, a Doktor ezt nem tudta megszokni. Nem emlékszel rá, ugye, kérdezte tőle tétován, mire a másik megrázta fejét. Mindegy, majd fogsz, legyintett a Doktor.

Szikkadt kenyeret ettek, forró hársfateával. Amíg a gyerek mosakodott, a Doktor kiment, fát aprított, begyújtott az autóba, aztán beült, és hallgatta a lángok pattogását, nézte a gőznyomásmérőt a műszerfalon, és elszívott egy cigarettát. A dohányt és a kávét a városiak hordták fel a hegyre a heti piacnapon. Az árusok azt terjesztették, hogy állítólag Északon újabb mutáció tejed. A férfi csak legyintett, mikor a kávészsák felett az öregasszony elsuttogta neki. Annyiszor hallottuk már ezt, mondta mosolyogva, csak rémhír, a vírus úgy marad, ahogy van. Áldott legyen a Vírus, vetett keresztet az öregasszony, majd elrakta a füstölt mókushúst, amit a Doktor adott a kis zacskó kávéért.

A Gyerek riasztotta fel gondolataiból, ahogy dideregve beült mellé, hozta a nagy, fekete táskát is. A férfi gőzt adott, nekilódultak, majd a gőzautó erőlködve felkapaszkodott a repedezett betonúton a hegy kanyarjaiban. Sóvágóék háza egy roskatag kunyhó volt. Az asszony biciklije az udvaron hevert eldőlve, mint egy kilőtt állat. Feltették a maszkot, majd kiszálltak a pattogva hűlő autóból, és bementek. Odabenn nehéz szagok gomolyogtak. Sóvágóné egy kendővel arcán némán mutatta az utat a belső szobába, ahol a raklapokból készült ágyon feküdt a férje. Moccanatlanul meredt a plafonra. A Doktor kinyitotta táskáját, és kivette a befőttesüveget, aztán a szikét. Meggyógyítod, ugye, kérdezte mögüle a Gyerek, mire a Doktor felsóhajtott. Menj ki, ez csúnya lesz, kérte. Megvárta, míg a Gyereket Sóvégóné kikíséri, csak ekkor vette fel a szikét, megnyitotta a betegen az inget, rövid ideg lebegtette a pengét a has tésztás fehérsége fölött, végül a bordaív alatt belevágott a húsba. Alig vérzett. Ez is jellemző volt a vírusra, hogy besűrítette a vért. Másvalamit pedig kikristályosított. Azt, amit a Doktor keresett. Tapogatódzó ujjai belek nyákos tömlői közt matattak, végül az epevezeték mellett ráakadt. Egy áttetsző buborék volt, centiméternyi gömb. A befőttesüvegbe engedte, fedőt tett rá, órájára nézett. Tíz-tizenkét perce maradt cselekedni. Lezárta az élettelen szemeket, és kiment. Sóvágóné a befőttesüvegre pillantott, majd lavórnyi meleg vizet, szappant, törülközőt tett a Doktor elé. A Gyerek bámulta a rózsaszínné váló vizet, mit csináltál vele, kérdezte, mire a Doktor az üvegre mutatott. Kiszedtem belőle a lényeget, hogy megmentsem. A Gyerek ekkor még nyugodt volt, de amikor Sóvágóné behozta a fél éves kis csöppséget, akinek a fején szőkén bodorodtak a tincsek, és az nagy ebédlőasztalra tette, és a Doktor kloroformmal elkábította az apróságot, majd felemelte a szikét, akkor eltört benne valami, és a férfi karjába csimpaszkodott. Ne bántsd a kisbabát, kiabálta, mire a Doktor lerázta magáról, hagyj már, te, kiabálta, és az asszony ismét segített, lefogta, így némán, tátogva, akár egy hal bámulta, ahogy a férfi nyílást ejt az öntudatlan testen, majd kiveszi a befőttesüvegből Sóvágó lelkét, és a babába csúsztatja. Ahogy mindig, a hús most is szinte magába szippantotta a buborékot, mivel – legalábbis a Doktor így vélte – vákuum volt benne, mert az emberi lélek csak a beszéddel jelenik meg. Ezért nincs például lelkük az állatoknak. A Doktor sietve összevarrta a sebet, jóddal letörölgette a környékét, végül ragtapasszal lezárta. Ekkorra a Gyerek is megnyugodott. Áldott legyen a Vírus, suttogta Sóvágóné, és ölébe véve az kis testet, átvitte a másik szobába.

