Ó, azok a Kádár-kori, lepusztult játszóterek! Gyerekként ritkán volt hozzájuk szerencsém (számomra annak idején a legnagyobb élvezet volt gumicsizmában a nagyanyám háza mögötti megáradt patak vizében gázolni), de máig szomorúságot érzek, ha felidézem őket. Elkeserítő, hogy valami, amit örömre és vidámságra és szórakozásra terveztek vagy inkább szántak, ennyire nem teljesítette be feladatát. Talán a panelházak közti kis abc-k és játszóterek jelenítik meg legjobban a nyolcvanas évekbeli élet óhatatlan kisszerűségét. Technikailag ez az írás használja a „csaló narráció” eszközét, vagyis azt, hogy amit elbeszél, az nem biztos, hogy valós, hogy megtörténik. Erősen sűrített történet, ami remélem nem megy az atmoszféra rovására. Könnyű volt megírni, segített a tavaszi szagokat hozó nyitott ablak, a néha megelevenedő napsütés, és a mind erősebb folyású patakok gondolata.

Libikóka

Eltűnése előtt, azokban a hideg tavaszi napokban, az iskolai szünet alatt a fiú gyakran álmodott a magányról és a csöndről. Álmában egy nagy, nyílt téren feküdt, a hátán, és fényesség kélt felette. Tudta, hogy közel és távol nincs teremtett lélek. Semmi nem moccant. A tüdeje nem mozgott, szeme nem pislogott. A tökéletes csönd vette körül, elszigetelte, mint egy átlátszó vatta.

Amikor ezt álmodta, reggelente szótlan és lassú volt. Nevelőapja gyanakodva figyelte a konyhaajtóból, kezében cigarettával, ahogy öregemberes tempóban eszi a lekvároskenyeret, majd biccentett, ebéd a hűtőben, azzal elment dolgozni.

A fiú a konyhaablakból figyelte, míg az autóhoz ér, majd beszáll, kitolat a parkolóból, és elhajt. Nagy tépett szélű felhőket kergetett a szél odafenn.

Délelőttönként csak egy-két órát tévézett, mivel az egyetlen fogható adón tíztől nemzetiségi műsort adtak. Ebéd előtt lement a játszótérre. Néha a lépcsőházban összetalálkozott Babi nénivel, a gondnokkal, aki a lelkére kötötte, hogy ne csatangoljon el, mert úgy jár, mint a két gyerek, aki eltűnt.

Az egyiket a fiú látásból ismerte, alatta lévő évfolyamba járt a telepi iskolában, ami ugyanolyan, nagy, durva, kavicsos vasbeton tömbökből összeállított épület volt, mint az ő tízemeletes házuk.

A játszótér a parkolón és a kis parkon túl volt, és általában nem használta senki, mivel igazából egy földbe ásott traktorkereken, egy rakétát imitáló mászókán, egy porolón és libikókán meg két nyikorgó hintán kívül nem volt itt semmi. A fiú többnyire hintázott, majd felmászott a rakéta legmagasabb rúdjáig, és onnan figyelte birodalmát. Ahogy leugrott, és megfordult, szembe találta magát Rezivel.

Fél fejjel alacsonyabb volt nála, szőkésbarna hajú, vékony, sápadt. Rezi vagyok, mondta a fiúnak, és felnőttesen kezét nyújtotta, pár hete költöztünk ide, mondta, majd hátrafelé intett, jössz hintázni.

Hintáztak, aztán felmásztak a park nagy eperfájára, végül fogócskáztak. Közben Rezi kikérdezte a fiút, hogy merre lakik, mi a kedvenc étele és tévéműsora, milyenek  a szülei. Sajnálkozott, hogy a fiú apja nem igazi apa, ő viszont magáról alig árult el valamit. Egy másik iskolába járt a város túlsó felén, anyjával gyakran költöztek, apját ő sem ismerte.

Játszunk libikókát, kérdezte, miután megunták a fogócskát is. A fiú odasétált a hosszú gerendához, melynek két végén pirosra festett ülőkék voltak. Ezzel nem lehet játszani, mondta lemondóan.

Dehogynem, válaszolta Rezi, és én világbajnok vagyok benne, ha nem vigyázol, egészen a Holdig repítelek, mutatott az égre, és valóban, ott volt, halványan, sápadtan a nappali Hold a fejük felett a felhők szeletei közt.

Az a lényeg, hogy ki tudja felemelni a másikat, magyarázta Rezi, és elhelyezkedett a földön lévő ülésben, na, gyere. A fiú tétován állt, valamiért nem akart ezzel a dologgal játszani, túl gyerekesnek találta, meg egyébként is, furcsa volt ez a lelkesedés Reziben. Hallottál az eltűnt gyerekekről, kérdezte inkább, hogy elterelje a másik figyelmét, mindenki őket keresi.

Rezi bólintott, hallottam, mondta, aztán még szólni akart, ők, de elnyelte a mondat végét, legyintett, és felállt, majd legközelebb, mondta.

Elmentek a boltba, és vettek Kojak-nyalókát, ami tulajdonképp egy csokival bevont, fehér színű gömb volt, a gömb anyaga gumiszerű cukorból készült, és beleragadt a fogakba. Rezi nem kért, visszafelé szótlanul rugdosta a kavicsokat, végül mégis kibökte, tudod, tényleg nagyon jó vagyok libikókában, mondta, egyszer majd megmutatom neked.

Elhiszem, hagyta jóvá a fiú, aztán oldalt sandított a Rezi koravén arcélére, holnap, ugyanitt, kérdezte reménykedve, mire a másik ránézett, tekintetében mintha felhők úsztak volna, persze, ez természetes, barátom.

Barátom, ízlelgette magában a szót a fiú, míg felliftezett a kilencedikre, soha nem szólította még senki se így. Az osztálytársi közül egy-kettővel jóban volt, de ők messze, a telep túlsó végén laktak, más játszótérre jártak, és a fiú nem erőltette, hogy találkozzanak. Ösztönösen tartózkodott attól, hogy valakire ráerőszakolja magát, mivel úgy érezte, nem annyira érdekes a személyisége, hogy az ilyen kapcsolatok fejlődhessenek valamerre.

Az üres lakás megnyugtató csönddel fogadta. Pár szabad óra, ennyi öröme maradt este hatig, mikor is kulcs zörög a zárban, és megjön a nevelőapja. Jobb estéken a férfi a nagyszobában tévézett. A fiú a másik, kisebb szobából hallgatta a híradó távoli motyogását, a hátán feküdt, az ágyában, lekapcsolt villanynál, figyelte a fénysávokat a plafonon, melyeket a lent elhaladó, parkoló, induló autók keltettek. A töltésen túlról, mely a lakótelepet szegélyezte északról, néha távoli vonatfütty, őskori bálnák éneke hallatszott. A fiú ezekre a zajokra aludt el, és jaj, sajnos elfeledte a székét a kilincs alá ékelni.

A simogatásra ébredt.

Durva, erős férfitenyér a paplan alatt, meleg combján. A fiú úgy tett, mint aki alszik, ügyelt rá, hogy légzése egyenletes maradjon. Vizelési inger tört rá, és mint oly gyakran, ha mozdulatlanná kellett válnia, az egyik tagja, vagy az oldala viszketni kezdett, haj hullott homlokába, és csiklandozta azt, kiszáradt torkára nyelni lett volna jó. Mindezeket legyűrte, és várt. A kéz azonban nem tágított, tovább mozgott, egyre feljebb, és érezte, az ágy finom remegéséből, hogy a másik kéz ütemesen csinál valamit  a sötétben, te jó isten, mit csinálhat, mi lehet ez a hang.

Tudta jól, mi ez a hang.

Mikor vége lett, és teste egyedül maradt a takaró alatt, és a sötét árny visszahúzódott az ajtó felé, és a szobában csak az a furcsa, tojásfehérjére emlékeztető szag árulkodott már látogatásáról, a fiú végre nyelt egyet, megvakarta oldalát, és engedte, hogy a könnycseppek kifolyjanak szeméből. Egy vázába vizelt, melyet direkt e célra dugott az ágy alá, majd hamar álomba merült, amelyben ismét ott feküdt a nagy, kietlen térben a hátán.

Másnap reggel az erős fényre ébredt. Végre sütött a nap, igaz, a szél is feltámadt. A lakás üres volt, a férfi cigarettája savanyú nyomokat hagyott a levegőjében. A fiú megreggelizett, majd azonnal lement a játszótérre. Nem csalódott, Rezi ott várta, a libikókán ülve, és az egyik falragaszt nézte, amit valamelyik oszlopról téphetett le. Ismertem őt, mondta a fiú, mikor megállt felette, az alattam lévő évfolyamba járt, magyarázta, mindig ezt a hülye kék sapkát hordta, még nyáron is, tette hozzá. Rezi felnézett rá, miközben összegyűrte a papírt, valószínűleg erről fogják azonosítani, jegyezte meg gonoszul vigyorogva. Szerinted mi történt  vele, kérdezte a fiú. A másik sokáig bámulta tornacipője orrát, aztán kimondta azt, amit a fiú várt, talán libikókázott velem.

Csend telepedett rájuk, amit Rezi tört meg, na, te nem próbálod ki, intett a másik ülés felé, mire a fiú mondani akart valami kifogást, de ekkor megjött a nagyfiú.

A fiú gyakran látta őt a környéken. Mindig fekete bőrdzsekit, fekete bakancsot viselt, és folyton cigizett. A haja eszméletlenül hosszú és loboncos volt. Többnyire gúnyos tekintettel figyelte az embereket. Gyakran volt nála egy magnó, amiből rockzenét bömböltetett. Most anékül jött, sajátos ténfergő járásával, és vigyorogva egyenesen a fiúhoz ment, na mi van kis szaros, mit csinálsz itt. A fiú hátrált egy lépést, de a másik megfogta a vállát, ne siess már, adjál egy kis aprót, biztos van zsebpénzed.

Hé, hagyd őt békén, szólt rá Rezi a libikókáról, de a nagyfiú ügyet se vetett rá, csak a fiú ijedt arcába bámult, money, zsuzska, lovetta, mondta halkan, érted ugye, nem vagy hülye.

Otthon van, hozok, nyögte ki végül a fiú, és érezte, hogy a szorítás vállában azonnal enyhül, jó, de ne verj át, tudom, hol laksz, mondta a nagyfiú, és intett neki, mintegy útjára bocsátva, hogy menjen, mire a fiú sarkon fordult, és elkullogott. Pár lépés után még hallotta, hogy Rezi megkérdezi a nagyfiút, akarsz libikókázni, de a válasz már nem érdekelte, futni kezdett, át a parkon, az eldobált csikkek, széttört sörösüvegek, a betonon sötétlő nikotinos köpetfoltok közt, ki a parkolóba, ahol nejlonzacskókat kergetett a szél gyönyörű ritmusban, be a hypószagú lépcsőházba, ahol a lift mintha rá várt volna, és izgatott nyikorgással vitte fel a kilencedikre, majd évezredekig babrált  a kulccsal, és szokás szerint nagyon finoman dugta be a nyílásba, mert a mostohaapja szerint könnyen szorulhat a zárszerkezet. Odabent, a lakásban nem vette észre a kitaposott férficipőt a tükör alatt, és ez baj volt. Amikor elment a nagyszoba előtt, a folyosón, épp hogy csak belesett, ösztönösen, mint aki ellenőrizni akarja ott van-e még a kopott, sárga karosszék, a dohányzóasztalka, az elemes szekrény a pár könyvvel, és a fekete képernyőjű tévé. Ott voltak, de volt más is. Tudta, hogy amit lát, az nem lehetséges, mert a nevelőapjának munkában kellene lennie, nem itt, a padlón térdelnie, egyik kezében egy Skála Metró emblémájú szatyorral, abba tömködött mindenféle dolgot, talán ruhákat, de a legfontosabbat a másik kezében tartotta, a kék, kötött sapkát.

A fiú úgy tett, mint aki nem látott semmi furcsát, köszönt a férfinak, a szobájába ment, kifeszegette a pénzgyűjtő kerámiamalac hasán a műanyagot, kivett pár érmét, majd várt, és fülelt. A másik szobában csönd volt. Elképzelte, hogy a mostohaapja ott állt az ajtóban, és őrá vár, de aztán erőt vett magán, kifutott a folyosóra, el a nagyszoba előtt, ki az ajtón, be se zárta, minek, hisz itthon van a másik.

Amikor visszaért a játszótérre, már csak Rezit találta ott, egy hintában volt, elégedetten lökdöste magát előre-hátra. Hova tűnt, kérdezte tőle a fiú, mire a másik talányosan mosolygott, szerinted, kérdezett vissza lassan, de a fiú most türelmetlen volt, ne hülyéskedj, meg fog verni, ha nem adok neki pénzt, fakadt ki. Rezi erre megállította magát, majd kiszállt a hinta kosarából, és a fiúhoz ment, a vállára tette kezét, úgy, mint az imént a másik, csak ez az érintés gyöngéd volt. Libikókáztunk egyet, és én győztem, mondta Rezi. Erre a fiú nem tudott mit válaszolni, mit csináljunk most, kérdezte esetlenül, mire Rezi elmosolyodott, valahogy szomorúan, most azt csináljuk, azt játsszuk, amit te szeretnél.

Nagyon sok mindent játszottak még aznap délután, talán ez volt a fiú életének a legjobb napja. Kalózok voltak, és a mászóka a hajójukként szolgált, a szélmarta tetejéből figyelték a tenger távlatait. Űrhajóskiképzésen vettek részt a hintában, a traktorkerék pedig egy dinoszaurusz háta lett. A fiú egyszer még nevetett is jókedvében, ami évek óta nem fordult elő vele, és ahogy oldalt nézett, látta Rezi elégedett arcát. Mikor alkonyodni kezdett, és ők fáradtan összekucorodtak a poroló két lábánál, Rezi hosszú hallgatás után megszólalt. Most már játszanod kellene velem egy libikókát.

A fiú sokáig nem válaszolt, fontolgatta magában a lehetőségeket. Arra gondolt, hogy talán minden másképp is alakulhatott volna aznap. Hogy nem megy haza, nem látja meg a nevelőapját, főképp nem a kék sapkát, és hogy e pillanatban nem tudja fegyelmezni arcát, hanem a döbbenet és felismerés ül ki rajta, és ez lesz árulója, így amikor kiszalad a folyosóra, hogy elhagyja a lakást, egy erős, durva férfikéz elkapja a karját, és berántja a nagyszobába, ledobja a földre, a szatyor mellé, amibe hamarosan az ő ruhái is bekerülnek. Ezen tűnődött, míg felállt, és a libikókához sétált, majd lehuppant az ülőkére.

Tényleg el tudsz hajítani a Holdig, kérdezte csöndesen Rezitől, aki közben elhelyezkedett vele szemben, és most a fiúra nézett, úgy, mint aki először látja, mint aki felméri a súlyát, majd komolyan bólintott, igen, ha ezt akarod, igen.

És a fiú persze hogy inkább ezt akarta.

Arra eszmélt, hogy a hátán fekszik, és nagy fényesség kél felette. Tudta, hogy valahol a közelben ott van a másik három is, a nagyfiú, meg a két másik. Semmi nem moccant. A tüdeje nem mozgott, szeme nem pislogott. A tökéletes csönd vette körül, elszigetelte, mint egy átlátszó vatta. Ahogy jobban megnézte, rájött, a fényesség egy gyönyörű kék-zöld bolygóról tükröződik, és tulajdonképp a Nap fénye, és ekkor eszébe jutott földrajzóráról a kifejezés arra, amit lát.

Földkelte. 

vége