Elég sok helyen írtam már arról, milyennek kellene lennie az első magyar horrornak. Olyannak, amit a franciák, angolok csinálnak az Eden lake-ben, a Martyrs-ban vagy a L'interieur-ben. Egyszerű, nyers, kegyetlen. Azt hiszem, a horrorfilm valamennyire a tragédia gyermeke, azért nézzük, hogy igazoljuk pesszimista világképünket: ez a hely alapvetően olyan, ahol jó emberekkel rossz dolgok történnek, és a rossz dolgok vége mindig a szenvedés és a halál.

Eddigi próbálkozásaim egy autentikus magyar horrorfilm forgatókönyvének előállítása kapcsán sajátos hibridek lettek. Mindegyikben - túl a műfaji kliséken - szerettem volna valami csavart, ötletet, újdonságot belevinni. Vagyis úgy akartam elkészíteni egy jó horror szinopszisát, történetét, hogy közben a műfaj megújításának is eleget tegyek.

Rá kellett jönnöm, hogy ez sok lenne. A létrejött dolgok mutatósak lettek, de mint horror, nem működtek. Elhatároztam hát, visszatérek az alapokhoz, a műfaj jellegzetességeit használom csak fel, semmi egyebet.

A lenti szinopszis/treatment ennek szellemében készült, és mikor befejeztem, elégedetten írtam ki a "vége" szót. Ez a film nem készülhet el a mai Magyarországon, de ha mégis elkészülne, olyan mozi lenne, amire szívesen beülnék. Nincs benne semmi rendkívüli horrorfilmes szemmel. De vannak benne beképzelt városi médiaértelmiségiek vs. közömbösen durva falusiak, elhagyatott, észak-magyarországi falvak, rabszolgatartás (csicskáztatás), csonkolás, kannibalizmus és rengeteg vér.

Amire oda kell majd figyelni, ha a forgatókönyvet írom, az a Riporternő karaktere, hisz ő az, akit a falusiak darabokra szednek - de aztán fordul a kocka...

Még egy. A keserű végbe beleírtam a múlt évtized egyik legrémesebb bűnesetét is. Talán soknak tűnik ez így, de egy kicsit visszatükrözi a valóságot, és bizonyítja, hogy ebben az országban tényleg mindenféle szörnyűség megtörténhet.

A fészerben

- játékfilm szinopszis -  

Főbb szereplők:

Riporternő

Szerkesztő

Operatőr

Sofőr

Lány

Öregasszony

Hivatalnok

Polgármester

Titkárnő

Falusiak

A kamera által vett képet látjuk real-time.

Riport közben vagyunk a egy közigazgatási hivatalnok irodájában. A Hivatalnok épp azt magyarázza, hogy a szociális hálón előbb-utóbb mindig felakadnak a csicskáztatók. A Riporternő rákérdez, egész pontosan mit jelen a szó: „csicskáztató”. A Hivatalnok elmondja: rabszolgasorban, félállati létben, fészerben, pincében bezárva tartott kisemmizett falusi lakos. A gazdagabb, tehetős falubeli alamizsnáért megalázó fizikai munkára kényszeríti.

A Riporternő tudakolja, hol a leggyakoribb a jelenség, mivel szeretnének egy élő-két példát felvenni a kereskedelmi tévé riportműsorához.

A Hivatalnok lekapcsoltatja a kamerát, ám az Operatőr csak leteszi azt az asztalra, nem nyomja ki. A férfi, akit egészen elbűvölt a Riporternő, elmondja, hogy hivatalosan nem tudnak ilyen esetekről – de menjenek fel északra, *** környékére, ott – a névtelen bejelentések szerint – szép számmal találni ilyen dolgokat. Figyelmezteti őket, hogy a „tartók”-kal (vagyis a csicskáztatókkal) vigyázzanak, durva, kellemetlen emberek, ha kiderül, mi járatban vannak, könnyen bajuk eshet.

Benzinkút. A kocsibelsőből a tankoló illetve cigarettázó Sofőrt és Szerkesztőt veszi az Operatőr, majd ráközelít a mellette ülő, laptopjába író Riporternő dekoltázsra. Az észreveszi ezt, rászól. Az Operatőr értetlenkedik, felemlíti a múlt hétvégét. A Riporternő zavarba jön, azt válaszolja, az tévedés volt. Az Operatőr nem hiszi, ahogy azt sem, hogy egy ilyen idióta baromba, mint a Szerkesztő, szerelmes a Riporternő. Szerinte a férfi ki fogja használni, aztán otthagyja, mikor érdekei úgy kívánják.

Beszáll a kocsiba a másik kettő. A beszélgetés félbeszakad, a Szerkesztő megérez valamit, féltékeny lesz, tüntetőleg megcsókolja a Riporternőt. A Sofőr az Operatőrre kacsint – láthatólag mindent ért.

Autópálya, a Szerkesztő elbóbiskolt, a Riporternő ugyancsak. A Sofőr az Operatőrt figyeli a visszapillantóból, aki nagyon élvezi, hogy a nő a vállára hajtotta fejét. A Sofőr cigarettával kínálja a másikat, az elhárítja, mondván, leszokott. A Sofőr rákérdez, mióta tart, mire az Operaőr elmondja, csak egy alkalom volt, de teljesen belezúgott. A Sofőr szerint a lány is odavan a fiúért, de nem meri bevallani magának. A srácnak erőszakosabbnak kellene lennie, néha a nők titkon elvárják az ilyesmit. A másik igyekszik elterelni a figyelmét a témáról, rákérdez, mióta melózik már a csatornának.

A Sofőr válaszol – elég régóta, és ezalatt elég sok mocskot látott. Aztán elmesél egy sztorit, egy visszavonult kollégáról. A szeméthegyekről csinált anyagot, a Sofőr fuvarozta. Amit ott láttak, a hegyek közt élők degenerációja teljesen kiborította azt a másik riportert. Még inkább az, hogy ezeknek az embereknek is voltak parancsolóik, kapitányaik, akik élet és halál urai voltak. Egy ízben üldözőbe is vették őket egy klán fegyveresei. A Sofőr azóta egy katonai szuronyt tart az ülése alatt, nézze csak meg a srác. Az Operaőr előveszi, majd óvatosan visszadugja helyére.

A Sofőr folytatja: az a riporter az élmények hatására visszavonult, és elment a Vöröskereszthez melózni. Mi a tanulság? Ha durva dolgokat lát az Operatőr, inkább fordítsa el a fejét, ne nézzen a lencsébe, mert néha a téma, a látvány képes megváltoztatni egy egész életet. Fordítsa el a fejét, és fusson.

Útszéli parkoló, a Szerkesztő a gps-t nyomogatja, míg a Riporternő egy térképet tanulmányoz. Ellenkezik a véleményük, hogy merre kellene menni, végül az arrogáns Szerkesztő szava dönt. Hosszadalmas autózás után elérnek egy faluba.

A polgármesteri hivatal várószobája. Túlsúlyos titkárnő gépel, míg várakoznak. Az operatőr kimegy a wc-be, kifelé összeakad a Riporternővel. A lány elnézést kér a durvaságáért. Elmondja, mindent hallott a Sofőrrel lezajlott beszélgetésből. Az Operatőr megcsókolja, a lány hagyja magát, gyors, heves szeretkezés.

A falu polgármesterének irodája. Az illető kedélyes, víg figura, tréfálkozik a csicskásokon és a tartókon is. Hamar kiderül, a társaság rossz helyre jött, igaz, ebben ő is hibásak – a helységnévtábla leesett. A környéken van egy-két település, ahol történnek ilyesmik – meséli tovább a Polgármester, de ebben a faluban nem.

Az utca, rövid tanácskozás, mitévők legyenek. A Szerkesztő közben ismét a gps-t nyomogatja, próbálja kitalálni, hol lehetnek. A Riporternő kifakad – neki volt igaza a térképpel. A páros összevész, mire a lány a kocsma felé indul. A Szerkesztő beül a kocsiba, a térképet kezdi tanulmányozni. A Sofőrt küldi a lány után, az Operatőr követi őt.

A kocsma homályos belsejében a pultnál a Riporternő a második pálinkáját issza. A bent lévő férfiak dermedten figyelik. A lány kihasználja az alkalmat, és megkérdezi őket, tudnak-e valamit a tartókról. Pénzt ajánl az információkért. Senki nem válaszol, a Sofőr látja, feszült a helyzet, menniük kellene. Felszólítására végül a Riporternő kifelé indul, mellette a falon egy pohár robban szét. A Sofőr fedezi a visszavonulást.

Odakinn az után beéri őket egy lerobbant negyvenes férfi. A kocsmából követte őket. Elmondja, hogy némi juttatásért elviszi őket egy öregasszonyhoz, aki tud mesélni ilyen dolgokról. A Riporternő rááll a dologra, követik a férfit.

A Szerkesztő bezárja az autót, majd velük tart.

Faluvégi lerobbant kis házikóhoz érnek. Odabenn a lány kifizeti a férfit, aki bemutatja egy koszlott Öregasszonynak a csapatot.

Az Öregasszony zöldséget pucol leveshez. Elmondja, a ház körüli munkákban segít neki egy Lány a szomszéd zsákfaluból. Ott valóban vannak olyanok, akik rabként tartják a szomszédjaikat. A Lány gyakorta mesél neki ezekről az áldatlan állapotokról.

A sparhelten kialvóban a tűz, az Operatőr ajánlkozik, hoz be fát.

A farakás a hátsó udvarban, egy fészer mellett van. A favágó tőke oldalára vörös réteg, talán vér száradt rá. Míg a fiú fát pakol szakajtóba, zajt hall a fészerből. Mintha lenne odabenn valaki, árny moccan a deszka mögött. Beles egy résen, ám a félhomályban alig látni valamit.

Egy fiatal Lány riasztja meg az Operatőrt. Elmondja, itt szokta levágni a csirkét az öregasszonynak. Most is erre készül, az Operatőr inkább otthagyja, nem bírja a vért.

A Lány egy tálban friss, véres húst hoz be a házba. Megígéri, hogy sötétedés után átkalauzolja őket a falujába. Ott mutat egy-két házat, ahol valóban tartanak embereket disznóólban. Jöjjenek vissza egy óra múlva, addig kitakarítja a házat. Cserébe csak a Riporternő szép aranyóráját kéri.

A Riporternő inkább pénzt ajánl. A Szerkesztő félrevonja. Kiderül, tőle kapta az órát. A Szerkesztő szerint a sztoriért mindent fel kell áldozni. A Lány megkapja az órát.

A kis csapat visszatér a polgármesteri hivatalhoz. A Polgármester épp zárja az épületet. Amikor a Szerkesztő elmondja, mire jutottak, a kedélyes kis ember dühbe gurul. El akarja zavarnia a faluból a négyest, majd felháborodottan otthagyja őket.

Az autóval leparkolnak az Öregasszony faluvégi háza előtt. Várakozás. A Sofőrnek rosszérzése van a Lánnyal kapcsolatban, erről beszélget a Szerkesztővel. Közben az Operatőr csinál egy felvételt a Riporternővel a bekötőút előtt. A jelenetbe besétál a Lány. Az Operaőr felveszi őt is, miközben a Lány elmondja, nagyon érdekli a kamera, szeretne majd filmezéssel foglalkozni...

Gyalog indulnak el. A Lány nem akarja, hogy a másik faluban kiszúrják az autójukat. Egy ideig a kátyús úton sétának, majd benyomulnak az erdőbe, egy ösvényre.

Teljesen besötétedik, mikor kibukkannak a falu szélén. Kertek alatt, sáros dűlőutakon vezeti őket a Lány. Figyelmezteti őket, halkítsák le a mobilokat, bár azok úgysem működnek, mert az átjátszótornyok jó messzire, hegyek mögött vannak.  

Egy kerítés át mutat egy ólat, amiben állítólag tartanak valakit. Az Operatőr bemászik a kertbe, próbálja felvenni, de nagyon rosszak a fényviszonyok. Mikor a kamera saját lámpáját bekapcsolja, a hátsó udvarban fény gyullad. Kimenekül a kertből, és a többiekkel együtt futásnak ered.

Mikor ismét összegyűlnek az utcán, észreveszik, a Lány eltűnt. Továbbmennek, zajt hallanak – valaki nyöszörög, melyet ütések hangja tarkít. Egy kerítés résein át hamarosan megnézhetik a zaj forrását.

Egy megvilágított udvaron egy részeg férfi bottal veri a sárban előtte kúszó meztelen alakot. Az Operatőr mindent vesz, de Sofőr megszakítja a jelenetet – benyomul a kapun, és leüti az ütlegelőt. A többiek utána. A férfi ott reszket a sárban a lábuknál. Az Operatőr kamerafénye egy, a veréstől teljesen eltorzult arcú és testű, lesoványodott szerencsétlent világít meg. Amikor a Riporternő ki akarja kérdezni, mi történt vele, vonyítani, kiabálni kezd – láthatóan a testi szenvedés elvette eszét. A ház ajtajában megjelenik egy nő, majd visszabújik az épületbe. A kis csapat elhagyja az udvart. Az őrült kiáltozás sokáig kísérti őket.

Ahogy továbbmennek, egy megvilágított utcakereszteződésben véres zsákot cipelő alakot pillantanak meg. Az idegen is észreveszi őket, a zsákot eldobva menekülőre fogja. A Sofőr közelebb megy, belenéz a zsákba, majd döbbenten hátrál. A többek a sötétből figyelik. Hirtelen hárman rontanak társukra, baltával felfegyverzett falusiak. Agyonverik a Sofőrt. A csapat sikoltva, rémülten menekülni kezd. A Riporternő és az Operatőr egy irányba futnak. Kerítésen átmászva elbújnak egy kertben. Próbálnak telefonálni, de a mobilok természetesen nem érik el a hálózatot.

Ahogy a telek vége felé lopakodnak, egy láncra vert férfi támad rájuk. Nem engedi el a Riporternő kezét, ezért az Operatőr kénytelen egy kővel leütni, agyonverni. Visszafelé, az udvaron át kirohannak az utcára, ahol szemtanúi lesznek, ahogy a Szerkesztőt a falusiak sarokba szorítják, elviszik.

Felbukkan a Lány. Megígéri, eljuttatja őket a körzeti megbízotthoz.

Egy házba kíséri őket, ahol, miután belépnek, hirtelen minden fényt leoltanak. Az Operatőr a kamera lámpájával világít, látja, ahogy férfiak támadnak rájuk. Menekülni kezd, a padlásra bújik, itt a Lány várja, egy lapáttal leüti.

Innentől kezdve a Lány kezeli a kamerát. Reggel van, egy vasráccsal kettéosztott fásszínben, fészerben vagyunk. Az egyik felében az eszméletlen Operatőr fekszik, a másikban a Lányt hiába kérdezgető Riporternő áll. Férfiak érkeznek, megszemlélik a rabokat, majd rövid tanakodás után benyomulnak a Riporternőhöz, és némán, szó nélkül megerőszakolják. A sikoltozásra magához térő, megkötözött Operatőr ordítva kérleli, fenyegeti a falusiakat – két férfi hamarosan megunja, átmennek hozzá, lefogják, és egy lapáttal többször fejbecsapják. Ezután rájuk zárják a fészert.

Másnap a Lány rögzíti, ahogy az Operatőr a Riporternőt vigasztalja. Az nem szól, sokkos állapotban, a sarokba kucorodva néz maga elé. Délután megismétlődik minden. A Riporternőt megerőszakolják, az Operatőrt megverik a lapáttal. Miután „magukra maradtak” a Riporternő megszólal, elmondja, soha nem fogják őket megtalálni, mert rossz faluba jöttek, és senki nem tudja, hol vannak. Az Operatőr erre már nem tud mit mondani.

Következő nap láncon vezetik őket egy házhoz. Az Operatőr a fejére mért ütésektől még kába. Rongyot, vödröt kapnak, dolgozniuk, takarítaniuk kell. Mikor a Riporternő megmakacsolja magát, a gazdasszony egy bottal megveri. Az Operatőrt a ház ura sakkban tartja. A fiatalember sikálni kezdi a padlót, csak hagyják abba a másik verését, közben könyörög társának, hogy dolgozzon. Ám a Riporternő megtagadja a munkát, továbbra sem hajlandó dolgozni, mire a ház asszonya felhív valakit telefonon.

Az erőszakolók közül érkezik egy férfi. A Riporternő, mikor meglátja, könyörgőre fogja, és már dolgozna, de késő, a férfi a hajánál húzva kiviszi az udvara. Az Operatőr menne utána, de a ház ura leüti, félholtra veri őt.

Este nyers, véres húst kapnak a ketrecükben. Egyiken sem akarnak enni. Reggel a Lány rögzíti, ahogy a Riporternő mégis eszik valamennyit. A húsdarabok közt egy ujjat talál. Azonnal kihányja az ételt.

A nap folyamán a páros egy gazos területen takarít puszta kézzel. Az úton feltűnik egy láncra vert sántikáló alak – a Szerkesztő. Elvágták az Achilles-inát, illetve arcát teljesen összetörték. Kába, észre sem veszi a másik kettőt.

Ahogy délután visszafelé mennek az úton, ismét látják a Szerkesztőt. Fát hord egy udvaron. A Riporternő akaratlanul is megszólítja. A férfi ránéz, feleszmél. Egy hasábbal leüti őrzőjét, és megindul a Riporternő felé. Elbánik az Operatőrt és a Riporternőt láncon tartó másik falusival is, és nekilát kiszabadítani őket. A Lány elfut, távolról veszi a jelenetet. A Riporternő sírva kéri a Szerkesztőt, hagyja őket, meneküljön, hozzon segítséget, de az nem engedelmeskedik. Ekkor hátulról rátámad egy baltával az elsőként leütött falusi, súlyosan megsebesíti, és mikor el akarna mászni, dühből átvágja a Szerkesztő lábát térdben. Magához térő társa a vétlen Operatőrt veri félholtra.

A következő nap a Lány hozza a reggelit a Riporternőnk. Egy lábszár, félig megnyúzva. A ketrecben lévő elborzad, nem nyúl a húshoz. Az Operatőr vérbe fagyva fekszik saját ketrecében. A Lány töltésre teszi a kamerát, majd otthagyja a fészer sarkában bekapcsolva.

Látjuk, ahogy a Riporternő végül rászánja magát, és beleharap a levágott tagba. Undorát leküzdve, sírva mind őrültebben, dühösebben tépi a húst fogával, míg végül ki tudja szabadítani a sípcsontot. A hosszú, egyenes darabot elgondolkodva forgatja kezében, majd rálép, eltöri hegyesre.

Először a zárat próbálja kifeszíteni vele, aztán a padlót át akarja kiásni magát. Egyik sem jár sikerrel. Zajt hall, jönnek, a csonkot elrejti a szalma közé.

A kamera még mindig ugyanabból a pozícióból veszi, ahogy két férfi lép a fészerbe, ismét munkára akarják vinni a rabokat. A Riporternő a hegyes csontdarabbal ledöfi mind a kettőt. Kiszabadítja, és megpróbálja magához téríteni az Operatőrt, de az csak bambán, katatón módon néz maga elé. A lány végül bevallja neki, szereti és megcsókolja. A fiúba erre lassan kezd visszatérni valamiféle értelem, összeszedi magát. A Riporternő magához veszi, és kikapcsolja a kamerát.

Innentől kezdve objektív, külső kameranézetből látjuk rohanásukat. A hátsó udvaron át egy mellékutcába jutnak. Az udvaron a Riporternő talál egy kisbaltát. Pár sarokkal arrébb idős asszony bukkan fel velük szemben, vödörben vizet visz. A vödröt eldobva menekülőre fogja, a Riporternő utánafut, utoléri és agyonveri.

Visszatérve kába, vérrel borított társához, a maradék vízből lemossa a sebesültet. Az Operatőr némiképp magához tér.

A távolban, ahonnan jöttek, dudaszó harsan. Egy Lada dudáját nyomja különös ritmusban a fészerben ledöfött falusiak közül az egyik. A házakban mozgolódni kezdnek a férfiak. A Riporternő rájön, egy jelzést hallanak, sietniük kell. Támogatva, húzva, vonva társát megindulnak a falu vége felé.

Amikor majdnem belefutnak egy csapat üldözőbe, egy udvaron keresnek menedéket. Hátralopódznak az ólakhoz. Az egyikből szólítja valaki a Riporternőt. A Szerkesztő az. Mindkét lábát levágták, tehetetlenül fekszik odabenn. Kéri, ne hagyják itt, vigyék magukkal. A Riporternő megígéri, visszajönnek érte rendőrökkel. A férfi nem hisz neki, megfenyegeti, ha nem viszik magukkal, ordítani fog. A Riporternő csitítja, indulna. A Szerkesztő tényleg kiabálni kezd, mire az Operatőr elveszi a baltát a nőtől és agyonveri. Elveszi tőle az autó kulcsát, aztán a kerten át kijutnak a falu szélére.

A üldözőkre figyelve, árokparton bujkálva elérik a kifelé vezető betonutat. Pár száz méter múlva autó érkezik szemből. A másik falu polgármestere. Elmondja, azért van itt, mert aggódott gazdátlan autójuk miatt, és a keresésükre indult. Megígéri nekik, elmenekíti őket. Azonban az elátkozott falu felé, rossz irányba indul. A Riporternő a hátsó ülésről előrelendülve dulakodni kezd vele, elrántja a kormányt, fának csapódnak. A Polgármester súlyos sebet kap, homlokát összezúzza. Megjósolja nekik, soha nem fognak innen elmenekülni. Aztán rányom a dudára a faluban hallott különös ritmusban. A Riporternő csak nagy nehézségek árán tudja elhúzni a kormánytól, kivonszolni a kocsiból. Mikor a férfi ismét vissza akar mászni az autóba, az ajtót rácsapja a fejére, egyszer, kétszer, többször.

Az Operatőr lába beszorult a műszerfal alá. A Riporternő nehezen, az ülést hátrafelé nyomva kiszabadítja.

Közben szemből, a tartók faluja felől kis csoport indul meg feléjük.

Az Operatőr lábfeje teljesen összeroncsolódott, nem tudj járni. Elveszi a baltát a lánytól, és kilyukasztja a kocsi tankját. Aztán odaadja a Riporternőnek a másik autó kulcsát, és elküldi őt a fák közt futó gyalogösvényre. Meneküljön, ő majd feltartja a falusiakat. A Riporternő nem akarja itt hagyni a fiút, de az az érveivel meggyőzi. Neki már nincs esélye, és pont emiatt többek ők, mint a falusiak. A Lány sírva elindul.

Az Operatőr csomag cigarettát, gyufát vesz észre a kocsiban. Egy szálat a szájába rak, és a kocsi körül terebélyesedő benzinfoltba állva várja a közeledő falusiakat.

A Riporternő az ösvényen fut, amikor robbanást hall, hátranézve narancssága lángot lát a fák közt.

Eléri a másik falu határát, és az autójukat. Mielőtt elindulna, rátámad az Öregasszony házából kirontó Lány. A kocsiban dulakodnak, a támadó már majdnem megfojtja ellenfelét, mikor a Riporternő előveszi a Sofőr által emlegetett szuronyt, és a Lányba döfve, kimenekül az autóból. A másik kihúzza magából a pengét, és utána indul. A Riporternő hátrafelé menekül, a fészerhez, ahol egy fadarabbal leüti támadóját. Zajt hall a fészerből. Belép – odabenn egy iszonyatosan megcsonkított férfit talál.

A látvány hatására egy ásóval kivégzi, lefejezi az éledező Lányt, majd bemegy a házba, az Öregasszonyhoz.

Autóba szállva őrült iramban hajt végig a falun. Két-három településsel odébb elsodor egy kisfiút az út szélén. Míg próbálja kiráncigálni a gyereket a kocsi alól, a környező házakból köré gyűlnek a lakosok, a fiú kétségbeesett apja egy karóval támad rá. A Riporternő hiába tiltakozik, sajnálkozik, mind többen csatlakoznak, ütik, ahol érik, végül eltűnik a dühös falusiak gyűrűjében.

A kamerát gyerekek veszik ki a hátsó ülésről. Zárásként az ő amatőr, bohóckodó, vidám felvételeiket látni.

vége

A  2011-es év első feltöltött írása nem egészen horror, sokkal inkább tekinthető ismét egy Tar Sándor-os dolognak. Megszegve önmagamnak tett ígéretemet a Palócföld Mikszáth-pályázatára csináltam. Az egy millió forintos kérdés legyen az, hogy vajon nyertem e vele. 

Emlékszem, nyáron sokat bíbelődtem vele, és főképp a vége felé található nagy panorámakép tetszett aztán belőle. Ez a fajta felsorolásos, egy lélegzetes monológtechnika egy jó csomó műből visszaköszön, és mindig működik. Általában akkor találkozni vele, ha a narrátor elénk akarja tárni, miért is ilyen elszabott a világunk.

A brechti alapötlet csak arra kellett hogy kifordítsam, és a végére eldurvítsam az eredeti verzió bárgyú, nézőszuggeráló igazságosságát.

Most, újraolvasva, mégis azt érzem, van egyfajta hiány, egy megoldatlan egyenlet az egészben. Nem biztos, hogy ebből többet ki lehetett volna hozni, egyébként is, jobbára halvány utánérzete ennek, http://horrornovellak.blog.hu/2008/10/22/matyas_es_a_litera_hu, ami azért sokkal erősebb lett. 

Az ítélet

A polgármester már a parkolókban álló autókból tudta, hogy nehéz napja lesz. Ahogy megállt a hivatal előtt, oldalt, mert a másik kettő, a Pajero és a körzeti megbízott Lada Nivája elfoglalta a helyét, arra gondolt, inkább ki se száll, vagy tolatva, hátrafelé autózva egészen hazáig menekül. Hátha vissza lehetne forgatni az időt és a dolgok mentét, hogy ez a hétfő reggel ne így kezdődjön Nógrádsimonyban.

Aztán mégis kiszállt, és fújt egy nagyot, mint a bika öklelés előtt. A második szívinfarktus után mondta neki a doktor, hogy a helyes légzés nagyon fontos. Főképp az ilyen nagy, elhízott szervezet esetében, mint a polgármesteré. A doktor, egykori iskolatársa mindig csak mikszáthinak nevezte a beteg termetét, hozzátéve, nem a fiatal Mikszáthra gondol.

A polgármester mélyeket lélegzett, alulról felfelé töltve meg tüdejét, miközben besétált hivatalába.

Ott várták mind, az előszobában: Bóló, a körzeti megbízott, Kolossi, a falu és a vidék leggazdagabb embere és Csipa. Titkárnője idegesen rebbent közülük a polgármester elé, mire bokája felé kapott valami a szőnyegen.

Bóló lábánál egy lapos fejű, masszív alkatú kutya feszült a póráznak.

– Ez meg mi? – nyögte a polgármester végignézve a társaságon.

– Már nyolc óta itt vannak – sutyorogta Marika, de ő szelíden eltolta a nőt, egyenesen a körzeti megbízott felé fordulva: – Mi folyik itt?

– Tettenérés vitatott esete. Nem tudtam, mit csináljak – motyogta a magas, sovány férfi. A polgármester hat éve dolgozott vele, de nem látott még ilyen bizonytalanságot az arcán. Ekkor előlépett Kolossi, és órájára pillantva hadarni kezdett: – Lajoskám, én mondtam nekik, hogy megoldjuk okosba, de ez a majom – fejével Bóló felé biccentett –, mindenképp ki akarta kérni a te véleményed. Minta a lopás valami demokratikus izé lenne.

– Kávét? – kérdezte Marika a beálló szünetben, ám a polgármester csak intett hárítólag. Csipa elé sétált, és kissé oldalra hajolva alaposan megnézte a monoklit. A fiatal férfi összeszorított szájjal, de megállta, hogy szóljon, mivel tapasztalatból tudta, így jobban jár.

– El akart szaladni – motyogta Bóló. A polgármester ránézett, aztán szó nélkül bement irodájába. Marika egy ütemmel lemaradva követte, óvatosan becsukva maga mögött az ajtót.

– Mindenképp beszélni kívántak magával – mondta kétségbeesetten. – Főképp a körzeti megbízott úr.

A polgármester csitítólag intett, az ablakhoz ment, és lenézett a hátsó udvarra. A két munkás már nagyban dolgozott, forgott a betonkeverő, egyikőjük a garázsfeljárót locsolta öntözőből.

– Meddig tart egy ilyen betonozás? – nyögte a polgármester, behajtva az ablaktáblákat. – Szétmegy a fejem ettől a zajtól.

– Hozzak Algopirynt? – tüsténkedett Marika, aki közben a virágok földjét ellenőrizte ujjával. Aggodalmas arcot vágott, és ettől fehér, agyonhasznált kosztümjében olyan volt, mint egy öreg, csontos madár. A polgármester elnézte az asszony keskeny hátát, lapos fenekét, melyről régebben még fantáziált is, majd erőt vett magán, megköszörülte torkát, és dolgozni kezdett.

– Nem kell. Mi szél hozta őket? – kérdezte unottan.

– Zavaros történet – vallotta be Marika, noha szemüvegének csillogásából kitűnt, ő már teljes mértékben eligazodik az eseményeken. Mindig így csinálták: a nő kikérdezte az irodába érkező panaszost, reklamálót, tárgyalásra jövőt – majd a hallottakról beszámolt a polgármesternek, kommentálva, kiegészítve az információt.

– Mint tudja, Csipa harci kutyákat tenyészt – kezdte Marika.

– Nem csak tenyészt. Viadalokat is tart a kert végben – bólogatott a polgármester. – Még Gyarmatról is jönnek rá.

– Nem szép dolog. És a törvény bünteti – pillantott rá szemüvege fölött az asszony Már a kisasztalon lévő iratoknál volt, azokat rendezgette.

– Mit csináljon? Közmunkásunk van elég – a polgármester kihúzta az alsó fiókot, és vágyakozó pillantást vetett a palackra. Szilvapálinka, Lajos bácsitól. Hat hónapja nem ivott egy kortyot sem. – Mondtam Bólónak, nézze el a dolgot, mert különben Csipa is meg a családja is éhen hal.

– Igen, de most ebből van a baj – hümmögött Marika mindenttudóan. – Kolossi a saját udvarában csípte meg a fiút, majd miután az elszaladt, ráküldte Bólót, hogy a gyerek ellopta egy kutyáját.

– Kolossinak ilyen kutyája van?– kérdezte a polgármester értetlenül, és betolta a fiókot.

– Azt állítja, valami losoncitól vette, és hogy tenyészteni akar ő is, mint Csipa.

– Megtetszett neki az üzlet.

– És a konkurencia miatt ez a Csipa el akarta lopni tőle a dögöt.

A polgármester megcsóválta fejét. – Marika, maga nem szereti a kutyákat.

– Az ilyeneket nem – nézett fel az asszony szigorúan. Végzett, ezért leült az asztalka melletti bőrdívány szélére. Lábát illedelmesen összezárta, és a szöszöket kezdte szedegetni ruhája szövetéről. – Annyi mindent hallani ezekről, gyerekeket tépnek szét, meg ilyenek. Szerintem el kellene mindet altatni. Az előbb is, látta, hogy majdnem…

– Láttam – a polgármester békítőleg intett. – Bizonyára a maga karcsú bokája tetszett meg neki. – Kacsintott egyet, de a nő nem vette észre. – No jó, szóval, ez az egyik oldal. Mit mond a vádlott?

Marika cüccögött egyet, mint akinek gyerekes, ostoba dolgokról kell beszélnie. – Természetesen a régi szöveg. Csipa szerint a kutya az övé, a tavaszi alomból. Épp most erősödtek meg annyira, hogy kint tartsa őket. Na, hát múlt héten, egyik éjjel egy szukát – pont a legszebbet – elvittek az udvarából. Fülébe jutott, hogy Kolossinak új kutyája van. Elment megnézni, azonnal felismerte, és…

– …visszalopta – fejezte be a polgármester.

– Pontosan – helyeselt a nő.

A férfi kigombolta zakóját, és felvett egy tollat az asztalról. – Engedje be őket – mondta rövid tűnődés után, majd maga elé húzta a határidőnaplót, és úgy tett, mint aki jegyzetel. Közben csak két női mell körvonalát kezdte kerekíteni a pénteki naphoz. Ilonával akart találkozni, a kocsmárosnéval, délután. Három hónapja tartott a viszonyuk.

Érzékelte, hogy besorjáznak mind a hárman, a harmadik, a körzeti megbízott lába mellett ott szuszogott a kutya is. A polgármester előbb azt vette szemügyre.

Fekete, tömör kis jószág volt, pitbullra emlékeztető torz fejjel, nagy, széles marral. Ide-oda kapta fejét, a szőnyeget szagolgatta – egy marék ideges vibrálás volt az egész állat.

– Lajoskám, én tényleg sietnék – lépett előre Kolossi, majd egészen az asztalig jött, rátámaszkodott. – Van egy csomó dolgom, és nem akarok ezzel a tyúktolvajjal piszmogni. Nem kell, hogy megbüntessétek, már megkapta a magát – hátrabökött, Bóló irányába. – Csak a dögöt kérném vissza.

A polgármester abbahagyta a rajzolást, aztán a férfi kezeire nézett, melyek asztalán nyugodtak. Nagy, széles tenyere volt Kolossinak, szőrös, vastag hurkaujjakkal, melyek majd mindegyikén arany csillogott.

– Bocs – vette észre a tekintetet a vádló, és hátralépett.

– Azért előbb meghallgatnék mindenkit – kérte őt szelíden a polgármester.

– Nincs itt mit meghallgatni – legyintett Kolossi, majd ledobta magát a díványba, és elővette mobilját.

– Azt mondod, a tiéd a dög – mutatott a kutyára az asztal mögött ülő, mire Kolossi nem is nézett rá, a készüléket nyomkodva bólintott.

– Hazudik – lépett előre Csipa, mire Bóló határozottan megfogta vállát. – Neked nem osztottak – szólt rá érdesen.

– Te meg azt állítod, hogy a tiéd, és Kolossi ellopatta tőled – pillantott a fiúra a polgármester. Csipán gyűrött póló, piszkos farmer és papucs volt. A polgármester az asztalig érezte a savanyú szegényszagot, ami a gyerekből áradt. Nem nagyon követte a család dolgait, csak annyit tudott róluk, hogy az alvégen laknak, ő, a húga és a beteg anyjuk. Egyiknek sem volt állása jó öt éve.

– Mindenki tudhatja, hogy csak én tenyésztek ilyen állatokat – mutatott a kutyára Csipa. – Az egész falu tudja.

– Ez egy dolog – biccentett jóváhagyólag a polgármester. – De be tudod bizonyítani, hogy ez a kutya, pont ez – a tiéd? Van törzskönyve vagy bármi egyéb, amivel…

Csipa olyan bután nézett, hogy a polgármester inkább elhallgatott.

– A húgom megmondhatja – jelentette ki aztán a fiú, mire Kolossi felemelte kezét, mint aki jelentkezik. – Nekem meg a felségem, hogy a miénk – vigyorgott, majd felállt. – Na, hagyjuk már ezt – kérte túlzott rimánkodással a kutya elé lépve. – Ugye, hogy az enyém vagy bogaram…– azzal le akart hajolni, de ekkor a polgármester hirtelen megkérdezte: – Mi a neve?

Kolossi és Csipa pár másodperc után egyszerre mondta ki: – Gyilkos.

A gazdag ember kiegyenesedett, és egész közelről a fiú arcába bámult.

– Honnan tudja? Karcsitól? – kérdezte tőle Csipa dühösen. – Az egy söré’ mindent elmond a szomszédjairól…

Kolossi mozdult, mint aki ütni készül, mire Bóló, Csipa is hátralépett, a kutya pedig felmordult.

A férfi a magasba tartotta két kezét, majd mosolyogva a polgármesterhez fordult: – Talán jó lenne, ha kapna egy másik monoklit is…az egyensúly miatt.

A polgármester eddig mozdulatlanul, tűnődve nézte a jelenetet, most megköszörülte torkát, és kikászálódott az asztala mögül.

– Eszembe jutott valami – mondta a hármas elé lépve. Nagy, húsos ülepével nekitámaszkodott az íróasztalnak, kezét karba fonta, úgy folytatta. – Hogy miképp dönthetnénk el ezt a dolgot nagyon gyorsan.

– Milyen gyorsan? – pattogott Kolossi cigarettát kotorva elő zsebből.

– Nagyon – biccentett a polgármester, közben ujjával nemet intett. A másik leeresztette az öngyújtót, majd elfújta a lángot.

– Van egy régi és hatásos módszer – folyatta a polgármester most már mosolyogva –, amelyet már sokszor és sokan alkalmaztak igazságtételre. Nem épp törvényes, de ha elfogadjátok döntésként, szerintem nem is kell törvény elé vinni a dolgot, mert az néha kifacsarja az életet és az igazságot.

Bóló helyeslően felmordult, Kolossi pedig legyintetett.

– Tőlem mehet, csak végezzünk már – szűrte foga közt a szót.

A polgármester Csipára nézett. A fiú mocskos tornacipője orrát bámulta, de a beálló csöndre felriadt. Mikor a másik húsos arcába pillantott, a polgármester kacsintott egyet. Csipa azt gondolhatta, rosszul lát, mert zavartan elkapta tekintetét.

– Jól van, döntse el a polgármester úr – mondta aztán halkan a gyerek.

– Nem én fogom – mosolyodott el az, majd átnyomakodva köztük, fürgén megindult kifelé a szobából.

– Hanem ki? – hallotta maga mögött Bóló értetlen hangját.

– A kutya.

A szó ott visszhangzott mindhármójukban, míg leértek a hátsó udvarra. A polgármester a betonkeverőhöz sietett, és elégedetten kikapcsolta.

– Cigiszünet – vetette oda az értetlenül közeledő munkásoknak. – Vagy menjenek, igyanak valamit a vegyesboltban…

A két férfi morgott valamit, majd behúzódtak az árnyékba. Fent, az épületben kinyílt egy ablak, és a titkárnő dugta ki fejecskéjét rajta. A polgármester barátságosan intett neki, közben ajkaival artikulálva félhangosan felszólt: – Kávét.

Azok hárman, illetve négyen ott toporogtak a garázs előtti placcon. Jó nyolc méteres sugarú megtört kör volt, homokkal, sóderrel felhintve. A polgármester előbb Csipát állította az udvar felőli végébe, majd Kolossihoz sétált, és mutatta neki, hogy a fiútól a lehető legtávolabbi, átellenső pontra menjen.

– Meleg van, nem lehetne árnyékba? – morogta a férfi.

– Mindjárt végzünk – biztatta őt a polgármester.

– Itt már rágyújthatok? – kérdezte Kolossi gúnyosan.

A másik közben Bólóhoz caplatott, és a két férfi közti egyenes középpontjára húzta a kutyával együtt.

– Inkább ne. A saját érdekedben – vetette oda a fényben hunyorgó Kolossinak. Aztán hátrált pár lépést, míg bele nem ütközött a kerítésbe. – Nagyon jó lesz! – jelentette ki végignézve művén. A kutya a fülét vakarta Bóló lábánál, majd farára ülve lihegve hol Kolossira, hol Csipára figyelt összeráncolt homlokú fejével.

– És most? – kérdezte Bóló.

– Ti aztán nem vagytok színházbajáró csapat, mi? – vigyorgott a polgármester, majd köhögve nevetett is egy rövidet, végül megköszörülte torkát, és kieresztve zengő, mély hangját, így szólt hozzájuk: – A jelemre Bóló elengedi a dögöt.

Bóló szemét árnyékolva bámulta őt, hóna alatt diadalmasan terjedt egy izzadtságfolt.

– Ti pedig elkezditek magatokhoz hívni. Akihez előbb odamegy, azé a kutya – pillanatnyi szünetet tartott, diadalmasan megnézve magának mind a kettőt. – Ennyi az egész.

Kolossi kigombolta lila selyemingje felső gombját, majd leguggolt, és két kezét a földre támasztva válaszolt: – Kezdhetjük is.

A polgármester a fiúra nézett, aki lassan megcsóválta fejét. – Ez nem ilyen kutya – mondta a gyerek. – Nem az a barátkozós fajta. Ez nem jó ötlet.

– Tetszik vagy nem, ez van – vetette oda neki a polgármester, majd kiegészítette. – A kutya azt fogja csinálni, amit kell.

Csipa erre felkapta fejét, megnézte magának a guggoló Kolossit, majd a polgármestert, majd Bólót, végül az állatot, és aztán bólogatni kezdett, vagy inkább csak fejét ingatta. Majdnem mosolygott is hozzá, először a nap folyamán.

– Akkor kezdjük – kiáltotta a polgármester, és felemelte kezét. Bóló összerezdült, és lehajolt a póráz csatjához. Kolossi kissé előredöntötte felsőtestét, majdnem ráhasalva az udvar porára. Csipa meg hátrébb lépett egy óvatosat, és úgy maradt, állva, laza, hanyag tartásban.

– Kész? – kérdezte a polgármester mindenkitől.

– Gyerünk már – biztatta őt magabiztosan Kolossi, egyre csak a kutyát fikszírozva.

Sütött a nap, a munkások elnyomták cigarettájukat, Marika pedig ismét megjelent az ablakkeretben. Észrevéve a feszült pillanatot, szoborrá merevedett aggodalmas alakja, ahogy pár másodpercre minden mozdulatlanná dermedt az udvaron és a faluban. Nem ugattak az éhes kutyák, nem rozsdásodott a kerítés, nem bámulta a tévét a kamasz, nem nőtt a gyom az árokban, nem nyikorgott tovább a postás biciklije, nem rohadt a rég ültetett, metszetlen gyümölcsös gyökere, nem mállott tovább a vályog, nem döngtek a legyek, nem fogyott több hamis bor a kocsmában, nem sírt a csecsemő a cigánysoron, nem fájt a tanár gyomra a szünetben, nem számolta a nyugdíját a vénasszony a konyha tiktakoló sötétjében, nem ücsörgött udvarában tehetetlenül a férfi, nem ment ki az útkereszteződéshez a lány abban a rövid szoknyában, nem varrt szakadt gyerekruhát az asszony a limlomos ámbiton.

A polgármester elképzelte, hogy ez az igazság megfogható, reális és utolsó pillanata. Amikor végre arra és úgy használja tisztségét, ahogy kell. Feltartotta csillogó képét a fénybe, majd lehunyta szemét, és leengedte a karját.

Ebben a pillanatban Bóló kikapcsolta a pórázt, mire Kolossi éleset kiáltott: – Gyere apuhoz!

A kutya felkapta fejét a hangra, észlelte a földre feszülő alakot, és hatalmas lendülettel nekirontott. Úgy szökellt, mint egy kenguru, és mire Kolossi eszmélt, már rajta is volt. A férfi maga elé tartotta a kezét, avagy inkább előre nyújtotta, mint aki ölbe akarja kapni az állatot. Az arcán azonban a győzedelmes vigyor meglepett grimaszba fordult, mikor a kutya a tenyerébe mart. Aztán besiklott karjai közé, és nekiesett az arcának.

Kolossi először ellökte magától, aztán épp csak annyit tudott sikoltani, hogy – Szedjétek le! – mikor már a földön is volt, és pókmászásban hátrálva menekült. A kutya ott kapaszkodott mellkasán, és áldozata hiába ütötte vicsorgó fejét, végül csak elérték őt a gyöngyházfényű, apró fogak.

Kolossi felüvöltött, bal orcájából vér serkent a harapás nyomán.

Ekkor eszméltek a többiek. Bóló sután a harcolók felé lépett, a munkások hátráltak, egyikőjük feldöntött egy fémvödröt. A csörrenésre mind odakapták fejüket, még a vérmaszatos pofájú kutya is.

– Bocsánat – motyogta a férfi kábán. A polgármester kapcsolt legelőbb, a betonkeverő előtti szerszámokhoz sietett, és felragadott egy lapátot.

Ekkor már Kolossi is állt, a kutya pedig lába szárát támadta. A férfi feléje rúgott, de elvétette, az állat jobbról körétekeredett, és lábikrájába mart. Kolossi felsikoltott. Bóló a kutya mögé lépett, megfogta a farát, mire egy vicsorgó száj lendült felé. A körzeti megbízott azonnal hátraugrott.

A kutya nem törődött tovább vele, visszaperdült áldozata felé. Kolossi már egészen a falig szorult, összegörnyedve, ágyékát védve leste az erejét gyűjtő támadót, amelyen minden izom megfeszült, és mint az acélrugó, összetömörült egy ugráshoz készülő csomóvá – mikor lezúdult rá a lapát, és elsöpörte.

Az állat fél métert repült, de azonnal talpra perdült, és indult is új ellenfelére. Azonban a polgármester sem tétovázott – újból lesújtott, pont a lapos fejre. A kongó ütésre a kutya megszédülve hátrált, mire a következő lapátsuhintás bordáit érte. Ekkor már felvinnyogott, és farkát behúzva, lehasalva méregette az elé tornyosuló férfit.

– Megnyugodtál végre? – lihegte a polgármester. Kolossi elbicegett mögötte, hátulról pedig megszólalt Csipa. – Ne üsse már!

A polgármester nem vette le szemét a fenevadról, úgy válaszolt: – Pedig megérdemelné. Ilyen szörnyeteget még nem láttam.

– Az erőből nem ért, csak a szép szóból – közeledett a fiú, majd nagyot kiáltott.

A polgármester felpillantva már csak a csákány lendülő élét láthatta. Kolossi a kutya háta mögül támadt, így az állatnak esélye se volt kitérni. A szerszám éle a gerince mellett szögezte a földre. Egy pillanatig csönd ült köréjük majd az eb felvonyított, és tekerni kezdte magát a vas körül, vért sajtolva a homokba. Kolossi leköpte, és hátrébb lépett. – A kurva anyád – sziszegte zsebkendőt tapasztva lábikrájára. Arcán pár centis seb piroslott, vér csöpögött belőle a földre.

Csipa akkor ért a kutyához, mikor az épp belefáradt a fájdalomba. Leroskadt a mozdulatlanná merevedő test mellé. Az állat üveges szemmel bámult rá, zihálva lélegzett, majd kettőt rándult, és kimúlt.

Kolossi megtapogatta szájsebét, aztán ismét kiköpött, véreset. Végignézett a tetem fölött álló polgármesteren, a földön guggoló Csipán, és a lassan közelebb lépő Bólón.

– Na jó – motyogta, és megindult. A két munkás kitért útjából.

– Fent, az irodában van kötszer – szólt utána a polgármester, de a férfi vissza se nézve, sántikálva otthagyta őket. Pár pillanat múlva dühösen felbőgött a Pajero motorja.

– Ez most mire volt jó? – nézett fel Csipa a polgármesterre. Az hátranyújtotta a lapátot az egyik munkásnak, megtörölte gyöngyöző homlokát, majd felnézett a napra. Csöndben odaszólt a gyereknek: – Vidd innen a dögöt – majd visszament az épületbe.

A titkárnő épp bekapcsolta kávéfőzőt, mikor lihegve felért az előtérbe.

– Mi történt? – kérdezte az asszony kezét törölgetve egy élre vasalt ruhával.

A polgármester benyitott az irodájába, és egy pillanatra megállt a küszöbön. Tekintete átsuhant az ismerős dolgokon, hogy aztán az íróasztalon állapodjon meg.

– Igazságot tettünk – szólt hátra jó hangosan és elégedetten, mert tudta, most megérdemel egy kupicányit a pálinkából.

 vége