Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2024. február 02. 17:09 - Valmont

Retró horrorkönyvek 4. - A Hernádi-féle Drakula

 retro_4_blog.png

A 80-as, 90-es évek ismert vagy kevésbé népszerű horrorkönyvei közül most egy kevésbé ajánlott lesz terítéken. Korábbiak a "kritika" címke alatt.

Hernádi Gyula: Drakula (1983)

 

 

Intő jel lehetett volna, hogy a kortárs könyvkiadásban és kritikából teljesen kihullott a 2005-ben elhunyt Hernádi Gyula neve, nincsenek Hernádi-emlékestek, -konferenciák, -díjak, nincs hivatkozás rá, legfeljebb csak úgy mint Jancsó alkotótársára. Ennek ellenére jó ötletnek tűnt a könyvespolcomon évtizede porosodó Drakula (1983) című regényének feldolgozása, már csak azért is, mert a cím mellett a fülszöveg is horrort ígért.

Félrevezető volt mind a kettő – hallgatni kellett volna az esztétikai ösztönre, mely elborzadt a borító láttán, de azzal tompítottam, hogy a nyolcvanas években divat volt ez a szörnyű, pop-artot utánzó, fotókból igénytelenül összefércelt képi világ. Sutba dobtam tehát az óvatosságot – és ez hiba volt.

Az olvasásélmény ugyanis az elmúlt időszak mélypontjának bizonyult. De kicsit távolabbról kezdeném. A nyolcvanas évek iránti nosztalgiám alapvetően zenei alapú, a Cure, a Depeche Mode, a Talking Heads, a Fleetwood Mac – vagyis a popzene – az, ami igazán értékálló maradt számomra. A korszak nagy és komoly filmjei már nevetségesen korszerűtlenek (az akciófilmek pedig pont trash mivoltuk és nevetségességük miatt lettek azóta hivatkozási pontok), és van némi távolságtartásom a szépirodalmi csúcsteljesítményeket illetően is, Esterházy számomra például inkább a kilencvenes évektől élvezetes. A középszerű vagy ponyvairodalomban pedig mai szemmel olvasva van egy olyan összetéveszthetetlen hangzat ebből a korszakból, ami rémesen maníros, modoros és egyben lehangoló. És sajnos Hernádi regénye ezen a hangon íródott.

A posztmodern műfaji keveredés már megjelenik benne mint technikai eszköz, de a szereplők olyan színpadias, a mély és a lazán önironikus közt billegő párbeszédeket folytatnak, mintha a hatvanas évek nagy tézisdrámáiból lépnének elénk, talán azért, mert ezeknek az íróknak e művek voltak alkotói eszmélődésük idején a példa és a csúcs, és évtizedekkel később akaratlanul is megidézték őket saját szövegeikben. Csakhogy a regényben hamisan és erőltetetten szólnak e hangok, bántják a mai fület, így kínlódva lehet csak végighaladni az egyébként rövid és könnyen olvasható történeten.

Hernádi egyébként le se tagadhatná drámaírói múltját, a könyv nyolcvan százaléka magas hőfokon égő, idealizmustól, cinizmustól és tiszta érzelmektől izzó párbeszédekből áll. A szerepelők néha teljesen hiteltelen mondatokat alkotnak ebben a szószátyár beszédfolyamban: („Mi baja van? /Nem tudod pontosan. Beteg a spermája”), máskor indokolatlanul vulgárisak, mint egy öregember, aki pajkos gyermeki csínyként a társaságot a káromkodásával akarja megbotránkoztatni, megint máskor olyan melodramatikusak, hogy tényleg fájdalmasan kínos olvasni („Nem akarsz agyonlőni? / Novellát akarok írni neked – mondta mosolyogva a fiú.”).

A jelenetezés is a klasszikus drámákra emlékeztet – egy nyaralóban, pár nap alatt, néhány szereplő közt játszódnak le az események –, és az akciók, mozgás is mintha színpadi instrukciókból állna: a hősök bejönnek a helyiségbe, körbefordulnak, ide-oda mennek a szobában, mialatt az őket bemutató jellemzésükben legfontosabb a ruhájuk és a testalkatuk leírása.

Ezeket a dialogikus szövegfolyamokat zavarbaejtően abszurd leíró részek szakítják meg („Elefántok törtek be az ajtón. Ravasz, pici szemeiken keresztül csak egy fiatalembert engedhettek át a halálnak ilyen megfordított padjaihoz.”), melyek Juhász Ferenc hosszúverseinek képalkotását, vagy Kassák avantgardizmust idézik, ám jobbára semmiféle kapcsolatuk sincs a regény egészének stílusával, tehát abszolút idegen testként ékelődnek be a szövegbe. Olyan, mintha a szerző dicskevésből és büszkeségből alkalmazná őket, „nézd, én ilyet furcsa és rendkívül modern, a nagyokra emlékeztető szövegeket is tudok írni!”

Ez a gyerekes és indokolatlan alkotói büszkeség igaz a történetre is. Nem minden, fejben jónak tűnő ötletet kell ugyanis papírra vetni, vagy ha már megtörténik a baleset, néha jobb elengedni a művet. De a nyolcvanas évek nemzedéke kevés önkritikát és önmérsékletet tanúsított – a helyzet persze fokozódott a rendszerváltás után, mikor aztán tényleg mindent ki lehetett/lehet adni –, rengeteg rossz anyag született akkoriban, nem csoda, hogy igen kevés szerző maradt meg a korszak kánonjából máig érvényes íróként.

A történet – a végkifejlete alapján – egyébként a legkevésbé sem horror, inkább sci-fi (ne feledjük, Hernádi írt a Galaktikába is). Innentől kezdve némi sztoriismertetés kezdődik (beleértve a csattanót is), ezért aki ezek után mégis arra vetemedik, hogy elolvass a művet, az itt álljon meg.

A mátrafüredi nyaralóban végbemenő kamaradrámai jelentsor egy tragikus kapcsolatra fókuszál, melyet a leglehetetlenebb történések, motivációk, elméletek és viták irányítanak. A főszereplő fiatalember, István, aki kezdő novellista és frissen végzett pszichológus, összeismerkedik egy dél-afrikai házaspárral, pontosabban viszonyt kezd a pár nőtagjával. A nő érthetetlen módon öregedni kezd, majd István öregszik, és az asszony ezzel párhuzamosan visszafiatalodik, végül a főhős vénemberré válik. A visszatérő férj ad minderre magyarázatot: ő és a felesége egy emberfeletti faj képviselői. Rejtőzködve köztünk élnek, és az intelligenciából táplálkoznak. Akár Drakula a vért, elszívják belőlünk IQ-t (Hernádi írja így), és az embereket e célból tenyésztett lényeknek tarták, akiket összeterelnek a nagyvárosokba, amik igazából istállók. E felsőbbrendű lényeknek köszönhető számtalan civilizációs találmány, mint a kórház és az elmegyógyintézet, melyek megkönnyítik a táplálkozásukat. Az asszony (talán) táplálék híján öregedik, majd Istvánból visszanyeri erejét és fiatalságát – ez okozza a főhős átalakulását nyolcvanéves öregemberré. A férj a regény végi nagy önlelepző monológban megjegyzi, hogy István konformista jelleme miatt különösen jó tápláléknak bizonyult – a megalkuvó, gerinctelen késő-kádári értelmiséget az író ezzel a kikacsintással teszi helyre: István ugyanis a mű elején az 1956-ról szóló vitában nem hajlandó az eseményeket forradalomnak nevezni...

Ezek után minimum kétélű megoldás az, hogy a főhősben és családjában Hernádi életének momentumai köszönnek vissza (krími hadifogás, közgazdasági tanulmányok, számmisztika iránti érdeklődés).

Meg kell még említeni a mű a műben részt, István ugyanis odaadja olvasásra szerelmének novelláit, amiken így nekünk is végig kell rágnunk magunkat. Ezek se füle se farka, idétlen és elnagyolt írások szellemekről, Hitlerről és számmisztikáról, UFO-észlelésekről, a Philadelphiai-kísérletről, vagyis azon topikok felhasználása, melyek a nyolcvanas évekbeli, az ezotéria felé forduló írót érdekelhették. Ahogy a fura leíró részek, a novellák is indokolatlan betoldásnak érződnek a regényszövet egészét tekintve. (Ide gondoltam még egy lábjegyzetet a korabeli értelmiségi információs előnyéről, mint műszervező elemről: a Kádár-korszakban – vagy inkább az internet előtti időkben – véleményem szerint bizonyos értelmiségiek élni tudtak azzal a előnnyel, hogy hozzáfértek nyugati eszmetörténeti, filozófiai, tudományos vagy áltudományos anyagokhoz. Nagyjából ebből építkezik Nemere áltudományos munkássága, és Hernádinál is érezni a balkézről szerzett információk folyamatos újrahasznosítását).

Összességben tehát meg lettem vezetve: a szerző Drakula című regénye nem horror. Kis jóindulattal tudományos-fantasztikus regény, némi burkolt, óvatos társadalomkritikával (nem értem, hogy tudta a Magvetőnél Kardos György átnyomni ezeket a mondatokat akkoriban 56-ról), bosszantóan érdektelen novellabetétekkel. Ha valaki kíváncsi Hernádi hasonló műveire, a sokkal élvezetesebb és homogénebb Hasfelmetsző Jacket ajánlom, aminek a kezdő jelenete legalább tisztességgel meg van komponálva, bár aztán ott is kifullad a lendület a történet közepére. Egy évvel később jelent meg a Frankenstein című regénye, de bevallom őszintén, ezek után nincs merszem próbát tenni vele.

 

Címkék: kritika
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr3418317463

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror
süti beállítások módosítása