A Doktor ismét megmosta kezét, majd intett a Gyereknek, aki dacosan állt a sarokban. Nem moccant. Nem tehettünk mást, meghalt volna, kezdte halkan a férfi. Egyszer majd megérted, bólintott, nekünk is sokáig tartott, ráment az egész civilizációnk, míg rájöttünk, hogy mire képes a vírus legutolsó mutációja, hogy mit ad nekünk. Ha elkapod, minden mindegy lesz, feladod az életet, csak fekszel, és bámulsz magad elé. Aztán – kezével az oldalára mutatott –, itt, ezen a részen összecsomósítja benned a lelked, ami addig elszórva van a testben. A szerveztünk próbálja védeni, egy burkot képez köré, és ha időben kiszedjük, és egy beszélni még nem tudó, legfeljebb egy éves gyermekbe rakjuk, akkor a lélek tovább él, bólogatott a Doktor.

A Gyerek döbbenten meredt rá, és valami ismerős villant a szemében. Megmentetted, motyogta maga elé, majd ujjait felemelte, és rájuk bámult, a kezem, suttogta, hol a gyűrűm.

A Doktor érezte, elönti a melegség. Odaszaladt hozzá, letérdelt, és átölelte, hát emlékszel, hát elkezdtél emlékezni, suttogta a kislány fülébe, istenem, végre újból itt vagy velem, drága feleségem!

vége   

Mindig sokkal többre becsültem a természetes vizeket a strandoknál. Alapvetően a Balaton már nem tekinthető ilyennek, de talán a bányatavak se egészen, legfeljebb ha sorsukra hagyja az ember őket. A szlovákiai Ruzsina az egyik legszebb fekvésű úszható tó északon. Az ipolytarnóci bányató ugyancsak fontos volt számomra a kilencvenes években. Gyakorta lejártunk nyáron a munkagépek által kimélyített szélébe, távol a falutól, és a magas, homokos partról ugráltunk a jéghideg vízbe. Volt, hogy vizsgára készülődve is ide jöttem, rémlik, tanulás és úszás után némi filozófiát olvastam az egyik kalyiba stégjén. A most következő írásban a sűrítés a legfontosabb elem, hatezer karakterbe elfér egy komplett történet, egy szerelem vége, egy tragédia, és a feloldó, misztikus, síron túli befejezés. És a színhely - természetesen - egy bányató partja. 

Mondj egy mesét

Meséld el, amit a nagyanyádtól hallottál a bányatóról. Tudom, hogy szomorú lesz a vége, mint minden ilyen történetnek, de szeretném hallani.

Augusztus vége felé jártak, a lánynak már megvolt a jegye Hollandiába. Esténként a fiúval kimentek a bányatóhoz, a határba, ahol a nagy, rozsdás munkagépek, mint őskori állatok rajzolódtak ki az alkonyodó ég lilájára. Akkoriban már nagyon keveset szerelmeskedtek, talán a közelgő elvárás, talán a fiúban növekvő dac és harag miatt, többnyire csak ültek a tó partján vagy valamelyik összetákolt stégen, és figyelték a sötét vizet. Felidézték, mennyit fürödek a tóban, de csak a szélén, két méteres szakaszon, mert utána pokoli erővel mélyült, jéghideg, éjsötét távolságokra lefelé, és e múltidézés közben mind a ketten érezték, hogy ez a fajta katalógus lezárja életük egyik részét, és a lánynak megnyit egy újat.

Előbb mondd el, miért nem tudsz itt maradni.

Olyanok voltak, mint az elváló párok a világ bármely táján, a történelem bármely pillanatában, de ők ezt az egész folyamatot roppant egyedinek és drámainak élték meg. Azok az utolsó esték tele voltak hallgatással, sóhajokkal, megtorpanó mondatokkal, felcsattanó vádakkal, és a mélyben hullámzó érzelmekkel. Augusztus végére a lány mind többet gondolt a tó jéghideg mélyére, a sötétségre, ahova már nem ér le a hold derengő fénye, a lassan sodródó halakra, a mélyvízi növények ringatózására. Még érezte a testének feszülő másik, meleg testet, de ez a hideg már kitöltötte a belsejét.

Úgy érzem, itt, ebben a faluban, ebben az országban nem kapok levegőt. Olyan, mintha odalenn lennék a tó alján, bámulnék fel az égre, a csillagokra, és tudnám, soha nem láthatom őket a felszínről, mert vassúlyok cövekelnek le. Nem fuldoklom, de az utolsó lélegzetvétel is távozik belőlem, egy nagy, fényes buborék, üzenetem a világnak. Szép lassan emelkedik, fölszáll, majd a felszínen kipukkad, és tudom, hogy ennyi voltam, ez voltam én, itt, az isten háta mögött, ebben a faluban, elzárva mindentől, a világtól, a tudománytól, az élettől. Ezért nem tudok itt maradni. Most te jössz.

Napközben a munkagépek csikorogva marták a bányató oldalát, teherautók járták a földutat, sárga porfelhőt húzva maguk után. Hétvégén megjöttek a horgászok, ellepték a stégeket. De az éjszaka az övék volt, minden rohanó percével, a sebesen múló idővel, mely könyörtelenül rájuk nehezedett. A fiú elnézett a sík terület felé, Szécsény irányába, halovány derengést rajzolt a város a horizontra, és apja földjeire gondolt, arrafelé feküdtek, ott fog majd dolgozni ősztől, immár főállásban.

Régebben itt itató volt az állatoknak. Nagy esők után szétterült, el, egészen az országútig, de szárazabb időben is mindig volt egy kerek vízfolt, és az öregek azt mondták, a közepe olyan mély, hogy a templom is beleférne. Namost, volt egy szép lány, aki kijárt az egyik kis mederhez ruhát mosni. Így ismerkedett meg a pásztorfiúval, aki ide hordta itatni a nyáját. Nagy szerelem lett köztük, csakhogy a lány nem tudta, hogy a fiú a gazda fia, és módos apja a gyermekét másnak, egy hasonlóképp gazdag család lányának szánta, mit sem törődve a fiatalok akaratával. A fiú beletörődött sorsába, és kiadta a leány útját. Ő azonban nem tudott túlleni szerelmén. A lakodalom éjjelén ide jött, ahol megismerkedtek, levette ruháját, és bement a víz közepébe, oda, ahol a legmélyebb. Azonnal elnyelte őt. Másnap, mikor rátaláltak a ruhájára, lett nagy jajveszékelés és siránkozás. Szerelme, a pásztorfiú pedig elhagyta ifjú feleségét, elszökött, elbujdosott.

Túl voltak már a beszéden, kifogytak az érvekből. A fiú, aki a kertészeti egyetemen végzett, egyébként sem volt a szavak mestere. A lány, aki Wittgensteinből írta szakdolgozatát a magyar-filozófia szakon, úgy vélte, nem lehet beszélni a fájdalomról, ami benne van – szíve szerint Hollandiáról és az kétéves posztgraduális képzésről beszélt volna, a hidakról, a bringákról, a coffeshopokról – így inkább hallgatott. Azzal már nem próbálkozott, hogy magával csábítsa a fiút, tudta, idős apja nem nélkülözhette a munkáskezet a mind nagyobbá növő gazdaságban. Nem volt lehetőség beszélni a jövőről, mert nem volt jövő, ezért mesélték hát el újra és újra a gyerekkoruk és szerelmük történetét.

Ennyi?

Az utolsó éjjelen a fiú sírva fakadt. A lány nem bírta nézni, elfordult, úgy hallgatta szavait arról, hogy nélküle nem tud élni, hogy úgy érzi, hogy az egyik felét kiszakítják, hogy mintha amputálnák a szívét, ami persze nem lehetséges, hisz amputálni csak egy kilógó szervet lehet, amin aztán nevettek, keserűen, összeölelkezve, és ekkor a fiú megcsókolta a lányt, ott a csillagok alatt, maradj, kérte. A lány hosszan bámult rá, ilyen közelről elmosódott volt az arca, mintha nagy mélységbe feküdne, súlyos víztömeg alatt, de az jól látszott, hogy megrázza fejét. Aztán felállt, és elment, beleveszett a sötétségbe.

Nem. Van folytatás. A leány azóta is ott fekszik a mélyben, várja szerelmét. Türelmes. A szíve tele reménnyel. Ha nyugodt a víz felszíne, néha látható egy buborék, ami feljön a mélyből, és kipukkad. Levegő a lány tüdejéből.

A lány másnap reggel elutazott Hollandiába, és csak a temetésre jött vissza. Üres koporsót temettek, mert a testet soha nem találták meg a mélységben. Megüzenték neki, jobb, ha nem mutatja magát, ezért az utcáról a régi, félembernyi temetőfaltól bámulta a menetet, majd ahogy a megpillantotta a koporsót, elfordult, és megrázta fejét, aztán kiment a bányatóhoz.

Persze csak a föld rétegei mozognak az iszap alatt, az enged fel néha levegőt. Amiatt a buborék. De ezt a régi falusiak nem tudták. És az, amit ők hittek, az sokkal szebb egy ilyen racionális magyarázatnál, nem?

Sokáig állt a vízparton, ott, ahol utoljára ültek, és ahol aztán másnap a munkások megtalálták a fiú ruháját. Nézte a vizet, a mélyét és a felszínét, szürke szemét le nem vette a zöldeskék, tükrösima tömegről. Sokáig várt, gyásztól merev arccal, de végül elmosolyodott. Két buborék, mondta alig hallhatóan.

vége