Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2019. szeptember 22. 20:31 - Valmont

Egy tanévkezdés nehézségei

fatorzs.jpg

Hat évig tanítottam. Immár tizenhárom éve történt, hogy otthagytam az iskolát, de havonta egyszer még mindig azt álmodom, ott állok egy osztály előtt, és miközben megy az óra, folyamatosan azon jár az eszem, miért jöttem vissza. Érzelmileg nagyon megterhelő dolog a tanítás - már ha komolyan veszed. Az egyik legnehezbb munka. Délután kettőkor értem haza, és általában négyig aludtam. Úgy éreztem, évről évre egyre jobb leszek, de egyre inkább el is vékonyodom, mivel nagyon sok mindent leadok magamból, az énem bizonyos részei ottragadnak az iskolában. És sokat idegeskedtem is, mert nagyon komolyan vettem a dolgokat, még az utolsó évben is - talán túl fiatal, túl indulatos avagy egyszerűen csak túl türelmetlen voltam. Írni kellett volna erről az egészről egy könyvet, egy igazán erős, szívbemarkoló regényt - de akkor valahogy nagyon közel volt az élmény, nem akartam még otthon is foglalkozni vele, mostanra pedig már túlságosan megkoptak az emlékek. Maradtak a lentiekhez hasonló visszhangok.

 

Darázs a méhek közt 

 

A nyári szünet végén, a tanévkezdés előtt még meglátogatta anyját x-ben, és miközben a savanyú cigarettafüst szagú vonaton utazott keletre, eszébe jutott, hogy ez a szag számára olyan, mint Proustnak a madeleine sütemény illata. Már kamaszként elkerült a szülővárosából, és később, a tanárképző alatt is ingázott minden hétvégén, a vonatút a maga fárasztó egyértelműségével eszébe juttatta ezeket a korai, izgalmas és naiv éveket.

Anyjáék a kertváros egy lepukkantabb részén laktak, ahol a kertek végében halmokban álltak a műanyag palackokkal teli zsákok, és vasárnap reggel avarégetés és körfűrész hangja keltette a szomszédokat. A szüleivel kamaszkorától feszült volt a viszonya, talán ezért is ment a másik megyében lévő művészeti középiskolába – ennek ellenére az utóbbi évtizedben nosztalgiával vegyes szomorúsággal és gyengéd megbocsátással lépett be a házba. Anyja szokás szerint a tévé előtt ült, és egy dél-amerikai sorozatot nézett.

Nem volt még annyira idős, hisz ő maga, a lánya is negyven felett volt épp hogy, de valami demencia szerű közömbösség uralkodott el rajta azóta, hogy a férje három éve meghalt.

– Anya, megint ezt a szemetet nézed – korholta a tanárnő, ám meg se várta a választ, a könyvespolchoz lépett, és végigsimított az ezerszer látott, unalmas gerinceken. A hatvanas-hetvenes évek átlag könyvtára volt, annak a kornak a lenyomata, amikor a könyv még presztízs volt, az olvasás pedig mindennapos és elvárt cselekvés, és „A világirodalom remekei” színes sorozata ott volt minden félértelmiségi, értelmiségi nappaliban – többnyire olvasatlanul.

– Jó ez kincsem, legalább elmegy az idő – mondta az anyja, mire a tanárnő felsóhajtott, mert a szíve összeszorult a mentegetődzéstől, és mert az asszony hangjában annyi tehetetlenség és feladás volt, hogy inkább bement az egykori szobájába, és leült az ágyra.

Vele szemben egy megsárgult a-ha és egy Depeche Mode poszter volt a falon, az asztalon még ott sorakoztak a kedvenc regényei, Salinger, Marquez, Hrabal – mennyivel kifinomultabb kis könyvtár már ez, mint a kinti.

Az ágy melletti kozmetikai tükör felnagyította arcát, egyébként is krumpli orrát, vastag férfias szemöldökét és csontos állát. Felállt, kinyitotta a szekrényajtót, és megnézte magát a nagy, egész alakos belső tükörben. Farmer, póló volt rajta, semmi különös, de az alakját jól kihozta mindkettő, igen, az arca nem volt egy főnyeremény, de a teste mutatós volt, kár, hogy nem kelt el a húspiacon, kár, hogy legfeljebb alkalmi partnerek élvezhették ezt a testet és a nyolcadikos fiúk pillantása kísérte ezt a testet, miközben végigment a felsősök termei előtt a folyosón.

Összeütött egy vacsorát, lecsót padlizsánnal, a Nők Lapjában olvasta ezt az érdekes, franciás receptet. Baguette is kellett volna hozzá, de itt, a külvárosban, a kisboltban délután hatkor ez elképzelhetetlen lett volna. Megvacsoráztak, és ekkor, az asztal felett mondta az anyja, hogy kint, a teraszon hagyott egy fürt szőlőt, a szegény, éhes méheknek, és nagyon érdekes látvány, ahogy lakmároznak belőle.

A tanárnő kitörölte egy darab fehér kenyérrel a tányérját, majd felállt, és a teraszajtóhoz sétált. Elé volt egy pillantás, hogy megállapítsa. – Anya, ezek nem méhek. Darazsak.

Másnap reggel visszament a faluba, ahol tanított, és ahol egy szolgálati lakásban élt. Igazából nagyközség volt, három településről hordták az örökké piszkos buszok a gyerekeket.

A nő már négy éve volt az iskolában, azóta, hogy eljött egy kisvárosból, ahol fájdalmasan végződő romantikus viszonyba keveredett egy nős tanár kollégával, és akinek az ideggyenge felesége, mikor rájött a dologra, jelentet csinált a tanáriban. Az elmúlt négy évben nem történt vele semmi érdekes, de ez már nem szomorította el. Elolvasott évente hatvan könyvet, megivott százötven üveg fehérbort, a legolcsóbb debrői hárslevelűt, kétnaponta maszturbált, és hízott másfél kilót. A tananyagot fejből tudta, már nem kellett készülnie, Balassi életrajzától, az egészen nevetséges Léda-szerelemig minden pontosan megvolt a fejében, hogy melyik órán, melyik percben mit kell csinálnia, hogy valahogy elteljen az az istenverte tanév.

A kezdeti félszegsége, mely sebezhetővé tette a gonoszabb gyerek számára, mostanra eltűnt. Durván, megalázóan viselkedett a renitensekkel, jó érzékkel már év elején kipécézte őket, és addig gyötörte, gúnyolta a gyereket, míg az megtanulta, hogy mással szórakozzon. Ezekből a példastatuálásokból persze a többi gyerek is tanult, gyorsan elterjedt róla a feljövő osztályokban, hogy szigorú és keménykezű, bár kisé ingerült és lobbanékony tanár.

Az új tanév sem hozott semmi izgalmat életébe. Jött egy új könyvtáros kolléga, aki számítástechnikát is tanít majd, egy szakállas, ötven körüli, cigarettaszagú férfi, aki esetleg még szóba is jöhetett volna, de látta, ujján karikagyűrű csillog, és aztán látta, hogy az első, amit kirakott az asztalára, az egy fénykép volt a családról.

És jött az az új fiú a nyolcadik bébe.

Torzonborz, nagy, fekete üstökű, barna gyerek volt. Nem cigány, de a vonásaiban volt valami keleties, ami a nőt Coleridge Kublaj kánjára emlékeztette, pontosabban úgy vélte, a kán így nézhetett ki fiatalon, mikor még a Himalája hegyei közt, buddhista szerzetesek nevelték. Egyébként alacsony, mokány alkatú volt, ahogy a környékbeli férfiak mind, és bőre néha sárgásan, olajosan csillogott a terem neonfényében. A nyolcadikos lányok, akik némileg közel kerültek az együtt töltött évek hagyatékaként a tanárnőhöz, és szünetekben, mikor ügyelt, rendre odajöttek hozzá, hogy feszengve pletykáljanak, elmondták, hogy a fiú valami tanyáról jár be, senki nem tudja pontosan honnan, és hogy nagyon buta.

Nem emiatt ültette az osztály legjobb tanulója, Anna mellé. Hanem mert egy délután, mikor dolgozatot javított a résnyire nyitott ajtajú tanteremben, kihallgatta, ahogy a lány két barátnőjével beszélget odakinn a folyosón, nem sejtve, hogy ő bent van.

– Szerintem egy trampli. És nézd meg az orrát, látszik, hogy iszik – mondta Anna, majd mind a hárman vihogtak, és a tanárnő ösztönösen megérezte, hogy róla beszélnek. Nem bírta ki, a tanári vécébe sietett, és hosszan vizsgálgatta orrát. Valóban volt rajta pár apró piros ér, melyet talán több púderrel lehet orvosolni

Anna morogva fogadta az ültetést, és amennyire lehetett, elhúzódott a fiútól, még a tolltartóját is a pad szélére tolta. A másik nem foglalkozott ezzel. Görnyedten, fejét bambán lehajtva ült, többnyire az ölében heverő hosszú, sárga ujjait bámulta. Nem érdekelte, ha hátulról megdobják papírral, vagy ha súgva beszólnak neki. Szünetekben magányosan álldogált a folyosó egy szegletében, vagy a nagy, pókhálós ablakok előtt, és üres szemmel bámulta a salakos udvart.

Hetek teltek el így, és Annára láthatólag nem volt jó hatással a szomszédság, aminek a nő titkon örült.  A kislány korábban nagyon jó magyarosnak számított, főképp a helyesírása volt megbízható, a nő többször indította megyei versenyeken. Most az első, felmérő dolgozata tele volt hibával. Padtársáé szinte olvashatatlan volt, de ez persze nem mentette fel Annát, aki a tanárnő szemében szép lassan belecsúszott a bukott angyal szerepébe.

– A kis tehetségünk – emelte fel színpadiasan a lány dolgozatát, és vizslatta, mint aki nem látja jól a jegyet: –, aki lassan nem tudja azt sem, hosszú vagy rövid i a trampli. Hármas.

Az osztály felszisszen, a nő pedig elégedetten látta, hogy Anna megértette, mi történik vele, mert elsápadt, majd elvörösödött.

Ő, a maga részéről itt le is zárta volna az ügyet, de a dolog komollyá vált, mert az októberi fogadóórán megjelent Anna apja, egy decens, öltönyös férfi, aki szigorúan nézett, és folyamatosan nyakkendője csomóját igazgatta: – Ha bármivel megsértette a lányom a tanárnőt – mondta óvatosan –, elnézést kér. Elnézését kérjük.

A nő negédesen mosolygott rá: – Fogalmam sincs, miről beszél – felvonta vállát: – De az tény, nem megy idén olyan jól Annának. A verset is alig tudta elmondani.

– A Juhász Gyulát? – kapott a szón a férfi: – Hát ez az. Képzelje el, órákon át tanultuk. Korábban elég volt háromszor elolvasnia egy verset, és már fújta is. Most meg mintha nem menne a fejébe.

– Tudja, kamaszok – intett a nő kezével a levegőbe, mintha ez mindent megmagyarázna. De persze nem magyarázott meg. És ezt ő is jól tudta. Október közepére egyértelművé vált számára, hogy nemcsak Annával van baj, a többi lánnyal is, és a fiúkkal is, akik még tényleg olyan kisgyerekek voltak, hogy a „kamasz” szót nem igazán lehetett rájuk alkalmazni. Mindannyian rontottak, irodalomból és nyelvtanból is, sőt, ahogy egy délután végignézte a naplót, az összes tantárgyból elég rosszul állt az osztály, ami hetedikben az évfolyam legjobbja volt, és a tanáriban sokáig úgy emlegették őket, hogy jó, nyugodt és okos kis társaság, és láthatólag mindenki élvezettel ment be hozzájuk tanítani, nem úgy, mint például a hetedik cébe, akiknek a terme háborús övezet volt.

– Szerinted mi az oka? – kérdezte egy kora délután az ebédlőben a rajztanárnőt, akivel viszonylag jóban volt, és aki ugyancsak szolgálati lakásban élt a sérült kisfiával. – Mármint annak, hogy ilyen hirtelen és látványosan leromlottak…

A másik belekotort a káposztás tésztájába, majd feljebb tolta hegyes, madárcsőrszerű orrán a szemüvegét: – Több oka lehet – mondta torkát köszörülve. – Általában ez akkor van, ha egy új elem kerül a csoportba, és megbontja, megzavarja a csoportharmóniát. – a magyartanárnő értetlenül nézett rá, ezért így folytatta: – Magyarul egy rossz gyerek hatása lehet az ok.

– Az magyarázat lenne arra, ha néhányan rontottak volna – csóválta fejét a nő. – Node az egész osztály csordaként követ valakit? Kizárt – eltűnődött. – Meg eleve, csak az a hülyegyerek jött az osztályba, aki olyan, mint egy növény.

Ebben maradtak, de a magyartanárnő azon kapta magát, hogy a dolog nem hagyja nyugodni. Elkezdte megfigyelni az nyolcadik bét, tehette annál inkább, mert abban az évben nem volt saját osztálya. Szünetekben kijárt a folyosóra, ha nem ő ügyelt, akkor is, vagy az őszi napsütésben leste őket az udvar széléről. És lassan észrevette a dolgot. Mind többen kezdtek lelassulni a társaságból. Jobb szót nem tudott rá, mert valóban ez történt, a gyerekek kedvetlenül ténferegtek, vagy csak álltak egy sarokban, néha csoportban, bámulták egymást, nem szóltak. Még a fiúk is, akik korábban a szünetekben rohantak ki focizni, még ők is csak unottan passzolgattak a kispályán, később már azt se, csak kapaszkodtak a kerítés vasrúdjaiba, és figyelték az utcán elrobogó autókat.

A tanórán szinte teljesen megszűnt az aktivitás. Volt az az öt-hat tanuló, akikre bizton számíthatott, ha feltett egy kérdést, például, hogy mondja meg valaki, milyen költői kép az, hogy „a Nap még mint dobott arany csókot egy munkáslány kezére”. Most hiába kereste a szemkontaktust ezekkel a gyerekekkel, csak néztek maguk elé, a padon bökdösték a radírjukat, vagy kibámultak az ablakon.

És aztán a szeme sarkából észrevette a mozgást. Az újgyerek, a hülyegyerek jelentkezett Anna mellett, az első padból.

– Igen? – fordult felé kényszeredetten a tanárnő.

– Metafora? – próbálkozott a fiú erős, dörmögő hangján, ami még sokáig ott zengett a teremben.

 – Majdnem – vont vállat a nő.

Elmondta észrevételeit az osztályfőnöknek, aki földrajz-technika szakos, hatvan felé menetelő, pirospozsgás férfi volt. Csak hobbiból tanított, kárpótlásként a családja nagy földeket kapott a falu határában, azokat művelte, fél kettőkor már húzta a gumicsizmát, és rohant ki szántani, vetni, mikor mit. Alig figyelt az asztala előtt álló, észrevételeit soroló nőre, valami kertészeti folyóiratot olvasott fél szemmel. Végül felnézett rá, és bólintott: – A gyerekek változnak. Kamaszodnak. Ilyenkor bezárkóznak. Emlékszem, a saját lányom…

– Ez nem bezárkózás. Elhülyülés – ellenkezett erélyesen a nő, mire a férfi széttárta a karját: – Mégis mit vártál kollegina? Itt vagyunk egy kis faluban, az isten háta mögött. Mit vártál, kiket fogsz tanítani? Nobel-díj várományosokat? – volt némi gúny a hangjában, ami a városból érkezett „gyüttment”-nek szólt, amit a nő néha megkapott a boltban, vagy a buszmegállóban is, de általában nem törődött vele, ám most árulásnak érezte, a problémával szembeni végzetes közönynek: – Nem erről van szó. Hanem…– és itt hirtelen elakadt a szava, mert nem jutott eszébe a szó, amit mondani akart, és ami másnap reggel, zuhanyzás közben ugrott be neki, „minőségromlás”, igen, ez történik az osztályban, a minőség, a szakmai munka, az agyi aktivitás folyamatos süllyedése, de ezt egyébként is hiába magyarázta volna ennek a parasztnak.

Az igazán elgondolkodtató dolog azonban csak ezután jött, november közepén, mikor József Attilát kezdték el, és a karácsonyra való ráfordulás jegyében a tankönyvben a „Betlehemi királyok” című vers következett. A nő fáradtnak és kiábrándultnak érezte magát, túl üresnek ahhoz, hogy végigelemezze önmagának a művet, ezért kiadta, hogy olvassák el, és írjanak róla fél oldal fogalmazást.

Este, amikor a szamárfüles vagy épp pedánsan rendben tartott füzeteket átlapozta, azt találta, amit várt: esetlen, összehányt mondatokat, gyerekes következtetéseket, saját, sokszor egészen messzire kalandozó érzéseket az ünnep vagy a vallás kapcsán. Egy kivételével. A barna bőrű új fiú egészen pontos leírást adott a vers lényegéről, a szóhasználatról és a költői eszközökről. Írásképe is sokat javult, a bekezdések feszesek voltak, a margót tiszteletben tartotta. A nő tűnődve nézte a lapot, majd végül kényszeredetten odaírta az ötöst, és azt, hogy „Nagyon ügyes munka!”

Másnap azonban nem dicsérte meg a fiút hangosan, aki talán nem is várta ezt. Csillogó, érdeklődő szemmel nézte őt Anna mellől. A kislány már teljesen magába fordult, a haja kócosan keretezte hamuszürke arcát, szeméből eltűnt a korábbi élénkség. És ekkor a nő, ahogy figyelte kettejüket, rájött, hogy a rajztanárnak talán igaza volt, és az új fiú a folyamat, az osztály végletes romlásának…nem jutott eszébe, csak este, az új Hrabal könyvvel a kezében a szó: „katalizátora”, és leengedte a könyvet, ami egyébként se érdekelte, újabban fárasztó érzés volt öt oldalnál többet olvasni, fárasztó és hiábavaló műveletnek tűnt. Bontott egy üveg bort, és a távirányítóért nyúlt, de a híradó se foglalta le, kikapcsolta a tévét, és csak bámulta a szürke üres képernyőt, ami betöltötte elméjét egészen addig, míg el nem fogyott a bor, és hanyatt nem dőlt a nagyszoba kanapéján.

Másnap összeszedte magát, és elhatározta, ezúttal az új fiút fogja megfigyelni, tanulmányozni, hogy levonja a….mi az a szó, istenem, igen, megvan „következtetéseket”. És így is tett. A fiú már teljesen másképp viselkedett, látszott rajta, beilleszkedett. Nyílt, bizakodó arccal mozgott a forgatagban, magabiztosan sétált fel és alá, többnyire más osztálybeliekkel. A második héten a nőnek alkalma volt egész közel kerülnie hozzá a nagyszünetben. Az egymás után sorjázó napok folyamán többször elfelejtette, mi ezzel a kisszerű kémkedéssel a célja, de abban a szünetben végre ott volt a közelében. A fiú most a hetedikes lányokkal lógott, az értelmesebbekkel az a-ból, akiket  a nő is nagyon kedvelt, és élénken magyarázott nekik, és amikor a nő közelebb ment hozzá, elhűlve hallotta, mit mond: – És majd látni fogjátok, hogy a Berzsenyi képalkotása, főképp a Közelítő télben, az a rezignált, csöndes belenyugvás a pusztulásba, amit az idegen kifejezések némiképp eltávolítanak a mai befogadótól, az tűélesen kifejezi a késő klasszicizmus, a megkésett magyar romantika érzelmi pozícióját a külvilágról való lemondás tekintetében.

A nő ijedten hátralépett, mert olyan volt, mintha arcul csapták volna, mert ezek a kifejezések nem jöhettek egy nyolcadikos gyerek szájából, és mert ezek a szavak, ezek a mondatok többé-kevésbé az ő gondolatai voltak, ezeket gondolta a Közelítő télről, melyet tanított, de a gyerekeknek soha nem beszélt így róluk, csak óra közben, a fejében éltek ezek a gondolatok, régebben, amikor a dolgok még nem voltak ennyire zavarosak és…

Órák után a tanáriban elővette a hetedikes könyvet, megkereste a verset, és elkezdte olvasni. A harmadik versszaknál eltakarta a szemét, és megpróbálta visszafojtani a könnyeit. Nem értette. Nem tudta, mit jelent az, hogy „zephyr”. Nem értette, miért írja Berzsenyi, hogy „tükrét durva csalt fedi”. Talán álcáztak valamit? A „thyrsusain” szó se jutott eszébe, noha korábban tudta, aztán észrevette a csillagozást, és megnézte a lábjegyzetet, de még mindig nem volt világos számára, hogy hogy jön ehhez a mondat végén a „gerezd’ kifejezés. Az egész vers egy nagy katyvasz volt a szemében, érthetetlen kifejezések sora, melyeket mintha nem is magyar nyelven írtak volna.

Órák után, mikor hazafelé ment, vagy inkább tántorgott az utcán, a buszmegállóban megpillantotta az új fiút. Körötte, mint méhek, ott rajzottak a hetedikes lányok, csillogó szemmel bámultak rá, aztán jött a busz, és a lányok elmentek, de a fiú maradt, és a nő tudta, hogy a következő busz, ami a tanyavilág felé megy, jó másfél óra múlva jön. Ezt legalább még tudta. Átkelt az úttesten, és odament a gyerekhez, aki majdnem egymagasságú volt vele.

– Mit csinálsz? – kérdezte tőle reszkető hangon.

– Mit csinálnék, tanárnő? – kérdezett vissza a fiú gúnyosan mosolyogva. – Várok.

– Mire vársz? Miért nem mentél el a busszal…– a nő a fejéhez kapott. – Jaj, nem így értettem. Mit csinálsz te itt tulajdonképpen? – a háta mögé mutatott: – Mit tettél az osztállyal?

– Az osztállyal, tanárnő? – kérdezett vissza gyorsan a fiú, és a szeme elszürkült, és a nő úgy érezte, belehull ebbe a tekintetbe, és csak otthon értette meg, mit jelent ez a visszakérdezés, hogy nem az osztály volt a lényeg, vagy nem csak az osztály, hanem ő, ő maga.

Arra riadt, hogy egyedül van, és szemerkél a novemberi eső. Körbenézet, a hosszú, egyenes utcán, de a fiú már nem volt sehol.

Volt még egy utolsó kísérlete, mielőtt elnyelt mindent a decemberi sötétség. A téli szünet előtt pár nappal elkérte a rajztanárnő autóját, egy rozsdás, öreg Ladát. A címet kiírta a naplóból, „Külső-dőlő 24.”, és megkérdezte az igazgatót, hol van ez a hely, aki készségesen elmagyarázta neki, hogy a várossal ellentétes irányba kell menni, a szántokon túl, az akácosnál, na, ott van egy tanya, az az.

– De mit akarsz te ott csinálni? – kérdezte a férfi, mire a nő bambán bámult rá egy ideg, aztán eszébe jutott: – Családlátogatás.

Rég vezetett, ezért nehezen ment a váltás eleinte, és a kocsiban is dermesztő hideg volt, lassan melegedett be, ám mikor elhagyta a falut, és kiderült az ég, és a délutáni nap bágyadt sugarai átsütöttek a szélvédőn az arcába, úgy érezte, van remény, hogy talán meg fogja érteni, mi történik itt.

A tanya igazából egy romos épület volt, az egyik oldalán kiütötték a falat, és kéménycsövet dugtak át a rajta, a csőből most keserű füst gomolygott. A nő sokáig kopogott, mire végül kiszólt bentről egy bágyadt hang: – Jöjjön be.

Szegényes konyha-nappaliba jutott, megült benne a zsírszag és a füst. Idős, szürke arcú nő ült a heverőn, mely a falnak volt tolva, mögötte, a fal felé fordulva egy férfi feküdt, és néha felköhögött. Az asszony nagyon nehezen megemelte fejét, hogy a tanárnőre nézzen, majd egy perc után meg is szólalt: – Mit akar?

– A fiuk miatt jöttem – kutatott emlékeiben a nő. Tényleg, mit keresek itt, gondolta közben. – Szeretném megtudni…

Elakadt, mert valóban elfelejtette, mi a látogatása célja. A férfi ismét felköhögött, vékony, melegítős hátát rázta a betegség.

– Mit? Mit akar megtudni? – kérdezte a nő bágyadtan, talán egy kissé türelmetlenül.

– Hogy miért ilyen – bökte ki a tanárnő a hirtelen belé hasító kínzó gondolatot, és lépett is egyet hátra, mint aki csúnyát mondott.

Az asszony felsóhajtott, majd leszegte a fejét, és inkább magának meg a padlónak mormolta: – Nem tudom, miért lett ilyen. Tőlem ne kérdezze. Én csak befogadtam, enni adtam neki, tisztába tettem. És most ez a hála – körbemutatott. – Régebben állataink voltak. Földet műveltünk. Malacot vágtunk. Jó életünk volt. De aztán jött ő. Most pedig…– könnycsepp gördült le az arcán, de nem nyúlt fel, nem törölte le.

A tanárnő roppant erőfeszítéssel próbálta felidézni és megérteni a nő szavait: – Azt mondja, nem a maga fia?

A másik a fejét csóválta.

– Honnan jött? Hogy került magukhoz? – kérdezte a tanárnő, bár nem volt benne biztos, hogy tudni akarja a választ.

A másik erre felemelte arcát, és felnézett a mennyezet felé. A tanárnő fejével követte a mozdulatát, majd azt is, ahogy a nő tenyerével mutatta, hogy egy madár vagy valami tárgy ereszkedik lefelé.

– Nem – rázta a fejét a vendég, és megfordult, megragadta a kilincset.

– El fog venni mindent – mondta még a szürke arcú asszony, mire a tanárnő akaratlanul is megkérdezte, noha már kinyitotta az ajtót is: – Kitől?

– Mindenkitől.

Ahogy hazaért, el is felejtette az egészet, és ez így volt jó, mert legalább békésen készülhetett a karácsonyra. A szünet első napjában elutazott azon a nagyon hideg vagy túlfűtött vonaton az anyjához, és amikor megérkezett, beszívta az egykori otthon semmivel sem összetéveszthető illatát, és ez, hogy valamire emlékszik, jóleső érzéssel töltötte el. Az anyja szokása szerint egy sorozatot nézett, bágyadtan intett neki, nem kelt föl a díványról, mellette ott volt a botja, újabban bottal közlekedett. A tanárnő bevitte csomagját a szobájába, majd visszasietett az anyjához, leült mellé, megfogta a kezét, ez is jó volt, ez a biztonság. Késő estig nézték együtt a tévét.

vége

 

Szólj hozzá!
2018. január 08. 19:07 - Valmont

Fogalmazások

Immár több mint tíz éve, hogy elhagytam a pályát, de minden hónapban legalább egyszer azt álmodom, tanítok. Ha kérdezi valaki, miért léptem ki, azt mondom, nem tudtuk már hova rakni azt a sok pénzt, külön garázst béreltem a fizetésem miatt. Közben persze tanárként anyámék jóvoltából mehettem csak nyaralni, ők segítettek megvenni első, tízéves autómat, ővelük húztam ki hóvégén, fizetésig. És emellett az őrjítő pénztelenség mellett a világ egyik legnehezebb munkáját végeztem. Többnyire szerettem, és nagyon is komolyan vettem az egészet. Persze bizonyára okoztam károkat is, és a vége felé inkább már csak a rutin mozgatott, ám voltak pillanatok, isteni másodpercek, amikor úgy éreztem, jó vagyok benne. De soha nem mennék vissza.

 

Mi történt a téli szünetben?

 

Január elsején még leutazott a szüleihez egy délutánra vidékre, ott volt a nagybátyja is, és az estebéd utáni pálinkázásnál a férfi ismét előhozta, hogy mi okból ragaszkodik a tanításhoz. Ő csak állt szótlanul a kandalló mellett, nézte apja trófeáit a falon, majd keserűen elmosolyodott, és azt mondta, a pénz miatt, de most már elég belőle, szíve szerint valami másba kezdene, ahol kevesebbet fizetnek, mint például egy bankban.

Közben eszébe jutott a Fiú, akinek arca aggasztó, homályos maszkként az egész szünetben, végig ott lappangott gondolatai hátterében, és csak nehezen, olvasással, régi kung-fu filmekkel és számítógépes játékokkal tudta kitakarni magából képét.

A buszon hazafelé elnézte maga körül a hozzá hasonló lúzereket, a negyvenes, lenőtt hajú, kopott ruhájú férfiakat, akiknek tekintetében és mozgásában is ott volt a vereség, majd hirtelen düh öntötte el, mert ismét nem mondta el nagybátyjának az igazat. Hogy azért ment tanárnak, mert viszonylag fiatalon rájött, hogy belőle nem lesz nagy író, de magyartanárként esetleg lehet esélye arra, hogy ott legyen egy nagy író születésénél, hogy felfedezzen valakit, hogy elsőként pillantsa meg az őstehetséget, a csiszolatlan gyémántot az iskola padjai közt.

És ezek persze gyönyörű ideák voltak, csak éppen élethazugságnak bizonyultak, és most, megöregedve, elhasználtan, kiábrándultan és dühösen rá kellett ébrednie, nem marad számára más, csak a nincstelenség, és a Fiúhoz hasonló, gyűlöletes kamaszok sora.

 

A téli szünet utolsó előtti napján fekete országra ébredtem, a sötétség bekúszott mindenhova, az alvók bőre alá, a hajnal töredékes csillogásába, a felhők hóterhes tömegébe. Tudtam jól, honnan e feketeség, de nem árultam el senkinek, megtartottam magamnak, akár valamiféle titkos zálogot, a Herceg utolsó ajándékát. Előző éjjel odakinn, a kert végében a nagy olajoshordó elnyelte világomat. Sárga lángok csaptak fel, és körém gyűltek az erdő vadjai, miközben lapról lapra, oldalról oldalra elégettem mindazt, amit ötéves koromtól kezdve írtam. Vad, hatalmas, fekete szemükben ott villogott a pusztulás töredékes képe, megbabonázva figyelték a felcsapó lángnyelveket, kitágult orrlyukakkal szívták be a nitróhígító édes vegyszerszagát. Mikor végeztem, néma kísértetként visszaballagtak a házunk mögötti erdőbe. Fogalmam sem volt, milyen tudással terhesen tértek meg vackukra, de akkor ez már nem is érdekelt, a szobámba mentem, és letöröltem a blogot. Nem tettem fel búcsúüzenetet, nem hagytam magam után jelet, nem mentegetőztem. Elpusztítottam majdnem mindent, ami valaha voltam.

 

Mindig is voltak nehéz gyerekek az iskolában. Hozzászokott már az érzelmi kitörésekhez, a káromkodáshoz a szülők által felhergelt indulatokhoz, de az a fajta primőr gonoszság, ami a Fiúból, a tekintetéből, a testtartásából az első pillanat óta sugárzott, az még őt is meglepte. Olyan gonoszság volt ez, amit nem lehetett magyarázni a szülők válásával, az apa alkoholizmusával vagy a brutális videojátékokkal. Eredeti, leplezetlen megvetése volt a felnőttek unalmas világának és azok törvényeinek.

A Fiú második elején került az iskolába, és a tanár sosem tudta meg, hogy miért, költözés okán, avagy mert az előző gimnáziumból eltanácsolták, de ez nem is volt érdekes. Azonnal látta rajta, hogy baj lesz, bár szeptemberben még csak készülődtek a dolgok, akár sötét fellegek egy alföldi tanya felett.

A Fiú jelenléte felbolygatta az egyébként jó képességű és fegyelmezett osztályt. Azok a hangosabb és érdesebb gyerekeket, akik eddig is próbálkoztak, valahogy erőre kaptak néma és izzó haragjától, és mind többet és többet rendetlenkedtek. A lányok egy része szerelmes lett a magas, vékony, sötét, göndör hajú kamaszba, akinek halovány, sápadt bőre és szépen metszett, noha kissé talán nagy orra angol arisztokratákat idézett. A csúnyább és okosabb lányok viszont ösztönösen tartózkodtak tőle, és ők voltak azok is, akik szünetben, suttogva és pirulva elpletykálták neki, hogy miket mond róla a Fiú.

Hogy a tanár úr ostobán magyaráz. Hogy nem érti a versek lényegét. Hogy túl félénk, és nem tud rendet tartani az osztályban.

A férfit szíven ütötték ezek a vádak, de egyelőre nem tett semmit. Várt a nyílt konfrontációval, erőt gyűjtött. Régi, bevett módszere volt, hogy év elején, az első hónapokban kipécézte az osztály hangadóját, felmérte, megfigyelte, majd egyetlen halálos jelenetben porig alázta a többiek előtt. Az áldozat persze örökre meggyűlölte őt, de ez hidegen hagyta, csak a haszon oldal érdekelte, az, hogy e példastatuálással mindenkinek elvette a kedvét a szórakozástól, így az órai munka normálisan folyt egy évig, vagy legalábbis a meleg májusi délelőttökig, amikor már úgysem lehetett tanítani.

Most is erre készült, de ez az ellenfél aggodalommal töltötte el.

 

A fekete pernye meggyűlt álmaim peremén, majd kiomlott a való világra, és hajnalra beszínezte azt. Az ágyam szélén ülve bámultam az erdő feletti szürke látóhatárt, fölötte az éjsötét reggeli égboltot, hallgattam, ahogy anyám munkába készülődik, és éreztem, egy pillanatra elgyengülök. Aztán erőt vettem magamon, és konyhába mentem, ahol már várt a reggeli, és a nő, aki olyannyira és feltétel nélkül szeretett, hogy attól minduntalan könnybe lábadt a szemem, ha csak megpillantottam. Megcsókolta a homlokom, majd felhúzta csizmáját, és maga után hagyva az öregedő emberek megtört báját, maga után hagyva az ürességet, melyet a válás okozott, a hajnali kelés fáradtságát, a goromba főnökök bántó szavait, a magány óráit – kiment a feketeségbe, anélkül, hogy igazán búcsút vehettem volna tőle.

 

Nem tudott megszabadulni a kérdéstől, hogy a Fiú miért mondja ezeket a dolgokat rá. Hogy alig egy hónapos tapasztalatai alapján hogy merte megítélni őt. Miért véli azt, hogy nem érti a szövegeket, vagy hogy nem tudja rendesen átadni az irodalom szépségét a tanulóinak. Ez a két dolog volt az, amiben a Fiú azonosította roskadozó világának utolsó két tartóoszlopát, nagyon intelligensen és ravaszul megérezte, hogy a férfi e kettő kapcsán igazán sebezhető. És kíméletlenül megtámadta őt. Mert a kétely, hogy a Fiúnak talán igaza van, nem tágított aztán mellőle se éjjel, se nappal.

Akkor már tizenöt éve volt a pályán, de a várt zsenik elmaradtak. Tanulói a versenyeken nem remekeltek. Tanítványai, miután elballagtak, soha nem jöttek vissza hozzá, nem küldtek üzenetet neki, nem jelölték be őt barátnak a közösségi oldalakon. Egyikből se lett országosan ismert író vagy költő. Be kellett látnia, hogy amiképp másokon keresztül nem hagyott nyomot az irodalomban – úgy a tanítványai életére se gyakorolt jelentős hatást. Úgy érezte, láthatatlanul éli életét, és most akaratlanul is felötlött benne, hogy ez talán amiatt van, hogy nem jól végzi a dolgát. Az egyetlen dolgot, amihez ért. Hogy miképp lehet a Csokonai négy sorából kibontani a szerelmi költészet rokokó csodáját. Hogy mit jelent valójában a Vörös és fektében az a bizonyos lövés. Hogy miért III. Richárd az igazán vesztes és tragikus hős Shakespeare-nél. Évekig hitte, hogy ezeket át tudja adni az egyre közömbösebb nemzedékeknek, és akkor most jött valaki, aki mindezt, az utolsó mentsvárát, azt, ami miatt még egyáltalán élt, romba akarja dönteni.

A tél közeledtével lassan, de biztosan meggyűlölte a Fiút, és elkezdte megtervezni a leszámolást.

 

Miközben vécéztem, megmosakodtam, fogat mostam és felöltöztem, végiggondoltam, kinek mit jelent majd e feketeség, mely eluralja az eget, de nem bánkódtam senki miatt. Az ember egy olyan állat, mely elbűvölve bámulja az új dolgokat, aztán visszaballag a vackába, anélkül, hogy bármi is mélyen, legbelül megérintené évmilliók által formált lelkét, az igazi bensőt, melyben csak pár törvény, néhány makacs parancs uralkodik. Egyél. Igyál, Basszál. Aludj. Az összes ismerősöm, barátnak mondható írótársam, chatpartnerem próbál felülemelkedni primer emberi mivoltán, de az anyag, amibe beleszületett, és amit most megszínez a feketeség, minduntalan lerántja őket a mélybe. Ez ellen nincs mit tenni, és a dühöm is eloszlott már rég, így hát ez a fajta a veszteség – a többi, magányos és menekülésre képtelen ember léte – minimális lesz.

 

Gyűlöletének tárgya általában késve érkezett az iskolába, kócosan és kialvatlan szemekkel. Bakancsot, sötét farmert és kinyúlt pulóvereket hordott, a hátán egy tengerészzsákszerű dologban hurcolta a dolgait. Gyakran látta az épület mögötti, féllegális cigarettázó helyen, de csak néha dohányzott, többnyire hallgatta a többiek beszélgetését, vagy a fal mellé húzódva, a két szárny alkotta résbe kuporodva jegyzetelt valamit.

Tanulmányozta a Fiút, mint egy ritka és becses fajt, hogy megismerje a gyengéit. De hogy kellő és jó minőségű információt szerezzen róla, kémekre volt szüksége, hisz ő maga a gyerekek és a tanárok közti áthághatatlan korlátok miatt nem kerülhetett közel hozzá. A stréber és kövérkés lányok, akik titokban talán szerelmesek is voltak a tanár úrba, készségesen rendelkezésére álltak. Órák után sokszor ott maradtak a teremben, az asztalánál, és a dolgozatukat elemezték, a hibáikat próbálták elmismásolni, miközben szelíden, vicceskedve személyeskedő kérdéseket is nekiszegeztek. Ő pedig olykor a Fiúra terelte a szót, kikérdezte őket róla, nem is annyira arról, hogy változott-e a véleménye vele kapcsolatban, hanem inkább a szokásairól, szenvedélyéről, egyszóval azokról az intimebb dolgairól, melyek annyira különbözővé és mégis egyformává varázsolják a kamaszokat. A lányok pedig meséltek. És ekkor, a harmadik vagy negyedik ilyen beszélgetésnél a férfi megtalálta a csodálatos, ragyogó lehetőséget. A totális megsemmisítés apropóját. Mert a lányok elmondták neki, hogy a Fiú írogat, horrornovellákat, kísértettörténeteket, és van néhány haverja, akinek meg is mutatja őket. Talán valami blogot is szerkeszt, de ebben nem voltak biztosak. Egyébként őket amúgy sem érdekelte az ilyesmi, ellenben olvasta a tanár úr azt a perverz szerelemi történetet, amely mostanában világsiker?

 

Amikor kilépek a szürke világba, a fekete ég alatt mozgó autók és gyalogosok és kutyák és szélben keringő szemétcafatok közé, sorra veszem a tárgyi dolgok elvesztése miatti fájdalmat. Óvatosan felmérem sétám során azokat a létezőket, melyekre már nem lesz több idő. Egy házfal rücskös felszínét, melyet ujjaim begye egyszerre érez hidegnek és élőnek. A talpam alatt feszülő repedezett betont. A levegő sós és füstös ízét számban. A dértől csatakos parkot, hol az eldobált sült krumplis és kólás dobozok úgy piroslanak, akár pipacsok a nyári mezőn. És látom, hogy a dolgok világa minden csúfsága ellenére olyannyira szenvtelen, oly módon megérinthetetlen lényem által, hogy hiánya ugyancsak nem fog sokat nyomni a latban.

 

December közepén, a téli szünet előtti utolsó napokban csapott le rá. Sokáig gondolkodott azon, miképp intézze a dolgot, aztán arra jutott, kifinomultan és stílusosan rombolja le a Fiút. Egy hétfő reggel bevitte Poe-tól a Holló című verset az osztályba, minden magyarázat nélkül felolvasta, majd megkérte a gyerekeket, hogy minimum egy oldalban írják le a gondolataikat a műről. Szokás szerint mindenki másképp reagált. A közepes tanulók görcsösen írtak egy fél oldalt. A stréber lányok teleírták hülyeségeikkel a lap mindkét oldalát. A laza, nagyképű, menő fiúk csak a fejüket csóválták, és olyanokat motyogtak, hogy erről a szarról nem lehet írni, még épp annyira halkan, hogy ő hallja is meg nem is. Mindeközben, a padok közt fel-alá járkálva a szeme sarkából figyelte a Fiút, aki a hátul, homlokát ráncolva, a szeme elé hulló tincseit igazgatva írt.

 

Kiérek a város szélére, ahol kezdődik a poros földút, a távolban akácerdők sötét, gubbasztó foltjai akár ugrásra kész vadak. Itt már hűvösebb a levegő, és zamatosabb is, vas ízű, a víz illata keveredik belé. Cigarettára gyújtok, kesernyéje eloszlik számban, a tüdőmből a szürkeség egyenesen a fekete égre száll, hogy egyesüljön vele. Egy fiatal lány, egy futó közeledik szemből, látom arcán az erőlködés fájdalmát, talán ilyen lehet szeretkezés közben az arckifejezése, és egy pillanatra megrohan a veszteségérzet, annak tudta, hogy még nem szeretem igazán nőt, és hogy még nem tapasztaltam azt, amikor valakinek az arcát elönti a boldogság, az a feltétlen gyönyör, melynek egyedüli okozói mi magunk vagyunk. A lány elfut mellettem, pillantást se vet rám, sőt, a cigarettafüst miatt elfordítja arcát, és ez jó, nagyon jó, mivel jön a reménytelen vágy mellé a felismerés, hogy a másik lény mindig is önmaga lesz, okozzunk bármit is benne, az nem más, mint idegek, idegszálak, agyi kisülések, mirigyek és váladékok testi játéka – de mindennek nincs köze az igazi boldogsághoz. Így aztán úgy tekintem szüzességem, a szexualitás totális hiányát, mint egy józan választást, s boldogan szívom tovább cigarettámat.

 

Alig várta, hogy óra után, a szünetben kézbe vehesse az ő lapját. Sejtése beigazolódott. Annyira nem volt rossz, de zseniálisnak semmiképp sem volt tekinthető. Bár volt benne pár jó meglátás, a Fiú alapvetően mégis teljesen félreértette a verset, azt gondolva, a holló a művészi alkotás allegóriája. Talált pár otromba megfogalmazást, jó néhány helyesírási hibát, egy-két fogalmazási problémát. Mindezt aláhúzta, otthon gondosan kijegyzetelte, majd egy kettest írt a lap aljára.

Persze ennyi nem volt elég. A megsemmisítés mindig nyilvánosan történt. A félév utolsó óráján kiosztotta a dolgozatokat, utolsónak tartogatva a Fiúét. És aztán két ujja közé fogva, mintha egy darab szemetet tartana, kisétált az osztály elé, és elővette a vicces tanár figuráját. Elmondta nekik, hogy van itt valaki, aki teljesen érzékelten az irodalom és úgy általában az írás iránt. Akinek fogalma sincs a költői képekről, eszközökről, a verselésről vagy akár általában az irodalomról, azon belül a kísértethistóriák történeti hagyományairól. És szép sorban elővette a Fiú hibáit, alaposan kifigurázva és felnagyítva mindazt, amit a fogalmazásban, a helyesírásban, a gondolatiságban talált. Az osztály lojális része röhögött a poénokon, és ez pont elég volt, mert amikor a hátsó pad felé nézett, áldozata döbbent, vörös arccal bámulta őt.

Majd megtörtén az is, amit a tanár remélt, mert az utolsó mondatnál a Fiú kapta magát, felpattant, átviharzott a termen, majd feltépte az ajtót, hogy döngve becsapja maga után.

Kettes és egy igazolatlan óra, zárta le a tanár a jelenetet, majd visszaült székébe, hogy beírja a jegyeket. Épp hogy fel tudta még írni a csengetés előtt a táblára a házi feladatot. Egy fogalmazás a téli szünetről. Unalmas, de jól megfogható téma. Minimum ötszáz szóban kérte az írásokat, mindjárt az első tanítási napra. A lányt, aki a Fiú mellett ült, megkérte, hogy küldje meg a kis lázadónak is a feladatot. A lány megígérte, pillantása zavart volt és bizonytalan.

Amikor a terem kiürült, elégedettség és béke töltötte el, bár mindezek mögött már akkor ott motozott az a homályos rossz érzés, ami elkísérte az egész szünetben, amit nem tudott hova tenni, nem tudott definiálni, csak abban volt biztos, hogy a Fiúhoz kapcsolódik.

 

A folyóhoz érek. Lassan, iszaposan áramlik, nehéz felszíne alá látni, de talán szemcsék, dermedt halak, nyálkás növények alkotják törzsét. Míg vetkőzöm, és megmutatom fehérségem a szürke reggelnek, felöltik bennem, hogy mi van, ha a szomszéd házban lakó lány, az osztálytársam, aki mellettem ül, és aki titokban talán szerelmes belém, nem adja át ezt az utolsó üzenetet. Mi van, ha feltépi a borítékot, és elolvassa tartamát. A fogalmazásomat a téli szünetről.

Állok meztelen a parton, és várom, hogy történjen valami, de nem rohan oda hozzám senki, nem áll meg mögöttem a gát tetején rendőrautó. A szomszéd lány, az idő és a szerencse nekem dolgozik – a világ rendben halad afelé, amerre mennie kell. Lépek egyet, és a hideg elönti lábfejem.

 

A rossz érzés akár egy vírus, ott lappangott benne a magányos szilveszteri éjjelen is, mikor Dosztojevszkijt olvasott, miközben kint petárdák dübörögtek, és másnap, a szürke, újévi hidegben is kitartott, amikor magányosan rótta napi sétáját a folyó partján, és elnézte a vízbe hajló füzeket, melyek köze ki tudja milyen titkot rejtett.

A kényelmetlen sejtés csak akkor oszlott el benne, mikor azon a ködös januári napon az iskola jól ismert, túlfűtött épülete újból magába fogadta, a folyosók zsongása rátelepedett, a fertőtlenítőszag és a rossz minőségű kávé keveréke orrába kúszott, és ő végre lerogyhatott jól ismert székére.

Nem tudhatta, de a következő percek sorsfordítóvá váltak életében.

 

Combig a sodrásban bemosom magam, ahogy apán tanította, még mielőtt elment. A csuklóimat és a szívemet. Vicces ez az óvatosság és hiábavaló, de gépiesen megteszem, már csak apám iránti tiszteletből is. Ő azt akarta, sportoló legyek. Hitt abban, hogy vinnem kell valamire. Anyám megelégedett volna a boldogságommal. Hogy kényelmes és nyugodt életet éljek. Nekem pedig nem kell egyik sem. Lépek kettőt, és a víz már mellemig ér. És aztán még egyet, hogy a sodrás atyai szigorral kikapja lábam alól az iszapos talajt. Nem küzdök, nem úszom, nem harcolok. Ó, apám, minden tanításod hiábavaló volt, az ösztönös lebegés helyett a mélységet választom. Ó, anyám, bocsáss meg, hogy nem búcsúztam el tőled rendesen, nem fogtam két kezembe törékeny, fáradt arcod, és nem csókoltam meg homlokod, úgy, ahogy kellett volna, csak azért, mert szégyelltem és egyszerre féltettem a tettet, mire készültem.

A törvényszerű és elkerülhetetlen merülés előtt arcom még egyszer felfelé fordul majd, fel, a fekete égre, és ekkor végre megértem, hogy a feketeséget nem pernye, nem az írásaim hamuja és füstje alkotja, hanem repülő testek garmadája, madarak hatalmas tömege, millió apró pont van odafenn a légben, a sztratoszférában, a keserű, megaláztatás néma jelei ők, hollók, melyek most némán és szenvtelenül figyelik halálom.

 

Egy fehér boríték várta asztalán. A nevére címezték. Feladó nem volt rajta. A tanár kibontatta, és érdeklődve kivette belőle a lapokat, melyeken nyomtatott szöveg volt. Becsöngetésig átfutotta, egyre lassuló olvasással, aztán leengedte maga elé az írást, és bámulta a szeme előtt szétfolyó betűket, nem törölte le könnyeit, és nem hallotta a portás megilletődött, óvatos hangját se, aki a tanári ajtajából szólt neki, hogy a rendőrségtől keresik. 

2018

 

Szólj hozzá!
2016. június 24. 07:17 - Valmont

A gonosz képlete

A Rokkantról nem lehet jó képet készíteni, olyan, mintha fényképezhetetlen volna. Minden városnak és falunak vannak spéci területi nevei, melyek sajátos érzéseket, emlékeket, asszociációkat keltenek az ott lakókban, de egy kívülről jövőnek legfeljebb furcsák, és csak találgatni tudja, mit takarnak. S.-ben ott van például a Rokkant, a Kemerovó, a Beszterece lakótelep, a Dolinka. A családunk szülőfalujában még vadabbakat találni: Halda, Tüzép, Boszorád, Homok, Finta, Sinkamája, Fontos, Meggyesmár. A Rokkantot ezért sem tudtam képként iderakni, mert megfoghatatlan a valósága. Tulajdonképp egy szerpentin, mely hosszan kanyarog fel, a város fölé, oldalában négy-hatemeletes régebbi téglaházak, garázsok, az egyes szinteket lépcsősorok, játszóterek kötik össze - egy mini inka település Északon. Valamiért fontosnak éreztem, hogy egy ennyire jellegtelen és centrum nélküli helyre rakjam az alábbi eseményeket. 

 

Ítéletidő

 

„Azok voltak a legszebb idők, és azok voltak a legrútabb idők, az volt a bölcsesség kora, az volt a balgaság kora, azok voltak a hit napjai, azok voltak a hitetlenség napjai, az volt a Fény évadja, az volt a Sötétség évadja, az volt a remény tavasza, az volt a kilátástalanság tele, csak ránk várt minden, már nem várt ránk semmi, mentünk mind egyenesen az Égbe, mentünk mind egyenesen a másik irányba…”

                                                                         Charles Dickens: Két város regénye

Saci, a matekzseni, aki definiálta a Gonoszt, Mandula temetésén még teljesen normálisnak tűnt. Alig voltunk páran az – egyébként mind jobban fogyatkozó – egykori osztályunkból, két-három, az alkalomhoz semmiképp nem illő, színes esernyő alá bújva bámultuk a lezárt koporsót, melyet pászmákban vert a vihar meg-megújuló dühe.

– Az arca miatt van zárva. Állítólag borzalmas – súgta oda nekem Annamari, aki már a Hangulat kocsma óta, ahol gyülekeztünk, nekem dörgölődzött párszor. Elnéztem a ráncosodó nyakát, túl vastag és túl fiatalos rúzsát, és nem éreztem mást, csak ürességet, igaz, ez már május óta bennem terpeszkedett, mióta feloszlott a zenekarom, a Halott Lány.

– Azt mondtátok, futás közben kapott szívinfarktust – jegyeztem meg bizonytalanul, közben figyelve arra is, ahogy a pap próbálja túlóbégatni a vihart.

– Igen – hallotta meg a másik oldalamon álló Saci. – De az arca állítólag olyan volt…mint aki halálra rémült valamitől. Eltorzult a félelemtől. A víztározó mellett futott, ott találták meg a testét. Fogalmam sincs, mi ijeszthette meg őt ott ennyire.

Amikor vége lett, csendben elindultunk az új temető kijárata felé, és mind a hárman elmerültünk gondolatainkban, én leginkább az önsajnálatban, így alig hallottam meg, ahogy Ancsa megtöri a hallgatást: – Elvigyelek? – kérdezte tőlem, mire eszembe jutott, amit Sacinak ígértem. – Nem kell, kösz, még van egy kis ügyünk – böktem fejemmel a mellettem haladó tömzsi alakra. A nő csalódottan végimért, aztán Sacit is, aki félszegen mosolygott rá, majd intett: – Akkor örültem, mégha ilyen körülmények közt is...csörögj rám, ha legközelebb a városban leszel, na pá! – intett, és eltipegett a tűsarkújában, és a túlságosan is feszülő fekete ruhájában.

– Még mindig jó bőr, hm? – firtatta Saci az ajkát nyalogatva. – Túl van két váláson.

Ránéztem, és akkor egy pillanatra megláttam az olyan jól ismert középiskolai fiút az idegen, negyvenes férfi arca mögött, és hirtelen rájöttem, hogy bizonyos tekintetben alig változott. Még mindig viaszos, pattanásos és fehér a bőre, sárgásszürke haja gyéren gyapjadzik kerek koponyáján, borostája és csillogó szemüvege miatt, na meg a kissé duci alakja okán olyan, mint egy örökké éhes, gyáva és jól tartott macska. Viszont azt is tudtam, hogy a matekhoz piszok jól ért, annak idején több országos versenyt is nyert, és…

– Gyere. Menjünk busszal – kérte most tőlem, és meg is indult a megálló felé. – Vettem neked jegyet.

Míg visszamentünk a belvárosba, elmondtam, hogy milyennek láttam Mandulát az utolsó években. Saci nem tartotta kapcsolatot az osztályból senkivel, néha eldumált velem, ha összeakadtunk, amikor a városban jártam, de ennyi, és annak idején, a suliban sem voltunk annyira nagy haverok, noha két éven át egy padban ültünk. Ezért is lepett meg, hogy a temetés előtt, a Hangulat vécéjében, mikor utánam jött, és úgy tett, mint aki vizel, hirtelen megkért arra, hogy: – Figyelj, a temetés után nem ugranál fel hozzám? Mutatni akarok valami fontosat, ami a kutatásommal kapcsolatos.

Mondtam neki, hogy én annyira nem vagyok otthon az ilyen matekos dolgokban, de csak nézett rám, a retkes mosdókagyló feletti tükörben, és hirtelen megsajnáltam, meg a vonatig amúgy is volt pár szabad órám.

Saci a Rokkant-telepen lakott, egy kanyar végén, egy kis zsákutcába. A tömb mögött, a hegyoldalban egy óvoda alacsony épülete fehérlett. Mikor beléptünk a négyemeletes ház kapuján, elállt az eső, és szinte varázsütésre felzengett Halász Judit egyik idióta dallama.

– Szülinap van az oviban – jegyezte meg Saci magyarázatképp, miközben felcsoszogtunk a másodikra a székelykáposzta és öregnéni szagú lépcsőházban.

– Milyen kutatást csinálsz tulajdonképp? – kérdeztem, míg a zárral bíbelődött. – Az hittem, tanítasz.

– Nem, már nem tanítok. Mentálisan nem vagyok rá képes, leszázalékoltak – ahogy beléptünk az előszobába, megértettem, mire céloz, és azt, is, hogy nemcsak mentális bajok vannak. Üres borosüvegek sorakoztak a fal mellett katonás rendben. A nagyszobában, ahova vezetett, csak egy kanapé, egy íróasztal és az egyik falat elfoglaló, hatalmas könyvespolc volt. És persze üres üvegek.

– Hatszázharmincnyolc üveg – jegyezte meg Saci elégedetten, látva döbbentem. – Ha megszorulok, majd jól jönnek.

Az ócska, alsópolcos rozék és vörösek jelezték, hogy Saci ízlése és anyagi helyet mennyire szomorúan korellál. De ezt tükrözte a lakás is, a múlt századi bútorok, a szinte áttetszővé kopott szőnyeg, és az egyik falat beburkoló megsárgult, tengerpartot ábrázoló tapéta is. – Iszol valamit? – kérdezte Saci zavartan.

Körbefordultam, mielőtt leültem, majd kaján vigyorral kiböktem: – Van esetleg borod?

– Hozom! – mondta lelkesen, észre se véve a gúnyt. Amint kiment, felálltam, és a könyvespolchoz léptem, mely igazából egyfajta irattároló volt, mert minimális matematikai és filozófiai művön kívül főképp Saci jegyzetei voltak rajta. Gondosan, kartotékos rendszerben, mindenféle szám és betűkombinációval jelölve sorakoztak egymás mellett a sűrűn teleírt oldalak. Kihúztam az egyik kartont, kivettem belőle egy papírlapot, és csak néztem-néztem a matematikai levezetést, de persze nem értettem belőle semmit.

– A munkám – lépett mögém Saci, és átnyújtotta a vizespohárba csurig töltött jéghideg rozémat. Már előre összerándult a szám, mert tudtam, savanyú lesz. Az volt. Hirtelen tompa zaj hallatszott valahonnan, még a Halász Juditon is átsejlő dördülés.

– Megint esni fog – jegyeztem meg.

– Nem – csóvált a fejét aggodalmasan. – Ez a kisszobából jött. – Kisietett, majd pár pillanat után visszatért.

– Tulajdonképpen mivel foglalkozol? – kérdeztem tőle, és visszatelepedtem a kanapéra.

Saci elégedetten ivott, állva, egy hajtásra lehúzta a három decis pohara tartalmát, majd halkan böffentve az íróasztala előtti forgószékbe rogyott. Hirtelen eleresztett, összeroskadt, mint egy rosszul megtöltött krumpliszsák. – Anyám halála óta már csak egy problémán dolgozom – jelentette ki szomorúan, üres poharát forgatva.

– Mit csináltál anyád halálig? – kérdeztem nem túl nagy érdeklődéssel.

– Anya nagyon nagy hívő volt – bökött fejével a sarokba állított Mária-festményre, melyet eddig észre se vettem. Mária a képen úgy nézett ki, mint a nyolcvanas évekbeli, nagyon dögös Madonna. A kép előtt egy kupac törmelék, valami váza maradványai feküdtek takaros halomba söpörve.  – És elhatároztam, bebizonyítom neki Isten létét matematikai alapon.

– Értem – bólintottam. – És, sikerült?

– Miután anya elment, ez a projekt fölöslegessé vált. És egyébként is, végig ott volt előttem az, hogy rossz irányba megyek. Hogy nem az abszolút jót, hanem az abszolút gonosz létét kellene inkább kutatnom – kezdte magát belovalni. Arcán kis, piros foltok gyúltak, és mind többet törölgette száját, miközben beszélt. – Ezért belekezdtem ebbe a másik projektbe – intett szélesen körbe. – Amit magamban csak „Ítéletidő kutatás”-nak nevezek.

– Úgy véled, hogy Isten léte kétséges, de a gonosz, a sátán jelenléte jobban bizonyítható? – kérdeztem tőle óvatosan, de úgy, mintha teljesen normális dolgokról beszélnénk.

– Figyelj – kezdte nyugodtan: – Halmazokkal foglalkoztam az egyetemen. Nézzük csak a mi osztályunkat. Nézzük meg, mi történt velünk. Mandula meghalt. Toma meg Sósjani, előbb kinyírták azt az erdészt, aztán nekik is annyi lett. Stix és egy másik csaj rákos lett. Ketten eltűntek, vagyis az egyik talán felrobbantotta magát az erdőben, a másik meg lehet, beállt a kínai gyárba melósnak, ami persze olyan, mintha eltűnt volna. Jánost a saját szülei ölték meg, aztán megfüstölték, mint egy sonkát. Ha csak ezt a kis halmazt nézzük, már akkor mennyi szenvedést és halált találunk, és milyen kevés boldogságot. Nem beszélve az élet nevű dolog végső egyenletéről. – Legyintett, fáradtan, és lemondóan. – De mindegy is. Nem ide akartam kilyukadni. A lényeg, hogy eldöntöttem, definiálom a gonoszt, és meghatározom a helyét a világunkban.

– Ezt hogy érted? – kérdeztem valódi döbbenettel. – A helyet?

– Ahogy mondom. Fizikailag bemérem, akár egy GPS vagy egy műhold. – Bólogatott elégedetten.

– És ezt hogy gondoltad? – vontam kérdőre, mire dühösen felállt, és elkezdett előttem fel-alá járkálni. Egy parketta minduntalan megreccsent a sarka alatt, vagy inkább olyan hangot adott ki, mintha szellentene.

– Ahogy mondtam, először is meg kellett határozni, mi a gonosz. Ha megvan a gonosz fogalma, akkor már viszonylag kisebb feladat meghatározni a pozícióját. Minden a definíción múlik. Ezért aztán éveken át próbáltam egy érvényes definíciót gyártani, kerestem a kulcsszavakat, a motívumokat, filozófiát és teológiát olvastam, és jegyzeteltem, jegyzeteltem – mutatta a könyvespolcot. – Míg végül találtam egy épkézláb megoldást a gonoszra…– látta rajtam, hogy szólni akarok, de intett tagadólag. –…ami ez lenne – az asztalhoz lépett, felvett egy papírlapot és a kezembe nyomta. Egy képlet volt rajta, egyetlen képlet, a, b, x, és y és egy csomó szám és matematikai jel alkotta. – Kérsz még inni? – kérdezte, de meg se várva a válaszom, kirohant, majd kisvártatva az üveggel tért vissza.

– Nem érted, ugye? – állt meg a küszöbön, és mohón töltött magának.

Megráztam a fejem, nyújtottam felé a képletet. – Nem – vallottam be. – Tudod, hogy sosem voltam jó matekból. Mindig rólad lestem…

– Mindegy is – folytatta, majd leült, az üveget a lába mellé rakta, ivott, és közben felemelte arca elé a lapot, és csak bámulta a képletet. – A lényeg, hogy megvan, és tudod, három napja, ebben a székben ülve éjjel tizenvalahánykor írtam le ezt a formulát, pont három napja, és aztán reggel…

Kivárt, mély levegőt majd, majd így folytatta: – Másnap reggel csöngettek.

– A katolikus egyház? – kérdeztem mosolyogva, mert még mindig azt hittem viccel, vagy részeg, vagy csak hülyére itt magát.

– Nem, egy ügynök volt. – Nem lehetett kizökkenteni. – Azt mondta, kitalálja, mire van szükségem. És hogy biztosításra, életbiztosításra van szükségem. Valahogy bedumálta magát a lakásba, és aztán vizet kért, és akkor, mikor kifelé indultam, már gyanakodtam, majd visszafordulva látom, rakja el a lapot – felemelte a kezében tartott lapot, mint valami bűnjelt. – Ezt. És akkor jöttem rá, hogy ő az, maga a gonosz, és azért jött, hogy elvigye a bizonyítékomat, a felfedezésemet, mely alapjában rengeti meg hatalmát, hisz dekódolható lesz, folyamatosan ismertté válik, tudjuk majd, hol jár, mit csinál, miben mesterkedik. Nyilvánvaló, hogy ezért szánta el magát erre az elkeseredett lépésre…– elmerengett, olyan arcot vágva, mint aki egy különösen meghitt dugásra gondol.

– Mi történt? – kérdeztem tőle óvatosan, és hirtelen megszomjaztam, ezért megittam a rossz borát. Észrevette, hogy kiürült a poharam, töltött. – Birkóztunk – vallotta be nemes egyszerűséggel. – És legyőztem. – A padlón csillogó törött vázadarabokra mutatott. – Azzal.

– És aztán? – kérdeztem most már valódi aggodalommal.

– Tudod, anya a végén már eléggé hülye volt. Alzheimer. Viszonylag fiatalon. Szóval még volt ereje. Ezért a kisszoba ajtaját spéci zárral kellett annak idején felszereltetnem – intett fejével a lakás másik vége, a folyosó felé. – És az ablakára rácsot tetettem. Most mindez jól jött.

– Azt akarod mondani, hogy a kisszobában tartasz foglyul egy biztosítási ügynököt három napja? – kérdeztem tőle elkeseredetten, és felötlött bennem, hogy sürgősen el kellene innen tűnni.

– Ő nem egy ügynök! – csattant fel indulatosan, majd ismét töltött magának. – Ő maga a színtiszta, egyedi és megismételhetetlen gonosz. Amíg fogva tartom, addig a világunk egy picivel, egy kicsit jobb hely lesz. Addig csak rajtunk áll, hogy miképp viselkedünk. De ha kiszabadul, akkor a formulám szerint képes bárkit megszállni és irányítani, és ismét rosszabbnál rosszabb dolgokat fogunk csinálni.

– Ezt nem hiszem el – csóváltam a fejem, és felálltam, de megfogta a kezem.

– Néztél híradót mostanában? – kérdezte sietve. Kiszabadítottam magam, és hátráltam egy lépést. – Ha néztél, akkor valami feltűnhetett. Nem volt egy szó se semmiféle bűntényről. Semmi erőszakos halál, durvulás, gyilok. Három napja semmi, csak balesetek, véletlen incidensek, amiről nem a gonosz tehet. Ez az én érdemem.

Hátráltam még egy lépést, és kinéztem a folyosóra. A végén egy zárt ajtót láttam, jobbra a mosdót, odabenn csillogott a fajansz, eszembe juttatva, vizelnem kel. – Ez az a szoba? – kérdeztem csöndesen, mire ő bólintott. – Használhatom a mosdót?

Miután végeztem, megmostam az arcom is, majd csak bámultam magam a tükörben, és nem tudtam mitévő legyek. A mobilom lemerült, még a vonaton, utcai fülkét pedig nem nagyon láttam idefelé jövet, vagyis személyesen kellene értesítenem a rendőrséget, de ehhez nem volt kedvem. Esetleg megtehetem majd a fővárosból, ha hazaértem, és feltöltöttem a mobilt. Addig adhatok némi időt Sacinak.

Ott állt az ajtó előtt, mikor kiléptem. – Nézd, Saci – kezdtem, de ő mutatta, hogy halkabban, és elvont a kisszoba ajtaja elől. – Nem tudhatjuk, mi mindenre képes – suttogta. A folyosó közepén álltunk meg. A bejárati ajtót fürkésztem, hogy kulcsra zárta-e, vagy hogy van-e rajta biztonsági lánc. – Nézd, Sándor – kezdtem ismét, és direkt a rendes nevén szólítottam, hogy lássa, menyire komoly a szitu. – Ezt szerintem elszúrtad. Bármi is van odabenn – mutattam a kisszoba ajtaja felé –, ez emberrablás és fogva tartás. Egy volt haverom a csaját nem engedte ki a lakásból egy napig, és másfél évet kapott – bólogattam okosan. – Én most elmegyek, és este vagy inkább reggel felhívom a rendőrséget. Addig oldd meg ezt a dolgot, enged el szépen a palit – láttam, szólni akar, de felemeltem a kezem, jelezve, hogy hagy beszéljek még. – Engeszteld ki. Adj neki pénzt, köss nála öt biztosítást vagy mit tudom én – de a lényeg, hogy engedd őt el.

Nézett rám, vaksin pislogva a folyosó félhomályában, aztán felemelte öklét, és beleharapott tehetetlenségében: – Nem lehet – motyogta, majd lassan kezdtek csorogni a könnyei is. – Nem tehetem – suttogta, mint egy gyerek, mire megsajnáltam, és bármilyen buzisnak is éreztem a gesztust, átöleltem. Forró és puha volt a teste. Ahogy ott álltunk és hallgattunk, hirtelen felvillant bennem az a kínzó kérdés, ami az elmúlt fél órában többször is ott motoszkált már a tudatom mélyén: – Te, hányadszor szól már ez a Halász Judit-szám?

Éreztem, megmoccan ölelésemben, kibontakozik, és megfordul, a kisszoba ajtaja felé. – Tizenhatodszor – mondta, és elhittem neki, mert valóban így működöt az agya, öntudatlanul is folyamatosan számolt mindent, mint Dustin Hoffman abban a régi filmben.

– Ez furcsa – jegyeztem meg csendesen, mire ő elővett a zsebéből egy kulcsot, a kisszobához sietett, babrált a zárral, majd az üres borosüveget a nyakánál fogva felemelve kitárta az ajtót. Mögé léptem. Odabenn csak egy műanyag lepedővel letakart ágy és egy éjjeliszekrény volt. Az ablak nyitva, a vastag rács, mely fedte, félig a padlóra ereszkedve lógott, látszott a falban a nyoma, ahonnan kiszedték felső csavarjait.

– Megszökött – suttogta Saci, és az ablakhoz tántorgott. Követtem. Az ablak egyenesen az óvodára nézett, ahol most tizenhetedszerre csendült fel  a „Ez a nap más mint a többi…”. Az óvoda udvara üres volt, eltekintve a szépen megterített asztaloktól, melyeken poharak, üdítők, szendvicsek és sütemények csillogtak érintetlenül.

Az órámra pillantottam – láttam, a vonatot még épp elérem, ha kilépek. Megragadtam az óvodát bámuló Saci karját: – Gyere velem. Húzzunk el innen! – kértem őt, de merev és mozdulatlan maradt. – Ellakhatsz nálam.

– Ugyan hova bújhatnék? – nézett rám, és csak megbékélést láttam rajta, félelmet már nem.

 

vége

Szólj hozzá!
2015. augusztus 25. 22:04 - Valmont

Vízválasztó

vizvalaszto.jpg

 

Stixszel és egy ikonikus helyszínnel folytatódik. A tehetségtelen költő karaktere a kisvárosokban ragadt magyar értelmiség allegóriája. A Vízválasztó pedig egy valóban létező hely - lásd a képet -, és nagyon összetett érzéseket kelt bennem a mai napig. Egyrészt szeretek minden vizet, tavat, folyót, bányatavat  - ha lehet, belemegyek bármelyikbe, és úszom, míg a tüdőm bírja. Ám itt soha nem úsznék, és valóban olyan hely, ahogy a történetben leírtam, és benne van a késő Kádár-rendszer, a korai kilencvenes évek nyomorúsága: hulladékfából és bádogból összetákolt horgásztanyák, régi, rossz autók, fanatikus, mogorva horgászok, döglött halak, mohás, otromba betonelemek - valamiért nagyon lehangoló az összkép, ha ott vagy. Hétvégi bográcsozás, Kőbányai, Szofi, Jó ebédhez szól a nóta. A gyárból eredő barátságok, a szakik, a "mindent magunknak megszerelünk" hozzáállás, a toldozott-foldozott dolgok, a műhelyből hazalopott dolgok, az újrahasznosított eszközök, a szárítóra kiteregetett műanyag zacskók világa.

Persze ez a történet nem a Vízválasztóról szól. Hanem egy nagyon furcsa gyerekről. 

 

Három nővér

 

Hárman voltak: a folyton izgő-mozgó kiskukac, a nyolcéves Anna, Stella a nagylány, aki tizenhét múlt és a középső, akihez Stixet szerződtették, Mariann, a hatodikos. Nem ment neki a magyar, és Stix apját ismerte a nővérek apja, és tudták róla, hogy azon a nyáron vették fel a tanárképzőbe magyar-orosz szakra, szóval adta magát, hogy korrepetálja a gyereket pár alakalommal.

Stixnek persze nem fűlött a foga hozzá, akkoriban, azon a nyáron kezdte el komolyabban feldolgozni Sweedenborgot (noha szíve mélyén tudta, sose fog túljutni a „Menny és Pokol” első ötven oldalán), és miközben a városi könyvtárban jegyzetelgetett, titokban egy idősödő, vörös könyvtárosnőt lesett, aki folyton túl rövid szoknyában mászkált a polcok közt…de az apai kérésnek ebben a korban nehéz ellenállni. Pénzt nem kapott a korrepetálásért, csak ígéretet, hogy fizetik a jogsiját augusztusban.

Stix akkoriban magas, vékony, pattanásos fiatalember volt, haját megnövesztette, és hiúsági okokból nem hordta szemüvegét, amitől folyton hunyorogott. Volt benne valami esetlen felsőbbrendűség tudat, talán azért, mert nagyrészt már mindent elolvasott, amit el kell olvasni, vagy azért, mert azt gondolta, hogy előbb-utóbb az írásaiból fog megélni.

Nehezen barátkozott, de a lányokkal könnyen megtalálta a hangot. Az első reggelen is, mikor kiment hozzájuk a Vízválasztóhoz a kemping kerékpárjával, már a part menti házacskához vezető ösvényen félórás beszélgetésbe elegyedett Stellával. Azonnal tudta, esélye sincs a lánynál – olyan csaj volt, akit Stix magában csak „nagyvilági”-nak nevezett, akinek a barátja nyugati autóval jár, és aki Pestre szokott járni vásárolni a Levi’s boltba, hogy után megegyen egy sajtburgert a Váci utcában. Szőke haját hátrafogta sétálómagnójának fülhallgatója, combhajlatig levágott farmert, hófehér pólót viselt, így ment a közeli kisboltba, és olyan hercegnői módon, de mégis közvetlenül és kedvesen kezelte a lángoló arcú fiút, hogy az mindenhova nézett, csak a pólót feszítő melleire nem.

– A húgaim még alszanak – mutatott a házacska felé Stella, mely a tó partján kuporgott, mint egy ugrásra kész kutya. – De verd fel őket nyugodtan. Vagy legalábbis Mariannt. – Leállította a zenét a walkmanben, és imádnivaló homlokráncolással hozzátette: – Annát jobb békén hagyni. 

Stix ekkor még nem értette ezt a mondatot, később pedig azt kívánta, bárcsak sosem jött volna rá az értelmére.

– Nem akarok zavargálni, megvárom, míg felébrednek maguktól – vont vállat.

– Ahogy gondolod, de akkor itt szobrozhatsz délig – válaszolt a lány isteni, csengő kacagással, majd bekapcsolta a derekán csillogó walkmant és a „Voyage, voyage” című francai popszám dallamira ellibegett. Stix sokáig nézet utána vágyakozva, aztán sóhajtva a ház deszkastégjére telepedett, és elővette az anyja táskájából csórt cigit.

A Vízválasztó egy, a Város határban, a hegyek ölelésében létrehozott mesterséges víztározó volt. Régebben a gyári munkásoknak osztottak a partján kis telekparcellákat, a tóba pedig pontyot telepíttetek. Utóbbiból élt még néhány, a munkások pedig nyugdíjba mentek, és kiköltöztek ide, miután a gyárat kezdték leépíteni. Körben, mindenhol ütött-kopott, innen-onnan összefusizott anyagokból tákolt házacskák sorakoztak egymás mellett. A nővérek lakrészét balról a tavat körülölelő gyalogút, a másik oldalon pedig egy áthatolhatatlan bozót határolta. Majd mindegyik házhoz kis horgászstég is tartozott. A tó felső végénél, a bekötőútnál, ahol Stix a biciklijét hagyta, viharvert táblán hirdetmények, cikkek, figyelmeztetések és egy napszítta térkép segített az idekeveredőnek. Szemben, az autóút felőli oldalon padok barnállottak, most, a korai órán az egyiken egy idős férfi cigarettázott, pecabotja lábánál bólogatott.

Stix régebben is lejárt ide biciklivel, ha nagy meleg volt, sőt, rémlett neki, egyszer még Stellát is megbámulta napozás közben, de sosem ment bele a vízbe, noha a fürdést tiltó táblákat már rég eltüzelte valaki. A zöld, áthatolhatatlan vízre nézve inkább csak sejtette, mint tudta, hogy nagyon mély lehet, és hogy lent hínár és hideg várná, ha fejest ugrana belé. Egyébként sem volt jó úszó.

Miután meggyújtotta a cigarettát, és próbált nem köhögni tőle, elővette jegyzetfüzetét, tollát, és igyekezett befejezni a tegnap elkezdett verset. Fordítás volt, Baudelaire „A dög” című művének újraköltése.

– Épp kapóra jössz – mosolyodott el, ahogy lenézett a vízre, és észrevette a stég mellett ringatódzó haltetemet. Hasával oldalt fordulva a ponty olyan volt, mintha napozna.

– Olyan, mintha aludna, nem? – kérdezte mögötte egy lányhang.

Megfordulva egy barna hajú, nyolc év körüli kislányt pillantott meg.

– Te vagy…Anna, ugye? – találgatott Stix.

– Kérdeztem valamit – jött a válasz, ellentmondáshoz nem szokott tónusban. A gyereken fehér pizsama volt, jobb kezében egy játékmackót tartott. Ledobta a földre, közelebb jött, majd megállt Stix felett. Kényelmetlen, kutató tekintettel bámult le rá. – Anyukád tudja, hogy dohányzol? – kérdezte szigorúan.

– Talán igen, talán nem – vont vállat Stix.

– Csak mert Stella is szokott, és megegyeztünk, nem köpöm be, de akkor vesz nekem Fülest. Az egy rejtvényújság.

– Tudom, mi az a Füles – válaszolt Stix óvatosan, miközben a cigi végéről a tóba kaparta a parazsat hosszú körme hegyével. – Szeretem benne a képregényeket. – A megfeketedett szálat jegyzetfüzete lapjai közé rejtette.

– Én is – mosolyodott el Anna, majd ismét a halra siklott tekintete. – Nagyon nem akart megdögleni. De most még friss.

– Nem hiszem, hogy fogyasztható – csóválta a fejét Stix. A kislány lefeküdt a stégre, lehasalt, majd kezét kinyújtva próbálta elérni a halat. – Nem…úgy...értem – szuszogta erőlködve. Hirtelen feltérdelt, majd megbökte a fiú vállát. – Segíts, vedd ki nekem.

– Eszemben sincs ahhoz a döghöz hozzáérni – rázta fejét Stix, és még arrébb is csúszott.

Anna esdeklő arcot vágott, kéz kezét imához kulcsolta – Kérlek, szépen kérlek, nagyon szomorú az a halacska, mert még nem jött el az ideje, még szeretne egy kicsit úszkálni, és élni, és növekedni.

Stix csak bámult rá és próbálta kitalálni, hogy bolond vagy színészkedik. Végül arra jutott, hogy csak gyerek – félretolta a lányt, és lehasalt a deszkákra. A hal tapintása hideg és nyálkás volt. Először ki is csúszott ujjai közül, de aztán alátolta tenyerét, és emelve, dobva a stégre tudta lapátolni.

– Tessék, most örülsz? – kérdezte, kezét a stég fájába maszatolva.

Anna örült. Odahajolt a halhoz, egészen közel, pisze orrát az élettelen, opálos szemekhez dugva. – Még van benne akarat, érzed? – kérdezte halkan Stixet. A fiú elbűvölve figyelte, szinte levegőt se vett: – Mit csinálsz? – kérdezte rekedten, de a kislány már nem válaszolt. Ajkai a hal eltátott, mozdulatlan szájához értek. Kilélegezett. Aztán lassan eltávolodott. És akkor a hal meglegyintette farokuszonyát, majd ívben begörbítette testét, és ficánkolni kezdett, ide-oda csapkodva magát. Anna diadalittasan nézett Stixre. – Látod? – kérdezte. – Visszatért belé, sikerült. Gyerünk, söpörjük a vízbe.

Stix nem tudott moccanni sem, csak ült a stégen, érezte, ahogy a nap arcába süt a szemközti hegy fái közül, és nézte, hogy Anna barna lábfeje a deszkákon terelgeti a csapkodó halt, mígnem egy utolsó passzal a zöldesfehér test eltűnt a vízben.

– Ezt hogy csináltad? – kérdezte Stix végül, de ezzel még nem volt vége. Anna a stég szélére állt, olyannyira a szélére, hogy a fiú inkább kinyúlt, megfogta a lábát. A kislány lenézett rá. – Nézd csak, most már engedelmeskedik.

Csettintett egyet, mire a hal feje megjelent a víz felszínén. Csillogó gombszemével bámulta Annát, miközben mozdulatlanul egy helyben lebegett. – Visszaadtam az életét, ezért örökre a szolgám marad. Hát nem jó? – Anna nevetése olyan volt, mint Stelláé, körüllengte Stixet, végigpattogott a víz színén, egészen a szemközt szunyókáló horgászig. – Menj! – parancsolta a gyerek újabb csettintéssel, és a hal lebukott a víz alá.

– De, nagyszerű – nyögte Stix, és ekkor újabb álmos hang csendült mögöttük: – Mit csináltok itt?

A házacska ajtajában egy szőkésbarna lány állt, Anna idősebb, csúnyább kiadása. – Te vagy a tanár, ugye? – kérdezte szemét dörgölve, mire Stix bólintott, felállt. Még mindig az előbbi jelenet járt a fejében, ezért csak sokára szólalt meg: – Mosakodj meg, és egyél valamit. Aztán kezdhetjük – mondta. Anna közben észrevette a közeledő Stellát, és eléje szaladt. Stix nézte őket, és érezte, hogy a fejét valami sötét, kellemetlen bizsergés kezdi kitölteni, ami nem múlt el a tanítás végéig.

Mariann nem volt buta lány, csak egy kissé körülményes. Mindent alaposan, háromszor átgondolt, de még így is folyton bizonytalan volt a toldalékolásban. Bent ültek, a ház apró ebédlőasztalánál. Stix félig a lányra, félig a stégen babázó Annára figyelt, olykor pedig a konyhasarokban mosogató Stellát bámulta. Mikor végeztek, kiment a stégre, leült Anna mellé, és elővette a félig szítt cigarettát.

– Mi volt ez az előbb? – kérdezte csöndben, rekedten, miközben meggyújtotta a szálat.

– Semmi. Csak életre keltettem – vont vállat a kislány. – Már régóta meg tudom csinálni. De csak azzal, ami ebben van – körbemutatott, mozdulata átfogta a tavat.

– A vízben? – értetlenkedett Stix.

– Igen – bólintott Anna, és egymás mellé rendezett két ütött-kopott mackót. – És csak ha friss. Volt egy macska…valaki elütötte – állával a műút felé intett. – És bedobta a vízbe. Azzal már nem ment. Szerintem már egy napja is a vízben lehetett, mert elég büdös volt.

Stix mérlegelte a hallottakat, majd eszébe jutott még valami: – És hogyan engedelmeskednek aztán? Hogy csinálod?

Anna eltöprengett, homlokát ráncolva kereste a megfelelő kifejezéseket, közben ujjaival malmozott ölében: – Olyan, mintha érzeném, mit akarnak. És tudnám őket ösztökélni – mondta óvatosan. – Hálásak. És boldogok, hogy ismét élnek. És ezért bármire hajlandóak. Azt hiszem, egy idő után elfelejtik, bár ez változó, nézd csak. – A bozótos vízbe lógó ágai felé mutatott. Stix rövid ideig erőltette a szemét, aztán észrevette a hal fényes fejét. Feléjük fordult, mintha fürkészte volna őket. Ahogy a fiú moccant, hogy jobban lássa, hirtelen lebukott a víz alá.

Stix felállt, órájára pillantott. Mennie kellett, mert kinyitott a könyvtár. – Tud erről más is? – kérdezte még a lánytól. Anna már épp válaszolni akart, de ekkor kilépett a házból Stella.

– Reggelizünk. Nem tartasz velünk? – kérdezte a fiútól. Stix szabadkozva elköszönt. Ahogy az ösvényen visszafordult, megkapta a választ Annától. A kislány ott állt a ház ajtajában, mutatóujját szája elé téve, szigorú, durcás arccal figyelte Stixet.

Úgy volt, hogy heti három alkalommal megy a Vízválasztóhoz, öt héten át. Ám rögtön a másodikat kihagyta egy egész napos eső miatt. Végül pénteken jutott ki, mikor már kora reggel rekkenő meleget sugárzott az ég. A faház tetején szinte dobolt a nap fénye, Stix, halántékán minduntalan megindult egy verejtékcsepp, amíg a füzetben karmolászó Mariann feje búbját leste.

– Elegem van, megsülök idebenn – fakadt ki a kislány, pedig ő fürdőruhában volt. – Gyere, ússzunk egyet! – Azzal felpattant, és kiszaladt. Stella a nyugágyból szólt rá: – Mariann, várj! – de elkésett, Stix, hallotta a test csobbanását. Aztán semmi.

– Mariann? – hallotta Stella előbb meglepett majd – Mariann! – ijedt kiáltást. Stix felállt, de még nem fordult meg, az ajtónyílásnak háttal állt, úgy fülelte, hogy a kislány felbukkanjon a felszínre. Ám szíve mélyén tudta, hogy nem fog, mert idebenn, a házban túl meleg volt, a minapi eső pedig eléggé lehűtötte a vizet, és odalenn, a mélyben ki tudja milyen hideg áramlatok örvénylettek. Semmi kedve nem volt kimenni, és megpróbálni megmenteni, mert ahhoz nem volt elég jó úszó, és átfutott rajta az is, hogy ha megpróbálja, és nem sikerül, akkor a kislány halálát rá fogják kenni, őt fogják hibáztatni az eseményekért. Olyan volt, mintha látná a jövőt, de igazából csak a felnőttlét felelőssége és a kudarc lehetősége hatott rá bénítólag. – Mariann! – sikoltott most Stella, és erre a fiú megmozdult. Ahogy kiért, még látta eltűnni a lányt a vízben. Oldalt nézett – Anna sápadtan, elbűvölve figyelte a keletkező hullámokat. Fél perc telhetett el azóta, hogy Mariann azt mondta neki: „Elegem van”. Vagy talán egy perc. Stix öntudatlanul elkezdett magában számolni, egy, kettő, három, és közben a stég széléhez ment, tétován lehúzta pólóját.

– Menyire jó úszó a nővéred? – kérdezte Annát hátra se fordulva.

– Melyik? – kérdezett az vissza komoran.

– Mindkettő. Stella – hadarta Stix. Tizenhat, tizenhét.

– Stella jól úszik, de Mariann elég béna. Nem is szabad ugrálnunk a stégről, csak ha bent van a gumimatrac – magyarázta Anna, és ő is közelebb jött a vízhez, megállt a fiú mellett. Szemüket erőtetve keresték a zöld, sűrű szövedékben a mozgás jeleit.

– Be kellene ugranom – motyogta Stix öntudatlanul.

– Várd meg, míg feljön a nővérem. Ha nem jön fel – akkor kell beugranod! – jött a józan válasz a derekától. Lenézett a kislányra. Negyvenhat, negyvenhét. Anna tekintete feketén csillogott, arca merev maradt. Stix megrázta fejét, elhatározta, hatvannál beugrik. Levette szandálját, és rövidnadrágját. Felötlött benne az idétlen gondolat, hogy milyen jó, hogy az új, nem lyukas alsónadrágját húzta fel ma reggel.

Körbenézett, de most egy horgász sem aszalódott a napon, sőt, közel-távol nem hallott emberi hangot, mióta kiérkezett. Hetven. Túlhaladta a percet, jutott eszébe, és kicsit hátralépett, hogy lendületet vegyen, de ekkor felbukkant Stella feje, majd csapkodó karjai, bal hóna alatt húzott valamit. – Segíts – hörögte, mire Stix lehajolt, letérdelt, és fogta, rángatta a felé tolt testet, majd óvatosan a deszkára emelte, mint egy döglött halat. Mariann szeme zárva volt, szájából és orrából víz csorgott, feje elcsuklott oldalra. – Lélegeztesd! – parancsolta Stella dühösen a fiúnak, míg kimászott. Stix óvatosan szétnyitotta a lány ajkait, majd rátapasztotta sajátját, közben jött egy bolond, megvadult gondolat, bárcsak Stella ugrott volna a vízbe, majd erőset fújt, látta, a kislány tüdeje megemelkedik. – Engedj! – a nővér félrelökte őt, oly erősen, hogy könyökére esett, onnan nézte, ahogy Stella összekulcsolt kezével rugózik Mariann mellkasán, aztán ismét a szájába fúj, aztán ismét a mellkas. Stix kettőszázötvennél szólt neki, hogy átveszi, de ekkor Stella már sírt, arcáról Mariann homlokára csöppent egy könnycsepp, és Stix azt remélte, mint a mesében a varázslat, ez végre életre kelti a kislányt, de ez a valóság volt. – Hallod? Átveszem – kérte ismét erőtlenül.

– Fölösleges. Meghalt – jött mögülük Anna hangja, hidegen, fölényesen, mire mindketten odafordultak felé, Stella még a mellkas pumpálását is abbahagyta. – Ne mondj ilyet a nővéredről! – kiáltott rá hisztérikusan. Anna megvonta vállát. – Pedig így van. Nagyon régóta nem lélegzik – konstatálta, majd leguggolt a másik oldalról Mariann fejéhez. – De azt hiszem, én még tudok segíteni. – Azzal lehajolt, és gyengéden a testvére szájába fújt. Mikor eltávolodott, mind mozdulatlanná dermedtek, mint egy furcsa csoportkép, csak Stix agyában kattogott tovább a másodpercmutató. Háromszázötvennél Mariann szeme megrebbent, aztán teste összerándult, majd köhögésbe, sípoló, harákoló fuldoklásban tört ki. – Hála istennek! – sóhajtott Stella, és átölelte a kislányt. – Minden rendben lesz, minden – simogatta fejét, és közben Annára pislantott, és Stix később sem, sőt, soha, egész életében nem tudta megfogalmazni, mi volt ebben a pillantásban. – Hozz egy törülközőt – utasította, mire Anna eltűnt a házban.

– Láttad ezt? – kérdezte Stix.

– Igen, a kis vakarcs istent játszik – csóválta fejét a nagyobb lány, és oldalt fordította Mariannt, hogy a víz jobban kijöjjön belőle. – Szerencse, hogy a lélegeztetés..

– Nem a lélegeztetés volt – vágta el Stix a mondatot. – Anna volt.

– Mi voltam én? – lépett ki a küszöbön a kislány, de Stella szeme Stixre villant, aki inkább nem folytatta a témát. – Rendben lesz – bökött fejével a lassan felülő Mariannra. – Ez a lényeg – szögezte le a legidősebb testvér.

– Hol vagyok? – kérdezte rekedten Mariann, és csodálkozva körbenézett. Szeme megakadt Annán. – Testvérem! – kiáltotta, majd térden odacsúszott Anna elé, aki esetlenül fogadta a hódolatot, hagyva, hogy átkarolja a lábát.

– Hé, nekem nem jár köszönet? – vicceskedett Stella, de hangja ijedten csengett. – Mariann, gyere, menjünk a házba, egy kicsit feküdj le. Hogy érzed magad?

– Szédülök – állt fel Mariann az unszolásra. – De azért jól vagyok.

Eltűntek a házban, és Stix magára maradt a legkisebbel. Lassan felhúzta rövidnadrágját, pólóját, közben szemmel tartotta Annát, aki a vizet bámulta.

– Figyelj, szerintem is lehet, hogy a lélegeztetés…– kezdte volna aztán, de a gyerek azonnal elvörösödött, és felcsattant. – Nem! Én csináltam, ha én nem vagyok, még mindig ott feküdne! – A deszkán sötétlő vízfoltra mutatott.

– Oké, tegyük fel, hogy te voltál. Nem mindegy? – kérdezte csöndesen Stix. – Nem az a lényeg, hogy Mariann jól van?

– De ő nem hisz nekem – vágta rá gyűlölködve a kislány. – Soha nem hisz nekem. Azt kívánom egyszer őt is… – elharapta a mondta végét, majd bement a házba. A küszöbön majdnem összeütközött Stellával.

– Csöndben légy, aludni akar – szólt rá a nagylány. Stix már a szandáljánál tartott.

– Köszönöm – jött oda hozzá Stella. Zavartan vizes haját babrálta. – Mindent.

– Ugyan, nem csináltam semmit – rázta fejét Stix. A lány pólója még mindig nedvesen tapadt testére, igyekezett másfelé nézni.

– Dehogynem, itt voltál, és…– Stella fújt egy nagyot, inkább dühösen, mint fáradtan, majd a napról besétált a ház árnyékába, és leroskadt a nyugágyba. – A jövő héten jössz? – kérdezte a fiútól.

– Igen, hétfőn – Stix megfordult, és indult volna, de hirtelen elszánta magát. – Nincs kedved szombaton bejönni a moziba? Valami jó…

– Nem – Stella gyorsan és kíméletlenül vágta el, kezét kissé maga elé tartva, mintha eltolná magától Stixet. – Ne haragudj, de…– nem fejezte be, a fiú pedig nem is volt rá kíváncsi.

– Oké, csak megpróbáltam – mondta, és intett a lánynak. Stella ekkor már lehunyta szemét, és befelé figyelt, valami belső hangra.

– Megkérhetlek valamire? – kérdezte hirtelen.

Stix várt.

– Ne beszélj erről senkinek, jó? – Stella rászegezte barnásszürke tekintetét, és Stix elveszett benne. Egészen eddig a pillanatig úgy gondolta, egyszer majd megírja a történteket, de most nagyon komolyan az mondta neki: – Természetesen.

Azon a hétvégén a nyár kitombolta magát. Stix a panellakás kisszobájában verejtékezve folyton Stellára gondolt, és írt a lányhoz legalább hét szonettet. Úgy gondolta, átadja őket a hétfői óra után, de végül otthon hagyta a lapokat, mert tudta, versek ide vagy oda, nincs esélye egy ilyen nagyvilági csajnál.

Hétfő reggelre beborult, és bár a hőség nem csökkent, friss esőszagot hozott a szél észak felől. Stix a szokásos helyen hagyta a biciklit, és becaplatott a kis gyalogúton a házikóig. Minden csöndes és mozdulatlan volt, csak a tó fodrozódott dühösen a széltől.

– Hahó! – szólt bele a rezgő vízszagba Stix, mire Anna lépett ki a küszöbön.

– Szia – köszönt komoran. – Mariann visszament a városba. Azt hittem, szóltak neked.

– Nem. Nem szólt senki – rázta fejét Stix, és törökülésbe a deszkákra telepedett. – Valami baja van?

– Nem. Csak már nem szereti a vizet.

– Nem csodálom – nyugtázta Stix. Előkotorta táskájából a lopott cigit, és meggyújtotta. – És a másik nővéred? – kérdezte. Igyekezett palástolni izgalmát, de hangja megremegett.

– Stella? A házban van – Anna leült mellé, a cigarettára pillantott. – Adsz egy slukkot?

– Neeem! – döbbent meg Stix. – Isten ments.

A kislány várakozóan, nyugodtan nézett rá, tekintete kényelmetlen volt, túlságosan magabiztos.

– Most már Stella is elhiszi, hogy én segítettem Mariannon – jelentet ki hirtelen, majd felállt, a ház oldalához ment, benyúlt a deszkák közé, és egy csomag Sopianet vett elő. – Stella dugicigije. Ha már nem adsz a sajátodból.

– Nem hiszem, hogy neked…– kezdte Stix, de a kislány már ki is vett egy szálat, és egy apró kis öngyújtót a csomagból, amivel meggyújtotta a cigarettát. Mélyen leszívta füstöt, mint aki tíz éve dohányzik. – Isteni, nem? Az első cigaretta reggel olyan, mint egy jó baszás.

Stix köhögni kezdett, majd felpattant, és félig dühösen, félig nevetve kérdezte: – Honnan tudsz te ilyen mocskos szavakat?

– Stellától – vont vállat Anna. – Ő gondol folyton ilyesmire.

– És…– kezdte volna a fiú, de aztán megértette, mit mondott a kislány. Megindult a ház felé, félretolta Annát, majd belépett a konyhába. Egy kalapács hevert a padlón, belerúgott, ahogy a lépcső felé ment.

– Te vagy az, Anna? – hallotta fentről Stella erőtlen hangját.

– Nem. Én – szólt Stix, és felrobogott a pár lépcsőfokon. A házacska szűkös emeletén csak két ágy és egy kis éjjeliszekrény volt. Stella a jobb oldali ágyon feküdt bikiniben, fején a fülhallgató, de nem zümmögött benne zene. Elnyúlt, sápadtan, mereven, mint egy márványszobor, és a mennyezetet bámulta. Stix megállt felette, és mélyet szívott a cigarettából. – Stella, mi történt? – kérdezte a lánytól. Az végre rápillantott, arcán a felismerés a bosszúsággal keveredett. – Semmi – mondta, és felült. – Mi történt volna?

Stix végignézett rajta, majd hátrált egy lépést. – Nem tetszik ez nekem – mondta, és valóban így érezte. Ez a merev, üres Stella nem az volt, akit itt hagyott. – Hol van Mariann?

– Bevittem a városba. Anya munkahelyén lesz egy kicsit. Már nem szereti annyira a vizet – magyarázta gépiesen Stella. Hangjában fáradtság csengett. – Már én sem szeretem annyira ezt a vizet – tette hozzá magyarázólag. – Adsz egy szippantást?

– Nem – tagadta meg tőle is Stix, és még egy kicsit hátrált. – Mi van veled?

– Semmi – bizonygatta Stella, és most már felállt, szemközt a fiúval. Kihúzta magát, így arcuk egy magasságba került.

– Azt hiszem, el kellene mondanunk valakinek, hogy mit csinált Anna – jelentette ki Stix hirtelen, mire Stella összerándult, mint akit megütöttek, arca, ha lehet, még jobban elsápadt.

– Nem, egyáltalán nem kellene. Ez egy rossz ötlet. Nem tudhatja meg senki – hadarta, majd közelebb lépett a fiúhoz, kinyúlt, megfogta kezét. – Inkább gyere, ülj le egy kicsit az ágyamra. Tenyere puha simításától Stix cigarettája a padlóra esett, és a következő pillanatban már ott voltak egymáson, az ágyon. Érezte a lány izzadt, nedves testét maga alatt. Nagyon rideg és merev volt minden izom ebben a testben, de nem érdekelte, mert csak érinteni, birtokolni akarta. Arra gondolt, hogy most, végre most megtörténik, hogy nővel, és már a lent dohányzó, nagyon rémisztő nyolcéves sem zavarta. Felnyúlt, hátra, hogy kioldja a bikini kapcsát, közben hallotta, hogy Stella zihál, és ő is zihált, aztán a keze feljebb csúszott, a lány tarkójára. Egy nagy dudorra. Szinte lüktetett a keze alatt, mindjárt a koponya tövénél feszült, szilva nagyságú kinövéséként. Stix azonnal felugrott, és ismét hátrált, el az ágytól, a lánytól. – Mi van a fejeddel? – kérdezte riadtan. Stella csak feküdt mozdulatlanul, a bikini felső lecsúszott bal melléről. Sötét, nagyon sötét tekintettel méregette Stixet. – Mi a baj?

– Ez a baj – mutatott körbe Stix józanodva. – Te ezt soha nem csinálnád velem. – Bólintott, diadalmasan, míg érezte, odabenn egy kis hang könyörög, hogy hagyja abba, menjen vissza az ágyhoz, és…– Ez nem te vagy. Anna az, ugye?

Stella megrázkódott, majd hirtelen összerándult, harákolva, köpködve öklendezni kezdett. Kezével riadtan eltakarta mellét, arcára fájdalom ült ki, mint aki gyötrő álomból ébred. – Nem hittem neki, ezért megharagudott, megütött a kalapáccsal, majd a vízbe nyomta a fejem, míg…– megakadt, szeme üvegesen meredt maga elé, jobb kezét szája elé kapta. – Istenem!

Aztán hirtelen megint minden változott, arcán ismét közömbös, unott kifejezés ömlött el, hátradőlt, hagyta magáról teljesen lecsúszni a bikini felsőt, és hívogatóan intett Stix felé: – Na, mi lesz, nem jössz?

Stix menni akart, nagyon is oda akart menni hozzá, de tudta, hogy nem lehet. Később, egészen öregkoráig, míg ép volt az értelme, gyakran gondolt arra a pillanatra, arra a momentumra, ahol élete kettéágazott. Bár jó volt a fantáziája, mégse tudta elgondolni, mi lett volna, ha Stellát választja, csak sejtette, hogy valami elemésztő, fájdalmas és halálos módon vesztette volna el a szüzességét. Megrázta fejét, és bár minden érzékszerve ordított a csalódástól, hogy ezt teszi, lerobogott a lépcsőn, ki a stégre. Anna épp a vízbe dobta a cigarettáját.

– Mit csináltál? – förmedt rá Stix, de nem mert a közelébe menni.

– Én? Semmit – színlelte az értetlent a kislány. – Hisz én nem csinálok semmit, nem?

Stix bámult rá egy pillanatig, talán eszébe jutott a kalapács is a padlón. Aztán kifújta a levegőt, és fejét csóválva elhátrált, el a háztól, a víztől, de leginkább Annától.

A maradék órákat Mariann anyjának a munkahelyén, egy poros kis irodában tartották meg. Mariann jól haladt, később Stix azt hallotta, abban az évben ötöse lett magyarból. Stella, ha valahol összefutottak, simán átnézett rajta, később Stix inkább már nem is köszönt neki. Anna sorsát nem követte, vagyis inkább nem akart tudni róla semmit, de áttételesen, tíz évvel később az anyja említette. Azt mondta, hogy azt beszélik a városban, hogy Stella Németországban dolgozik, meztelenül táncol valami klubban, illetve más dolgokat is csinál. De jó nővér, mert állítólag az összes keresetét hazaadja Annának. Stix aki ekkor már a Város elátkozott és tehetségtelen költője volt, ezen nem csodálkozott.   

vége

Szólj hozzá!
2011. július 03. 21:22 - Valmont

Fiúk beszélgetnek

A dolog onnan indult, hogy akartam írni egy történetet egy zombi szemszögéből. Igazából a csattanó lett volna az, hogy a narrátor - aki egyébként némiképp emberinek is tekinthető észrevételeket tesz - igazából egy halott. Aztán valahogy elkanyarodtam efelé a történet felé, ami sokkal inkább egy "azután" jellegű dolog: már túl vagyunk mindenen, minden szörnyűségen, de valami nem stimmel, a világ már nem ugyanaz, és a fenyegetés folyamatosan jelen van, minden árnyékban, falmélyedésben veszély leselkedik.

 

A gondnok lányai

 
 

– Azt mondta a Vörös, hogy a gondnok lányai suli után a Kistóban nudiznak – újságolta, mikor összefutottunk a suli mögötti játszótéren. A harmadik cigimet szívtam, pedig még nem volt csak délután kettő, de az új matektanár teljesen kikészített. – Az a két jó csaj, tudod, felsősök voltak ők is a Gárdonyiban. Azelőtt. 

Néztem, ahogy leül velem szemben, a homokozó padkájára, rágyújt, majd a táskájával babrál. Sovány volt, mint ahogy mindannyian azok voltunk, de a bőre, ami sárgásfehér maradt, nagyon is megkülönböztette őt tőlünk, sima emberektől. Észrevette, hogy a karján lévő tűnyomokat nézem, ezért lefordította cigit tartó kezét, leverte a hamut, bele a homokba.

– Nagyon fájt a kezelés? – kérdeztem tőle hirtelen. Nem kérdeztem még ezt tőle, mióta visszajött. Kerülte a tekintetemet, elnézett egy kiégett panelház felé.

– Nem, nem nagyon – motyogta.

– Mert azt mesélik, hogy ilyen nagyon vastag tűvel kell beadni az ellenszert – magyaráztam könnyedén. – Naponta háromszor.

– Nem volt vastag, csak mélyre adták – javított ki félszeg mosollyal. Aztán hirtelen felállt, és a Víztorony felé intett. – Na, megnézzük akkor a csajokat? – kérdezte.

– Persze – vágtam rá, bár igazából nem villanyozott fel a gondolat, hogy meztelen csajokat bámuljak vele, pont vele. Ki tudja, milyen sebek, sérülések vannak rajtuk, avagy lehet…– Ők nem voltak fertőzöttek? – böktem ki, és azonnal megbántam. Felkapta a fejét, és végigmért, gyanakvó, esetlen pillantással. Látta rajtam, hogy ha fertőzöttek voltak, és megkapták a kezelést, akkor számomra egyáltalán nem izgalmasak többé, mint nők. Nemcsak azért, mert ki tudja, miféle utóhatása maradhat a dolognak – hallottam, hogy némely esetben az oltások  után valaki visszaesett, s egy hajnalon széttépte családját –, hanem inkább amiatt, ahogy a testük kinéz. Az a mindegyikükre jellemző sárgásfehér, viaszos bőr az elszórt kráterszerű hibákkal, a soványság, és ahogy rád néznek, mint most ő is, tekintetében a teljes, tökéletes ürességgel. Ilyen külsővel a legjobb csajok is lelohasztanának.

– Csak úgy eszembe jutott. Hallottam valamit róluk, még mikor elkezdődött – próbáltam kivágni magam.

Ő megindult előre, és kiment a játszótérről a felhasadozott, gyomos járdára.

– Az apjukról hallhattál – mondta hátrafelé. Gyorsan járt, alig bírtam követni. – A gondnokról. Az öregotthonba volt gondnok. Amikor az öregek elkapták a fertőzést, és kezdtek megvadulni, próbálta őket bezárni a szobáikba.

Mentünk egy ideig, percekig talán, némán trappoltunk, át a füstös, romos lakótelepi háztömbök közt. Néhol nem lehet tudni, hogy a korom a harcokból maradt-e vissza a falon, vagy pedig a kályhák, tűzhelyek kivezetett kéményeiből ered.

Eszembe jutott, mit keresek én itt – anyám biztosan ideges lesz, hogy nem megyek azonnal haza suli után.

– Igen, most már rémlik – hazudtam. Miután elkezdődött, apám elbarikádozta az ajtót, és csak akkor bújtunk elő, mikor a katonák megérkeztek. Nem beszéltünk senkivel, nem tudtunk semmit. De ő, aki kint ragadt az utcán, ahol végül elkapták, és megharapták, egy csomó érdekes dologról hallott és tudott.

– A lányait pedig a pincébe zárta. – Hirtelen megállt, majdnem nekimentem a vállának. – Na, itt a Kolos.

Egy srác állt a járdán, tőlünk jó húsz méterre. A suliból ismertük – ő is azok közé tartozott, akik nem szívesen barátkoztak a kezeltekkel.

Intettünk egymásnak, majd a srác továbbállt. Így ment ez: kerültük egymást. Soha nem lehetett tudni. Az újraindult iskola volt az egyetlen, nagyon kényelmetlen hely, ahol nagyobb tömegben összezártak minket – volt, aki nem is bírta ezt, és inkább kimaradt.

– És, mi lett vele? – kérdeztem pár perc múlva, csak hogy mondjak valamit. – A gondnokkal.

– Nem tudta megcsinálni. Hallott ő is az ellenszerről, és azt remélte, minden rendben lesz, kitart, míg megérkeznek a katonák – vont vállat, majd órájára nézett, aztán a napra az égen. – Ám az öregek kitörtek a szobáikból, legalábbis egy biztosan kitört, és ő pánikba eset. Fogott egy fejszét, és sorra lecsapta mindet. Az összest kicsinálta, a saját szobáikban darabolta fel őket – megállt, sóhajtott egy mélyet. – A rohadék.

– Szerintem csak nem akart kockáztatni – mondtam közömbös hangon. – Nem mintha én...– folytattam volna, de dühösen legyintett elém a levegőbe.

– Azok emberek voltak. Lehet, hogy a fertőzéstől időlegesen mások lettek, vadak és veszélyesek, de legbelül még mindig emberek maradtak. Ezért ez az egész inkább mészárlás volt, érted?

Elkeseredetten nézett rám, mint aki igazolást vár. Már a Víztorony árnyékában álltunk, a távolból, a lebombázott felüljáró betontömbjei közé ékelődött Kistó felől lánykacajt sodort felénk a szél. Felkapta fejét, és úgy csinált, mint a kutyák. A levegőbe szimatolt. Hátrébb léptem tőle, egy lépésnyit, észrevette, és moccant ő is. – Áh, mindegy – mondta aztán, és ismét megindult.

Előttünk a v alakban összeroggyant felüljáró tömbjei fénylettek a napsütésben. Jártam már erre biciklivel, tudtam, hogy a v forma tövében kis, mesterséges tó keletkezett. Sokan jártak ide fürödni, de én soha nem merészkedtem bele, mert féltem, hogy valami kiálló vasdarab felhasít úszás közben.

Az egyik oldalára dőlt tartópillér felé mentünk, azon fel lehetett mászni a betonlemezek hegyes éléig.

– És aztán, mi történt a gondnokkal? – kérdeztem, míg óvatosan átimbolyogtunk egy szúrós szagú csalánoson.

– Semmi – mondta ő hátrafelé, mert ismét előttem ment.– Eltemette az öregeket, hátul, az otthon parkjában. Azt mondák, napokig csak ásott és temetett. Lehet, meg is zakkant közben. Biztos volt ideje végiggondolnia, hogy mit csinált.

– Sokan csinálták ugyanezt – motyogtam nyugtalanul, mert apám tényleg mesélt sztorikat. – Még mielőtt megjött a híre, hogy az ellenszer működik…

Hirtelen megtorpant, szembefordult velem. Arcán zavar és sértődöttség osztozott. – Akkor sem kellett volna gyilkolni. Elég lett volna bezárva tartani azokat az embereket. Ez ugyanolyan gyilkosság, mintha én most itt neked esnék…

A kezeire néztem. Mindkettőt a zsebeiben tartotta, és mintha fogott volna valamit, pedig bizonyára csak ökölbe szorította őket.

– Értem – mondtam színtelenül, aztán eszembe jutott, amit már olyan régóta meg akartam kérdezni az egyikőjüktől. Ki is mondtam hát, mert jó ötletnek tűnt elterelni a figyelmét a témáról – Egyébként emlékszel valamire? Abból az időszakból…? Amíg olyan voltál...

Megértette azonnal, mert elsötétedett a tekintete. Hátrált pár lépést, kiért a csalánosból. Egy oldalára dőlt, kiégett autóig botorkált, én követtem, közben oldalt néztem, meg magunk mögé. Nem volt senki a közelünkben.

– Emlékszem dolgokra – kezdte aztán lassan, majd letelepedett a kiszakadt autókerékre. Itt már árnyékban voltunk, mivel a felüljáró megmaradt része kitakarta a napot, de az arcán verejték kezdett ragyogni. – Olyan álomszerű volt az egész. – Nehézkesen, akadozva beszélt, közben a csalános zöld szálai közé bámult, mintha várná, hogy valaki előbukkanjon. – Lassan történt, azután, hogy megharaptak. Szét akartak tépni, de kiszabadítottam magam. A vállamon haraptak meg. Aztán három napig kószáltam, míg a katonák begyűjtöttek, és elvittek a karanténba.

Lehúzta vállán a pólót: a csontos húson még látszott a fognyom lila karéja.

– Szép – biccentettem elismerően. – Erősen vérezhetett.

Legyintett. – Nem volt vészes. Eleinte fájt, de ahogy a dolog úrrá lett rajtam, egyre kevésbé érdekelt. Igazából semmi nem érdekelt. A sem, hogy mi van a szüleimmel, hogy mi történik köröttem, vagy mi lesz velem. Nem érdekelt a fájdalom, a fáradtság vagy az, hogy hol fogok aludni, pihenni.

– Aludtál is? – kérdeztem mohón. Erről még tényleg nem hallottam.

– Valamennyit igen. De nem úgy, mint normálisan. Jó másfél nap múlva egyszer csak nagyon fáradt lettem, és leálltam. Mint valami gép, ami elromlik. Megálltam egy fa alatt, a parkban, tudod, a benzinkút mögött. Láttam, hogy ég a kút, és homályosan összeraktam magamban, hogy fel is robbanhat, de nem érdekelt ez sem. Minden hirtelen elcsöndesedett és eltompult, mintha víz alatt lennék. Aztán, egy kis idő elteltével újraéledtem, és mentem tovább. De akkor, ezután a leállás után már volt egy dolog, ami igazán fontos lett.

Jól tudtam, mi volt ez a dolog, de láttam rajta, várja, hogy megkérdezzem: – Mi volt az?

– Az éhség – rám emelte sötét, üres tekintetét és elmosolyodott. Az imént, mikor a kezét ökölbe szorította a zsebében, még úrrá tudtam lenni a félelmemen, de most akaratlanul is összerezdültem. Ám erőt vettem ingeremen, nem léptem hátrébb, nem futottam el.

– Olyan volt – kezdte magyarázni mind lelkesebben –, mintha befészkelte volna magát az agyamba. Mintha ott élt volna a fejemben. Egy hang, egy lény, egy suttogó kis szörnyeteg. Egyél, egyél, egyél, egyél. Érdekes, hogy a gyomromban vagy a hasamban nem éreztem semmit, szóval nem voltam üres, pedig akkor már tényleg napok óta nem ettem semmit. Néha ittam valami pocsolyából, de enni nem ettem.

Felsóhajtottam, mint aki együttérez vele – közben egyik felem igazából azt szerettem volna, hogy hagyja már abba az elbeszélést. Az énem másik része viszont mindent hallani akart. Annyi kérdésünk maradt arról az időszakról. Például ez:

– És konkrétan arra vágytál, hogy…embert egyél?

Felnézett ismét a nap felé. Erősen sütött reggel óta, noha már benne jártunk az őszben.

– Nem igazán gondoltam arra, hogy mit – mondta határozottan. – Csak az volt a lényeg, hogy élő legyen. Volt egy csomó halott az út mellett az abc-nél. Nem mi csináltuk – itt jelentőségteljesen felpillantott rám, majd sietve folytatta: – Valakik kivégezhették őket, mert a falon, az abc falán ott voltak a golyónyomok, meg a vérük. Na, például eszembe se jutott, hogy egyek belőlük, egészen egyszerűen azért, mert nem élő hús volt. De nem csak emberekre vágytam – egy állat, egy madár vagy egy giliszta – ugyanúgy megtette volna. Egy csomó gilisztát találtam harmadik nap reggel a betonpályán, tudod, ahova régebben kijártunk tesiórán. Esett egy kicsit, és azok meg valamiért bemásztak a pályára. A hülye giliszták. Befaltam mindent, mert akkor már nagyon éhes voltam.

Elnevette magát rekedten, köhögősen. Én nem nevettem, inkább arrébb mentem, a betontömbök széléig. Meredeken simultak egymásra, de úgy tűnt, fel tudunk rajtuk mászni. Ismét felnevetett valaki a túloldalukon, egy lány, talán a gondnok lányai közül az egyik, majd víz csobbant.

– Hallod? Itt vannak! – kapta fel fejét, felállt és mellém sétált. Akaratlanul is oldalra lestem, megnéztem, milyen közel van hozzám

– Na, menjünk – adta ki a parancsot, és felhúzta magát az első darabon. Talpra állt egy kis teraszon, majd lenyújtotta kezét, hogy segítsen.

– Ennyi volt az egész? – kérdeztem, és nem moccantam. – Csak mászkáltál így kábán, éhes voltál, majd ettél pár gilisztát?

Felegyenesedett, úgy, hogy most a feje pont kitakarta a napkorongot.

– Miért, mit vártál? – kérdezett vissza.

– Nem tudom – mondtam hirtelen jött bágyadtsággal. – Hosszú volt ez a nap.

– Kérdezd meg – biztatott fentről. Hangja kissé gúnyosan csengett. Vagy türelmetlenül. Talán túl akart esni rajta. – Kérdezd csak meg nyugodtan.

Megköszörültem a torkom, majd bólintottam és kimondtam. Valóban ez volt a legfontosabb dolog vele kapcsolatban. – Ettél embert?

– Nem – azonnal válaszolt, gondolkodás nélkül. Kicsit tűnődtünk mind a ketten, aztán ismét bólintottam, majd felnyújtottam felé a kezem. Lehajolt, megragadta, és felhúzott maga mellé.

– A következő nehezebb lesz – jegezte meg felfelé bámulva.

– Ott egy kiszögelés, azon feljutunk arra a korlátra – tanácsoltam. Aztán mutattam is, hogy kellene. Felugrottam, és megragadtam egy betontörés érdes peremét, majd átlendítettem magam, míg el nem értem egy szalagkorlát meggyűrt feszínéig. Azon óvatosan felkapaszkodtam a következő lemezig. Hallottam a fém kongásából, ott jön mögöttem. Kissé gyorsabban kúsztam felfelé. Egy meredek íven átmásztam, majd két, egymással sátort alkotó darab közt kibújtam, és már ott is voltam a felüljáró tetején. Lehasaltam az átmelegedett platóra, és csak a fejem dugtam ki a törmelékhalmok közt, hogy lenézzek.

Tényleg ott volt a két csaj. Lenn a vízben. Csak bugyi volt rajtuk, és hála istennek a bőrük feszes volt és hibátlan, ahogy azt reméltem.

Tompa puffanással érkezett mellém, majd horkanva, halk hördüléssel mérte fel a lenti a látványt.

A lányok derékig a Kistóban állva fröcskölték egymást, tőlük nem mesze a víz felszínén felfújtható strandlabda lebegett. Hosszú hajukat előre vonták, így az részben takarta apró melleiket, de még így is ez volt évek óta a legizgalmasabb dolog, amit láttam. A mindannyiunkat sújtó állandó éhezéstől karjuk feltűnően soványan fehérlett, de a lapos hasuk és a keskeny csípőjük valahogy ellensúlyozta ezt a kellemetlenséget. És ami a legfontosabb volt – mindannak ellenére, hogy mi történt velük, velünk, annak ellenére, amit az apjuk tett, mégis boldognak tűntek. Ebben a pillanatban talán egyedül ezen a földön ők ketten gondtalanok voltak és önfeledten vidámak. Eszembe jutott, hogy valószínűleg ilyen dolgokban rejtőzik az élet szépsége, hogy ezek a csajok a bizonyíték rá, hogy tovább fogunk létezni, élni és örülni az életnek.

– Klassz, nem?– kérdeztem súgva és végre rápillantottam, de azonnal meg is bántam. Hideg zuhanyként ért az, amit az arcán láttam. Észre se vette hogy figyelem, annyira lekötötte a látvány – amit ő teljesen más szemmel nézett. És ehhez a tekintethez nagyon is egyértelműen társult az arcán eluralkodó kifejezés, mely bizonyossá tette számomra azt, amit egyébként is sejtettem – hogy az imént hazudott nekem, és hogy a járványnak még nincs vége.

 

 vége 

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása