horror


2016. június 10. 21:33 - Valmont

A puszta országa

viztarozo.jpg

A történet - mintegy isteni igazságszolgáltatásként - szeretné folytatni az ebben a történetben felbukkanó kislány későbbi sorsát - bár nem biztos, hogy az idősíkok stimmelnek, főképp, ha figyelembe veszünk a másik kapcsolódást, az utalást a Soha Meg Nem Valósuló Első Magyar Horrorfilmre, mely ugyancsak el van rejtve benne. Alapvetően Anna alakja a halhatatlanság, a víz és a víz alatti lét miatt lett volna itt érdekes. A két figura nagyon előttem van, bár elhiszem, a tüzépes, aki Mozartot és barokk zenét hallgat a Toyota Hiluxában, az azért meredek, de soha nem feledem el a kilencvenes évek közepéről azt a vízvezetékszerelőt, aki Nyíregyházán a főbérlőmnek, szegény, butácska gyógyszerész asszisztensnek Proustot méltatta.

A kép: valóban megtörténik ez a csúfos eset most S. mellett, emberi mulasztás és vita okán pusztává válik az, mit hajdan víz borított. 

 

Szirén

 

ebihalak csókolják bíbor ajkam

hosszú hajam mint hínár lebeg köröttem

fenn játszi napfény reménye dereng

de sötét uralkodik az aljban

 

Amikor fél év hallgatás után Mandula felhívta Norbit, a másik azonnal tudta, hogy baj van, Mandulának ki se kellett mondania, amit persze aztán beleköhögött rekedt hangján a telefonba: – Baj van – majd krákogva hozzátette: – A víztározóból eltűnik a víz.

Norbi csak bámult maga elé bután, és először meg se értette a mondat jelentőségét, de aztán eszébe jutott a füzet, amit a bankban, egy széfben őrzött, és hirtelen rájött, hogy tényleg nagy, iszonyatosan nagy baj van.

– Hazamegyek – jelentette ki, és figyelte, hogy a csaj az ágyban megfordul. – Még ma.

– Az jó lesz – dörmögte Mandula. Norbert felöltözött, kirúgta a lányt, akit épp hogy csak ismert a klubból, ahol rendszeresen felléptek a bandájával, majd elment a bankba, kivette a füzetet a széfből, a bank melletti éjjel-nappaliban vett egy üveg vodkát, és elmetrózott a pályaudvarra. Megvette a jegyét, megitta a vodka harmadát a vécében, majd beült egy kávézóba, és kirakta a pecsétes, karcos asztalra a kék fedelű, vonalas füzetet. Keze mozdult, de nem nyitotta ki, még nem.

Norbi tizenöt éve, az érettségi után lépett le a városból, mely mellett most a víztározóból apadt a víz. Csak Mandulával tartotta a kapcsolatot a középiskolás osztályból, aki tüzépet nyitott, megszedte magát, elhízott, és tokáján örök borostával arra emlékeztette a zenészt, milyen lett volna ő maga, ha a városban marad. Norbi sovány, szinte girhes, hosszú hajú rocker volt, örökké, még nyáron is bőrdzsekiben és divatosan szakadt pólókban járt. Volt valami esetlen kiszolgáltatottság a barátságukban,  mely egy éjszakán alapult, a közös titok, a bűn, a víztározó éjszakáján, melyről azóta se beszéltek, de rendszeresen, évente legalább egyszer összejártak, többnyire Mandula házában, seggrészegre itták magukat, és közben felemlegették a régi szép időket, melyek egyáltalán nem voltak szépek.

Mandula mindig is felnézett Norbira, aki már a középiskolában is gitározott, egy időben tagja volt a Hosszú Kések nevű kölyökbandának, mely felgyújtotta a kultúrházat egy koncerten, aztán az egyetemi évei során több, ismert vagy kevésbé ismert rockegyüttesben játszott, hogy végül megalapítsa Halott Lány néven a saját zenekarát.

– Nem túl árulkodó ez a név? – aggodalmaskodott Mandula azon a nyáron, de Norbi csak a vállat vont: – Vezeklés – mondta csöndesen, és ezzel le is zárta a témát.

Mindig elküldte barátjának a cédéiket, majd később az mp3 formátumú letöltésekre mutató linkeket, majd még később a Youtube csatornájuk újdonságait, és Mandula lelkiismeretesen meghallgatta a számokat, bár nem szerette ezt a fajta zenét, ami a nyolcvanas évekbeli progresszív rockot és a hosszú, göndör hajú amerikai álmetál bandák érzelgős balladáinak hangzását vegyítette. Most is, még az állomás előtt várta Norbi érkezését, a Toyota terepjáró dolby hangrendszeréből Mozart szólt, bár újabban jobban kedvelte a barokk zenét a rendezettségen nyugvó bonyolultsága miatt.

Norbi négyre ért be, és ez jó volt, mert az alkonyi pír már megjelent a hegyek peremén, és Mandula eleve estére, az éj sötétjére tervezte azt, amit tenni készültek.

– Vettem gumicsizmát neked. Normál méret – nyitotta ki Norbertnek a csomagtartót, ő pedig  berakta a táskáját, de a vodkásüveget magánál tartotta. – Remélem, jó lesz.

– Zsákot is vettél – bólogatott Norbert a csomagtartó szürke mélységeit vizslatva.

– És raktam be ásót – zárta rá a fedelet a cuccokra Mandula. – Na, menjünk.

Kiautóztak a városból, és nem szóltak egy szót sem, noha legutóbb órákon át vitatkoztak arról, hogy az Armageddon jó film-e. Norbert imádta, és mindig megkönnyezte Bruce Willis halálát.  

– Mi történik a vízzel? – kérdezte hirtelen Norbert, és Mandula először nem értette, de pont, amikor egy lámpa zöldre váltott, beugrott neki.

– Nem tudom pontosan. Olvastam, hogy valami vita van a város és a vízművek közt, szóval nem végeztek el egy felújítást, és a gát megrepedt egy vagy több helyen, így a víz szép lassan elcsorog. Van, ahol már fű is nőtt a mederben – magyarázta higgadtan.

– Akkor ez nem új dolog – jegyezte meg Norbi némileg feddőn, majd ivott a meleg vodkából, aztán várt, de Mandula nem válaszolt. – Megnézted?

– Meg – bólintott a másik. – Egyelőre nem láttam semmit. Egy reggel kimentem távcsővel, és végigpásztáztam a meder minden egyes négyzetméterét. Nem láttam meg – elhallgatott, és rátért egy szervizútra, mely már a víztározóhoz vezetett. Norbert a nádat bámulta, és az ártérben sötétlő göcsörtös fákat, és próbált emlékezni, de nem ment, ezért ismét ivott az üvegből, és ki is mondta: – Emlékszel az arcára? – kérdezte hirtelen Mandulától. A férfi lefékezett egy füves területen, majd megállította a motort, és végre a zenész felé fordult. Izzadság és a magány szaga áradt belőle, és még valami, valami kesernyés, amelyről Norbert azt gondolta, ez a félelem aromája, és hogy valószínűleg őt magát is átitatja.

– Nem emlékszem. Részeg voltam. Te is az voltál. Azt se tudtuk, mit teszünk. Az egész…– nem találta a szavakat, a mondatokat, ezért legyintett.

– Annának hívták – jegyezte meg csöndesen Norbert. Mandula ingerülten megvonta vállát: – Na, és akkor mi van? Mi van, ha így hívták?

Kiszállt, és hátrament a csomagtartóhoz, kinyitotta, kezdte kidobálni a cuccokat. Most már valóban alkonyodott, alakjukat arany és sárga pászmák vonták be, melyek gyorsan semmivé enyésztek. Norbert megállt a kocsi mellett, és végignézett a megmaradt vízfelületen, mely sötéten csillogott ebben a kevés fényben. A kiszáradt meder közepén a kis tavacska foltja reménytelen küzdelem érzetét sugallta. Körötte mindenhol fű és barnás rögök, a hajdani tómeder, pőrén, leplezetlenül feltárt mélye.

 

ártó kezek száműztek a mélybe

erőszak taszított e hullámsírba

szűzi nyoszolyám az iszap ágya

sajgó ölemre ír tavam vize

 

– Hogy jutottunk ide? – kérdezte inkább magától, de Mandula elértette. Épp a csizmát húzta fel szuszogva, pocakja kifeszült kezeslábasából. – Autóval. Nem emlékszel? A buli borzalmas volt. Bepiáltunk, aztán leléptünk.

– Az érettségi buli – kapott a szón Norbert, és lerúgta cipőjét. – Igen, amit annál a fura srácnál…

– Andrásnál – szúrta közbe a másik.

– Andrásnál tartottunk. Mindenki tök unalmas volt, mi pedig gyorsan megittuk a legjobb piákat, és eljöttünk a kocsiddal.

– A kispolskimmal – mosolyodott el keserűen Mandula. – Az első kocsim volt, hogy szerettem én azt! – Eszébe jutott valami: – Akkor volt, hogy az a lány az osztályunkból leugrott a teraszról.

– Ja. Szar ügy – hagyta jóvá Norbert.

Körbefordult. A környéken nem járt senki. Távolabb, a műúton néha-néha elhaladt egy autó, már bekapcsolt fényszórókkal, de onnan nem nagyon látták őket. Horgászok már jó ideje nem voltak, mióta a vízben az oxigénhiány miatt kipusztult az összes hal. Mandula, aki egy éve elkezdett futni, módosította az útvonalát az apadás hírére, így épp ott volt, és pont látta, ahogy a közmunkások hálókkal és gereblyékkel kiszedik a tó maradékából az ezüstös, tehetetlen testeket, és egy sellő képe jutott az eszébe, egy erotikus Disney-alak, egy halottfehér, karcsú, fekete hajú lány törzse, ahogy csupaszon, félalmányi melleit feltárva előbukkan a pikkelyek rengetegéből – de mindez nem történt meg, csak a fejében.

– Fekete haja volt – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, és Norbert bólintott: – Igen. És hófehér bőre. Emlékszem, világított a füvön.

Némán elindultak, kezükben egy-egy ásóval a maradék víz felé. A fás részen Mandula megállt, és az ásó élével vágott két rudat a bodzabokorból.

– Szóval, az agyagban nincs – mutatott körbe, miközben a bokrokat kerülgették. Lábuk alatt már süppedőssé vált a föld, hisz az egykori tófenék területén jártak. – Egyébként is, úgy emlékszem, a tó közepéig jöttünk a csónakkal. Csak a maradék vízben lehet – szögezte le.

– Kié lehetett az a csónak? És most hol van? – fordult körbe Norbert tűnődve. Zavart és lassú volt, mióta megérkeztek, mint aki el akar mondani valamit, de nem tudja, hogy kezdjen neki.

– Nem tudom – vallotta be Mandula. – Régebben itt baromi sokan horgásztak. Vagy a vízmű használta. Aztán gondolom, szétrohadt. Ahogy minden – bökött fejével a gát oldalában fehérlő kis épületre. Az is a vízműveké volt, innen mérték a víz minőségét vagy valami hasonlót.

Elértek a tó maradékához. Csizmájuk lassan süppedt a felszínbe, és mikor újból léptek, bele a tóba, nagyokat cuppant. – Remélem, elég lesz ez a csizma – jegyezte meg Mandula. – Nem lehet túl mély. –  Leszúrták az ásókat, majd elkezdték maguk körül össze-vissza döfködni a botokkal a víz alatti területet, összehangoltan, mint akik évek óta ezt csinálják.

– Kész csoda, hogy aztán nem bukkant a felszínre – lihegte Norbert. – Később.

– Az övemet áldoztam fel, hogy ne bukkanjon a felszínre – vetette ellen Mandula, és megtorpant. A botjával valami tömeget érzett. Lehajolt, kitapogatta.

– Mi az? – kérdezte Norbert.

– Csak egy autógumi – sóhajtott a másik.

– A bokájára kötöttük? Vagy a karjára? – vetette fel Norbert pár perccel később.

– Nem mindegy? – mordult fel Mandula. – Egyébként szerintem a karjára. És a másik végét a..

– …a súlyzódra. – Eszmélt Norbert örömmel. – Tényleg! Akkoriban keményen edzettél. – végignézett a társán. – Miért hagytad abba?

Mandula megtorpant, felegyenesedett. – Ha csak ránéztem a megmaradt súlyzóra, mert az egy tízkilós pársúlyzó volt, ha csak ránéztem, elment a kedvem tőle. Ezért hagytam abba – vallotta be csöndesen.

– Egyáltalán, miért volt a kocsidban? – firtatta a zenész, miközben kisé eltávolodott társától.

– Nem emlékszem. Talán jártam ki akkor az erdőbe edzeni. Húzódzkodni meg ilyenek – töprengett Mandula, miközben szorgalmasan döfködte a vizet.

Csendbe folytatták, és közben egészen besötétedett. Valami halvány fény derengett még a víz felszínén, de a környék, a dombok, a szántók, a traktorok vájta sárga út, a villanyoszlopok, és távolabb, a város széle már szürke homályba veszett. Olyan volt, mintha egy pokolbéli tóban munkálkodtak volna, örök kárhozatra ítélt lelkekként.

 

reményem a nagy szárazság kora

mikor előtűnik fehér testem

mely most csak békák és halak ura

 

– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg rekedten Norbert. Érződött a hanglejtésén, régóta forgatja magában a dolgot, és meg se várta másik válaszát: – Neked ő volt az első, ugye?

Mandula kifújta a levegőt, jó hosszan, hogy ezzel is időt nyerjen, majd Norbert felé fordult, a szeme csillogott. – Igen – bólintott is hozzá. – Én nem voltam olyan menő, mint te. – Ebben benne volt, mögötte ott volt a gondolat, hogy te miért csináltad, neked egy csomó csajod volt, miért kellett ez. – Ezért lett volna igazságosabb, ha nem teutánad következem. Hanem ha én vagyok az első. Akkor talán másképp alakul.

– Hm – hümmögött Norbert, majd indulatosan a vízbe döfött. – Nem mi tehetünk róla.

– Nem jól fogtad le! – Csóválta a fejét Mandula. – Ha rendesen lefogod, nem szabadul ki.

– Rendesen lefogtam, de te túl heves voltál – ellenkezett Norbert.

– Ha nem szabadul ki, nem megyünk utána – folytatta rendületlenül a másik. – Nem ugrunk rá, nem esik olyan szerencsétlenül a földre. Nem törik ki a nyaka.

– És még mindig él – fejezte be csöndesen Norbert. – És talán már kijöttünk volna a börtönből – tette még hozzá keserűen. Ismét körbefordult. – Egyáltalán miért jöttünk akkor ide?

– Részegek voltunk. Elhatároztuk, hogy úszunk egyet a vízben. – Emlékezett Mandula. – A kocsival messzebb álltunk le. Akkor még nem volt az a kis út – mutatott a távolba. – Ezért nem hallotta, hogy közeledünk. Ott ült, a gáton – most pontosan azt a helyet mutatta, ami olyannyira az emlékeibe vésődött. – Ott leptük meg. Ott kaptuk el.

– Miért nincs feleséged? – szegezte neki a kérdést hirtelen Norbert.

– Neked miért nincs? – vágott vissza a Mandula.

– Vannak nőim. De te sose beszélsz nőkről, ha összefutunk. A Facebookon se posztolsz csajokról semmit. Neked nincs senkid – mondta ki Norbert az ítéletet.

– Nincs. Ő volt az első, ahogy mondtad ez előbb – vallotta be Mandula hirtelen. – És az utolsó is.

Norbert nem akart hinni a fülének: – Azóta nem voltál nővel?

Mandula hallgatott, nem válaszolt, majd folytatta a szurkálást, végül mégis megszólalt: – Olyan ez, mint az edzés. Ha csak megpróbáltam, eszembe jut ő. A könyörgése. Az hogy milyen jó volt, hogy könyörgött. Hogy attól volt jó. És hányingerem van az egésztől. Ha csak meglátok egy meztelen csajt az újságban, már rosszul vagyok.

Norbert a fejét csóválta: – Ezt megszívtad, öregem.

– És te? – vágott vissza dühösen Mandula. – Te nem őt keresed minden nődben? Vagy a zenédben?

– Miről beszélsz? – döbbent meg Norbert.

– Gondolod, nem vettem észre, hogy minden számodban jelen van egy utalás? Hogy becsempészeted mind a három albumodba a vízbe temetett lány képét? Kirké, Szirén, Sellő – ezek a dalcímek miről árulkodnak? Arról, hogy nem bírod feldolgozni, megpróbálod kiírni magadból, de nem megy, mert egyrészt ezek szar számok, másrészt ezt nem lehet feldolgozni – fröcsögte a férfi, és Norbert mozdulatlanul, elbűvölve hallgatta. – Azt hiszed, ha énekelsz róla, ha kódokban, tikos utalásokban ország-világ elé tárod, mit tettünk, az elegendő vezeklés? Én azóta nem nyúltam nőhöz, pedig nagyon szerettem volna gyereket és családot, egy társat, de nem vállaltam – és ezt a lemondást sem érzem elegendő vezeklésnek.

– Elbűvölt minket – jelentette ki hirtelen Norbert, mire Mandula meghökkent és elhallgatott.

– Mi van? – kérdezte végül.

– A lány – bólintott Norbert. – Elbűvölt, és azóta is varázslata alatt élünk. Itt túrjuk a vizet, hogy megtaláljuk a testét, és közben…– ingerülten eldobta a botot, be a vízbe. – Közben ő csak mosolyog rajtunk elégedetten.

– Miről beszélsz? – értetlenkedett a másik. Norbert előhúzta farzsebéből a széfből elhozott füzetet, és felmutatta. Mandula nem látta tisztán a félhomályban, hangosan gázolva közelebb ment hozzá. – Mi az?

– Emlékszel, hogy amikor odamentünk hozzá, írt valamit? – kérdezte Norbert csöndesen, majd lapozni kezdett a füzetben. – És aztán, mikor végeztünk, és átnéztük a környéket, akkor megtaláltam a füzetjét.

– Igen, rémlik – vallotta be Norbert. – És megtaláltuk a pulcsiját is, és az egyik cipőjét.

– Igen. És elvittük ezeket a bányatóhoz, így sikerült félrevezetni a kutatást és a nyomozást. – okoskodott Norbert némi elégedettséggel a hangjában. – De a füzetet megtartottam.

– Azt mondtad, elégetted – Mandula odalépett, kivette kezéből. A sárgult lapokon elegáns, kecses betűkkel írt sorok tűntek elé.

– Nem égettem el. Megtartottam – vallotta be Norbert vészjóslósan. – Lapozz az utolsóhoz. A „Szirén” címűhöz.

– Mi ezek? Versek? – kérdezte Mandula idegesen.

– Igen, versek. Szonettek. Olvasd el az utolsót – kérte őt Norbert. Majd várt, a víz felszínét bámulva a mind jobban vastagodó sötétségben várt, míg a másik végez.

 

csontom ragyog majd ott fenn a felszínen

emberek járnak majd csodájára

álmélkodni letűnt szépségemen

 

vége

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása