Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2011. február 19. 15:23 - Valmont

Egy jól ismert történet

 A posztmodern utániság sajátossága lehet, hogy plusz jelentés nélkül kerül egymás mellé a történetben minden elem. Az alábbi szöveg írása közben például a következők jutottak eszembe: A hetedik kereszt című film (és regény), a Grimm testvérek, a Gyűrűk Ura filmes feldolgozásából az első része egy jelenete, mikor Gandalf ráébred, hogy Frodónak kell a küldetést teljesítenie, az Agora című film zárójelenete a gyöngéd fojtogatással, a Schindler-mozi, és az, hogy mennyire hatása alá kerültem annak idején.

Ez a szöveg elég sokáig készült, mert közben a rendes munkám mellett mást is kellett csinálnom esténként, mellékállásban. Talán emiatt van, hogy a szénégető alakja rétegződött, többértelművé vált, ami szerintem kifejezetten jót tett a végkifejletnek. Fontos még, hogy brutális képek csak lassan, fokozatosan avagy egyáltalán nem bontakoznak ki - tehát ismét kellene némi olvasói aktivitás a teljes mértékű befogadáshoz. Ez most elég tanárosan hangzott - jöjjön inkább az írás..

 

Mélyen az erdőben

 

 

– Meine Herren – mondta az oberstrumführer a tisztás közepén.  – Az erdő mély, és vadászatra vár.

Jelentőségteljesen körbefordult, nyikorgott rajta a bőrkabátja. Tisztiszolgája és a fehér pej három lépéssel mögötte állt. Olyanok voltak így hárman, mint egy rosszul sikerült szoborcsoport.

Az obersturmführer megrángatta övét, összébb húzta magán a kabátot, és kiköpött. – Négy fiatal zsidó lány menekül az erdő mélye felé. Még nem tudják, de hála az Önök fegyvereink és kitűnő kutyáinak – egyikőjük se fog élve kijutni belőle.  – Bólogatott, mint aki megerősíti magának az elhangzottakat. – Egy óra előnyt kaptak a lányok. Ez így fair. Előtte bőséges reggelit. Többet, mint amit a táborban egy egész barakk kap…– felnevetett vagy inkább krákogott viccén.

– Tudják meg uraim, hogy ezek a fiatal, gyönyörű lányok, kiket személyesen válogattam, mind szüzek – folytatta aztán halkabban, hunyorogva a felkelő nap fényében. A deres ágakon megtört, és szilánkokká csillant a fény, elkápráztatta mindnyájukat ott a tisztáson. – Orvosi vizsgálat igazolta ártatlanságukat. A vérük, mely megfesti majd ezt az átkozott, lengyel földet – dühösen dobbantott jobb lábával – talán kiengeszteli ősi, germán isteneinket…

Elgondolkodva nyelt egyet. Aztán felhorkantott, mint egy dühös vadkan, és megrázta fejét, hogy tányérsapkája majd leesett róla. – De ne tévessze meg Önöket ez az ártatlanság. A kegyelem nem opció a mai napon. Tudjuk, hogy mivel állunk szemben. A zsidó métely ott van a finom és elgyötört külső mögött, higgyék el. Ezért – benyúlt jobb zsebébe és egy kis kerek valamit húzott elő belőle, felmutatta a többeknek – alkalomadtán húzzanak magukra gumit.

Most már mind nevettek, könnyedén, snapszgőzösen, dohányfüstöt eregetve az égre.

 

A férfi egy nagy tölgyfa tövébe ült, és szalonnát evett kenyérrel. Nagy, bozontos alak volt, csupa szőr és korom. A füstszag már tíz méter távolságból kiérződött belőle. Csak szeme csillogott vidáman, ahogy bicskája zsíros pengéjét a bürkébe mélyesztette. Aztán hirtelen elkomorodott, mert erdőjáró ösztöneivel megérezte, valaki figyeli.

Felpillantott, és megdermedt.

Fiatal lány állt a tisztás túloldalán. Vézna, sápadt, vörös hajú teremtés, csupa ágkarc és zúzódás. És ebben a dermesztő hidegben pusztán egy piros selyemkombiné volt rajta.

– Segítsen – lehelte a jelenés, mire a férfi felállt, és még a kenyeret is kiejtette kezéből döbbenetében.

Csak ekkor vette észre, hogy a lány zihál, és arcát, kezét, nyakát párálló izzadtság borítja.

– Mi történt veled? – kérdezte a férfi, majd a lányhoz sietett, aki szűköve figyelte e robosztus vonulást. Benne volt az ösztön, hogy megforduljon, és elfusson, de bevárta a nagydarab embert. Az pedig lekanyarította magáról bűzös bekecsét, és betakargatta vele a fázós, vékony kis testet.

– Üldöznek – suttogta a lány. A férfi körbenézett, majd visszahúzta magával a lányt a fához, a baltához.

– Kik? – kérdezte aztán fojtottan.

– A németek – nyögte a piros ruhás menekülő, majd leroskadt a földre. – Mentsen meg – nézett fel a szakállas arcba. A férfi nem hajol le érte, nem nyúlt utána, nem húzta fel – csak bámulta a fák közeit.

– Ha Ők üldöznek, nem tehetek semmit – mondta a szénégető rövid tűnődés után. Próbált közömbös maradni, de remegett a hangja.

A lány átfogta bakancsos lábát, és combjához simult. – Kérem, segítsen – suttogta maga elé lemondóan.

 

Az őrnagy visszafüttyentette magához a kutyát, majd leereszkedett a vízmosásba, ahol a haupstrumführer lihegett valami fehéren. Az őrnagy megállt a meredély partján, és elnézte a férfi meztelen, fel-le mozgó fenekét, vörös, izzadt fejét. Egy birodalmi sassal díszített SS-tőr csillogott a fekvő arcától fél méterre az avarban. A tőr pengéjén vörös cseppek száradtak. Az őrnagy megsimogatta a lábához dörgölődző kutyát, mire az felnyüszített. A patak partján lihegő haupstrumführer felkapta fejét, meglátta a felette álló kettőst, pillanatra megmerevedett.

– Folytassa csak – intett neki az őrnagy, és zubbonya zsebéből elővette ezüst cigarettatárcáját. Alig szívott kettőt a meggyújtott szálon, mikor a másik hörögve elélvezett. Rángatódzott még párat, majd feltápászkodott, lehúzta magáról az óvszert, és a bokrok közé hajította. Aztán a legközelebbi fához ment, és vizelt.

– Mostanában – szólt hátra vidáman – mindig pisálnom kell utána.

– Van ez így – vont vállat az őrnagy. A távolban puskalövés dörren.

A haupstrumführer átszökkent a patakon, visszafordult és lehajolt, meglögybölte kezét a sebesen folyó vízben, majd az őrnagyhoz sétált.

Tegnap este nem volt alkalmam bemutatkozni – nyújtotta nedves, hideg kezét. – Christian Schleier, keleti hadseregcsoport.

Az őrnagy elfogadta a kezet, biccentett röviden, mereven.

 – Wolf – mondta.  – Andreas Wolf. Hírszerzés. – Cigarettával kínálta az övét csatoló férfit, majd tüzet is adott neki.

– Ez megvan – intett aztán a lány felé.

Schleier is a fekvő irányába nézett, elégedetten hümmögött. – Ez meg.

A lány úgy feküdt a patak partján, hogy hosszú, egyenes szálú fekete haja pont beleért a rohanó vízbe. Arca, feje hátrafelé csuklott, őszinte riadalommal meredt a két férfira. Fejjel lefelé láthatta volna őket. A nyakán lévő vágásból a füle felé, a föld felé folyt korábban vére.

Foltokban ott volt a Haupstrumführer ruháján, arcán is.

– Az álla – mutatta neki az őrnagy az egyik nagyobb pöttyöt, mire a másik eldörzsölte, majd megnézte vörössé vált ujjbegyeit. Aztán mindketten ismét a halottra meredtek.

– Nagyon ficánkolt – magyarázta Schleier. Az őrnagy a földre dobta cigarettáját, eltaposta, avart húzott rá lábfejével,

– Megyek, megkeresem az enyémet – mondta, majd füttyentett elkóborolt kutyájának, és megindult a lövés irányába.

 

– Maga bizonyára ismeri az erdőt – mondta a lány, és a férfi ruhájába kapaszkodva felállt. Arcuk most egész közel került egymáshoz. A lányból a veríték aromáján túl meleg nőszag áradt. A szénégető hátrébb akart lépni, de a fa törzse megakadályozta.

– Ismerem – vont vállat. – De nekik kutyáik vannak. Lovaik. Puskájuk.

Felemelte baltáját a fa törzsétől. – Nekem meg csak ez.

A lány még közelebb nyomult hozzá. Látszott rajta, a lehetőségein gondolkodik, miközben szeme alatt, nagy, kövér könnycsepp terebélyesedett.

– Csak tud valami rejtekhelyet. Csak vigyen oda, bújtasson el, hagyjon ott – hadarta. – Higgye el, meghálálom…

Ajka elszántan a szénégetőére tapadt. Az egy pillanatig hagyta magán a forró érintést, aztán elvonta fejét, és arrébb lépett.

– Hagyj – kérte mogorván. – Nekem ezt nem lehet…

– Nem akartam megbántani – ment utána a másik. – Kérem, segítsen. Ne hagyja, hogy…

Sírva fakadt, rövid, rázkódó zokogással állt a férfi mögött, mint egy megbüntetett gyerek.

A szénégető hallgatta őt pár másodpercig, aztán felsóhajtott, megemelte a baltát, mint aki a súlyát ellenőrzi.

– Éppenséggel tudok egy helyet – mondta aztán lassan, krákogva. – A nagyanyónál.

A lány felkapta fejét, és a férfi elé került.

– Igazán? A nagyanyja itt lakik az erdőben? – kérdezte izgatott reménykedéssel.

– Hát, igen – vont vállat a szénégető. Hirtelen megfordult, összehajtogatta a kendőt a földön az elemózsiával együtt, majd az egészet a zsákjába gyömöszölte, a zsákot pedig vállára vetette.

– Gyere, menjünk – mondta, ám csak állt ő maga is, hallgatódzott, figyelt, mert a távolból lövés hangja visszhangzott.

 

Egy lovas közeledett az ösvényen az őrnagy felé. Pont alakja mögül fénylett a nap, így arca, teste egybemosódott az állatéval a rózsás ragyogásban.

– Elkaptam egyet – monda a lovas fáradtan, mikor közelebb ért. Fiatal, kesehajú, markáns arcú férfi bontakozott ki a fényből. Az őrnagy bemutatkozott neki előző este a kastélyba, de már nem emlékezett nevére. A ló ágaskodva állt meg előtte, valami nyugtalanította.

– Melyiket?– kérdezte az őrnagy izgatottan, miközben megfogta az állat kantárját, és megpaskolta a habos pofát.

– A szőkét. Egy bögyös kis szőkét – bólogatott a lovas. Az őrnagynak eszébe jutott, hogy valamilyen szárnysegéd, és hogy kitűnő lövész. – És még kutyám sincs.

– Nagy szerencse – bólintott elismerően az őrnagy.

– Nem, nem – csóválta fejét a másik. – Nem szerencse, csak jó szem, és ez – megrántotta a hátára akasztott puska szíját. – Mauser 98-as. A legjobb mesterlövészpuska ebben a háborúban. Egyszer fogadásból másfél kilométerről eltaláltam vele egy ruszki tisztet.

Hallgattak egy sort, majd az őrnagy elengedte az állatot, és hátrébb lépett.

– A vöröshajúról nem tud? – kérdezte bizonytalanul.

– Van vörös is? – nézett le rá föntről a másik

– Tegnap az oberstrumführer megmutatta nekem mind a négyet – kezdte az őrnagy, és közben a fák közeit vizslatta.– Volt köztük egy sovány, gyönyörű, vörös hajú lány. Én őt akarom elkapni.

– Hát, sok szerencsét – nevetett fel a másik, és megtáncoltatta lovát, hogy az őrnagynak hátrébb kellett lépnie. – De, ha megbocsát, mi visszatérünk a kastélyba. Na, köszönj szépen az őrnagy úrnak…

A ló kifarolt jobbra, így az őrnagy megpillanthatta a lovas bal oldalát is. Mély levegőt vett, mikor felismerte, hogy mi ringatódzik a nyeregkápához kötözve.

– Igazán szép zsákmány – pillantott fel elismerően a szárnysegédre, aki csak felnevetett, lenyúlt, megsimogatta a lány arcát, aztán visszafordította a lovat. Mielőtt elvágtatott az ösvényen, tisztelgett, és az őrnagy viszonozta a gesztust.

 

– Inkább ne menjünk be a patakba – kérte csöndesen a lány.

Ott álltak a víz szélén, és nézték a part menti gallyakban fennakadt lányt. Meztelen testét arccal lefelé lebegette a víz, széttárt, tehetetlen karjaival mintha  úszni próbált volna.

– Akkor könnyen megtalálhatnak a kutyáikkal – figyelmeztette csöndesen a szénégető, de a lány csak megrázta fejét. – Akkor sem – majd elindult felfelé a part mentén.

– A nagymamája egyedül él idekinn a rengetegben? – nézett aztán hátra pár lépés után, mikor meghallotta, hogy a szénégető követi.

– Igen – hagyta jóvá az.

– Messze van?

– Nem, fél óra alatt ott vagyunk, ha sietünk. – A szénégető megelőzte a lányt, és balfelé húzta. – Erre – mondta neki, majd elengedte kezét, előre ment. – A faluhoz közel van. A nagyanyám – tette hozzá még magyarázólag.

– Esetleg bemehetnék a faluba. Hátha ott segítene valaki – jegyezte meg a lány, felszisszent, megállt, talpát vizslatta.

– Nem jó ötlet.  Katonákat szállásoltak el minden házban – fordult hátra a szénégető, de nem állt meg. – Siess. Hallom a kutyáikat.

A lány ismét megindult, felütötte kecses ki állát, mint egy szimatoló állt. – Én nem hallok semmit.

– Az lehet. De te…mindegy – vont vállat a szénégető. Úgy cammogott ott elöl, mint ez nagy, éhes medve. – Honnan jöttél?

– Plaszówból. Nem nagy tábor. És az őrök is…– kezdte volna a lány.

– Ne erre gondoltam – vágott közbe ingerülten a szénégető. – Hol születtél?

– Torunban – a lány lába alatt elpattant egy ág, éles, reccsenő zajjal.

A férfi megállt, fülelt egy kicsit, majd a lány felé fordult. – Látszik. Úgy jársz az erdőben, mint a piacon. A kutyáik kilométerekről meg fognak hallani minket.

– Sajnálom – a lány kerülte a szénégető tekintetét, ujjait tördelte maga előtt. A férfi hirtelen fújt egyet, közelebb lépett, és megfogta vállát. – Semmi baj. Csak figyelj jobban egy kicsit...

– Még nem is tudom a nevét – jegyezte meg a lány bátortalanul.

– Nem is baj. Főképp, ha elkapnak – fordult el a szénégető. Újból útnak indult, szapora iramban, hogy a másik alig tudta követni.

– Engem Mariannak hívnak – szólt a férfi hátának a lány. – Kérem, jegyezze meg.

– Megjegyzem – köszörülte torkát a férfi.

– Tudja, hogy hívták a másik három lányt? – lihegte mögüle a vékony hang. – Agnes, Ewa és Anka. Megjegyezné az ő nevüket is?

A szénégető erre már nem válaszolt, csak ment előre, mind egyre beljebb és beljebb az erdőbe.

 

Az őrnagy a kutyák vonítását, hörgését és ugatását követve jutott el a kis csoporthoz. Sajátja ott jött lába mellett, bár az őrnagy érezte a lábához feszülő testből, hogy legszívesebben előre iramodna.

Négyen voltak, egy hasadékos mélyedésben talált rájuk. A földből előtüremkedő sziklák előtt álltak, cigarettáztak, a füst aromája messzire tekergődzött tőlük.

– Á, jöjjön csak, szerintem a kutyák lassan végeznek…– Forradásos arcú férfi sietett elé, talán az egyik a két alezredes közül. A sziklák felé intett.

Két hatalmas tömb közt volt egy háromszög alakú rés, amely mintha egy nagyon szűkös barlang bejárata lett volna. Az egyik kutya most épp oldalgott ki belőle, pofája lucskos volt valamitől.

A másik három vadász is az őrnagy felé fordult, biccentettek neki, egyikőjük még tisztelgett is. Az őrnagy megérezte a levegőben úszó rézszagot.

– Mi történt? – kérdezte némi feszültséggel hangjában. Azonnal megbánta, hogy megszólat.

– Egy fél órán át kergettük, gyalog, képzelheti – válaszolt az alezredes. A kezében tartott zsebkendővel megtörölte homlokát. – Aztán a kutyák bezavarták oda – előre mutatott a hasadékba. – Olyan mélyen bebújt, hogy nem volt kedvünk utána menni, ezért ráengedtük a dögöket.

Mind hallgattak, és nézték, ahogy újabb állat bukkan fel a feketeségből. Bűntudatos pofával megállt a napfényben, és hunyorogva bámult a táraság felé.

– Talán még él – jegyezte meg tűnődve az őrnagy. – Megnézhetem?

– Csak tessék, ha van hozzá gusztusa – intett előre kínálólag egy magas, bajuszos férfi, talán replőszázados. Aztán ujját a szájába téve füttyentett egy éleset. A hangra kutyaugatás válaszolt, és kisvártatva még két állat jött elő a nyílásból. Ezek nagytermetű németjuhászkutyák voltak, bundájukat vér mocskolta.

Az őrnagy megindult lassan feléjük, közben érezte, a másik négy a hátát bámulja. Amikor a barlang szájához ért, intett saját ebének, és hessentő mozdulatot tett. Az állat leült, lefeküdt az avarba.

Az őrnagy fél térde ereszkedett, aztán elővette öngyújtóját, felkattintotta, és térden becsúszott a barlangba.

Nedves volt az avar, azonnal elázatta nadrágját. Később, kint vette csak észre, hogy a nedvesség a lányból jött.

Ott feküdt, a három méter mély kis üreg végében. A gyenge fényben olyan volt, mint egy vörös báb. Aztán az őrnagy rájött, hogy a kutyák lehántották róla a bőrt, azért néz ki ilyen furcsán. Még élt, de hörögve lélegzett, vér kerülhetett a tüdejébe.

Az őrnagy letérdelt előtte, megfogta állát, és finoman elfordította fejét, így a fény a haldokló barna hajára esett. A férfi kiengedte a visszatartott levegőt, majd elengedte a női arcot, és a fölbe törölte kesztyűs kezét.

– Segítsen – nyöszörögte a lány, és a hangra a térdelő összerezzent. – Kérem…nagyon fáj.

Mintha egy öregember beszélt volna a torkából. Az őrnagy belenézett a másik nagy, kék szemeibe, majd hátralesett. Odakintről már nem láttak be idáig.

– Segíthetek – von vállat. – De előbb válaszolj. Nem tudod, hol van a vörös hajú barátnőd?

Azt lehetett volna hinni, a lány nem hallotta vagy nem értette a kérdést, mert csak bámult maga mellé. Aztán összerezdült, és kinyögte: – Elváltunk. Ő...másfelé ment.

Az őrnagy nem moccan, csak bámulta az elgyötört arcot, de abból már nem jött több szó.

– Jól van – monda hirtelen. – Gondolj valami szépre. – Azzal elfújta az öngyújtó lángját, és a szabad tenyerével befogta a lány orrát, száját.

 

Egy roskatag kis faház volt, kerek, kikopott tisztás közepén.

A lány csak állt előtte, és a sötét ablakokat bámulta.

– Itthon van? – kérdezte aztán a szénégetőtől, aki a zárral motozott.

– Biztosan – mondta az, hátra se fordulva. – Csak alszik. Folyton alszik. Már nagyon öreg.

Végül kinyílt az ajtó, és a férfi kopogó lépteivel bement a házba. Onnan, a félhomályból szólt ki neki: – Na, gyere, siess.

A lány a küszöbhöz érve megállt. Pállott, kellemtelen szag áradt az épületből.

– Biztos itthon van? – kérdezte elhaló hangon.

A férfi benyitott egy kis ajtón, ami a nagyszobából nyílt. Vaksin lesett a félhomályba, majd bezárta az ajtót.

– Igen – mondta a lánynak. – Alszik.

Azzal az asztal mellől kihúzott magának egy széket, és a leült rá.

A lány gondosan becsukta maga mögött az ajtót, majd az ablakokhoz sietett, behúzta rajtuk a függöny, csak aztán fordult körbe.

Szegényes helyiség volt, a bal sarokban tűzhellyel, középen nagy, ácsolt asztallal, a falak mellett roskatag szekrényekkel. Egy lóca húzódott az egyik ablak előtt, a lány arra ült le, és fázósan összehúzta magán a bekecset. – Hideg van itt – jegyezte meg.

– A nagyanyó ritkán fűt be – morogta a férfi, majd a baltát az asztalra téve felállt, a tűzhelyhez ment. Kinyitotta kis vasajtaját, aztán belekotort az alatta lévő ládába. – Még fája sincs idebenn. Hozzak?

– Hagyja csak. Meglátják a füstöt – válaszolt a lány.

A férfi felegyenesedett, és most az egyik szekrényajtót tárta ki. – Nem vagy éhes? – kérdezte a lánytól. A szekrényben gondosan vasalt konyharuhák sorakoztak. A lány csak a fejét rázta, és visszafordult, kibámult a függöny résein át.

– Minta mozogna valaki a fák közt – mondta aztán elvékonyodott hangon.

A szénégető felkapta a baltát, és a lány mellé sietett. Kinézett ő is, hosszú másodpercekig vizslatta az erdőt.

– Én nem látok senkit – mondta aztán. A lány felsóhajtott, és a mennyezetre mutatott.

– Odafent el tudok bújni…? – kérdezte tűnődve.

– Van egy kis szárító, igen – bólintott a férfi. – Létrán lehet felmenni, kívülről.

Visszament az asztalhoz, a batyuját a fájára rakta, kibontotta, és kivette belőle a szalonnát és a kenyeret. Az övéből előhúzta bicskáját, majd leült, és enni kezdett.

– Biztos nem kérsz? – kérdezte a lányt.

– Nem – rázta az a fejét, felkelt a lócáról, és a szemközti falhoz ment, a szénégető háta mögé.

– Sok gyereke van a nagymamájának? – kérdezte aztán pár másodperc múlva.

– Csak kettő – válaszolt a szénégető teli szájjal.

– Két fiú?

– Igen – A szénégető megfordult, a lány hátára meredt. – Miért érdekel ez téged?

A másik sokáig nem válaszolt, aztán azt kérdezte: – Megnézhetem azt a szárítót? Meg a létrát? Odakinn…

A férfi lassan felállt, a kést az asztalra dobta, majd a lány háta mögé lépett. Feje fölött átnézve láthatta, hogy mit bámul a másik.

– Megnézhetem az alvó nagymamáját? – kérdezte a lány csökönyös, színtelen hangon.

A férfi kinyúlt, és megfogta a lány vállait, bátorítóan megszorította.

– Mondtam, hogy megmentelek tőlük – válaszolt aztán csöndesen.

Velük szemben, a poharas szekrényen egy középkorú asszonyról készül műtermi fotó állt az egyik polcon. Három fiatalabb nő ült körötte komoly, merev arccal.

– Megmondaná a nevét? – kérdezte még a lány, mikor a férfi feljebb csúsztatta kezét, egészen fehér, törékeny nyakáig.

A férfi a füléhez hajolt, és megsúgta neki egyik nevét a sok közül.

 

Az őrnagy egy kidőlt fa törzsén ült és cigarettázott, mikor észrevette a tőle jó húsz méterre haladó alakot.

– Hé, te! – kiáltott felé először németül, majd lengyelül. A másik megtorpant, aztán felismerve az egyenruhát, engedelmesen közelebb jött. Az őrnagynak vissza kellett fognia a lábától felpattanó kutyát, mert az akaratos dühvel a szakállas, bozontos embernek akart ugrani.

– Maradj veszteg – ütött rá az állat farára, majd felnézett az idegenre. Igyekezett egy pillantással felmérni, és elemezni. Nem kerülte el figyelmét a vállon elfektetett balta, az apró, okos szemekben égő izgatottság, és a mocskos, kopott ruházat, melyből füstszag áradt.

– Egy lányt keresek – mondta neki az őrnagy hirtelen, minden bevezetés nélkül. – Egy vörös hajú, lengyel lányt.

A szakállas figyelmesen hallgatott, nem válaszolt.

– Nem láttad? – kérdezte türelmetlenül a másik.

– Maga is a vadászok közül való, ugye? – kérdezett vissza az előtte álló óvatosan, mire az őrnagy mélyet lélegzett.

– Igen – vallotta be, majd sietve hozzátette. – De én nem akarom bántani. Elárulhatod, ha tudod, hova bújt. Már csak őt keresik, már mindenki csak őt keresi. Ha nem segítek rajta, előbb-utóbb rátalálnak…

A szakállas nem szólt, az őrnagy cigarettáját leste, aki észrevette ezt, és elővéve tárcáját, felé kínálta a szálakat: – Vegyél csak.

A szakállas hálásan bólogatva kivett egy cigarettát, majd zsebéből gyufát kotort elő. – Köszönöm – mondta mélyen beszívva a füstöt. – Finom cigaretta.

– Igen, finom – jegyezte meg az őrnagy, és már németül folytatta. – Gondolom, nem hiszel nekem. Én sem hiszem el. Nem tudtam, hogy létezik ilyesmi. Egyetlen pillanat alatt beleszerettem. Úgy érzem, képes lennék mindenemet, az egész életemet odaadni azért, hogy megmenthessem…

Észrevette, hogy hangja mennyire elváltozott, ezért erőt véve magán ismét lengyelül és keményebben folytatta: – Na, tudsz róla valamit? Tudsz segíteni rajta?

Az idegen gondolkodott, miközben előre-hátra billegett a sarkán. – Nem láttam. De láttam egy házat arrafelé. – A háta mögé intett. – Ott elbújhatott. Tíz percre lehet.

Az őrnagy felállt. – Azt mondod egy ház?

– Igen – bólogatott a szakállas.

Az őrnagy biccentett. – Köszönöm – és a morgó kutya nyakörvét rángatva megindult arra, amerről a szénégető jött.

– De úgyse tudjátok már elkapni – mondta a szénégető csöndesen maga elé, majd leült a fatörzsre, és végigszívta a cigarettát.

 

vége

 

Szólj hozzá!
2011. február 19. 15:21 - Valmont

Két vadászat

Valamikor, jó tizenöt évvel ezelőtt egy hajnalban a vizesaknánkban eltörött a nyomócső, és nekem le kellett merülnöm a kábé két méter mély hideg vízbe, hogy elzárjam a főcsapot. Nem volt nagy dolog, de valamiért borzongatóan rossz előérzettel mentem a víz alá. Mint amikor az embert kirázza a hideg - hallottam, valahol erre azt mondják, átment egy liba a sírodon. Igazából attól féltem odalenn a szürke, félhomályos térben, hogy beleakadok valamibe, és képtelen leszek kiszabadítani magam. Az élmény azóta is többször eszembe jutott, de a mostani írásba nem teljes egészében sikerült belerakni, csupán a különös egybeesés, az előérzet és a rilkei változtad meg életed parancs kapcsán (akkoriban, tizenöt éve a filozófia, az életfilozófia tomboló lázában éltem).

Na jó, benne van az is, ami azóta lett belőlem, de erről ne többet.

Két vadászatról van szó igazából, három farkasról, egy férfiról, egy szarvasról és egy elfelejtett apróságról.

 

 

 

Reggelek

 

Hajnalban jött be a szarvas a lakótelepre.

A férfi a hó csikorgására riadt. Felült matracán, majd kábán bámulta a vaskályhában sziszegő parázsmaradékot. A gyomrában izzó éhség újult erővel lángolt fel. Dermed tagjait görcs húzta, tudta, jó pár percig még bizonytalan lesz a mozgása. Ezért hát mozdulatlanul fülelt, míg meg nem hallotta ismét a kinti zajt. Aztán bizonytalanul feltápászkodott, a fal mellől elvette kedvenc lándzsáját, és rúdjára támaszkodva az ablakhoz vánszorgott.

A szarvas ott állt a derengő kék és lila és rózsaszín fényben a játszótér közepén. Jó sokáig szaglászta a levegőt, majd a virágágyásokhoz ment, hajdani tulipánok gumóit keresve.

A férfi elnézte barna, sáros bundáját, a keskeny, ívelt lábakat, a nem túl terebélyes agancsot, aztán megfordult és elindult kifelé.

A lakás eltorlaszolt ajtajában nekifeszült a szekrények, és halkan, centiről centire eltolta az útból. Fél percen belül kint volt a lépcsőházban, és megindult lefelé. Nyúlszőrrel borított bakancsa semmi zajt nem csapott. A negyedikről átlag két perc alatt leért, főképp, ha menekülnie kellett, de most lassabban ment, mert gondolkozni akart.

Vadászott már szarvasra, még puskával is, később nyíllal, parittyával, mikor mivel. Tudta, ha nem jól sebzi meg, az állat eltűnik a város felett terjeszkedő rengetegben. Ha mélyre talál, akkor is el fog futni, de a vérveszteség okán és a nyomok alapján egy-két órán belül beéri.

Megállt egy fordulóban, ellenőrizte a lándzsát.

Sokat bajmolódott vele, míg a vékony farúd végébe reszelt ékbe be tudta illeszteni a késpengét. Utóbbit egy vaskereskedésben szerezte, japán készítmény volt, állítólag soha nem kell élezni. Annak idején enyvvel, vitorlakötéllel rögzítette a fémet a fához. A kötél jó könnyű volt, így dobásnál nem húzta le idő előtt a lándzsa fejét az ív végén.

A férfi nehezen tért vissza elkalandozó gondolataitól, az utóbbi időben észrevette magán, hogy mind jobban hajlamos elmerülni a múlt véletlenszerűen elé kerülő képeiben. Talán az éhség volt az oka. Most megindult, és hamarosan leért az előtérbe. A bejárati ajtóhoz lopódzott. Eszébe jutott, hogy a sarokvasak rozsdásak, nyikorognak. Bánta, hogy korábban nem kente be őket valami zsírossal. Most nagyon finoman, apró kis mozdulattokkal résre tárta az ajtót, majd kipréselte magát rajta.

Ott állt a ház előtt, alig tizenöt méterre a szarvastól.

*** 

Arany és bíbor csillogásban ébredt. Anna hagyatéka volt a függöny és a falfestés – mielőtt lelépett, múlt nyáron teljesen átalakította a hálószobát. A férfi csak bámulta a plafont, majd tekintete elkalandozott a falra vetülő napfény négyszögére. A fény tömbjében világosan látszódott a radiátorból felfelé áramló meleg párája.

A férfi felült ágyában, és nyelt egyet. Szája kiszáradt a központi fűtés puha ölelésétől. Minden éjszaka ez történt, de lusta volt tenni ellene. Kiballagott a konyhába, és a hűtőből gyümölcslevet vett elő. Csak úgy, a dobozból ivott, néhány csepp trikójára hullott. Közben a nyitva hagyott hűtőből felvágott és állott zöldség szaga burjánzott ki.

Becsukta a hűtőt, a gyümölcslevet kint hagyta a pulton, átsétált a nappaliba, és elhúzta a függönyt. Odalenn a ház előtti játszótér néptelen volt, valahol, jobbra az épület takarásában egy magassarkút viselő nő kopogott el a járdán. Vajon hova tart ilyen korán?

Mindent fehér, könyörtelen dér borított.

A férfi megfordult, tekintete a mobiltelefonjára siklott. Felrémlett benne: rémes munkanap várja, de meg akart bizonyosodni sejtelméről, ezért elővette határidőnaplóját.

Ott volt benne világosan, feketén-fehéren: megbeszélés az értékesítőkkel, aztán ebéd a hr vezetővel, majd a lényeg: kettőtől a nagyfőnök. Még múlt héten kért tőle időpontot, és a férfi, hiába puhatolódzott, nem tudta kideríteni, mit akarhat. Átgondolta minden baklövését, tévedését az elmúlt időszakból, és arra jutott, egyik sem olyan komoly, amiből baja lehetne. Ugyanakkor érezte, zsigereiben sajgott, hogy gyászos nap lesz a mai. Valami történni fog, valami végérvényes, megmásíthatatlan, egészen brutális és szörnyű, mely darabokra szakítja majd életét. Megvonta vállát, és ki is mondta félhangosan. Szarok rá.

Összecsukta a határidőnaplót, bekapcsolta a tévét, lehalkította, majd levette alsónadrágját, pólóját, és csak úgy, meztelenül megállt a szoba közepén.

Letekintett apró, domborodó pocakjára, combjainak húsos, zsíros feszülésére, és ismét elhatározta, folytatja majd az edzést…hamarosan. Előbb azonban túl kellett élnie ezt a napot. Megindult a fürdőszobába.

*** 

Az állat háttal állt neki, és a jeges földet turkászta patájával, fejével. A szél szerencsére felőle fújt, így a férfi csöndben, mind ruganyosabban léphetett még párat irányába. Egy félig elszáradt tuja takarásába érve megállt, fogást keresett a dárdán.

Mielőtt felemelte a fegyvert, mélyen beszívta a hideg levegőt, melybe a szarvas erős, aromás szaga keveredett. Olyan volt, mintha az erdőt, a ködöt, az éjszakát hozta volna be a vad ide a lakótelep üres és néma tömbjei közé. A férfi lehunyta szemét, és hirtelen megrohanta valami gyengeség. Leengedte a dárdát, majd kinézett a bokor mögül. A szarvas még mindig ásott. Tőle jobbra, nyolc méterre, a homokozó mellé emelt mesterséges domb tetején ott barnállott a hajdan rakott máglya. A férfi fanyarul elmosolyodott, aztán majdnem felkuncogott.

Az első év végén rakta a jelzőtüzet, mikor még látott néha odafenn repülőgépeket. Gondosan, óvatosan válogatta a fákat, az egyik sarokba apró gyújtósforgácsokat rakott, hogy egy gyufafej érintésére az egész fellobbanjon. Nem adódott oka meggyújtani. A gépek eltűntek az égről. Ahogy az emberek is a földről.

A férfi hirtelen elkomorodott, mert ismét elbukkant benne az a furcsa ötlet, hogy ő az utolsó. Mindenki meghalt vagy megölte magát kétségbeesésében, és nem maradt más ember a bolygón rajta kívül. A gondolat egyszerűsége és tisztasága egészen elbűvölte. Százszor eszébe jutott már a dolog, de most, talán az éhségtől legyengült állapota, vagy a vad émelyítő illatának, testének őrjítő közeli valósága miatt még inkább elhitte maga is a tényt. És egyáltalán nem bánta.

Ekkor kavics csikordult mögötte, és ő, mint aki félálomban mozog, a dárdát előre szegezve megfordult.

*** 

Sokáig zuhanyzott, forró, erős vízsugárral. Amikor végzett, nem lett jobb kedve, sőt, valami nyomasztó mélabú telepedett rá. Letörölte a tükör páráját, majd elégedetlenül megvizsgálta borostás arcát. Negyvenes, elgyötört és megfáradt arcú középvezető. Tele adósággal, meghiúsult reménnyel, mindennapi aggodalmakkal. A cégnél egyre bizonytalanabb a pozíciója, exfelesége egy rémes alakkal állt össze, az autója hamarosan nagyszervízre szorul, a törlesztőrészlet és a gyerektartás minden hónapban lenullázza számláját. És a lánya, a kamaszodó, érthetetlen lánya mind távolabb kerül tőle.

Felsóhajtott, és nyugtalanul, rebbenő mozdulatokkal borotválkozni kezdett. Míg a mentolos hab felpuhította bőrét, megmosta fogát, megfésülködött, csak hogy haladjon. Az előszobai óra szerint - amelyre pont rálátott a fürdőajtó réséből - még időben volt, de ma előbb be akart érni. Hetek óta sejtette, hogy a reggeli ügyeletes átveri. A portásokkal lehúzatja belépőkártyáját, míg ő maga háromnegyed órával később érkezik csak meg. A dühítő az volt, hogy a nő feltételezte róla, hogy nem jön rá erre a primitív csalásra.

Érezte, hogy mind idegesebb lesz, míg végiggondolta a dolgot. A gondolatspirál – árulás, alattomosság, képességeink szemtelen alábecsülése - mániákusan pörögni kezdett elméjében, míg.

Megvágta magát az állán. Elgondolkodva felnyúlt szabad kezével, és elmaszatolta a vért. Aztán elmosolyodott, mert hirtelen beléhasított egy gondolat, talán a vörös szín hatására.

Milyen hülyeség mindez.

Igen, mondta ki félhangosan, ez őrültség. Aztán már csak gondolatban folytatta, önkéntelenül is a törülközőért nyúlva.

Felhúzom magam minden nap ilyen dolgok miatt. Ezzel telik el az életem, hogy hiábavalóan dühöngök ostobaságok miatt. Közben az élet, a világ, meg minden…

Nem tudta befejezni, inkább határozottan letörölte a habot arcáról. Nem érdekelte, hogy félig lett kész, így a borosta kettéosztotta ábrázatát. Kisietett a nappaliba, és izgatottan cigaretta után nézett. Aztán felvette az öngyújtót a kisasztalról, és kiment a jeges erkélyre.

*** 

A három farkas valószínűleg a szarvas szagát követte. Látta már régebben is árnyaikat a házak közt, néha pont a gondosan elásott szemét fölött szagolgatták a földet. Ám ilyen közelről még nem volt alkalma megszemlélni őket.

Ott álltak, mint az ő tükörképei – nyúzottan, soványan, kitüremkedő bordáikat lihegtetve, egyre csak a szarvast és a köztük álló embert méregetve. Aztán a bal szélső moccant, oldalt került, mire a jobb szélső automatikusan ugyanezt tette. A férfinak tetszett ez az összehangolt mozgás, egészen elálmélkodott a dolog tervszerű szépségén. Csak akkor kapott észbe, mikor a vele szemben lévő kivicsorította ínyét, és felmordult.

A szarvaspaták egy másodperc késéssel dobbantak fel, és nem kellett megfordulnia, hogy tudja, a zsákmány elinalt. Az egyik zsákmány. A farkasoké még nem. Keserűen elmosolyodott a vicces helyzeten, és hátrált pár lépést, a kis domb, a máglya irányába. Szabad kezével a zsebébe nyúlt, mert eszébe jutott, volt még egy fél doboz gyufája. Aztán az is, hogy igen, de a matrac széle alá dugva tartja.

A jobb szélső farkas hirtelen lendületet vett, felé ugrott, acsarkodva felcsaholt közben. A férfi megsuhintotta a lándzsát, mire az állat azonnal korrigálta mozgása pályáját. Épp annyi időre vonta el áldozata figyelmét, hogy a bal szélső is támadásba lendülhessen. A férfi riadtan hátrált az új roham elől, ezúttal a levegőt döfködte a szürke test felé, de az betartotta a kellő távolságot.

A férfi hátranézett, és látta, a máglya alig két-három méterre van már csak tőle. Azok hárman közben tökéletesen bekerítették, és csak a pillanatot várták, hogy lerohanják.

*** 

Kint állt az erkélyen, a fagyos reggeli levegőben dideregve, testén csak egy fürdőköpennyel, és izgatottan szívta cigarettáját. Egyfolytában az új, radikálisan érdekes nézőpont forgott tudatában. Hogy mennyire elhibázott mindent az életében. Mennyire másképp kellene néznie a dolgokat. Egyszerűbe, tisztábban. Primitívebben. A lényegre koncentrálva. Hogy is mondta Hamvas? A primordinális dolgokra figyelve. Igen, kamaszkorába nagyon sok Hamvast olvasott. Talán ez még most is megmenthetné.

Elégedetten érezte, hogy a gondolathullámok hatására mélabúja oszlóban van.

A panelek közt lassan felkúszott a liláskék jeges égboltra a nap erőtlen korongja. Varjak rikoltoztak odalenn a játszótéren, a kis dombon, mely a homokozó mellett emelkedett, és most olyan volt, mint egy elhagyott kivégzőhely.

A férfi elégedetten nyújtózkodott, és nem törődött a hideggel. Annál jobban zavarta a cigaretta keserűsége.

Ezzel kell kezdenem, morogta maga elé, de a szálat tovább szítta. Helyette inkább a kezében szorongatott öngyújtót tartotta maga elé. Jó sokáig bámulta a recés hengert, az agyagszínűre égett adagolószelepet és a félig telt tartályrészt.

Igen, itt az ideje, hogy minden megváltozzon.

Fogta, és elhajította a kis piros műanyagot, aztán utána dobta a cigarettát is, majd visszament a meleg lakásba.

*** 

A férfi a gallyakig hátrált, egészen odáig, míg nem volt tovább. A három fenevad mind szorosabbra fonta hálóját körötte, de még mindig elég tág szögben voltak egymáshoz képest, túl messzire, hogy egy pillantással befogja mindőjüket. Márpedig így a harmadik, az örök harmadik támadása könnyen végzetes lehet.

A férfi mély levegőt vett, végiggondolt mindent, amit a farkasokról, a harapásokról, az átszakított ütőerek ellátásról tudott – reménytelenül kevés volt.

Leengedte hát a lándzsát, és fáradtan kifújta a visszatartott levegőt – talán itt az ideje feladni. Éhes volt, hetek óta folyton gyötörte a szörnyű éhség, legyöngült teste fájt és sajgott mindenhol, gondolatai zavarossá váltak, düh, harag, mélabú osztozott napjain. Talán itt az ideje végezni mindezzel.

Ekkor, odafenn, a panelek közti résen, a magasban felbukkant a nap és tűző, kelletlenül éles fénye az ablakok tompa szemein megtörve egészen lába elé siklott, hogy megcsillanjon valamin.

Egy apró kis recés henger volt. A dolgot félig földbe temette az idő, vagy saját talpa, mikor a máglyát rakta össze.

A férfi óvatosan fél térde ereszkedett, szabad kezével elnyúlt, és kipiszkált a fagyott rögök közül a dolgot.

Hat másodpercig tartott, míg ráébredt, mi az.

Egy öngyújtót tartott kezében. 

Amikor megértette az ajándék lényegét, automatikusan, jól berögzült rutinnal meggörgette a hengert, majd meg se nézve az eredményt, megfordult, és a gyújtót a máglya aljához tartotta, a jó ismert részhez, ahol a puha, omlós faforgácsok néhány nagyobb kéreg takarásában örökre szárazak maradtak.

Érezte, hogy a három fenevad egyszerre mozdul, védtelen háta irányába, de már nem érdekelte, csak a tenyere burkában rejtett öngyújtót figyelte.

*** 

Amint visszament a lakásba, kissé felhangosította a televíziót. Épp a híradó vége ment, és míg a nyakkendőt kötötte, és mandzsettáját tűzte, fél füllel figyelte a mondatokat. Aztán visszaoldalgott a fürdőszobába, és elektromos borotvájával lesatírozta arcáról a maradék szőrt. Mikor a zúgás alábbhagyott, megütötte fülét a bemondónő aggodalmas hangja, ki valamiféle új járvány potenciális áldozatainak magas számáról, a WHO prognózisairól és az első, távol-keleti tömeges megbetegedésekről szólt.

Kiment a tévé elé, és nézte a betegek sorát, ágyaik kitöltötték a tajvani kórház folyosóját. Valami jeges, kegyetlen bizonyosság csomósodott gyomrában, ahogy a menthetetlenek, a haldoklók arcába bámult. A vágott keskeny szemekben a vereség biztos tudata csillogott. Gyorsan véget ért a hír, de rosszérzése nem múlt. Felvette kabátját, elrakta kocsikulcsát, majd összegörnyedve felhúzta, és bekötötte cipőjét. Aztán kiegyenesedve megállt az előszoba közepén, és mélyet lélegezett. Visszanézett a lakásra, a hifire, az elektromosságtól még mindig zúgó tévére, a klímaberendezésre, a morgó hűtőre, a pattogó radiátorokra, a csillogó vízcsapokra, a számítógép opálos monitorára, az étellel megrakott konyhaszekrények lakkozott csillogására, a könyvekre és cédékre, az újságokra, és a búcsú bizonyosságával biccentett mindezek felé, majd kiment a lakásból.

 ***

Az első a gerincébe kapaszkodva áldozata nyakát kereste, mire a férfi felállt, és a hátán csimpaszkodó súlyt emelve lépett egyet hátra. A farkas elengedte kabátját, de egy másik oldalról csapott le rá, beleharapott szabad kezébe, mire az öngyújtó a földre hullt. 

A dárda nyelével a szürke test felé vágott, ám az ellibegett a csapás elől. A harmadik vad morgott, hátulról, jobbról, de nem közelített.

A férfi szembefordult velük, látni akarta a szemüket. Akaratlanul is a harmadikra nézett, arra, amely már nem támadott. A szürke szemekben csillogott valami, de nem az éhség, a harag avagy a gyűlölet. És ekkor a férfi megérezte és meghallotta a tüzet, mely a háta mögött mind magasabb ívekbe csapott, és megérezte a melegét is, ami átjárta testét, egy szempillantás alatt felmelegítve őt.

A farkasok lassan visszahúzódtak, mint áradat után a szürke, mocskos víz, a férfi pedig lépett előre egyet, mert a máglya kezdett erőre kapni. Nem akart megfordulni, lazán tartotta maga előtt a lándzsát, sérült tenyeréből a földre csöpögött vére. Várt, míg a fenevadak egészen elkotródnak. Az utolsó a panel sarkánál megállt, visszapillantott rá, aztán elinalt az iskola felé.

A férfi ott maradt a játszótéren, mögötte lángolt a máglya, és hirtelen megértette, hogy valóban ő az utolsó, és azt is, hogy mindennek ellenére, mindent összevetve és mérlegelve még így is milyen gyönyörű dolog az élet.

vége

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása