A dolog onnan indult, hogy akartam írni egy történetet egy zombi szemszögéből. Igazából a csattanó lett volna az, hogy a narrátor - aki egyébként némiképp emberinek is tekinthető észrevételeket tesz - igazából egy halott. Aztán valahogy elkanyarodtam efelé a történet felé, ami sokkal inkább egy "azután" jellegű dolog: már túl vagyunk mindenen, minden szörnyűségen, de valami nem stimmel, a világ már nem ugyanaz, és a fenyegetés folyamatosan jelen van, minden árnyékban, falmélyedésben veszély leselkedik.

A gondnok lányai

– Azt mondta a Vörös, hogy a gondnok lányai suli után a Kistóban nudiznak – újságolta, mikor összefutottunk a suli mögötti játszótéren. A harmadik cigimet szívtam, pedig még nem volt csak délután kettő, de az új matektanár teljesen kikészített. – Az a két jó csaj, tudod, felsősök voltak ők is a Gárdonyiban. Azelőtt. 

Néztem, ahogy leül velem szemben, a homokozó padkájára, rágyújt, majd a táskájával babrál. Sovány volt, mint ahogy mindannyian azok voltunk, de a bőre, ami sárgásfehér maradt, nagyon is megkülönböztette őt tőlünk, sima emberektől. Észrevette, hogy a karján lévő tűnyomokat nézem, ezért lefordította cigit tartó kezét, leverte a hamut, bele a homokba.

– Nagyon fájt a kezelés? – kérdeztem tőle hirtelen. Nem kérdeztem még ezt tőle, mióta visszajött. Kerülte a tekintetemet, elnézett egy kiégett panelház felé.

– Nem, nem nagyon – motyogta.

– Mert azt mesélik, hogy ilyen nagyon vastag tűvel kell beadni az ellenszert – magyaráztam könnyedén. – Naponta háromszor.

– Nem volt vastag, csak mélyre adták – javított ki félszeg mosollyal. Aztán hirtelen felállt, és a Víztorony felé intett. – Na, megnézzük akkor a csajokat? – kérdezte.

– Persze – vágtam rá, bár igazából nem villanyozott fel a gondolat, hogy meztelen csajokat bámuljak vele, pont vele. Ki tudja, milyen sebek, sérülések vannak rajtuk, avagy lehet…– Ők nem voltak fertőzöttek? – böktem ki, és azonnal megbántam. Felkapta a fejét, és végigmért, gyanakvó, esetlen pillantással. Látta rajtam, hogy ha fertőzöttek voltak, és megkapták a kezelést, akkor számomra egyáltalán nem izgalmasak többé, mint nők. Nemcsak azért, mert ki tudja, miféle utóhatása maradhat a dolognak – hallottam, hogy némely esetben az oltások  után valaki visszaesett, s egy hajnalon széttépte családját –, hanem inkább amiatt, ahogy a testük kinéz. Az a mindegyikükre jellemző sárgásfehér, viaszos bőr az elszórt kráterszerű hibákkal, a soványság, és ahogy rád néznek, mint most ő is, tekintetében a teljes, tökéletes ürességgel. Ilyen külsővel a legjobb csajok is lelohasztanának.

– Csak úgy eszembe jutott. Hallottam valamit róluk, még mikor elkezdődött – próbáltam kivágni magam.

Ő megindult előre, és kiment a játszótérről a felhasadozott, gyomos járdára.

– Az apjukról hallhattál – mondta hátrafelé. Gyorsan járt, alig bírtam követni. – A gondnokról. Az öregotthonba volt gondnok. Amikor az öregek elkapták a fertőzést, és kezdtek megvadulni, próbálta őket bezárni a szobáikba.

Mentünk egy ideig, percekig talán, némán trappoltunk, át a füstös, romos lakótelepi háztömbök közt. Néhol nem lehet tudni, hogy a korom a harcokból maradt-e vissza a falon, vagy pedig a kályhák, tűzhelyek kivezetett kéményeiből ered.

Eszembe jutott, mit keresek én itt – anyám biztosan ideges lesz, hogy nem megyek azonnal haza suli után.

– Igen, most már rémlik – hazudtam. Miután elkezdődött, apám elbarikádozta az ajtót, és csak akkor bújtunk elő, mikor a katonák megérkeztek. Nem beszéltünk senkivel, nem tudtunk semmit. De ő, aki kint ragadt az utcán, ahol végül elkapták, és megharapták, egy csomó érdekes dologról hallott és tudott.

– A lányait pedig a pincébe zárta. – Hirtelen megállt, majdnem nekimentem a vállának. – Na, itt a Kolos.

Egy srác állt a járdán, tőlünk jó húsz méterre. A suliból ismertük – ő is azok közé tartozott, akik nem szívesen barátkoztak a kezeltekkel.

Intettünk egymásnak, majd a srác továbbállt. Így ment ez: kerültük egymást. Soha nem lehetett tudni. Az újraindult iskola volt az egyetlen, nagyon kényelmetlen hely, ahol nagyobb tömegben összezártak minket – volt, aki nem is bírta ezt, és inkább kimaradt.

– És, mi lett vele? – kérdeztem pár perc múlva, csak hogy mondjak valamit. – A gondnokkal.

– Nem tudta megcsinálni. Hallott ő is az ellenszerről, és azt remélte, minden rendben lesz, kitart, míg megérkeznek a katonák – vont vállat, majd órájára nézett, aztán a napra az égen. – Ám az öregek kitörtek a szobáikból, legalábbis egy biztosan kitört, és ő pánikba eset. Fogott egy fejszét, és sorra lecsapta mindet. Az összest kicsinálta, a saját szobáikban darabolta fel őket – megállt, sóhajtott egy mélyet. – A rohadék.

– Szerintem csak nem akart kockáztatni – mondtam közömbös hangon. – Nem mintha én...– folytattam volna, de dühösen legyintett elém a levegőbe.

– Azok emberek voltak. Lehet, hogy a fertőzéstől időlegesen mások lettek, vadak és veszélyesek, de legbelül még mindig emberek maradtak. Ezért ez az egész inkább mészárlás volt, érted?

Elkeseredetten nézett rám, mint aki igazolást vár. Már a Víztorony árnyékában álltunk, a távolból, a lebombázott felüljáró betontömbjei közé ékelődött Kistó felől lánykacajt sodort felénk a szél. Felkapta fejét, és úgy csinált, mint a kutyák. A levegőbe szimatolt. Hátrébb léptem tőle, egy lépésnyit, észrevette, és moccant ő is. – Áh, mindegy – mondta aztán, és ismét megindult.

Előttünk a v alakban összeroggyant felüljáró tömbjei fénylettek a napsütésben. Jártam már erre biciklivel, tudtam, hogy a v forma tövében kis, mesterséges tó keletkezett. Sokan jártak ide fürödni, de én soha nem merészkedtem bele, mert féltem, hogy valami kiálló vasdarab felhasít úszás közben.

Az egyik oldalára dőlt tartópillér felé mentünk, azon fel lehetett mászni a betonlemezek hegyes éléig.

– És aztán, mi történt a gondnokkal? – kérdeztem, míg óvatosan átimbolyogtunk egy szúrós szagú csalánoson.

– Semmi – mondta ő hátrafelé, mert ismét előttem ment.– Eltemette az öregeket, hátul, az otthon parkjában. Azt mondák, napokig csak ásott és temetett. Lehet, meg is zakkant közben. Biztos volt ideje végiggondolnia, hogy mit csinált.

– Sokan csinálták ugyanezt – motyogtam nyugtalanul, mert apám tényleg mesélt sztorikat. – Még mielőtt megjött a híre, hogy az ellenszer működik…

Hirtelen megtorpant, szembefordult velem. Arcán zavar és sértődöttség osztozott. – Akkor sem kellett volna gyilkolni. Elég lett volna bezárva tartani azokat az embereket. Ez ugyanolyan gyilkosság, mintha én most itt neked esnék…

A kezeire néztem. Mindkettőt a zsebeiben tartotta, és mintha fogott volna valamit, pedig bizonyára csak ökölbe szorította őket.

– Értem – mondtam színtelenül, aztán eszembe jutott, amit már olyan régóta meg akartam kérdezni az egyikőjüktől. Ki is mondtam hát, mert jó ötletnek tűnt elterelni a figyelmét a témáról – Egyébként emlékszel valamire? Abból az időszakból…? Amíg olyan voltál...

Megértette azonnal, mert elsötétedett a tekintete. Hátrált pár lépést, kiért a csalánosból. Egy oldalára dőlt, kiégett autóig botorkált, én követtem, közben oldalt néztem, meg magunk mögé. Nem volt senki a közelünkben.

– Emlékszem dolgokra – kezdte aztán lassan, majd letelepedett a kiszakadt autókerékre. Itt már árnyékban voltunk, mivel a felüljáró megmaradt része kitakarta a napot, de az arcán verejték kezdett ragyogni. – Olyan álomszerű volt az egész. – Nehézkesen, akadozva beszélt, közben a csalános zöld szálai közé bámult, mintha várná, hogy valaki előbukkanjon. – Lassan történt, azután, hogy megharaptak. Szét akartak tépni, de kiszabadítottam magam. A vállamon haraptak meg. Aztán három napig kószáltam, míg a katonák begyűjtöttek, és elvittek a karanténba.

Lehúzta vállán a pólót: a csontos húson még látszott a fognyom lila karéja.

– Szép – biccentettem elismerően. – Erősen vérezhetett.

Legyintett. – Nem volt vészes. Eleinte fájt, de ahogy a dolog úrrá lett rajtam, egyre kevésbé érdekelt. Igazából semmi nem érdekelt. A sem, hogy mi van a szüleimmel, hogy mi történik köröttem, vagy mi lesz velem. Nem érdekelt a fájdalom, a fáradtság vagy az, hogy hol fogok aludni, pihenni.

– Aludtál is? – kérdeztem mohón. Erről még tényleg nem hallottam.

– Valamennyit igen. De nem úgy, mint normálisan. Jó másfél nap múlva egyszer csak nagyon fáradt lettem, és leálltam. Mint valami gép, ami elromlik. Megálltam egy fa alatt, a parkban, tudod, a benzinkút mögött. Láttam, hogy ég a kút, és homályosan összeraktam magamban, hogy fel is robbanhat, de nem érdekelt ez sem. Minden hirtelen elcsöndesedett és eltompult, mintha víz alatt lennék. Aztán, egy kis idő elteltével újraéledtem, és mentem tovább. De akkor, ezután a leállás után már volt egy dolog, ami igazán fontos lett.

Jól tudtam, mi volt ez a dolog, de láttam rajta, várja, hogy megkérdezzem: – Mi volt az?

– Az éhség – rám emelte sötét, üres tekintetét és elmosolyodott. Az imént, mikor a kezét ökölbe szorította a zsebében, még úrrá tudtam lenni a félelmemen, de most akaratlanul is összerezdültem. Ám erőt vettem ingeremen, nem léptem hátrébb, nem futottam el.

– Olyan volt – kezdte magyarázni mind lelkesebben –, mintha befészkelte volna magát az agyamba. Mintha ott élt volna a fejemben. Egy hang, egy lény, egy suttogó kis szörnyeteg. Egyél, egyél, egyél, egyél. Érdekes, hogy a gyomromban vagy a hasamban nem éreztem semmit, szóval nem voltam üres, pedig akkor már tényleg napok óta nem ettem semmit. Néha ittam valami pocsolyából, de enni nem ettem.

Felsóhajtottam, mint aki együttérez vele – közben egyik felem igazából azt szerettem volna, hogy hagyja már abba az elbeszélést. Az énem másik része viszont mindent hallani akart. Annyi kérdésünk maradt arról az időszakról. Például ez:

– És konkrétan arra vágytál, hogy…embert egyél?

Felnézett ismét a nap felé. Erősen sütött reggel óta, noha már benne jártunk az őszben.

– Nem igazán gondoltam arra, hogy mit – mondta határozottan. – Csak az volt a lényeg, hogy élő legyen. Volt egy csomó halott az út mellett az abc-nél. Nem mi csináltuk – itt jelentőségteljesen felpillantott rám, majd sietve folytatta: – Valakik kivégezhették őket, mert a falon, az abc falán ott voltak a golyónyomok, meg a vérük. Na, például eszembe se jutott, hogy egyek belőlük, egészen egyszerűen azért, mert nem élő hús volt. De nem csak emberekre vágytam – egy állat, egy madár vagy egy giliszta – ugyanúgy megtette volna. Egy csomó gilisztát találtam harmadik nap reggel a betonpályán, tudod, ahova régebben kijártunk tesiórán. Esett egy kicsit, és azok meg valamiért bemásztak a pályára. A hülye giliszták. Befaltam mindent, mert akkor már nagyon éhes voltam.

Elnevette magát rekedten, köhögősen. Én nem nevettem, inkább arrébb mentem, a betontömbök széléig. Meredeken simultak egymásra, de úgy tűnt, fel tudunk rajtuk mászni. Ismét felnevetett valaki a túloldalukon, egy lány, talán a gondnok lányai közül az egyik, majd víz csobbant.

– Hallod? Itt vannak! – kapta fel fejét, felállt és mellém sétált. Akaratlanul is oldalra lestem, megnéztem, milyen közel van hozzám

– Na, menjünk – adta ki a parancsot, és felhúzta magát az első darabon. Talpra állt egy kis teraszon, majd lenyújtotta kezét, hogy segítsen.

– Ennyi volt az egész? – kérdeztem, és nem moccantam. – Csak mászkáltál így kábán, éhes voltál, majd ettél pár gilisztát?

Felegyenesedett, úgy, hogy most a feje pont kitakarta a napkorongot.

– Miért, mit vártál? – kérdezett vissza.

– Nem tudom – mondtam hirtelen jött bágyadtsággal. – Hosszú volt ez a nap.

– Kérdezd meg – biztatott fentről. Hangja kissé gúnyosan csengett. Vagy türelmetlenül. Talán túl akart esni rajta. – Kérdezd csak meg nyugodtan.

Megköszörültem a torkom, majd bólintottam és kimondtam. Valóban ez volt a legfontosabb dolog vele kapcsolatban. – Ettél embert?

– Nem – azonnal válaszolt, gondolkodás nélkül. Kicsit tűnődtünk mind a ketten, aztán ismét bólintottam, majd felnyújtottam felé a kezem. Lehajolt, megragadta, és felhúzott maga mellé.

– A következő nehezebb lesz – jegezte meg felfelé bámulva.

– Ott egy kiszögelés, azon feljutunk arra a korlátra – tanácsoltam. Aztán mutattam is, hogy kellene. Felugrottam, és megragadtam egy betontörés érdes peremét, majd átlendítettem magam, míg el nem értem egy szalagkorlát meggyűrt feszínéig. Azon óvatosan felkapaszkodtam a következő lemezig. Hallottam a fém kongásából, ott jön mögöttem. Kissé gyorsabban kúsztam felfelé. Egy meredek íven átmásztam, majd két, egymással sátort alkotó darab közt kibújtam, és már ott is voltam a felüljáró tetején. Lehasaltam az átmelegedett platóra, és csak a fejem dugtam ki a törmelékhalmok közt, hogy lenézzek.

Tényleg ott volt a két csaj. Lenn a vízben. Csak bugyi volt rajtuk, és hála istennek a bőrük feszes volt és hibátlan, ahogy azt reméltem.

Tompa puffanással érkezett mellém, majd horkanva, halk hördüléssel mérte fel a lenti a látványt.

A lányok derékig a Kistóban állva fröcskölték egymást, tőlük nem mesze a víz felszínén felfújtható strandlabda lebegett. Hosszú hajukat előre vonták, így az részben takarta apró melleiket, de még így is ez volt évek óta a legizgalmasabb dolog, amit láttam. A mindannyiunkat sújtó állandó éhezéstől karjuk feltűnően soványan fehérlett, de a lapos hasuk és a keskeny csípőjük valahogy ellensúlyozta ezt a kellemetlenséget. És ami a legfontosabb volt – mindannak ellenére, hogy mi történt velük, velünk, annak ellenére, amit az apjuk tett, mégis boldognak tűntek. Ebben a pillanatban talán egyedül ezen a földön ők ketten gondtalanok voltak és önfeledten vidámak. Eszembe jutott, hogy valószínűleg ilyen dolgokban rejtőzik az élet szépsége, hogy ezek a csajok a bizonyíték rá, hogy tovább fogunk létezni, élni és örülni az életnek.

– Klassz, nem?– kérdeztem súgva és végre rápillantottam, de azonnal meg is bántam. Hideg zuhanyként ért az, amit az arcán láttam. Észre se vette hogy figyelem, annyira lekötötte a látvány – amit ő teljesen más szemmel nézett. És ehhez a tekintethez nagyon is egyértelműen társult az arcán eluralkodó kifejezés, mely bizonyossá tette számomra azt, amit egyébként is sejtettem – hogy az imént hazudott nekem, és hogy a járványnak még nincs vége.

 vége