Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2012. február 12. 17:46 - Valmont

Gőzautók, rókák és nők

Először is volt a régi történet, amit hiperrealisztikus stílusban akartam tükrözni egy körzeti orvos feljegyzéseiben.

Aztán pár hete volt az új Bodor Ádám könyv, a "Verhovina madarai". Talán itt érdemes megjegyezni, hogy Bodor Ádámból írtam a szakdolgozatomat. És itt most oldalakat lehetne írni arról, hogy mennyire eltalált a kilencvenes években a Bodor-féle Sinistra világ, de aki ismeri a műveit, az úgyis felfedezhet(ett már) áthallásokat a  szövegeimben, aki meg nem, annak sürgősen tennie kell e hiányosság ellen.

És végül az egészen csavartam még egyet, egy párhuzamos világba vagy a nem túl távoli jövőbe rakva az eseményeket. Írás közben egyre inkább beleszerettem ebbe a letisztult és egyszerű civilizációba. Azt hiszem, az alapok és utalások szintjén a teremtett világ kapcsolódik egy korábbi anyaghoz, és még egy novellafüzérre elegendő potenciál is rejlik benne.

 

 

Asszonyok a hegyen

 

                                                                                 hommage Bodor Ádám

 

– Emlékszem egy történetre egy férfiról, aki fejbe lőtte magát – mondta az orvos, miközben szuszogva húzta harisnyáját. A kis kandallóban pattogva égtek az illatos tölgyhasábok. Felesége a dunyha mélyén moccant, de csak egy picit. Továbbra is úgy tett, mint aki alszik. A levegőben még ott rezgett a telefon fémes csöngése, mely az imént felriasztotta az orvost. – Szóval, ez a férfi egy szép napon megtudta, hogy agydaganata van. Előrehaladott állapotban. És gyakorlatilag hetei, hónapjai vannak csak hátra. Tudod mit csinált? Vett egy üveg drága bort, fogta a pisztolyát, amit még a nagy háborúból hozott, és kiment az erdőbe. Keresett egy alkalmas helyet – az orvos elmélázva ült az ágy szélén. Kezeit kerek kis hasán nyugtatta, harisnyás lábfejei egymást dörgölték a szőnyegen. – Bár nem tudom, ilyesmire mi az alkalmas hely. Mindegy is. Szóval, fogta a fegyvert, és a szájába nyomta csövét, majd meghúzta a ravaszt. Mondanom sem kell, előtte az utolsó cseppig megitta azt az üveg bort.

Az orvos felállt, és az ágy melletti székből levette füstös szagú kordbársony nadrágját. Előző este a kocsmában kártyáztak, a szokásos társaság: a polgármester, a mérnök, a körzeti megbízott és ő. Ő vesztett a legtöbbet.

– Igen ám, csakhogy a golyó gellert kapott a zápfogán, és nem egyenesen az agya közepébe, hanem oldalt, a halánték felé tért el, majd kiszakítva egy darab agyszövetet, elhagyta koponyáját. A férfi a fájdalomtól elájult, de két vadász, aki épp arrafelé ténfergett, a lövés hangjára rátalált. Bevitték a kórházba, ahol ellátták a borzalmas sebet. Túlélte, és nem sokkal később kiderült az is, hogy a lövedék pont a rákos agyrészt vitte magával. Mondhatni, a férfi meggyógyult, ami persze nem igaz, mert a hátralevő negyven évet vegetálva, félhülye elmeháborodottként töltötte egy intézetben.

Az orvos bebújt vastag bolyhos pulóverébe, majd magára ráncigálta szövetkabátját. Csak ekkor, a legvégén húzta fel a kapcát és a csizmát. Leült a székre és nyögve, sóhajtozva küzdötte bele magát az anyagba.

– Ez is csak azt bizonyítja – erőlködött –, hogy az isteni gondviselésnek félelmetesen gonosz humora van.

Az ajtóban megállt, homlokát ráncolta, majd visszalépett, letérdelt a szőnyegre, mint aki imához készül, és az ágy alól előkerítette tömött orvosi táskáját.

– Kimegyek a Rózsa-tanyára. Az asszonynak van valami baja – mondta az felesége domborodó vállának. – Hamar megjövök.

Odakinn már pirkadt, a fagy még tétován tapogatódzott a szürke levegőben. Az orvos csak úgy, a puszta tenyerével kaparta le autója szélvédőjéről a deret, aztán tüzet csiholt a motor kályhájában. Míg a volán mögött összekucorodva várt, hogy a gőznyomásjelező elérje a kívánt szintet, rágyújtott egy szivarkára, de a hajnali füst keserűnek és savanyúnak érződött, ezért inkább a hamutartóban letörte a parazsas véget.

Elnézte a hegyoldalban sötétélő házacskáját, ahova pár éve költöztek fel az élhetetlenül szennyezetté vált városból. Világéletében odalenn élt, a beton és a kő közt, így ez a táj, a környék még mindig titok volt számára, lappangó, ismeretlen tényezőkkel telehintett tér. És mostanában úgy vélte, ez a titok mint egy ragály, átterjed feleségére is, aki egyre szótlanabb, mogorvább és kimerültebb lett a vidéki léttől.

Sípolás riasztotta tűnődésből, egy kis szelep jelezte, hogy a gőz készen áll meghajtani az autót. Menetbe kapcsolta az erőműkart, mire a gép megrándult, és vánszorogva kikapaszkodott a ház előtt kanyarodó murvás útra. 

Emlékezett rá, hogy Rózsáékhoz a tölgyerdő mélyén, a Szomjas forrás alatt kell lekanyarodni. Az út odáig felfelé szlalomozott a dombok, lankák, ívek közt. Egy-egy kanyarban, elszórtan házak álltak, a legtöbb ablakban még sötét volt, csak a kéményekből lengedezett fehér füstcsík.

Ahogy elhagyta az öreg malmot, az erdő megsűrűsödött, és mintha hidegebbé vált volna a levegő. Meglátszott a lélegzetpára is már a kocsiban, így az orvos feljebb kapcsolta a fűtést, vagyis elhúzta a rácsozatot, melyen át a motortérben égő fa jószagú melege begomolygott az utastérbe.

Egy kanyar mögül kibukkant a mérnök impozáns háza. Hegyoldalra épült, a kelő nap sugarai megcsillantak a falába simuló bombázó fémes csontvázán.

A repülő a nagy háború utolsó napjaiban zuhant le, fent, a forrás környékén. Senki nem tudja, miért körözött a vidék felett, mivel bombát nem dobott egyet sem. A roncs szétszóródott elemei persze mindenkit érdekeltek. Házakban, kerti eszközökben vagy csak úgy, a szobák mélyén őrizgetett szuvenírként éltek tovább. A törzs legnagyobb részét a mérnök vitette haza ökrösszekren.

Ahogy az autó lassan még följebb kapaszkodott a hegyen, a visszapillantó tükörből már néha látni lehetett az odalenn elterülő síkföldet. Az orvos nem nagyon érdekelte a látvány (a két távolabbi város közül Nova helyén már örökre csak az a füstölgő fekete kör marad, míg Szár fényei, utcai lámpái lassan kialszanak, hogy a töredezett, alacsony épületek belesimuljanak a síkság sárgás, pasztellos világába), inkább Rózsán és az asszonyán töprengett. Úgy tudta, mindketten gyűjtögetéssel foglalkoznak, mézet, bogyókat, gyógynövényeket kotornak össze a környező erdőkből. Szinte csak ezen élnek, a fölösleget pedig időnként eladják a városi piacon.

