Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2023. szeptember 09. 16:46 - Valmont

Bizonytalan gyilkosság

bizonytalan_gyilkossag_cikk.png

A történet végső következtetését az olvasónak kell megtalálnia. Van persze egy nyilvánvaló csattanó, de a szöveg önmagában rejt egy másik (kellemetlen?) tanulságot, amiben azóta hiszek, hogy megtanultam olvasni. Mert lehet bármennyi új sorozat vagy szuperhős, virtuális valóság, hírfolyam, poszt, bármennyi egyéb típusú tartalom, a legerősebb, világformáló aktor mindig is az olvasás marad. Igen, az olvasás, pontosabban az egyéni olvasata valaminek, elképesztő hatást gyakorolhat az életünkre. A novella szerint a fő kérdés az, hogy ezeket az olvasatokat, az olvasmányélményt ki alakítja igazából: a teremtő szerző - avagy a midenható olvasó?

(Stílusosan a mostani képet egy harmadik fél, a mesterséges intelligencia segítségével generáltam). 

 

Azon a napon ért véget a nyár, de a hegyekben már egy hete hűvösek voltak a tatár reggelek, melyek véres sávot hagytak az ég peremén. A padlóra fektetett matracon aludtak, az avarszagú huzat ébresztette őket. Somlyó kelt fel először, borzas, kozmás ízű kávét ivott, közben a fotelből nézte a nő alakját a takaró alatt. Eszter összehúzta magát a hideg miatt. Törékenynek tűnt, finom metszésű arca, és a párnánk szétterülő fekete haja festőecsetre kívánkozott. Somlyó, miközben a testet figyelte, mely után oly régóta vágyakozott, nem érzett elégedettéget, csak szomorúságot. Azon tűnődött, talán beteg lesz, de igazából tudta, hogy ez az egész depresszió inkább lételméleti eredetű.

Később felöltözött, majd cigarettával és a könyvvel kiült az emeleti erkélyre. Pompás kilátás nyílt a hegy alatti síkságra, ha erőltette a szemét, messzi falvak templomtornyait is láthatta. Elszívta a barnaízű dohányt, aztán mélyeket lélegzett a friss levegőből. Most minden rendben lévőnek tűnt. Törékeny egyensúly volt ez, mert aztán elérkezett a pillanat, mikor fel kellett nyitnia az ölében tartott kötetet.

Két hónapja kezdődött. Nem is. Tizenöt éve, amikor Miklóssal került egy kollégiumi szobába. Somlyó angolt és magyart tanult, a másik magyart és történelemet. Nagyon gyorsan összehangolódtak, mert mind a ketten rajongtak a modern, negyvenöt utáni irodalomért, az azóta méltán elfeledett Hal Hartley-filmekért és a nyolcvanas évekbeli angol alternatív zenekarokért, bár itt Miklós a Joy Divisiont, míg Somlyó a Test Department tartotta a csúcsnak. Eleinte mind a ketten írogattak, de Miklós volt a kitartóbb, ráadásul Somlyó inkább versekben utazott, és ott sokkal gyorsabban kiderül az igazi, átütő erejű tehetség hiánya, és mivel olvasott és önkritikus volt egyszerre, nagyjából második táján abba is hagyta. Barátja szövegeit általában elsőként olvasta, és bár volt benne némi irigység, őszinte örömmel gratulált egy-egy jobb sikerült íráshoz, „A tó rejtélye” című novella kapcsán pedig kijelentette, hogy ezt már publikálhatnád, mire Miklós felnézett a füzetéből, amibe órák óta írt, majd fejét csóválta, nem, ebben több van, valószínűleg regényt csinálok belőle. Így is lett, de jó tíz évet kellett rá várni, és Somlyó el is felejtette az ígéretet, egészen a legutolsó találkozásukig.

Ami után nem sokkal később Miklós meghalt. Egészen ostoba módon. Reggel volt, rutinból vezetett a középiskola felé, ahol tanított, de a szokásos útvonalat elterelték, és mindez persze dugót eredményezett. Türelmetlenül kikanyarodott a sorból, és mellékutcákon halad előre, olyan részén a városnak, amit kevésbé ismert. Ez okozta a tragédiát. Meg az, hogy egyenrangú kereszteződés figyelmeztető tábláját benőtte egy akácfa. És hogy a jobb oldali utca belátható részét kitakarta egy parkoló busz, ami mögül most úgy tör elő a betonszállító teherautó, mint egy őskori, nagy, dühös szörny, és maga alá teperi a Suzukit, benne a meglepett, ijedt és aztán rettegő Miklóssal, akiben aztán elömlik a sziporkázó fájdalom, mikor a fémrétegek benyomulnak felé, erőszakosan nekifeszülnek a testének, és összezúzzák a mellkasát, medencéjét, a bordák reccsenve törnek, a gerinc- és nyakcsigolya elpattan három helyen, így a fej előre bukik, rá a kormányra, ami mögül másfél óra múlva vágják majd ki őt.

Azon az utolsó találkozáson Miklós csak nagy sokára vette elő a karcsú kötetet. Végül  megcsináltam, mondta, emlékszel még,  „A tó rejtélye”. Somlyó emlékezett, mert fiatal korunkban minden nagyon fontosnak érződik, és ahogy öregszünk, a legtöbb új élmény elveszti jelentőségét, mert nem tűnik másnak, csak puszta ismétlődésnek. Szótlanul elvette a könyvet, és belelapozott, majd rekedten megszólalt, ez nagyszerű, barátom. Miklós vállat vont, nem nagyon találtam rá kiadót, tudod, hogy van ez, a legtöbben nem is válaszoltak, néhány visszaírt, hogy nem illik a profiljukba ilyesmi, aztán meguntam, és kiadtam magánban, de elég jól fogy, valószínűleg a pénzemnél leszek.

Somlyó felnézett rá, majd kimondta azt, aminek csillogását a másik szemében látta, de nem ez a lényeg, ugye, nem a pénz. Miklós bólintott, nem, valóban, hanem hogy létrejött, és megtalálja az olvasóit, azok pedig létrehozzák a saját olvasatukat. Ahogy most te is, tette hozzá. Ebben a verzióban is benne vagyok, kérdezte a másik, mire az író megint bólintott, természetesen, és Eszter is. Somlyó úgy tett, mint aki belemélyed a könyvbe, és amikor nagy sokára ismét megszólalt, vigyázott, hogy hangja ne árulja el. Hogy van Eszter?  

Esztert negyedikbe ismerték meg, egy másik főiskoláról jött át. A fekete hajú lány – aki egy őszi napon csak úgy megjelent a negyvenöt utáni magyar irodalom szemináriumon – azonnal elbűvölte mind a két fiút, igaz, az érzéseit csak Miklós mondta ki, mikor hazafelé ballagtak az albérletbe. Somlyó szótlanul hallgatta másik izzó vallomását, amiben a barátja hol Dante Beatricéjához hol Anna Kareninához hasonlította az új évfolyamtársukat, és mikorra megérkeztek, eltakarta magában azokat a szerelemhajtásokat, melyek aztán ott növekedtek a sötétben éveken át, míg Miklós lassú, de kitartó munkával meghódította Esztert, aztán az iskola befejeztével ott maradtak a városban, és összeköltöztek, gyerekük nem született, ráérősen, nyugodt tempóban tengették életüket a vidéki viszonyok közt, időről időre meglátogatva Somlyót, aki Budapesten keresett megélhetést magának, máskor ő utazott hozzájuk, néha pont ide, a mátrai nyaralóba, amit Miklós a lány apjától kapott nászajándékba. Nyáron meg ősszel, a turistaszezonban kiadta, de télen és tavasszal ők maguk használták, és Somlyó mindig is imádott itt vendégeskedni, de soha nem gondolta, mikor korábban a tornácon beszélgetett velük, hogy egyszer így fog felébredni benne.

Megborzongott a reggel lassan oldódó vas hűvösétől. Még mindig nem akarta elhinni a múlt éjszakát. A könyv súlya a jelenbe láncolta, és emlékeztette, hogy el kell olvasnia azt a részt, ami miatt eredetileg idejött, de gondolatai elkalandoztak, vissza, a tengermély hangulatú temetés utáni időszakba, mikor is órákon át tűnődött, hogy fel kellene hívnia Esztert, egy baráti, vigasztaló beszélgetés jót tenne neki, de persze a szíve mélyén tudta, hogy nem erről van szó, és borzalmasan szégyellte már ezért a kettősségért is magát, agyag lényegét, az esendő emberi természetét. Elvetette az ötletet, és nyugton maradt, tétlenül várt. Végül a sors oldotta meg a dolgot, mert a könyvfesztiválon, következő év júniusában találkoztak.

Eszter a megmaradt könyveket árulta, egy ismerőse, aki kiadót vezetett, helyet biztosított neki a bódéja sarkában. Öröm és bánat volt a tekintetében, ahogy ránézett, majd kijött a pult mögül, és szótlanul átölelte őt, és amikor Somlyó megérezte a sovány és esetlen test nekifeszülését, azonnal elöntötte őt a régi, korbáccsal se csillapítható vágy, és önkéntelenül is a nő fülébe súgta, hiányoztál. Eszter meglepetten hátrált, arcát fürkészte, az övén gyanakvó vonások feszültek el, de meglátott valamit Somlyóban, ami miatt bólintott, és meghívta a férfit egy kávéra a Gerbeaud teraszára. Kellemes idő volt,  még nem kezdett őrjöngeni a nyár, a hosszú, párás forróság hetei csak ezután jöttek, amikor is e-maileket váltottak, és hosszú kemencemeleg telefonbeszélgetésekben mondták el, mit gondolnak az életről, a sorsról és Miklós regényéről, de Eszter már ekkor, a teraszon megvallotta Somlyónak azokat a tapasztalatokat, amelyek kétségbe ejtették őt, és amik kapcsán megkérdőjelezte a saját épelméjűségét.

Januárban volt, mondta, a barátnői utószilveszteri bulit szerveztek, és elrángatták őt is. Fél év telt el a temetés óta, és ő ezalatt nem mozdult ki otthonról, szén özvegyként várt és várt, maga se tudta mire, de most elgyengült, és a többiekkel tartott. Akik persze bucira itták magukat, így mondta Eszter, és Somlyónak külön tetszett ez a vicces megfogalmazás, nevetett is rajta, de aztán elkomorult, mert a nő úgy folytatta, hogy éjfél után elkeveredett a nagy, basszustól rezgő teremben a többiektől, és egyszerre csak azon kapta magát, hogy egy fiatalemberrel táncol. Először furcsa volt az idegen, magas és vonzó test ott vele szemben, de aztán már csak a zenére koncentrált, és elengedte magát, és a partnere megérezte ezt, és igyekezett követni, összefonódtak néha, majd elváltak, nem szóltak egymáshoz semmit, de aztán a szám végén a fiú, mert az volt, jó tíz évvel fiatalabb nála, kihúzta oldalra, a fal mellé, és tökéletes gyengédséggel megfogta az állát, lehajolt, és megcsókolta.

Csak egy csók volt, szabadkozott ott a Gerbeaud teraszán Eszter, majd mutatta, hogy Somlyó ajka szélén ott maradt a kapucsínó habja. A férfi zavartan elfordult, így legalább maradt ideje leplezni érzelmeit, a csalódottságot, a dühöt, a reményt és a megbocsátást. Eszter hangja így némiképp oldalról ért el hozzá. Nem folytattuk. Azt mondta a fiúnak, hogy most nem alkalmas, és ő rendkívül udvariasan megköszönte a táncot, majd elment, fejezte be a nő, de a hangsúlyt nem vitte le, emiatt a férfi sejtette, hogy a lényeg most jön, és megkönnyebbült, mivel rájött, hogy nem a csók volt a fontos a történetben – ami Eszter élete is volt egyben. Ám a nő csak később, az egyik telefonbeszélgetésük során bontotta ki számára, azt, ami igazán fontos követkeménye lett ennek a csóknak, és ami ezután jött, az talán rosszabb volt, mintha azt mondta volna ott, az enyhe júniusi délutánban, hogy hazavitte magával az idegent, és vad, perzsa nászban összefeszült vele.

Miklós regénye, „A tó rejtélye” egy gyilkosságról és annak felderítéséről szól. Baráti társaság gyűlik össze egyikük nyaralójában, mely egy észak-magyarországi mesterséges tó mellett épült. A hétvége folyamán összeismerkednek a szomszédban lakó furcsa, fiatal házaspárral, melynek csinos nőtagjával az egyikük, az a karakter, akit Miklós Somlyóról mintázott, összeszűri a levet. Az asszonyt vasárnap reggel a vízben találják meg, testén több szúrt seb. A gyanú előbb a férjre, majd Somlyó karakterére terelődik, majd mikor a gyászoló férj is öngyilkos lesz, a társaság kényszerűségből marad a következő hétre is, és nyomozni kezd az ügyben. A rejtély megoldására az Eszterről mintázott szereplő jön rá, ő fedezi fel az egyik közeli nyaralóban bujkáló idős férfit, akiről kiderül, hogy a két halott apja. Ugyanis a szerelmesek testvérek voltak, követve természetellenes vonzalmukat elmenekültek otthonról, vallásos és dühös apjuk azonban követte őket mindenhova, végül itt érte be a párt, és amikor a lánya bevallotta, hogy terhes, első felindulásában kést ragadott. Később, immár hideg, biblikus dühvel ölte meg a fiát is, öngyilkosságnak állítva be az esetet. A csoport egy hosszúra nyúló reggeli jelenetben számol le a gyilkossal, az összecsapásban többen megsérülnek, de végül sikerül bebizonyítaniuk a kiérkező rendőröknek társuk ártatlanságát.

Eszter a csók utáni napokban suttogó önvádtól ösztökélve elővette és újraolvasta a könyvet. És a végső, reggeli harcban döbbenten vette észre a Változást. Világosan emlékezett, hogy az őróla mintázott karakter kisebb sérüléssel megússza az apa támadását, ám most azt olvasta, hogy a gyilkos lelöki őt a nyaraló emeleti ablakából, és bár túléli az esést, amikor társai rátalálnak, nem tudja mozdítani lábait, egy életre lebénul.

A nő elhallgatott a telefonban, mikor mindezt elmondta, majd kis szünet után megkérdezte Somlyót, ugye nem őrültem meg. A férfi túl lassan válaszolt, kijelentette, talán rosszul emlékezik. Mert őneki úgy rémlik, Eszter karaktere mindig is kiesett azon az ablakon, és lebénult. Talán csak az önvád miatt rémlik úgy neki, hogy korábban enyhébb sérülést szerzett, talán most egyfajta büntetésként beszüremlett e korábbi verzió a tudatába, és.

Nem tudta folytatni, de Eszter megtette helyette. Emlékeztette Somlyót, hogy Miklós mennyire fontosnak tartott a modern irodalomelméleteket. Igen, csak ő kapott jelest a kollokviumon, bólogatott a férfi, közben a polchoz ment, és leemelte a Miklós könyvét. Emlékszem, utána való héten tartottunk egy bulit, ahol egyesek elégették a Bevezetést tankönyvet, ennyire gyűlölték a tárgyat, mosolyogott, majd elkomorult, mert megtalálta a részt, amiben a csillogó reggelen Eszter mozgásképtelen alteregóját felfedezik az üvegtörmelék közt. Talán arra is emlékszel, folytatta a nő a vonal túloldalán, hogy ő úgy vélte, Barthesnek és Hollandnak igaza volt a mindenható olvasó elmélete kapcsán. Hogy a szövegben, az irodalmi műben nem történik semmi, minden az olvasóban zajlik, és hogy maga a mű egyáltalán nem egy kész valami, hanem az egyes olvasatok alkotják, struktúrálják, véglegesítik.

Somlyó visszarakta Miklós könyvét a helyére, majd megrázta fejét, de inkább ki is mondta, hogy ez, amit Eszter tapasztalt, azért nem ugyanaz, mint amikor a barthesi olvasó megteremti a saját szuverén értelmezését, mert ez a szöveg utólagos módosulása, amire csak természetfeletti erők lennének képesek.

A nő lelkesen igenelt, igen, igen, igen, mondta, ezt magyarázom én is, hogy valami különös történt velem, hisz rajtam kívül, megkérdeztem másokat is, elhiheted, senki nem emlékszik már arra a verzióra, amiben ez a hősnő nem bénul le, és talán én is csak azért emlékszem, hogy a lelkiismeretfurdalásom örökké megmaradjon.

De ki az, aki emlékeztet, szögezte neki a legfontosabb kérdést Somlyó. Miklós. Mondta a nő azonnal, amire elhallgattak.

Ez azt feltételezné, hogy Miklós valahol még létezik, mint teremtő aktor, jegyezte meg óvatosan a férfi, mire a nő azt válaszolta, hogy igen, és ennél is többet feltételez, hogy most is hall és lát minket, sőt, talán ő formálják e szavakat, melyek elhagyják a számat, mire Somlyó vissza akart kérdezni, hogy ezt hogy érti, de Eszter elterelte figyelmét, mert egy letaglózó kéréssel állt elő, jöjjön el Somlyó a hétvégére a mátrai nyaralóba, beszéljék meg mindezt normálisan, mert ha valakivel nem tud róla beszélni, akkor meg fog őrülni.

Hát így jutottam el ide, nézett le a könyvre Somlyó, és a fejét csóválta, mert elöntötte őt a bíbor bűntudat, az önvád és a szerelem, mindez egyszerre tört rá, fékezhetetlenül, durván, hogy remegni kezdett a könyvet tartó keze, de erőt vett magán, és belelapozott, megkereste azt a bizonyos részt, és már épp olvasni kezdett volna, amikor zajt hallott maga mögött.

A nő sután ébredt, akár a fiatal őzek, megrázkódott, teste végigborzongott, tarkóján a finom, fekete pihék felmeredtek, majd hátára fordult, és kinyitotta szemét. Jó pár percig bámult maga elé, aztán kikelt az ágyból, de a takarót, e lila és arany páncélt magán hagyta, húzta maga után, mint egy menyasszonyi ruhát, így vonult ki a hálószobából, de a küszöböt elhagyva megtorpant, és visszafordult, benézett a feltúrt ágyra.

Zajt hallott az emeltről, ez ösztökélte új mozgásra, köpenyét leengedve a keskeny lépcső aljához ment, és hallgatózott, ám csönd volt a válasz. Végül elszánta magát, és óvatosan, kecses lábait finoman a lépcsők belső részére helyezve felóvakodott a kis előtérbe, amiből a fürdő és a vendégszoba ajtaja nyílt. A nap betűzött az előbbi félig tárt ajtaján, hívogató tojás ragyogása arra ösztökélte a nőt, hogy belépjen a fürdőszobába, egyébként is, a hólyagja feszült, és a zaj, ami talán ébredéséért is felelős volt, bizonyára semmi különöset nem jelentett, talán egy toboz hullt az ablak elé, vagy a kiskert korai dúlója, éj vaddisznó tarolt a kerítésnél. Belökte hát az ajtót, és belépett a fénybe, és ez lesz, amit utoljára lát, mert az ajtó takarásból mögé fordul egy árnyék, és szinte pontosan a szíve közepét döfi át hátulról a vadászkése, mely hideg és gyémánt, és a nő tüdejében a meglepetéstől bennreked a levegő, és a fény, mely a mosdó kis, felső ablakából sziporkázik rá, örökre magába fogadja.

A földre dobta a könyvet. Bezáródott esésében, és bután hevert most ott, mint bármilyen tárgy. Percekig bámulta, egészen addig, míg meg nem hallotta a puha őzlépteket a háta mögött. Eszter megállt a küszöbön, és várt, aztán odalépett hozzá, és a vállára tette két kezét. Elolvastad, kérdezte csöndesen, noha tudta a választ, abból, ahogy az erkély korlátja mellett hevert a könyv.

Elolvastam, válaszolt Somlyó rekedten. Még mindig szeretem azt, ahogy ezeket a fura jelzőit használja, „tojás ragyogás” például, meg ilyenek.

De nem ez a lényeg, szögezte le Eszter.

A férfi bólintott, nem, nem ez a lényeg, aztán hátrafordult, felnézett abba a gyönyörű, örök érvényű arcba, és úgy érezte, a szíve egyetlen nagy dobbanásban összeomlik és magába roskad, miközben kimondja. A lényeg, hogy jobb lesz, ha többé nem találkozunk.

vége

Szólj hozzá!
2023. június 03. 10:32 - Valmont

Színek és formák

szinek_formak_b.png

Mivel a jobb szemem születésemtől fogva rossz, gyakorlatilag használhatatlan, az agyam leszokott róla, így tulajdonképp csak a bal szememmel nézem a világot. Nagy félelmem, ha ezzel történik valami, akkor mi lesz. Olyan helyzetbe kerülnék, mint a novella főhőse, aki leginkább csak színeket és homályos formákat lát az őt körülvevő valóságból. Ez persze súlyos teher az első világháborús veterán életében, de a novella arról szól, hogy mindig van remény, mert talán az ilyen típusú megpróbáltatás felnyitja a szemünket olyan szépségre, amit egyébként képtelenek volnánk érzékelni. Szecessziós felhangokkal dúsított, késő-romantikus derengésbe vont történet egy reménytelen szerelemről. 

 

Színek és formák

 

Éjfélkor találkoztak a kertben, mikor a jázmin bódító illata beterítette a sötétséget, és a hold fénye bevilágított a gondosan válogatott bokrok és fák közeibe. A kert körkörös ösvényei mértani középpontban futottak össze, egy kis tisztáson, ahol lavórnyi medencéjű szökőkút sötétlett. Már nem működött, kőtálját belepte az elszáradt moha és galambürülék. A szökőkúttal szemben, egy mirtuszbokor előtt volt a pad, ahova sétájuk végeztével le tudtak ülni. A leány felbámult a holdra, és halkan Petrarcát szavalt. Olaszországban tanult egy évet. Az orvosa javasolta a Róma környéki éghajlatot betegségére. József, maga nem is tudja, milyen vicces néven hívják a szalonnába göngyölt húst az olaszok, mesélte aztán a lány álmodozva. Saltimbocco, ezt mondják reá, ami annyit tesz, „ugorj a számba”. A szalonnára még raknak egy kis zsályát is, az adja a mennyei ízét. A tiszthelyettes kinyúlt a lány keze felé, mely a pad deszkáján hevert, akár egy elhullott madár. Az ön ujjait illetni csókommal, az volna mennyei, mondta a férfi, de alig közelítette meg a másik kézfejét, az elvonta. Ugyan, József, ne akarja, hogy csalódást keltsek, kérte szelíden Emília. Kezem olyan, mint a béka lába, hideg, bár legalább nem síkos, nevetett. A férfi elnézte arcát, amiből csak egy fehér foltot látszott, és érezte, hogy a csengő nevetéstől a szívébe szúr a szerelem.

 

Egy hete találkoztak a kertben, azon a napon, amikor a tiszthelyettest hazahozta a gőzmozdony a kis, hegyekkel ölelt bányászvárosba. Nyárelő volt, de még hűvös reggelekkel. A férfi lehúzta a vagon ablakát, és kibámult a tájra, ami kék, barna és zöld foltokból állt. Az a sötétszürke, magas háromszög, az lehetett a Mátra. Pásztó után a nap előbújt felhőrejtekéből és arany színnel vonta be a tehenek fehér csomóit a mezőn. Amott egy kutya lohol a vonat után, szürke, ugató gomolyag. Földúton vánszorgó frissen vágott lucernával megrakott szekeret hagyott el szerelvényük, nagy, zöld kupac, előtte fekete nyurgaság a ló. Ennyit látott a világból József.

 

A Sztrogof Mihály-effektus, magyarázta neki az orvos. A nemrég felszabadított Przemysl katonakórházában voltak, a levegőben még füstszag terjengett, noha ezt a szárnyat nem érte lövedék. Az orvos, egy barna rész egy fehér rész felett, vagyis a fej és a köpenyes test, most közelebb jött, így József halványan kivehette az arc kerek kontúrjait. A robbanás pillanatában valószínűleg pislogott, és a friss könny, meg a szemhéj rebbenése részben megóvta a látását a lángoktól, magyarázta neki lágy, vigasztaló hangon. Megóvta volna, replikázott a katona, dejszen nem látok, csak foltokat, kövonalakat, doktor úr, fakadt ki tehetetlenül, mire a másik a vállára tette kezét, higgye el, napról napra jobb lesz, két hetet adok, és a látása nagyrészt visszatér. Nagyrészt, kérdezett vissza József, mire a másik eltávolodott, majd zörgött valamivel egy szekrényben. A kis szoba, ahol voltak, napfényben fürdött, de József mindebből csak az sárga ragyogást észlelte balról, amit most megtört a fehér oszlop, tetején a barna folttal, vagyis az orvos visszatért, és a kezébe nyomott egy üvegcsét. Ebből cseppentsen naponta háromszor, mindkét szemébe, jót tesz, tanácsolta, és bizakodjék, az a legfontosabb, lehet, egyik napról a másikra megjavulhat a szemlencse fókuszló képessége, az emberi test kiismerhetetlen.

 

József nem a cseppekben bízott, noha azokat is használta szorgalmasan, míg Galíciából elvergődött Pestig, majd a Hatvan-Somsokőújfalu vonalon hazavonatozott. Azt gondolta, hogy amikor kiszáll a jól ismert peronon, és szülővárosa földjére teszi lábát, a szeme egy csapásra meggyógyul, de persze nem ez történt. Minden ugyanolyan homályos maradt, így hát óvatosan átvergődött a síneken, a piactér felé egy idősebb hölgy támogatásával állt irányba, itt aztán az épületek színét követve jutott el a kétemeletes bérházig, ahol anyjával volt közös otthona még a bevonulása előtt. Kopogtatására idegen hang válaszolt, jövök már, és a folt, ami elé tűnt, magasabban volt, mint ahova anyja fejét sejtette volna, és nem övezte ősz hajkoszorú. Mi tetszik, kérdezte a fiatal nő, odabentről gyereksírás hallatszott ki, és káposztaszag gomolygott elő. Az édesanyja elköltözött, mondta az asszony mély empátiával, mikor megértette, mi járatban van a férfi, a patakpartra, meg is hagyta a címét, valamivel kisebb lakás, olcsóbban tudja fenntartani ott magát, a kliensei gyakorta keresik őt rajtam, ildomos lenne már megtanulnom a címet fejből, távoldott el a hang, majd visszatért, itt is van, Kassai sor tizenkettő, tudja az úr merre van. József tudta, és miközben letapogatódzott a lépcsőházban, majd kióvakodott az útra, új remény költözött a szívébe, hogy talán az anyja látására, gyógyító ölelésére a szeme meggyógyulhat, most már valóban. De ebben is csalódnia kellett. A patakparti, árnyas, tölgyekkel határolt utcácskában egymásnak feszülő alacsony, egyszintes épületek közt egy idős úr sietett a segítségére, elkalauzolta a tizenkettes számig, még a kopogtatót is megzörgette neki, de mikor a kapu résnyire, majd szélesre tágult, és az anyja törékeny teste József karjaiba omlott, az hiába kémlelte közvetlen közelről a jól ismert és szeretett arcot, mert  a csoda elmaradt, és csak a fekete vállkendőt, a haj derengését, és talán a szemek sötét árkát látta. Elfojtotta indulatát, és inkább átadta magát a viszontlátás keserű örömének, mert azonnal be is vallotta, hogy nem látja jól a járást az udvarban, amiből több lakás is nyílt, és míg anyja a nagyszobába kalauzolta, ahol majd a szállása is lesz a keskeny kis ágyon a sarokban, elmesélte neki szerencsétlensége történetét.

 

Nem volt nagy roham, az ezred felét vezényelték csak ki. Az beszélték az ezredparancsnok a németek megérkezése előtt bizonyítani akart, mutatva az előrehaladást. Foszló felhőkkel teli júniusi hajnal volt, a levegő még hideg, hisz északon voltak, Galícia szélén. A sípszó elhangzásakor a tiszthelyettes felmászott a létrán, majd hurrát kiáltva előrerohant, felkészülve a lövésekre. Tudták, hogy odafenn, a kis magaslaton a muszkának nincs gépfegyvere, de attól még keményen lőtték a vonalaikat puskákkal az elmúlt hetekbe. Ám mielőtt eldördülhetett volna az első lövés, a zárótűz függönye lehullott, pont a gerincen, az ellenség sáncai előtt, jótékonyan eltakarva az előre rohanó magyarokat. Szórványosan kaptak azért pár golyót, Kovács őrmester a combjába, le is rogyott azonnal, a tiszthelyettes gondolkodott, megáll, megnézi, de a szanitéc már rohant felé, ezért újult erőfel futott fölfelé, a por és füstfellegek irányába, az elcsöndesült árokhoz, ahol az ellenség fedezékbe húzódott, így meglepve lestek ki a földbe vájt lyukaikból, amikor rájuk zúdultak. A tiszthelyettes gránátokat dobott előbb az árokba, majd mikor berobbantak, utána lendült. A hosszú, kanyarodó járat balfelé indult, érezte, mögötte ott nyomakodnak társai. Szuronyán megcsillant a napfény, amikor befordult a kanyar ívébe, és szembetalálta magát az ellenséggel. Gondolkodás nélkül lőtt, szerencsétlen mód a riadt képű katona kezében tartott kézigránátot találva el.

 

Az utolsó, amit jól láttam, a robbanás volt, aztán a hője elvette szemem világát, fejezte be József a padon, mire a lány felállt, és tett pár lépést, míg elért a szökőkútig, annak támaszkodott, háttal a katonának. Ne bánja, hogy így történt, talán ez vezette magát ide, hogy találkozzunk, mondta csöndesen, talán enélkül a balszerencse nélkül nem is látott volna meg engem soha. A férfiból mély sóhaj szakadt ki, és fejét csóválta, magát egy nagy regimentnyi ember közül is azonnal észrevenném, drága. Valóban, fordult meg Emília, hisz most se lát rendesen, talán nem is vagyok szép, hanem csúnyácska, mint egy elhervadt virág. A katona sokáig hallgatott, talán gondolkodott, talán csak nem tudta kifejezni magát, végül torkát köszörülve mégis belekezdett, olyan mintha még így is tisztán előttem volna az ön arca, mintha az elmém ki tudná pótolni a homályt, ami a szememre hullt, és tudom, szent meggyőződéssel ég bennem, hogy maga a legszebb, legéteribb teremtés a világon. Éteri, az talán igen, hagyta jóvá a lány, és nevetett, majd visszasétált a férfihoz, de ha jól értem, van javulás, az elmúlt napok hoztak gyógyulást, kérdezte halkan. A férfi kinyúlt felé, de a másik elegánsan arrább siklott, igen mondta a katona, mióta magával találkoztam, határozottan jobban vagyok, reggelente ellenőrzöm az arcom a tükörben, és egyre élesedik. Akkor nemsokára mindjárt úgy fog látni mindent, mint korábban, jegyezte meg a lány a szomorúan.

 

Egy hete a férfi nem tudott elaludni, talán az erős jázminszag zavarta, vagy a telő hold fénye, mindenesetre felkelt díványról, kitapogatódzott a lakásból, és az udvar végébe sétált, ahonnan a latrinák nyíltak, azon túl egy kis zöldségeskert sötétlett, amit kőkerítés zárt el a mögöttük lévő telektől. Elbotorkált a kerítésig, és ujjaival a rücskös sziklán tapogatódzva a sarokig jutott, ahol rozsdás kapu nyikorgott, félig lógva zsanérjain. Némi tűnődés után belökte, és átment  a másik kertbe, amely a különleges formákba csavarodó növényektől volt sűrű. Még így, félig vakon is érzékelte, hogy összehasonlíthatatlanul impozánsabb és elegánsabb annál, amit hátrahagyott. Ahogy az elvadult és rég metszett fák alkotta buja dzsungelben botladozott, orrát egzotikus, fűszeres illatok csiklandozták, bár időről időre elnyomta őket a jázmin, mégis meg tudta állapítani, hogy, olyan kipárolgások, melyeket még soha nem érzett korábban, talán babér, olajfa, orchidea tenyészett szabadjára hagyva e csodálatos kertben. Érzékeit felkorbácsolta e kakofónia, szinte kimerülten bukkant ki az ösvényre, melynek kőlapjai a szökőkúthoz vitték, ahol sudár, fehér alakot pillantott meg. Jó estét, köszönt rá, mire ijedt leányhang volt a válasz, a legkedvesebb csengésű zenget, amit valaha hallott. Hát maga lát, kérdezte a katonát a kert tulajdonosa.

 

Az anyja még az első nap megemlítette neki a szomszédos kertet, igaz, József akkor nem figyelt, a pörkölttől és csípős savanyúságtól eltelve pihegett a díványon, és bámulta a plafon szürke gomolygását maga felett. Valami nagypolgári, zsidó családé volt, a lányukat Olaszországba küldték, azt mesélik tüdőbajban szenvedett, mesélte az anyja, én egyszer átmentem, kíváncsiságból, meg akkor már fél éve lakatlan volt a ház, ez volt múlt ősszel, szedtem egy kis virágot apád sírjára, mondhatom, az a kert igazán gyönyörű, még így is, hogy már nem gondozzák.

Ugyan miért nem gondozzák, kérdezte lustán a katona, inkább csak hogy jelezze, figyel, bár már-már eluralkodott rajta a szendergés. Elutaztak, Svájcba, magyarázta az anyja, a pénzüket is átmentették, azt mondják, attól féltek, hogy a háború ide is elér, vagy ha nem, akkor  tótok fordulnak ellenünk, nagyon készülődnek, hallani. József legyintett, mulya népség az, nem kell tőlük megijedni, jobban félnek ők a császártól, elhiheti anyám.

 

Miután kölcsönösen bemutatkoztak, Józsefben előjött e beszélgetés emléke, és megkérdezte, a lányt, miért nincs szüleivel Svájcban. Ekkor  már megtettek egy kört, és visszatértek a kőpadra, ami kissé hideg volt, de a férfi nem is figyelt rá, egyre a másik világos és sötét foltokból álló arcát kémlelte, és lassan bizonyosággá érett benne, hogy ez a leggyönyörűbb ábrázat a világon.

Úgy volt, hogy megyek velük, magyarázta Emília bizonytalanul, de aztán hátrahagytak, vigyázzak a házra, míg ők berendezkednek odakinn. Pedig úgy gondolom, az alpesi levegő jót tenne kegyed betegségének, jegyezte meg a  férfi, mire a lány vállat vont, ki tudja, most már egyébként sem jelent problémát. Ez utóbbira Józsefben felötlött, hogy tehát meggyógyult, de inkább másfelé terelte a beszélgetést, nem fél egyedül ebben a nagy házban, és kezével a kert eleje felé intett, ahol egy nagy, sötét tömböt sejtett. Félni, nevetett a lány, ugyan már, mitől félnék, majd ellágyulva József felé fordult, mert eddig a Holdat figyelte árnyalakja, most meg főképpen nem, hisz itt van nekem maga.

 

Ahogy telt a hét, a férfi minden egyes éjjel átlopódzott a csodálatos kertbe, amit magában csak a varázslónő kertjének hívott, Csáth csodálatos novelláját elferdítve. Maga az én varázslónőm, elvarázsolta a szívem, Emlia, jegyezte meg a hét közepén, amikor már kezdtek élesedni számára a körvonalak a világban. Ne kábítson el szép szavaival, József, meglátja, megbánja maga is, ha udvarol nekem, figyelmeztette a lány csendesen, mire a férfi kinyúlt keze felé, de a másik kifordult mozdulata alól, arrébb libbent, elegánsan, akár egy úrinő és kissé félősen is, mint egy bakfis. Ezek a bódító illatok a maguk kertjében, ezek kábítanak el, de a maga kisugárzása inkább megerősít, gyógyír számomra, vallotta meg József, majd a pad előtt térdre rogyott, és széttárta két karját, azt hiszem elvesztem magában, drága Emíliám, úgy érzem, nincs Holnapom ön nélkül. „Állj meg!” ordít utánam az éjben / cifra sereggel a Tegnap” szavalt Adyt válaszul a lány. Korábban már megállapították, hogy József kedveli inkább a nagy költőt, ő maga Kaffka Margit és az új magyar próza rajongója volt. Higgye el, súlyos szava van sorsunk alakulásában a Tegnapnak, tette hozzá magyarázólag.

Nem tudhatták, milyen prófétai mondás volt ez.

 

Még egy utolsó éjük maradt, az, mikor a lány békalábnak nevezte kezét, nem engedvén, hogy a katona érintse. Józsefet ez a hirtelen jött ridegség kizökkentette, annál is inkább, mivel addig úgy érezte, szerelme viszonzásra talál a másikban. Mondja meg hát, ha nem szeret, vagy talán úgy látja, pénz, vagyon, társadalmi rang miatt nem illünk össze, fakadt ki hevesen, mire Emília nem válaszolt azonnal, csak maga elé meredt, ezért a férfi folytatta, érezve, most kell egy rohammal bevenni a másik erődítéseit, mert én magáért mindent feladnék, olyannyira érzem, hogy minket az ég is egymásnak teremtett. Mindent, kapott a szón a lány, ugyan mit tud maga a mindenről, József. Keserűvé és lemondóvá vált hangja, ami eddig csevegő és évődő volt, és ez a hirtelen váltás elgondolkodtatta a férfit. Talán van másvalaki az életében, kérdezte tragikus felhanggal, mire Emília felkacagott, majd körbenézett, és mutatta is, van, e kert, és a kert sötétsége, ez mind az enyém, meg a Hold hulló fénye, és most már az ön szíve is, tette hozzá boldogan. Akkor hát van remény, kérdezte József, mire lány bólintott, ezt még a férfi is látta, hisz szeme már tisztult eleget, igen, mondta is Emília, jöjjék vissza holnap, és holnapután, mikor már tisztább a látása, és majd meglátja, majd meglátjuk. E kétértelmű szavakkal váltak ez aznap hajnalban.

 

Két napig folyamatosan esett az eső. A férfi úgy érezte, megőrül kényszerű szobafogságában. Egyedüli vigasztalója az volt, hogy tekintete mind pontosabb lett, most már felismert magát borotválkozás közben, sőt, második nap már írni is tudott a kis asztalkán, míg mellette anyja a varrnivalóval ügyködött, meg-megindítva lábával a Singert. Mit írsz fiam, kérdezte ebéd előtt, mikor a tiszthelyettes már majdnem kész lett a gondosan fogalmazott levéllel. Leánykérést Svájcba, válaszolt József. Az asszony ekkor leállította a varrógépet, levette szemüvegét, majd visszakérdezett, mint aki nem jól hallotta. Mit írsz.

 

Vannak csodák a világban, mondta a lány valamelyik éjjel, olyan események, melyeket nem tudunk megmagyarázni, de a törekvésük az, hogy két lelket, akik amúgy elkerülték volna egymást, közel hozzon egymáshoz. A katona áhítattal figyelte homályos kontúrjait, majd letépett egy fűszerillatú levelet, és mélyen beszívta aromáit. Valamelyik körüket rótták a sok közül a kőlapokon, mikor e szavakra sor került. Azt hiszem, hála annak a gránátnak, mi is ilyen csodának vagyunk a tanúi most, drága barátom, mondta még Emília.

 

József, ahogy  elmesélte éjszakai találkozóit anyjának, meglepve tapasztalta, hogy immár nemcsak arcvonásait látja mind tisztábban, melyek előbb elkomorultak, aztán riadttá váltak, hanem az is, ahogy a bőrének színe az öregség sárgájából mind szürkébbé vált. A jó asszony szeme nedvesen csillogott, és pupillája kitágult, míg fiát hallgatta, majd fejét fogva felnyögött, mikor fia a szerelmi történet végére ért. Jaj, drágám, mondta rekedten, én vagyok a hibás, nem mondtam el neked mindent.

 

Mielőtt kilépett az orvos szobájából a még mindig füstszagú Przemysl várában, a doktor elállta útját, és figyelmeztetőleg felemelte ujját, ami rózsaszín csíkként jelent meg József szemei előtt. Legyen türelmes, kérte őt a másik, a gyógyulás lassú lesz, és az út folyamán az agy mindenféle fura dologgal meg fogja tréfálni önt, mert próbál alkalmazkodni ehhez az új helyzethez. József bólintott, és már ment volna, mert rosszul volt az alkoholos fertőtlenítő szagtól, ami áradt a kerek emberből. És talán néha nem is tréfa lesz, amit lát, hanem a valóság egy új vetülete, tette még hozzá az orvos. Próbálja meg elfogadóan kezelni e tüneményeket, arra gondolva, hogy előbb-utóbb úgyis véget érnek.

 

A második nap alkonyán az esőfelhők megritkultak a völgy felett, és József át tudott menni a szomszéd kertbe, immár egyenes, határozott léptekkel. A távoli dolgokat még nem látta, de egy-két méteren belül már minden sokkal tisztábban jött eléje. Ahogy belökte a nyikorgó, rozsdás kaput, és a sok víztől a zöld növényillat megújult, friss rohammal jött elébe, szíve összeszorult, de aztán erőt vett magán, és végigsietett az ösvényen, egészen a szökőkutas pihenőig. Itt zsebkendőjével letörölgette a kőpadot, majd leült rá, és sokáig bámulta azt, ami a szökőkút túloldalán volt, és korábban, rossz látásával fel se tűnt neki. Most is csak kontúrosan észlelte, mert nagyjából három méterre lehetett. Mikor a nap már vörösen ragyogott, és lebukni készült, a férfi felállt, és odament a márványtömbhöz. Emília neve volt belevésve, és egy biztos kézzel vésett kép az arcáról. Olyan gyönyörűnek tűnt, mint amilyennek képzelte.

 

A fájdalom volt a másik ok, ami miatt Svájcba menekültek, legalábbis ezt beszélik, magyarázta neki az anyja a varrógép mögül, mivel a lányuk, hazaérve Olaszországból, egyre betegebb lett, és hamarosan meg is halt. Ez volt talán egy éve, semmiképp se több, emlékszem, a  szomszédasszony jóban volt a zsidó úrnővel, takarított nekik egy időben, ő mesélte, hogy a kertbe temették el a drága gyermeket, mert ott szeretett lenni leginkább, naphosszat olvasott és sétált, még akkor is, amikor már igen rosszul volt.

 

József megvárta, míg eltűnik a nap vöröse, míg sötét lesz, és a telihold kerek fénye felkapaszkodik az alacsony fák fölé. Egy kuvik volt csak a  társa, míg a kőpadon ült, és elgondolkodva leste a kert sötét zugait. Néha egy-egy esőcsepp lehullott a még vizes fákról, egyéb hang nem volt, a madár is hallgatott többnyire. Éjfélig várt, aztán hazament, lefeküdt díványára, de sokáig nem jött szemére álom, úgy, ahogy egy hete se. Hajnal felé aztán elszunnyadt, de már hétkor talpon volt. A rövid és keserű búcsú után pont elérte a fél kilences vonatot, és csak az üres fülkébe lépve könnyebbült meg, mikor a szerelvény maga mögött hagyta az állomást, majd a város völgyét, és ő ismét úton volt a front felé.

 

vége 

Szólj hozzá!
2021. október 30. 09:29 - Valmont

Mi történik október utolsó éjjelén a siromi erdőben?

erdoosszel.jpg

A siromi hiedelmekről  már korábban írtam, azóta bennem motoszkált, hogy a "hazafutás" néven ismert szokást ki kellene bontani, szét kellene szálazni. Sokáig tűnődtem viszont, mi az a fenyegetés, ami elől végigrohanják az erdei ösvényt a fiatalok - és aztán megjött az ötlet, mert manapság is ez a legnagyobb félelem egy ifjú lélekben. Ez a feloldás, csattanó egyébként benne volt egy gyerekkori, kamaszkori képzelgésemben: nagyon sokszor eszembe jutott, mikor hazaértem, felmentem a házunk lépcsőjén, és bekopogtam, hogy mi lenne, ha az ajtó túloldalán a tökéletes magány várna - ennél többet és pontosabbat nem írhatok, hisz elrontaná az olvasás élményét. A lényeg, hogy nem tudjuk, mi történik október utolsó éjjelén a siromi erdőben, és nem tudjuk pontosan, mi lesz azokkal, akik utolsók a hazafutásban.

 

Hazafutás

 

Emma azon az őszön is Siromban töltötte az őszi szünetet, és roppantul unatkozott. Nem is értette, miért kell itt lennie, ebben a világvégi faluban, és miért nem maradhat a fővárosban, de az anyja szentül hitt a jó levegőben, a környezetváltozás kedvező hatásában, meg hasonlókban, és könyörtelenül leköltöztette őt néhai férje anyjához október utolsó hetében. Hazafelé autózva azon merengett a még mindig szépnek mondható, finom tartású asszony, hogy ezzel a pár nappal legalább anyósa is kiengesztelődik, mert egyébként hószámra nem jöttek a gyerekkel ide, Nógrádba, mostanában már talán azért sem, mert egy új kapcsolat volt kibontakozóban az életében. A szíve mélyén ott motoszkált a gondolat, miközben talán túl gyorsan hajtott hazafelé az autópályán, résnyire leengedett ablakkal, a résen át fújva ki a cigifüstöt, hogy igazából neki magának is jól jön a pihenés, egy szülőnek is szüksége van némi szeparált időre, de ez az érzés valójában abban gyökeredzett, hogy a tizenkét éves lánya egészen kiállhatatlan kamasszá vált az elmúlt években.

Emma szőke volt, nyúlánk, arányos, de örökké komor arcú. Hatodik osztályban olyan gyerekké ért, akire a tanárai azt mondták egymás közt, jó feje van, de nehéz a természete, és itt megvonták vállukat, talán édesapja hosszú, végzetes betegsége torzította így el jellemét. Kényes volt, és a megvetésig lenézett mindenkit, nemcsak a fiúkat, ami természetes lett volna ebben a korban, mikor a saját nemének minden szépsége már kibomlik a kamaszodás virágzásában, míg az ellenkező nem tagjai esetlen emberkezdeményként bámulják e csodát, nem, ő lenézte a lány osztálytársait, azok szüleit, a tanárokat, az iskolai takarítónőt, anyja kollégáit és új barátját is. Másrészt volt benne egy olyasfajta érthetetlen önteltség, ami nagyon sok esetben valódi, érdemtelen sikerhez segíti hordozóját, de más esetben csak egy csalódásokkal és keserűséggel teli életet eredményez. Vagy korai tragédiát.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Szólj hozzá!
2021. július 27. 20:51 - Valmont

Meséld el

banyato.jpg

Mindig sokkal többre becsültem a természetes vizeket a strandoknál. Alapvetően a Balaton már nem tekinthető ilyennek, de talán a bányatavak se egészen, legfeljebb ha sorsukra hagyja az ember őket. A szlovákiai Ruzsina az egyik legszebb fekvésű úszható tó északon. Az ipolytarnóci bányató ugyancsak fontos volt számomra a kilencvenes években. Gyakorta lejártunk nyáron a munkagépek által kimélyített szélébe, távol a falutól, és a magas, homokos partról ugráltunk a jéghideg vízbe. Volt, hogy vizsgára készülődve is ide jöttem, rémlik, tanulás és úszás után némi filozófiát olvastam az egyik kalyiba stégjén. A most következő írásban a sűrítés a legfontosabb elem, hatezer karakterbe elfér egy komplett történet, egy szerelem vége, egy tragédia, és a feloldó, misztikus, síron túli befejezés. És a színhely - természetesen - egy bányató partja. 

 

Mondj egy mesét

 

Meséld el, amit a nagyanyádtól hallottál a bányatóról. Tudom, hogy szomorú lesz a vége, mint minden ilyen történetnek, de szeretném hallani.

Augusztus vége felé jártak, a lánynak már megvolt a jegye Hollandiába. Esténként a fiúval kimentek a bányatóhoz, a határba, ahol a nagy, rozsdás munkagépek, mint őskori állatok rajzolódtak ki az alkonyodó ég lilájára. Akkoriban már nagyon keveset szerelmeskedtek, talán a közelgő elvárás, talán a fiúban növekvő dac és harag miatt, többnyire csak ültek a tó partján vagy valamelyik összetákolt stégen, és figyelték a sötét vizet. Felidézték, mennyit fürödek a tóban, de csak a szélén, két méteres szakaszon, mert utána pokoli erővel mélyült, jéghideg, éjsötét távolságokra lefelé, és e múltidézés közben mind a ketten érezték, hogy ez a fajta katalógus lezárja életük egyik részét, és a lánynak megnyit egy újat.

Előbb mondd el, miért nem tudsz itt maradni.

Olyanok voltak, mint az elváló párok a világ bármely táján, a történelem bármely pillanatában, de ők ezt az egész folyamatot roppant egyedinek és drámainak élték meg. Azok az utolsó esték tele voltak hallgatással, sóhajokkal, megtorpanó mondatokkal, felcsattanó vádakkal, és a mélyben hullámzó érzelmekkel. Augusztus végére a lány mind többet gondolt a tó jéghideg mélyére, a sötétségre, ahova már nem ér le a hold derengő fénye, a lassan sodródó halakra, a mélyvízi növények ringatózására. Még érezte a testének feszülő másik, meleg testet, de ez a hideg már kitöltötte a belsejét.

Úgy érzem, itt, ebben a faluban, ebben az országban nem kapok levegőt. Olyan, mintha odalenn lennék a tó alján, bámulnék fel az égre, a csillagokra, és tudnám, soha nem láthatom őket a felszínről, mert vassúlyok cövekelnek le. Nem fuldoklom, de az utolsó lélegzetvétel is távozik belőlem, egy nagy, fényes buborék, üzenetem a világnak. Szép lassan emelkedik, fölszáll, majd a felszínen kipukkad, és tudom, hogy ennyi voltam, ez voltam én, itt, az isten háta mögött, ebben a faluban, elzárva mindentől, a világtól, a tudománytól, az élettől. Ezért nem tudok itt maradni. Most te jössz.

Napközben a munkagépek csikorogva marták a bányató oldalát, teherautók járták a földutat, sárga porfelhőt húzva maguk után. Hétvégén megjöttek a horgászok, ellepték a stégeket. De az éjszaka az övék volt, minden rohanó percével, a sebesen múló idővel, mely könyörtelenül rájuk nehezedett. A fiú elnézett a sík terület felé, Szécsény irányába, halovány derengést rajzolt a város a horizontra, és apja földjeire gondolt, arrafelé feküdtek, ott fog majd dolgozni ősztől, immár főállásban.

Régebben itt itató volt az állatoknak. Nagy esők után szétterült, el, egészen az országútig, de szárazabb időben is mindig volt egy kerek vízfolt, és az öregek azt mondták, a közepe olyan mély, hogy a templom is beleférne. Namost, volt egy szép lány, aki kijárt az egyik kis mederhez ruhát mosni. Így ismerkedett meg a pásztorfiúval, aki ide hordta itatni a nyáját. Nagy szerelem lett köztük, csakhogy a lány nem tudta, hogy a fiú a gazda fia, és módos apja a gyermekét másnak, egy hasonlóképp gazdag család lányának szánta, mit sem törődve a fiatalok akaratával. A fiú beletörődött sorsába, és kiadta a leány útját. Ő azonban nem tudott túlleni szerelmén. A lakodalom éjjelén ide jött, ahol megismerkedtek, levette ruháját, és bement a víz közepébe, oda, ahol a legmélyebb. Azonnal elnyelte őt. Másnap, mikor rátaláltak a ruhájára, lett nagy jajveszékelés és siránkozás. Szerelme, a pásztorfiú pedig elhagyta ifjú feleségét, elszökött, elbujdosott.

Túl voltak már a beszéden, kifogytak az érvekből. A fiú, aki a kertészeti egyetemen végzett, egyébként sem volt a szavak mestere. A lány, aki Wittgensteinből írta szakdolgozatát a magyar-filozófia szakon, úgy vélte, nem lehet beszélni a fájdalomról, ami benne van – szíve szerint Hollandiáról és az kétéves posztgraduális képzésről beszélt volna, a hidakról, a bringákról, a coffeshopokról – így inkább hallgatott. Azzal már nem próbálkozott, hogy magával csábítsa a fiút, tudta, idős apja nem nélkülözhette a munkáskezet a mind nagyobbá növő gazdaságban. Nem volt lehetőség beszélni a jövőről, mert nem volt jövő, ezért mesélték hát el újra és újra a gyerekkoruk és szerelmük történetét.

Ennyi?

Az utolsó éjjelen a fiú sírva fakadt. A lány nem bírta nézni, elfordult, úgy hallgatta szavait arról, hogy nélküle nem tud élni, hogy úgy érzi, hogy az egyik felét kiszakítják, hogy mintha amputálnák a szívét, ami persze nem lehetséges, hisz amputálni csak egy kilógó szervet lehet, amin aztán nevettek, keserűen, összeölelkezve, és ekkor a fiú megcsókolta a lányt, ott a csillagok alatt, maradj, kérte. A lány hosszan bámult rá, ilyen közelről elmosódott volt az arca, mintha nagy mélységbe feküdne, súlyos víztömeg alatt, de az jól látszott, hogy megrázza fejét. Aztán felállt, és elment, beleveszett a sötétségbe.

Nem. Van folytatás. A leány azóta is ott fekszik a mélyben, várja szerelmét. Türelmes. A szíve tele reménnyel. Ha nyugodt a víz felszíne, néha látható egy buborék, ami feljön a mélyből, és kipukkad. Levegő a lány tüdejéből.

A lány másnap reggel elutazott Hollandiába, és csak a temetésre jött vissza. Üres koporsót temettek, mert a testet soha nem találták meg a mélységben. Megüzenték neki, jobb, ha nem mutatja magát, ezért az utcáról a régi, félembernyi temetőfaltól bámulta a menetet, majd ahogy a megpillantotta a koporsót, elfordult, és megrázta fejét, aztán kiment a bányatóhoz.

Persze csak a föld rétegei mozognak az iszap alatt, az enged fel néha levegőt. Amiatt a buborék. De ezt a régi falusiak nem tudták. És az, amit ők hittek, az sokkal szebb egy ilyen racionális magyarázatnál, nem?

Sokáig állt a vízparton, ott, ahol utoljára ültek, és ahol aztán másnap a munkások megtalálták a fiú ruháját. Nézte a vizet, a mélyét és a felszínét, szürke szemét le nem vette a zöldeskék, tükrösima tömegről. Sokáig várt, gyásztól merev arccal, de végül elmosolyodott. Két buborék, mondta alig hallhatóan.

vége  

Szólj hozzá!
2020. december 05. 09:49 - Valmont

Horla tanár úr csaja

telek.jpg

Egyrészt ez a 2020-a legjobb írása a saját értékítéletem szerint.

Ennek fő oka a narrációs technika, aminek a trükkje csak a végén derül ki (tulajdonképp ez a csattanó), nagyon büszke vagyok rá.

Másrészt a történet magva valóban megtörtént, noha másképp. Valóban ültem 1994 környékén egy paplak lépcsőjén, és valóban felbukkant egy gyönyörű cigánylány, aki a kollégáit kereste, akikkel a templomnál dolgozik. De csupán ennyi történt.

Az írás szomorú történetisége, hogy egy novellapályázatra készült, márciusban írták ki. Azóta se hirdettek győztest. Írtam már erről, a nem túl szépemlékű Ulpius Ház csinált hasonlót − kis magyar nyomorúság. Mindenesetre nem várok tovább, itt jobb helye lesz az írásnak, mint szerkesztői asztalfiókban.

Szólnom kell még a képről. A telkünk. Ez nekem Észak. A kilencvenes évek elején vettük. Míg nagyanyám bírta, gyönyörűen művelte, persze mi is jártunk ki szorgalmasan. Aztán minden megváltozott, a szüleimnek már elég volt a családi ház saját kertjével bajlódni, és a telek magára maradt. Az elmúlt tíz év az erdő győzelméről szólt. Évente kétszer igyekszem levágni a füvet, de a fák és a bokrok mind jobban eluralkodnak, a terület visszahódítása zajlik. Szegény Térey írt hasonló folyamatról, bár nála végül a család eladja a telket, és az művelésbe kerül. Északon az erdő vesz majd vissza mindent.

Horla tanár úr csaja

 

Már nem emlékszem pontosan, hogy ki terjesztette azt annak idején Horla tanár úrról, hogy fiatal csaja van, talán a lányok, akik persze szerelmesek voltak bele, mert a tanár úr, bár már negyven felett járt, nagyon jól tartotta magát.

De nem is, a szomszéd srác, Kisjakab volt, aki azt mesélte, hogy épp a tanár úr háza mögött, a város széli földúton biciklizett, amikor észrevette a tanár urat, földet lapátolt a kocsija csomagtartójából, az ablak mögött pedig megpillantotta a csajt, aki tényleg nagyon fiatal volt, bár a függöny miatt ezt inkább csak sejteni lehetett.

Egyébként Horla tanár úr volt a legjobb tanár a gimiben, és ő volt az egyetlen, aki a szerenád estéjén, régi, helyi szokás szerint eljött velünk kocsmázni, a vénkisasszony fizikatanárnő is benézett ugyan, meg a történelmet tanító Pista bá is felbukkant, de Horla tanár úr egészen a végéig ott maradt, és az utolsó két kört ő fizette. Ekkor már csak a kemény mag maradt a Fehér Hollóban, a fiúk közül azok, akiket tényleg érdekelt az irodalom, és az a négy lány, akikről tudtuk, hogy halálosan szerelmesek a tanár úrba. Azt hiszem, ők hozták fel végül a témát, felbátorodva a meggylikőrtől és a csapolt Sopronitól, megkérdezték a tanár urat, hogy volt e valaha szerelmes.

Ő beletúrt dús sörényébe, a neonfényes mennyezet felé fordította római arcélét, megköszörülte torkát, majd azt mondta: − Igen. Jó pár évvel ezelőtt – akkor már nem szólt a zene a hangszórókból, mert a tulaj lekapcsolta, ezzel is jelezve, hogy egykor záróra, így Horla tanár úr hangja, ez az mély és lágy tónusú, de mégis erős hangszín, melyen oly kellemes volt hallgatni Balassi vagy Ady szövegeit, betöltötte a helyiséget, de nem zavart senkit, mert rajtunk kívül csak a sarokban ült egy párocska, aki valamiről sutyorogtak, egyébként egyedül voltunk, mi heten és a tanár úr.

− Ezt a történetet még nem meséltem el senkinek, készüljenek fel, hogy furcsa lesz, mondhatni különös, amolyan dekadens vagy inkább romantikus értelemben – valószínűleg ez az oka, hogy megtartottam magamnak nem, igazából az az oka, hogy nem akartad, hogy őrültek nézzenek, úgyhogy becsüljék meg a magukat – emelte fel figyelmeztetően mutatóujját Horla tanár úr, szeme csillogott, talán a sörtől és kocsma saját főzésű körtepálinkájától, talán mástól.  – A maguk évfolyama különösen kedves nekem, azt hiszem, nem volt és nem is lesz még egy ennyire…nyitott csapat a kezeim alatt. E nyitottság miatt merem most mindezt elmondani.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása