A gyerekkorom leginkább rettegett horrorfilmes jelenete a Gonosz halottból az, amikor a pincében tartott démon a csapóajtó résén át gúnyosan beszél a társaság embernek maradt tagjaihoz, és az ajtót lezáró láncot rázza. Mai szemmel persze már némiképp vicces a maszk és a színészi játék, de a szituáció, a horror, a reménytelenség és a döbbenet olyan intenzívnek tűnik még mindig, hogy megértem azt a rettegést, amit tizenöt éves énemben kiváltott. Erre egyszerűen nem lehetett felkészülni, a Piedone filmeken, Vukkon és a Csillagok háborúján felnőtt esztétikai vagy inkább általános befogadói mivoltunkat sokként érte, amikor pár jelenettel korábban Cheryl megfordult, és feltárta eltorzult arcát, és ezzel elindította a gore tombolását. Mindez onnan jön, hogy a film kamaszfiúk közt sokat emlegetett része, a Cherylt az átváltozása előtt megerőszakoló faág képe némiképp feldereng  a lenti írásban, de persze ez a novella egészen máshonnan indul és máshova érkezik. A fő félelemforrás klasszikusan az lenne, hogy mit talál a főhős a pincében - de a fókusz áttevődik arra, ami nincs ott. A búcsúdramaturgia, amikor valaki hátrahagy valamit, ami beindítja a cselekményt, eléggé kedvelt fogás a horrorban is, és én is élek vele sokszor. Ez az ismétlődés számomra nem problematikus, hisz úgy vélem, az írás maga nem más, mint jól ismert elemek és panelek végtelen variációja.

Ott, az erdőben majd

Amikor az anyja elmondta, hogy Ilonának van egy testvére, akit a pincében tart, Ilona még nem tudta, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésük.

Most már nincs sok hátra, lányom, ideje hogy elmondjak valamit neked, kezdte az anyja azon a szürke délutánon, mikor odakinn, a kórház falain túl a szél cibálta a fákat, és az eső hullámokban verte az ablak üvegét. Ne beszélj ilyeneket anya, mondta Ilona, és egy nedves kendővel megtörölte az anyja homlokát, majd a szívószállal megitatta, ellenőrizte az infúziót, melyben láthatatlanul ott gomolygott a fájdalomcsillapító, ami nélkül az anyja üvöltött és sírt volna és az öklét harapdálta volna, és megigazította a párnát a haldokló feje alatt, mert akkor már napok óta, mióta szinte beköltözött az ágy mellé, már csak így gondolt az anyjára.

Vannak dolgok, mondta most az anyja csöndesen, amit az ember nem is annyira szégyell, inkább önmaga se hiszi, hogy egyáltalán megtörtént, na ilyen ez is, de most már minden mindegy, és ezért jobb ha tudod, felnézett a lányára, a jobb szeme sarkából lassan kiszivárgott egy könnycsepp, hogy van egy testvéred, mondta még halkabban. Ott tartom, a pincében, a házam alatt.

Ilona kissé hátrébb húzódott, mintha az anyja szájából előgomolygó áporodott gyógyszerszag zavarná, noha azt már megszokta az elmúlt napokban, majd átnézett a fal mellett fekvő másik betegre, egy nyugdíj előtt álló tanárnőre, de az aludt az erős fájdalomcsillapítótól. Nem tudhatta, hogy másnap, mikor utoljára lép be a kórterembe, hogy összepakolja a kis éjjeliszekrényből az anyja holmiját, az asszony sírva fakad, hisz a gyászoló lányban, a friss és egyelőre kissé merev fájdalomban Ilona arcán a saját sorsát látja majd.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Ezt a képet még az ősszel, futás közben készítettem, egy elhanyagolt mezőn. Egy kunyhó fala adja a festés hátterét. A kunyhó vaslemezekből áll, és úgy gondolom, nem a hajdani lakosa készítette a graffitit. Azért a múlt idő, mert se ősszel, se mostanában nem láttam odabent senkit. A keskeny csapásról ugyanis, ami elvisz a bódé mellett, belátni az ajtó nélküli nyíláson a belső térbe, amit koszlott matrac, nejlondarabok és ruhamaradványok kusza halma tölt ki. Rossz érzés benézni, és még rosszabb lenne közelebb menni, noha előfordulhat, hogy a lakója bajban van, és segítségre lenne szüksége. Ha úgy adódna, nem biztos, hogy lenne merszem bármit is tenni. Ez a kunyhó jut eszembe, amikor nézem a negédes karácsonyi reklámokat, melyekben a multik idei, legújabb témája (mert a COVID elleni összefogás már nagyon elkopott) a magány, és hogy legyünk szolidárisak az idős, egyedül karácsonyozó emberekkel. Elképzelem ezt a kunyhót a hideg éjszakában, a sötétben, azt, hogy valaki, aki tényleg pokolian magányos, odabent várakozik, és persze nem jön senki - erről kellene szólnia a televíziónak éjjel és nappal.

És erről szól a most következő novella is.    

Karácsonyi készülődés

A falusiak később már sokféleképp mesélték, hogy milyen szél fújta ide a pestieket, akik aztán fél év után, olyan sietősen távoztak, de arról persze nem beszélt senki, hogy mi vezetett oda, hogy egyáltalán felbukkantak a faluban. Valahogy úgy alakult, hogy senkinek nem volt meg az perspektívája, a tények azon gyűjteménye, amivel rendelkezik egy ideális olvasó, vagy Isten, így aztán a legtöbben csak találgattak az események menetét illetően, illetve oktondi, néha babonás fejtegetésekbe bocsátkoztak, melyek részletei persze egyeztek az igazsággal. Pont a kezdőpont, az origó volt az, amiről viszont csak kevesen tudtak, azok is szégyenkezve hozták elő.

Az úgy volt, fejtegette a kocsmában a felső Telepen lakó Kránics, hogy az öregasszony akkor már sokáig nem dugta elő az orrát, még a fásszínbe se ment ki, amire rálátnak a szomszédok, a Franciék. Pedig hideg március volt, így aztán a Franciék elkezdték a kéményt is figyelni, de hát ha nincs fa, nincs füst se. Az ötödik napon aztán, lehet, kicsit megkésve, elhatározták, hogy átmennek, megnézik, mi van vele.

A postás, Kómár Laci bácsi úgy mesélte a falu végén lakó Rajmundéknak, hogy végül be kellett törni az ajtót, mert az öregasszony nem nyitotta ki, se a kopogtatásra, se a kiabálásra. Nem is tudta ő már azt kinyitni, mert halott volt, ott feküdt a hideg konyhapadlón, ami kőlapokkal volt borítva. Mögötte a felmosóvödör, ebből próbált inni, mert bizonyára szomjazott, de feldöntötte, ettől aztán átázott, és azokon a jeges éjszakákon még inkább lehűlt a teste.

Máris néni, a bolt előtt mesélte a Ragyás gyereknek, hogy az öregasszony eleshetett, a saját felmosásában, a vizes padlón megcsúszott, és eltörte a medencéjét, meg a térde is kifordult, ezért mászni is alig tudott, mert a legkisebb mozgás is úgy fájhatott neki, mint az istennyila. Bizonyára kiabált segítségért, de a szomszédok, a Franciék, és a másik oldalról a Jónásék nem hallottak semmit, mert azokban a napokban volt az a hülye nagy szél, ami elvitte a mi fóliasátrunkat is.