Ahogy beért a tölgyesbe, a doktor ráébredt, nagyon kell vizelnie. Egy hosszabb emelkedő aljában megállította az út szélén az autót, dobott a tűztérbe egy közepes rönköt, majd kiszállva nagyot nyújtózkodott, aztán körbenézett. Látszólag néptelen volt a környék, de azért visszahajolt, benyúlt a kocsiba, és magához vette revolverét a kesztyűtartóból.

Hallott a hegyen elszaporodó vadkutyák falkáiról, az elvadult őzekről, emberre támadó, bárány nagyságú macskákról – nem ártott tehát az óvatosság.

Valami régies szeméremből lépett egyet-kettő, míg a fák körbefogták, majd kigombolta sliccét, és hosszan, vastag sugárban vizelt.

Ha fülelt, a harkályok éhes kopogásán túl hallhatta a patak csörgését is. Ha jobban megerőltette szemét, még a víz csillanását is láthatta a törzsek közt.

Mikor végzett, hátrafordult, az autójára nézett, mely pattogva várakozott a mindinkább vastagodó napfényben. Hátul a kéményen vidáman bodorodott ki a tűz füstje.

– Miért ne? – motyogta magának a doktor, azzal leereszkedett a hegyoldalon, jó húszméternyit bukdácsolva a keskeny meder széléig.

A patak a Szomjas forrásból született, és lefelé haladva mind vastagabbá vált, hogy Szár határában már szinte csónakázható csatornaként öntözze a földeket. Idefenn a vize hideg és tiszta volt, szinte marta a doktor kezét, ahogy megmosta benne. Kényszert érzett, hogy beleigyék a tenyere öblébe merített tengerszembe, de végül csak arcát paskolta be vele. Ezer és ezer tűszúrás borzongatta bőrét, és ahogy kabátja kézelőjével kitörölte szeméből őket, a világ sokkal üdébbnek és szebbnek tűnt számára. És meg is változott.

Két alak állt vele szemben a túlparton.

A doktor összerezdült, és ösztönösen a pisztolyáért nyúlt, mert a férfiak arca homályban maradt, így hirtelen nem tudhatta, ismeri-e őket, vagy esetleg életre kelt halott katonák, kikből oly sok volt elásva ezekben az erdőkben. Aztán az egyik előrelépett, és megszólalt, mire felismerte benne a mérnököt.

– Jó reggelt, komám – köszöntötte őt. – Mi járatban erre?

A doktor a hegy teteje felé intett: – A Rózsáék hívtak. Valami van az asszonnyal.

– Hm – bólintott a mérnök, majd hirtelen eszmélt, és hátrafordult társhoz: – Az úr a városból van. Beszéltem róla nektek, emlékszel?

A doktornak rémlett, hogy múlt este a mérnök mesélt valakiről, aki náluk szállt meg, és valami katonai, vegyvédelmi kutatás miatt érkezett a környékre.

Magas, sovány, csontos arcú férfi volt a jövevény. A doktornak nem tetszett, hogy orvosi kesztyűt visel. Oldalán egy tarisznyában üvegholmi, talán ampulla csörrent, ahogy előrelépett.

– Én vigyáznék azzal a vízzel – mondta érdes, erős hangján.

– Miért? – mordult fel, és nézett rá a doktor ingerülten.

– Emlékszel a bombázóra? Ami lezuhant 17-ben? – kérdezte jókedvűen a mérnök. Fejével az idegenre bökött. – Az úr azt állítja, speciális vegyi fegyvereket szállított.

– Igen – bólintott a másik. – Azt vizsgálom, mekkora környezeti terhelést okozott ez a környéken.

– Miféle fegyvereket? – a doktor próbált érdeklődést mutatni, de szíve szerint már indult volna.

– Különleges anyagokról van szó – bólintott az idegen a víz túlsó felén. – Noha a jelentések többsége elveszett vagy megsemmisült, annyi sejthető, hogy a lakosság ellen akarták beveti. A hadművelet a Werewolf fedőnevet kapta

– Mit jelent ez a szó? – pillantott rá a mérnök.

– Nem tudom – vallotta be a kutató.

 – No jó, nekem mennem kell – mondta a doktor hirtelen. Az erdő felé intett. – A csapdákat járod? – kérdezte még a mérnököt.

– Igen – válaszolt az. – És gondoltam, közben elkalauzolom az urat. De nagyon sovány a fogás.

Tenyerével megemelt egy apró, szőrös testet, mely eddig övére akasztva lógott.

– Minden jót – intett nekik a doktor, és nyögve nekivágott az emelkedőnek. Amint kiért az autóhoz, a kocsiszekrénynek támaszkodva lihegett jó fél percig, majd beült, és elindult.

Alig pár kilométer után megpillantotta a táblát, melyen egy gyerekesen felfestett rózsa vöröslött. Lehajtott a földútra, aminek a végén ott várta a viharvert, mohával benőtt erdei kunyhó.

Falát kőből rakták, a tetejét talán fakéreg alkotta, de ez már nem látszott a zöld mohától, ami teljesen elborította. Oldalt, nagy hordókban vadkörte és áfonya illatozott, apró, kicsin ablakai előtt, melyeket zsírpapír takart, csomókba kötött gyógynövény és madzagra felfűzött gomba száradt a reggeli fényben.

A doktor fojtásra állította a tüzet, majd kiszállt a halkan dohogó kocsiból. Ahogy megindult a ház felé, oldalt került, és az egyik hordó tetejét félrehúzva kivett pár szem áfonyát, a szájába tömte. Élvezettel kezdett rágni, egészen addig, míg észre nem vette a favágó tőkét.

Kissé hátrébb állt, egy nagy rakás farönk és hasogatott fa közt. Az oldalát és a tetejét vörös réteg borította, melynek szélei barnává száradtak. A fejsze jó méternyire hevert a fűben, mintha csak eldobták volna. A doktornak nem kellett közelebb mennie, hogy ellenőrizze, vért lát a tőkén. Megfordult, és a házacska ajtajához sietett.

A kopogásra szakállas, nagydarab férfi nyitott ajtót.

– Maga a doktor – kérdezte vagy inkább állította. Még soha nem találkoztak. A doktor sejtette, Rózsáék  – ha lehet – önmagukat gyógyítják, csak ne kelljen ilyesmiért fizetni.

– Mi történt? – kérdezte a savanyú szagú házigazdától.

– Az asszony…– bökött hátra a másik, majd félre is állt, utat engedve vadállati szagú belső térbe. Félhomály volt odabenn és pára. A tűzhelyen egy lábas alól gőz szipákolt. A nagy, nyersfából ácsolt asztalon lezáratlan fedelű szamócabefőttek vártak sorsukra. Hátrébb, a sarkban, egy koszlott ágyon feküdt valaki.

– Nem kell doktor – nyöszörögte a fekvő. A két férfi közelebb ment hozzá, a doktor letérdelt az ágy mellé, és végigmérte a beteget.

Negyven év körül sovány, hosszú, fekete hajú nő volt. Takaróba burkolva pihegett az ágyon, arcán, homlokán izzadtság csillogott, mely megült erős vonalú, vastag szálú szemöldökén és az ajka fölött sötétlő pihéken is. Nagy, éjsötét szemei hol a doktorra hol a férjére villantak.

– Mutasd meg neki – kérte a férje, mire a nő elfintorodott, és a takaró alól a doktor elé tárta jobb karját.

Piszkos, átvérzett konyharuhába volt csavarva.

– Szabad? – kérdte a doktor a betegre pillantva. Az összeszorított foggal bólintott.

A doktor erre széthajtotta a ruhát, hogy felfedje a csonkot. A nő kézfeje hiányzott. A csukló forgójától szakadozott szélű seb vöröslött. A szívdobbanásokra még elő-előlüktetett a hús szövetéből vére. A seb mélyén a doktor láthatta az alkar vastag csontját is – az legalább nem roncsolódott.

– Hajnalba kiment fát vágni. A jajveszékelésre ébredtem – magyarázta a férje. – Ugye nem lesz nagyobb baja?

– Megvan a kézfej? – fordult hátra a doktor.

– A tőkére tettem – motyogta a nő kábán.

– Ott ugyan nincs – csóválta fejét a doktor.

– Megyek megnézem – mordult a férj, és kisietett.

A doktor óvatosan megfogta a sérült kart, és alaposan, közelről megvizsgálta.

– Biztos, hogy ezt balta okozta? – kérdezte halkan. – A seb szélei cakkosak és a hús…

– Biztos – vágta el a szavát a nő. Tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott, és a doktor meglepve fedezte fel a másikéban a feleségére újabban jellemző idegenséget. Minta egy másik világból, egy kulcslyuk mögül pislantana vissza egy ismeretlenné váló hajdani ismerős.

– Csak lássa el. Nagyon fáj – kérte a nő kimérten. Aztán lehunyt szemmel így folytatta: – A többi nem a maga dolga.

A doktor nem válaszolt, felállt, és az asztalon lévő táskájához lépett. Visszatért a férj.

– Valami állat elvihette – jelentette ki csalódottan. –  Már nincs ott. Biztos ott hagytad, a tőkén?

– Hol hagytam volna máshol, te ostoba? – kérdezett vissza az asszony ingerülten.

– Kérek egy tállal abból a forró vízből – fojtotta el az érlelődő veszekedés tüzét a doktor. A férfi mordulva lépett a fazékhoz, és aztán szótlanul segített végig.

Miután rögzítette az összevarrt csonkot bepólyáló kötést, a doktor ismét vizet kért, megmosta véres kezét, majd egy kis fiolát nyomott a férfi kezébe.

– A fájdalomra – monda. Lenézett az asszonyra, aki már aludt is. Sápadtsága szinte világított a félhomályban.

– Nagyon erős asszony a felesége.

– Az – bólintott a férj. – És mostanában olyan… – nem fejezte be, csak ujjai közt forgatta az üvegcsét.

A doktor meglepetten pillantott az arcába, de mielőtt kérdezhetett volna, a másik megindult kifelé. – Mivel fizethetünk? – szólt hátra kényszeredetten.

Végül szárított gombát, áfonyapálinkát és kakukkfüves nyúlpástétomot pakoltak a doktor kocsijába. A tűztérben már csak parázs volt, ezért pár fahasábot is hozott a szakállas férfi. Hallgatták, míg a lángok dorombolva erőre kapnak. Egész meleg délelőtt lett. A környező fákról madárcsivitelés szállt feléjük. A doktor végzett szivarjával, melynek párját a férj dugta odvas fogai közé. Látszott, valamit akar még mondani, vagy kérdezni, de végül csak kezet nyújtott.  

– Vigyázzanak magukra – mondta a doktor Rózsának.

Visszafelé egy-két emelkedőt kivételével csak gurulnia kellett. Egész vidám lett az elvégzett munkától, a szikrázó napfénytől és a mellette illatozó kosárnyi gombától.

A tölgyerő végénél egy magányos alakot vett észre az út mentén. Közelebb érve a mérnököt fedezte fel a sétálóban. Lelassította, majd megállította az autót.

– Elvigyelek? – szólt ki oldalt. – Hátul még van hely.

A mérnök – aki fáradtnak és rosszkedvűnek tűnt – elfogadta az ajánlkozást. Bekászálódott a hátsó ülésre, majd vett egyet a gombafejekből, és rágcsálni kezdte.

– Áfonya – nyújtotta hátra Rózsa egyik pálinkásüvegét a doktor. A mérnök jót húzott belőle, aztán visszaadta az üveget. Ivott a doktor is. Az italnak erős, de aromás, gyümölcsös íze volt.

– Hol hagytad a városit? – kérdezte. Alig pár év után már ő is a hegylakókra jellemző lenézéssel tudta kiejteni a szót: városi.

– Azt mondta, elbóklászik még, úgyhogy adtam neki egy térképet, hagy menjen kedvére – morogta a mérnök. – Úgyse talál semmit. Ami maradt a repülőből, azt széthordtuk…

– És milyen volt a fogás? – a doktor kinyitotta a tűztér ajtaját. Még elég erős láng volt odabenn.

– Ne is kérdezd – jött hátulról a válasz. – Csak azt a kis semmit találtam, amit mutattam neked. Ja, meg ezt. A forrásnál ez volt az egyik csapdában.

A doktor először nem ismerte fel a szőrös, karmos dolgot, amit a mérnök előrenyújtott. Egyenes útszakaszon haladtak, ezért kézbe tudta venni, megforgatta és lassan ráébredt, hogy egy letépett rókalábat tart. Még azt is meg tudta állapítani, hogy egy mellső tag.

– Ilyet is csak a róka csinál – mondta hátulról a mérnök. – Képes inkább lerágni a saját lábát, csak hogy szabaduljon.

– Igen, a rókák már csak ilyenek – hagyta jóvá a doktor tűnődve.

A mérnök így folytatta: – Képzeld, volt egy másik is, lejjebb, a szurdok felé, de azt már eldobtam. Az a hátsó lábától szabadult meg. Kettő egy éjjel – ritka az ilyen.

– Aha – dörmögte a doktor. Érezte, torkába felkúszik a pálinka íze, de bírta egészen házukig, csak ott, az ereszcsatorna lefolyója fölé hajolva hányta ki az italt.

Mikor már csak krákogni tudott, az esővizes hordóból megmosta száját. Végül a bejárathoz ment, de sokáig mozdulatlanul állt az ajtóban. Végül erőt vett magán, és benyitott.

A felesége ugyanúgy feküdt a hálószobában, ahogy hagyta. A dunyha ütemesen emelkedett lélegzete ritmusára. A doktor letérdelt, és kúszva ment az ágy széléig, majd lassan, óvatosan megemelte a nagy, fehér tömeget. Asszonyi szagok, izzadtság és pállott ágyneműillat bodorodott felé. Aztán, ahogy még jobban megemelte a dunyhát, megpillanthatta felesége vastag, húsos és sértetlen bokáit is.

Felállt, és mélyet sóhajtott.

Nem könnyebbült meg, mert tudta, hogy a felesége ébren van, és merev, idegen tekintetével bámulja maga előtt a falat. 

vége

Szólj hozzá!
2012. február 06. 22:07 - Valmont

Kísértethistória III.

