A lényeg a tömörítés. Szikárság, pontosság. És ismétlés. Ezeket a stílusjegyeket kedvelem. Az alábbi írásban nagyjából pontosan megvannak, de még az élvezhetőségen innen. Nincs kedvem megírni a világ legrövidebb horrortörténetét (ami persze egy "!" lenne..:)), sem horror egyperceseket gyártani. Az ötlet és a sztori teret kér, hogy éljen, lélegezzen. Úgy vettem észre, három oldal alatt megfullad. A regény viszont már olyan nagy, sík területet követel, amit még mindig fárasztónak tartok bejárni.

Éjjeli ügyelet

Agyag hol a combjából patakzó vért, hol a dokit nézte.

– Meg fogok halni? – kérdezte feltűnően nyugodtan, szinte közömbösen.

– Dehogy fog – morogta a fiatal orvos, miközben a sebben turkált egy fogóval. Aztán a mellette álló tehetetlen nővérre pillantott: – A francba. Nincs meg. Nincs meg a golyó. – Az M. utcai kórház baleseti sebészetén voltak. Hajnali két óra tájt járt az idő.

– Hogy történt? – kérdezte a nővér, mikor látta, hogy Agyag távolodik.

– Fegyvert tisztítottam. Elsült – motyogta az lila szájjal.

– Ilyenkor? – bukott ki a doktorból, de nem várt választ, helyette új fogót vett a tálcáról.

– Értesítenünk kell…– folytatta volna a lány, de a nagydarab férfi kinyúlt, megfogta kezét: – Kérem, ne. Nem szükséges.

Három nagy értékű bankjegy maradt a nővérnél. Agyag már nem is figyelte további sorsukat. Ennyi elég kellett hogy legyen. Ismerte az orvosok és a nővérek fizetését. Nem látta, hogy kettős, kik a vérrel összemocskolt ágya mellett ügyködnek, gyors pillantást váltanak. A doktor biccentett, mire a nővér kiment.

– Ne szóljanak senkinek...– kérte még Agyag. Eltelt valamennyi idő, talán évszázadok.

– Tudja valaki, hogy itt van? – kérdezte aztán a doktor, miközben egy csővel elszívta a vért a seb tetejéről.

– Nem – mélázott Agyag. Hirtelen minden szürke lett, aztán tompa és selymes. A doktor érintése sérült combján olyan volt, mintha egér motozna bőrén. Balra nézett, és még látta, hogy a nővér ellép az infúziós palacktól.

– Mit adtak be nekem? – hörögte a fekvő, de úgy tűnt, hangja nagy csomó vatta mögül szólt. Egyik zöld ruhás se válaszolt. A nővér a fali telefonkészülékhez lebegett.

Agyagra ekkor rázuhant a sötétség.

Hideg, szomorú helyen ébredt. Egyetlen neon világította meg, mely egy kávéscsészékkel, szikékkel és kitöltetlen nyomtatványokkal zsúfolt asztal felett égett. 

Agyag megemelte bal majd jobb karját. Aztán fél könyékre támaszkodva felült. Bőre alatt hideg fémet érzett.

– Hol vagyok? – nyögte. Kiszáradt szájában nehezen forgott a nyelve. A levegő hűvös volt és édeskés hipószagú. Ahogy körbenézett, megértette, miért.

A boncteremben volt. Balra tőle, az ajtón túl ott sorjáztak a hűtőtepsik. A fal előtt letakart hordágyon egy test hiányolta a lelkét.

– Jézusom – sóhajtott Agyag, és lenézett a combjára. A melegítőnadrágot levágták bal lábáról. Sebében alvadt vér sötétlett.

– Nem néz ki túl jól – szólalt meg az idegen. Lassan beszélt, öreg, halk hangon. Agyag azon kapta magát, hogy akaratlanul is felé fordul.

– Ki maga? – kérdezte. – Orvos? Vagy valami halottkém?

– Úgy érzi, meghalt? – Az árnyék elindult felé, és fénybe lépett.

Fekete öltönyös, középkorú, jellegtelen arcú férfi volt. Még a nyakkendője is fekete volt, csomójában apró kő csillogott.

– Maga néz ki úgy, mint egy gyászhuszár. – Agyag próbált röhögni a saját viccén, de mintha hat liter víz szorult volna tüdejébe.

– Az lehet – ismerte el a férfi, és elegáns ezüst cigarettatárcát vett elő. – Kér? – kínálta a sebesült felé, de az csak fejét rázta, majd hunyorogva nézte, ahogy rágyújt. Csupa izom teste tehetetlen pózba dermedt, hiba próbálgatta magát, moccanni se írt. – Lehet itt dohányozni? – kérdezte aztán, csak hogy megtörje a csendet. A férfi felelt volna, de ekkor nyílt az ajtó, és belépett a fiatal orvos. Mikor észrevette, hogy Agyag eszméleténél van, vissza akart húzódni.

– Hé, dokikám! – szólt rá a fekvő. – Mit adtak be maguk nekem? Nem érzem a testem…

Az orvos kényszeredetten közelebb lépett, és egy gyors pillantást vetett a sebre, majd az idegenre: – A műtét mellékhatása lehet – vonta meg vállát.

– Milyen műtét? A seb még nyitott…itt fekszem a hullák közt…miről beszél? – Agyag érezte, hogy a dühvel visszatér belé az élet. Legszívesebben szétmorzsolta volna ezt a mitugrászt, de jelen helyzetben erre nem volt remény.

– Fent nincs hely. Egy kicsit bírja ki – monda az orvos, de már az öltönyöst nézte. Az mozdulatlanul figyelte a párbeszédet, most zsebéből fényes csattal összefogott pénzt húzott elő, és az orvos felé nyújtotta: – Nincs semmi fertőzése, ugye? HIV, hepatitis, Lyme? – kérdezte öreg hangján. Az orvos elvette a pénzt, megrázta fejét, és ekkor megszólalt a csipogója. Lerántotta az övéről, rápillantott. – Hív a kötelesség – jelentette ki hátrálva. – Akkor én most magukra hagyom az urakat – tette még hozzá, és kisietett.

Agyag értetlenül nézte a záródó ajtót, majd elkáromkodta magát: – Mire célzott ezzel? – fordította fejét az öltönyös felé. Nyakizmai recsegtek-ropogtak az erőfeszítéstől. – Talán te valami perverz, meleg állat vagy? – kérdezte egyre ingerültebben. – Ha közelebb jössz, átharapom a torkod.

Az öltönyös ekkor elmosolyodott, és megcsóválta fejét: – Nahát. Ezt én terveztem. –Szemfogai lehetetlenül hosszúnak és hegyesnek tűntek a gyér fényben. Agyag esetlenül pislogott, és ha lehet, még sápadtabb lett: – Mi van?

– Tudod, van egy egyezségünk a mentősökkel, tűzoltókkal, rendőrökkel és az éjszakában dolgozó orvosokkal – kezdte az idegen, és lassan megindult Agyag ágya körül, mint egy éhes farkas. – Ha úgy adódik, szólnak nekünk. És némi pénzért diszkréten elfordulnak, míg mi könnyítünk az áldozat szenvedésein. Többnyire olyan esetekhez hívnak, ahol már úgyis mindegy. Így mindenki jól jár. A nyálamban érzéstelenítő és fájdalomcsillapító van, bár azt hiszem, te kaptál valamennyi nyugtatót. – Megállt, leejtette a cigarettát, és rátaposott. – Ettől persze másnapos leszek, de ez van.

– Mi? – böffentette Agyag, miközben a folyosóról erősödő zajokra is fülelt. Úgy tűnt, segítség érkezhet. – Ki vagy te egyáltalán, ember?

Az öltönyös mélyen meghajolt, majd kiegyenesedve Agyag szemébe nézett, és így szólt: – Én a Psalmus klán sarja vagyok, hatodik Emporio a Vojniczh nemzetségből. Harcoltam Rákóczi mellett, és Kossuth futárja voltam. Megjártam az olasz frontot és a Don kanyart, de most már békében élek köztetek, ahogy a többiek is. Örülök, hogy…

Felpattant az ajtó, és két megtermett, bőrkabátos férfi lépett be rajta, maguk előtt tolva a fiatal orvost. – Mutasd a testét…– kiabálta az egyik vöröslő fejjel, de ekkor észrevette Agyagot.– Á, itt vagy! – szegezte rá hurkaujját. Másik keze eltűnt a kabátja alatt.

– Várj, várj, visszaadom az összes pénzt! – kezdte volna a sebesült, ám ekkor már egy pisztoly csövébe tekintett.

A másik férfi a fal mellé lódította az orvost, aki feldagadt száját tapogatva összegörnyedt. – Itt maradsz! – dörrent rá a felette tornyosuló, kinek kezében egy kés csillogott. Gyors pillantást vetett Agyagra, majd így szólt a pisztolyos társáshoz: – Lődd le, már félig úgyis halott.

A fegyveres erre eszmélt, és csodálkozva körbenézett: – Tényleg, mit keres itt, ha még él? – motyogta, majd a sebesülthez lépett, és meglökte vállát. Agyag esetlenül elterült a hideg fémasztalon. – No, hol a pénz? Könnyíts a lelkeden…– suttogta a pisztolyos.

– Figyeljetek, elmondom, de van még itt valaki. Nagyon veszélyesnek…– kezdte volna a fekvő, ám ekkor a pisztoly suhanó célzótüskéje vékony csíkban felszakította arca bal felét. Az ütés ívét a fémasztal pereme akasztotta meg.

– Kérdeztem valamit – mondta a bőrdzsekis türelmesen. Agyag vére lassan csorogni kezdett, mire a sötétből horkantó hang szűrődött a négyes felé.

– Mi volt ez? – fordult a pisztolyos felé a másik bőrdzsekis. A doktor ezt felhasználva gyorsan kisurrant az ajtón.

– Nem tudom – kezdte a pisztolyos. – Mintha állna ott valaki a sarokban.

Most már mind a ketten arrafelé néztek, míg Agyag tehetetlenül bámulta a sötét plafont. Hirtelen egy árny suhant el odafenn, majd valaki felsikoltott. Meleg folyadék fröccsent a sebesült arcába, aki ösztönösen felnyúlt, és letörölte.

– Gyere, te mocsok! – kiabálta egy hang, mire Agyag újra felküzdötte magát, és oldalt fordult. Fekvőhelye előtt sötét tömeg vonaglott, tőle nem messze letépett kezében ott csillogott a pisztoly.

A késes fickó az ajtó előtt térdelt, és nem volt feje. Nyakából, mint szökőkútból spriccelt a vére, és az öltönyös fölé tartotta száját, úgy nyeldekelte.

– Jézusom – suttogta Agyag.

Mikor a vérzés elállt, a test eldőlt, az idegen pedig visszasétált Agyaghoz. Vérfoltos arcát ingujjába törölte. Másik kezében lóbált valamit, amit hirtelen a sarokba vágott. – Hát, ez váratlan volt – mondta elégedetten.

– Azt hiszem, tartozom neked – köszörülte meg torkát a sebesült. A férfi merőn nézte őt pár másodpercig: – Látom, kezd enyhülni a nyugtató hatása – mondta aztán. Lábával türelmetlenül toccsantott egy vértócsában. – Igazából az a baj, hogy láttad ezt, és…– nem fejezte be, de Agyag megértette.

– Nincs más lehetőség? – kérdezte reménykedve, miközben teljesen felült, és borzongva mély levegőt vett. – Tudod, a filmekben van az, hogy az illetőt átváltoztatják egy ilyen harapással…

Nem fejezhette be, mert az öltönyös suhintott egyet karjával, mire Agyag torkán egy új száj nyílt. Odakapta kezét, de a vért nem tarthatta vissza. Megingott, és ledőlt az ágyról, egyenesen a hullára. Mikorra földet ért, visszatért hozzá a sötétség.

– Nincs – vont vállat a vámpír.    

vége