Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2023. június 25. 11:08 - Valmont

Az actiumi csata

axe_b.png

Jó húsz évvel ezelőtti írás, eddig a fiókban érlelődött, most kényszerű vidéki tartózkodás alatt leporoltam. Kissé átírtam, a neandervölgyi szálat hozzáraktam, csiszoltam, de alapvetően még mindig működik. Talán kijelenthető, hogy a magasirodalomban éltem akkor, és emiatt a nyelvet is sokkal szebben használtam, a mínusz oldalon van a fajta világgal szembeni korabeli elégedetlenségem, ami nagyon is jellemezte a húszas éveimet, és a női narrátor jegyzeteiből előjön. Manapság jóval kevesebbet olvasok, de a világgal is megkötöttem a különbékét . A történet maga meglepően hasonlít A tündér című írásra, valóban az van, hogy ugyanazon témákat írja meg újra és újra az ember. A címmel, ami a csattanó része is, viszont nagyon is elégedett vagyok a mai napig, mivel szépen - de kellően árnyaltan - válaszol a főszereplőt kínzó kérdésre.

 

Az actiumi ütközet

 

Azon az ezerkilencszázkilencvenhetes hajnalon Komi felriadt csupa-csatak ágyában, és a sötétbe bámulva számlálta a vár lüktetését halántékán, majd cigarettát, öngyújtót a földre sodorva a telefonhoz nyúlt, de a kagylót felemelve tétovázott, mintha csak a búgó hang csöndoszlató áldását figyelné, végül mégis tárcsázott, és türelmesen várt.

Körülbelül öt óra lehetett. A ház ilyenkor még csöndes, csak a felvonóaknában keringő szél, a szellőzőrácsokból előtörő huzat töri meg a kába némaságot. Komi jól ismerte a reggel hangjait, amikor az épület kényszeredetten és nyűgösen, akár egy idősödő, hajdan gyönyörű nő életre kel, az induló lift zaját, a kulcsok fordultát, a serpenyők sistergését, a vécék zubogását, a gyereksírást, a házasságokból fakadó dühös kiáltásokat és kéjes nyögéseket, a rádiók és tévék daráló, de soha nem érthető beszédfolyamait, a ruhák suhogását, cigaretták parazsát, a kávé barna izgalmát.

De most, a hajnali szürkeségben még csönd volt, csak a telefon kitartó zajongása a fülében jelezte, hogy a hívott félnél kicsöng a fekete vagy fehér vagy sárga készülék, melynek kagylóját most felemelte egy kéz, hogy a hozzá tartozó ingerült, de cseppes sem álmos hang szóljon

– Akárki vagy, remélem jó okod van, hogy reggeli ötkor telefonálj.   

bele.

– Komi vagyok – mondta Komi. Szemben vele, az ablak keretében, melyet nem takar függöny, se redőny, se más, ebben a négyszögben megjelent egy halovány szín, egy sárga derengés, jelezve az új napot, a hajnalt, az igazi reggel kezdetét, ha ugyan van kezdete bármelyik napszaknak, bár Komi arra gondolt, van, mindennek el kell kezdődnie valamikor, máskülönben miképp tudnánk mérni életünk folyását.

„Milyen megrendítő különbség lehet két napfelkelte közt – fogalmazta meg magában, aztán egyből arra gondolt, hogy – Talán az ilyen gondolatok közt jutott nekem ez a meg-megerősödő kétely és csalódás, amely már napok óta itt lappang, és csak az alkalmat várja, hogy felszínre törjön” – szinte hallotta gondolatait, de lehet, tényleg suttogott valamit, mert a kagylóból, a felső rész lyuggatott végéből zavarodott kérdések

– Tessék? Ki az, nem értem.

törtek elő.

– Komi vagyok – ismételte rekedten és jelentőségteljesen, felülve, és előredőlve, szemét arra a pontra függesztve, ahol majd

– Gondolhattam volna, Nézd, nekem most…

a felkelő nap jelenik meg.

– Ne tedd le!

A másik hallgatott a kétségbeesett felszólításra, kivárt, kattant valami a háttérben, talán lámpát gyújtott.

 ***

„Szép voltam. Átlagos voltam. Fiatal voltam. Vagy inkább középkorú, aki jól tartja magát. Slampos ruhákban jártam, és erős italokat ittam, melyek meglátszottak bőrömön. Jól öltöztem, stílusosan, és nem ittam pálinkát, csak bort. Művész voltam, egy romlatlan zseni. Kurva voltam és kontár. Zavarba hoztam az embereket az intelligenciámmal és a cinizmusommal. Nem tudtak velem mit kezdeni. Senki nem tudott kezelni. Öntörvényű voltam, mint a nagyon szép és nagyon okos nők általában, akik ráadásul még tudják is, mennyit érnek a világnak. A természet, és a fellengzősen falusi őserőnek nevezett valami miatt mentem oda. Mindezek a tisztaság alapjai, legalábbis régen ezt hittem. Nagyon fontos volt nekem távolról, a városból a fenyvesek zúgása, a patakok jéghideg vize, a levegő szinte maró frissessége. És kíváncsi voltam az emberekre is, az egyszerű falusiakra, hogy vajon tényleg gyógyírt jelentenek-e arra a csömörre, amit a városi társaságomban éreztem. Az állásajánlat, amiből elhatározásom kicsírázott, egészen véletlenül jutott elém: rajzot kellene tanítani egy lehetetlenül messzi és kietlen helyen. „Menj, próbáld ki – lelkendezett szobrász barátom, aki a munkát ajánlotta –, meglátod, sok minden megváltozik az életedben!” Azt hiszem, egyszerűen csak unt és félt, akkoriban viszonyunk volt, miközben a felesége gyereket várt. Bizonyos szempontból igaza lett. Valójában, miután odaköltöztem, az erőben egyszer se jártam, mert szorongtam a fák közelségétől. A levegőtől, amely mindig hideg és éles volt, köhögés jött rám. Az egyszerű falusiak és gyerekeik pedig idegesítettek. De mégis volt, ami megváltozott: én magam. Makacs, zárkózott, mindig rosszkedvű emberek lakták az a helyet, talán a hegyeknek tűnő dombok miatt lettek ilyenek, évszázadok során váltak ilyenné, nem lehetett velük semmit kezdeni,  hisz nem voltak fogékonyak semmi olyasmire, amit én fontosnak tartottam. Persze ezt eleinte nem tudhattam. Megpróbáltam, ha nem is hatni rájuk, de legalább jelenlétemet tudatosítani és elfogadtatni. Levegőnek néztek. Városi furcsaságnak. Ódzkodtak tőlem, és nem köszöntek vissza. Nem lehettem cinikus velük szemben, hisz nem adtak rá módot, ezért idővel a megvetésem magam elem fordult. Ez volt a falu igazi ereje, ez a kíméletlen, lerontó hatás, amit saját halmozódó gyűlöletem táplált, önmagam iránt. Sokáig nem értettem, mi történik, csak később tudtam megfogalmazni, de az biztos, hogy védekezni nem tudtam, hisz csak magamra számíthattam, és pont magamat utáltam. Végig hátrányban voltam, és a sors elől – hogy jobbára olyanná váljak, mint ők – nem térhettem ki. Sőt, az én esetem sokkal szomorúbb volt, mert mindkét világból a legrosszabb dolgok hagytak nyomot bennem – és ezt a tömény rombolást nem bírtam sokáig.”

 ***

„Miért hisszük azt – gondolta Komi –, hogy a személyes sorsunk másokat, bárkit is érdekel.” Arra várt, hogy a másik megszólaljon, abban bízott, hogy nem bontja a vonalat egy idő után, szó nélkül, ahogy azt már jó néhányszor tette korábban. „Egyáltalán, érdemes-e közreadni amire gondolunk? Mennyre fogja megérteni, és ha meg is érti, átérzi-e vajon azt a problémát, ami a hívásomban rejlik?” Aztán még az is eszébe jutott, a tíz másodpercig tartó néma várakozásban, hogy talán más utat kellene keresnie – de ezt azonnal elvetette, keserűen és sajnálkozva, mivel nagyon régóta nem bízott már magban. „Egyedül rossz” – szögezte le végül, és megszólalt.

 ***

„Kezdjük elölről, mert ez így zavaros. A legtöbb történet halott. Megírták már százszor. Az enyém olyan, mint a számon kijövő cigarettafüst: benne vagyok én is, és a saját halálom is. Ezért az én történetem kétszeresen halott. Jaj, pózolok. Pedig pont az úgynevezett művészek póza elől menekültem el a városból. Amióta öntudatra ébredtem, nyomot akartam hagyni az életben. Hamar rájöttem, hogy nincs igazi, vad és erős tehetségem, a féltehetségek álságos örök-hernyó életét pedig nem akartam vállani. Kényelemszerető vagyok, de úgy gondoltam, pár odavetett falatért nem árulom el az önbecsülésem. Másrészt a városban élve elegem lett a túl okos és intelligens emberekből, a világmegváltókból, a „mindenre egy idézetet tudók”–ból. A kapálódzásból, mellyel a köröttük állókat sértik, az örök kételyből, az izzadtságszagból. Kilépni minden eszméből és elméletből, és szakítani ezzel a hiábavaló és mégis buzgó közeggel – ez volt a tervem. Új lapot akartam nyitni életemben, noha tisztában voltam ennek csapdájával, hisz könnyen megeshet, hogy ez az új lap nyitás aktusa is ideológiává válik. Fővárosi barátaim nem értette, kinevettek. Eleinte próbálták tartani a kapcsolatot, a mentőöv szerepében tetszelegtek, amellyel majd visszaérhetek a civilizációba. Hamar rájöttek, hogy akkor már inkább a mélységet választom, az andalító süllyedést. Ugyanakkor sokáig, talán hetekig, hónapokig nem volt semmi baj: még messze voltam attól, hogy a kábulatban, a tespedésben vagy a mámorban éljek, fenntartottam intellektuális kíváncsiságomat. De aztán gyorsan kiüresedtek a könyvek, és unalmassá váltak a járatott lapok, melyeket a falusi postás kényszeredetten és rosszkedvűen hozott ki a településtől jó félórányi járásra lévő tanyámra, amit a helyiek viccesen Dugdelpusztának neveztek. Korábban nem is sejtettem, hogy a változás ilyen gyökeres és lehengerlő lesz. Új élettechnikákat alakítottam ki, melyről azt gondoltam, hogy ez az első komoly cselekedetem évek óta, meg azt is, hogy a falu kikerülhetetlen törvényeiből fakad. A hirtelen személyiségváltozásomról szóló pletykák persze zavartak, a fővárosból szüremkedtek be életembe, az áramot szállító vezetékek zümmögésiben, a levelek szétfolyó kézírásaiban. Ők nem értették, hogy ez a változás védekezés tévedésem ellen, mert soha nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz túlélni itt. A sivárságot, a szellemi egyedüllétet, a hideget, a kinti vécét, a lavórban valós mosdást, a kamaszok leskelődését, a vénasszony-arcok gonosz barázdáit. Onnan, a távolból a védekezésemet se lehetett megérteni, a válaszreakcióimat: a italt és  a viszonyokat.”   

 ***

– Rég láttuk egymást – törte meg a csendet Komi és

– Igen, valóban, de ezt nem most kellene megbeszélni, mostanában nagy a hajtás, és nagyon fáradt vagyok.

megvakarta az ágyékát.

– Eszembe jutottak a régi dolgok. Az a dolog. Lehet, hogy álmodtam is róla – folytatta Komi. – Nagyon rosszul vagyok tőle.