 

Nehéz jó kísértettörténetet írni, mert a legtöbb esetben a szellem nem elég fenyegető, talán amiatt, mivel jelenlétük a mi világunkban nem elég plasztikus. Ezért kapcsoltam össze a következő esetben a kísértetjárást, a poltergeist jelenséggel és a boszorkányhit "megnyomás" jelenségével, melyet korábbi elképzelések szerint incubusok vagy succubusok okoztak, de a népi hagyomány a boszorkányhoz köti. Érdekes, hogy incubus már a Rómeó és Júliában is felbukkan, Mercutio nagymonológjában Mag királyné néven emlegeti, "Ő a boszorkány, mely megnyomja a / Hanyatt fekvőket éji álmaikban...." Valószínűleg az egyik legősibb hitről van szó, mivel az alvás közben a test igen védtelen, illetve a légzési nehézségek és egyéb szervi bajok valóban gyakra okozhatnak téves képzeteket. Itt persze más is kell a horrorhoz, mégpedig a jó öreg emberi gyengeség, ami persze végső soron a félelemből, szeretteink iránt érzett féltésből fakad.

 

 

Kísértet Versegen

 

A versegi kísértettörténetről nem lehetett hallani a televízióban, nem írták meg sem a helyi lapok, sem az országos újságok, egyáltalán, még szóbeszéd szintjén se terjedt túl a falu határain.

Nekem is K. mesélte el egy napfényes délután a Kistücsök teraszán ülve.

A szemesi parton találkoztunk, én a családdal nyaraltam, ő egy könyvel gubbasztott az árnyékban. Megkérdezte, írok-e még, mert van egy története, melyet mindenképp és mielőbb szeretne formába önteni. Így fogalmazott, és ez, illetve űzött, fáradt arca megérintett bennem valamit. Meghívtam estebédre, amit ő elfogadott, és két órával később, miután elfogyasztottuk a nevetségesen drága és kihívóan apró adagokat, kávét rendeltem, ő pedig lassú, nehézkesen formálódó mondatokkal belefogott.

K.-t még egy régebbi munkahelyemről, a… újságból ismertem. Tördelőszerkesztő volt, és már akkor udvarolt az egyik grafikus lánynak, nevezzük Annának, akit később, az én kilépésem után feleségül is vett. Megunták a fővárost, és mikor Anna terhes lett, elhatározták, hogy egészségesebb életkörülményeket teremtsenek születendő gyermeküknek – vidékre költöznek. Hosszas keresgélés után a Nógrád megyei Verseg nevű községben találtak egy faluvégi parasztházat. A tető javításra szorult, a hátsó traktust alkotó fészer alapzata beázott – de az épület fekvése kitűnő volt, és mögöttük, a kert végében azonnal az erdős hegyoldal emelkedett, továbbá az eladók nevetségesen alacsonyárat kértek érte. Így aztán felszámolták a városi létezésüket, és megvették az ingatlant. A férfi otthonról is tudott dolgozni, ezért ritkán járt be a fővárosi szerkesztőségbe. Anna pedig költözésük után hamarosan már teljesen otthon maradt, és így minden idejét a ház és a telek csinosításnak szentelhette.

Próbáltak kapcsolatot teremteni a mellettük lévő és a szemben, az utca túloldalán lakó szomszédokkal, de azok mogorva, öreg és zárkózott emberek voltak, így nem erőltették a dolgot. Csak később jöttek rá, hogy a falusiaknak nem velük, hanem a házukkal volt baja.

A dolog szinte azonnal, a költözés után elkezdődött, de ezt csak később vették észre, mikor visszaemlékezve, izgatottan, a félelemtől elszoruló torokkal igyekeztek összerakni, hogy kerültek ilyen helyzetbe. Olyan volt, mint mikor egy lakásban folyamatosan hallani valami halk, de kitartó, monoton zajt. Lehet, a fűtéscsövekből jön, talán egy távolabbi szomszéd hallgatja hangosan a zenét, vagy patkányok motoznak a falban. Bármit teszel, a forrást igazán soha nem találod meg.

Amiben mindketten biztosak voltak, hogy eleinte mindig éjszaka történt. Éjjelente Anna kezdett mind többet felkelni, néha pisilnie kellett, egy éjjel háromszor is, máskor a gyerek moccant, és mivel rossz alvó volt, ez folyton felébresztette. Ilyenkor szolidaritásból K. is felkelt, ment, és kötelességtudóan teavizet melegített, vagy hozott neki egy üdítőt. Ahogy felkapcsolta a lámpát a konyhában, és az bevilágított a csőszerű nagyszobába, akaratlanul is észlelte azt a valamit, de eleinte nem törődött vele. Egy sötét folt volt a látóperem szélén. Egy alak, egy határozatlan körvonal, valami árnyék. Eleinte azt gondolta, a ház és a szoba szokatlan geometriája játszik vele.

Mivel nem hagyta nyugodni a dolog, a harmadik vagy negyedik alkalommal a biztonság kedvéért felkapcsolta a nagyszobában is a villany, és benézett az idegenül ácsorgó bútorok mögé. A nagy fényre Anna kijött utána és megkérdezte, mit csinál, majd bevallotta ő is látja.

Sokáig nem mondták ki, hogy kísértet. Előtte mindenféle lehetőséget végigvettek. Valamiféle földenergia, mely hat az érzékelésükre. Esetleg a ház talapzatából, a talajból hallucinációt okozó gáz szivárog fel. Az ivóvízben túlsúlyba került valami mérgező anyag, ez az oka. Vagy csak túl sokat bámulták a monitort, ami látáskárosodást okozott. Ám szívük mélyén mindketten tudták, hogy ezek racionális, földhözragadt, de valószínűtlen magyarázatok, melyeket önmaguk megnyugtatására gyártottak.

Anna egy kémiai laborban dolgozó barátnője analizáltatta a vizet és a ház levegőjét – semmi rendellenességet nem talált bennük.

Hosszas tépelődés után K. elhívott egy energialátót, aki a fölből jövő energiaforrások meghatározását ígérte hirdetésében. A férfi egy ipszilon alakú drótfonattal bejárta a házat, de semmit nem talált. A pénzt nem adta vissza, ám legalább egy lehetőséget kizárt a "szakvéleménye".

Már ekkor, ezekben az első napokban próbálták megismerni a ház előéletét. A szomszédok továbbra se voltak túl bőbeszédűek, de az eladókat sikerült telefonon elérniük. Egy dunántúli házaspár volt, aki valami bonyolult, áttételes öröklődési ügyletben jutottak az épülethez. Csak annyit tudtak, hogy a férfi nagynénjének testvére, egy szép kort megélt öregasszony lakta az épületet. A temetése után, mely jó fél éve volt, azonnal elkezdték árulni az ingatlant, amelyről egyébként semmi közelebbit nem tudtak állítani.

Az egyetlen információforrásuk a falubéli boltos, egy fiatal nő lehetet volna, kivel Anna hamar közelebbi viszonyba került. Eleinte a babáról beszélgettek – az asszonyka is nagyon szertett volna szülni, de nem esett teherbe. Csak később, a sokadik vásárlás után került szóba ház. Anna kérdezett rá, hogy mit tud róla és az előző lakóról, de a fiatalasszony először kitérő választ adott. Aztán a következő alkalommal, hirtelen, minden bevezetés nélkül ő tért vissza rá, hogy hogy érzik magukat a házban. Anna bevallotta, hogy furcsa dolgokat tapasztaltak. A boltos elsápadt, és csak a fejét csóválta, de ezután semmi egyebet nem volt hajlandó elárulni.

Végül be kellett látniuk, hogy el kell fogadniuk egy másféle magyarázatot. Valami kísért a házban. Egy lény, ami nem akarja felfedni magát, de figyeli, bámulja őket a sarkokból, az árnyéból. És ahogy ezt elfogadták, egy hosszú hajnali beszélgetés során kimondták a létezését, a dolog erőre kapott, és közelebb jött. A férfi a következő éjszaka fájdalomra riadt. Zihálva felül, és a mellkasát dörzsölgetve próbálta felidézni, mi történt. Az álombéli vagy valóságos fájdalom eredője valami súly volt, mely szívére, tüdejére telepedett. Ahogy belebámult az előtte falként tornyosuló sötétségbe, meg mert volna esküdni, hogy egy helyen sűrűbb annak árnyalata, de ahogy pislogott, a látomás szertefoszlott. A mellkasát tapogatva felkelt, villanyt gyújtott a konyában, és megivott két pohár vizet.

Állt még ez picit a rebbenő neonfényben, amikor egyszerre csak halk hangot, apró állatra emlékeztető nyüszítést hallott a hálószobából. Visszasietett, és a küszöbön földbe gyökeredzett a lába, jeges borzongás futott végig tarkóján, és az adrenalin elöntötte tagjait.

A hálószoba kicsiny ablakán épp hogy beesett valami fény az utcai lámpa halogénkékjéből. Ebben a tört világosságban is lehetett látni azt a fekete csomót, amely ott ült az alvó Anna mellkasán. Görnyedt, szikkadt alakot formázott, mintha egy sovány valaki hajolna a magatehetetlen, ziháló és nyöszörgő alvó fölé. A férfi nem emlékezett, másodpercig, percekig vagy órákig tartott, míg összeszedte magát egy kiáltáshoz, melyből rekedt hörgés lett. A jelenés szinte azonnal elkotródott, besiklott az egyik sarokba, majd a fal mentén szétfoszlott. K. a feleségéhez botladozott, érintésére Anna fájdalomtól csillogó szemmel ébredt, első mozdulattal ösztönösen a hasában dombordó gyerekhez nyúlt, és csak másodikként tapogatta meg a szíve feletti részt. Amikor K. karjaiba zárta, hideg verítéket érzett testén, a szeretett, puha és meghízott testen, mely most remegett és zihált.

Először, ott, az éjszaka közepén nem tudta elmondani, mit látott. Anna beszélt helyette egy rossz álomról, testére nehezedő súlyról motyogott, valami gonosz erőről, mely ki akarja belőle szorítani a szuszt

Aztán reggel, kedvetlenül majszolva bundáskenyerét, K. mégis bevallotta a látomást. Anna elhűlve hallgatta, közben folyamatosan pocakját simogatta, hogy megnyugodjon. K. látta rajta, ahogy a tagadás, hitetlenkedés, riadalom, dühös elhatározás stációi áthaladnak szerelmén.

Végül az lett, amire számított, mert ismerte Annát: makacs, kemény és bátor kis nő volt. Emiatt jelentette ki azon a reggelen, hogy ez így nem mehet tovább, el kell űzniük ezt a betolakodót. A férfi először szkeptikusan, majd mind lelkesebben és némi bosszúálló örömmel hívta föl a községbe misézni járó papot, szerzett hivatalos szellemlátót, majd egy energiamegkötő szakembert.

A pap, egy kövérkés, borvirágos orrú emberke készségesen beszentelte házukat, elfogadta az ötezer forintot és a kupica pálinkát, de nem kérdezett semmit.

A szellemlátó egy ötvenéves, láncdohányos nő volt, akit csukott szemmel kellet végigvezetni a helyiségeken. Végül leült a konyhába kávéjához, és azt mondta, halványan érez ugyan valamit, de – talán mivel nappal van – a jelenlét nem határozott.

Anna a nagyszobában ágyazott meg neki, és a bőséges vacsora után mindhárman nyugovóra tértek. Hajnali egykor K. autózúgásra ébredt. A nappaliban az ágy üres volt, a takaró a földön hevert. Amint kiment a tárva-nyitva hagyott bejárati ajtón, K. még látta a szellemlátó Suzukijának hátsó lámpáit. Hiába hívogatta napokig, a nő nem vette fel a mobilját. Mikor egy utcai telefonfülkéből próbálkozott, a rekedt, cigis hang végre bejelentkezett, de megismerve K.-t a vonal túlsó végén, azonnal bontotta a hívást.

Az energiamegkötő azt ígérte internetes hirdetésében, hogy képes semlegesíteni az adott területen uralkodó negatív energiákat. 

Egy hivatalnokkinézetű férfi volt, szürke öltönyben, fekete, bőr aktatáskával.  Leült a nagyszoba díványára, és fejére tett egy fémlapokból és kristályokból álló koronaszerűséget. K. és Anna a szoba túlsó végéből, lélegzetvisszafojtva lesték, ahogy hosszú percekig, lehunyt szemmel figyeli a házban keringő, láthatatlan negatív és pozitív energiákat. Végül a férfi arca fájdalmas grimaszba rándult, kinyitotta szemét, és megfontolt, de sietős mozdulattal levette a koronát magáról. Egy pohár vizet kért K.-tól. Egy hajtásra kiitta, majd minden bevezetés nélkül csak annyit mondott, mielőbb hagyják el a házat. Örökre. Ő, mit energiamegkötő, ezzel a jelenéssel nem tud mit kezdeni.

Körülbelül egy órán át magyarázott nekik, racionálisan és ésszerűen a felfoghatatlanról. Természetesen igazán egyiküket sem győzte meg, ám később, este, lefekvés előtt mind K., mind Anna úgy vélte, valami lehet a dologban, abban, amit oly nagy hittel előadott ez az ember. A férfi szerint a házban valaha egy gonosz személyiség élt. Egy rosszindulatú, az életet és az embereket gyűlölő alak. Az ő lenyomata, emléke, visszfénye kísért kóbor energiaként most e térben. Ez az energia az élők félelméből táplálkozik, abból merít erőt. Minél nagyobb riadalmat tud okozni, annál jelentősebb lesz a manifesztációja, annál inkább képes lesz megjelenni, sőt, idővel fizikai aktivitást gyakorolni a valóságra.

A férfi azt is elmondta, hogy ezt a jelenést nem lehet legyőzni vagy elpusztítani. Ezek a fogalmak ebben az emberentúli viszonylatban, ebben sötét és rideg térben értelmüket vesztik. Az ilyen energiák által megszállt helyeket magukra kell hagyni, és akkor a dolog – kellő erőforrás hiányában – magába roskad, és mint a parázs, előbb-utóbb kialszik. A régiek tudták ezt, nem hiába van oly sok elhagyott, kurtán-furcsán kiürült település a történelmi emlékezetben.

Anna azon az estén hamar lefeküdt, de égve hagyta a villanyt. K. a nagyszobában dolgozott laptopján. Ugyanabba a fotelbe ült, ahol délelőtt az energiamegkötő fogalt helyet. Ha hátrahajtotta a fejét, az ajtókivágásokban láthatta felesége takaróba bugyolált lábfejét az ágy végén.

Amikor később visszaemlékezett, nem volt benne biztos, hogy nem aludt el. De akár álmodott, akár éber volt, az aznap éjszakai látomás oly erősen égett tudatába, hogy haláláig nem bírta semmivel tompítani emlékét.

Éjfél elmúlt, mikor megérezte. Hirtelen megvastagodott a csönd körötte. A levegő – minta valaki kinyitotta volna a bejárati ajtót – lehűlt, és az ablakpárkányon percegő óra is abbahagyta munkáját. De a legrosszabb a K. nyakán fodrozódó hideg érintés, és az egész bőrét ellepő libabőrös remegés volt. A nyaka, mely pár lélegzetvétel alatt oly merev lett, akár egy levágott ökör teste, nem akart elfordulni, de hosszú, nagyon hosszú idő alatt mégis sikerült valamennyire hátranéznie.

A hideg, amit bőrén érzett, egy túlvilági lehelet vagy inkább kipárolgás volt. Ott állt mögötte az öregasszony, teljes életnagyságban. Fekete, rojtos, pecsétes, szakadt kendőbe burkolódzott, mely jutott a fejére is. Az arca, egy sápadt, horgas, elmosódott kép a kendő odújában nem árult el semmiféle érzelmet. Csak csillogó, barnás tekintete mutatott olyan éhes mohóságot, amitől K., ha lehet, még inkább rosszul lett.

Mint aki sokkban cselekszik, visszatért a megszokott tettekhez. Visszafordult laptopjához, és lecsukta fedelét. A lábánál lévő dohányzóasztalon ott volt a telefonja. Eszébe jutott, hogy lefényképezi vele a jelenést, és a képből meggazdagszanak. Még ezernyi más, őrültebbnél őrültebb dolog cikázott át rajta, és legszívesebben mindet végigvette volna, csak ne kelljen ismét ránéznie a szörnyű látomásra.

De erőt vett magán, és visszafordult, újból a háta mögé pillantott. Ám ekkor már nem volt ott senki.

Megkönnyebbülten felállt, és figyelte, hogy dobog a vér halántékán. Számolta ötvenig, addigra úgy érezte, képes lesz megmozdulni. Kissé optimista volt, de végül eltántorgott a hálószobáig, hogy annak küszöbén ismét a földbe gyökereddzen a lába.

A jelenés ezúttal ott állt az alvó Anna felett. Egyenesen a nőre meredt, pontosabban nem is rá, hanem hasára. Anna a hátán feküdt, sápadt arcán lassan, szinte órákon át gördült le egy izzadtságcsepp. Eközben az öregasszony kinyújtott kezét, szikkadt, barna foltokkal tarkított kézfejéből kibontakozott egy göcsörtös ujj, amely egyenesen a nő domborulatára, vagyis a babára mutatott. K. ekkor értette meg, hogy a kísértet mit akar. Ő maga pedig csak azt akarta, hogy legyen vége. Hogy eltűnjön e valami, felkeljen a nap, és minden visszaváltozzon normálissá.

Ezért bólintott.

Már abban a pillanatban tudta, hogy soha nem fogja magánk megbocsátani ezt a mozdulatot. Mégis, akkor és ott elfogadhatónak tűnt, hogy ösztönösen, önmagát az őrülettől és Annát ki tudja milyen fenyegetéstől mentve feláldozza azt, akit még nem is ismert.

Az öregasszony leengedte karját, és lassan kifakult, mintha az őt vetítő gépet kapcsolták volna ki. A férfi ott állt a hálószoba küszöbén, moccanatlanul, és várt, őrködött, figyelte a szoba sarkait, melyekben a félhomályt lassan felváltotta a fény, majd arra riadt, hogy a kelő nap vöröse arcába világít. Ekkor már a fotelban volt ismét, a nagyszobában, a laptop lábánál, a földön, ahova tette, vagy ahova csúszott.

Nem az történt, ami álmokkal szokás, mikor az emlék lassan kifakul ébredés után. Az éjszakai látogatás minden pillanata megmaradt tudatában, Tisztán és fenyegetően. Legfőképp azonban saját ígérete ragadt elméjébe, ami miatt nem tudott az ébredező, nyűgös Anna szemébe nézni.

Aznap először kezdett komolyabban foglakozni a ház harmadik lakójával. Most, hogy ilyen kapcsolatba került vele, úgy érezte, ki kell ismernie, rá kell jönnie, ki vagy mi ő valójában.

Az interneten kezdte, hol máshol, ahol ezernyi oldal foglalkozott kétségbeejtően eltérő színvonalon a témával. Fél napos kutakodás alapján sikerült összeraknia, hogy szellemük eredetileg egy „nyomó” volt, vagyis az alvót álmában gyötrő, kínzó lény. Ám az öregasszony - az energiamegkötő állításának megfelelően - erőre kapott az éjszakai riadalmaktól. A szakirodalom szerint ez a második fázis, mikor a kísértet vizuálisan megjelenik, majd tárgyakat mozgat, poharakat tör el, kinyitogatja a szekrényajtót.

A harmadik, egyben utolsó és végzetes eseménysor a közvetlen fizikai támadás lehet. K. egy tucatnyi hitelesített beszámolót talált, melyekben a mind erősebb kísértő addig terrorizált egy-egy családot vagy közösséget, míg halálesetbe nem torkollt az eseménysor. Az áldozatot többnyire ágyban vagy valami elhagyatott helyen találták meg arcán földöntúli rettegéssel. A szörnyethalt kifejezést használták az ilyen esetekre, amely a szív, a légzés és az agyi aktivitás azonnali és totális leállását takarta. Az áldozathozatal után általában a jelenések elmaradtak, vagy mértékük elviselhető szintre csökkent.A férfi már aznap délután, mielőtt elment a boltba, elhatározta, mielőbb, de a gyermek születése előtt mindenképp elhagyják a házat. Anna ekkor már a nyolcadik hónapban volt, és K. tudta, a költözés megviselné a nőt. Ugyanakkor egyelőre semmit nem mert elmondani az éjszaki eseményekből neki, legfőképp szégyenletes bólintását nem.

Zárás előtt ért az üzlethez. Anna korábban beszámolt neki a fiatal boltvezetőnő fura kérdéseiről, és K. úgy vélte, egyedül ő az, aki valamit tudhat és mondhat a házukról és annak korábbi lakójáról.

Az, ahogy a Nyitva táblát megfordította a bolt ajtaján, mikor belépett, és a szemében csillogó félelem meggyőzőbb volt, mint töredékes, akadozó beszéde. K. Annára hivatkozott, a gyermekük egészégére, a veszélyre, mely ott vár rájuk a házban. A nő elkerekedő szemel figyelt, majd arcára döbbenet ült ki, mikor a férfi elmesélte az éjszakai látomásokat is. Egyedül a legutóbbi estét hagyta ki, mikor a szerződés megköttetett.

A boltos végighallgatta, majd kezébe temette arcát és elfordult. Aztán valamit rakogatni kezdett a polcon, és így, háttal állva mondta el K.-nak azt a keveset, amit tudott vagy sejtett.

Ő maga csak a két szomszéd elbeszéléseiből ismerte az öregasszonyt. Azok mondták róla, hogy rossz, gonosz természetű, átkozódik és zsörtölődik, a köszönést nem fogadja, és folyton kétértelmű fenyegetésekkel és célzásokkal traktálja őket. Aztán néha, ha kettesben maradtak vele, a falusiak mondtak egyebet is. Éjszaki rémálmokról, ok nélkül megrothadó krumpliról, eltűnő macskákról beszéltek, bár mindezt soha nem hozták nyíltan összefüggésbe az öregasszonnyal.

Az biztos, hogy a vénség azóta nem járt a boltban, hogy a fiatalasszony átvette azt. Mindig a szomszédokat bízta meg a bevásárlással. Azok kénytelen-kelletlen eleget tettek a kéréseknek. Ugyanakkor a boltosnő soha nem volt benne biztos, hogy mindazt, amit nála vettek, át is adják az öregasszonynak.

Gyanakvása akkor fordult bizonyosságba, mikor a vénség meghalt. Egy hétig nem mozdult ki a házból, de a szomszédok csak újabb hét nap elteltével szóltak a körzeti megbízottnak. Amikor már biztosak voltak a dologban. A kiérkező orvos kóros alultápláltságot, soványságot állapított meg, mivel egy csonttá és bőrré fogyott, összeaszott testet talált a dunyhák közt. Nyomozás csak azért nem indult, mert a boltosnőn, a szomszédokon és az elhunyton kívül senki nem is sejtette, kit lehetett volna felelősségre vonni ezért a végletes lepusztultságért.

A fiatalasszony nem mondta ki, hogy halálra éheztették az öregasszonyt, de elharapott mondatvégeiből, kétértelmű célzásaiból és hanglejtéseiből K. rájött, hogy egyfajta gyilkosságnak tartja  a dolgot. És ennek okán nem csodálkozik, hogy az öregasszony halála után csak még dühösebb és gonoszabb lett. A férfi zavartan, dadogva köszönt el, és sokáig ténfergett a hideg októberi utcán. Nehezen ért haza, majd a konyhaasztalnál ülve figyelte az alkony lassú közeledtét. Anna valamit megérezhetett aggodalmaiból és frissen szerzett szörnyű tudásából, de kerülte a témát, nem kérdezett semmit.

Hajnalban K. ismét a nyomásra riadt, de ezúttal láz és a verejték is párosult hozzá. Megfázott, egy hétig nyomta az ágyat. Legyöngült teste csak lassan kapott erőre, a nappalokat félálomban, bóbiskolva vészelte át, éjjelente míg tudott, nyitott szemmel vigyázta Anna álmát, de hajnalra elnyomta őt is a fáradtság. Ám úgy tűnt, az öregasszony megelégedett alkujukkal, és nem jelentkezett, egészen addig, míg rá nem ébredt K. árulására. 

Miután felépült a betegségből, K. elautózott a fővárosba, munkaügyeket intézni. Emlékezett rá, hogy az egyik hirdetésszervező kollégája albérletet kínálgatott a szerkesztőségben a nyár elején. Megkereste az illetőt, aki nagyon megörült az érdekelődésnek, mivel azóta akadt ugyan albérlője, de meg akart szabadulni a hanyagul fizető egyetemistától. Két hetet kért K.-tól, addig kirakja a srácot, és kitakarít utána. K. sokalta a tizennégy napot, de úgy vélte, annyit még bírnak várni a teljesen bebútorozott, jó helyen lévő lakásra.

Hazatérve Annának nem mondott semmit. Azt gondolta, majd a költözés napján, mikor már elvitte őt ebből a házból, csak az autóban árulja ell, mi a terve. Mivel tudta, hogy Anna rosszul fog reagálnia a megfutamodásra, elhatározta, bevallja neki a különös alkut, az ígéretet, amit azon a borzalmas estén tett.

A két hét alatt nem történt további atrocitás, bár K. számára még így is csigalassúsággal teltek a napok. Próbálta munkával lefoglalni magát, vagy az erdőt járta a mind nehezebben mozgó Annával. A nőgyógyászuk úgy vélte a baba időre fog érkezni, a K.-féle tervek szerint már az albérletben. Amikor már csak napok maradtak a menekülésig, a férfi kezdett felszabadult és bizakodó lenni. Úgy érezte, minden összeillik majd tervében. Már fogalmazta magában a hirdetést, amellyel árulni kezdi a házat, és az első éjszakára gondolt, melyet végre nyugodt és békés álom tölt ki, melybe bele-beleszűrődik a körúti villamos távoli zaja.

Aztán persze minden másképp alakult.

A költözés előtt két nappal történt. K. az erdőben sétált, és egy deres, árnyékos tisztáson elszívott egy füves cigit. Talán emiatt, a könnyed, vicces hangulat miatt, amibe belesodródott a gyógynövényillatú füst hatásra, emiatt alakult úgy, hogy átvészelte azt az estét.

Amikor visszaért a házba, Anna az asztalnál ült, előtte ott volt K. telefonja.

A férfi azonnal megérezte, hogy lebukott. De első gondolata nem a felesége iránt érzett bűntudat volt. Hanem a rettegés. A félelem attól, hogy mi, lesz, ha Anna kimondja, jól halhatóan megfogalmazza, és ezzel felfedi tervét a másik előtt a költözésről. Mielőtt bármit szólhatott vagy tehetett volna ellene, az asszony kimondta.

Hogy gondolta, hogy a háta mögött megszervezi ezt a költözést. Miért nem kérte ki az ő véleményét. Miért gondolta, hogy hajlandó lesz megfutamodni, és visszamenni a városba. Megbeszélték, hogy otthon szülnek, talán ettől riadt meg? Vagy az ostoba szellem, ez a képzelődés készítette ki K.t?

A féri összetörten állt a szoba közepén, és komoran bámulta a nő mögött sarkokat.. Hagyta, hagy adja ki az asszony a mérgét, csak azt figyelte, mikor kezdődik majd el a másik tombolása. Eszébe jutott, hogy igazából ő két boszorkánnyal él együtt, és ez az ötlet annyira viccesnek tűnt akkor és ott számára, hogy felnevetett. Annában erre a váratlan gesztusra benn szakadt a szó. Ugyanakkor K. háta mögött leesett egy kép a falról. Majd az evőeszköztartó dőlt bele a mosogatóba a konyhában. Hátul, a kamra ajtaját nagy dördüléssel becsapta valami. K. telefonja az asztalon megpördült, a falnak vágódott, és darabokra hullott.

Anna ekkor már sikoltva rohant a férfihoz, aki még mindig nem bírta abbahagyni a nevetést. Komolytalan vigasztalást motyogva a hálószobába támogatta az asszonyt, és lefektette. Anna rémülten meredt rá, aztán öléhez nyúlt, de ekkor már K. is látta, hogy a lepedőt elönti a nedvesség. K. az utolsó pillanatig harcolt azért, hogy kijussanak a házból. Kirohant az autóhoz, magára hagyva a kétségbeesetten kiabáló asszonyt. Hiába indítózta, a motor nem indult. Visszatért a házba, hogy mentőt hívjon. A telefonja darabokra tört. Kivette Anna mobilját a retiküljéből – ez jelet nem talált.

Visszasietett Annához. A nő ölét fogta, és folyamatosan azt nyöszörögte, hogy jön a baba. K. tehetetlenül megállt felette, és próbált kigondolni valamit. A szomszédok jutottak eszébe, és ismét nekivágott, előtte megígérve Annának, hogy nem lesz semmi baj. Ő csak azt akarta, hogy K. ne hagyja itt. Egyedül. A házban. A férfi azonban nem törődött az aggódó kérésekkel, kiszaladt az utcára, és bekopogott mindkét szomszéd ajtaján, majd ablakán. Vagy nem voltak otthon, vagy nem akartak ajtót nyitni. K. az utóbbira tippelt. Tanácstalanul állt a dermesztő hidegben az utca közepén, majd dühösen, káromkodva visszatért a házba. Anna a fájdalomtól görcsbe feszült testtel fogadta, és a hírrel, hogy elkezdődött, a baba már jön. K felkapta nő testét, és kijelentette, ebben a házban nem fognak szülni. Kifelé indult, ám hiába rángatta a bejárati ajtót, a zár elreteszelődött.

Rabok voltak.

Beletelt fél percbe, ott az ajtó előtt egymás szemébe nézve, a magzatvíz szagával orrukban, hogy elfogadják – itt fog lezajlani a dolog. K. szótlanul visszavitte a nőt a hálószobába, majd komoran a konyhába ment. Vizet tett föl forrni, tiszta törülközőt készített össze. Nem törődött azzal, hogy körötte üvegpoharak repednek meg, a fürdőszobai tükör millió apró darabra hull, mikor belenéz, és hogy a nagyszobában a bútorok meg-megmoccannak, mint vad, tiltakozó lovak.

Visszatért az asszonyhoz, aki ekkor kezdett el lihegni, nyögni és sikoltozni, mindezt egyszerre, és próbálta kiszedni belőle, miben segíthet, de Anna már egy másik helyen volt. Így azt se érezte meg, hogy a falak megremegnek, nem látta a fölfodrozódó sötétséget az ágy mellett, mely egy öregasszonyra hasonlított, nem hallotta a szekrényajtók és a szobaajtók ki-becsapódásának koncertjét, nem látta a nappaliban felemelkedő majd padlóra zuhanó dohányzóasztalkát, a konyhában a földre hulló evőeszközöket, fűszertartó üvegcséket, poharakat, tányérokat, nem hallotta a nagy ruhásszekrény belsejéből jövő dörömbölést, mely olyan volt, mintha egy dühös gyereket zártak volna bele. K. is csak fél füllel és fél szemmel figyelt minderre, mert a készülődő születés minden maradék józanságát lefoglalta. Azt gondolta, nehezebb lesz, de végül is csak nyálka és vér volt, és egy erőszakosan kitüremkedő apró csomag, melynek közepéből lilás hurka kunkorodott vissza Annába, amelyet K. egy dühös ollóvágással metszett el. Aztán jöhetett a lavórba odakészített langyos vizes fürdetés, és valami ösztönös nyugalom, várakozás, majd egy gyöngéd kis paskolás hatására az első kétségbeesett, csalódott síró hang.

A kislányuk megszületett. K. Annára nézett, hogy megmondja neki, milyen nagyszerű és fantasztikus érzés ez, de a nő meredten felfelé bámult, széttárt testéből pedig folyt a vér, és a férfi azonnal rájött, hogy nagy a baj. Próbálta törülközőkkel elállítani a vérzést, ám az belülről fakadt, olyan helyről, amihez ő nem fért hozzá, és Anna a kérdéseire, hogy mit tegyen, már nem tudott válaszolni. Egyre erőtlenebbül fogta K. kezét, aki végig ott ült a fejénél, egyik kezében a takarókba bugyolált, fel-felsíró gyerekkel. A nő többnyire a plafont bámulta, de nem mondta meg, mi lát, majd este tíz felé a tekintete, ez a mosolygós szempár üvegessé vált, és elment. K. öntudatlan botorkált át a nappaliba, mivel nem tudott a vérszagú szobában maradni. A baba valami isteni kegyelem révén álomba szenderült karjaiban.

A férfi leroskadt a nagy fotelba, és várta, hogy rátörjön a zokogás, de helyette álmosság, fáradt kábulat érkezett.

A hidegre riadt. Szinte látni lehetett a leheletet a félhomályban, pedig a kályhában még lobogott a tűz. Csak a hálószobai kislámpa fénye világított be a nagyszobába, és K. mielőtt észrevette, megérezte a másik jelenlétét. Ott állt vele szemben a kendőbe burkolódzott öregasszony. Várakozóan fehérlett képe a ruha mélyéről, majd kinyúlt, két karját mint bölcsőt tartotta K. felé.

A férfi elfordult, és benézett a hálószobába. Látta a véres lepedőt, és Anna egyik hófehér combját. Lenézett a karjaiban tartott idegenre, aki békésen szuszogott, mint aki jól végezte dolgát. A keserűség és a gyász szelíd haraggá forrt K.-ban. Vagyis ez akart hinni, mikor átnyújtotta a gyereket az öregasszonynak. A baba nem ébredt fel a cserére.A férfi felállt, és vissza se nézve bement a hálószobába. Megállt az ágy felett, majd összeszedte magát, és lenyúlt, lezárta Anna szemét. Hallotta, hogy nyílik majd becsukódik a bejárati ajtó.

Egész éjszaka pakolt, rendet rakott, összeseperte a törmeléket, visszaakasztotta, ami leesett, eltüntette a megrepedt, összetört dolgokat. Majd reggel nyolckor a postára ment, és felhívta a rendőrséget. A nyomozóknak és később a bíróságon is azt mondta, a gyereket elvitték. A részletes vallomásában félig-meddig az igazat állította: a szörnyűségek, Anna halála után elaludt a nappali foteljében, ölében a babával, és amikor felébredt, a gyerek már nem volt sehol.

Természetesen nem hittek neki, a rendőrség kutyákkal, polgárőrök és a falusiak bevonásával átfésülte az egész környéket a háztól számított tíz kilométeres körzetben. Soha nem akadtak még a nyomára se a babának. Mintha a föld nyelte volna el. Valószínűleg ezért nem tudott a bíró sem mit kezdeni K.-val, aki pedig az ügy első számú gyanúsítottja volt. Kézzel fogható bizonyítékok hiányában felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték, tehát enyhe ítélettel megúszta. Az ügy csak azért nem kapott nagy nyilvánosságot, mert elhomályosította a …-i sorzatgyilkosságok híre, mely akkoriban izgalomban tartotta a teljes médiát.

Beesteledett a Kistücsök teraszán, és hirtelen lehűlt a levegő. Zavaros jegyzeteimbe pillantottam. Az egész történet alig töltött ki pár oldalt. K. az egyik pincérnőt bámulta, és meggyújtatlan cigarettát forgatott ujjai közt. Tudtam, éreztem, még kell valaminek lennie.

Hogy segítsek, rákérdeztem, mi történhetett a gyerekével. Megvonta vállát, és láttam rajta, tényleg nem érdekli. Majd az mondta, az a nő, a boszorkány tényleg nagyon éhes és dühös lehetett. Valószínűleg a baba kiengesztelte és lecsillapított, mert azóta nem látta.

Ő ugyanis a házban maradt, azóta is ott él. És elmondta azt is, hogy miért.

Hamar rájött ugyanis, hogy mindvégig rossz nyomon járt. Valójában a házzal lehet valami. Talán egy csapda. Egy különös, egyedi helyre épült cella, mely megköti a gonosz, elkeseredett és bosszúra éhes lelkeket. Az öregasszony haragját K. kiengesztelte az áldozathozatallal. Ám ezzel egy időben egy másik lélek ragadt a falak közt. Azóta ott él K.-val, aki önkéntes penitenciaként tűri ezt. Napról napra, hétről hétre gyöngül, és tudja, a dolog végül elemészti. Az éjszakai nyomástól mind fullasztóbb és nehezebb számára a légzés. Egy reggel majd kimeredő, rettegéstől csillogó szemekkel találnak rá a szomszédok ágyában. A félelem és a riadt várakozás tölt ki éjszakáit és nappalit. Most egy hétre elszökött ide, de büntetése, a ház, és benne Anna szelleme mágnesként vonzza vissza.

Meggyújtotta a cigarettát, és a jegyzeteimre bökött.

Csak akkor írd meg a történetet, ha már nem leszek, kérte, és úgy tettem.

vége 

1 komment
horror
süti beállítások módosítása