Elég ebből annyi, mondta Süle, az idős tanár a nyugdíjaskör heti gyűlésén, hogy az öregasszony rettenetes kínok közt, magára hagyva, fázva és az éhségtől gyötörve öt nap alatt szörnyű kínhalált halt, így mondta, ilyen szépen, mert ő mindig így beszélt, mert magyart tanított, és gyakorta tartott felolvasást is a kedvenc szerzőiből, például Jókaiból vagy Keményből, de Krúdyból vagy a későbbiekből már nem, mert őket már nem tartotta sokra. Akkor, amikor az események olyan sötét fordulatot vettek, ő állt elő a magyarázattal is, de ne szaladjunk ennyire előre, ráérősen és kényelmesen haladjunk a dolgok menetét követve, úgy téve, mint akik nem tudnak semmit a jövőről.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Apám már gyönge, jövő tavasszal nem vállalja a metszést, másrészt a két éve telepített feketeribizli (a képen) sorban elszárad - ezért, vagyis a tanulásvágy és a kérdezési lehetőség okán csatlakoztam az Facebookon a Metszés nevű csoporthoz. Elképesztő élmény. Nagyon sokféle téma jön fel naponta, kertek, hátsó udvarok, telkek képei az ország minden részéből, különleges nyelvezettel fogalmazó karakterek, érthetetlen vagy durva humor és – legtöbbször – igazi lelkesedés, amit manapság nagyon kevés helyen érezni. Általában mindenkinek csak javasolni tudom, hogy valami számára idegen téma köré szerveződő közösség csoportjába csatlakozzon be - így lehet kilépni a buborékból, és a lehető legtöbbet megtudnunk a köröttünk élő emberekről és társadalomról. Azonnal tudtam, hogy írni fogok az élményeimről, és a történet is megvolt hozzá régebbről a fejemben, igaz, az eredeti verzióban egy ősöreg tölgyfát vagy diófát képzeltem el, ami egy parasztcsalád udvarán áll, és generációkon át mérgezi és gyilkolja a családtagokat, de aztán ezt elvetettem, és egy jóval összetettebb szimbolikát választottam, aminek persze népmesei gyökerei is vannak. Természetesen a novellában ábrázolt személyeknek a valósághoz semmi kapcsolódásuk nincs.

Metszés

Mikor Tóth megérkezett Siromba, és kiszállt az autóból, úgy érezte, ráborulnak a falut körülvevő hegyek vagy inkább dombok, és kinyomkodják tüdejéből a település ritkás levegőjét, amiben a tornácokon száradó savanyú gumicsizmaillat és a patakba engedett szennyvízből előpárolgó Ultra mosópor tiszta aromája vegyült. Fejét masszírozva körbenézett, és azon tűnődött, hogyan képesek emberek itt élni. Tóth nagydarab, csontos férfi volt, nyugdíjhoz közel álló mérnök, aki egy német tulajdonú gyárban dolgozott középvezetőként, és mindez meglátszott a gyönyörűen karbantartott Golfján, mely most idegenül csillogott a falu apró, szürke házacskái előtt. Minden más is meglepően kicsi volt Siromban, a járda, melyet mintha macskákra méreteztek volna, a kerítés magassága, a kerítés és a ház fala közti kis „szurdok”, amibe apró, fekete színű virágokat ültettek a gondos kezek, a kút kávája az udvarokban, a szúette, barna ablakkeretek, melyek közeiből ki tudja mióta nem törölték ki a port. Tóth a fejét csóválta, mivel fővárosi szeme nem ezekhez a méretekhez szokott, és már azon volt, hogy hagyja a fenébe az egészet, és visszaszáll a kocsiba, felautózik a Mátrába, és eszik valahol egy jó bacsaszeletet, amikor Mravcsik rákiáltott a háta mögül, a kapuból.

A Metszés nevű online csoportban ismerkedtek meg, majd fél éve, és ennyi idő kellett, hogy Tóth összeszedje magát, és rákérdezzen, eljöhet-e Mravcsikékhoz, megnézni a fát.

Azt a fát.

A mérnök mindenben aggályos, halogató és bizonytalan volt, leginkább az emberi kapcsolataiban, talán ezért is maradt agglegény, bár a gyárban időről időre voltak gáláns kalandjai a gépsorokon dolgozó, kevésbé iskolázott nőkkel, akiknek imponált a férfi státusza, vagy egyszerűen csak kalandra vágytak az unalmas munka szüneteiben. Ezek az asszonyok összeségében sem jelentettek neki annyit, mint a fa, a kép, amit Mravcsik posztolt még ősszel, mely annyira beleette magát a fejébe, a gondolataiba, a vágyaiba, hogy nem hagyott neki nyugtot, ott égett tudatában, és már első pillantásra eldöntötte, hogy ezt a csodát látnia kell.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

A siromi hiedelmekről  már korábban írtam, azóta bennem motoszkált, hogy a "hazafutás" néven ismert szokást ki kellene bontani, szét kellene szálazni. Sokáig tűnődtem viszont, mi az a fenyegetés, ami elől végigrohanják az erdei ösvényt a fiatalok - és aztán megjött az ötlet, mert manapság is ez a legnagyobb félelem egy ifjú lélekben. Ez a feloldás, csattanó egyébként benne volt egy gyerekkori, kamaszkori képzelgésemben: nagyon sokszor eszembe jutott, mikor hazaértem, felmentem a házunk lépcsőjén, és bekopogtam, hogy mi lenne, ha az ajtó túloldalán a tökéletes magány várna - ennél többet és pontosabbat nem írhatok, hisz elrontaná az olvasás élményét. A lényeg, hogy nem tudjuk, mi történik október utolsó éjjelén a siromi erdőben, és nem tudjuk pontosan, mi lesz azokkal, akik utolsók a hazafutásban.

Hazafutás

Emma azon az őszön is Siromban töltötte az őszi szünetet, és roppantul unatkozott. Nem is értette, miért kell itt lennie, ebben a világvégi faluban, és miért nem maradhat a fővárosban, de az anyja szentül hitt a jó levegőben, a környezetváltozás kedvező hatásában, meg hasonlókban, és könyörtelenül leköltöztette őt néhai férje anyjához október utolsó hetében. Hazafelé autózva azon merengett a még mindig szépnek mondható, finom tartású asszony, hogy ezzel a pár nappal legalább anyósa is kiengesztelődik, mert egyébként hószámra nem jöttek a gyerekkel ide, Nógrádba, mostanában már talán azért sem, mert egy új kapcsolat volt kibontakozóban az életében. A szíve mélyén ott motoszkált a gondolat, miközben talán túl gyorsan hajtott hazafelé az autópályán, résnyire leengedett ablakkal, a résen át fújva ki a cigifüstöt, hogy igazából neki magának is jól jön a pihenés, egy szülőnek is szüksége van némi szeparált időre, de ez az érzés valójában abban gyökeredzett, hogy a tizenkét éves lánya egészen kiállhatatlan kamasszá vált az elmúlt években.

Emma szőke volt, nyúlánk, arányos, de örökké komor arcú. Hatodik osztályban olyan gyerekké ért, akire a tanárai azt mondták egymás közt, jó feje van, de nehéz a természete, és itt megvonták vállukat, talán édesapja hosszú, végzetes betegsége torzította így el jellemét. Kényes volt, és a megvetésig lenézett mindenkit, nemcsak a fiúkat, ami természetes lett volna ebben a korban, mikor a saját nemének minden szépsége már kibomlik a kamaszodás virágzásában, míg az ellenkező nem tagjai esetlen emberkezdeményként bámulják e csodát, nem, ő lenézte a lány osztálytársait, azok szüleit, a tanárokat, az iskolai takarítónőt, anyja kollégáit és új barátját is. Másrészt volt benne egy olyasfajta érthetetlen önteltség, ami nagyon sok esetben valódi, érdemtelen sikerhez segíti hordozóját, de más esetben csak egy csalódásokkal és keserűséggel teli életet eredményez. Vagy korai tragédiát.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

A nyolcvanas évek nyers, durva, mitologikus világának egyik közös krízisélménye volt a Nagy Havazás 1987 januárjában. Érdekes, hogy már a pontos dátum is eltér az egyes visszaemlékező cikkekben, van, ahol január 10., máshol 12. az események kezdete. Talán ez nem is fontos, a lényeg, hogy az ország megbénult, teljesen összeomlott, mintha háborút vívtunk volna egy megfoghatatlan de hatalmas ellenséggel. Akik kettőezer után születtek, talán el sem tudják képzelni, hogy ennyi hó essen. Jómagam nem emlékszem azokra a konkrét napokra, arra viszont igen, hogy telente, abban az évtizedben sokszor volt nagy hó és borzalmas hideg, apám gyakran kezdte hólapátolással a napot, esténként pedig nem tudott feljönni a kocsival a hegyre, a házunkhoz, tolni kellett az autót, mikor hazaért. Rémisztő volt ez a kiszolgáltatottság, meg sajnáltam is az apámat, ahogy a Lada kerekei reménytelenül elpörögnek az emelkedő közepén, miközben a család, néha a szomszédok is, hátul, a ránk permetező hódarában, a helyzetjelző lámpa piros fényében nekifeszülünk a kocsinak. A most következő történetben a nagy havazás csak háttér, csak díszlet. A főszereplő ismét az erdő, és egy földöntúli dal, mely életre kelti.

Észak dalai

Előszó

Az 1987 januári Nagy Tél, mely az országot pár nap alatt, egész pontosan a január 12-ről 13-ra virradó éjjel összeroppantatta, elhomályosította, és gyakorlatilag a feledés homályába száműzte a siromi-incidens néven ismert szörnyű tragédiát, melynek részletei a mai napig nem tisztázottak, talán a hatalmas, olykor hetven centiméteres hó, talán a dermesztő, mínusz harminc fokos hideg jege fedte be őket, ki tudja már.

Amit biztosan tudni, hogy az egri Ho-Shi Minh Tanárképző főiskola négy harmadik évfolyamos diákja a vizsgaidőszak közepén, január 10-én érkezett a térségbe, egész pontosan Bátonyterenyére népdalok gyűjtése céljából, mivel mind a négyen magyar-ének szakos tanárnak készültek, és közös évfolyamdolgozatot írtak, melynek témája egyébként a tanszékvezető egy készülő tanulmányával esett egybe: Palóc sirató és halotti énekek.  Az egyik tanáruk, K. Zsófia tanársegéd egy rokona szállásolta el őket. A tanár 11-én délre jött meg, és még aznap átbuszozott velük Kazárra, és Vizslásra, ahol a helyi kocsmákban és a települések ének szakos tanárjainál tájékozódtak a potenciális interjúalanyokról, majd felkeresték azt a négy-öt idős lakost, akik szóba jöhettek.

A tanárjelöltek, akiket e kései kor személyiségei jogai és a vonatkozó GDPR-rendelkezések okán álneveken, Annának, Zsófinak Istvánnak és Péternek hívunk, kazettás magnójukkal egész sok népdalt tudtak rögzíteni mindjárt az első napon, mivel interjúalanyaik nyíltak és kedvesek voltak, főképp azután, hogy a fiúk két helyen is fát vágtak nekik a farkasordító hidegben a készülődő hótömegtől terhes szürke fellegek alatt. Vizsláson Kómár Paja Borcsa néninél még pogácsát, míg Kazáron Szabó Emerenciánál laskát is kaptak. Itt, Kazáron, a Vili presszóban hallották, hogy a faluból elszármazott, és Siromban letelepedett Katángyó Emelka tud csak igazán szépen siratókat énekelni, ha ő énekelt, gyakran az erdei vadak is odagyűltek a kertkapuhoz, és úgy hallgatták. A fiatalok megitták a pálinkát, jót nevettek a dolgon, de aznap késő délután, a szálláson azért István megnézte magának a térképet, amit magához hozott, és látta, hogy Sirom nincs annyira mesze, ezért egyeztettek a tanárnővel, akinek az esti busszal valamiért vissza kellett mennie Egerbe, és aki nem nagyon ismerte a siromi viszonyokat. Megkapva a jóváhagyását, eldöntötték, hogy másnap, 12-én átmennek a Cserhát szívében fekvő faluba, ami már nem volt palóc territóriumnak tekinthető, de az elszármazott miatt az autentikussághoz nem férhetett kérdés.

Másnap a fiatalok útra keltek hát, és a kilenc harmincas, Pásztó-Hollókő-Szécsény járattal, mely érintette Siromot is, megérkeztek a településre, amit hárman közülük aztán soha többé nem hagytak el.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.