Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2010. október 17. 08:42 - Valmont

Éjszakai lények az utcán

Az ötlet mögött ott motoszkált az Eredet, főképp, miután elolvastam ezt. Másrészt a csattanóban felhasználtam több korábbi írásom fogását, például itt is a nézőpontból fakadó olvasói félrevezetés a lényeg, mint itt. Egyébként pedig régóta próbálom leírni az álom peremén egyensúlyozó létállapotot. Van valami elbűvölő egy téli éjben, mikor odakinn és a házban már minden csöndes és mozdulatlan, legfeljebb a fűtés vagy egy megfáradt bútor neszez. A városban ilyenkor egész valószínűtlen az égbolt színe. Miközben aludni térsz, akaratlanul is kipillantasz az utcára. Tudod, hogy nem látsz semmi különöset, de mégis félsz vagy reménykedsz attól vagy azért, hogy ne így legyen. Pár perc és te már álmodsz. Odakinn, az utca vajon ugyanolyan marad? 

 

 

Álmok peremén

 

 

– Az egész kutatás lényege az a transzhipnotikus stáció, mely a REM mélyalvás előtt érhető el az egyénnél, akkor, mikor még épp csak szunnyad, és megfáradt képzeletében kergetik egymást életének fontos képei – magyarázta a pszichológus, míg a férfi levette nyakkendőjét, meglazította cipőfűzőjét, majd hátradőlt a díványon.

– Akkor sem értem, miért pont engem találtak meg ezzel – morogta a férfi maga elé, a plafon irányába, majd lehunyta szemét. – Persze, egy kis szunyi napközben nem árt….

– Kutatóintézetünk több helyről „kölcsönöz” kísérleti alanyokat. Többek közt az Ön cégétől is. A főnöke azonnal Önt ajánlotta – bizonygatta készségesen a fehér köpenyes, míg két szivacsos karperecszerűséget rakott a férfi csuklóira.

– Talán azt hiszi, amúgy is alszom a melóban – vihogott fel a férfi.

– Igazság szerint, úgy emlékszem, azt mondta, szoktak beszélni álmokról, és hogy magának felettébb különös álomjelenségei vannak – vont vállat a pszichológus, majd leült a dívány melletti kis székre. Oldalt nyúlt, bekapcsolt egy gépet. A gépet vezetékek kötötték össze a férfi csuklókarpereceivel.

– Ja, igen: ebéd közben mindenféle baromságról szoktunk dumálni…– nyugtázta a férfi, majd nagyot ásított. – Tessék, nem is kell biztatni…– röstellkedett a pszichológusra pillantva. Az egy kis tubust vett elő zsebéből, és felé nyújtotta: – Azért fő a biztonság – mondta. – Szippantson bele a nyílásba, és könnyebben megy majd.

– Mi ez? – gyanakodott a férfi, szeme elé tartva a tubust.

– Segít a relaxálásban. Abszolút törvényes és természetes – válaszolt a pszichológus, majd állított valamit a gépén.

– Kösz, inkább nem – nyújtotta vissza a dolgot a férfi, aztán kényelmesen elhelyezkedett, ismét lehunyva szemét.

– Akkor kezdjük – bólintott a mellette ülő. – Csak a hangomra figyeljen. Mindig azt tegye, amit a hangom kér, soha ne kalandozzon el, ne merüljön túl mélyre. Ha azt mondom, „felébred”, akkor kinyitja a szemét. Megértettük egymást?

A férfi megkésve és halkan igenelt.

– Jó, most pedig lassan számolok, Ön ezalatt mind mélyebbre merül az öntudatlanságba, és álmodni kezd. Egy, kettő, három…

A férfi arcán tízig kisimultak a ráncok, míg vonásai meghökkent, de békés és vidám kifejezést formáztak. Egész alakja, mint az álmodóké általában, védtelenné és gyermekivé vált. Egyedül öltönynadrágja szélébe fogódzkodó ujjain látszott, hogy még fél lábbal az ébrenlévők világában áll.

– Tíz – mondta a doktor, majd valamit ellenőrzött a gépen. Aztán hátrafordult, és belenézett a szemközti falon elhelyezett nagy, velencei tükörbe. Végül ismét a férfira figyelve így folytatta: – Most pedig jól figyeljen. Figyelje meg nekem a képeket, amiket lát, és meséljen róluk. Ügyeljen, hogy ezek a képek élesek maradjanak, ne homályosuljanak el, mert az a mélyálom jele. Lebegjen a felszínen, félig itt, félig ott – suttogta színtelen hangon.

– Rendben – motyogta a férfi. – A szobámban fekszem. Alkonyat van, esteledik.

– Nagyon jó – bólintott a pszichológus.

– Mindig előjön ez az álom – tűnődött a férfi kábán. – A szobám, a lakásom az első emeleten van. A bejárat felett. Mindet hallok, a résnyire nyitott ablakon át, ami a járdán zajlik. Később felkönyöklök a párkányra, és lenézek.

– És mit lát? – kérdezte kissé türelmetlenül a másik, mire az alvó összeráncolta homlokát.

– Csak nyugodtan – visszakozott a pszichológus.

– Látom őket – bizonygatta a férfi. – Mindig ugyanazok a különös lények vonulnak el odalenn. Szörnyek. Nem tudom, honnan jönnek, és hova tartanak.

– Meséljen róluk – kérte a pszichológus izgatottan. – Írja le őket, hogy néznek ki…

– Először az ollós ember – suttogta a férfi kissé szomorúan.– Levágták mindenét egy ollóval. Az orrát, a fülét, az ujjait, mindenét, ami kiállt a testéről. Nem vérzik, csak szipog, míg elvánszorog.

– Értem. Aztán? – kérdezte a dívány mellett ülő, majd jegyzetfüzetet vett fel a padlóról, és halkan bekattintotta tollát. – Ki van még az utcán?

– Később jön az őrült nő – magyarázta a férfi. – Neki nincs arca. Csak egy nagy, dagadt húsfelület van az arca helyén. Nem látni belőle semmit, csak ezeket a húsduzzanatokat. Össze-vissza hadonászik, ide-oda támolyog. Ő is néma.

A pszichológus buzgón jegyzetelt.

– Motozást hallok. A kukából jön. Tudom, hogy ott él az apró férfi. Soha nem mászik elő – Az alvó elhallgatott, kifújta a levegőt. – De jó is, hogy nem jön elő. Hulladékot eszik, és valami borzalmassá változott.

– Akkor őt hagyjuk – kérte a pszichológus, megállva írás közben.

– A macska – jutott eszébe az alvónak, majd szemöldökét ráncolta, mint aki jobban akar látni valamit. – A bokrok közt tekereg. Eltörték a gerincét, ezért bármire képes. Ívben meghajlik, akár egy ó betű. Mint a csík, úgy surran, halkan nyávog, fáj neki, de dühös is. Halálra karmolná azt, aki elpusztította.

– Ez rémes. De a macskáról ennyi elég. Van még valami?

A férfi hallgatott, befelé figyelt. – Nem nagyon – hangja bizonytalan, elmosódott volt.

– Jöjjön vissza! – szólt rá a pszichológus. – Ne aludjon el, ne merüljön mélyre! Lebegjen! –kéri őt élesen.

– Rendben – nyugtázta a férfi, már ismét valamivel élénkebben. – Itt vagyok.

– Lát még valakit? – kérdezte ismét a pszichológus.

– Ó, talán – A férfi mintha biccentett volna. – A lakóparkunk egy erdő mellett épült, feljebb, az abc felé van egy játszótér és egy nagy parkoló, azon túl csak a fák. – Hangja elakadt, mintha valakire felfigyelne. – És ott van a lány.

– Milyen lány? – kérdezte óvatosan a pszichológus. Leengedte a tollat.

– Ott áll az utcai lámpa alatt. Jól látni, mert nagyon fehér, vagyis sápadt.

– Hogy néz ki?

– Szőke, magas, karcsú. Szép. Az arca szép, de üres.

Az ébren lévő fejét rázta – Üres?

– Nincs rajta érzelem, mert halott.

– Beszél? Mond valamit?

Az alvó teste megfeszült, minta el kívánna rejteni valamit, de aztán kibökte:– Nem. Nem tud.

– Miért? – kérdezte a doktor óvatosan.

– Mert amikor kinyitja a száját, homok ömlik belőle – mondta sietve a férfi. – Homok jön a füléből, a szájából, az orrából, mindenhonnan...– magyarázta zihálva. A pszichológus kis hallgatás után megnyugtatta: – Értem. – Megköszörülte a torkát, majd feltette a kérdést. – Miért van tele a lány homokkal?

Az alvó ismét eltűnődött, talán fél percig is tartott, míg kimondta: – Mert a homokozóból eszi a homokot minden éjjel. A játszótéri homokozóból.

A pszichológus összezárta jegyzetfüzetét, és a padlóra tette: – Jól van. Most aludhat egy kicsist. Elengedem mélyebbre – mondta lágyan, majd kikapcsolta a gépet. A férfi azonnal halk, szuszogó horkolásba kezdett, teste, ha lehet, még jobban ellazult.

A pszichológus felállt, kiment a szobából, a másik helyiségbe, ahol hárman ültek hangrögzítőikkel és videokameráikkal a tükör túlsó oldalán. A velencei tükör innen nézve tökéletesen átlátszó ablaknak tűnt. Az egyik ülő felpillantott a belépőre: – Nos?

A pszichológus a falnak dőlt, keresztbe összefonva mellkasán két karját: – Elhitte a mesét, hogy ez egy kísérlet. Tehát nem manipulált álomról van szó.

– Szerintem se gyanakodott – válaszolt a kérdező.  – De mi van az álomképekkel?

 A pszichológus körmét kezdte babrálni: – Végignézve az alany előéletét...

– Gyanúsított – javította ki az egyik ülő.

– A gyanúsított előéletét – javította ki magát a pszichológus is –, úgy vélem ezek az alakok mind a félelmeit, rejtett szorongásait, nyugtalanító emlékeit testesítik meg.

– Konkrétabban – vágott közbe az egyik férfi.

A pszichológus finoman felvonta szemöldökét, majd így folytatta: – A következők állapíthatók meg: az ollós férfi az apa, akit a gyanúsított anyja a gyanúsított gyerekkorában ledöfött egy durva családi veszekedés során.

– Igen, pontosan, egy ollóval – jegyezte meg az egyik megfigyelő.

– Így a szétvert arcú asszony ezek szerint az anya árnya – tette hozzá a másik.

A pszichológus mosolyogva széttárta karját: – Rám itt nincs is szükség. – De azért folytatta: – A kukában rejtőzködő alak az ő sötét, eltitkolt személyisége. A macska valós lehet: talán gyerekkori emlék, az apai durvaság egyik szenvedő alanya. És a lány…

– Igen, ő a lényeg – bólintott az ülő férfiak egyike, majd hátratolta székét: –Vele mi van?

– Ő az utolsó áldozat. Akit két hónapja keresnek – jegyezte meg a pszichológus komoran. – Valószínűleg a közeli játszótér homokozójába rejtette.

Mind hallgattak egy sort, majd a pszichológushoz legközelebb ülő összecsapta tenyerét. – Akkor ennyi. Kutassuk át a homokozót, és ha megvan a test, tartóztassuk le ezt a kurafit – intett a bent alvó felé. A pszichológusra nézett. – Köszönjük.

– Ugyan, ez a munkám – motyogta az, és ő is az alvóra pillantott. – Bár egyvalamit nem értek…– tette hozzá vontatottan.

Az egyik férfi, aki épp felállni készül, megdermedt mozdulatában: – Igen? És mi?

– Azt – folytatta a pszichológus –, hogy a gyilkosság miatti bűntudat, és a lebukástól való rettegés nem jelenik meg az álomban. Nincs egy rendőr vagy nyomozó vagy hatósági figura se a képek közt…

Ezen mind elmerengtek, majd a pszichológus hirtelen legyintett arca előtt, mintha legyet hessentene el: – Hogyha most még maradnának egy kicsit, elszívnék egy cigarettát, odakinn.

A másik három már nem is figyelt rá, halkan diskurálni kezdtek. A pszichológus csöndben kiment a helyiségből, a tűzlépcsőn lesietett a földszintre, átvágott az előtéren, majd az utcára érve meglepetten körbelesett. Alkonyodott, noha órája szerint még csak délután kettő volt.

– Biztos megállt – kocogtatta meg az óra üvegét, majd vállat vonva a legközelebbi lámpa fénykörébe sétált, megállt, előhalászta cigarettáját köpenyéből. Lágy, meleg szél kerekedett, ezért nehezen tudta meggyújtani a szálat. Bedobta a bokorba a parázsló gyufát, mire az ágak közt valami felnyávogott.

A pszichológus szemét erőltetve leste a gallyak sötét közeit, és egy angolnaként tekergő szürke testet pillantott meg. Aztán meghallotta a közeli kukából a motozást, az utca távolabbi végén pedig két alak torz sziluettjét fedezte fel. Végül, mint aki álomban cselekszik, tehetetlen lassúsággal felnézett a szemközti ház első emeleti ablakára. Egy férfi bámult le rá.

A pszichológus kezéből kihullott a cigaretta, meg akart fordulni, de ekkor homok pergett vállára, pont a nyaka mellett.

vége 

2 komment
2008. november 03. 21:11 - Valmont

Álom a halálban

Hát, igen. Vannak évek, helyzetek, pillanatok, amikor rém keserű az egész. Valószínűleg előbb-utóbb minden elromlik, úgy értem, a kapcsolatokban, ám van, aki ezt nem veszi tudomásul. Ez a történet egy olyan lányról szól, aki észrevette. Katarikus feismerése egy katartikus tettre ragadtatja - de pont ezért fikció mindez, nem? Itt persze megint elég kevés az igazi horror. A fő kérdés, hogy a lány megteszi-e. Egy határvonalon játszik az ötlettel, azzel, mely mindenki fejben megfordul legalább egyszer az életben. Néhányan fel is írják arra a bizonyos tükörre.

 

A legjobb mondat

 

Szóval, neked mi, kérdezi a fiú az ágyon fekve. A lány a tükör előtt áll és az arcát vizsgálgatja. Bármi lehettem volna, gondolja, akár még modell is, bármi, de tényleg, és most ez van. Mi a tiéd, az enyémet már hallottad, most mondd el te, mi lenne az, kiabál a fiú, közben valószínűleg a tévét kapcsolgatja, nem megyünk le a bárba, kérdezi hirtelen teljesen más hangon, azt hiszem ma lesz az élőzene, folytatja. Nincs kedvem, fáj a hátam, válaszol a lány, és felhúzza szemöldökét, arca meglepett és barna. A mosdóba belecsúszott a kistáskája, most beletúr és kiveszi a rúzst. Mit kérdeztél, kérdezi, miközben kihajtja. Mi a legjobb mondatod, kiabál be a fiú, de már kevésbé lelkesen, sőt, a lány azt gondolta, hogy a fiút már egyáltalán nem érdekli a dolog. Valami megragadhatta a figyelmét a tévében, hangja elhalkul. Mi az a mondat, folytatja mégis már alig hallhatóan, ami a legjobb szerinted, ami a legjobban képvisel téged. A tiéd mi volt, kérdez vissza a lány, és kihúzza a száját, még egyszer ugyanezt, kiáltja lelkesen a fiú, és várja a hatást, de a lány nem nevet. Nem is tudom, mikor nevettem rajta utoljára, gondolja. Nem tudom, mondja, nem jut eszembe semmi, mondja, mire a fiú felnevet, ez jó mondat, nem úgy értettem, válaszol a lány türelmetlenül, noha tudja, hogy a fiú tudja, ez is jó mondat, kontrázza a fiú, a lány erre elhallgat, mire fiú minden vidámság nélkül kiabál, ez a legjobb mondatod, a hallgatás. Neked igen, gondolja a lány. Remélem holnap nem lesznek már itt az öregek, utálom nézni, ahogy csámcsognak, folytatja kisvártatva a fiú, és felhúzza magát az ágyon a falig, azt hiszem, holnap van a váltás, úgyhogy megszabadulunk tőlük, kérdés persze, kiket kapunk helyettük, minden nyaraló tahó, kivéve a jelen lévőket. Elvesztem, gondolja a lány, eltűntem, végem van. Senki vagyok, gondolja, nem csináltam semmit, és már nem is fogok. Ilyen helyeken fogom tölteni miden nyaramat, később majd gyerekekkel, ilyen fazonokkal, gondolja, és kivesz egy papírzsebkendőt a kis táskából, letörli a felesleges rúzst. Bezártak ebbe a rohadt életbe, mint egy szereplőt egy ócska filmbe vagy regénybe, akinek nagyon kell a pénz, és ha törik, ha szakad, végig kell csinálnia, gondolja és behunyja a szemét, mire eltűnik a világ, édes istenem, mondja, édes istenem, édes istenem. Visszarakja a rúzst, ujjai belegabalyodnak a kisollóba. Ez a barom mindig ilyen hülye ruhákat hord, hallja kintről a fiú hangját, nem értem, miért nem rúgták még ki, vagy miért nem cserélik le az öltöztetőjét, morogja, hogy lehet ilyen ruhákban műsort vezetni. A tévé le van halkítva, az ágy a fürdőszobával párhuzamosan van elhelyezve, a szoba egyik oldalán kis erkély, ahol törülközők száradnak az éjszakában, a fürdőszobába benézve, a nyitott ajtón át csak a vécét lehet látni, a lány, amint kilép a fürdőszobából, azonnal meglátja a fiú rövidnadrágos alakját a fehér lepedőn, amin még nem is szeretkeztek normálisan, pedig már öt napja itt vannak, szinte fekete a teste, az ollót marokra fogja, nagyon kicsi, de talán elég lesz, a  fiú belemélyed a tévénézésbe, a képek ott villognak előttük, egy tapsoló tömeg, katonák, motorbiciklisek, egy reklám, kapcsolgatja a fiú, a lány lassan az ágyhoz lép, és a fiú csak a mozdulatra pillant föl, amikor a lány ráborul és döf, a nyaka alatt, a kulcscsontnál találja el, egyik kezével felemeli magát, és testsúlyát beleadva újból lesújt, ezúttal pont a torok közepén, a fiú hörög, egyik kezével a sebeit fogdossa hitetlenkedve, másik kezével a lány arcát markolássza, ujjai szemét igyekeznek megtalálni, végül az olló hegye az ő szemébe döf, ordítana, de torkát elönti a vér, talán a hangszálai is megsérültek, a következő szúrás a gyomorszáját éri, a lány szétnyitja benn az ollót, majd úgy húzza ki, kitágítva a sebet, nem lát semmit a fröcskölő vértől, végül a bordák közé illeszti  a hegyet, és egészen benyomja az ollót két bordaív közé, ujja hegyével, hogy csak a vége fénylik, aztán azt is elborítja a vér. Kinyitja szemét és a szemetesbe dobja a zsebkendőt. A fürdőszobában nem változott semmi, arca ugyanolyan barna maradt, bikinije sárga, bőre is barna, a fal mögötte halványkék, vér sehol. Nem vagy éhes, kiáltja ki, nem, válaszol a fiú, nincs kedved sétálni egyet, kérdezi a lány és keze ismét a táskába mélyed, ujjai az üvegcsével babrálnak, gyerekek, nagy ház, autó, úszómedence, ruhák, ez a maximum, és még ez is bizonytalan, de mégis mit akartam, mégis mire várok, nem elég, gondolja, majd hagyja a táskát, és kilép a szobába. Leül az ágyra, félig rádől, arca a fiú felé fordul, az egy pillanatra ránéz, aztán vissza a tévére, nincs kedved valamit csinálni, kérdi a lány, és végigsimít a fiú hasán, mire az ismét ránéz, de nem mozdul, hát, nem tudom, mondja, azt mondtad megvan, mondja, mire a lány felhúzza vállát, kit érdekel, egy kicsit zavar, válaszol a fiú, régebben nem zavart, mondja a lány, mire a fiú felemeli kezét, ne kezd ezt, kéri unottan és türelmetlenül, azt hiszem, pont emiatt jöttünk, hogy az ilyeneket kiszűrjük, a milyeneket, ezeket a vádaskodásokat, hogy ki rontotta el, hogy ki miatt mennek így a dolgok, hogy ki a hibás, otthon is mindig ezzel jössz, sorolja a fiú,  távirányítóval az ágyat ütögetve, nekem ebből elegem van, a dolgok ilyenek, egyszer az ember mindenben benne van, később meg nem, és kész, a lány bólint, feláll és kilép a teraszra. Borzalmas meleg van még mindig, mondja. Lent, a parton néhányan kiabálnak, a vízbe ugrálnak, látni nem látja őket, de a hangjuk nyugtalanná teszi, éjszaka, gondolja, éjszaka a legnehezebb, mikor egyedül maradok, a tévé előtt, mikor korán lefekszik, mert fáradt, és nem tudok mit kezdeni az idővel, előttem tornyosulnak az órák, éjfél-egy óra körül leszek csak álmos, gondolja, nem tudom miért, de képtelen vagyok elaludni az utóbbi években, mi ez az egész, gondolja, lehet hogy beteg vagyok, nem is ő a hibás. Mi az én bajom, teszi fel magának a kérdést, rádőlve a korlátra. Odalenn,a  sikátorban két lány beszélget, ismeri őket, pincérnők az étteremből, de most már civilben vannak, vége a műsaknak, cigarettáznak, és a fák felé mutogatnak, valahol, az épület mögött tűzijáték kezd el ropogni, nem látni semmit, csak a halvány visszfényeit, a tető fölött. Igen, nem akar lehűlni a levegő, már teljesen beleizzadtam az ágyba, mondja a fiú elgondolkodva. Lemaradok mindenről, de vajon baj ez, kérdezi magában a lány. Lehet, hogy mégis ki kellene mozdulnunk, szólal meg a fiú a háta mögött, ha itt maradunk, elalszom, a meleg meg ez a sok kaja teljesen kitikkaszt, mondja, és a lány felé fordul fektében, mi bajod, kérdezi szigorúan, a lány azonban nem válaszol, vékony nyálfonalat enged el ajkai közt, ami fényesen megindul lefelé, és az egyik pincérnő táskájára fonódik, aki mindebből nem vesz észre semmit, mi a baj velem, kérdezi a lány halkan, és megszüntethetem-e ezt a bajt, kérdezi suttogva, odalenn a nyála elmegy a táskával. Szóval, unszolja a fiú, fél szemmel a tévére pislogva, elmegyünk, mit szólsz, noszogatja fölösleges türelmetlenséggel, mit szólsz hozzá. A lány megfordul, és órák óta először néznek farkasszemet, hogy mit szólok hozzá, nos azt gondolom, hogy ez az egész egy nagy szemét, szar, rohadt, mocskos, bunkó, kurva, kibaszott, elbaszott, szétkúrt, elrontott, szétcincált, összefércelt dolog, ami itt velem történik, és hogy nekem ebből már nagyon elegem van, hogy itt semmi nem jó, semmi nem sikerül, semmi nem megy úgy, ahogy én azt akarom, nekem nem ezt mondták, nem erről volt szó, nem így szólt a megállapodás, a francba az egésszel, nincs más hátra, így vagy úgy, de hagyjuk abba a piszkolódást, nekem erre semmi szükségem, nekem itt semmi keresnivalóm, nem fogom magam összemaszatolni tovább ilyen kis rohadt semmi dolgokkal, ezzel az egésszel, gondolja - és azt mondja, én inkább már itthon maradnék, mert nagyon fáradt vagyok, mondja, és ismét leül az ágyra, a fiú visszafekszik és a tévét nézi. Nagyon álmos vagyok, mondja a lány és ledől a fiú mellé, az átfogja karjával a vállát, de nem néz rá, akkor aludj, mondja neki, szeretnék valami szépet álmodni, mondja a lány, azt nehéz lesz, mondja a fiú, nem igazán tudjuk befolyásolni az álmainkat, kár, mondja a lány, én sokáig azt hittem, hogy amire erősen gondolunk elalvás előtt, arról fogunk álmodni, azt hiszem, ebben van valami, de nem tudom pontosan, válaszolja a fiú kevés töprengés után, aztán csatornát vált, tudod, mondja, nem is tudom, mi a mi bajunk, hisz olyan jól elvagyunk, napfény, víz, fagyi, minden megvan, mondja csöndesen, mire a lány bólint, félálomban, feje elcsuklik, rá a fiú vállára, szempillái becsukódnak, és a sötétben ismét egyedül van, farkasszemet néz szemhéjaival, a fiú végigsimít a bőrén, ezt még érzi, azt is hallja, hogy a függöny megzörren a huzattól, azt is, hogy a csap csöpög a fürdőszobában, aztán nem sokkal később érzi az ágy ringatózását, amint egy test felemelkedik rajta, a tévé fénye egy pillanatra takarásban kerül, de ezt már alig érzékeli szemhéja mögött, összekucorodik, hogy gyomra fájását csökkentse, egész picire összehúzza magát, a fiú vizel, aztán lehúzza, erőszakos, durva szörcsögés, még jobban elbújik előle, már csak egy tűfoknyi, és ekkor meghallja a rohanó lépteket, valaki felragadja, magához rántja, hány darabot vettél be, kérdezi a fiú kiáltva, mire ő kinyitja szemét, erőlködés nélkül, minden álmosság nélkül, csodálkozón, miről beszélsz, néz a fiú sápadt arcába, a kezére, melyben ott az üres üvegecske, megtaláltam, a szemetesben találtam, hadarja a fiú, hány darabot, kérdezi, szemei cikáznak, a lányról a telefonra, majd a távkapcsolóra, nem értem, mondja a lány, majd elmosolyodik és felnevet, te tényleg aggódsz értem, mondja neki, mire a fiú megrázza, ne szórakozz velem, most min röhögsz, kérdi és az üveget a lány ölébe ejti, a hülye altadód nem játékszer, és nekem erre semmi szükségem, mondd már meg, hogy mi a szart csinálsz, kérdi tőle, folyamatosan rázva, a lány a kezére teszi a kezét, egyet, mondja, mire a fiú abbahagyja, már csak egy volt benne, a másik üveget otthon hagytam, mire a fiú elengedi. A lány visszadől és egyből visszahelyezkedik a magzati pózba, onnan nézi a fiút, aki feláll, fejéhez kap majd kifújja az orrát, ne szórakozz velem, morogja, mire a lány suttogva válaszol, te tényleg aggódsz, kérdezi, a fiú megáll, biztos, biztos, hogy egy volt benne, kérdi, mire a lány, és ha átverlek, akkor mi van, a fiú áll és nézi, és gondolkodik, nem tudom, nem értem, mondja végül, és kikapcsolja a tévét, a sötétben leveszi ruháját, kifújja ismét az orrát, odalenn jönnek a kései fürdőzők, vicceket mesélnek, valaki büfög mire mindannyian nevetni kezdnek, a lány egyre álmosabb, amikor a fiú lefekszik mellé, hirtelen mégis éber lesz, kivár, három perc telik el, számol, száznyolcvannál feláll, óvatosan kimászik az ágyból, tudja, a fiú már biztosan az ő haláláról álmodik, a fürdőszobába megy, ismét előveszi a rúzst, a félhomályban ismét kihúzza szája ívét, kissé vastagra sikerül, de ezt nem láthatja, aztán a derengő tükörre, melyben sötét folt már csak arca, felírja a rúzzsal a legjobb mondatot.

                                             

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása