Egy regény elindul, és nagy reményekkel tekint a jövőbe. Korábban már írtam (http://horrornovellak.blog.hu/2009/08/17/38_nappal_elotte) a nem túl eredeti, de sok lehetőséget magában rejtő ötletemről: meteor fog kinyírni mindenkit a Födön x idő múlva. A világ tudomást szerez a végítéletről, és mindenki másképp póbálja túlélni a hátramaradt időt. Na, most, sok hezitálás, ötletelés, némi szinopszis és karaktergyártás után - elkezdtem. Igazából a legnagyobb gondot a nézőpont/narráció és a szöveg általános stílusa adja. Az E/3 nagyon elidegenítő lenne, s az olvasó kevésbé tudná azonosítani magát a dolgokkal. Ezért aztán E/1-ben kezdtem, mert a főhős egyébként is egy általános figura, maga az Ember, a kisember, a hétköznap karaktere, aki tud kellően objektív maradni. A stílusnál most példaadó a legutóbbi olvasmányélmény, Rubin Szilárd Csirkejátéka. Csak ajánlani tudom ezt a több mint negyven éves remeket, roppant könnyed, egyszerű, ám lenyűgöző nyelve miatt.

És akkor most íme az első fejezet első oldalai, az én készülő regényemből:

20 nap

– részlet –

20. nap

Erre varrjatok gombot, barátaim a végben.

A Szabad Végítélet Rádió adásából

Nehéz volt megítélni, hogy a férfi a szobában, kit akar megölni.

– Menjetek a pokolba! – kiabálta. – Vagy inkább gyertek csak be bátran…

A rendőr az ajtókeret túloldalán izzadtra szorította pisztolyát, és csak nyeldekelt. Húsz év körüli, kerek képű fiú volt, igazából egy zöldségespult mögé illett volna. Tőle fél méterre golyónyomok roncsolták a bejárati ajtó fáját.

– Nézze, mi csak azt szeretnénk, ha abbahagyná a lövöldözést. A szomszédjait zavarja – kiabáltam be a hozzám legközelebb eső lyukon. – Megsérülhet valaki, és akkor…

Újabb lövés dörrent, mire elkaptam a fejem, de még így is éreztem, hogy valami a szemembe csap. Riadtan belenyúltam, ám ujjaimon nem piroslott semmi. A golyó a folyosó szemközti falába fúródott. A rendőr is a lyukat vizslatta, talán azon tűnődött, hova vezet.

– Ez így nem fog menni – suttogta aztán felém.

– Gyertek csak be, ne onnan szövegeljetek – kiabálta ki a férfi. Vastag, gonosz hangja volt. Egy atlétatrikós, tetovált, borostás arcú alakot képzeltem mögé. – Próbáljátok meg. Azt hiszitek, van vesztenivalótok? És nekem? Gyertek, essünk már túl rajta.

A rendőr valamit motyogott az adóvevőjébe. Másik kezében remegve táncolt a fegyver.

– …idefenn vagyunk…nagy tűzerő…nincs lift…egy Angyal is…– hallottam ki suttogásából. A lakás odabenn hirtelen gyanúsan csöndes lett.

Amikor ideértünk, a kőbányai lakótelep egyik panelmonstrumának hatodik emeletére, úgy tűnt, odabenn, a 62–ben baltával végeznek lakberendezést. Fa és üveg zuhogott a padlóra, ajtók dőltek, csempe hullott. Az ajtót három zár védte, s mikor kísérőm próbálta betörni őket, megérkezetek a lövések.

De most e csönd vészjóslóbb lett mindennél. Láttam, hogy alkalmi társam nem veszi észre, és tudtam, ez baj, nagy baj.

Oldalt, a folyosón résnyire nyílt egy másik ajtó, göndör, ősz fürtök bodorodtak ki rajta.

– Menjen vissza! – suttogtam az öregasszony felé. A rendőr is felfigyelt rá, intett neki pisztolyával mire a vénség visszahúzódott a 64–be.

Ekkor vettem észre a kart, és a pisztolyt.

Pár pillanatra szólni se bírtam, és ez elég volt a gyilkossághoz. A kéz odabentről, az őrült lakásából tekergődzött elő, a benne lapuló ezüst, forgótáras fegyver egyenesen a rendőr halántékára célzott. Az még mindig a 63–as számú lakásajtó felé lesett. Ez volt az utolsó kép, amit látott a földön.

Mikor a támadó karja felé nyúltam, eldördült a lövés, és az idő lelassult.

Láttam, vagy látni véltem a golyót, ahogy átégeti magát a levegő rétegein, beleütközik a  hajas fejbőrbe, és befurakszik a csont lemezi alá. Láttam még szemem sarkából a vér és más dolgok spriccelését, egy kiugró szemgolyót, egy elomló testet. Amint megragadtam, éreztem kezem alatt a gyilkos kar merevségét, a test súlyát, amit magam felé húztam, át az ajtó résén. Odabentről egy zavart, sovány tekintet szondázott, hörgő, meleg lélegzet csapott rám. Mintha egy sárkány odújába néztem volna, mögötte csupa rom és ideges mozgás volt a sötét lakás. Aztán a férfi ujjbegye az elsütőszegre csúszott, és kattanva húzott egyet rajta. A pisztoly hengerje fordult egyet, új, nekem szóló lövedéke illesztve a torkolatcső elé.

Visszaállt az idő rendje.

Próbáltam elfordítani a fegyvert tartó kezet, és kirángatni őt a lakásból. Azonban bármilyen inasnak és vékonynak is tűnt támadóm, beékelte magát az ajtóba. Mintha egy gyökeret avagy nagyra nőtt répát akartam volna segítség nélkül kihúzni a földből. Pedig hátam mögött már léptek dobogtak a lépcsőházban. Tudtam, újabb Angyalok vagy rendőrök érkeznek, talán időben, talán elkésve, két halotthoz. A fegyver hol arcom felé ingott, hol a padló, hol a mennyezet irányba. A férfi lihegett és nyögött, de szeme minduntalan a megfelelő célt kutatta rajtam.

– Minek védekezel? – suttogta most rekedten. – Nem mindegy, te bolond? – Olyan meggyőző volt, amit mondott, ám erőszakossága csak viszolygást ébresztett bennem. Amikor azonban másodszor is a torkom felé ingott a pisztoly vége, rájöttem, vesztésre állok. Ha túl akarom élni e napot, taktikát kell váltanom. Lendületet vettem, és az ajtóba rúgtam. Erre nem számított. Hátrarogyott, és közben akaratlanul is elsütötte a pisztolyt.

Éles ütés érte a vállam, és eszembe villant az összes sérülés, amit az elmúlt napokban láttam. A nyílt törések csonkjai, a viaszfehér, tekergődző belek, a véráram cipőm körül, az inak és szervek sokszínű kavalkádja. Tudtam, semmi fontos nincs a vállamban, mégis rettegtem, hogy ezzel vége. A férfi eltűnt odabenn, én pedig a fal mellé dőltem, biztosnak hitt fedezékbe. Óvatos árnyak közeledtek a folyosón. Felnyúltam a sebhez, kezem ezúttal véres lett. Melegen és puhán lüktetett a lyuk ujjaim alatt.

– Benn van – nyögtem a közeledők felé. – Fegyvere van, még legalább négy golyóval.

Két rendőr ért oda hozzám, mögöttük lemaradva még egy harmadik lopakodott. Egy nő.

A rendőrök megálltak halott társuk felett, szótlanul bámultak le rá, lesték az agyvelőt a falon, majd kiélesítették a fegyvereiket. Az egyiknél egy géppisztoly volt, a másiknál egy furcsa, rövid vadászpuska.

– Bemegyünk uram! – kiabált be a puskás. – De nem azért, hogy letartóztassuk.

– Uram! – kiabált be a másik is. – Meg fog halni.

A harmadik rendőr odaért mellém. Gyenge, édes illat csapott meg. Aranybarna haja laza kontyban libbent elém.

– Hagy nézzem – mondta sebemnek a nő. – Á, ez csak karcolás – Biztatott azonnal. Halottsápadtan bólintottam.

– Fogják be a fülüket – tanácsolta oldalról a puskás, és mi így tettünk. Aztán megszólaltak a fegyverek, és a pokol lecsapott a bent lapulóra. Fél percig sem tartott. A kettős folyamatosan tüzelve benyomult a lakás mélyébe, és aztán a géppisztoly végigkattogta a szobákat. Helyiségről helyiségre járt a gyilkos nyomában, mígnem egy jajszó elvágott minden hangot. Ekkor utánuk mentem.

– Hova megy? – kiáltotta a nő. –Veszélyes…

Nehéz lőporfüst terjengett odabenn. A leengedett redőnyökön száz és száz lyuk vágott mintát. A délutáni nap most dárdákat dobott át rajtuk, megvilágítva a közös pusztítást. Minden bútor halmokba hasogatva roskadt a padlóra, felettük párnák pelyhei kavarogtak. A szétdobált ruhák virágfölddel, csempedarabokkal és üvegszilánkokkal keveredtek. Az őrült igyekezett e dolgokat a sarkokba felhalmozni, míg a szobák közepén apró máglyakezdeményeket rakott fadarabokból.

Valamiért a fürdőszobához értem. A kádban halovány testek feküdtek rakáson, kisebbek és egy nagyobb.

– A családja – motyogta mögöttem valaki. Megtántorodtam fordulás közben. A puskás volt, arcát törölgette egy zsebkendővel. Fegyvere ernyedten szegeződött a padlóra. – Már rég kinyírhatta őket.

Én is éreztem az ismerős, édes szagot. Az elmúlt napokban jó pár eltitkolt öngyilkosságot fedtem fel.

– Ott van – mutatott egy ajtó felé a puskás, noha nem is kérdeztem.

Betántorogtam a szobába, közben éreztem, mellkasomra folyik a vérem.

A férfi a földön feküdt, összegömbölyödve, mint akinek a hasa fáj. Valóban ott találták el. Fölötte a géppisztolyos állt, fegyverét tüzelésre készen tartva. A haldokló állkapcsát ugyancsak golyó járta át, szeme kábán vizslatta a szőnyeg mintázatát.

– Jaj – nyögte most. – Végre…

Leguggoltam hozzá. Láttam, fegyvere másfél méterre, elérhetetlen távban csillog.

– Mi mond? – kérdeztem tényleg kíváncsian. Felettem a rendőr felhorkant.

– Végre megtettétek – nyögte alig artikulálva hernyóember. Kinyúlt, megfogta bal kezem, erőtlenül, hálásan megszorította. Kézfején furcsa mintázatú égésnyomot vettem észre.

– Mit? – nyögtem sarkamon imbolyogva, noha tudtam, miről beszél.

– Végre bejöttetek – magyarázta türelmetlenül a hasbalőtt gyilkos. Kissé felemelte fejét, hogy lássam, alatta mennyi vér gyűlt össze. – Ezt akartam. Hogy valaki megcsinálja…

– Ebben ne reménykedj, pajti – morogta a géppisztolyos, és valamit igazított a fegyverén. Felálltam, nem túl gyorsan, de még a lövés előtt. Az ívben feszülő gerincet érte. A fekvő összerándult, és felüvöltött. Egy szürke póló volt rajta. Most elöntötte a fájdalom kontinensének kusza, vörös térképe.

– Ez lebénítja – magyarázta a küszöbről a puskás rendőr. – De nem öli meg. Azt remélte, hogy valaki hazavágja. Ő megcsinálta a családját, de önmagára már nem volt mersze.

– Mind ilyenek – köpött a géppisztolyos a szőnyegre. – A végére elfogy a bátorság. De mi nem teszünk szívességet az ilyeneknek.

Lehajolt a haldokló füléhez: – Hosszú és lassú lesz, barátom, talán éjfélig is eltart. – Csodáltam, hogy a hangja közömbös marad.

A rendőrnő lépett be, és odasietett hozzám.

– Hogy van? – kérdezte némileg aggódva.

– Vidd be valahova – kérte őt a puskás kifelé indulva. Mellette feltűnt egy, az Önkéntes Segélyszolgálat mellényét viselő kollégám is. Idős, szemüveges asszony volt. Gyakorlott tekintettel felmérte a szobát: – Ennek az embernek segítségre van szüksége – állapította meg a fekvőre pillantva. Szeme megakadt rajtam: – Minden rendben?

– Nem mondanám – sóhajtottam. A rendőrnő közben vállamon motozott valami rögtönzött kötésfélével.

– Az a mocsok ott marad a padlón – szűrte foga közt a szót a puskás. Társa már el is tűnt.

A ÖS–es asszony végigmérte a rendőrt, majd megvonta vállát.

– Segítsek? – kérdezte rám pillantva.

– Majd én beviszem a Szent Andrásba – bólintott sebkötözőm. – Úgyis van ott egy kis dolgom…

Az asszony biccentett, köszönt, és kiment. Mind követtük. Odakint ráhajtottuk az elnémult lakásra az ajtót. A folyosón csendben hűlt a halott, a puskás férfi ott maradt mellette, míg megérkeznek a rokonai.