– Fizikailag?

– Gyűlölöm az egészet. Nem tudom elhinni, hogy megtettük. Még most se, annyi év után. Egyébként hogy megy a céged? – a vonal sercegve várt mielőtt válasz jött:

– Jól. Nagy a hajtás.

Komi felsóhajtott, és kitakarta lábát: – Nem tudom elhinni, hogy azok mi voltunk. Kölyökfarkasok, akik a hideg miatt lejönnek a faluba.

– Rég volt. Sok dolog megváltozott. azóta. Holnap is, ha minden jól megy, fel fog kelni a nap. Akkor találkozhatnánk. Van egy pszichiáter ismerősöm, elég olcsó.

– Nem vagyok annyira szegény – válaszolt ingerülten Komi, noha ez nem volt igaz. – És hagyj ezzel a pszichiáter dologgal. Nem hinném, hogy jó ötlet a múlt analízise. – A padlón kotort, az éjjeliszekrény előtti félhomályban – Nem kell a jótékonykodásotok. A könyöradományok. Nem erről van szó, érted? –, míg meg nem találta a cigarettásdobozt. Kivett egy szálat. – Van felséged?

– Nincs. Sose volt, nem emlékszel?

– Rég találkoztunk. Nekem, amikor még volt, mindig az volt a legnagyobb félelemem, hogy egyszer majd beszélek álmomban. Biztos nem hitte volna el, igaz?

– Nem valószínű. De szerintem már nem is fontos, hogy mi történt.

– Ezt hogy érted? – Nem találta az öngyújtót.

– Ahogy te mondtad: azok nem mi voltunk. Az ember minden sejtje kicserélődik nyolc év alatt. A táplálék három napon belül elhagyja a szervezetet. Abból, amit megettünk akkor, mára már nem maradt semmi, se bennem, se benned, de a többiekben se. A megtanult dolgok is kikopnak pár év alatt: emlékszem még mondjuk történelemóráról, hogy mikor volt az actiumi csata? Mit gondolsz, az emlékeknek mennyi idő kel? Tíz év, ötven év? Nem hiszem. Már nem is emlékszem, mit éreztem közben.

Gyufásdoboz akadt az ujjai közé, míg hallgatta a másikat, aki rendületlenül, bár kissé színtelen hangon folytatta:

– Nézd, nekem más lett a szám, az orrom, az arcomon vagy egy sebhely, azt mondják, akik régen ismertek, hogy teljesen megváltozott a kinézetem. És tudod, mit? Elhiszem, mert magam is úgy érzem, hogy aki reggel visszanéz a tükörből, abban már semmi nincs abból a hajdani buta kamaszból. Nem, ez egy tapasztalt férfi, aki nagyon messzire jutott. Kívül-belül változunk, és bármi történt is akkor, arról már senki nem tud igazán pontos dolgot, még mi sem, mert már egészen más emberek lettünk.

Láng lobbant a sötétben, Komi rágyújtott.

*** 

„Megpróbálok tárgyilagos lenni. Nehéz lesz. Vannak dolgok, amiről csak egészen finoman szabad beszélni.

Az első nehéz volt.

Bemenni a füstös, izzadtságszagú helyiségbe / becsalni a hálószobába a rossz kandalló ürügyén / a beálló csendben rendelni egy kevertet / a zihálása aláfestésében megoldani az övét / hallani a pusmogást az asztaloktól / figyelni a nyögést, a kábult sóhajt / megmarkolni a kopott kis poharat / ujjaim közé zárni / egyetlen mozdulattal ledönteni az italt / bevezetni a keménységét / érezni, ahogy a forróság szétárad odabenn, és lemossa torkomról a bénultságot / számlálni a vér lüktetését / a pult koszos felszínét kapirgálni / érezni a apró rándulásokat odabenn és odalenn / várni a próbálkozókat, akik majd újabb és újabb köröket fizetnek, egészen a mindent elmosó részegségig / kimódolt és tapasztal mozdulatok tárházával a végső hördülésig és rándulásig vezetni a fiatal testet / aztán hazafelé egyenes tartással végigsétálni a pocsolyák közt a választottal, a sötétből előkerülő kutyákat vizslatva / kinyitni az ajtót előttük búcsúzáskor, szégyenlős, elcsúszó csók, és ígéret, hogy te vagy az egyetlen, a legjobb, a csúcs, és hogy mi örökké.

Az első nehéz volt.

De jöttek újabbak. Nem büszkeségből mondom, de mindig könnyedén akadt új. Szívesen fizettek, jól bírtam az italt, és hála istennek mid szűz kamasz volt, mert csak ők mertek próbálkozni, a többieket, a nős férfiakat visszatartotta a gyorsan terjedő pletyka, noha volt, amelyik kijött délutánonként a tanyára, azzal az ürüggyel, hogy tud-e segíteni, de ezeket elzavartam, elég volt nekem a négy fiú, aki fél év alatt nekem adta félelemét az elsőtől. A falu kibeszélt, ahogy a kollégák is, de pontosan senki nem tudott semmit a dolgok menetéről, messze laktam tőlük, és ritkán érződött rajtam a másnaposság, igazán jól viseltem a dolgokat. A találkákat pedig mindig pontos beosztás szerint időzítettem, hogy elkerüljék egymást, a másik kilétéről még feltételezésiek se lehessenek, mert egyébként őrülten féltékenyek voltak, eszelősen ragaszkodtak ahhoz, hogy kisajátítsanak rajongó szerelmüknek. Néha féltem ettől a lobogástól, féken kellett tartani őket. Vadak voltak és elkeseredettek, látták a szüleiken, milyen jövő vár itt rájuk. Majd mindegyik azon törte a fejét, hogyan tudna elszabadulni innen, de persze csapdába estek, mivel nem voltak meg a képeségeik ahhoz, hogy máshol éljenek. Én tudtam volna segíteni rajtuk, ha akarok, és ezt érezték, mert mindig a városról faggattak, sejtve, hogy általam el tudnának oda jutni, de rendre elhárítottam ezeket a próbálkozásokat. Látták, hogy mennyire más vagyok, mennyire különös ahhoz képest, amit ismertek, mert látták a széthányt könyveimet és az újságokat, amelyeket párhuzamosan olvastam, az elegánsnak nevezhető bútorokat, a neoavantgárd festményeket a falakon, és persze kiérezték a konyha szagaiból az egzotikus ételek zamatát. Noha buták voltak és nehézkesek, mégis szívesen – vagy csak az itteniek képmutató ravaszságával – hallgattak, ha utána nagy néha megeredt a szavam. Megfigyeltem, hogy idősödve a nemi aktus feljavította az asszociációs képességeimet, biztos van rá valamiféle biológiai magyarázat, talán az öregedő test így, az elme segítségével akar kompenzálni. Nagyon bonyolult és komplex elméleteket tártam eléjük e monológokban, mintha magamnak is bizonyítanom kellene valamit, kiugorva az ágyból, könyveket kaptam fel a padlóról, hogy idézetekkel támasszam alá a feltételezéseimet, amely közül a kedvencem az volt, melyet mindegyikkel megosztottam, más és más éjjelen, némi gúnnyal és finoman gonosz utalással, hogy állítólag a neandervölgyi ember elfogyasztotta az általa megölt homo sapiens agyát, amely mögött szerintem az a babonás hit állt, hogy ösztönösen érezte, a másik nála jóval fejlettebb, magasabbrendű, és így, ilyen primitív módon akarta beérni az evolúciós létrán ellenfelét abban az utolsó pár ezer évben, amikor annak végső győzelme már mindkét csatázó fél előtt nyilvánvalóvá vált.

Szegény, drága szeretőim, szerintem a harmadát se értették annak, amiről ez a meztelen kurva hablatyol nekik, de figyeltek, szájtátva, kábultan, a saját izzadtságukban feküdve néztek, közben talán arra gondolva, hogy valamikor még hasznosíthatják a hallottakat, bámultak csöndesen, míg ki nem merültem a szövegelésben, míg el nem uralkodott rajtam a csömör, hogy aztán nagy hirtelen kirugdossam őket, és elővegyem az üveget. Amíg ittam, arra gondoltam, hogy mi a fenét akarok ezektől a kölyköktől. Nem sok vonzó dolog volt bennük a fiatal és izmos testükön kívül, eszembe se jutott, hogy tanítsam őket, hisz a nehézkes értetlenség és a hiábavalóság megtapasztalására ott volt az iskola, másrészt nem akartam én senki megváltani, pont azért jöttem ide, hogy el tudjam kerülni a fene nagy eszem szülte megváltáskísérleteket. Ezen a mostani hajnalon aztán, amikor elment az épp soros, a folyosón megálltam a félhomályban a tükör előtt, és próbáltam megnézni magam. Úgy találtam, már nem vagyok szép. Persze soha nem voltam bizakodó az idő tekintetében, és annyira kishitű se, hogy azt higgyem, minden tehetségem a külsőmben rejlik. De mégis: amit a tükörben látni véltem, az túlságosan is pontosan jelezte, mi történik velem. Behúztam a függönyöket, hogy ne érjen a hamarosan felkelő nap, és izgatottan telecigarettáztam a lakást. A félsötétben, derengő égbolt alatt kimentem az udvarra, és megmosakodtam a kerti kútnál a hideg vízben. Látványos gesztus volt, manír, ahogy mostam magam szimbolikusan és valóságosan, a koszt, a testnedveket, a csalódást és a kudarcot és a tehetetlenséget mostam le magamról, dideregve, fehér, lottyadt bőrű iszákos test. Undorodtam a jelenettől, magamtól, de azért elégedett voltam, mikor visszamentem a házba, kiszellőztettem, majd levelet írtam mind a négynek, pár sorosat, egyszerűt és világosat, hogy biztosan megértsék. Soha nem leszek büszke azokra a levelekre, de miért ne lehettem volna elkeseredett, önző és gonosz? Még a hajnal leplében, a szürkület páráiban, szelíd, lompos falusi kutyák falkájában elvittem a leveleket a titkos helyekre, egy kő alá, az ereszcsatorna elrothadt résébe, az ablakpárkány és a fal találkozásába, a málló vakolatba, az áramot számláló óra szekrényébe. Aztán hazajöttem, összepakoltam, két bőröndbe hánytam minden ruhám, silány, kopott csomagok, ráültem az egyikre, és éreztem, hogy a fáradtság, a hányinger és a még mindig nedves bőröm ingerel és körülölel, ezekre figyeltem, hogy ne kelljen a visszaútra gondolnom, meg persze a városra. Majd lefeküdtem. Megjegyzem, reggel hét óra lehetett, és bár rossz alvó vagyok, ami azt jelenti, nem bírok például délig ágyban lenni, most minden másképp alakult, szokatlanul röviden telt az álmon kívüli idő, a csúnya valóság idő, a minden ugyanúgy vár rád ébrenlétidő. Kibillent a nap, és mivel nem volt beállítva órám ébresztésre, az alkony vöröse derengett be, mikor megzörgették ajtómat. Hirtelen az se tudtam, mikor vagyok, reméltem, ez nem ugyanaz a nap, amikor elaludtam, hogy csak a postás veri az ajtót, és nem egy dühös és csalódott kéz, ami talán több kéz, de most már mindegy is. Sietve írok, még az ágyban, nem érdekel a dörömbölés, de elöntenek a kudarc és a tehetetlenség önkínzó hullámai, nem tudom, mi fojtogatja torkom, sírás avagy előérzet, vagy annak belátása, hogy előbb-utóbb ez a bújócska és fogócska az idővel és a kötelességgel úgyis véget ért volna.”  

 ***

A mindentudó Komi belökte a kaput, és ahogy beljebb jött az udvarra, megbotlott valamiben. Már sötétedett, de mégis meglepte őt, milyen erősen világít a bogrács alatt a tűz, mennyire csúnya lesz tőle, ettől a vöröstől a másik három arca. A megijedt Komi nézte ezeket a figyelmes, megrovó, gyanakvó ábrázatokat, és intett nekik kezével. Félrerúgta a bőröndöt, ami a járdán feküdt, féloldat a sárban, és

– Csukd be a kaput.

megfordult, hogy az utasításnak engedelmeskedjen.

– Késtél – mondta  egyikőjük ahogy közelebb lépett, Kezet fogott mindegyikkel a bográcsban forró víz gőze felett, és nem válaszolt.

– Nem biztos, hogy jó ez – mondta végül csöndesen. A ház felé nézett, bent égett a villany.

– Ott van – kérdezte, biccentett fejével arra.

– Ott – mondta a mellette álló. – Nélküled is haladtunk.

Komi zsebkendőt vett elő

– Persze még nincs vége.

megtörölte kezét. Egy nagydarab alak megfordult, és elballagott a ház felé. Belépett, árnyéka az ablak sárga négyszögére vetült.

– Még van munkánk – cigarettát toltak elé, kivett egy szálat, és

– Dolgom volt.

leguggolt.

– De kiveszem a részem – szabadkozott. A bogrács fala lent, oldalt, alábaknál nagyon meleg volt. Csak hozzá kellett érintenie, és a cigaretta vége felizzott. Valaki a feje felett mondott valamit,

– Jut is marad is.

 halk röhögés volt a válasz.

– Milyen volt? – kérdezte Komi felállva. Az egyik megvonta vállát: – Szinte várta. Tudta, mi lesz.

Komi mélyet szívott a cigarettából.

– Szerintem meglepte – kontrázott a másik, és ekkor elkezdtek össze-vissza beszélni, Komi a bugyogó vízbe nézett, nem figyelve rájuk. Nem gondolt semmire.

– Most mi osztozunk rajta. Nem ő rajtunk – jelentette ki az egyik, aki halkan és hadarva beszélt, Komi alig értette, mit mond. – Hülye kurva. Ilyet nem lehet. Hát mit akart ez? Mit akar az ilyen?

– Idejött azzal a nagy eszével, nem tudta, mit csináljon magával – a másik hangja mély volt és morgó, Komi szinte a mellkasában érezte a rezgéseit. Tőle félt néha, bár a barátjának tartotta. – Ilyet nem lehet. Ilyet normális ember nem csinál. Tudtad, hogy naplót is írt? – fordult Komi felé aki fejt rázta. – Ne izgulj, elégettük.

Az émelygő Komi hallgatott, majd nézte, ahogy a negyedik kilép az ajtón, és odajön, közben kezéről sót dörzsölt le, és fűszereket. A szemébe nézett, és elvette a baltát tőle.

– Na, gyere – mondta az, és elvitte magával, mögötte, egyre halkulón a másik kettő folytatta, dörmögő és hadaró beszélgetésük mind távolabbról hallatszott.

 – Pedig nem ütöttem erősen.

– Csak azt kapta, amit megérdemelt.

– Mi is azt kapjuk tőle, amiről…

Komi belépett a házba.

 ***

– Nem tudom elhinni – Komi ismét beleszívott cigarettájába –, hogy csak ezt tudod mondani. Annak kapcsán, ami történt.

A másik kicsit talán meghökkent, és Komi már arra gondolt, leteszi majd a kagylót, és ennek még örült is volna, jól látta a beszélgetés, minden beszélgetésük eredménytelenségét.

– Te ébresztettél fel engem – jött a válasz, és Komi ráharapott a cigaretta szűrőjére: – Te nyafogsz nekem: rosszat álmodtam, vigasztalj meg, mondd azt, hogy nem történt semmi szégyellnivaló, ments fel engem. Rohansz hozzám, minden harmadik évben, amikor épp feltámad benned a lelkiismeretfurdalás. Azt hiszed, ilyenkor, egy kis siránkozással megoldhatod a problémád, ami nem is annyira a múltadban, hanem az agyadban, a jelenlegi üldözési mániádban gyökeredzik. Egyébként is mi van a három éven belüli időben, hol van olyankor a lelkiismereted?

– Néha ki tudom kapcsolni – óvatosan a markába hamuzott, félt, a lehulló parász megégeti ezt  a paplant.

– Kapcsold ki örökre. Nem veszed észre, hogy ez az egész senkit nem érdekel már közülünk? Régebben féltünk tőled, komolyan aggódtunk mikor rákezdtél ezekre a panaszkodásokra. Azt hittük, egyszer majd egy őszinteségi rohamodban beárulsz minket. De most már teljesen mindegy. Senkit nem érdekel a nyavalygásod.

A feje mellett lévő asztalkán lévő hamutartóban nyomta el a cigarettát, amitől kicsit világos lett arca mellett.

– A közös történetünk véget ért, azért is, amit az előbb mondtam, meg azért is, mert a bűntény már elévült. Senki sem fog felelősségre vonni miatta. Számomra éppen ezért nem is létezik. És azt hiszem, ma hajnaltól te sem.

– Ez igazán őszinte volt – válaszolt rövid hallgatás után Komi.

– Van még esetleg bármi mondanivalód búcsúzóul?

Komi bólintott, mert végre lejött az ideje, hogy a felszínre hozza azt, ami ott volt benne az elmúlt évtizedekben: – Van – mondta, és a padlóra engedte lábát, felült. – Miért van az, hogy csak ti kaptatok belőle?

Csend volt a válasz, ezért indulatosan folytatta: – Együtt csináltuk, én miért nem nyertem semmit? Ez az, ami igazán zavar, ezért nem tudok megnyugodni. Ugyanannyi bűnt követtünk el, sőt, én még kevesebbet, mert nem tudom, emlékszel-e, de már csak akkor értem oda, amikor vége volt. Az biztos, hogy ugyanannyit ettünk, egy falattal se többet, de akkor miért van ez az egész? Ti mind sokra vittétek, neked céged van, a másik kettő is, igazgató meg főorvos lett belőlük. Miért pont én nem kaptam semmit? Azon gyötrődöm, hogy talán ez valamiféle büntetés, valamiért az esetemben nem ért semmit az egész, az egész undorító, ocsmány dolog. De mi az én bűnöm, miért alakult így az én életem, mért maradtam egy senki?

A másik a vonal végén hallgatott,

– Erre nincs semmi értelmes magyarázatod, ugye?

nem szólt semmit.

– Nem tudsz intelligensen visszavágni?

csöndben várt, kicsit talán nehezen lélegzett.

– Majd kialakulnak a dolgok – mondta végül. – Mind különbözőek vagyunk. Ki így, ki úgy profitált belőle. Isten veled, Komi.

Letette.

Komi még pár másodpercig a füléhez tartotta a kagylót, mint aki nem akar hinni a búgó hangnak, aztán leengedte combja mellé, az izzadt és párás lepedőre, majd maga is eldőlt az ágyon, féloldalt, amitől köhöghetnékje támadt.

És ahogy felpillantott az ablakba, a derülő fénybe, a felkelő nap sárga és bíbor és narancs sugaraiba, a végképp életre kelt panelházak falai közt, a lakás fehér falú négyzetében, az ágy szélei által határolt térben eszébe jutott (hogy majd később, a nap folyamán többször is felidézze hangosan, mosolyogva, de mindenképp elégedetten), megjelent előtte a fülledt levegőben, évszámként leírva, de kimondott szóként is ott volt, megvolt és megmaradt már mindörökre az, hogy mikor volt az actiumi ütközet. 

vége

Szólj hozzá!
2017. szeptember 17. 08:55 - Valmont

Balindali Tercsi halálának különös esete

image.jpg

Az írás  valós magvát nagyanyám mesélte, aki az elmúlt években, mióta a kilencvenet betöltötte, jobbára a múlt rossz emlékeiből válogat csak, ha beszélgetünk. A lényeg, hogy valóban volt egy ügy ******-környékén a 30-as években, melyben a gazdag parasztfiút terhes szeretője agyonlövésével vádolták meg. A lány állítólag még élt, mikor a gyilkosa elásta. A fiú apja minden követ és pénzt megmozgatott, így enyhe ítélet született, no meg az alábbi dalocska. Azt hiszem, már csak nagyanyám emlékszik mind a dalra, mind az esetre a mi világunkban, mert mindkét család ága elhalt azóta. De lehet, tévedek, így a neveket megváltoztattam némiképp. Illetve a történet kifutását is, úgy, hogy ne legyen benne semmi félelmetes vagy véres, semmi kézzelfogható horror, csak egy kínzó rossz érzés, az, hogy talán nem látjuk a fától az  erdőt. Ami végzetes lehet egy keresztúton. 

 

Keresztúton

 

 

                                                                                                     

Ki hallotta a Megyerben mi történt?

Balindali Tercsit bizony megölték” 

népdal

 

– Én aztán nem tudom, mi az a vlogger – mondta az emberke, miközben felhajtotta a motorháztetőt, mely forrón és sötéten tágult, akár egy cápa szája. A lány az autó üvegén át a fiúra nézett, és olyan elbűvölően mosolygott, hogy annak beleremegett a szíve, mert ebben a mosolyban benne volt, hogy ők tudják, mi az a vlogger, mert ők azok, és még fiatalok, és még előttük az élet, szemben ezzel az emberkével, segítőjükkel, önzetlen jótevőjükkel, aki már hatvan felé közelít, szinte kidagad a túlságosan szűk, fekete öltönyéből, kerek és kopasz kis fején csillog az izzadtság.

– A vloggerek videókat töltenek fel a YouTubre olyan dolgokról, melyek érdeklik őket és a nézőiket – mondta a lány és ő is belebámult a vezetékek, csövek és fém idomok kuszaságába. – Mi például régi, megmagyarázhatatlan gyilkosságokat dolgozunk fel. Járjuk az országot, meglátogatjuk a helyeket, ahol elkövették őket, és csinálunk egy helyszíni riportot, miközben elmondjuk, szerintünk mi, hogyan és miért történt.

Az emberke benyúlt a motortest mögé, megragadott valamit, és óvatosan megrángatta. A fiú kiszállt az autóból, és odament hozzájuk, átkarolt a lány vékony derekát. – Lát valamit? – kérdezte kíváncsian.

Az emberke megcsóválta fejét: – Egyelőre nem. Talán a karburátor. Vagy a benzincső. Lehet, alá kellene feküdnöm.

– Ne piszkolja össze magát – ellenkezett a lány. – Majd hívunk egy autómentőt.

– Itt a hegyek közt nagyon nehéz telefonálni – vont vállat az emberke, majd zsebkendőt vett elő, megtörölte tarkóját, aztán gondosan összehajtogatva farzsebébe rakta. A lány elővette csillogó kis telefonját, ellenőrizte, majd bólintott: – Hm. Tényleg. Nincs jel.

– Van pokróc hátul – intett a fiú a csomagtartó felé, és már ment is érte. – Azt leteríthetjük, hogy ne piszkolja össze magát.

– De biztos nem siet? – kérdezte most a lány az emberkét, aki ismét matatott valamit a motor környékén.

– Ugyan, ráérek – mondta az, majd felpillantott rá, szeme kicsit összeszűkült, mint akinek eszébe jut valami. – És most miről akartak forgatni?

A lány mély levegőt vett: – 1959-ben történt egy gyilkosság, ezen az útszakaszon, úgy véljük, pont itt, ebben a kereszteződésben.

Elsétált a kocsitól a négy út összefutó csomópontjába, majd körbefordult. Északról hegyek határolták a kilátást, melyek dél felé lankákká szelídültek. Erdők és szántók vegyesen váltogatták rajtuk egymást. Az utak mentén mindenhol kukoricás volt, feljebb, ahol az autójuk megállt, egy árnyas akácerdő nyújtózott.

– Az erdő mögött lakott egy nagyon szegény család, az apa kondás volt, egyedül nevelte világszép lányát, Tercsit. Balindali Tercsit.

– Furcsa név – jegyezte meg az emberke. Lehajolt, benézett a hűtő alá, majd vöröslő fejjel fordult ismét a lány felé, aki még mindig az út közepén állt, és az erdőt bámulta. – És, mi történt vele?

A fiú folytatta, miközben mellé lépett, és nyújtotta a pokrócot: – Állítólag a környék legszebb lánya volt, csakhogy a szegénységük miatt nem sok udvarlója akadt. Persze az igaz szerelemnél a pénz nem számít, ugye, drágám? – kérdezte a lánytól. Az összevonta szemöldökét, és csípőre tette a kezét, felháborodást mímelve: – Nagyon úgy tűnik, tekintve, hogy még mindig albérletben lakunk.

– Keresem a közös lakásunkat – szabadkozott a fiú, közben segített az emberkének a pokrócot eligazgatni a földön.

– Tavasz óta ezt mondja – panaszkodott a lány.

Az emberke letérdelt, meglazította nyakkendőjét, és kigombolta a legfelső gombot ingjén. – De mi történt ezzel a Tercsivel? – kérdezte lihegve, majd lassan leereszkedett, és befeküdt az autó alá.

– Ja, igen – kapta el a szót a lány –, a lényeg, hogy beleszeretett a környék egyik legmódosabb gazdájának a fiába. Akinek az apja valahogy megúszta a kulákosítást, ő lett a téesz vezetője. A fiút, Paja Gergőt pedig mindenki csak úrfinak hívta. Kijárt a kondás tanyájára lóval, de nem udvarolt Tercsinek, mert az apja úgyse engedte volna a házasságot, csak…szórakozott vele. A férfiak már akkor is ilyenek voltak – tette még hozzá, és durcásan grimaszolt a fiú felé, aki ott állt az emberek autó alól kilógó lába mellett. Nézte fehér, sápadt bokáit, és rajtuk a fekete zoknit, mely túl rövid volt.

– A lényeg, hogy állítólag a lány teherbe esett – vette át a szót, és leguggolt a kocsi mellé, hogy az odalent fekvő jobban hallja a szavait. – És ekkor Paja Gergő bepánikolt. Később, a bíróságon azt mondta, nem tervezte el a dolgot.

– …de akkor miért volt nála a pisztoly? – vágott közbe a lány.

– Milyen pisztoly? – jött az autó alól a fojtott hang.

– A perről szóló cikkek szerint a fiú találkozóra hívta Tercsit. Ide, a kereszthez – magyarázta a lány izgatottan, és az árok szélén sötétlő kőtömbre mutatott. Krisztus arcát odafenn elkoptatta az eső, csak egy gömbölyű, szemek nélküli, világtalan maszk volt a helyén. – Nem volt jó ötlet. A keresztút a néphit szerint mindenféle rossz kiindulópontja. Itt gyülekeznek a boszorkányok, mielőtt elindulnak a boszorkányszombatra. Itt kell elvágni a fekete kakas nyakát, ha sült véréből jósolni akarunk – a lány körbe-körbe járt az út közepén, és közben számolta ujjain, amiket sorol. – A keresztútnál elásott halott visszajár kísértetként. Éjfélkor keresztúton lenni balszerencse. És még van egy csomó minden, csak most nem jut eszembe. De a lényeg, hogy a keresztút egyszerre összegyűjti és generálja is a rossz dolgokat, mint egy üveglencse a nap fényét – ujjaival most képernyőt formált, és körbeforgatta a tájon.

– Gyere már beljebb az útról – szólt rá a fiú, majd kezét nyújtotta az emberkének, aki közben kihúzta magát az autó alól. Felállt, leporolta nadrágját, fogta a visszapillantóra akasztott öltönykabátját, és magára ráncigálta.

– Miért? Nem jár erre senki – mutatott az üres útra a lány, majd az idős férfira nézett, aki ismét elővette zsebkendőjét, és megtörölte homlokát.

– Na, hát lehet, hogy van valami ebben a keresztút dologban, mert maguknak sem hozott szerencsét ez a hely – bólogatott mosolyogva az emberke. – Azt hiszem, kilyukadt a benzincső, és szép lassan kifolyt az üzemanyag. Nem jelezte ki a műszerfalon, hogy fogytán van?

– Á, évek óta nem működik ezen az ócskaságon semmi – legyintett a fiú. – Nézem a kilométert, az alapján tankolok.

– Nos, akkor ez van – tárta szét a karját az emberke. Lecsukta a motorháztetőt, majd arrébb sétált, öltönykabátja zsebéből fém cigarettatárcát húzott elő, komótosan rágyújtott. – De most már meséljék el, mi történ ezzel a Tercsivel.

A fiú közelebb ment hozzá, mohón nézte, a füstöt, majd megköszörülte torkát, és így szólt: – Kérhetek egy szálat?

– Persze, milyen udvariatlan vagyok – kapta elő a tárcát az emberke, majd nyújtotta a fiú felé.  – Nem kellene visszaszoknod – szólt rá a lány, és nézte, ahogy a másik az emberke csiholta láng fölé hajol.

– Én se szólok bele, ha megeszel egy tábla csokit, vagy egy üveg ecetes uborkát – mondta a fiú, miközben mélyen letüdőzte az első slukkot, hogy a füst a következő mondattal együtt jöjjön ki a száján: – De hogy válaszoljak a kérdésére, igazából senki nem tudja, mi történt Tercsivel. És épp emiatt olyan érdekes ez az eset, emiatt akarunk róla csinálni egy anyagot. Ez lesz a hatodik feltöltésünk. És már van pár ezer feliratkozónk.

– Egész pontosan ezerkétszázhuszonegy – javított ki a lány. –  A feliratkozó olyan ember, aki jelzi, hogy kíváncsi a dolgainkra – magyarázta az emberke felé fordulva. Majdnem magasabb volt nála, így szinte látta az őszülő hajában terpeszkedő kopasz foltot.

– Értem – nyugtázta az megértően mosolyogva. – De még mindig nem mondták el, mi történt a lánnyal azon az éjszakán.

– Valóban éjszaka találkoztak – hagyta jóvá a lány. – Lehet, pont éjfélkor.

Kis időre csönd lett, de ezt egyikőjük se vette észre.

– Paja Gergő azt vallotta a tárgyaláson, hogy veszekedtek. A gyerek miatt. A fiú el akarta vetetni – folytatta aztán a lány halkabban. – És elöntötte őt a düh. Talán rájött, nem az fog történni, amit ő akar. Végiggondolta, hogy mit fog ehhez szólni az apja.

– És ekkor rálőtt a lányra – fejezte be a másik.

– De talán csak megsebesítette. Nem látta jól a sötétben, csak azt, hogy összecsuklik az úton – folytatta a lány, és az öltönyös emberke pedig hol rá, hol társára nézett, mintha teniszmeccsen lenne.

– Elszaladt – így a fiú. – Egészen hazáig. A pisztoly útközben eldobta.

– Aztán – emelte fel ujját figyelmeztetően a lány – a kertkapujukban elöntötte őt a bűntudat. És visszament, visszajött ide, a tett helyszínére. Ám a lányt már nem talált meg. Pedig hajnalig kereste.

– A bíróság szerint ennél a pontnál hazudott – egészítette ki a fiú. – Visszament, de egy ásóval. És nagyon is megtalálta a testet, aztán pedig elásta valahol.

– Hetekig keresték a környéken a sírt. Még kutyákkal is – bizonygatta a lány. – Ám nem akadtak nyomra. Tercsit szó szerint elnyelte a föld.

– És mi történt a fiúval? – vetette közbe az emberke.

– Az apja megkent mindenkit, a nyomozókat, a bírót, az ügyészt, állítólag az össze pénzük ráment, hogy enyhe ítélet szülessen – mondta a fiú, majd szívott egy utolsót a cigarettából, amitől köhögni kezdte.

– Na, látod? – szólt rá a lány. – Minek csinálja, aki nem bírja? És ez más helyzetekre is igaz – tette még hozzá kajánul, aztán visszafordult az emberke felé: – A lényeg, hogy nekünk van egy elég vad elméletünk, és ezt akarjuk bemutatni a filmünkben.

– És mi lenne az? – kérdezte az emberke, aki ugyancsak végzett a cigarettájával, így a sarkán nyomta el, majd a csikket az árokba dobta.

– Azt gondoljuk, van egy titokzatos harmadik a történetben – kezdte a fiú izgatottan, és közelebb jött hozzájuk, pontosabban lány mellé, hogy testük összeérjen. Az emberke velük szemben, az autójuk oldalának támaszkodva állt, és bámult rájuk vizenyős, apró szemeivel. – Valaki erre jött aznap éjjel, egy ismeretlen, és összeszedte a vérző, félig eszméletlen lányt.

– És elvitte magával – vette át a szót a másik. – Talán a környéken lakott. Talán csak átutazott itt. Mindenesetre eltüntette a lányt.

 – De mit csinált vele? – értetlenkedett az emberke.

– Ez jó kérdés – mondta a fiú. – Lehet, meggyógyította. És aztán fogva tartotta élete végéig.

– Lehet, közben Tercsi megszült. És a gyerek életben maradt – bólogatott a lány. – És az ismeretlen felnevelte.

– Talán Tercsi belehalt a szülésbe – találgatott a fiú. – Talán az ismeretlen ölte meg. Még terhesen. Vagy a szülés után.

– Mindenesetre úgy véljük, hogy a történet nem úgy zárult, ahogy azt a bíróság gondolta, nem gyilkossággal és halállal, legalábbis nem itt, és nem azon az éjszakán – mutatott körbe a lány. – Erről fogunk beszélni a filmünkben – zárta le a másik, mire mind elhallgattak.

A délutánba forduló nap leragyogott a kukorica zöldjére, az aszfalt szürkéjére és rájuk, hármójukra.

– Elvihetem valamelyikőjüket a városba. Ott biztosan találnak egy autómentőt – törte meg a csendet az emberke. A lány és a fiú egymásra nézett.

– Jó ötlet – hagyta jóvá a lány.

– Menj te – mondta a fiú, miközben átfutott rajta egy kényelmetlen érzés, hogy valamit elfelejtett vagy valami elkerülte a figyelmét, olyan, mint amikor az utcán azon tűnődünk, hogy kihúztuk-e a vasalót.  – Nem akarlak egyedül hagyni itt. Addig csinálok pár felvételt.

A lány egy pillanatig tétovázott, de nem olyan sokáig, hogy az kellemetlen legyen: – Rendben – mondta aztán, és a mögöttük feketéllő kőkeresztre mutatott. – Ez legyen benne. Jó lesz vágóképnek. Nappal szembe vedd fel, és szürkézzük majd ki, hogy fenyegetőbb legyen.

A kocsihoz sietett, kivette táskáját. A fiú utánament, gyengéden átölelte, és megcsókolta: – Vigyázz magadra – súgta a fülébe, aztán hátrébb lépett, majd csak nézte, ahogy azok ketten távolodnak, el, az emberke út mentén álló autója felé.

– Szép, régi autója van – mondta a lány, ahogy beszálltak. Az ajtó hangosan, fémesen csattant. Odabent bőr és porszag uralkodott. A lány gondosan becsatolta magát.

– Az apámé volt – bólintott az emberke. – Ezzel járta a vidéket. Imádta ezt az autót.

– Lehet vagy ötven éves – a lány végigsimított a kárpiton, miközben balját akaratlanul is hasára tette, talán a túl szoros öv miatt.

– Több – bólintott az emberke, majd indított, mire a motor felköhögött, aztán erőre kapott, és már mentek is.

– Él még az édesapja? – kérdezte a lány kissé hangosabban, mert elég nagy volt a zúgás az utastérben.

– Sajnos már nem – mondta az emberke. – Anyámat nem ismertem. Úgy vélem, apámnak sikerült pótolnia őt. Nagyon hiányzik. Minden nap. De elmondhatom, jól felkészített az életre. Mindenre ő tanított. Mindenre, ami fontos. Nem is képzelné, mennyi olyan dolog van, ami igazán fontos, de az emberek nem törődnek vele.

Oldalt pillantott, le, a lány hasára.

– Megkérdezhetem, hány hónapos terhes? – kérdezte.

A lány sokáig nem válaszolt, mert elöntötte az a homályos előérzet, ami a fiúban is ott motozott az imént, és ez a hangulat egy pillanatra összekapcsolta őket, térben és időben, de aztán vége lett, mert csak egy futó érzés, egy kis hullám volt, így megmondta, hogy mikorra van kiírva, és a válasszal az emberke nagyon elégedett volt. 

vége

1 komment
2015. március 15. 21:59 - Valmont

Jövőlátók

st11.jpgA kilencvenes években, sőt, még kétezer elején is gyakran jártam az S.-i könyvtárba. Talán már írtam erről itt korábban. A műanyag vödrökről, melyeket eső esetén kiraktak  folyosókra. Az unott és mégis büszke, kérdésekre valami sértett öntudattal válaszoló könyvtárosokról. A használtruha-vásárokról az előtérben. A por és az öreg papír szagáról, utóbbi máig az egyik legkellemesebb dolog számomra a világon. A rengeteg kikölcsönzött és soha el nem olvasott könyvről. A papírkártyás katalógusról, mely ma, mikor a Kindle könyvolvasón akár a könyvtár egész szépirodalmi állománya rajta lehet, őskorinak, nevetségesnek és meghatóan naivnak tűnik. Szóval ez volt számomra a könyvtár, de ez a történet nem a könyvtárról szól, hanem arról a szereplőről, aki itt bukkant fel először.

Az utóbbi novellák mind összefonódnak, és egy szerves egységet alkotnak. Mind S.-ről és a múltról és a jelenről szólnak, és a rémületes időről, mely a kettő közt feszül. 

 

Rövid előadás a halálról

 

Miután a bátyja bement az erdőbe, és soha többé nem jött ki belőle, és ő, Kovács örökölte a telket, és lepermetezte, de erős szél fújt, ami miatt két hétre rá a haja nagy része kihullt, és emiatt, meg a gyógyszertáros miatt a felesége végleg, és végérvényesen elhagyta, Kovács elment a „Hogyan találjuk meg valódi énünket” előadásra a városi könyvtárba.

A szórólapot, melyen az eseményt hirdették, a helyi ABC előtt nyomta kezébe egy magas, sovány, betegesen sovány férfi. Hosszú, fekete kabátot, öltönyt és csokornyakkendőt viselt a hűvös őszi délelőtt. Kovács érezte, a férfi szürke pillantása végigméri őt mialatt kántálva – jöjjön el, hallgassa meg előadásomat, egyszeri, soha vissza nem térő alkalom – átadja a papírlapot. Aztán e tekintet továbbsiklott róla, egy fiatal, feltűnően csinos nőre, aki nagy szatyrokat cipelve lépett ki a boltból.

– Hagy segítsek – tüsténkedett a férfi –, és egyben meghívnám előadásomra is.

Kovács nézte, ahogy a férfi a nő autójáig cipeli a szatyrot, majd azt is nézte, ahogy a kocsinak dőlve hosszan eldiskurálnak. Soha nem értette, hogy lehet ilyen könnyen ismerkedni. Őneki évekbe telt, míg a felsége vonakodva és kedvetlenül, de elfogadta közeledését. Hogy aztán egyetlen vasárnap délután eltűnjön az életéből. Felsóhajtott, majd a kezében tartott sárga papírra nézett. Félkövér kiemelésekkel volt olvasható a lényeg. Önmagunk felfedezése. Hipnotikus tréning. Utazás az időben. Vissza a születésig. Nézzük szembe a halálunk napjával.  A bátorság forrása. Önmegvalósítás az idő tükrében. Ingyenes. Csak másfél óra. Szombat délután. Csak egy alkalom a városban.  Megváltozik minden.

Nem tervezte, hogy elmegy egy ilyen előadásra, de a szórólapot mégse dobta ki, lerakta az előszobai szekrény tetejére, és a hét folyamán gyakran rápillantott.

Aztán szombaton, ebéd után ott találta magát a dermedező paprikás krumpli felett, egy félig üres Kőbányaival a kezében, és a szemközti panelházat bámulta. Percek óta nem mozdult senki a tíz emeletnyi ablakrengeteg mögött.  Az égről kósza felhők árnyékai vetültek a földre, játékos formákban kergetőztek, de ettől persze nem lett jobb kedve. Az előszobai beépített szekrényre pillantott, melynek ajtaja még mindig félig nyitva volt. Felállt, tétován odalépett. Az ajtó mögött az üres polcokról halvány virágillat áradt. A felesége parfümje. Becsukta az ajtót, erősen, dühösen. A szórólap sárgán virított a kisszekrényen. Felvette, zsebre gyűrte, majd cipőt, kabátot húzott, és elment a könyvtárba.

Az utóbbi időben, mióta a bátyja eltűnt, és ő elkezdte kutatni a környék történetét, és megtalálta a Feketékről szóló rémisztő hiedelmet, gyakran megfordult a könyvtárban. Ám itt, a nagy előadóban, mely tulajdonképp egy hetven négyzetméteres, ablak nélküli szoba volt, még nem járt. Annyi széket zsúfoltak be, hogy elöl csak egy kis asztalkának maradt hely. Az asztalon kancsó víz állt pohár nélkül. Csak minden hatodik széken ültek, a legtöbb középkorúak, inkább magányos, szótlan, zavartan fészkelődő férfiak és még náluk is idősebb nők párban, hármasával, izgatottan vihorászva, sugdolózva, műbőr retiküljükben kotorászva. Kovács percekig állt az ajtóban a menjek vagy maradjak szavakat forgatva magában, végül egy vastag, szinte rekedt hang hátba taszította, befelé a terembe.

– Kovács, maga az? – megfordult, és középiskolai matematika tanárnőjét, Zsuzsa nénit pillantotta meg. A nő nemcsak megöregedett, hanem iszonyatosan meg is hízott, Kovács fel sem ismert volna, szürke kabátja alatt lila ruhája a hastájékon púpozódott, mintha gyereket tolna előre benne, pedig hatvan már biztosan elmúlt.

– Csókolom, Zsuzsa néni – köszönt, és lépett egyet befelé. – Maga is...az előadásra?

Az öregasszony körbefordult, ismerősöket keresett, de nem talált, ezért beérte Kováccsal. – Igen, gondoltam, jó móka lesz, úgyse nyitja rám senki az ajtót hétvégén. Tudja, a gyerekek kirepültek, felmentek a fővárosba, és jó, ha havonta egyszer…

Belekarolt Kovácsba, és középen, a székek közt nyitva hagyott kis ösvényen behúzta a terem belsejébe, egészen az első sorig.

– Itt jó lesz, ugye? – kérdezte és már le is ült. Kovács homályos balsejtelemmel ereszkedett le mellé. Remélte, nem lesz olyan rész, ahol a hallgatóságot szerepelteti majd az előadó, mint abban a kisregényben, amit az iskolában kellett olvasni.

– Tiszta Márió és a varázsló nem? – találta ki aggodalmát az asszony, és mosolyogva körbe és hátra lesett. – Bár azt gondolom, itt valami kollektív szeánsz lesz.

Elhallgatott, retiküljéből savanyú cukorkát kotort elő. Megkínálta Kovácsot is, de ő nem kért, helyette kényszeredetten megkérdezte: – És egyébként hogy tetszik lenni, Zsuzsa néni?

– Mióta nyugdíjban vagyok, és nem látom a büdös kölyköket, csodálatosan! – nevette el magát a nő, hogy rengett a hatalmas hasa, majd Kovács karjára tette a kezét. – Persze, csak viccelek. Tudod, amióta volt az a szörnyű buszbalesetem, azóta nem olyan rózsás a helyzet.

– Buszbaleset?

Kovács érezte, a másik elvárja, hogy visszakérdezzen, ezért kötelességtudóan, jó tanuló módjára meghallgatta, hogy Zsuzsa néni épp ételt, meleg ételt vitt fel az akkor még egyetemista gyerekeinek a fővárosba, amikor a távolsági busz, „máig sem tisztázott okokból kifolyólag” az árokba borult. Többen súlyosan megsérültek, ő maga pedig kiesett az oldalsó ablakon, egyenesen a szántásra. Az arcát törte össze, három foga kitört, és hosszú ideig kómában feküdt. Szerencsére aztán magához tért, és lassan, nehézkesen rendbe jött, hála a doktoroknak, de ezek a bevillanások azóta is kísértik

– Milyen bevillanások? – Kovács a nő lihegő szüneteiből ismét tudta, hol kell kérdeznie. Ám most Zsuzsa néni elkomorult. – Látok dolgokat. Azért is vagyok itt. Hátha megmagyarázza ez a jóember nekem, hogy miért…

Ekkor azonban a szórólapot osztogató öltönyös, hórihorgas férfi sietett végig mellettük, kilépett az asztal elé, és mint egy showman több tízezres közönsége előtt, magasra emelte kezét, és harsogni kezdett: – Jóóó napot kívánok! Üdvözök mindenkit az előadáson! A titkos tudás inkarnációjában ismert, beavatott nevem Szikh mester, kérem, szólítsanak így, ha kérdésük adódik. Márpedig adódik majd, abban biztos vagyok.

Kovács hátrafordult. Nagyjából harmincan, ha voltak. Szeme megakadt egy fekete hajú, erősen kifestett nőn hátul, a jobb sarokba. Valahonnan ismerős volt neki, aztán amikor visszafordult, és meglátta, hogy az előadó is a nőt bámulja, rájött, az ABC előtti parkolóban látta, az ő szatyrát cipelte a magas férfi – vagyis Szikh mester – az autóig.

A mester most száját nyalogatta, mint egy nagy, sovány és éhes macska, aztán erőt vett magán, és így folytatta: – Ma egy csodálatos utazásra hívom önöket. A lelkük legmélyébe kell elvándorolniuk, a múltba és a jövőbe. Bátor utazás lesz, szembe kell majd nézniük a leghiábavalóbb dologgal, a saját születésünk pillanatával, és a legfélelmetesebbel is, a halálukkal. Azt gondolom, és a tapasztalataim is azt mutatják, ha e kettővel szembesülnek, az előadás végén megerősödve, lélekben megtisztulva és kimunkálva hagyják el a termet.

– Hiszem, ha látom! – kuncogta Kovács fülébe Zsuzsa néni.

A férfi féléjük pillantott, kacsintott, majd ugyanolyan derűs és harsogó hangon folytatta: – Persze nem mondom, hogy egy ilyen, egyszeri alkalom mindenkin segít. Azt sem állítom, hogy a hatás végérvényes. A megszerzett tudást ápolni, fejleszteni kell. Vagyis naponta gyakorolni azt a meditációt, amelyet én „kezdőpont és végpont meditáció”-nak hívok, vagyis szembenézni a születéssel és a halállal, és a kettő közti sávban megerősödve építeni magunkat. Ehhez kitűnő eszköz a teljes technikát leíró és feltáró könyvem! – Az asztal mellé egy fekete hátizsák volt támasztva. Felvette, kinyitotta, és befóliázott könyvcsomagot vett elő belőle. Horgas, csontos ujjaival feltépte a fóliát, és az asztalra rakta a fénylő borítójú vékony kis könyvecskéket. – „Mindennapi bátorság” a címe, és az előadás után jutányos áron csak itt és most önöknek eladó. De nem is szaporítom a szót, kezdjünk bele.

Bár Szikh mester nagyon hangosan beszélt, és szépen hangsúlyozta és fűzte a szavakat, Kovács mégis kezdett egy ebéd utáni, szendergő állapotba csúszni. Próbált a férfi ideges arcjátékára, madárként rebbenő hatalmas kezeire vagy a mögötte lévő asztalra, a kancsó vízre, vagy az asztal mögötti k tudja hova vezető ajtóra fókuszálni, de szemhéja mind lejjebb és lejjebb ereszkedett. Addig követte a dolgokat, hogy a férfi elmondta, az élet két legfontosabb állomása a születés és a halál, és ha a saját születésünk és halálunk jelentőségével tisztába jövünk, akkor az énünk és a személyiségünk sziklaszilárddá válik. Nem ismerünk majd akadályt, problémát, mely eltéríthetne minket. Képesek leszünk bármire. A siker hirtelen megrohan minket, az életünk minden terültén. Ehhez persze meg kell néznünk, és meg kell értenünk, és el kell fogadnunk a szültésünk és a halálunk pillanatát.

– És ehhez van szükség a hipnotikus meditációra. – Kovács erre a mondatra riadt fel, és egy test közelségére. A mester ott állt felette, és lebámult rá. Tekintetében csúfondáros öröm vegyült. – Megkérhetem az urat, hogy szemléltesse számunkra a szűz elme első találkozást az én meditációs technikámmal?

– Tessék? – Kovács megtörölte száját. Kevés nyál maradt kézfején. Megérezte, mindenki őt nézi, és mindenki rá vár, ezért – vagy inkább a belé nevelt jómodor miatt – felállt. – Persze.

– Remek. A születés újraélésével kezdjük.

Kovácson végigfutott a kép, hogy a padlón fekszik, és keservesen sír, mint egy csecsemő. Megrázta fejét. – Nem lehetne más?

Szikh mesterben benn akadt a szó, merőn ránézett, olyan pillantással, mint aki épp egy különös bogárfajt fedezett fel.

– Van valami gond?

Ekkor azonban Kovácsnak váratlan szövetségese adódott, mert Zsuzsa néni, mintha iskolába lenne, jelentkezésre emelte kezét. – Nem kezdhetnénk inkább a halállal? – kérdezte gyöngyöző, csengő hangján, jelentőségteljesen megnyomva az utolsó szót. A teremben páran felmorajlottak.

Zsuzsa néni szabadkozva körbefordult: – Az azért még mindenki előtt ott van. – Majd a szemben lévő falon feketéllő órára mutatott. – És már nincs sok időnk.

Szikh mester is hátrafordult, megnézte az órát a falon, majd felvonta öltönye ruhaujját, és a karján lévő órán is ellenőrizte az időt.

– Asszonyom, ön téved. Még nagyon sok időnk van – jelentette ki aztán mosolyogva. Végül visszatalált Kovácshoz, felé fordult, fejét oldalt billentette:  – Persze, ez az egész önkéntes. Ha ön nem akar részt venni benne…

– Akkor én fogok! – állt fel Zsuzsa néni, majd ismét a közönség felé fordult, és kecsesen pukedlizett.

Kovács megkönnyebbülve roskadt vissza a székébe. Hátulról, az ajtó felől valami szóváltás zajai szűrődtek be a terembe.

– Jó – vont vállalt az előadó –, akkor műsorváltozás – mosolygott. – Megkérdezhetem a kedves…

– Zsuzsa – jelentette ki a volt tanárnő, majd hirtelen megragadta Szikh mester kezét. – Biztos nem akar mást csinálni? Biztos jól van ez így? – kérdezte tőle olyan csöndesen, hogy talán csak Kovács hallotta. A férfi zavartan hátrébb lépett.

– Miről beszél?

Az előtér felől ekkor már hangos kiabálás és veszekedés zaja hallatszódott be. Szikh mester hol Zsuzsa nénire, hol az ajtó felé pillantott. – Mi folyik itt? – kérdezte bizonytalanul.

Zsuzsa néni a férfi felé nyomakodott nagy hasával: – Hát nem látta?

A helyiség ajtaját valaki feltépte. Kovács odanézett, és egy férfit látott. A férfi kezében csillogott valami.

– Hol van? – kiabálta a férfi.

– János! – sikoltotta a fekete hajú nő oldalról. A csinos, kisminkelt asszony volt, aki olyan szépen elbeszélgetett Szikh mesterrel a parkolóban. – Mit csinálsz itt?

– Megölöm – mutatott a késsel Szikh mesterre János, és már meg is indult felé. – Megtaláltam a levelét!

– Várjon! – könyörgött az előadó: – Azt mondta, nem házas! – De a másik nem hallgatott rá, és olyan gyorsan jött, hogy látszott, nem fog várni semmire és senkire. Ekkor már mindenki sikoltozott és kiabált, néhányan rendőrt emlegettek. Nagyon hirtelen zajlott le a dolog, Kovács csak villanásokat látott. Az idegen, a férj testét elhaladni a a székek közti folyosón. Aztán Szikh mestert, ahogy Zsuzsa néni mögé bújik. Az asszonyt irányba fordítja. És a támadónak löki.

– Jaj – nyögte Zsuzsa néni, és hasában eltűnt a csillogó kés és a férj keze.

– Ó – nyögte Szikh mester, majd megfordult, az asztal mögé rontott, feltépte az ajtót, és eltűnt a másik szobában. Kovács felállt, lépett volna Zsuzsa néni és az idegen felé, de aztán inkább hátrált. Mert a férj kihúzta az öregasszonyból a kést, és felé suhintott vele: – El az utamból!

Zsuzsa néni a padlóra rogyott, kezével hasát foga. A férj ekkor továbbindult, és bement a nyitva hagyott ajtón Szikh mester után.

– Zsákutca. Az a takarítószeres szoba – nyögte Zsuzsa néni a földről. Kovács hozzá lépett, felvonta, az egyik székbe segítette.

Hosszú ideig, talán évezredekig csönd volt. Aztán egy emberen túli sikoly harsant, amibe mind, az összes teremben lévő beleremegett. Magyarázat nélkül is mind tudták, ilyen hangot ad ki az, aki megpillantja a saját halálát. Eltelt pár másodperc. Végül előjött a férj. Keze és kezében a kés véres volt. Falfehér arccal, mereven eltámolygott Kovácsék mellett, végig a szűk kis ösvényen a székek közt, ki az előtérbe. Odakinn valaki kiabálni kezdett vele, talán a portás, aztán ajtó csapódott, és a hangok elhaltak.

– Nem tudta – sóhajtott Zsuzsa néni, majd kihúzta magát a széken, és benyúlt ruhája alá.

– Jó tetszik lenni? – nyögte Kovács, aztán csak nézte, ahogy az asszony két párnát ráncigál ki a lila ruhája alól. Hasa azonnal leapadt. Az egyik párnán csúnya vágás volt.

– Én jól. Az a sarlatán – Zsuzsa néni fejével a takarítószeres szobácska felé bökött –, már kevésbé. Sajnos csak beszélt a jövőről. De nem látta. Pedig azt hittem, segít majd rajtam, hogy elmúljanak ezek a látomások.

Megpaskolta Kovács kezét, majd retiküljébe nyúlt. – A rendőrök itt fognak tartani minket estig. Hoztam szendvicset. Kér egyet, fiam?

vége

Szólj hozzá!
2012. augusztus 12. 21:39 - Valmont

Az erdőből jön

Ismét volt valamennyi szünet, sajnos, mert két anyag is majdnem kész volt, de mindig csak az a másfél óra hiányzott, míg be tudtam volna fejezni. De az egyik meglett ma reggel, talán nem a legjobb írásom, de a csattanó újszerű megoldással lép be a sztoriba.

 

Mitológia

 

A nő kint áll a kertkapuban, pontosabban a zárt kapu mögött, még a kertben, és hallgatja a szomjas állatok üvöltését. Jobbra tőle, az alföldi horizont fákkal csipkézett alja lassan vérvörösre vált. A szúnyogok rajokban rezegtetik körötte a levegőt, de egyelőre nem támadnak. A nő lenyúl, könnyű ruháján át megvakar a combja belsején egy korábbi csípést. Ekkor felcsap a röfögés, ugatás, vonyítás közt egy új, mélyebb, sóhajszerű hang, az, amitől a nő összerezzen, a pihék karján, tarkóján felmerednek, és önkéntelenül is lép egyet hátra, a kert biztonságába. A földöntúli hang gazdája ugyanolyan kétségbeesett, mint a többi állat. A hetek óta tartó aszály űzi a házhoz, a bozótosba, ahonnan már érezni a frissen locsolt paradicsomágyásokból párolgó víz szagát. Ám mégis, van benne valami különös, emberi vonás, mintha a nőéhez hasonló torok formálná az égre vonyított hörgést.

A nő megfordul, a félig kész ház felé néz. A hátsó traktus állványai csontokként fonják körbe a falat. Autó féklámpái villognak az utcán. A nő elindul, majd a háta mögött még egy pillantást vet az erdő felé. Nem is erdő. Kétember magas akácfák, csipke és kökénybozót - zöld, harsogó, szúrós gombolyag a ház végében, ameddig a szem ellát.

Visszamegy a házba, a hátsó bejárton lép be, épp, mikor a férje az elsőn. Milyen napod volt, kérdi tőle. A férfi lerakja táskáját az előszobai szekrénykére, lehúzza cipőjét, szar, mondja, van valami inni, kérdi. A nő a konyhába megy, egy sört vesz ki a hűtőből. Nincs tiszta pohár. A mosogatóban tornyosulnak a mosatlanok. Kiválasztja a kupac egy elemét, vár, de a többi nem dől, csörömpöl, törik. Míg elmossa a poharat, kitekint a mosogató előtti ablakon. Hosszú, keskeny, poros földút vezet be az országútról a házukig. A környéken, kilométeres körzetben sehol, senki. A város, ahol a férje dolgozik, húsz perc autóút. Az ég odafenn sötét, a forróságtól, mely hajnalig nem apad, vibrálnak a csillagok.

Tessék. A nő odaadja a hideg üveget és a vizes poharat a férfinak. Nem tudtad volna eltörölgetni, morogja az, és a kanapéra veti magát, elterpeszkedik rajta. Keze a távirányító után matat. Mi lesz vacsira, kérdezi, de közben már a sportcsatornát nézi. A nő akaratlanul is a vibráló képre tekint. Két, lomha, nagydarab test feszül egymásnak. Birkózók. Húst sütöttem. És van rizs meg saláta. Mondja a nő csöndesen. A férfi mögé lép, masszírozni kezdi a vállát. A paradicsom teljesen megég, mondja a tévére meredve. A paprikát letakartam, de már az se bírja sokáig, magyarázza. Aham, válaszol a férje, és iszik. Mi volt bent, kérdezi a nő, és megcirógatja a másik nyakát, a fülét, arcát. Semmi különös, csak ez a projekt, von vállat az ülő, csatornát vált, állatokat látni, két oroszlán, egy hím és egy nőstény kerülgeti egymást, látszik a feszült akarat és a vágy. A nő nem tudja levenni szemét a hím aranyszínű sörényéről. Hirtelen a férfi elé kerül, felhúzza ruháját, és az öltönynadrágos ölbe ereszkedik. Gyere, kéri a másikat, és ráhajol mellkasára, csókolja a férfi nyakát, peteérésem van. A férfi kedvetlenül viszonozza a csókot, majd a szája mellé morogja, és ezt kötelező bejelenteni, nem lehetne csak úgy, spontán.

A nő megmerevedik, kissé hátradől, a másik szemébe néz. Tudod, menyire fontos, suttogja szomorúan, tudod, hogy hőmérőzöm, és figyelem magam, mint valami műszert, csak azért, hogy. Nem fejezi be, el akar húzódni. A férfi nem engedi, felkapja, és az előttük lévő puha és selymes szőnyegre fekteti, majd óvatosan ráereszkedik, és nadrágját rángatja, felgyűri a nő ruháját teljesen a mellkasáig, és már benne is van, hevesen és durván, olyannyira, hogy a nőből előtör, üss meg. A férfi megtorpan az előre-hátra hintázó mozgásában, értetlenül az alatta kipiruló arcra mered, hogyan, kérdi, a nő meg már szinte könyörög, üss meg, csak egy kicsit, az arcom, mondja szemét szégyenlősen lehunyva, hogy fájjon. De az miért jó, nyögi a férfi, és érzi, hogy merevedése tűnőben. Próbál valamire gondolni, valami izgatóra, a titkárnőre a cégnél, a tegnap éjjel nézett netes pornóra, bármire. Szeme a tévé képernyőjén üzekedő oroszlánokra téved. Soha nem kértél ilyet, válaszol csalódottan, és kihúzza a nőből ernyedt tagját. De most kérek, mondja a nő, és végre ránéz, szemében könnyek. Bűntudatod van, kérdezi a férfi sután. Nem, csóválja a fejét a nő, egyszerűen csak úgy kívántam. Magadat akarod büntetni, hogy nem jön össze a gyerek, szögezi le a férfi, feláll, lerúgja magáról a nadrágot. A nő is felül, alulról bámulja őt, utánanyúl, el akarja kapni a combját, de a férfi már eltávolodik, felkapja a sörösüveget a kanapéról, és a bejárati ajtóhoz megy. Megpróbálja a zárat, hogy rendben van-e. Ez hülyeség, szögezi le a nő, de nem mozdul, csak a ruhája vállpántját igazgatja. Nincs bűntudatom. Tudod, hogy egyikünknek sincs semmi baja. Egyszerűen csak nem jön össze. Sorolja mind rekedtebben. Nem fog sírni, ugye nem fog sírni, gondolja a férfi, és a hátsó ajtóhoz megy, kitárja, beleszagol a levegőbe. Szinte érzi, ahogy a nő feláll, megigazítja magán a ruhát, és odajön mögé. Hátulról átkarolja a férfi már vastagodó derekát, és a lapockáira helyezi fejét. Hallja a szív dobbanásait, melyekben nincs üzenet kettejükről. Sajnálom, suttogja a nő. Hagyjuk, mondja a férfi. Ma megint hallottam, vált témát a nő. Azt a fura hangot az erdőből. Mintha nem is állat, hanem valami…őrült lenne, egy, eltorzult szájú szadista gyilkos. A férfi felnevet, túl sok horrort nézel, mondja hátrafelé. Ja, tényleg, hagyja rá a nő. De valóban olyan különös. Talán egy őz, amelynek begyulladt a nyelve, vagy ilyesmi. Hallgatnak, nézik a koromfekete éjszakát. Az erdő fura párákat lehel rájuk. Érdekes, hogy mindig csak te hallod, én soha, szögezi le a férfi, majd becsukja az ajtót, együnk.

Végül csak a férfi eszik, a nő az asztal másik oldalán ül némán, és jéghideg ásványvizet kortyol egy kis palackból. Amint a másik végez, elveszi a tányért előle, és míg elmosogat, váltanak pár szót. Hogy milyen meleg volt ma is. Hogy a férfi főnöke nem ért az üzlethez. Hogy a nő látott egy lila gyíkot a járdán, melynek hiányzott a farka.

A férfi végül feláll, bizonytalanul int a tévé felé.

Megyek, megöntöm még a virágokat, mondja a nő sóhajtva. Mindketten tudják, hogy ma éjszaka is moccanatlanul, mereven fekszenek majd a hitvesi ágyban, arra várva, hogy a másik elaludjon.

Odakinn épp hogy csak csökkent valamit a hőség. A nő a csapnál teletölti a locsolót, közben löttyint papucsos lábfejére is a vízből. A járda mellett kezdi, majd halad hátra, egészen a kert határát jelző levendulabokrokig. A növények beburkolják olajos, átható illatukba, a nő csak áll előttük, belélegzi szagukat, majd a földre engedi a locsolót, mert hirtelen ismét hallja azt a hangot. Egészen közelről. Az erdő végéből. A kertkapu irányából.

Hátranéz a házra. A konyhaablakon át kiszűrődik a tévé villódzása. Már indulna a bejárat felé, de aztán meggondolja magát.

Az egyik ágyás szélébe bele van szúrva egy keskeny pengéjű sarló. Azt vesz magához, majd bizonytalan, apró léptekkel lépdelni kezd a kert téglajárdáján, bele a félhomályba, a melegbe, a nyüszítő, fájó és szomorú hang felé, amely úgy rezeg, hogy csak valami súlyos és nehéz mellkasból törhet elő.

Mi a franc vagy te, suttogja a nő tíz métere a kaputól, mire a hang elhal, mintha elvágták volna. Vár az egész világ, feszült, néma pillanatba dermed, aztán a nő megrázza a fejét, és a kapuhoz siet, elhúzza a riglit, szélesre tárja.

Gyere ide, ha mersz, suhintja meg a sarlót, gyere ide, te szörnyeteg, te mocsok, te rohadék, sorolja suttogva majd megérzi az első könnyeket, leereszti a sarlós kezét, és szabad ujjaival szemébe nyúl, igyekszik visszanyomni a cseppeket. Szemét, motyogja még, majd feladja, menne vissza, és csak pár lépés után jut eszébe, hogy a kaput úgy hagyta. Pedig nem szabad, mert akkor bejönnek a vadak.

De nem moccan, mert megérzi a másikat. Ott van közvetlenül mögötte, egy nagy, súlyos test. Savanyú szag árad belőle, mintha alvadt tejjel volna borítva. A mellkasából kifújtató forró levegő égeti a nő vállát, aki, mintha álomban cselekedne, visszafordul.

Nincs ideje semmit tenni, mert máris rázúdul az az idegen tömeg, és a földbe préseli. A nő úgy érzi, hogy kinyomják belőle a szuszt, felnyúl, a másik kezében lendül a sarló, de két erős végtag lefogja karjait, alul pedig, durva szőrös lábak furakodnak combjai közé, és még valami más, egy izzó rémület. A nő felsikolt, de ekkor eléri az első csapás, érzi, ajka megreped, bedagad. Még, nyögi, mire az újból üt, most az arcát balról, majd jobbról, aztán mozogni kezd benne, egyúttal lehajol, és a nő bal mellébe marnak éles fogai. Az orra kemény, és a feje bozontos, tetején dereng valami, ahogy a nő belenyúl, csontot, hegyes kis szarvakat tapint. A nő nyög és sóhajt, az ütések már tompulnak, majd lágy paskolássá válnak, és amikor vége, már csak fekszenek ott izzadtan, egymáson.

Sípszó kél. Vékony, magas, földöntúli muzsika, töredezett dallam. A nő hirtelen fehér, apró kunyhókat, olajfákat, türkizkék eget és sziklás, kiszáradt hegyeket lát maga előtt. A sötét árny felkapja busa fejét, és lehúzódik a nőről. A lábfejénél megtorpan, durva, kiszáradt nyelve végignyalintja a víz- és izzadtságcseppeket a nő bőrén, aztán elválnak, és az idegen beleolvad a sötétségbe.

A nő elbűvölve hallgatja a különös zenét, ami lassan távolodni kezd. Nagydarab test csörtet a nyomában. Mikor elhal minden zaj, a nő feláll, nyögve, tapogatódzva a kapuhoz sántikál, becsukja. Egy pillanatig belekapaszkodik a rozsdás vasrudakba, figyeli az erdőt, de már nem látni belőle semmit.

Ahogy közeledik a ház felé, a különös pusztításnak mind több jelét fedezi fel magán. Ruhája széttépve. Az oldalán, állán karmolás. A mellén, a harapásból vér szivárog.

Óvatosan nyit be az ajtón. A tévé halkan duruzsol a nappalban. Férje a kanapén. Te voltál, kérdi a nő halkan, de már tudja a választ. Oldalt kerül. A férje szemei lehunyva, nyitott ingjének gallérján nyálfolt. A nő szájához kapja kezét, ujjaiba harap, hogy fájjon, majd a fürdőbe siet, és elszánta a tükörbe mered. Annyira nem szörnyű. A szája bedagadva. Nyakán piros csíkok. Bal orcája pirosabb a kelleténél. A mellén a seb olyan, mint egy elvakart szúnyogcsípés.

Hideg vízzel megmossa arcát, majd lezuhanyozik, alaposan átdörgöli a testét egy szivaccsal. Mikorra végez, a férje már eltűnt a kikapcsolt tévé elől. Fent találja a sötét hálószobában. Alszik, vagy csak úgy tesz. A nő örül a sötétségnek, becsusszan a vékony takaró alá, és a hátára fordul, mert az oldalán lévő seb sajog. Ahogy a szürkésfekete plafont bámulja maga fölött, eszébe jut, mire emlékeztette a zene. Pánsíp. Valahonnan tudja, hogy a pánsíp szól így. Homályosan rémlik neki, hogy Pán − más néven Dionüszosz − kísérői voltak a patás, szőrös szatírok, akik buja és durva vágyuktól űzve folyton az erdei nimfákat kergették. De nem gondolja végig a dolgot, inkább hasára helyezi kezét, védelmezőleg, burokként, és inkább arra koncentrál, mit hazudjon a férjének. A sebekről, és később majd a gyerekről.

Pár kilométerrel arrébb tűz gyullad az akác egy apró tisztásán. Ketten heverednek mellé. Az idősebb zsákjában matat. Van még egy doboz tejem, fiam, mondja, várj, csak várj. A másik, egy nagydarab, torz arcú férfi, kinek testét mindenféle, rosszul kikészített állatbőr fedi, izgatottan felül. Az öreg végre megtalálja a dobozt, átnyújtja a társának. Az izgatott hörgéssel bontja, és kezdi szürcsölni. Apja elégedetten nézi, majd arca elkomorul. Megbeszéltük már, hogy nem kódorogsz el, ugye. A fiú lelkesen bólint ivás közben, a tej a szarvasirhára fröccsen. Márpedig napok óta eltűnsz délutánonként. Ez nem mehet így tovább. Egyszer majd nem hallod meg a sípom, és nem találsz vissza hozzám. Akkor vajon mihez kezdesz? Ha elkóborolsz, és elveszítelek, akkor nagy baj lehet, mondja az öreg. Tudod, hogy az emberek nem szeretik az olyanokat, mint te. Azt gondolják, hogy bármire képesek vagytok. A fiú abbahagyja az ivást, arcán csodálkozó kifejezés ömlik el. Felnyúl a feje tetejére. Apró kecskeszarvak vannak a hajában. Apja készítette neki ezt a maskarát, egy hajpántra ragasztva őket. A fiú megrázza a palackot. Már nincs benne. A tűzbe dobja, majd apjához kúszik, átöleli lábát. Hörögve magyaráz valamit, nem érteni. Igen, tudom, mondja az öregember megenyhülve. Te vagy az én ki szarvasom, az én kis szarvassá vált fiam. Játsszak neked a sípon, kérdi gyöngéden, mire a fiú felnyüszít örömében.

vége

Szólj hozzá!
2012. április 30. 11:13 - Valmont

Két részben I.

Valamelyik hétvégén újranéztem éjjel a 2004-es Holtak hajnalát. Főképp az első tizenöt perce működik a filmnek, míg a változás kibontakozik és ráront az élők világára. Rémálmaim voltak utána, a rosszabbik fajtából, mikor azt gondolod, az álom valóságos, és az általad ismert világnak egyszer és mindenkorra vége. Most végiggondolva - az egész "bújjunk el egy bevásárlóközpontban" váz a filmben nem is annyira a fogyasztói társadalom kritikája (na jó , lehet, a Romero-féle verzióban az volt, de szerintem ott nagyon is szájbarágósan az), hanem inkább annak a vágynak a szublimálása, hogy a túlélők úgy akarnak tenni, minta semmi se változott volna. A régi világ díszletei enyhíthetik a világvége tényét. Ezért olyan erős ez a történet - mert végül a bevásárlóközpont is elesik, és ezzel képletesen, allegorikusan az emberi történelem egy szakasza zárul le. Mint itt, két részben előadva.

 

 

Töredékek

 

 

− Az internet. A hamburger. Nem is. A száguldás az autópályán. Hogy már nem tudok lemenni Miskolcra pár óra alatt. Hogy nem tudok sehova menni.

A nagyszobában feküdtek. A férfi egy báránybőr utánzatú takaró terített a földre. Még az ezredforduló táján vette az IKEA-ban. A várossal szemközti hegyen égett a hegyoldal. A lángok bevilágították vékony, izmos testüket. Odakinn hűvös szél fújt, azt mondta: súúú. Ezek voltak a hangok köröttük. A zihálásuk és nyögéseik már belevesztek a múltba.

 − És te? Neked mi hiányzik a leginkább? – kérdezte a férfi. A nő a hátáról átgördült a bal oldalára. Félresöpörte a szeme elé hulló haját.

− A kozmetikusom – mondta, majd bizonytalanul felnevetett. A férfi értetlenül nézett rá, mire így folytatta: − Nem is a kezelés, hanem az, hogy nagyon jókat dumáltam vele.

− Velem nem tudsz? – kérdezte a férfi majdnem sértődötten. A hasán feküdt. A hátán lassan halványult a nő tíz körmének tíz csíkja.

− Nem erről van szó – A nő a férfi lapockájára hajtotta fejét. Füle pont a szíve fölé esett. Dom, dom, dom – mondta neki a férfi szíve. – Csak volt valaki, akivel nagyon laza kapcsolatban voltam, mégis, iszonyat jól el tudtam vele beszélgetni. Elmondhattunk egymásnak mindent. A legintimebb dolgokat. Nem tudom, miért tudtunk ennyire megnyílni. Talán mindketten úgy éreztük, hogy ez egyfajta gyógymód. Jobb és gazdaságosabb, mint pszichológushoz járni.

− Mindent elmondtál neki? Rólunk is? − kérdezte a férfi csodálkozva.  A karja belső ívén megrándult egy izom.

− Igen – ismerte be a nő. – Pedig látásból ismerte a férjem. Vajon mi lehet vele?

− A férjeddel? Hisz ő…

− Nem. A kozmetikusommal. – A nő most félig felemelkedett és fülelt, mint egy izmos, harcias állat a szavannán. – Te nem hallottad?

 A férfi is megemelte fejét, de pár másodperc múlva visszahanyatlott. − Csak a szél – mondta csöndesen.

A szél betört a lépcsőházba. Talán maga is meglepődött, hogy sikerült. A bejárati ajtót egymásra hányt vasrudak védték. Beljebb feltornyozott bútorok barikádja torlaszolta el a folyosót. A szél átbújt résein, és nem az üres liftakna felé, hanem a lépcsőháznak iramodott. Felszáguldott tíz emeletet, majd végigiramodott az üvegcserepekkel teleszórt folyosón. Végül áttüremkedett a vaslemezekkel borított tűzálló bejárati ajtó alatt, hogy a nagyszobába megtalálja a két meztelen alakot.

A nő megborzongott. Karján tüskeként meredtek fel a szőrszálak.

− Lehet – bólintott, és visszafeküdt a férfira. – Ettől a tűztől nem tudunk majd aludni – jegyezte meg.

− Talán újból dolgozik. A kozmetikusod – jelente ki a férfi. Hangjának rezgését a nő a bőrön és a húson át hallotta. – Valahol ismét melózik.

− Azt nem hinném. Nem az a túlélőtípus – jegyezte meg a nő.

− De csak képzeljük el! − erősködött a férfi. – Ül egy jó kis házban, odakinn, a külvárosban és várja az ügyfeleket. A krémek, az ollók meg a reszelők − mind ott sorakoznak körötte – folytatta mind lelkesebben.

Mély levegőt vett, majd bent tartotta. Szemét a plafonra szegezte, mintha arra vetítenék álmait. – Az utolsó ügyfél után összepakol, és főz valami finomat a pasijának. Vagy a férjének.

− Nem, nem volt férje − jegyezte meg a nő némiképp türelmetlenül.

− De lehet, már van. Mindegy – a férfi eltűnődött. – Hm. Előző nap a pasija lent járt vidéken, és szerzett friss húst.

− Végre nem mókus a vacsora – a nő felemelte balját, mint aki éljenez.

− Végre nem mókus – hagyta jóvá a férfi. – A nő a húst kis kockákra vágja és befűszerezi. Aztán fémnyársakra húzza a darabokat, majd ezeket a nyársakat a parázsra rakja, ilyen spéci rostélyra.

− Isznak hozzá valamit? – kérdezte a nő hirtelen lelkesedéssel.

− Bort. Csak bort – szögezte le szigorúan a férfi. – Egy kis budai pincéből sikerült kimenteni. Sárga, muskotályos ízű, de száraz bor. Sajnos nem túl hideg, de a fűszeres húshoz még így is jó.

− És miután jól belaktak? – kérdezte a nő sejtelmesen.

− Utána? – kérdezett vissza a férfi, mélyet sóhajtva. – Utána elpakolnak maguk után. Aztán a férfi a nőt a mosdóba kíséri, és egy vizes törülközővel lemossa testét. Miután végez, a nő ugyanezt teszi vele. Végül ott állnak, a sárga gyertyafényben, és nézik egymást. Rájönnek lassan, hogy megöregedtek, talán már nem is szépek, talán ráncosak, és a bőr néhol lóg rajtuk. Látják egymás sebeit, azokat is, melyeket nem a testen ejtettek, meglátják a szomorúságot, amely szinte rátelepedik a vállukra, akár egy hívatlan kísértet. De nem törődnek ezzel, mert nem tehetik meg, hogy erre figyeljenek – inkább odalépnek egymáshoz, és.

A férfi hirtelen elakadt. Talán a plafonra vetített film szalagját tépte be a gép.

− Várj, folytatom – kérte a nő szelíden. Felnyúlt, és letörölte a másik arcán végiggördülő könnycseppet. Aztán ő is a hátára feküdt, és felnézett a plafonra. – Egy csók. Majd a férfi kivezeti a nőt a nagyszobába. Leterít a padlóra egy műbőr takarót, melyet még Azelőtt vásárolt az IKEA-ban. Aztán levonja maga mellé a nőt, és végigcsókolja a lábujjától a tarkójáig, odáig, ahol az úgynevezett hajas fejbőr kezdődik.

− Ó, igen – sóhajtott a férfi. – És a nő beleborzong, karján a szőrszálak felmerednek, akár hajnalban a pitypangok.

Elhallgattak, figyelték a szél hangjait. A férfi elképzelte a ház üres lakásait, a néptelen, szeméttel és torlaszokkal teli folyosókat. A nő a ház mögötti kiégett játszótérre gondolt. Egy lángszórós osztag védekezett itt annak idején az utolsó leheletig.

A férfi gondolatban már lejjebb vándorolt a házban. Maga előtt látta a megerősített bejárati ajtót, a bútorok és a vasak tömkelegét. Nem. Nem jöhetnek be a házból. A házban csak ők vannak. Minden más odakintre szorult.

A nő a játszótérről átsuhant a parkolóig, majd még távolabbra, a Város belsejébe vezető kihalt utcákra. Autóroncsok. Golyónyomok a falakon. Mint megannyi szénrakás – összeégett testek a földön. Aztán eszébe jutott a park. Tegnap járt arra, mikor valami zöld növényre vágyott. Zajt hallott, ezért a bokrok közé surrant. Ott voltak, a frissen ásott sírok közeiben motoztak. Három vagy négy − sápadt, csontos testükön látszott az éhezés. Látszott rajtuk, hogy hetek, hónapok óta nem ettek rendesen.

− Igen – suttogta, felidézve az inas testek látványát. Győzni fogunk – gondolta még hozzá. Mi fogunk győzni. Túléljük őket, lehet, hogy csak kevesen, lehet, csak mi ketten, de mi túléljük őket.

− Nem hiszem, hogy még életben van – ezt már hangosan mondta. – A kozmetikusnő. Amilyen kis kövérkés volt, az első napokban elkaphatták.

Oldalt nézett. A férfi már nem hallotta szavait. Szemei lecsukódtak. Beesett, csontos arcán az álmodók békéje honolt.

Ebben a pillanatban egy elszabadult teherautó csapódott az épület oldalának. Az ütés épp hogy végigrezgett a betonon, mikor ugráló, kapaszkodó testek tompa puffanásai keltek a motorháztetőn és a platón. A nő felpattant, és az ablakhoz sietett. Érezte, mögötte a férfi is ébren figyel.

Üveg csörrent.

A nő kitárta az ablakot és lenézett a mélybe. Pont elég holdfény volt, hogy lássa a veszedelmet.

− Az első emeleti ablak – szólt hátra rekedten. − Egy teherautóról elérték.

Megfordult, arcát félelem és kétségbeesés torzította: − Betörtek a házba – mondta majdnem sírra. – Itt vannak.

 

 

folyt. köv.

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása