Bede Anna hagyatéka

Mind együtt ültek a bírák.

Odakinn már bealkonyult, nagy, nehéz pászmákban köd ostromolta a kocsma falait, ahol a kihelyezett ülést tartották aznap.

– Azt gondolom, végeztünk – sóhajtott az elnök, intett a törvényszolgának, hogy ellenőrizze, maradt-e odakinn várakozó, majd oldalt sandított az új jegyzőre. Kerek képű, vastag bajszos fiatalember volt ez a jegyző, nemrég került Gyarmatra. Álmodozva rajzolgatott egy irkába, valami főkötős parasztasszony képét árnyékozta.

– Szép rajz – mondta az elnök nagy kegyesen. A mellette ülő kövérkés bírótársára nézett, fejét csóválta.

– Csak a helyi karaktert akarom elkapni – válaszolta zavartan a fiatalember.

– Azt nehéz lesz – mondta a kövér bírócska, majd a kiürített kocsma közepére mutatott – Az ide nem jön be.

– Van még odakinn egy leány – jött most vissza a törvényszolga.

– Miért nem küldte el, István? – mordult rá az elnök jobbján ülő bíró. Magas, hórihorgas alak volt ez a bíró, egész délután a csillogó pápaszemét törölgette dühösen.

– Itt téblábol, mióta besötétedett – vont vállat István.

– Had jöjjön be az a leány – intett békítőleg az elnök az ajtó felé.

A törvényszolga a kocsmaajtóhoz sietett, az ajtó kinyílt, és a lány belépett.

Savanyú, kelletlen szag, hideg, füstös légáramlat jött vele. És a holdfény fehérje, mert a lány arca, bőre oly sápadt volt, hogy szinte világított a petróleumlámpák fényében. Nedves szoknyája úgy tekergődzött a lába körül, mint egy kígyó, kisvirágos ködmönkéjét valami barnaság pettyezte nyakánál. Megállt a széles faasztal előtt jó három méterrel, de a férfiak még így is éreztek a testéből áradó földszagot. Az elnök fészkelődve szimatolt, majd torkát köszörülve két társára pillantott, jobbra és balra. Azok feszülten, összehúzott szemmel tanulmányozták az előttük álló jelenést, és nem szóltak. Így az elnök maga kérdezte: – Mi járatban vagy, gyermekem?

A lány, mint aki álomból ébred, összerezdült az apai hangra. Fejét oldalt döntve valahova az elnök feje felé bámult, a plafon pókhálós sarkát figyelve mondta: – Nagy az én bajom, nagyon nagy.

Az elnök várakozóan nézte, míg a lány keze a nyakához majd lejjebb rebben, megoldja a ködmönke felső kapcsát, mire az szétnyílik mellén – csak ekkor fordult el ez ősz fej. Azok a vékony ujjak pedig benyúltak oda, a testmelegbe, majd a lány előrébb lépett, és már nyújtotta is a papirost.

– Egy végzés – hajolt át az asztalon nyögve az elnök, tekintete végigszaladt a lány mellének dombordó halmain, majd feljebb vándorolt, és megakadt a nyaka aljánál, ahol pirosas, sebes volt a bőr. Az elnök úgy tett, mint aki ezt nem látja, visszahuppant székébe.

– Bede Anna felhívatik, hogy félévi fogházbüntetését mai napon megkezdje – olvasta az írást.

A lány szomorúan bólintott, ruháját rendezgetve motyogta: – Ma egy hete kaptuk az írást. A bíró uram hozta, meg is magyarázta, mit csináljunk, de anyám azt mondta, nem tehetünk mást, ha nyugalmat akarunk. Ez a törvény

Az elnök még egyszer elolvasta az írást, majd akaratlanul is megismételte: – Ez a törvény.

A kocsma kisablakán erre megnyikordult az ólomkarika, a köd benyomult a terembe. Fehérsége azonnal elolvadt, csiklandós permetét megérezték arcukon. Az elnök megélénkült hidegétől, megrázta csengettyűjét, és így szólt a törvényszolgához: – A holnapi nap kísérje Ön Bede Annát a gyarmati fogházba.

A körvér bíró az elnök jobbján elégedetten hátralökte székét, és felállt. A törvényszolga odalépett az asztalhoz, átvette az iratot. Tekintete pillanatra összeakadt az elnökével. Az hunyorított, bólintott, mire a másik biccentett válaszul.

Mögötte a lányból mély, engesztelő sóhaj szakadt fel.

– Talán valami mondanivalód van még? – kérdezte tőle a magas bíró. 

– Semmi... semmi, csak az hogy én Erzsi vagyok, Bede Erzsi, mert tetszik tudni, a testvérnéném, az az Anna. Ma egy hete temettük szegényt. 

– Hát akkor nem te vagy elítélve – szögezte le az elnök.

 – Ó édes Istenem! Hát miért ítélnének el engem? Nem vétek még a légynek sem – mentegetődzött a lány szemét forgatva. Majd körözött egyet nyakával, ujjai görcsösen a levegőbe markoltak: – Én inkább az áldozat vagyok. Egy hete folyik már ez, és bár véget tudnék vetni neki…

– De hát akkor minek jössz ide, te bolond? – dörrent rá a kövér bíró dühösen. Erre már a jegyző is abbahagyta mellette az írást, leengedte a lúdtollat maga mellé, és hátradőlt székén.

– Mert anyám azt mondta, nem nyugszik a lelke, míg le ne tölti valaki a büntetését – nézett rájuk a leány, de nem látta őket. Most már egészen megfeszült az alakja, mint akit nagy belső fájdalom ostromol. – És igaza van. Azóta, mióta eltemettük, minden éjjel visszajár. Mikor már mindenki alszik, bekopogtat ablakomon, bekunyerálja magát a házba – sorolta suttogva, mint aki titkot mond el. – És amikor beengedem, befekszik mellém az ágyba, a jó meleg dunyha alá. Jaj, ne tudják meg, de olyan hideg a teste.

A lány elrévült, két karját fázósan maga köré zárta, és ringatni kezdte testét, mint aki táncot jár. Csípője, lába tekergődzött az ütemre, apró mozdulatokkal követte a néma ritmust. István, a törvényszolga eddig a lány körül oldalazott, most az elnök felé lesett, aki intett neki, hagyja még, hagy beszéljen.

– És mit csinál veled az ágyban ez a Bede Anna? – kérdezte most komoran az elnök. Mellette szék nyikordult, a magas bíró csúsztatta hátra magát. Jobbján a másik is megindult, elsomfordált az értetlenül bámuló jegyző mögött.

– Ő? – riadt fel a lány. Leengedte karjait, és egyenest az elnökre szegezte izzó tekintetét. Szeme fehérje vérbe borult, mint akinek agyvérzése van. – Ő mindig ugyanazt. Éhes, és fázik, ezért…

A lány felnyúlt és elhúzta ingje gallérját, mutatva a sebet nyaka tövén.

–…megharap – fejezte be az elnök helyette. Csettintett az ujjával, mire István a lányhoz ugrott, átkarolta, de az könnyedén lerázta magáról, majd megperdítette, mire a törvényszolga a kocsmaajtóig repült. Nagyot nyekkent a deszkán, aztán a földre omlott.

– Kapjátok el! – kiáltotta az elnök társainak, ő pedig átvetette magát a deszkaasztalon, és a sarokba sietett, ahol a kemence mellett mindenféle tűzi eszköz hevert. Felragadott egy piszkavasat, és megfordult. Addigra a kövér bírócskát a lány hasba taszította, magasabb társának pedig arcát kapta meg. Csont reccsent, és a férfi felüvöltött fájdalmában. A lány hörögve, nyögve nekifeszült, a falig tolta testét, mindvégig átmarkolva állát.

– Engedd el! – kiáltott rá az elnök, és rárontott.                                     

A lány engedelmeskedett, de csak azért, hogy aztán új támadója mellkasának ugorjon. A nagy asztalig lökte az elnököt, aki a deszka szélébe ütötte derekát. A vas kihullott kezéből, egyenesen a jegyző elé.

Az elnök összegörnyedt a fájdalomtól, majd felnézett a fiatalember döbbent arcba. – Ölje meg! – kérte nyögve. A másik előbb rá, aztán a vasra, végül a kocsma közepén álló lányra lesett. Az utóbbi már nem is volt lány, nem is volt nő, sem ember. Farkasfején megfeszült a bőr, szemfogai megnőttek szájában, vörös tekintete kutatva figyelte a körötte tántorgó, fekvő, nyögő férfiakat. Végül megtalálta következő áldozatát. Karmos ujjait maga elé tartva megindult a jegyző felé.

– Most! – kiáltott fel az elnök, és elrugaszkodott, majd a lány lábának ugorva feldöntötte a támadó testét. Arcát a combok, a szoknya redői temették, onnan hörögte: – Ölje meg, különben végünk!

A jegyző úgy hajolt le a vasrúdért, hogy nem vette le tekintetét az elnök szorításában tekergődző lányról. Aztán közelebb lépett, figyelte a két fekvő harcát, ahogy Bede Erzsi ujjai rátalálnak az ölében megbúvó ősz fejre. Vér serkent. Az elnök felkiáltott: – Csinálja már!

Közben a lány mohón a szájához kapta kezét, körmei végéről lenyalta az elnök vérét. Egy pillanatra megpihent, elégedetten sóhajtott.

– Mi az úristen ez? – nyögte a jegyző.

– Egy vurdalak – válaszolt neki a kövér bíró, aki most elvette tőle a vasat, a lány fölé lépett, és a ködmönke résébe illesztette a rúd hegyét. – Vérszívó bestia – mondta az alatta fehérlő, csodálkozó arcnak, majd ránehezedett a vas végére, mire az a kocsma döngölt padlójáig fúródott. A lány megmerevedett, háta ívben feszült, nagyot rándult, lelökte magáról az elnököt is.

Aztán elsikoltotta magát. Éktelen, földöntúli hangja betöltötte a kis teret. A csontig hatolt, megrezegtette az ablakokat, a falon a pók döglötten fordult le hálójából, a férfiak pedig fülüket fogva egyként kiáltottak fel fájdalmukban.

A sikoly hirtelen maradt abba, és csengő csendben szinte hallani lehetett a vér buggyanását, ahogy elöntötte a lány mellkasát. A kövér bíró tántorogva hátrálni kezdett. – Vigyázzon! – fordult a jegyző felé, de elkésett, mert ekkor Bede Erzsi teste darabora robbant. Véreső hullott, tagok, belsőségek repkedtek mindenfelé. A permet vörösre festette az arcokat, és a petróleumlámpát is – piros fény borította el őket. A jegyző – aki a legtöbbet kapta a gejzírből –, harákolva, krákogva törölgette maszatos arcát, majd a fal mellett a földre rogyott.

– Mi az úristen volt ez? – ismételte a lány teste helyén szétfolyó mocsokra bámulva. Felnyúlt hajába, kivett valamit. Egy szemgolyó volt, sikoltva eldobta. A kövér bírócska Istvánhoz sietett, élesztgetni kezdte. Magas társa felsegítette az elnököt, majd állát tapogatva egy székre roskadt.

Az elnök körbefordult az elázott helyiségben, aztán a jegyzőhöz lépett, és megállt felette.

– Ez volt a hely karaktere – mosolyodott el a komor arc, majd kezet nyújtott a fiatalembernek, hogy felsegítse: – Isten hozta Nógrádban, Mikszáth. 

vége 

Itt vannak

Az iskola durva, rücskös kőkerítésének támaszkodott. Bámulta, ahogy egy hangya végigmászik a gödröcskék peremén. Valamit cipelt a rágói közt. Valami kerek kis izét, ami olyan volt, mint egy levágott emberfej.

Nem kellett felnéznie, távolról is hallotta a sutyorgásukat. Róla beszélgettek. A napközis tanárnő és az apja. A nő imádta a színes, nagy kendőket. Poncsónak hívták az ilyesmit, jutott a fiú eszébe. A dél-amerikai indiánoktól ered, idézte fel.

Fogalma se volt, mit mond a nő az apjának. Széles, nagy gesztusokkal magyarázott. A kezében ott voltak a lapok, az írások.

Nem mintha számított volna, hogy mit mond. A fiú érezte, hogy a beszélgetés nem jó hangulatú. A tanárnő fojtott hangon, majd néha hangosabban magyarázott. Az apja néha csodálkozva közbeszólt.

A fiú felnézett az iskolára. Délután volt, talán péntek, a nyár elején. A földszinti teremben egy piros fejkendős öregasszony takarított. Cigaretta volt a szájában. Akkoriban még lehetet dohányozni az iskolákban. Az öregasszony apró mozdulatokkal törölte fel a padlót.  A székek mindenhol az asztalokra voltak rakva, lábuk, mint megannyi tüske meredt a plafon felé. És a plafonon ott gubbasztott az a sötét dolog. Csupa fog és karom, akkora, mint egy tehén, de ellapult, akár egy sötét folt. Mikor a takarítónő odaért alá, a lény rávetette magát. Belevájta a rágóját az asszony homlokába, pont a két szem közé, ahol a legvékonyabb a csont – ezt a fiú valami vadászatról szóló könyvben olvasta −, és az asszony kifacsarodott, vergődő teste lesöpört pár széket, majd.

Mehetünk, ért oda hozzá az apja. Az arca zavart volt, kezében fehérlettek a lapok. Kinyitotta a fiú előtt a kocsiajtót, majd áment a másik oldalra, beszállt ő is. Ahogy elindultak, a lapokat az anyósülésre tette. A fiúra pislantott a visszapillantó tükörben.

Sokáig nem szóltak. Végigmentek azon a hosszú úton, el a templom mellett. Rákanyarodtak a főutcára. A vasúti síneken döccent az autó. A város szürke volt, és rátelepedett az unalom. Nagy, feszes léptekkel, valahol a hegyek mögött barangoltak az izgalmas dolgok. Filmek, könyvek, képregények, túl a város és az ország határain. Majd a kilencvenes években elérnek ide is, de az még messze volt. Addig a fiúnak nem akadt más, csak a saját fantáziája.

Beszéltünk rólad, az írásaidról, kezdte az apja nehézkesen. Látszott, kínban van. Kereste a szavakat. A gesztusokat. A tanárnő nagyon meglepődött rajtuk, mondta óvatosan. Azt mondta, túl sok bennük a vér, meg a szörnyűség.

A fú bólintott, majd ki is mondta, aham. Fejét nekinyomta az ablak üvegének, bámult kifelé. Ahogy megálltak a város egyetlen piros lámpájánál, pont egy kuka került a látóterébe. A kuka két épület közt, keskeny sikátorban állt.

Azt mondta, nem érti, honnan szeded ezeket a dolgokat. Olvastad vagy láttad valahol, kérdezte az apja, és most hátrafordult. A fiú ránézett, csak úgy, magamtól, motyogta. Visszanézett a kukára. Valami megemelte a fedelét. Egy szőrös, hosszú ujjú kéz nyúlt ki a fedél alól. Az ujjak fekete karmokban végződtek. Furcsa kontrasztként a csuklón egy ezüstös, vékony szíjú női óra feszült. Aztán a kuka teteje még jobban felemelkedett, és láthatóvá vált a. De ekkor elindultak.

Azt javasolta, hogy beszélgessünk veled róla. Hogy mi a baj, folytatta az apja. Nincs semmi baj, mondta hirtelen és ijedten a fiú. Azt is mondta, hogy esetleg elvihetnénk egy. Az apja kivárt, talán a megfelelő szót kereste, de aztán kimondta, gyerekpszichológushoz.

A fiú kifújta a levegőt, és hátradőlt az ülésen. Azért, mert írtam néhány történetet, kérdezte riadtan és sértődötten. De milyen történeteket, bólogatott az apja komoran. Anyád látta őket, kérdezte aztán teljesen feleslegesen, mire a fiú megrázta a fejét.

A maradék úton már nem szóltak egymáshoz. Az autó felkaptatott a hegyre, ahol az apja ügyesen leparkolt a házuk előtt. A fiú kiszállt, majd visszafordult. Nézte, ahogy az apja fogja, és viszi a lapokat. A lapokon apró betűkkel az ő kézírása sötétlett.

Bementek a házba, amely a hegyen állt. A fiú azonnal felrobogott az emeleti szobájába, és magára zárta az ajtót. Az ablakhoz ment, mely a hátsó frontra nyílt, az erdőre. Elnézte a fák közeit, a távoli lombkoronákat. Odakint nem moccant semmi. Mikor megunta, a könyvespolchoz lépett. A fantasztikus könyvek gerincei ráragyogtak rá. Mögéjük nyúlt, és kitapogatta a papírcsomót. Tucatnyi novella volt a kezében. Durvábbak és szebbek, mint azok, amik az apjánál maradtak. Lerakta őket az íróasztalra, és leült a székre. Aztán egymás után elolvasta mindet. Már olvasás közben úgy érezte, nagyon jók. Izgalmas és rémisztően visszataszító szövegek voltak. Felpezsdítő érzés volt tudni, hogy mind az övé. Elhagyott házak, ismeretlen kastélyok, metróalagutak, pincék voltak a színterei a borzalmaknak. A gyanútlan áldozatot vagy áldozatokat ezeken a helyeken várja valami. Az hogy éppen mi, az a fiú fantáziájára volt bízva. A vég mindig rettenetes volt. Szétszakadó testek, zsigerek és vér, literszámra.

Ugyanakkor a fiú érzett még valamit az írásokkal kapcsolatban. Feltekintett az utolsó lap utolsó szaváról, a függöny méregzöldjére. Szíve mélyén sejtette, hogy ezek a történetek szarok. A történetiség, a karakterek, a leírások – mind-mind gyenge. De a szörnyek, motyogta maga elé. A szörnyek igazán jók, tűnődött. Igen. A szörnyek voltak a valamirevaló elemei a szövegeinek. A változatos, undorító, rémisztő és különös lények. Olyan szörnyek, amelyeket még soha senki nem írt le. A csupa kés és olló őrült, a pikkelyes, karmos mocsári lény, az éjjel a házba lopódzó, vért szívó rókaasszony, a kocsonyás idegen, ami az életerőt lopja ki belőled, a hullák húsát zabáló sírfarkasok, a tüzesember, aki lángolva ölel magához. Ott voltak mind a lapokon, olyan dolgok, amiket ő hozott létre.

Letette az írásokat, és elégedetten hátradőlt a székében. Arra gondolt, hogy csak pár olyan videót látott, amit horrornak neveztek. Nem voltak ilyen könyvek az országban. Nem voltak ilyen filmek a tévében. Nem volt semmi, amiből kikelhettek, eredhettek, megszülethettek volna a szörnyei. Csak ő volt, és a sötétség, ahonnan valójában előmásztak.

Vacsora, kiabált fel az anyja. A fiú azonnal megérezte, hogy az ő hangjába is beleköltözött valami idegenség. Kilépett az emeleti előtérbe. Oldalt nyílt a bátyja elhagyott szobája. A bátyja a hadseregben volt. Most, a behúzott függönyei mögött valami domborodott a félhomályban. A fiú közelebb ment, átlépett a küszöbön. Az árny a szövet mögött megmoccant, mire a padlóra hullott valami. Egy vércsepp. A fiú visszahátrált az előtérbe, majd lerobogott a földszintre.

A vacsora alatt elkezdődött. Elolvastuk a novelláidat, mondta az anyja. Gondterhelten és aggódó hangon beszélt. A fiú nem nézett rá, csak rágta a bundáskenyeret. Honnan jutnak ilyenek az eszedbe, kérdezte az anyja. Nem tudom, rázta meg a fejét a fiú, csak úgy jönnek. Nem tudnál valami másról írni, kérte most az apja. Annyi minden van a világon, amiről lehetne, tette hozzá tanácstalanul. Nem érdekel más, vont vállat a fiú. De ez undorító és közönséges, mondta most az anyja, már vádlón, és erre a fiú megkeményedett. Jó, akkor abbahagyom, jelentette ki dühösen, és felállt az asztaltól. És elégetem az összest, mondta még, majd kiment a konyhából. Az írásai a hálószobában voltak, a kis asztalon. Felmarkolta, és kissé össze is gyűrte őket. Felszaladt a szobába, és az asztalról elvette a többit is. Megállt egy pillanatra, hallgatózott. A szülei odalenn pusmogtak a konyhában. Ismét kipillantott az ablakon. Ott volt előtte az erdő, ami egészen az országhatárig húzódott. Igen, ez jó lesz, motyogta maga elé. Lement a földszintre, átvágott a konyhán. Az apja utána szólt, de a fiú meg se állt. Kiment a hátsó ajtón, majd végigsétált a kerti ösvényen. Érezte, hogy a szülei nézik. A hátsó ajtó kinyílt mögötte. Megállt, megfordult. Az apa volt az ajtóban. Hova mész, kérdezte engesztelően. Az kert végébe, elégetem őket, mutatta fel a fiú a lapokat. Hoznál ki gyufát, kérte az apját, aki bólintott, viszek. A fiú megfordult, és végigment a kerten, mereven maga elé bámult. Az ösvény végén dühösen kirángatta a szoruló kaput, majd lépett még egy-kettőt, és a fák vonala előtt megállt.

Ősszel itt szokták égetni az avart. Nagy, fekete kör jelezte a korábbi máglyákat. A fiú letérdelt a széléhez, és egyenként gombóccá gyűrte a vonalas papírlapokat. Na, akkor ennyi, motyogta, figyelve a benne növekvő fájdalomra, dühre és sértettségre. Ha ez kell, tette még hozzá, akkor hagyom a francba az egészet.

Hátrafordult, hogy megnézze, jön-e már az apja.

Valami zörrent az erdőben.

Visszanézett a fák közé. Már egészen bealkonyult, a nap a hegy tetejéről rőt sávokat küldött a törzsek felé. Ahova nem ért el, ott már az árnyék terjeszkedett. Az egyik ilyen foltból most egy magas, köpenyes alak lépett elő. Kisétált a fák közül, és megállt a fiú előtt. Nagy, kiálló szemfogai csillogtak a fényben. A fiú nem szólt, csak bámult rá, aztán észrevette a többieket. Ott álltak, az erdőben, rá várva. Most sorban előjöttek, köré gyűltek, mint aki búcsúzik. Csupa szőr és penge és karom és izom és hártya és nyálka és pikkely. Halkan csoszogva, surranva, lebegve, mászva terítették be a fiú körüli pár méteres sávot. Némán vártak, figyeltek, moccanatlanul bámulták a papírgalacsinokat.

Legvégül, mintegy lámpásként, benyomult közéjük a tüzesember. Megfeketedett bőrét sárga-kék, apró lángok nyaldosták. Kiégett szemüregével a fiúra bámult, majd letérdelt elé. A forróság, ami áradt belőle, kipirosította a gyerek arcát. A tüzesember kinyújtotta ujját a papírgalacsin felé, és várt. A fiú bólintott, mire az izzó ujjvég megérintette az egyik papír szélét.

Láng kélt, azonnal elborította kis halmot. Az iskolai füzetből kitépett papír gyorsan égett. Közben a fiú azon tűnődött, hogy mennyi ideig tartott, míg létrehozta ezeket a teleírt oldalakat. Most alig fél perc alatt végük volt. Nem maradt más, csak pár megfeketedett hamukupac. Körbenézett.

Egyedül volt. Mind eltűntek, ismét egyedül maradt.

Léptek közeledtek, és nem kellett megfordulnia, hogy tudja, az apja jön.

Zörrent valami. Az apja rázta a gyufásdobozt. Hoztam gyufát, mondta is, ahogy közelebb ért. Hangja sajnálkozó volt.

Már nem kell, válaszolt a fiú. 

vége