A jó horror kihagyásokkal (ellipszisekkel) dolgozik. Bizonyos dolgokat nem magyaráz meg, homályban tart, amit az olvasónak/nézőnek kell hozzáraknia, elgondolkozhat, filózhat rajta napokig – így a befogadás valóban közös munka lesz. Ez a nagyon hatásos eszköz Lichter Péter nagyszerű könyve (52 hátborzongató film, Scolar Kiadó 2021) alapján tudatosult bennem, bár ösztönösen lehet, már használtam korábban is. A mostani írásban az elliptikus technika és egy alternatív „rendszer nem váltás” alapozza meg a történet meseszerűségét, ami mögött felsejlik a horror, kb. úgy, ahogy a Grimm-mesegyűjtemény történeteinek jelentős része is sokkal durvább és és erőszakosabb volt eredeti verziójában. Az írás stílusa nyomokban Bodor Ádám hatást tartalmaz. E hommage ösztönös, hisz nem lehet elégszer kimondani, hogy Tar Sándorral együtt Bodor az 1989 utáni időszak legnagyobb magyar nyelvű novellistája, tőlük kettejüktől tanultam legtöbbet.

Friss hírek, kiegészítő infók, lájk, követés: 

https://www.facebook.com/horrornovellak

Bábok Erdőntúlról

Emlékeztek ezerkilencszázkilencvenkettőre, az áruló Gorbacsov kivégzésnek évére? Akkoriban kezdtek el sokan gilisztázni a városunkban, a kiskertekben, fent a Hegyen, meg a garázssor mögötti, gazos területen trágyahalmok emelkedtek, amelyekben vígon szaporodtak ezek a rózsaszín kis dögök.

Ebben az évben volt az is, hogy a Szovjetúnió megemelte a kőolaj árát a baráti országoknak, és a Minisztertanács, hogy ne törjön ki általános elégedetlenség, határozatot adott ki pénzügyi támogatás folyósításáról azoknak, akik a benzinmotorokukat hajlandóak voltak kicserélni gőzmotorra. Az ügyes kezű szerelők az összes Lada, Skoda és Dacia csomagtartóját megnyitották, megtoldották, hogy a kellő mennyiségű fát beléjük lehessen pakolni. A gőzhajtású motor tűztere általában az anyósülés előtt, a kesztyűtartó helyén lett kiépítve, és az utas feladata volt a lángok táplálása egy-egy hosszabb menetidő során. Az év végén, azon a borzalmasan hideg télen jól jött ez az újítás, hisz nincs annál jobb, mint egy fagyos és deres reggelen vörös izzást szítani a lakótelepi pakolóban álló Ladánk szívében, hogy aztán a füstölgő, dohogó, zsörtölődő vastömeg kiragadjon minket a frissen sózott betonra.

De igazából nem csak ezek miatt emlékszem nagyon is arra az évre, hanem amiatt is, mert ekkor, tizennyolc évesen találkoztam a Bábossal, miután elkezdtem dolgozni, apám ajánlása révén, a városi rendőrség ifjú segítőjeként.

A fura cím besúgót takart.

Jártam a teleszotyizott tereket, a hússzagú piacot, a csikorgó zajoktól terhes vasútállomást, a mindig szürke utcákat, a Nagyáruhoz zöld alma szappanillatú boltjait, a másik nagyobb abc, és végül, délben a Csemege előterében ittam a kávét a kucsmás falusi emberekkel, akik megejtették heti egy bevásárlásukat.

Mindenhol hallgattam, figyeltem, majd otthon mindent leírtam egy jelentésben, és leadtam felettesemnek, Pakusz őrnagynak, apám régi barátjának. Apám megfigyelő sólymokkal foglalkozott, a katonai pályafutása után állt rá erre, a madarakat a rendőrségnek nevelte, akik aztán – határváros lévén – a mezők és az erdők és hegygerincek felett vetették be őket. Kis fényképezőgépek voltak a hasuk aljára rögzítve, ezek rögzítették a határmenti csempészet jeleit. Hasonló tevékenység miatt került Pakusz őrnagy célkeresztjébe a Bábos is. 

Az egész egy októberi napon kezdődött, mikor az őrnagy a jelentésem átvételét követően leültetett dohányszagú, csupa plüss és lambéria irodájában, bolgár konyakkal kínált, majd mélyen a szemembe nézett. Kerültem tekintetét, mivel hosszú és csúnya forradás volt az arcán, a kíni háborúban szerezte.

–  Jött egy bábos a városba, a régi piactéren vert tanyát – kezdte elgondolkodva. – Pár havonta erre jár. Ideje volna utána nézned. Azt gyanítjuk, a bábok hasában vagy a kocsija valamelyik zugában tiltott dolgokat csempész az erdélyi, akarom mondani erdőntúli területekről hazánkba.

Nem állt rá a szája az új névre. Előző évben a románok leváltották Ceaușescut, és a megváltozott nézőpontú vezetés részleges autonómiát adott az erdélyi magyaroknak. Az egyetlen feltételük az volt, hogy az Erdély szó helyett Erdőntúlt kell használni, ami egyébként is erősebb történelmi gyökerekkel bírt.

– Rum Moldovából, orosz dohány Odesszából vagy esetleg selymek valamelyik keleti tagállamból – sorolta az őrnagy, majd cigarettára gyújtott. Engem nem kínált, tudta, hogy gyenge tüdőm miatt nem szívlelhetem, bár a talpas Gauloises Caporaljának füstjét szerettem. El se tudtam képzelni, honnan szerzi be.

– Figyeld ki, és buktasd le. Főképp a bábok legyenek célkeresztedben, állítólag valami eldugott faluból szerzi őket, de pontosabbat nem tudnak a román kollégák se sajnos, a Borgói-szorosban minduntalan nyomát vesztik.

Ennyi volt az instrukció, ám én fiatal és lelkes voltam még, ezért szinte élvezettel láttam neki az új feladatnak. Legelőbb is távolról megfigyeltem a delikvenst. Valóban a régi piactér kifosztott, félig-meddig összedőlt bódésora előtt, a parkoló szélén vert tanyát. Egy nagy sátorban élt, mellette parkolt a kék Barkas, annak az oldalát fel lehetett nyitni, és ez volt a játéktér. A megfigyelést követően elmentem a második előadására, szombat délután. Hármat hirdetett meg, teleplakátolta a várost a fekete-fehér, kissé ómódi, cirádás betűkkel és rossz helyesírással nyomtatott lapjaival. „Igaz bábtörtténetek Erdőntúli bábokkal előadva. Éllethű karakterek. Csak három alkallom: péntek-szombat-vasárnap.” Ez állt rajuk, meg kézírással a helyszín megjelölve.

Hórihorgas, szakállas férfi volt a Bábos, fekete szalmakalapot viselt, mint a városunk cigányvajdája, erős, bozontos szemöldöke alól azonban meleg tekintet bámult ránk, mikor bemutatkozott az előadás elején: – A bábmester vagyok, az önök ma esti szórakoztatója – mondta, és mélyen meghajolt. Harmincan gyűlhetünk össze, felnőttek, gyerekek vegyesen, székek nem voltak, ezért  a kicsik előre tolakodtak, mi, idősebbek, szégyenlősen a háttérben maradtunk. A kocsi pont a lemenő nap előtt állt, a mezők szélén ereszkedő vörös korongot kitakarta, és ettől olyan lett, mint egy papírból kivágott, szürke sziluett. – A történetem igaz és megindító, nem való mindenkinek, de mindenképp nevelő hatású, és az értő lélekre gyógyírként hat – folytatta. – Megtekintése gyermekeknek tíz, felnőtteknek húsz forint.

Míg körbejárt a kalapjával, és begyűjtötte az új tízes érméket, melyeken már Kádár profilja volt, oldalt tértem, és belestem a Barkas nyitott hátsó ajtaján. Zsákok, dobozok és polcok közt, a keskeny folyosón szépen a játszópultnak döntve ott sorakoztak  a bábok. Teljes értékű emberi alakok voltak, nem állt ki belőlük rúd, nem lógott végtagjukról zsineg. Négy külön alak, két leány és két fiú. Felöltöztetve, kisminkelve, ahogy kell. Gyerekkarakterek voltak, de az fejük valamiért, talán a ráncok, a redők és a szomorúság okán, koravénnek tűnt, törpékre emlékeztetett, mert a sokat tűrtek közönye tükröződött rajtuk. A szemük volt a legfurább. Nagyon is élő, ragyogó és pontos tekintettel bámultak oldalt, némiképp rám. Belevesztem ebbe a nézésbe, főképp az egyik kislány égkék tekintete bűvölt el.

– Tíz forint lesz – szólított meg a Bábos. Gyereknek nézett, okkal. Tizennyolc évesen is csak száznegyvenkét centiméteres, nyeszlett emberke voltam. Apám magát hibáztatta torzságom okán, azt mondogatta, a kínai háborúban szippantott valami vegyszert, és utána, hazajőve, mikor engem nemzett, ez a szörnyű anyag kihatott az aktus eredményére. Jómagam a gimnázium végére beletörődtem sorsomba, sőt, a munkámban áldásnak is bizonyult, mert ezen különös adottságom révén kiválóan alkalmas voltam a megfigyelésre és kémkedére, hisz senki nem gyanakszik arra, hogy egy gyermek kihallgatja majd lejegyzeteli szavait.

A férfit azonban nem tudtam becsapni, egy pillanattal később már észre is vette a tévedését: – Most látom, hogy inkább húsz forintot kellene fizetned…teveled aztán jól kibabrált  a természet, ifjú barátom – vállamra tette a kezét, mélyen a szemembe nézett: – Látom benned a szomorúságot, ami megérintett, ezért maradjunk az eredeti árnál.

Beledobtam a  pénzt a kalapba, majd megjegyeztem, hogy szépek a bábok.

– Erdőntúl készítik nekem – mondta elégedetten, majd elgondolkozott, és hozzátette: - Tudod, nagyon szegény emberek élnek ott. El se tudod képzelni, mit meg nem tesznek a boldogulásért – azzal otthagyott.

Az előadás érdekes volt, még aznap este lejegyeztem a történetét, és készítettem belőle egy másolatot magamnak, mert úgy éreztem, érdemes megtartani. Egy testvérpárról szólt, akiket szüleik a hideg erdőbe küldenek karácsony éjjel tűzifáért. Eltévednek, majd hosszas bolyongás után egy különös faluba jutnak. Itt minden jóra fordul, meleg szoba és bőséges élelem várja őket, de a lakosok viselkedésében van valami különös és varászlatos. A tetőponton, ahogy azt irodalomórán tanultam, a fiú leleplezi a falu titkát: a falusiak mind bábok, nem eszek, nem isznak, nincs szükségük tüzelőre. Valamiképp élő emberből átváltoztatták magukat élettelen fává, szőrré és festékké, és ez a lét lett a kiút a szegénységből, emiatt dúskálnak a javakban – hisz ők már semmit nem használnak fel. Felkínálják e transzformációt a két gyermeknek is, akik borzadva utasítják el a lehetőséget, és szinte menekülve elhagyják a falut, visszakerülnek a hideg éjszakai erdőbe, ahol hosszas vándorlás után végül megfagynak.

Lassan jött a taps a végszó után, volt kisgyerek, aki sírva is fakadt e szomorú végtől. A Bábos ismért körbejárt kalapjával, de már jóval kevesebbszer csörrent meg benne pénz. Én sietve elsomfordáltam, belevesztem a gázlámpák által haloványan megfestett sötétségbe. Amit kiemeltem még jegyzeteimben, hogy végig, az egész előadás alatt a Bábos finoman és nagyon is élethűen mozgatta alanyait, úgy, hogy mindeközben egy pillanatra se láttuk kezét vagy kalapját. El sem tudtam képzelni, hogy miképp tudott ilyen tökéletesen elbújni azon a kis helyen ez a nagy ember.

Másnap persze megértettem.

Pakusz őrnagy ugyanis elégedetlen volt a jelentésemmel. – Ez nagyon lírai – mondta kissé vonatottan –, de nem jutottunk közelebb a leleplezéshez.

Két Kádár-érmét gurított felém az asztalon: - Menj vissza ma este, és az előadás után, míg a pénzt gyűjti, hasítsd fel az összes báb hasát. Abban lesz a szajré, lefogadom.

Késve érkeztem, mivel az új, elektromos busz, ami a régi piactér felé járt, lerobbant félúton. Amikor láttam, hogy a sofőr dühödten rugdosni kezdi a jármű farában lévő nagy, embermagas szovjet akkumulátorokat, leszálltam, és gyalog vágtam neki a megmaradt útnak. Már zajlott az előadás, mikor a helyszínre értem. Oldalról érkeztem, a Barkas nyitott hátulja felől. Akaratlanul is belestem a jármű terébe, a színpad belsejébe, és a látványtól megtorpantam.

Ott volt a négy báb a pulton, mozgott, keringett, emelgették karjaikat, bólintottak, és belsejükből csipogó avagy dörmögő hang tört elő. Csak a bábos nem volt sehol.

Ismerős dohányillat csapta meg az orrom. Léptem párat, hogy a jármű mögé lássak. A Bábos, a kocsi oldalának vetett háttal szítta a Caporalt. Amikor megérezte jelenlétem, felém se fordulva mondta, halkan, hogy ne zavarja a játékot: – Téged a Pakusz őrnagy küldött – nem kérdezte, kijelentette, ezért én is őszintén válaszoltam, ugyanolyan halkan, ahogy ő beszélt: – Valóban neki dolgozom. Azt akarja, hogy vágjam fel a bábok hasát – minden eshetőségre készen megmarkoltam zsebemben a hortobágyi bugylibicskám, amit még apám vett nekem.

A Bábos bólintott: – Megharagudott rám, mert nem akarok több cigarettát csempészni neki. A vámosok baksisa több, mint a hasznom.

– Mi történik, ha felvágom a hasukat? – intettem a Barkas felé.

– Te gyilkos leszel, én meg nincstelen – válaszolt hunyorogva, mert az erős füst a szemébe szállt.

Pár percig mérlegeltük ezt a lehetőséget. A két fő karakter csiviteléséből hallottam, a történet a szomorú vége felé közeledik.

– Velünk jöhetnél – lépett elém a Bábos, a földet fürkészve. – Elvinnéllek Erdőntúlra, a faluba, ahol a bábokat vettem. Ott megcsinálnának téged, ahogy a gyerekeiket is megcsinálták. Aztán csatlakozhatnál a társulatomhoz.

Ismét hallgattunk egy sort, ő dohányzott, én meg a javaslatán tűnődtem.

– Itt – bökött a háta mögé a város irányába, a lakótelep, az üres boltok, a gőzzel vánszorgó autók, a rozsdásodó, kopott szobrok és a kifakult vöröscsillagok irányába: – nem vár rád semmi, csak szomorúság és szegénység, meg az a  bolond őrnagy. Nálam nem leszel éhes, nem fogsz fázni, és lesz mindig tető a fejed fölött. Cserébe egy kicsit színészkedni kell, de úgy vélem, neked az menni fog.

Tovább forgattam magamban az ajánlatot, mellécsaptam a leány báb elbűvölően kék íriszét is. Tulajdonképp mindig is vonzott a művészet, bár nehezen képzeltem el magam előadóként.

Azok ott, a színpadon belekezdtek a fagyhalál végső dialógusába, mire Bábos a földre dobta cigarettáját, eltaposta, és végre rám pillantott.

Mély levegőt vettem.

Igen, mindez, kilencvenkettőben volt, az áruló Gorbacsov kivégzésének évében, mikor sokan gilisztázni kezdtek, és Merkúr-telepeken sorba álltak az autók a gőzgép-program miatt.

vége

Egy szenvedélyes olvasó, aki egy tizennyolcadik századi gyilkosság tetthelyét, és az áldozat sírját keresi. A romantikus rémregény toposzai lesznek itt felhasználva és kiforgatva, de a tanulság örök: egyes sírokat okosabb nem bolygatni.

Ez vagy te

Amikor majd utoljára vesz levegőt a kötélen lógva, kezével a nyakon feszülő csomót szaggatva, hogy jaj, körmével felsérti azt a szép bőrt is, ami nagy kár, akkor Katalinnak eszébe jut a mondat, amiben először olvasott Szírmay Nagy Rozáliáról tizenhét évesen, pont húsz évvel korábban.

„Szírmay Nagy Rozália ezerhétszáznegyvenkilenc április tizenkilencedikén kilovagolt a Kiserdőbe, ahol is bizonyára rablók, csavargó hajdúk vagy egykori kuruc pártütők kezére került, akik elveszejtették, majd testét eltüntették, mintha soha nem létezett volna.”

Katalin a lassan eltompuló, kiszürkülő tudatának peremén megtalálni véli a pontos körülményeket, amikor e sorokat olvasta: kettőezernégyben állandó látogatója volt a gyarmati könyvtárnak, ott akadt rá egy kiárusításon Dr. Kiss Mihály „Nógrád megyei kuriózumok és különös történetek” című könyvére. Megvette, talán nyolcvan forintért, majd a nyári szünet elején, egy esős júniusi nap elolvasta.

Ebben nem volt semmi különös, mert rengeteg olvasott, az osztály legjobb magyarosa volt, ami egyfajta védjegyévé vált a középiskola alatt. Mindenki úgy tekintett rá, mint aki majd sokra viszi, talán költő lesz, vagy vaskos, szerteágazó cselekményű, sok szereplőt mozgató regényeket ír, melyek komoly, puritán borítóval fognak megjelenni. Nem volt kifejezetten szép lány, de szép tónusú alakja, arányos termete, és jó ízlése mégis kiemelte az átlagból. És bármennyire is könyvmolynak számított, vicces, vidám természete népszerűvé tette az osztályban. Egyértelmű volt, hogy ő mondja majd el a ballagáson az évfolyam búcsúbeszédét, amit saját maga írt meg. A magyartanára csak egy vesszőt javított benne. Miközben a jövő kiszámíthatatlanságáról és a biztos alapokról beszélt, nem tudhatta, hogy az első kijelentése mennyire igaz lesz saját sorsára. Apja egy hét múlva szívinfarktusban meghalt, emiatt a felvételije az ELTE bölcsészkarára borzalmasan sikerült, de egyébként is, ott kellett maradnia a Szécsény és Balassagyarmat közti faluban, az Ipolyhoz közeli álmos, unalmas kis településen, hogy segítsen a családi vállalkozásban, mely fóliasátrak kiterjedt hálózatát rakta az ártér széli mezőkre.

Beleragadt ebbe a létbe, mert anyja idővel átadta neki a gyeplőt, így kénytelen volt elvégezni egy könyvelői tanfolyamot, és levelezően a számvitelit szakot Salgótarjánban. Az olvasás és a magasirodalom pedig maradt hobbinak. Munka után kiült a ház mögötti tornácra, mely a folyó menti erdőkre nézett, előtte, a kerten túli kaszálón ott csillogott néha a belvíz, a magas, sudár, mindig álmosítóan suhogó nyírfák közeiben, a határ túloldalán pedig hirtelen megemelkedtek a dombok. Ebben az álomszerű, mesebeli, nagyon is tizennyolcadik századi képkeretben gyorsan elmerült az aktuális olvasmányélményeiben.

Főképp a romantikát kedvelte, Dumas-t tartotta a legnagyobb írónak, de a felvilágosodás filozófusainak egy-egy szebb bekezdésén is hajlamos volt sírva fakadni. Ösztönösen tartózkodott attól, hogy száz évnél fiatalabb szöveget a kezébe vegyen.

Így telt az élete, amiben felbukkantak néha férfiak, volt egy majdnem házassága is, de végül a másik kiköltözött Németországba, és ő nem ment vele. Az idő lassú, komótos múlása, mely miatt néha – főképp a tikkasztó, aranyszín nyári délutánokon, a balkáni gerle sejtelmes, összeesküvők jelét idéző huhogását hallgatva – úgy érezte, hogy kedvenc korszakában, évszázadokkal korábban él, az ezerhétszázas években, amikor a lét – bizonyos körök számára – egyenlő volt az eleganciával és az ízléssel. Ezek az álmodozások átsegítették a húszas és harmincas évei nagy részén, ám mindvégig tudta, hogy az élet végső soron nem csak csalóka ábránd, és hogy a különlegesség hiányzik a történetéből, és hogy soha nem fogja befutni azt az ívet, ami gyermekként és kamaszként remélt, nem válik fikcióvá az élete, az emlékei és a világról való tudása haszontalanul elporlad majd testével együtt.

A fordulat kettőezerhuszonnégyben történt, mikor is barátnője hívására, kit még a középiskolából ismert, és a megyénél  dolgozott, május végén, egy különösen meleg napon részt vett a közeli Karancsvég községben felújított nemesi kúria ünnepélyes átadóján. A falu fél óra autózásra volt. Ahogy az erdőkkel, búzavetéssel és kukoricatáblákkal borított szelíd dombok közül a palóc Olümposz, a Karancs lassan kiemelkedett a látóhatáron, megrohanta az érzet, hogy a végzete felé utazik. A kúria tulajdonképp egy U alakú, nagyobb parasztház volt, néhány szerény oszloppal a bejárat előtt. Ezek előtt zajlott az átadóünnepség, ami hála istennek rövid volt. Miután az iskolás osztály hamisan elénekelte a Szózatot, és a falu erősen izzadó polgármestere beszédet mondott, mind bementek a festékszagú, de hűvös belső terekbe, melyeknek későbarokk, szépen ívelt arányai lenyűgözték Katalint. A többiek rávetették magukat a legyektől körülzsongott téliszalámis szendvicsekre, és a langyos pezsgőre, ő pedig  kihasználta a lehetőséget, elbóklászott a kiállítás egyelőre néptelen belső tereiben. A kurátorok jó érzékkel mutatták be a helyet birtokló, egymást váltó nemesi családok szövevényes történeteit, és talán már a fali szövegeken is látta a nevet, de csak a festményhez érve jött rá, hogy neki ismerős a Szírmay-család, mely a tizennyolcadik században uralta a falut és környékét.

Az előtt a bizonyos festmény előtt megtorpant, és jó negyedóráig nem mozdult. Klasszicista stílusú, kissé talán harsányan renovált, egész alakos női portré volt, látszólag semmi különös, mégis rabul ejtette a kecses, törékeny figura, mely aláhulló, redőzött kék szaténruhában támaszkodott egy dór oszlopra, mögötte a táj egyértelműen a Karancs hegyét ábrázolta, de nem ezek, hanem a lány tekintete volt, ami elfogta és magáénak követelte Katalin figyelmét. Különös csillogásával szinte kiragyogott a képből. Mikor negyedórával később a volt osztálytársa rátalált, bevallotta neki, hogy ő már olvasott az ábrázolt személyről, Szírmay Nagy Rozáliáról. Rablók ölték meg fiatalon, ha jól emlékszem, mondta szomorúan. Utoljára egy Kiserdő nevű helyen látta a széchényi vásárba igyekvő fazekas. Soha nem találták meg a testét.

A másik arca elkomorult, igen, a családos látogatók miatt nem raktunk bővebb, magyarázó szöveget a festmény mellé. A kis cetli valóban csak arról szolt, hogy Rozáliával kihalt a Szírmay család. Meg azért se, mert a hölgy pedigréje állítólag nem volt makulátlan, tette hozzá a barátnő, és felhajtotta pezsgőjét.

Katalin értetlenkedve nézett rá, mire elmondta, kissé bizonytalanul, mert ezzel a kutatási résszel nem ő foglalkozott, hogy állítólag boszorkánysággal, különös, istentelen szertartásokkal vádolták a faluban, melyeket éjjelente, a családi kriptában végzett, gondolom, preromantikus gyertyafényben. A magyar Mary Shelley. Állítólag levelezett európai titkos társaságokkal is, akik a lelket halhatatlanná tevő praktikákat kutattak, tette hozzá bizonytalanul. A lelket, kérdezett vissza Katalin, és érezte, hogy alkarja libabőrözni kezd. A másik vállat vont, szabadkozott, hogy ő csak átfutott egy összefoglalót, majd – mivel látta, hogy mindez mennyire elbűvölte barátnőjét – megadta a kollégája telefonszámát. Ő volt az, aki jobban beleásta magát a dologba.

Katalin már másnap felvette a kapcsolatot az illetővel. Egy megfáradt, középkorú férfit sejtető hang szólt bele a telefonba, kelletlenül megígérte, hogy átküldi neki e-mailben az irodalomjegyzéket és a kutatási anyagának kivonatát, mindent, ami Rozáliához és a Szírmayékhoz kapcsolódik. Nagy badarság az egész, nekem elhiheti, jegyezte meg, mielőtt elbúcsúztak. Egy hetet kellett várnia a levélre, és addig elindult egy másik nyomon.

Rákeresett több online térképen is a Kiserdőre a falu környékén, de nem talált ilyen nevű helyet. Ezután felhívta a falu polgármesterét, azt hazudva neki, hogy régi földrajzi neveket eredetét kutatja a környéken. A férfi nem tudott neki segíteni, szabadkozva bevallotta, hogy ő tíz éve települt be Gyarmatról, de készséges volt, már másnap visszahívta őt, addigra kikérdezett pár idős embert. Egyiken se tudtak ilyen nevű mezőrészről a határban. Katalin nem adta fel, a Széchényiből beszerezte a környék korabeli térképét. Az ezerhétszáznegyvenes évek elején ugyanis zajlott az Ipoly mentén egy nagyobb katonai felmérés, főképp a kuruc zavargás miatt elnéptelenedett vagy elkobzott földek benépesítésének második hulláma okán. Az udvar tótokat és németek kívánt beültetni a palóc falvakba, de ebből aztán nem lett semmi. A fénymásolt, cirádás betűkkel címkézett térképen Katalin fellelte a hajdani Karancsvég kicsiny foltját, és tőle nem messze a Kiserdő nevű határrészt, amit aztán be is tudott azonosítani a Google Mapsen. Jelenleg is zöld erdőfolt volt ott.

Itt halt hát meg a hősnőm, suttogta maga elé elégedetten, mert ekkor már úgy gondolt Rozáliára, mint élete egyik különös szerepelőjére, sőt, korabeli alteregójára, aki ugyanúgy e kietlen, civilizáción és szellemen túli vidéken, a limes rossz oldalán ragadt, aki vágyott a tudásra és a különlegesre (mely néha ugyanaz) egy olyan átmeneti korban, mely nagyon is hasonlatos a jelenhez, hisz ezerhétszáznegyvenkilencvenben a felvilágosodás szikrái még nem villantak fel, szinte semmi jelentős nem történt az európai történelemben és irodalomban (eltekintve a nagyon is túlértékelt Tom Jones megjelenésétől), mikor – az szerencsétlen Rousseau kivételével – nem volt igazán jelenős alkotó a szellemi látóhatáron. Egyedül amiatt emlékezetes talán a dátum, hogy ekkor született Goethe.

Mindkettőnket eltemettek itt, északon, gondolta egyszerre keserűen és mégis büszkén Katalin, és az ige, amit kimondatott, hozta magával az ötletet, hogy megtalálja és kiássa ezt az alteregót, vagyis hogy megkeresse a sírját, ahova gyilkosai elhantolták. Hogy aztán méltó temetést kapjon, suttogta áhítattal maga elé dolgozószobája – egyben irodája – csöndjében.

Az elképzelés ragyogó és izgalmas volt, a megvalósítás már sokkal nehézkesebb. A rosszkedvű férfitől kézhez kapott kutatási anyag ugyanis nem az eltűnésre, hanem inkább a lány valóban különös szellemi aktivitására koncentrált, arra, hogy kapcsolatba került egy olyan nyugat-európai hálózattal, amely Halhatatlanok társulásának nevezte magát, és tagjai hittek abban, hogy az elmúlás során alkalmazott megfelelő erősségű és minőségű szellemi koncentrációval az emberi test és a lélek a végső pillanatban különválasztható, és míg ezután az előbbi elporlad, a lélek maga megmarad örökön örökké.

A végzetes nap eseményeiről szinte alig volt valami a dokumentumok közt, néhány levél a szomszéd birtokosoktól, egy rövid beszámoló a pesti lapokban és a kerületi tábla jegyzőkönyve az eredménytelen nyomozásról. Ami bizonyos a szolgák tanúvallomása szerint, hogy az utolsó nap előtti estén, az éj lepel alatt két külhoni úr érkezett a kúriába, akik másnap, mielőtt az úrnő ellovagolt utolsó útjára, korán reggel már útra is keltek.

Az idegenek németül beszéltek, középkorú, tudósforma férfiak voltak, Rozália bensőséges, baráti gesztusokkal bánt velük. Megvacsoráltak, majd a szalonban sokáig, majd éjfélig diskuráltak, ezúttal már franciául. A gyanú nem terelődött rájuk. A vármegyei elöljáró végkövetkeztetése szerint ugyanis rablók, kóbor cigányok ölhették meg Rozáliát  vagy lovával oly szerencsétlenül esett a sűrű vadonban, hogy mind a ketten ottvesztek.

Eddig a hivatalos szöveg.

Persze nem tudhatott senki arról, hogy Rozália rejtélyes látogatói, a két férfi a Halhatatlanok társulásának tagjai voltak, és távozásuk reggelén, a hajnali szürkeség színeiben a Kiserdő felé indultak. Ott várakoztak délutánig, mikor is lódobogás hallaszott a Szécsénybe vivő út felől, majd megérkezett a sápadt, de magabiztos leány. Leszállt lováról, és a fa alá állt, ahova a másik kettő már fellógatta a kötelet. Rozália saját maga húzta kecses nyakára a csomót, az egyik férfi megmutatta neki, hogy miképp oldható meg egyetlen rántással, ha meggondolná magát. Bólintott, majd franciául mondta: merci, je n’en aurai pas besoin (köszönöm, ne lesz rá szükségem).  Kivárt, míg testének remegése csillapodik, mély levegőt vett, az utolsót e földön, kiengedte, aztán intett, mire a másik kettő húzni kezdte a kötél végét, míg Rozália a magasba nem emelkedett, lábai kapálódzani kezdtek, szeme vérbe borult, arca előbb vörös majd lila lett, nyakán az erek kidagadtak, és hólyagja az utolsó előtti pillanatban elengedett. Ezután, az utolsó pillanatban hörögte, torkának összezúzott mélyéből kicsikarva: tat tvam asi.

Mind a hárman, a két gyilkos, és a kötélen lógó haldokló a világ legfontosabb mondatának tartotta az ősi, hindu mantrát, melynek jelentésén korábban, az előző éjjel sokáig vitatkoztak, de végül az „ez vagy te” formulában maradtak. A Halhatatlanok társulása sokáig kísérletezett a lélek tartósításával, és minden korábbi, elítélteken vagy állatokon végzett próba e bűvös mondat felé mutatott. Rozália volt az első, aki a tagok közül a tettek mezejére lépett, mert ahogy megvallotta vendégeinek éjszaka, jobb a bizonyos pusztulás, mint ez a bizonytalan földi lét, de még jobb a harmadik lehetőség, hogy a halál pillanatában kimondva e bűvös szavakat átemelem lelkem az öröklétbe.

Ez, a harmadik lehetőség történt meg vele.

Immár anyagtalanul, puszta ideaként szemlélete, ahogy testét levágják a kötélről, majd a vadkörtefa ágas-bogas tövében elássák. Gyilkosai – hogy a rejtélyt növeljék – elvitték magukkal lovát, és sietve az országhatár felé vették útjukat. Éjjel abban maradtak a leánnyal, hogy Bécsben, a társulás helyi központjában, az egyik kávékimérés hátsó traktusában veszik fel a kapcsolatot vele, egy jól ismert médium segítségével, aki majd bizonyos időre kölcsönadja fizikai valóját Rozália megszálló entitásának. Ám hiába próbálkoztak, nem történt semmi. E súlyos kudarc volt talán a végső csepp, két évre rá a Halhatatlanok társulása feloszlott, irataik nagy részét az utolsó titkár gondosan megsemmisítette.  

És hogy miért nem jelent meg Rozália a találkozón? Próbálta követni a két férfit, de hamar rájött, hogy halála helyszínéről nem tud szabadulni.

A figyelmes és művelt olvasó talán már megértette, miért alkalmazom a meglehetősen meghaladott mindentudó narrátor pozícióját az elbeszélésben. Az, hogy ismerem Katalin legrejtettebb érzéseit, vágyait, életének eseményeit, múltjának egyedi és mégis általános pillanatait, és egyúttal képes vagyok beszámolni Rozália halálának elfeledett és titkos részleteiről, az szoros összefüggésben van a történetünk végével.

Katalin azon a június hatodikai pénteken délután ötkor, munkája végeztével a fészerből ásót, elemlámpát és egy machetet rakott a Toyota Hilux csomagtartójába. Szeme megakadt a vastag kenderkötélcsomón, melyet az udvari hinta javításához vett, de lusta volt kipakolni. Ez később végzetes lesz. Lezárta a csomagtartót, majd bement a házba, vacsorát készíteni deréksérvvel küszködő anyjának és magának. Későn indult a sikeresen beazonosított Kiserdőhöz. Nagyjából nyolc óra tájban, alkonyatkor ért a földúthoz, mely lekanyargott az Ipoly felé. Amikor az út keskeny vadcsapásba torkollt, kiszállt, és mobilján a térképet vizslatva körbefordult. Az Ipoly előtte folyt, ott már elég sűrű volt az erdő, de itt még a szélén járt csak, bokrok, fák elszórtan tarkították a derékmagasságig érő, zsombékos terepet. Nagyon is tudta, mit keres, mivel a különféle dokumentumok szövevényében ráakadt egy nyomra, ami másnak, még a rejtélyt leginkább ismerő Dr. Kiss Mihálynak se tűnt fel. Ez pedig a leány naplójának egy részlete volt, amit az utolsó évben vetett papírra. Ez a harminc oldal maradt meg Rozáliából az utókorra, a Széchényi könyvtárnak hála jelenleg már online is tanulmányozható. A franciául és fura, Kazinczy előtt magyarsággal írt szöveg vezették a tett pontos helyszínére a figyelmes Katalint. Rozália ugyanis egy helyen azt írja három igeidőt is használva, hogy „alkonyatkor a Kiserdőig vágtattam volt, majd kedvenc pihenőhelyem, a vadkörtefa alatt fél órát elmélkedtem az élet tünékeny voltán, mely mint az Ipoly vize, lassan csörgedezik végig az ember erein”.

Katalin hamar rálelt a vadkörtefára, mert kitűnt a tájból. Azóta persze megvastagodott, egyik felét villámcsapás feketére perzselte, de még mindig ott terpeszkedett, jó száz méterre tőle. A machetével utat tört magának a kökénybokrok szövedékében, majd zihálva térdre roskadt a fa alatti kis tisztáson. Érezte, hogy helyben van. A lány aznap, az utolsó nap itt volt. Itt gyilkolták meg. És gyilkosai itt hantolták el.

Már indult, hogy visszamenjen az ásóért, de ekkor megtettem. A várakozás évszázadai véget értek. Jártak persze állatok is ez idő alatt e bűvös körben, a halálom helyszínén, de nem volt kedvem egy vadkanban vagy Diana mégoly kecses szarvaskísérőiben visszatérni. Egy ízben otromba pásztor pihent meg a fa tövében, ekkor már majdnem elcsábultam, azonban a durva és kényelmetlen férfitest gondolata taszított.

Ám most, hogy feltűnt ez az egykori valómhoz nagyon is hasonló, kecses és finom alak, most nem tétováztam. Megszálltam őt, és eggyé váltunk. Azonnal és egészen megértettem minden gondolatát, emlékét és vágyát, hogy ki és mi volt, és miért van itt. Persze tudtam azt is, együtt nem bírhatjuk e testet, előbb-utóbb ez őrületet vagy valami fizikai bomlást, például az epesav felgyülemlését okozza. A másik rettegett, gyenge volt a sokktól, nem tudta, mi történik.

Kihasználom hát a meglepés erejét, cselekszem. Visszamegyek a fura, fémes szekérhez, az autóhoz, ahogy gyorsan megtanulom emlékeiből, és előveszem a kötelet. Újból a fához törtetek, talán a nosztalgia okán választom a helyet. Egy nagy, korhadt tuskót görgetek a lábam alá. Megfeszítem a kötelet a törzsön és a nyakamon, majd kirúgom magam a levegőbe. Társam a testben csak ekkor eszmél, tenne ellene, de már késő.

Amikor Katalin utoljára vesz levegőt a kötélen lógva, kezével a nyakán feszülő csomót szaggatva, amit pedig oly egyszerű lenne megbontani, csak ismerni kell a módját, jaj, most körmével felsérti azt a szép bőrt, ami nagy kár, eszébe jut az az ősi elkeseredés, mikor először hagyta ott az óvodában anyja, a mozdulatsor, ahogy apja rágyújtott, a délután, amikor tizennégy évesen egy fiú megcsókolta a bal mellét, egy szokatlanul hideg nyári reggel kettőezer-tizenkettőben, a macska fehér görbülete, amit nyolcévesen a kertbe temettek nagyapjával, az első hó izgalma ezerkilencszázkilencvenkettő telén, és még millió egyéb mozgás, kép, hang, íz, illat és szag és szöveg, főképp szöveg, és köztük eszébe jut a mondat, amiben először olvasott Szírmay Nagy Rozáliáról tizenhét évesen, pont húsz évvel korában, nos, ebben a pillanatban már tudom, hogy győzni fogok. Érzem, hogy ez az emlékkép – és az összes többi – elhomályosodik, fikcióvá válik, a lélek mellettem, odabent a haldokló testben lassan kifakul. Majd eltűnik.

Ám én maradok.

vége

Ismét egy olyan írás, mely egy filozófiai motívumot használ fel központi elemként. Nem emlékszem, mikor hallottam először a platóni gondolatról, hogy először nem volt férfi és nő, csak egy egynemű lény, egy gömb alakú létező a világban, és aztán ez kettészakadt, és a felek azóta is kétségbeesetten keresik e kezdeti egységet. Ez a keresés lenne nagyjából a szerelmi érzés oka. Platón minderről A lakomában ír, és szerintem kissé túlhúzza a dolgot, mert a gömbként létező ősünknek négy karja és négy lába, továbbá két arca van, nemi szervét pedig a hátán hordja, és a földet használja a termékenyítésre. Mivel minderre homályosan és rosszul emlékeztem, magamban az elmúlt évtizedekben esztétikusabbra csiszoltam Platón elképzelését, úgy vélekedve, hogy kezdetben nem volt csak, az Egy. Ez az Egy egy tökéletes, sima, egyszerű gömb volt, ami aztán sokasággá osztódott. Ennek az isteni és harmonikus létezőnek az emléke, az iránta érzett vágy indítja el világunk pusztulását a novellában. 

A filozófia végül a vesztünket okozta

Míg bevarrt szájú lányával a nyaralójuk eltorlaszolt kamrájában él, Éva gyakran gondol arra az estélyre vagy inkább partira, ahol minden elkezdődött, legalábbis számára, de talán az emberiség számára is. Az biztos, hogy a borzalmas teória, mely aztán életre kelt, ott került először szélesebb nyilvánosság előtt bejelentésre. Bár korábban is tudott férje elbeszéléseiből Lumen kedvenc kutatási tárgyáról, sőt, azt is sejtette, hogy ők ketten hamarosan keletre utaznak, mégis csak ott, az estélyen rögtönzött szónoklat során szembesült azzal, hogy milyen komoly és mély dologról van szó. Olyan dologról, ami több holmi hétvégi régészkedésnél, vagy az antik filozófia melléksodráról való töprengésnél. A lumeni elmélet teljes kiterjedésében valami nagyot, grandiózusat hordozott, még úgy is, hogy a professzor persze nem mondott el mindent, a részleteket Éva a férjéből húzta ki, az elutazása előtt, a hétvégi reggelik során, a péntek esti szeretkezések után vagy a közös bevásárlások alatt. Utólag, főképp akkor, mikor a lányát eteti, a pépes ételeket a szája sarkában meghagyott kis nyíláson az apró testbe pumpálva, gyakran gondol majd arra, hogy legjobb lett volna a svédasztalról felragadni az egyik villát, és a nappali kanapéján magabiztosan elterpeszkedő Lumen mögé lépve a férfi nyaki ütőerébe döfni a négy kis fémágat, egyszer, kétszer, ötször, míg a vér elborít mindent, ahogy később a világot borította el az, amit  a professzor rászabadított. Gyakran álmodott is erről, utoljára akkor, azon a tavaszi, esős és hűvös reggelen, amikor rég elveszettnek hitt férje megjelenik a nyaralóban.

Az estély vagy parti kétségkívüli sztárja Lumen professzor, Éva férjének munkaadója volt. Bár többször találkoztak már más helyeken, a nő most először, a saját házában tudta megfigyelni a Lumen-jelenséget abban a formájában, amiről férje annyit beszélt neki. Alacsony, energikus ember volt, hatvan körüli, kopaszodott, amit körszakállal kompenzált, bőre sárgán, némiképp pergamenszerűen fénylett, talán elkapott valami betegséget az egyiptomi kutatásai során. A legfeltűnőbb a szeme volt, ez a mindig élénk és csillogó tekintet, ami rabul ejtette a környezetébe kerülőket. És amikor megszólalt, a fogság kiteljesedett, mert úgy tudott beszélni bármilyen témáról, olyan érdekesen és egyedi gondolatokat megfogalmazva, hogy a hallgató óhatatlanul is azt érezte, a világ végéig is rabja maradna ennek a kissé behízelgő, selymes hangszínnek.

Az ókori görögök teljesen más módon látták a világot, mondta, miközben a mennyezeti lámpa fénye lecsorgott alakjára, kiemelve felül keskenyedő koponyájának szép ívét, és valószínűleg másképp is írták le azt a hétköznapokban, ami miatt gyakorta felmerül bennem a kérdés, halkította le hangját jelentőségteljesen, hogy vajon nem volt-e más a világ akkoriban, ahhoz képest, amit ma ismerünk.

A színpadiasság volt az, ami Évának elsőként feltűnt a férfin, másodikként pedig a lágy mozdulatok sora, ahogy a proseccós poharat fogta, vagy ahogy a ráksalátát kanalazta, amelyektől nagyon is nőiesnek tűnt, bár az asszony hallomásból tudta, hogy nem homoszexuális, sőt, korábban meggyanúsították azzal, hogy némelyik lány hallgatója egyben a szeretője is.

Azon a nagyon távoli reggelen, amit senki nem láthatott előre, Éva férje hosszan motoz majd a zárral, aztán persze nem tud bejönni az eltorlaszolt ajtó miatt. A nő először azt hiszi, egy kóborló próbál betörni a házba. Így hívta magában a Mondat elől menekülőket, akik mind kisebb eséllyel vonultak északról délre vagy keletről nyugatra, és néha bezörgettek a házba, de a masszív, vasalt faajtó és a rácsos ablakok többnyire elriasztották őket. Éva most eltolja a befőttespolcot az útból, és kinyitja a kamraajtót, majd kimegy a konyhapult elé, onnan szól az ajtót feszegetőnek, fegyver van nálam, jobb ha elkotródsz. Előtte persze ellenőrzi fülében a füldugókat. Jön valami válasz, a szavakat nem érti, de rezgésükből is ráismer a férjére.

Azon az estén, két hónappal korábban, mikor a világ még különálló volt, és sértetlen, és a főváros peremkerületében lévő házukat húsz-harminc, jórészt egyetemi ember töltötte meg, a férje a háttérbe húzódott, és hagyta érvényesülni Évát és Lument, mert ők ketten határozták meg a dolgok sodrását. Az előbbi a testeket táplálta, hisz erre készült már napok óta, az utóbbi pedig az elméknek kívánt éltető anyagot adni. A nő ki-be horda a konyhából a teli és üres tálcákat, pezsgős- és borosüvegekkel járt körbe, és közben felületesen hallgatta csak a professzort, aki épp az ókori athéniak étkezési szokásairól beszélt. Éva fél szemmel férjét is figyelte, aki a függöny takarásába húzódott konyakospoharával, onnan nézte főnökét, arcán büszkeséggel, olyannal, ami a gyerekeken látszik, amikor megosztják féltett kincsüket, játékukat egy másik, idősebb gyerekkel, vagy felnőttel. Nézzétek, mi van nekem, sugározta a férje arca, nézzétek, mit hoztam el nektek, mit kínálok tálcán, maga a fény ő, aki hamarosan világraszóló felfedezést tesz majd, és én is ott leszek.

Most, amikor végre bejut a házba, a férfi arcán nincs más, csak fájdalom. Sokáig állnak ott egymással szemben, a kitorlaszolt ajtó résén át hűvös és vizes levegő áramlik rájuk, végül Éva emeli kezét, ti vagytok az oka, nem kérdi, állítja, és üt, de a pofon lecsúszik a férfi arcán, azán csak csépeli a vállát, a mellkasát, majd legvégül a hátát, mikor az magához szorítja, és fülébe súgja, sajnálom, sajnálom, sajnálom.

Akkor, ott az estélyen vagy partin még nem sajnált semmit, csak büszke volt, és némán hallgatta főnökét. Éva megállt a szoba másik sarkában, épp minden tál tele volt, minden pohárban pezsgett avagy vöröslött valami, így volt ideje belehallgatni a beszélgetésbe, pont akkor, mikor a magyartanszékről egy vékony, szinte kórosan sovány nő megkérdezte Lument, igaz-e hogy hamarosan tanulmányi szabadságra megy keletre.

A professzor elégedetten körbenézett, tekintetével Éva férjét kereste, aki előre lépett az árnyékból, és a főnöke mellé állt, jelezve szoros együttműködésüket ez ügyben. A másik erre felpillantott, és Éva látta, hogy a két férfi tekintete összekapcsolódik, és ünnepélyesé válik, talán az ókori görög férfiak és fiúszeretőik néztek így egymásra, és Lumen némiképp meghatódva kezdett bele, igen, kitűnő kollégámmal és segédemmel a hajdani Kis-Ázsiába utazunk, egész pontosan egy török városkába, melynek határában nem olyan rég érdekes sírokat tártak fel. Milyen sírokat, folytatta a faggatózást a nő a magyar tanszékről, mire Lumen elgondolkodott, talán azon tűnődött mennyit mondjon el, majd ismét Éva férjére hunyorított, aki szinte észrevétlenül bólintott, mire a professzor folytatta, valószínűsítem, nem hallottak a platóni Akadémia egyik legfiatalabb tanítványáról, Erasztoszról. Maga Platón is csak pár helyen említi őt, és okkal, ugyanis mester és tanítvány közt kenyértörésre került a sor, sőt, Platón kiátkozta a fiatalembert, valószínűleg koholt vádakkal Athénból is sikerült elüldöznie, aki ekkor keletre ment, és Borgioszban, a mai Törökország területén fekvő egykori kereskedővárosban halt meg vérhasban, időszámításunk előtt háromszáznegyvenben. Immár két évtizede kutatom ennek az összeveszésnek a hátterét, melyből közvetlenül semmi nem maradt fel, csak kortársak jegyzetei, néhány utalás formájában. Ami miatt azonnal megragadott Erasztosz alakja, az pont a platóni kiátkozás súlya volt. Fiatalabb koromban napokon, heteken át tűnődtem, mi lehetett az oka ennek a drasztikus elválásnak. Aztán pár évvel később megismertem a korinthoszi apokrif töredékek néven nevezett iratokat, melyek Platón halála után két évtizeddel keletkeztek, és ezekben végre magyarázatra leltem. Erasztosz legnagyobb bűne az volt, hogy szó szerint vette mestere tanítását.

Ha tudtam volna, nem megyek vele, mondja majd a férje, miután megnézi a gyereket, aki a kamrában békésen alszik a matracon. Az ablaknál lévő díványra ül, így hátulról éri a fény, arca árnyékban marad, amitől Évának, aki a konyhapultnak dőlve figyeli, kényelmetlen érzése támad. Mintha egy idegen lenne a házban. Mind a ketten kávéznak, az utolsó adagot fogyasztják, és a nő tudja, hogy a környéken, a kifosztott boltokban már nem fog találni semmit, nemhogy kávét, de még egy konzervet se, ám egyelőre nem akar ezzel foglalkozni. Ha tudtuk volna, mire készül, hogy mi fog történi, válaszolja, megöltük volna. A férje mérlegeli ezt az álláspontot, majd bólint, igen, bár senki nem gondolta, hogy ez lesz belőle. Hogy maradtál meg, kérdezi kis szünet után Éva. Jobb híján ezt vagy ilyesmit használ a Mondattól mentes, egészséges állapotra. Megmaradni.

Aznap, amikor odaértünk az ásatásra, szerencsém volt, válaszol a férje vontatott hangon, mint akinek kellemetlen az emlékezés, délután még beszéltünk is. Igen, a szállodából hívtál, erősíti meg Éva. A sír vagy inkább kripta, nyolcvan kilométerre volt a városól, az egykori Borgiosz romjai mellett. Kimentünk a helyi múzeumvezető dzsipjén, négyen, mert jött velünk egy biztonsági őr is. Alkonyodott, de Lumen nem bírt várni. A munkások már elmentek, így jól láttuk, hogy milyen nagy meló folyt itt az elmúlt időszakban, az egész ókori város alapjait kiásták, de minket nem ez érdekelt, hanem egyből a sziklákba vájt barlangsírokhoz mentünk. A legnagyobb volt Erasztoszé. A múzeumvezető mutatta a tömböt, amit a bejárat elé raktak halála után, torlaszul. Két markoló kellett, hogy félrehúzzák, elképzelni se tudom, annak idején hogy vitték oda.

Fel se merült bennetek, hogy ha valamit így lezártak, azt jobb nem bolygatni, kérdezi majd Éva, és már nem dühös, csak csalódott, de persze nem vár választ.

Azon az estén ugyanis látta a professzor szemében a megszállottságot. Amíg Erasztoszról beszélt, a tekintete egy pontra fókuszált, a kis dohányzóasztalon lévő hamutálra, és úgy tűnt, annak magyaráz, nem a körötte lévő, némán hallgató társaságnak. A fiatalember ugyanis kutatni kezdte Platón egyik ideáját, mondta, amit a Lakomában fejt ki, és ami arról szól, hogy hajdan nem volt nő és férfi, nem volt külön nem, hanem egy borzalmas kiméra, egy gömb alakú test létezett csupán, aminek számtalan karja volt, és pokoli erővel bírt. Mint minden Platónnál, ez is allegorikus, kacsintott, reál műveltséggel is beugorhat talán a barlang hasonlat, ami neve ellenére egy allegória. Erasztosz tudta azt is, hogy minden allegóriában van valóságalap, és hogy a mester utalásai alapján ezt az ősi tudás hazájában, Egyiptomban kell keresnie. Átkelt tehát Afrikába, és a háromszázharmincas évek elején a thébai papok vendégeként vagy tanítványaként ősi, szent iratokat tanulmányozott, és itt van az a rész, ami a korinthoszi töredékekben nincs kifejtve, csak egy hanyag félmondattal jelezve, nevezetesen hogy az Igazság birtokában tért vissza Athénba.

Milyen igazság, kérdezte most egy kövérkés férfi, aki leginkább karbantartónak tűnt, noha Éva tudta, hogy néha a legfurább, legkülönösebben kinéző alakok egészen hétköznapi foglalkozást űznek, míg a hétköznapinak tűnő férfiak és nők alkalmasint könnyedén írnak hexameterben egy húsvéti köszöntőt. Ez teszi izgalmassá az emberi létet. A Végső Igazság, bólintott ünnepélyesen Lumen, és fején most megcsillant a fény, annak a tudása, hogy valóban egyvalami létezett csak az idő hajnalán. Benne van a Bibliában is, és az összes ősi szent könyvben, erről beszél Buddha, amikor a Nirvánáról tanít, de Lao-ce is, és ez a teremtésmítoszok lényege a dél-amerikai kultúráknál. Kezdetben vala az egy, emelte fel mutatóujját, ami aztán a diverzitás bűnébe esett, és így jött létre a létezők és lelkek, a tárgyak és dolgok végtelen, szemkápráztató sokasága, és mindennek egyetlen célja, hogy itt tartson minket, ez a színkavalkád elfedi előlünk a lényeget, a hajdani egyszerűséget, azt, hogy minden az egyből származott, amibe vissza kellene térnünk. Mélyet sóhajtott e szózahatag lezárásaként, majd megvonta vállát, és némiképp fáradtabban így fejezte be, Erasztosz valószínűleg Hermész Trisztmegisztosz tanai közt bukkant rá Thébában, minden városok úrnőjében arra a formulára, mely képes visszaállítani az egy uralmát, talán ellopta, mivel a papok nem adták ki neki, mindenesetre örömmel és büszkeséggel telve visszatért Platónhoz, aki azonban megrökönyödött tettén, majd felháborodott, végül elüldözte, mintha pestises lenne, mintha járvány átkát cipelné magával a szerencsétlen ifjú. A töredékek szerint gyilkosok is nyomába eredtek, és emiatt volt, hogy Erasztosz egészen a tenger túlpartjáig menekült, ahol aztán pár év múlva meghalt.

Éva ekkor érezte meg először a jeges borzongást, ami majd egy hónap múlva tér vissza, mikor a híradó élő közvetítését nézi az állítólagos zavargásokról, amik valójában a Mondat terjedésnek képei lesznek, az első valós közvetítést a szörnyűségről Isztambulból, a Hagia Szófia elől, ahol a riporterhez odafut valaki, épp amikor az a rejtélyes járványról hadovál, mert akkor még semmit nem tudott senki, és ez az idegen a riporter fülébe súg valamit, és Éva és a több millió CNN-néző szerencséjére a riporter ösztönösen eltakarja majd a mikrofonját, ezért nem hallják a Mondatot, amitől a férfi arca most kiüresedik, elejti a mikrofont, majd megindul az operatőr felé, és a tekintete, az a borzasztó üresség az, ami elindítja a nő gerincben a vibrálást, ami miatt összepakol, miután a kép kimerevedik, ahogy az operatőr a földre dobja a kamerát, mert menekül, de hiába, a kép szélén a riporter beéri, a földre teperi, és a fülébe súg, amitől a másik azonnal abbahagyja a kapálódzást, ahogy a háttérben menekülő emberek is, akiket mások beérnek, és a fülükbe súgnak, mind csak állnak vagy fekszenek ezután, vagy másik, még menekülő nő vagy férfi vagy gyerek után vetik magukat, aztán a templom előtti téren elhal minden mozgás, de ekkor már a nő a bőröndöket zárja le.

Hogy történt, kérdi majd a férje a nyaralóban a kamra felé intve, mire Éva mélyet sóhajt, majdnem olyan mélyet, mint annak idején Lumen. Idefelé megálltunk egy benzinkútnál. Körbenéztem, nem volt senki a környéken, ezért tankolás után bent hagytam a kocsiban. Felpillant a másikra, aki csupán árnykép lesz az ablak négyzetében, ellenőriztem a környéket, elhiheted, majd bementem a shopba, hogy szerezzek vizet. Elhallgat, összerázkódik az emlékektől, de folytatja, mikorra kijöttem, a kocsiablakot betörték, ketten voltak, az egyik csak állt, de a másik épp kimászott az autóból. Megvártam míg elmennek, majd hátulról elkaptam a lányom, vagyis azt, aki a lányom volt valaha, és ragasztószalaggal beragasztottam a száját, de később kirágta, ez nem volt megoldás, ezért. Éva a fejét csóválja, és a pulton fekvő kezeire bámul. Így történt.

Ennyi amit Erasztosz történetéről tudunk, zárta le a professzor az elbeszélését azon a távoli estén, de a lényeg az, hogy pár hete barlangsírokat találtak Borgiosz romjai mellett, és mivel a helyi múzeumigazgató történetesen olvasta az Erasztoszról szóló könyvemet, értesített, hogy az egyik sírt lezáró kőtömbön az ő neve van, és felajánlotta, hogy részt vehetünk a feltárásban. Csönd ült a társaságra, és Éva rosszérzése fokozódott, mert ahogy körbenézett, tanácstalanságot és némi homlokráncoló értetlenséget látott a legtöbb arcon, ezért aztán, jó háziasszonyként erőltetett vidámsággal megszólalt, talán ideje lenne bekapcsolni egy kis zenét, de javaslatát mintha meg se hallották volna, a vékony nő a magyar tanszékről biztos nem figyelt rá, mert ő fogalmazta meg azt, ami valószínűleg mindenkit érdekelt a szobában, mit gondolnak, mit találnak majd a sírban.

Nem tudtuk, hogy ez lesz, mondja a férje majd a nyaralóban jóval később, fogalmunk se volt, hogy mi vár ránk a barlangban. A múzeumigazgató és pár kutató persze már bementek korábban, és  azt mondta, hogy egy szarkofágon kívül más nincs odabent. Nem mozdították el a fedelet, azzal meg akarták várni Lument, akinek nagyon is imponált ez a fajta figyelmesség. Azt meghiszem, jegyzi meg Éva, és a pult mögé megy, ellenőrzi, hogy a balta ott van-e még, nekitámasztva a szemetesvödörnek. Ott van. Ezután a zsebébe nyúl, és kitapogatja a két füldugót, amiket a férje hangjának tompa csendülése után vett ki. Ezek voltak a legfőbb védőeszközei a fertőzöttek ellen, no nem mintha sokat beszélnének, a Mondattal sújtottak már nem beszélnek, ahogy a lánya se beszél, pontosabban csak egy, egyetlen egy mondatot mondana, de erre se képes már, hisz a száját összevarrta.

Azt remélem, mondta Lumen, miközben ivott egy korty vörösbort, hogy Erasztosz sírja rejti az Igazság szövegét, egy formulát, egy mondatot, talán óegyiptomi, talán akkád vagy sumér nyelven, a lényeg, hogy ez a varázsige az, ami miatt a tanítvány Platón halálos ellensége lett, emiatt tagadták ki és üldözték el a filozófia templomából. Ez az a rövid szöveg az, amitől Platón rettegett, mert tudta, felülírja az életművét, fölöslegessé téve az összes bölcseletet, mert mindent alapjaiban megváltoztatna, nemcsak a filozófiát, hanem az emberi létet is. Ahogy Lumen mindezt elmondta, túl vastag lett a csönd, és talán maga is megérezte, hogy immár melodramatikussá vált szónoklata, ezért összecsapta két kezét, majd Évára mutatott, aki a többiekhez hasonlóan némaságba dermedt, de most valóban csináljuk azt, amit a boldog istenek, kiáltotta, táncoljunk.

Miért nem állítottad meg, kérdezi majd Éva a férjétől jó két hónap múlva, és az percekig nem válaszol, aztán csöndben bevallja, először nem tudtam, mivel van dolgom. Az emlékezés fátylán áttekintve hangja bizonytalánná válik, nem mentem be velük, mert csinálni akartam pár fotót az alkonyatról meg a romokról, meseszép volt Éva, elhiheted. A nő bólintott. Aztán már jöttek is kifelé, alig pár perc múlva, a múzeumigazgató és Lumen, folytatja a férje szelíden, és az igazgató odarohant a biztonsági őrhöz, és ekkor megtörtént, nem is értettem, mit látok, csak éreztem, hogy valami nagyon rossz, pontosabban az énem érezte, hogy szörnyűség zajlik le előtte. A múzeumigazgató az őr fülébe súgott valamit, aztán egyszerűen csak leült a porba, az őr pedig megindult felém, és Lumen is rohant felém, mint a bolondok, mint a megszállottak, így ösztönösen cselekedtem, beszálltam a dzsipbe, mert csak pár lépésnyire voltam tőle, és elhajtottam, otthagytam őket.

Szóltál valakinek, kérdezi a nő, és a férfi erre nem válaszol, ami beismeréssel volt egyenértékű, helyette így folytatja, elindultam Ankara felé, de ez a dolog megelőzött, a főváros pár napon belül elesett, aztán jött Isztambul, és a repülőkkel átjutott Európába, majd minden földrészre. Felfértem egy menekültekkel teli hajóra, az elvitt Görögországig, majd végigvergődtem a Balkánon, mindenféle földúton, erdei ösvényen és sziklákon át, hogy itt találjak rád, mert éreztem, hogy nem maradtál a városban, tudtam, ide kell jönnöm.

Miért jöttél, kérdezi majd ekkor Éva élesen, és lenyúl a baltáért, de úgy fogja meg, hogy a konyhapult takarásában maradjon. Miattatok jöttem, válaszol a férje azonnal. Milyen értelemben, faggatja Éva, hogy érted ezt, de nem várja meg a választ, mivel elönti a düh, miért nem hívtál minket, miért nem figyelmeztettél bennünket, nézd csak meg, mutatott a kamra felé, mit tett a lányunkkal a professzorod.

Nem ő tette, csóválja majd a fejét a férje, hanem a mondat, amit a sírban talált, egy táblán, mely a test mellett, a néhai Erasztosz múmiája mellett feküdt. Elismerem, talán óvatlan volt, hogy felolvasta, talán csak büszke, hogy érti ezt az óegyiptomi dialektust, mert történetesen ebből írta doktoriját, és rajta kívül hárman beszélik még az egész világon e rég elfeledett szavakat, sajnos, szerencsétlenségünkre az egyik ő maga volt, így először gondolom magában mondta el a bűvös mondatot, majd az igazgató fülébe súgta, és igen, akkor és ott megtörtént az első csoda, az első varászlatos egyesülés, a két lélek összeforrt, ismét egy kerek egészet alkotott, majd arra ösztökélve, hogy minden értelemmel bíróval ez legyen, kiáramlott a világba, és végigsöpört rajtunk a szent egyesülés. Miközben beszél, felkel a kanapéról, és lassan a felesége felé sétál, hangja a kezdeti szürkeségből egyre diadalmasabbá és örömtelibbé válik, sőt, most már szinte ünnepi lejtése lesz, és mint egy pap folytatja, hát nem érted, drágám, ez a világon a legszebb dolog, ami történhet velünk, ez a fajta egybekelése a lelkeknek, ezt hozta el nekünk Erasztosz, a végső visszarendeződést a kezdeti állapotba, mert minden efelé törekszik, minden létezésnek a célja mindig is az eredeti Egy tökéletességének visszaállítása volt, és most az egész emberiség efelé tart, alig maradtunk ki belőle már csak páran.

Azt mondtad, nem voltál bent velük, amikor felnyitották a sírt, jegyzi meg Éva inkább már csak magának, és érzi, hogy minden a helyére kerül, most mégis leírtad, hogy nézett ki belülről.

Hazudtam, bólint a férje. Köztük egyetlen torlasz a konyhapult marad. Nagyjából fél méter. Tekintete várakozással teli, lassú mozdulattal előveszi telefonját a farzsebéből, és feloldja, tudod, volt időm képet is készíteni, végighurcoltam magammal az isteni formulát, a mindent egyesítő mondatot egész Európán, anélkül, hogy rápillantottam volna, csak azért, hogy elhozzam neked. Lenéz a készülékre, és megnyit egy képet rajta, majd elkapja tekintetét, elégedetten elmosolyodik. Azért, hogy együtt lehessünk ebben a gyönyörű egységbe, hogy én vigyelek át téged, titeket oda, a teljességbe, mert én vagyok a másik a három közül e világon, aki el tudja olvasni.

Éva először a szomszéddal táncolt azon az estén, aztán Lumen kérte fel, vad, pogózáshoz hasonló ugrálásra, a hangszóróból dübörgött a kilencvenes évek garázsrockja, és a férfin nem látszott más, csak önfeledt boldogság, ki hitte volna, hogy ő hozza majd el a világ pusztulását, Éva bizonyára nem, de a korábbi szónoklatok miatt kényelmetlen volt neki a másik közelsége, ezért igazán örült, mikor a következő, lassú számnál a férje elkérte őt, átkarolták egymást, ahogy a házastársak és barátok teszik, és a nő az odafent alvó kislányra gondolt, majd a zene besiklott a ruhája alá, megborzongott, de ezúttal jó értelemben, mert megérezte a férje vágyát arra, hogy eggyé legyenek, és tudta, aznap éjjel ez be fog teljesedni, és mindez, a teste és a férje teste, a köröttük mozgó emberek, a különállók lények mámorító izgalma betöltötte tudatát, és ez volt a világ.

Mielőtt a férje a képre pillantva kimondhatná az első szót, a Mondat első szavát, a mondatét, amitől a tudat beleolvad a korábban már megérintett tudatok egységébe, hátrahagyva az üres testet, és ezzel beteljesítve a filozófia végső küldetését, felszámolná Évát és Éva világát, a nő meglendíti majd a baltát, és felülről lefelé a férje koponyájára sújt, keresztülhasítva a homlokcsontot, az orrnyereg tetejét, szétválasztva a fém tömegével a szemeket, melyeket azonnal elfut a vér, elfedve a csalódottságot. Így ér véget majd a házasságuk és közös történetük, ami azon az estélyen vagy partin vette végzetes fordulatát, akkor, amikor még senki nem tudott semmit az eljövendő egységről. 

vége

Vámpírok a Mária Terézia korabeli Habsburg Birodalomban? Kevesen ismerik az 1700-as évek kelet-európai vámpírjárványaival kapcsolatos feljegyzéseit, noha annak idején nagy érdeklődést váltottak ki a bánáti észlelések. A leghitelesebb dokumentum az események kapcsán egy vizsgálóbizottsághoz köthető, mely 1753-ban járta be a Birodalom fertőzött gócpontjait, az érintett délvidéki falvakat. A vámpírnak tartott holtak exhumálásai kapcsán a  csoport egyik tagja, egy orvos, Georg Tallar később összeállította a "Visum repertum anatomico chyrurgicum, oder Unterhänigst gehorsamster Summarischer Bericht. Von und über Die so genannte Vampir oder Blutsauger; Wallachischer Sprache Moroi genant" című tanulmányát, melynek léte már önmagában is elképesztő mai szemmel. Tallar a felvilágosodás és a józan racionalitás talján állva magyarázza az eseményeket – bár azt még ő sem tudja megindokolni szerintem, hogy miért halt meg egy-egy településen rövid időn belül negyven-ötven ember minden különösebb biológiai ok és magyarázat (észlelt betegség vagy járvány) nélkül.

Jelen írás Tallar kutatásainak egy elrejtett epizódjáról szól, melynek tanulsága dermesztően rideg fénnyel világít bele e homályba.

Kiegészítés az 1753-as bánáti vámpírészlelésekről szóló jegyzőkönyvhöz

Georg Tallar „Visum repertum” című, jelenleg a bécsi kamarai levéltában őrzött munkája három évvel az orvos által tapasztalt események után, 1756-ban keletkezett, legalábbis ezt állítja a majd harminc évvel későbbi nyomtatot verzió előszavában a kiadó. Tallar egykori katonaorvosként két társával 1753-ban megbízást kapott a bánáti vámpírészlelések és -támadások kivizsgálására. A küldetést kiváltó, a kormányzósághoz küldött kétségbeesett tiszttartói kérelem legalább ötven, hirtelen legyöngülő, majd elhalálozó lakosról szóltak Klein Dikvan és Rakadia falvakban, továbbá e halálesetek „gyanúsítottjairól”, a vlach parasztok által kiásott  holttestekről, melyek nem bomlottak el a földben. A három küldött szétvált, és több környékbeli településen is helyszíni vizsgálatot folytatott le vámpírnak (vampyrnak, moroinak) tartott halottak kihantolásával. Tallar összefoglaló műve, melynek jelentése „orvosi látlelet”, reális megközelítést, cáfolatot és tudományos magyarázatot nyújt a jelenségekre, egyben felvilágosult kiállás a babona és a paraszti hiedelmek ellen. Álláspontja szerint az erős, ortodox böjt és a rossz típusú, ártalmas ételek okozták a megbetegedéseket és haláleseteket, a bomlási folyamatok hiánya pedig a hideg föld konzerváló hatásának és egyes alkatok ellenállóbb voltának tudható be.

Egyetlen furcsa körülmény a dokumentum kapcsán, hogy szerzője miért várt három évet a publikálásával.

Erre nyújt egyfajta kellemetlen magyarázatot a nemrégiben a temesvári városi iratában fellelt, ugyancsak Tallarnak tulajdonítható, de név nélküli kézirat tartalma, mely címe alapján a Visum repertum egyfajta toldaléka (a továbbiakban: Kiegészítés). A szöveg – az utolsó mondat kivételével – egyes szám harmadik személyben közül leírást Tallarról. Úgy tűnik, ez egyfajta eltávolító narratív megoldás, mivel az író nem akart vagy nem mert azonosulni a művében foglalt állításokkal.

A dokumentum hitelességének vizsgálata egyelőre nem történt meg, így érdemes a mű létezését magát fenntartásokkal kezelni, elképzelhető, hogy egy olyan, a természetfeletti, a borzongás iránt rajongó, írói vénával megáldott személy a szerzője, aki esetleg már a Drakula megjelenése után élt és alkotott, és e hamisítvánnyal kívánt magának halhatatlanságot szerezni.

A Kiegészítés jelenleg nem tanulmányozható és nem kérhető ki a levéltárból, jelen jegyzetet egy Romániában élő magyar állampolgár, Demény Lőrinc készítette, aki a vámpírmítosz elismert kutatójaként a korábbi időszakban engedélyt kapott a megtekintésre. Az idézetek vélhetően az eredeti német szövegből vett részletek fordításai.

A Visum repertumról és a kapcsolódó események kontextusáról egyébként Mézes Árpád írt kitűnő összefoglaló tanulmányt, mely fellelhető itt:

academia.edu/35702410/Mézes_Ádám_Visum_repertum_Georg_Tallar_és_az_1753_as_vámpírvadászat

Tallar január 26-án indult vissza Kallatscháról, orrában „a kiásott hullák fertelmes szagával”, és a Lugosra vezető úton találkozott azzal a szakállas paraszttal, aki hazafelé hajtotta vásárolt marháit, és aki útbaigazítja a fogadó felé, hol délután majd menedéket lel a lezúduló hóvihar elől. Sovány, szakállas vlach volt, még ködmönében is keskeny, mint egy karó, „a szeme szomorúan csillogott” írja, és nagy érdeklődést mutatott a doktor küldetése iránt, ami kapcsán Tallar kifaggatta őt, hogy falujában észleltek-e „vampyrokhoz köthető fertelmességeket”. A középkorú férfi csak a vállát vonogatta, láthatóan zavarban volt, végül „nem is olyan távolról, a mocsaras ártér felől felhangzó farkasüvöltés vetett véget a hesitálásának”, elbúcsúzott, és sietve beterelte nyugtalan állatait a sűrűsödő ködbe.

Tallar szürkületkor ért a fogadóhoz, amikor már a rendületlenül hulló hó „a ló szügyéig ért”. A farkasok hűségesen végigkísérték útján, egyszer rá is sütötte pisztolyát valami árnyékra, melyet „a köd gomolygása keretezett”, ezután a fenevadak hangja sokáig elhalt, de igazi megkönnyebbülést a szállást és istállót ígérő lámpás és cégér hozott neki. A szegényesen berendezett szobához silány vacsora, savanyú káposztaleves járt, mely az aggodalmaskodó doktor szerint pont hogy legyengíti a szervezetet, hisz „nyákot termel a bélben, ami könnyen megromlik”.

A veszedelmes étel kényszerű elfogyasztása után, egyedüli vendégként volt érkezése kifaggatni a fogadóst a környék viszonyairól, különös tekintettel utazása céljára. Sikerült némi információt gyűjtenie. Két kisebb település feküdt a közelben, a közelebbi, Babsa a káposztaföldjeiről volt híres, a másikban, melynek nevét Tallar sem ekkor, sem a későbbiekben nem említi, csak „a falu”-ként utal rá, marhákat tartottak, „mind a kettő a bányavárásokat szolgálta ki terményeivel”. A fogadós szerint „Babsa ment volt bárminemű fertőzéstől”, de a másik településről hallott aggasztó pletykákat. Tallar kérésére ezeket részletesen előadta, bár az orvos úgy vélte, „a nem tudás hézagjait elméje találékonyságával pótolta ki”. A lényeg, hogy ősz tájéka óta zargatják vampyrok e falu lakóit, két tucat család él ott, így majd mindegyik érintve volt a támadásokban. Az észlelések „a szokások symptomákat írják le, erőtlenség, éjszakai mellkasnyomás, ablakon kopogtató, elholt rokonra emlékeztető árnyak”. A fogadós nem tudott halálesetről mely e „túlvilági invasio” számlájára írható volna, de az is tény, hogy január eleje óta alig hallott a faluról, bezárkózott persze mindenki, mióta „e hysterikus folyamatok kezdetüket vették a környéken”, ezért aztán az üzlet se megy jól, régebben a városba terményt vivő parasztok megálltak nála egy kupica pálinkára, panaszkodott tovább a derék ember, de mostanra már csak a „Tallarhoz hasonló nemes urak nyitják rá az ajtót”.

Másnap reggel a hirtelen jött olvadás nagyjából megtisztította, járhatóvá tette az utat, és az orvos rövid töprengés után Babsa felé indult. Nagyjából déltájt ért oda, pont időben, mert lova „a bal mellső patkóját levetette”. Míg a kovács munkáját végezte, elsétált  a község alacsony, „rossz vonalú” templomához, ahol is a pópa szívélyesen fogadta, és mikor megtudta, hogy a doktor „a vampyrjelenségek kikutatása okán járja e Istentől elhagyott környéket”, azonnal a helyi temetőhöz vezette Tallart, és  felháborodottan mutatta a friss földhányást, melyet ezen a reggelen fedeztek fel a falusiak. Az üres sírba pár napja temették el a falu egykori bíróját, egy Marko nevű idős embert, aki hidegrázásba halt meg. A pópa „hesitálni látszott az eltűnt test okán”, hogy vajon sírrablók forgatták-e ki, avagy a fertőzés itt, az ő falujában is felütötte fejét, de Tallar megnyugtatta, hogy utóbbi valószínűtlen, hisz az eddigi esetekben a vampyrnak tekintett személy pont hogy nyugodtan fekszik sírhelyén, „szája vérrel telt, haja, körme megnőtt, arca rózsás, élettel teli, mivel teste ruganyos, mert vérbő”. A másik némiképp megnyugodott ezek hallatán, és szerény ebédre látta vendégül az utazót. Tallar kora délután nyergelte fel lovát, és Babsát elhagyva úgy döntött, rövidít, egy kisebb dűlőúton bevette megát a fák közé, a lápos vidék szívébe, „emigyen vágva le az országút hosszú kanyarának görbületét”. Leírásában mintha mesebeli tájra ért volna, hatalmas tölgyek nőttek ki a zsíros bánáti földből körötte, valóságos rengeteggé fejlődve, melyben mind keskenyebben kanyargott útja, végül már a gallyak és bokrok ágai szinte vállát súrolták. Az erdő csöndes volt, „még hollók károgása se hallott”, vad sem roppantotta csörtetésével a gallyat, a fák közt csillogó hófoltok érintetlenek voltak. „Érthetetlen nyugtalanság telepedett szívére”, pulzusa felgyorsult, mint ütközet előtt a katonáké, légzése szapora lett, noha lassú poroszkálásban haladt csak előre. Úgy vélte, „a fák közt megrekedett, pállott levegő lelassította a tüdő munkáját”, és ez hatást gyakorolt a szív és az elme működésére is.  Nem csoda, hogy megkönnyebbült, amikor egy nagyobb, tisztára irtott területre ért, melynek északi végben házak fehérlettek.

A templom nélküli falucska jó két tucat nyomorúságos, félig a földbe ásott viskóból állt. Déli részén vastag fájú karám mögül sovány, szomorú tekintetű marhák figyelték Tallar érkezését. A doktor sejtette, hogy a fogadós által emlegetett településre jutott, és úgy gondolta, ha már itt van, „inspekciónak veti alá a helyieket azokról a jelenségekről amelyekről múlt éjszaka hallott”. Ahogy kikötötte lovát a falu közepén lévő kőkereszthez, és körbenézett, nem látott egy lelket se, de a legfurcsább az volt, hogy ebek se somfordáltak elé, noha „azok minden ilyen lyukban első üdvözlői a vándornak”.     

Ha kutyák nem is, de kiáltására nagy sokára az a paraszt jött elő egy kunyhóból, akivel a minap az úton találkozott. Tallar ismerősként üdvözölte a meglepett férfit, aki „olybá tűnt, most ébredt szinte”, noha sáros ruhája nehéz munkavégzésre vallott. A doktor szembesítette vele, hogy a fogadós szerint nagyon is vannak vampyrizmushoz köthető jelenségek e faluban, ellentétben azzal, amit az úton állított a vlach, akinek egyébként Vucic volt a neve (valószínűleg helyesen: Vučić, de maradjunk Tallar írásmódja mellett). A férfi, miután ráébredt arra, hogy bizony hazugságon kapták, nagyon is magához tért, „szeme immár ravaszul villant”, majd térdre esett, és „kegyelemért esedezett”. Hadarva előadta, hogy nem mert az úrnak babonaságokról beszélni, de tény, a falut egy átkozott vámpír „szipolyozza”, nagyon is tudni ki az, egy nemrég elhunyt férfi, kinek okán pont e vasárnap kívánta felkeresni a babsai pópát, hogy engedelmet kérjen „a moroi testét kiásni, fejét levágni, szívét karóval átdöfni, majd e részeket elégetni”.

Tallar rövid tépelődés után úgy döntött, a végére jár a dolognak, hisz „napnyugtáig még kellő idő volt az examinatio elvégzéséhez”. Utasította hát a parasztot, hogy kerítsen ásót, és amíg az elvolt, pihenésképp, meg mivel szomjas is lett, betért a paraszt házába.

Világszép – de eszméletlen – hajadont talált odabenn. A „vlach Heléna” egy keskeny ágyon feküdt, a hideg kemence mellett, és nehezen lélegzett. Az orvos meghallgatta szívverését, majd kis tükröt tartott szája elé, „amin alig látszott páralecsapódás”, de az erek  egészségesen ruganyosak voltak a leány csuklóján. „Ovális, simmetrikus arca, rubinszín ajkai és sápadt bőre” olyannyira elbűvölte a férfit, hogy percekig csak állt felette a vizsgálat végeztével, azt kívánva, bárcsak kinyitná szemét, melynek „tüzében főnix módjára születne újjá öregedő szíve”.

Így talált rá Vucic, aki előadta, hogy a beteg az ő leánya, de sietve hozzátette, nem a vampyr áldozata, múlt év vége óta tart ez az állapota, és sajnos egyre gyengébb, nagy ritkán felkel, eszik, mosdik, de legtöbbször csak fekszik, mint „erdőben kidőlt fa”. Szavaiban csak a szeretet és aggodalom csengett, és Tallar meghatódott e szerencsétlen sorsokon, vagy talán a leány földöntúli szépsége terelte el figyelmét, mindenesetre nem akadt fenn a hallottakon, hanem az erdő melletti temetőhöz sietett a másikkal, aki rögvest neki is állt a friss sírhalom kiásásának. Mivel a földnek még nem volt ideje összefagyni, „két fertályóra múltával a deszkakoporsó fedele előkerült”, és Vucic készségesen fel is feszítette az ásó élével. Tallar hátrált, mert tudta, hogy „ilyenkor olyan gőzök és gázok szabadulnak fel, melyek mérgezőek lehetne az egészséges tüdőre nézvést”. Az odalent fekvő idős férfi a lemenő nap „renyhe fényében” is szinte élőnek tűnt, bőre nem zöldült be a penésztől, orcája épp hogy sápadt volt. A doktor utasítására Vucic megtapogatta a test több pontját, és mindenhol ruganyosnak találta a húst. Ám a legmegdöbbentőbb ezután következett, mert a paraszt maga ajánlkozott, hogy belenéz a hulla szájába, és miután Tallar jóváhagyóan bólintott, az ásó végét az ajkak köré erőszakolta, majd egy durva mozdulattal szétnyitotta „a száj nyílást, hogy aztán ujjaival belékotorva  üregéből alvadt vércsomók rögeit szabadítsa ki”. A doktor elhűlve figyelte e mutatványt, „felötlött benne, hogy mindvégig tévúton járt”, hogy a két fő magyarázat, melyet eddig kidolgozott,  nevezetesen a hideg föld konzerváló hatása, és hogy „a szangvinikus, vagyis vérbő karakterekben lévő só megállítja  a test természetes errosiojat” – mindez tévedés volt. Talán valóban van olyan eset is, ami a tudomány fényével, „a ráció fáklyavilágánál nem nyer reális okozatot”, mert eredete a sötétségbe, a valóságon túliba gyökeredzik.

Vucic még onnan, a sírból kérdezte, hogy ezen bizonyítékok alapján elvégezhető-e a doktor úr szerint „a processus, mely megszabadítaná a falut a terrortól”, mire Tallar az imént látottak hatása alatt kábán igenelt, és ez a jóváhagyás a hivatalos hatalom álláspontja volt a paraszt szemében.

„Estvébe fordult az idő”, mikor Vucic kirángatta a testet a sírból, majd a hátán visszavitte a faluba, és a kőkereszt alatt kiterítette. Tallar lova idegesen hőkölt hátra, a doktor sietve eloldotta kantárját, indulni készült, mert minden felhatalmazása ellenére jónak látta, ha nem vesz részt az ezt követő istentelen cselekedetekben, melyekről világos és tiszta elképzelése volt, hisz számtalan helyen véghezvitték a rettegő parasztok azokban az években. Az utolsó kép, ahogy a falut elhagyja az volt, hogy a kunyhók ajtajaiban „mint árnyak, megjelentek a parasztok”, köztük feltűnt a világszép leány is, aki izzó, talán haragvó tekintettel figyelte Tallar lassan elhaladó alakját, a férfi nem is bírta sokáig, elfordította a fejét, de még hallotta, hogy háta mögött „az ásó éle lesújtott a hulla nyakcsigolyáira”.  

Ahogy ellovagolt a karám mellett, kósza, de később fontossá váló pillantást vetett a marhák csomóba gyűlt sötét tömegére, „ami látszott belőlök, az siralmas volt”, beteg, sovány testüket „Isten tudja milyen kór fertőzte”.

Nyugtalan lélekkel a hosszú éjszakai utazást választotta, bevallva „mind messzebb lenni az elátkozott falutól” volt minden vágya, de ekkor még nem dolgozza fel élményeit, nem áll össze elméjében az, aminek töredékeit látta, és aminek egyes részei – bár ekkor még nem jött rá – a „paraszti furfang álcája” alá voltak rejtve.

Talán el is feledi e zavaró közjátékot, a természet furcsa hibájának tudva be az esetek sorából és azok mintázatából kilógó tapasztalást, ha  a sors nem szól közbe. Jó két hónap múlva ugyanis, már az „áldott tavasz idején”  a vampyrhisztéria enyhülését követően útja a fogadó mellett vitt el Kallatscha felé menet, és felötlött benne eme különös események emléke.  „A nostalgia nyomására” betért egy pohár borra egykori vendéglátójához. Másfél órát beszélgettek, főképp arról hogy „a világ lassan kigyógyul a babonás hiedelmek betegségéből”, aztán a vége felé szóba kerül Babsa és a másik, az erdő mélyén fekvő falu is. A fogadós utóbbi kapcsán szomorúan közölte a tényt, hogy egy török betörés teljesen elpusztította a települést. A babsaiak fedezték fel a tragédiát, ők mesélték neki azt is, hogy a rablók felgyújtották az összes házat, „talán, hogy ne maradjék semmi nyoma ottjártuknak”. Sovány zsákmánnyal távozhattak, a karámból nem hajtottak el semmit el, bizonyára mert üres volt, és foglyokat se vittek magukkal a  nyomok alapján. Utóbbit igazolta az a szörnyű tény is, amit a jó babsaiak csak suttogva mertek előadni neki, hogy minden lakos az ágyában feküdve égett halálra, mintha nem is moccantak volna a tűzben, mozdulatlanul sültek szénné a lángokban, legalábbis úgy tűnt  az  házak üszkös romjai közt vizsgálódó – vagyis megmaradt értékeket kutató – parasztoknak.

Tallar útra kelt, és az elhangzottak oly erősen dolgozni kezdtek benne, hogy amikor ahhoz a kanyarhoz ért, ahol annak idején Vuciccsal találkozott, meg kellett állnia, és egy útmenti akácfa alá telepedve „tisztázta gondolatait és levonta a rémisztő konklusiot”, és az igazságot „jelen Kiegészítés kereti közé zárta, mert nem kerülhet napvilágra”.

Valószínűleg addigra már elkészült a Visum Repertum nagy részével, de így, a főszövegnek totálisan ellentmondó Kiegészítés fényében jó két évet vár, őrlődik, míg művét publikálja. Döntése a józan eszének megőrzését, a tudomány látleletének hitelességét és a természetfölötti elfedését szolgálja, a Kiegészítés pedig megmarad az asztalfióknak, „örök időkre elzárva”.

És mit jegyzett le az akác tövének vetett háttal, megtámasztva magát valami valóságosban? Azt, hogy rászedték, egy buta paraszt a bolondját járatta vele, „egy ostoba vlach olyan színi művet varázsolt elé”, ami elkápráztatta őt.

Ha annak idején kissé jobban figyel, és összerakja a tényeket és látottakat, akkor persze már ott megértette volna az igazságot. Ami a következőkből állt: Vucic marhákat vett, mert a falusi állomány már nagyon is leromlott, de nem betegség okán – valójában a soványságuk vérszegénységből fakadt. Vucic volt az, ki egyedül tűnt „activnak és cselekvőnek” a faluban, ő volt hát, aki képes volt elmenni az állatokért, majd Babsába is az éj leple alatt, ahol is kiásta nemrég elhantolt bíró tetemét, amit a saját falujában előrelátóan, csalétekként eltemetett. Emiatt volt ruhája sáros, ő maga pedig kialvatlan Tallar érkezésekor. A holttest szájába valószínűleg valamelyik marha vérét öntötte. A vérből, a friss vérből persze kapott a lánya és a többi falubeli is, azok, akik csak alkonyatkor mutatkoztak, és akik e szerencsétlen párákból táplálkoztak, hisz a környéken az egy segítőn kívül már nem volt emberi teremtés.

Vucic volt ugyanis az egyetlen élő azon az elátkozott helyen, vonja le Tallar a dermesztő következtetést, ő volt az, aki még nem változott vampyrrá, aki egyfajta jótét lélekként a többiek gondviselője lett, és aki értesülve Tallar kutakodásáról „egy ártatlan elholtra terelte” a doktor figyelmét, akit aztán a kellő színpadiassággal lefejezett a kereszt mellett. „Védte mindezzel a többieket, de legfőképp lányát, ki már egy volt közülük, az éjszaka teremtménye”.

Tallar a fa alatt ülve végiggondolta a falu  további sorsát is, és itt elbizonytalanodott, csak feltevései vannak. Talán a jószág és a pénz elfogytával „Vucic sorsa is megpecsételődött”, és így az elkárhozottak kifogytak borzalmas táplálékforrásukból, éjjel és nappal erőtlenül, félholtan hevertek házaikban, míg a török martalócok rájuk nem találtak. Azok pedig valószínűleg láttak már ilyesmit, „vagy csak természetes ösztöneik által vezérelve vetettek véget a borzalomnak”, amikor rájuk gyújtották a kunyhókat. A lényeg, hogy jót cselekedtek, hisz megszabadították a világot a rontás fészkétől, melynek létét, így, a gondolatit rendezve, a látottak jelentését összerakva immár Tallar se tagadhatta.

„Isten adja, hogy tévedjek, és mindez csak az én hibás észjárásom következtetése legyen”, írja zárszóként majd hozzáteszi: „vagy ha mégse, akkor irgalmazzon mindannyiónknak itt és odaát”. 

vége

A karantén, a home office vagy egyszerűen csak egy újabb, viszonylag idősen eltöltött egy év sok régi emléket hozott elő a múltamból. Embereken, jeleneteken és főképp történeteken tűnődtem, melyeket a rájuk leginkább fogékony korban, tízenévesen olvastam. Például elég sokáig kerestem "Az Erő" című regényt a neten, amit folytatásokban közölt a Galaktika, és olvasva annak idején megrohant az érzés, hogy ilyet írnom kell. Meglepve tapasztaltam, hogy film is készült belőle a hatvanas években - elég rosszull öregedett. Igazság szerint végül emiatt nem mertem újraolvasni, mivel féltem, hogy mai szemmel gyengének, esetlennek, egyszerűnek látom majd. A mostani novella is egy korabeli emlékből táplálkozik - ez is egy Galaktikában megjelent írás volt, egy fiúról, aki az erdőben egy hatalmas harci gépet, egy robotot talál, ami csupa rozsda és patina, de még működik, és képes megindulni a gonosz (?) ellen. Innen jött a Lovag alakja, akit láttam magam előtt ereje teljében is, őrt állni az istállóskői barlang előtt, míg királya, IV. Béla odabent pihen vagy tanácskozik főembereivel, az erdőben pedig közelednek az üldöző tatár csapatok.

Veronika imája Pazzi Szent Mária Magdolna "Negyven nap" című művéből átvett idézet.

A képen pedig egy középkori rejtély, a csiga ellen harcoló lovag - igencsak elterjedt - motívuma. Egy elmélet szerint a csiga a halált, a kérlelhetetlen elmúlást jelképezi.

Bűn

Abban az évben nem volt nyár, mivel a tavasz olyannyira elnyúlt, hogy a növények nem tudtak megerősödni, és az őszi fagyás már Kisasszony havának közepén lecsapott a vidékre, így a magtárak, a gyümölcs- és zöldségvermek félig se teltek meg, a tehenek és lovak soványan és fázósan topogtak az istállóban, a tyúkok kábán kapirgáltak a patakparton.

Siromék az Erdővidék szélén, már a rengetegben éltek, egy tisztáson, és tudták, kemény tél jön rájuk. Két fiút és egy lányt neveltek, mind segített már az asszonynak és a férjének, de ez se volt elég, mivel az ég nem akarta, hogy termés fakadjon a földből, és az állatok méhéből. A legfiatalabb gyermek, Veronika naphosszat imádkozott, hátul a pajta mögött, a szemétdombnál, ide jártak vizelni, ezért csípős szag terjengett, de a sápadt és vézna, szinte még gyermek Veronika direkt választotta e helyet, vezeklésül, a képzelt vagy valós bűnök megvallására. Ott volt akkor is, amikor a katonák megérkeztek. Épp elmerült a mennyei úr képének szemléletében, érezte, hasa alja felforrósodik, ajka tűzpiros lesz, és akaratlanul is kibuktak belőle e fohász szavai: Szerelmem, szerelmem, szerelmem, add, hogy téged szólongatva, Szerelmem, elhallatsszék a hangom napkelttől napnyugtáig, s a világ minden zugáig, amiképpen a pokolig is, hogy mindenki megismerhessen és szerethessen téged, szerelemem.

Mikor belekezdett volna a bűnbocsánati könyörgésbe, az udvar felől kiabálás támadt, ezért felállt, leporolta kötényét, és előre szaladt, a pajta és a fészer mögött, el a silány házuk vályogfala mellett, míg ki nem tágult előtte a tér, és ott volt az udvar közepén vérző fejel az apja a porban, mellette az anyja térdelt, hátrébb a két fiútestvérét katonák ütlegelték, szülei felett pedig az úr rettegett intézője, a félszemű Kóré állt. Kezével lengette a vasgolyóban végződő buzogányt, melyen Veronika látni vélte szegény apja áldott vérét.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.