Ez tulajdonképp egy beékelődés, az ötletről már itt írtam, de csak most jutottam oda, hogy kezdjek is valamit vele. Az első másfél oldal könnyen megvolt, ott voltak a sátorban ezek a furcsa, féltörténelmi karakterek, aztán valahogy elapadt a dolog. Közben meg mindvégig a Hős című film járt fejemben, aminek a csattanója ugye az, hogy miképp akarja megölni az uralkodót az, akiről nem is sejtettük.
De én nem akartam ezt a sztorit újrázni. Helyette elvittem a lovecrafti irányba, hogy onnan aztán visszakanyarodjunk a a las vegasi vámpírtörténet eredetéhez.
Annyira azért nem vagyok vele elégedett.
1462
1462 forró augusztusnak egy éjjelén négy merénylő hatolt be a Szultán táborába. Három közülük ember volt, halálra szán bátor férfiak.
A had ezekben a napokban lépett az ellenség területére. Lassan kígyózott felfelé a szelíd lankák és dombok közt, melyek később majd oly magas, zord hegyekké érnek. Éjszakánként a Szultán kiküldte álomlátóit a sötétségbe, kik próbálták befogni a környék alvó tudatait. Hálóikban mindenfajta színes kép akadt, de elmondásuk szerint egy se mutatta ellenállás jegyeit.
– A vajda sötét erőkkel kereskedik – jegyezte meg azon az estén a Bizáncból hozott Vak. Ott ült, a szultán aranyozott trónszékének jobbján, a fősátor közepén, és időről időre a levegőbe szimatolt a résekkel, melyek orra helyén nyíltak. Fülét ugyancsak lemetszették, szemét kivájták – így világtanul, érzékek nélkül biztosabban vizslathatta a jövőt. – Démonok szolgálják, melyek túlélnek majd mindannyiónkat. Ahogy a vajda is. És te, Harker, te még megismered a dühüket – rám mutatott, noha fogalma se lehetett, hogy pontosan hol ülök a sátorban.
– Ugyan mit tudsz te az én jövőmről – legyintettem kedvetlenül, mivel a göröngyös út és a sereg folyamatos zsongása csontomig kifárasztott, majd apró csészémből felhajtottam a kávém maradék, zaccos alját.
– A követ úr szerint London a mi barbár világunk határain túl fekszik – mosolyodott el a Szultán, gyér szakállát simogatva. – Oda már nem érnek el elképzelt árnyaink.
– Nem képzelt! – sipítozott a Vak. – Nagyon is élő, hús és vér, főképp vér, telve vérrel, amire még mindig vágyik. És vannak vele segítők is. Erre tartanak, pont ide – Az ostoba a szőnyegekkel vastagon borított padlóra mutatott, mintha kijelölné a világ közepét. Talán igaza is volt, hisz akkoriban a Bizánc-rontó tettein függött mindenki szeme, a Pápától az angolok királyáig.
– Az beszélik, a Vajda emberfejekkel szokott labdázni – morogta a Kövér Bég, az anatóliai hadak vezére, ki a Szultán másik oldalán ült vagy inkább feküdt, egy apró, de roskadásig megpakolt asztal előtt. Folyamatosan falt, a zsíros lé végigcsurgott állán, le a selyempárnákra, amelyeken mint vércsöpp hagyott kerek foltokat. – És hogy úgy jön meg az étvágya, ha karóba húzottak közé viszik asztalát.
– Hm. Érdekes – tűnődött a Szultán hegyes, apró fülét dörzsölgetve. – A karóba húzás kellemetlen szagokkal jár. Láttam egyszer egy görögöt, akinek az összes bélsara a száján át jött ki a végén.
– Nem tudom, én csak hallottam – mentegetődzött a Bég. Rajta és rajtunk kívül még egyvalaki volt a sátorban, a Szultán testőre, a Fekete. Egy éjszínű óriás, néma, mint a sír. Állítólag Etiópiából, az éneklő majmok és a beszélő krokodilok országából hozták, még gyermekként, és válogatott tanítók nevelték testőrré. Kétkezes, görbe szablyáját most sem engedte el, ott állt, mereven és csillogón a tróntól kissé hátrább, tekintetét a sátor bejáratára függesztve.
– Akárhogy is van, sereggel jön majd ellenünk, akiket emberekből toboroztak, nem démonokból. Azok fejét pedig le lehet vágni – jelentette ki a Szultán.
Mintha ez végszó lett volna a nagy – de akkor még meg se született – Shakespeare egyik darabjában – mozgás és zaj kélt a sátor bejárata előtt. A Fekete előrébb ment, a Szultán elé, a sátor közepére. Karján megfeszült minden izom, ahogy kardját rézsút maga elé tartotta. Akár egy festményen, mindenki megdermedt abban a pózban, ahogy épp volt – a Szultán arany trónján kissé előredőlve, erőszakos, hegyes állát szinte beledöfve a légbe, a Fekete ott előtte, mint egy veszélyes kőszobor, a Kövér Bég, aki épp egy szem fügét akart bekapni, és a csillogó szemet ajka előtt tartotta meg, és a Vak, ki hunyorogva ráncolta a besüppedt szemgödreit övező bőrt.
Aztán benyomultak a hangoskodók, tucatnyi lándzsás gyalog, kik a Szultán sátrát védték ötven méteres övezetben, körbefogva egy kis csoportot, három férfit, és egy negyediket, kit e három cipelt és kinek neméről csak hatalmas, otromba testalkata árulkodott, mivel feje hiányzott. A lándzsások vezetője csendre intett a kiáltozó, morgó elégedetlenkedő társaságot, majd a Szultán felé fordult, és mélyen meghajolt.
– Nagyságos úr e hármat a tábor határában fogták el a szpáhik. Egymással küzdöttek, és egymást vádolják kémkedéssel.
E szavakra a holttestet cipelők egyike elengedte a kezében tartott lábat, és előrelépett, majd a földre roskadt. Középkorú, vékony férfi volt, arcán friss és régebbi vágásnyomokkal. Hirtelen mozdulatára a Fekete felemelte kardját, míg torkából valami mély, állati morgás tört fel.
– Fényességes úr! Tégy igazságot! – nyögte a földről, fejét lehajtva az ismeretlen. – Mi egyszerű zsoldosok voltunk, és épp csatlakozni kívántunk seregedhez, mikor e kettő – hátrafelé intett, azokra, akik a hulla lábait fogták – ránk támadt. Testvérem és barátom fejét vették a harcban, én is csak annak köszönhetem életem, hogy a katonáid közbeavatkoztak – hadarta sebesen pergő nyelvvel.
A másik kettő közül az idősebb, akinek ritkás, ősz szakálla volt, e szavakra ugyancsak elengedte terhét, majd a görnyedő mellé kuporodott a földre, de ő felnézett ránk, pontosabban a Szultánra, míg beszélt: – Ne higgy neki, uram! Két napja követjük őket, az ellenség táborából jönnek, kémek, vagy orvgyilkosok, akik életedre törnek.
– Hazudsz, kurafi! – sziszegte a mellette térdelő, mire ez az öreg felé ütött, a másik visszarúgott, és már kis is tört volna ismét a harc, ha a Fekete közéjük nem gázol. Az egyiket elrúgta jobbra, a másikat kézfejével legyintette meg, mire mindketten lecsendesedtek.
A harmadik idegen, egy fiatal, barna bőrű, csillogó szemű legényke, ki eddig némán állt, most lassan lépett egyet előre, majd meghajolt mélyen, és így is maradt, testét megdöntve.
– Beszélhetek, uram? –kérdezte alázatosan.
A Szultán kegyesen intett felé: – Szólj.
– Társam igazat szólt. A vajda sereggel kél ellened. E kettő – oldalt és háta mögé, a halottra mutatott – valóban tőlük jön. Tervüket nem tudtuk, de gondoltuk, kifigyeljük minden tettük, hogy óvjuk a te fényességes személyed.
A Szultán mereven bámult rá jó pár másodpercig, majd hirtelen megkérdezte: – De mit kerestetek ti a vajda táboránál?
A fiatalember nem jött zavarba. – Zsoldos vagyunk mi is uram, csatlakozni kívánunk ahhoz, aki megfizet.
– És a vajda nem kínált eleget? – kérdezte a Szultán gúnyosan.
– Pásztorok és parasztok gyülevész hadát vezeti, pénze nincs – intett lemondóan a földről idősebb társa.
A vágott arcú ekkora ismét összeszedte bátorságát, és felemelkedett térdelő helyzetéből: – Uram, kérlek, hallgasd meg szavam – siránkozott. A Fekete odalépett mellé, és lenyomta vállát, majd fejét is, hogy ne bámulja a Szultánt. A férfi így folytatta: – Mi vagyunk azok, akik fényes seregedhez kívánunk csatlakozni. Szimből jövünk, és a tenger óta követjük hadad. A társam a velenceiknél szolgált, én pedig részt vettem több korábbi háborúdban, ott voltam a bizánci diadalnál is. Hűségünk hozzád szólít. – Hirtelen a másik kettő felé fordult, vádlón rájuk mutatott: – De ők, ők valóba árulók. Ránk támadtak, hogy felhívják magukra a figyelmet. Kihasználták a csetepatét, idehozatták magukat, hogy a közeledbe férkőzhessenek. Ők az orgyilkosok, uram. Életed veszélyben van. – Ismét a Szultánra nézett, aki akaratlanul is hátradőlt székében, majd a Vak felé fordult.
– Te mit látsz, világtalan? – kérdezte tőle nyugtalanul. – Melyik hazudik, kik ezek és honnan jönnek?
A Vak megnyalta ajkait, a levegőbe szimatolt, vagy legalábbis úgy tett, aztán torz arca elgondolkodóvá, merengővé vált. Végül megrázta fejét, és széttárta karját. – Valami különös van ezekkel az emberekkel. Valami sötét, mély titok lappang köröttük. Nem látok múltjukba, de a jövőjük halál.
– Kié nem? – mordult fel a Bég, aztán fürgén felpattant, és a Szultán mellé lépett. – Jó uram, nem tudjuk eldönteni, melyik hazudik és melyik mond igazat.
– Vagyis? – kérdezte a Szultán, hangjából kitűnt, már ő maga is tudja a választ.
– Ölesd meg mind – bólogatott a Bég mosolyogva.
Ez volt a pillanat, mikor nagy, súlyos csend ült a sátorra, olyan mély süketség, melyet azóta se hallottam. A tizenkét katona, a három idegen, a halott, a Szultán, a Bég előtte, mellette a Vak, és a Fekete a sátor közepén – mind egyszerre figyelte a másikat, és gondolt valamire annak kapcsán, amit a Bég javasolt az imént. Mind végiggondoltuk, mit jelent ez a kérés az igazság szemszögéből, és bár tudtam, hogy a Bég javaslata helytelen, éreztem azt is, hogy ez a logikus, az egyetlen járható út. Ám ekkor a vágott arcú férfi hirtelen így szólt:
– Van még egy mód eldönteni az igazat, uram! – mind ránéztünk kétségbeesett kiáltásra, ő pedig a holtra mutatott: – Kérdezzük meg a testvéremet.
A Vak felhördült, a Kövér Bég gúnyosan kacagott, de a Szultán érdeklődve előredőlt trónján.
– Hogy gondolod?
A véres arcú fogoly tarsolyához nyúlt, és roppant óvatosan elhúzott belőle pár szakadozott pergament. Felmutatta a Szultán felé: – Ezt Bizánc elestekor találtam – kezdte csöndesen. – Abdul Al-Hazred Necromonikonjának néhány lapja. Hallottál már róla ugye, uram?
– Mesebeszéd – kiáltott fel rikácsoló hangján a Vak. – Az arab összes könyvét elégették.
– Nos, be tudom bizonyítani, hogy ezek a lapok abból a könyvből valók. A formula, mely rajtuk van, megidézi, és szóra tudjuk bírni a holt lelket – magyarázta izgatottan a másik.
– A Necromonikon titkos, sötét mágiát ír le. A halottidézés és életre keltés tudományát – fordult felém a Szultán, és láttam, szemében kíváncsiság csillog. – Egy őrült arab állította össze, Al-Hazred, de az első kalifák korába elrendelték, hogy az összes másolatot el kell pusztítani. Nagyon veszélyes könyv, mivel állítólag képes kapukat nyitni a világunkba más, szörnyű dimenziók lényei számára.
– A formula csak a halottakat idézi meg – bizonygatta a fogoly.
– Már próbáltad? – lépett elé a Kövér Bég.
– Egyszer. – A vágott arcú lesütötte szemét. – Apánk halálakor. Hogy megtudjuk, hova rejtette aranyát.
– És meglett? – faggatta őt a Kövér Bég.
A férfi bólintott: – Testvéremmel három napig mulattunk a damiettai kikötőben. – körbenézett – Két szabályt kell csak betartanunk: tűz nem éghet az idézés alatt, és – a katonákra és a másik két fogolyra mutatott –…legfeljebb négy élő lélek lehet jelen.
A Kövér Bég a fejét csóválta. – Ez egy ravasz csapda! – A Szultánhoz fordult. – Ne higgy a kurafinak, uram. Valamit forral.
Mind a trónon ülőre néztünk, aki láthatólag már eldöntötte a dolgot. Kihúzta magát, aztán az őrség parancsnokához fordult: – E kettőnek vegyétek fejét – szavaira a szakállas és a fiatalabb fogoly egyszerre kezdett kiabálni és esdekelni, de a katonák megragadták és kivonszolták őket a sátorból. A Szultán most a vágott arcú felé fordult: – A tiéd a helyén marad, ha a halott igazolja meséd – jelentette ki kegyesen. Aztán körbenézett a jelenlévőkön, és így folytatta: – A követ úr és a Fekete maradhat. A többiek kint várjanak.
A Kövér Bég mérgesen fújtatva megindult, a Vakhoz lépett, karon fogta. – Az őrséget a sátor köré parancsolom – morogta. – Ha bármi veszély adódik, csak kiálts, uram, berontanak, és…
Nem fejezte be, kifelé indult, a világtalant támogatva. Az, ahogy a hullához ért, hirtelen megtorpant, mint egy makacs öszvér.
– Van itt valami nagyon furcsa – jelentette ki, és fejét lefelé fordította, mintha a test halmát méregetné.
Most néztem csak meg én is jobban a fejetlent. Koszos, rongyai, egy iszonyatos hordómellkast és kitüremkedő hasat rejtettek. Legalább kétembernyi termete partra vont tengeri szörnyeteg képzetét keltette a szemlélőben.
– Kezdjük hát! – adta ki a parancsot a Szultán, miután a páros mögött lehullt a bejáratot fedő selyemtakaró.
A felszólításra az idegen körbenézett, majd a sátor sarkába sietett, ahol egy apró kis füstölő parázslott. Megnyálazta két ujját, és elfojtotta fényét. – Így már rendben lesz – motyogta, aztán a halott mellé lépett, térdre rogyott, és maga elé tartotta a pergamencsomót. – Bármit hallanak vagy látnak, kérem, ne jöjjenek közelebb, csak ha szólok – nézett ránk szigorú tekintettel. Nem válaszolt egyikünk se.
Aztán belekezdett egy érthetetlen, csupa torokhangból álló szövegbe. Ahogy hallgattam, éreztem, hogy hideg rosszullét kúszik csontjaimba, a torkom összeszorul, és gyomromba mintha fekete lyukat rágott volna egy patkány. A férfi nem sokáig, talán két percig kántált, monoton, reszelős hangján, majd hirtelen, ahogy belefogott, abbahagyta. Leengedte maga mellé a pergament, és csak térdelt a test előtt, lehunyt szemmel, sebzett arcán valami tűnődő viszolygással. Eltelt egy perc is talán, amikor a Szultán felemelkedett trónjáról: – Itt az ideje…– kezdte volna, de ekkor, ebben a pillanatban a fej nélküli test megmoccant.
Először csak rándult egyet, akár egy bárka a kikötőbe, mire mind akaratlanul is hátrébb hőköltünk helyünkön, és erre, mintha a félelmünkből kapná erejét, mozogni és rázkódni kezdett. Csak a Fekete vett erőt riadalmán, és közelebb lépett, kardját emelve, mintha annak pengéjével akarná kitakarni a látványt.
– Ki voltál te életedben? – kérdezte vészjóslós hangon a hullától a vágott arcú férfi, mire a test moccant még egyet majd elnyugodott. – A bátyám voltál? – faggatódzott tovább a fogoly, de erre már a Szultán is felállt, és a Fekete hátáig jött.
– Igen.
A válasz a fejetlen tömeg mélyéből jött, tompán és élettelenül, de még így is feltűnt, hogy a hang színe mennyire vékony és gyenge.
– Mi ketten kémek és orgyilkosok voltunk, kik a magasságos Szultán életére törtek? – faggatódzott tovább rendületlenül a sebes arcú férfi.
– Nem.
E szavakra a vágott arcú felállt és meghajtott magát a Szultán felé:– Uram, testvérem igazolt engem.
Ám az uralkodót már nem érdekelte bűntelensége. – Kérdezhetek tőle? – nyögte izgatottan a halottra mutatva.
– Igen uram, rövid ideig még itt lesz közöttünk – bólintott a másik. – Menj csak nyugodtan közel, hajolj fölé, hogy jól hallja hangod.
A Szultán előre lépett, majd térdre esett a test előtt, mint aki imára készül. Várt egy kicsit, végül arcát a domborodó has fölé emelve kimondta kérdését: – Tényleg olyan gyönyörű a Paradicsom?
Ekkor vettem észre az apró kis dudort a holttest oldalában. Egy pillanatra felfodrozódott az ócska köpeny, megjelent alatta egy kitüremkedése, mintha valami belülről nyomná a húst és a szövetet. A Szultánra néztem, aki a has fölé hajolva, átszellemülten várta a választ, majd a vágott arcúra, kinek eddig fegyelmezett vonásain mintha valami győzedelmes mosoly körvonalazódott volna. Végül a Feketére pillantottam, ki tőlem jobbra, és hátrébb, a Szultántól pedig jó két métere állt.
Mindig a Szultán előtt kellett volna lennie másfél lépéssel.
Rájöttem, hogy ez valóban egy csapda. Akkor persze még nem tudtam, amit majd a vágott arcúból szednek ki, szörnyű kínzások, fejbőrének lenyúzása által – hogy ők hárman mind az ellenség kémei voltak, hogy összecsapásuk csak színjáték volt, hogy a előttem álló az arcát önmaga kaszabolta össze, és hogy fejetlen hulla a Szultán seregének katonája, az egyik előőrs harcosa, kit a vajda csapata ejtett fogságba, majd készített elő erre a jelenetre.
Mintha álomból ébrednék, sietve és kapkodva cselekedtem: gyorsan a holttest mellé léptem, lehajoltam, és szétrántottam mellkasán a ruha szövetét, oly erővel, hogy az hasadva engedett mozdulatomnak. Előtűnt a halottfehér bőr, rajta durva, elnagyolt varrások és öltések véres cikkcakkja. A Szultán felnézett rám – előbb értetlennek, majd rémültnek tűnt, szólni akart, de ekkor egy kar kiszakította magát az összevarrt húsból, és torkon ragadta. Fél szemmel láttam, hogy a vágott arcú a Feketének ugrik, és a meglepetés erejét kihasználva a földre dönti az óriást.
Megragadtam a vékony kart, és elrántottam a Szultántól, vesztemre. A halott hasát, bőrét és varrásokat átszakítva irtózatos hangok kíséretében egy női alak szülte magát a levegőre. Vékony, meztelen testét zsigerek és vér borította, fekete, hosszú haja csimbókokban tapadt a hátára és az arcára. Izzó tekintetét előbb rám, majd a Szultánra vetette, és ahogy megszólalt, azonnal láttam, hogy szájában két elülső foga meghosszabbodott, akár a farkasok agyara.
– Melyikőtök a Szultán? – kérdezte idegen hangján, mely az imént még a testből szólt hozzánk. – Amelyik nem az: élhet.
A Szultán rám nézett, és csak a félelmet láttam szemében. Oldalt, arrébb két test viaskodott a földön. Fegyver nem volt nálam. Magam se tudom, miért válaszoltam hát: – Én vagyok.
A nő azonnal nekem ugrott, földre estünk, és ő mint egy állat próbált a nyakamhoz kerülni. – A vajda üdvözletét küldi, fenség – lihegte bűzös leheletét fülembe.
Próbáltam elnyomni fejét, mire tenyerem élébe harapott. Másik kezemmel a torkát szorítottam, ám ez semmit se ért. Centiről centire küzdötte le feje a távolságot, ahogy mind közelebb hajolt nyakamhoz. Lehunytam a szemem, és megadtam magam a sorsnak.
Aztán a következő pillanatban hús és bőr reccsent, és én, ki eltátotta száját erőlködésében, hirtelen más lettem, mivel forró, keserű valami folyt torkomba – az első kortyot azonnal le is nyeltem.
Ahogy hörögve, fuldokolva felnéztem, a Szultán láttam magam előtt a Fekete szablyájával. És egy fej nélküli, csonka testet magamon. A nő lábai még mozogtak, de két keze már erőtlenül lecsúszott testemről. Oldalt lestem – feje csodálkozva meredt rám a földről. Mivel a nyakából még mindig arcomba fröcsögött vére, undorodva lelöktem magamról. A Szulán kezét nyújtotta, és felsegített. Köhögve és hörögve intettem neki, próbálván a kihányni azt, amit lenyeltem, és most égette bensőm, akár a tűz. – A számba ment a vére – nyögtem az uralkodó felé.
– Köszönöm, barátom, hogy hazudtál az érdekemben – szólt ő, és átadta a kardot a Feketének, nekem pedig egy díszes varrású kendőt nyújtott: – Töröld meg arcod.
A vágott arcú mozdulatlan teste valamivel arrébb hevert mozdulatlan.
Felegyenesedtem, mert a métely nem távozott belőlem. – Uram, én…– kezdtem volna, aztán inkább nem szóltam. Ugyan miképp mondhattam volna el, hogy szörnyű idegenség kezd hatalmába keríteni?
– Mind egy terv részei voltak – bólogatott a Szultán elgondolkodva, majd a nő levágott fejéhez lépett, felemelte hajánál fogva szemmagasságba. – Látod a fogait? – fordult felém. Láttam, de nem akartam nézni. – A vajda némbereinek egyike. Állítólag több ilyen, pokolbéli teremtménye van. – Sóhajtott, majd a földre dobta a fejet. – Égessék el – szólt a Feketének, aztán visszasétált trónjához. Ahogy leült, és rám nézett, tekintete elkomorodott. – Remélem, a vére nem mérgező – jegyezte meg.
– Allah útjai kifürkészhetetlenek – sóhajtottam, majd a Bég asztalához mentem, és egy kupába sörbetet töltöttem, hogy elnyomja a számat égető keserűséget.
De az ott maradt évszázadokig, míg vissza nem tértem e földre ismét. Akkor persze már mind eltűntek: a Szultán, a törökök, a szörnyű vérengzések – csak mi maradtunk egymásnak, vértestvérekként, a vajda és én, Jonathan Harker.
vége