Ez egy hosszabb ívű történet lesz, ilyenkor jobban van időm elmerülni a teremtett világban, legutóbb ez a füzér volt ilyen, emlékszem, forró, későnyári hajnalokon írtam, nyakig veríjtékben, aztán mindig egy szál cigaretta, és borzalmasan élveztem az egészet. Félig teremtett világ ez a mostani - hisz jó sok dolgot emeltem át a saját emlékeimből a lenti szövegbe. A főszereplő kiléte kétséges, technikailag pedig megpróbáltam játszani a rövid-hosszú mondatok ritmusával, vagyis hogy a hosszú, hadaró mondatok fogják elmondani a rossz dolgokat vagy a fontos dolgokat. A narrációban megjelennek előre-hátra utalások, mikroszkopikus észrevételek, olyan apró részletek, melyek a folytatásban nyernek majd értelmet. És hogy ki valójában a telepi ember? Semmiképp sem a képen látható ismeretlen.
A telepi ember háza
Első rész
Telepinek a Meggyes oldalába lakókat nevezték a faluban. Az 1920-as évek elején jöttek be a községbe, a gyár épített nekik a meredek domboldalon szükséglakásokat, legyen hol élniük, míg a városban el nem készül a munkásnegyed a patak partján. A férfiak minden reggel kis csoportokban, gyalog mentek be a városszéli gyárba, ami hat kilométerre volt a falutól. Volt köztük mindenféle karakter, fura beszédű felvidéki tótok, keskeny szemű kunok, erdélyi szakállas mócok ballagtak végig pipázva, cigarettázva a keskeny erdei úton, hogy aztán elnyelje őket a vasgyár.
Később, miután a kétemeletes téglaházaik megépültek, a legtöbben beköltöztek a városba. Hátramaradt, silány szükséglakásaikat elfoglalták a falusiak, átalakították őket, míg később a legtöbb cigány családoké lett, akiket a tanács telepített itt le a hatvanas években. Volt azonban olyan telepi, aki a faluban maradt, megtetszett neki a környék, a hegyes, erdős táj, amely talán a távoli otthonára emlékeztette, a szép asszonyok és a mosolygós gyerekek, megtetszett neki a sötét erdőből alkonyatkor előtörő friss, hideg levegő, mely elárasztotta a falut, és az itt lakók tüdejét, és tele volt jó illattal, a vadalma, a gomba és a moha nehéz, álmosító illataival. Volt emögött más szag is, amit persze a falusiak nem érzékeltek, egy elhullott őz beleinek rothadása, a Gergely-forrás felett eltemetett török katona kaftánjának fahéjillata vagy a keskeny hasadékok szaga, amelyek a Szilvás melyén nyíltak, és amikből kénes füst csapott fel időről időre.
Senki nem tudta, hogy a telepi ember miért maradt a faluban. Egy ideig még ott élt a Meggyesen, aztán az öreg Komisz házát vette meg, még a háború előtt pár évvel, de alig volt benne, felmondott a gyárban, és hetekre el-eltűnt a faluból. Azt mondják, hogy Erdélyből jött, és az Alföldre járt kaszálni, de nem bírta ki a hegyek látványa nélkül, azért telepedett le itt, a hegyvidéken. Hórihorgas férfi volt, barna, napszítta bőrét gondosan borotválta, sötét arcában csillogott a szeme. Vékony is pipát szítt, ha otthon volt, esténként kiült a háza elé, mint a többiek, de valamiért senki nem telepedett mellé a lócára. A lányok és a legények, akik ilyenkor grasszáltak a falu utcáin, és eljátszották évezredes játékaikat, amelynek mindig ugyanaz lett a vége, illendően köszöntek neki, mire ő csak biccentett vagy bólintott, ám a tekintete valahova távolra nézett, valahogy átütötte őket, mintha keresztüllátna a rakott szoknyákon, a húson, a bőrön, a zsíron, egészen a legbenső részükig, mely a máj és a tüdő közt volt, egy apró kis gyöngy, na, az volt a lelkük.
A telepi ember néha hónapokra is köddé vált, nem csak aratási időben, olykor télen vagy tavasszal is. A háza sötéten várta őt, a falusiak ösztönösen elkapták róla tekintetüket, ha elmentek a keskeny kis ablakok előtt, melyeket egy öreg szilvafa árnyékolt. A vastag fájú kerítés mögött tiszta, de üres udvart láttak volna, ha bekukucskálnak. A gyerekek ennél merészebbek voltak, hátulról, a patak felől lopództak be a néptelen telekre, hogy a fészerben játsszanak, de aztán, egy délutánon, ezerkilencszázötvennégy nyarán történt valami, ami évtizedekig elriasztotta a gyerekek generációját a telepi ember házától. A szüleik mindig elmondták ezt a dolgot az újabb és újabb gyereknemzedékeknek, és azok eszükbe vésték a tanulságot, és a gyerekek, ezek a kerek fejű, kemény csontú, bájos, de irtózatosan kegyetlen és durva lények csak az utca túloldaláról bámulták ezután a házat, néha, a komiszabbak, kővel dobálták az ablakát vagy a tetejét, de ezután mindig elfutottak, mert zsigereikben érezték, hogy bár a ház üres, de bármikor megbüntetheti őket az, ami benne van.
Azon az ötvennégyes augusztus hatodikai napon három fiú átvágott a gazos és kietlen kerten, melyben diófa, szilvafa, faeper és egy olyan fa tenyészett, amiről nem tudták, milyen gyümölcsöt terem, majd jó egy órát játszottak hátul, a szalmában, de megunták, és kitalálták, megnézik, be tudnak-e menni a házba. Végigóvakodtak az ámbiton, végig a keskeny ház hosszában, míg el nem érték az oldalsó bejárati ajtót, amelyet nagy fatáblák védtek. Kihajtották a riglit, és kinyitották a táblákat, majd próbálták a kilincset. Az ajtó zárva volt.
Sokáig leselkedtek befelé az ablakokon, melyet csipkefüggöny takart, de nem láttak szinte semmit, odabenn szürke félhomály honolt. Aztán ezt is megunták, és ekkor egyikük, a legfiatalabb, azt javasolta, nézzék meg a padlást, mert gyakran a padlásról van lejárat a komrába. Így is tettek. Fent, magasan, a ház hátsó részen volt a padlás bejárata. Létrát találtak a fészer mögött, a falnak támasztva, a csalánosban. Felmásztak mind a hárman, megnyitották a deszkaajtót, amit csak egy kampós szög tartott, és már bent is voltak az agyagszagú, meleg tetőtérben. Mindenféle kacat és lom volt itt, a sarokban nagy ládákat fedezett fel tekintetük, elöl pedig, középen, megpillantották a lejárat négyszögét. Egy csapóajtószerűség volt. A kémény mellé vágott kis ablak fénye vastag csóvaként épp mellé tűzött a döngölt padlóra. E csóvában mint megannyi balerina, táncoltak a porszemek. Az egyik fiú, Péter, aki később talajkutató lesz, három gyerek apja, szigorú, de remek férfi, elbűvölten bámulta a mozgásukat, és elméje mélyén megjelent egy villanásra a gondolat, hogy amit most lát, talán többet jelent annál, mint amit elsőre gondolhatna az ember a dologról. Közben társa, a vékony, fekete hajú Miki kinyitotta a lenti házba vezető ajtót, és füttyentett, mert persze hogy a komrába nyílt, ahova is durván ácsolt létrán lehetett leóvakodni. Egymásra néztek, szótlanul, kutatva, fürkészve a félelem és a bátorság jeleit a másik arcában, végül Bálint, a legidősebb, a kissé kövérkés városi gyerek, aki csak nyaralni járt le nagyijához a faluba, meg hétvégenként a szüleivel, zsíros, nehéz húsokat és zsírtól gyöngyöző leveseket enni, melyekben mindig is undorították a főtt hús nehéz, istállót idéző aromái, ő volt az, aki végül lement, és kinyitotta a komra ajtaját, majd eltűnt a résben, bement a házba, és aztán nem jött és nem jött, és a másik kettő eleinte várt, türelmesen, majd mind feszültebben, végül kiáltozni kezdtek neki, de Bálint nem válaszolt, és ekkor először azt hitték, viccel, de amikor fél óra múlva se válaszolt, a két gyerek nagyon megrémült. Olyannyira, hogy a várható verést is bevállalva hazarohantak, de csak a nagyszülők voltak otthon, öreg, tehetetlen emberek, az egyik végül a szomszédot riasztotta, aki a téeszben traktoros volt, és most hazajött ebédelni, ő ment be a házba, miután egy kis kampós csavarhúzóval kinyitott a nagy bejárati ajtót, és ő találta meg, nyomában a szomszéd asszonnyal, Miki nagyanyjával Bálintot a konyha közepén.
A gyerek összegömbölyödött magzati pózban, két tenyerével a szemét takarta, szájából nyál folyt a döngölt padlóra, jobb lába folyamatosan mozgott, remegett, rángott. Ez a mozgás soha többé nem állt le, és Bálint soha többé nem szólalt meg, és nem tudott enni, beszélni, vécézni, leültették valahova, és úgy maradt, akár egy növény, és a szülei ebbe idővel beletörődtek, mert legalább élt, de aztán, amikor ők meghaltak, és a rokonai nem kívánták ápolni, Bálint bekerült a városi intézetbe, ahol sokkal rosszabb állapotban lévő emberek is voltak, és a gondozók inkább azokkal foglalkoztak, ezért nem sokkal később meg is halt.
Amikor azon a nyáron a telepi ember visszatért a faluba, és hozott magával egy nőt, senki nem merte kérdőre vonni, senki nem beszélt neki az incidenstől. A házban három hétig világosság volt esténként, a falusiak elborzadva hallották a nő vércsekacagását, éjszakánként, a szomszéd, ha kiment vizelni az udvari körtefához, hallhatta a kéjes nyögéseit is. Aztán egy reggelre a nő eltűnt, és ősszel a telepi ember is útra kelt, és ő is eltűnt a szokásos módon.
Ötvenhat októberében az izgágább férfiak, miután alaposan leitták magukat, elindultak, hogy felgyújtsák a házát, köztük volt a traktoros, aki annak idején kinyitotta a telepi ember házának az ajtaját. Ő kezdte a dolgot a kocsmában, ő mesélte el azt a délutánt, immár ki tudja hányadszor, hogy miként leltek rá a gyerekre, és hogy amikor belépett a házba, mondta, onnanstól kezdve, egészen odáig, hogy kilépett, érezte, hogy figyelik, a tarkóján érezte, hogy valami lesi őt, kutatja, vizsgálja, megpróbálja megfejteni a gyöngeségeit, a vágyait, hogy aztán ezeket ellene fordíthassa. Persze a traktoros ezeket nem így, ezekkel a szavakkal, hanem sokkal egyszerűbben adta elő, de sikerült feltüzelnie a férfiakat, hogy végül ott találták magukat a ház előtt a szemerkélő, hideg esőben egy benzines palackkal. Végül nem dobták el a palackot. Eloltották a nyaka köré tekert égő rongyot, és hazamentek.
A telepi ember a hatvanas években újabb és újabb nőkkel tűnt fel, és a falusiak hozzászoktak a dologhoz, utóbb már nem is lepődtek meg ezen. Mondták, na, megint bagzik az öreg macska, vagy vén kecske is megnyalja sót, vagy hogy ennek az öregembernek kőből van a cerkája, mert ekkor már a telepi ember hatvan felé járhatott, noha nem látszott rajta, mert a vonásai, a sötét tekintete, a hegyes arcán feszülő barna bőre, és e bőr alatt az arca szinte semmit nem változott. Talán annyi történt vele, a testével, hogy amikor végigment a falu utcáján, akkor kissé meggörnyedt a tartása, a járása bizonytalanná vált, mint aki nem is ezen a világon sétál, hanem valami képzeletbeli tájon.
A hetvenes évek elején aztán véget értek az eltűnései, legalábbis az utolsóig, behúzódott a házába, és ott éldegélt, nyugalomban, békességben. Már nők sem jöttek, noha éjszakánként hangokat, halk sustorgást, lágy énekszót, máskor izgatott nyögést vagy inkább sóhajokat lehetett kihallani a nyitott ablakokon át, de ezekkel senki nem törődött, a falusiak azt gondolták, a telepi ember megőrült, és ő produkálja ezeket a zajokat. Volt, hogy hónapokig nem jött elő, még az udvarra se tolta ki az orrát, ez főképp meleg, jó időben esett meg, mert télen azért csak ki kellett mennie a fásszínbe. A szomszédok eleinte mindig arra gyanakodtak, hogy meghalt, és már gondolkodtak, átmennek, és rátörik az ajtót, de igazából soha, egyiküknek sem fűlött a foga hozzá, végiggondolták, hogy benyitnak a nyikorgó kapun, átvágnak a kopár udvaron, fellépnek az ámbitra, és ott van előttük az a nagy, sötét ajtó, ami a nagy, sötét házba vezet, amelyben valahol ott fekszik a telepi ember, és rájuk vár – no, ettől, amikor ide értek gondoltban, mindig inukba szállt a bátorságuk. De nem is volt szükség efféle beavatkozásra, mert végül a telepi ember minduntalan előbukkant. Rossz pénz nem vész el, morogtak elégedetlenül a szomszédok ilyenkor, vagyis olyankor, amikor meglátták hórihorgas alakját, mert szívül mélyén mind tudták, megkönnyebbültek volna, ha meghal.
Rejtély volt még az is számukra, hogy miből él a telepi ember, mert a postás soha nem hozott neki nyugdíjat, és a boltba alig járt, akkor is csak ilyen csip-csup dolgokat vett, néha kenyeret, konzervet, de élelmet amúgy alig, inkább gyufát, szeget, zsinórt, szóval volt pénze, ha nem is sok, de honnan? A régi munkáiból tett félre vajon? Vagy örökölt? Esetleg rabolt, lopott, gyilkolt, amikor hosszú hónapokig az országot járta? Senki nem tudta megfejteni a talányt, de persze mindenki tűnődött rajta, egészen addig, míg a telepi ember végleg el nem tűnt.
Ez a hetvenes évek végén történt, már kevesen emlékeznek rá, talán hetvennyolcban, mindenesetre ugyanaz volt, mint korábban, hogy hosszú hónapokig nem látták a színét se, de aztán jött a tél, és akkor volt az a nagyon korai havazás novemberben. Egy éjjel leesett a hópaplan a falura, és elborított fél méterig mindent. A telepi ember jobb oldali szomszédja kora reggel kiásta a házát, feltakarította az utcát, és ahogy kimelegedve fújtatott a megtisztított négyzet közepén, a telepi ember udvarára sandított, majd vállat vont, erőt vett magán, és benyitott a kapun. Vágott egy ösvényt a tornácig, aztán fellépett a lépcsőn, és megállt az ajtó előtt, a lapátot a falnak támasztatta, és csak zihált, míg lecsillapodott e hang, a tüdeje visszaállt normál légzésre, a hajszálerekben csillámló vérben lelassult az oxigénmolekulák tánca. Az ajtót védő fatáblák ki voltak hajtva. Az égen egy varjú keringett és károgott, egyéb hang nem hallatszott a reggeli faluban. A férfi pedig csak állt, mint akit megbűvölt ez az ajtó, haloványan látta a négyzetes üvegtáblában, a csipkefüggöny előtt tükröződni önmagát, tagbaszakadt harmincas, művezető a gyárban, van már saját autója, tévéje, lehet, egy-két év, és beköltöznek a városba, egy panelbe. Ő is azok közé a gyerekek közé tartozott, akik Bálint történetén nőttek fel, így a koponyája egy hátsó zugában ott fészkelt a félelem a háztól. Kinyúlt, és lenyomta jéghideg kilincset, mire az ajtó kinyílt. Eszébe se jutott kopogni, ösztönösen érezte, hogy nem jönne válasz. Lépett egyet, már majdnem bent volt a házban, de aztán mégis meggondolt magát, és az ajtó résén át bekiabált, hogy megtisztítottam a járást a kapuig. Nem jött válasz. A férfi várt, maga se tudta mire, átfutott rajta, hogy hazamehetne, megihatná a kihűlt teáját, visszafekhetne a még alvó asszony mellé, akinek jó meleg és tésztaszagú a teste, ez a kissé már molett, de olyannyira jól ismert test, vagy megetethetné a disznót, vagy ihatna egy korty pálinkát, megérdemli, de aztán mégis belépett a házba, és azonnal megcsapta az állott levegő, valamiért az jutott eszébe, szürke szaga van a levegőnek, és belekiabált ebbe a levegőbe, hahó, van itthon valaki, de válasz most sem jött. Bejárta a konyhát, a tiszta szobát, a kamrát és a hátsó szobát, ahol csak öreg bútorok voltak, raktárnak tűnt, néhány ládával a sarokban, de nem talált senkit. A konyhában, a kihűlt masinán egy kopott bögre árválkodott, az alján némi vízzel. Hátrament aztán a fészerbe, már nem lapátolva a havat, csak átgázolt a derékig érő fehérségen, feleslegesen, hisz nem vezetett nyom a hóban, de valamiért meg kellett itt is néznie a ház lakóját, persze üres volt a fészer, az árnyékszék is a kertkapunál, a fásszínben se talált összerogyott, kihűlt testet. Visszament a kapuhoz, és felnézett a házra. Ez volt az a nap, amikor a telepi ember hivatalosan eltűnt.
A férfi kötelességtudóan jelentette a dolgot a tanácson, ahol nem foglalkoztak a hírrel, mert tudták, korábban a ház lakója gyakran útra kelt, de amikor egy irodista kiment tavasszal a házhoz, és ugyanolyan üresen találta, már elővették az ügyet, továbbították a rendőrségnek, az elkezdett nyomozni, ám hamar lezárta, mondván, a telepi ember ismeretlen helyre távozott. A tanácson a ház mellé gondnokot jelöltek ki, mivel akkoriban a falu bekerült egy értékmegőrző programba, és az ilyen, régi, ámbitos házakat szerették volna megtartani eredeti állapotukban. Ez a gondok havonta négyszer ment, szellőztetett, javítgatta a romlásokat, nyírta a füvet, végzett mindezzel, olyan gyorsan, ahogy tudott, majd leadta jelentését a munkáról. Pár év múltán megszűnt a pozíciója, mert le kellett építeni a tanácsnál pár embert, és elküldték őt, ezért valami más megoldást kellett találni a ház karbantartására, az állagmegóvásra, amit az értékmegőrző program nagyon szigorúan elírt - ekkor történt, hogy a tanácselnök egy rokonának ajánlották fel a házat. Ez a férfi, ez a fiatalember és ifjú felesége épp valami eladó házat kerestek a környéken. Ezerkilencszáznyolcvanhatot írtak ekkor, három év telt el a telepi ember eltűnése óta, a rendőrség véglegesen eltűnt státuszba rakta a férfit. Ez azt jelentette, hogy a háza, rokonok híján, a helyi tanácsra szállt. És akkor a tanácselnök, élve hatalmával és jogkörével, felajánlotta és eladta aprópénzért ennek a fiatalembernek a házat, aki addig ifjú felségével bent lakott a városban, egy harminckét négyzetméteres panellakásban. Vállalniuk kellett, hogy nem bontják le a telepi ember házát, nem építenek a helyére egy modern, szép új kockaházat, nem alakítják át, se kívül, se belül, egy szalmaszálat se mozdítanak el rajta. Vállalták.
A pár egy szép májusi napon jött ki először megnézni az ingatlant. Rácsodálkoztak, ilyen régi, milyen apró benne minden, milyen kedves, mesebeli a kinézete, majd aláírták a papírokat a tanácson, leszámolták az összeget, a fiatalember megivott egy pálinkát a tanácselnökkel, és aztán visszaautóztak a városba.
Antal, a férfi aznap éjjel alig tudott aludni, annyira izgatott lett az előttük álló új élettől, és főképp attól, hogy végre biztonságban érezhette a házasságukat. Mariann sokkal szebb volt nála, és mióta összejöttek, rettegett a gondolattól, hogy elveszíti. Sokszor úgy érezte, egyfajta tévedés, valami hiba az ő viszonyuk, amit a sors előbb-utóbb korrigálni fog majd. Máskor arra gondolt, nemtelenül kapta meg a nőt, azon az őszön, mikor az udvarlóját besorozták, és a lány egyedül maradt a városban, egyedül járt azokra a helyekre, ahova Antal is elment, főképp a lány miatt. Többnyire szégyenlősen és magányosan állt a félhomályban, hallgatta a zenét és figyelte lány táncát, aztán levette a szemüvegét, és csak a körvonalait, Mariann elmosódott foltját látta, és látott benne, a testében csillogni valami apró fényt, egy gyöngyöt, és tudta, az az ő szerelemük lehetősége. Antal nagyon rosszul látott, a vastag lencsék tudósféle formát kölcsönöztek egyébként kedves, de egyáltalán nem markáns arcának – és megmentették a katonaságtól. Ezért volt az, hogy amikor korosztálya a seregben sínylődött, ő Mariann után járhatott, és a lány, miután a barátja elhagyta egy, a laktanya melletti városban élő másik miatt, akaratlanul is felfigyelt a kedves, szelíd, magas és mindig bizonytalan, de nagyon okos fiúra. Elkezdtek találkozgatni, beszélgetni, eleinte mint barátok, mert Mariann nem tudta eldönteni, mit akar, bár a szüleiből, jobban mondva a szülei végéhez közeledő házasságának mind elviselhetetlenebb csatáiból már elege volt. Antal akkor már dolgozott, igaz részmunkaidőben, mert közben levelezőn végezte a műszaki technikumot, aztán a gyárban kapott egy nyolcórás és jól fizető irodai állást, így megvolt az egzisztenciája ahhoz, hogy másfél év után megkérje a lány kezét, pont azelőtt, hogy a volt barát leszerelt, biztos, ami biztos. Mariann egy nap gondolkodás után igent mondott. Mind a ketten tudták, a lány soha nem fogja szerelemmel szeretni Antalt, de valamiféle nyugalmat talált a másik társaságában. Antal pedig végre magáénak tudhatta rajongása tárgyát. A nő minden egyes porcikáját szerette, alacsony, kissé talán dundi, de nagyon arányos testét, fekete, göndör haját, vörös, csókos száját, turcsi orrát, és azokat a pajkosan csillogó, barna szemeket, melyek azonnal mosolyt csaltak mindenki arcára, ha Mariann belépett egy szobába.
Antal a hátán feküdt azon az estén, nézte az utcán elhaladó autók fényszóróinak árnyjátékát a plafonon, hallgatta Mariann nyugodt, egyenletes légzését, és azt érezte, révbe ért. A házra gondolt a faluban, az elvarázsolt kastélyukra, ahova elviszi hercegnőjét, csak ők lesznek egymásnak, mindenki más, az egész világ, az összes férfi kívül reked a vályogfalakon, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Hét és fél kilométerrel arrébb a ház rájuk várt.
folyt. köv.