Van kb kétezer-ötszáz könyvem a fővárosban, és még ötszáz vidéken, a szüleimnél, a gyerekkori szobámban - lásd a kép - porosodó hátrahagyott, elárult könyvek, kamaszkorom könyvei, melyeken felnőttem. Úgy számolom, nagyjából a harmadát olvastam ennek a háromezer kötetnek. És ami igazán rémisztő, számoltam azt is, hogy tavaly huszonnégy könyvet olvastam el, és bár köztük volt Ayn Randtől az "Atlasz vállán" című monstrum is, tény, hogy nem lesz elég időm. Mert még mindig, mindennél nagyobb élvezetet jelent egy frissen vásárolt könyvet kézbe fogni, nézegetni, átpörgetni, elolvasni az első mondatát...aztán berakni a "majd elolvasom" kupacba.

A Darwin-lényről itt írtam először. Azóta nem engedett az ideája, ahogy a testvériség tagjai sem képesek szabadulni tőle. Vigyázzunk vele, bármire képes, vagyis óvatosan az olvasással!

A Könyvtáros Testvériség vége

A könnyű reggeli hűvösségben a város felett terjengő keserű füstszag beburkolta Pétert, miközben a közvilágítást immár örökre nélkülöző félhomályos utcán a könyvtár felé botorkált. Nagyon sokan tartottak akkoriban csirkét, malacot, még a panellakások erkélyein is, nem csoda, hogy a halálra szánt állatok visítása meg-megtörte a polgárok egyébként sem nyugodt álmát. Péternek amúgy is éber éjjelei voltak, mivel szüleitől örökölt nagy faágya, melyen valószínűleg fogant, recsegett-ropogott minden kis fordulatra, akár egy öreg árbocos hajó a viharos vizeken. A könyvtáros reggelente úgy imbolygott a járdán, mint egy tengerből kiábrándult matróz, bár azt senki nem tudhatta, hogy rosszkedve, mely kiült aszkétikus, sápadt, szakálltól keretezett arcára, a Könyvtáros Testvériség sorsa feletti aggodalomból fakad.

János ugyanis már egy hete nem adott életjelt magáról. Pont azóta, hogy azt írta nekik a naponta két órát üzemelő központi e-mailes szolgáltatáson keresztül, hogy: Megtaláltam.

A könyvtáros a reggel első fényeinél nyitotta ki a város szívében lévő épületet, belépett a por- és papírszagú előtérbe, és a fali kapcsolókon feltekerte a termosztát. Látszott a lehelet, a lámpák rebbenve életre kelő fényében, vagyis most épp volt áram, így ujjait a rezsó és a teafőző felett megmelegíthette a kis konyhahelyiségben.

Egyedül ő dolgozott már csak a könyvtárban. A többiek szép lassan elpárologtak a második nagy válság évei alatt, ki vidékre ment, ki külföldön próbált szerencsét, de volt olyan is, aki egyszerűen beleroppant a szegénységbe és a kilátástalanságba. A pszichológusok ez utóbbi jelenséget Válság-depresszióként azonosították, és úgy vélték ez a legszörnyűbb hozadéka a közgazdászok által csak 212-nek nevezett jelenséghalmaznak, ahol a 21 a századot, a 2 pedig a 2008-as válság utáni második hullámot jelentette. Híradások szóltak arról, hogy e lelki kór mind szélesebb körben és mind változatosabb formában támadja az emberi elmét, a kreativitás kiölésével, a folyamatos szorongással és mind súlyosabb fizikai nélkülözéssel megtöri a legbátrabb nemzeteket is. Péter és a Könyvtáros Testvériség másik két tagja mindebből főképp annyit érzékelt, hogy elmaradtak előbb az olvasók, aztán a bér, végül a munkatársak is.

Ők hárman, a Testvériség tagjai viszont a helyükön maradtak, és akár a hegyvidéki kolostorokba húzódó középkori szerzetesek, dacosan és sértődötten kitartottak. A központi e-mailes rendszerben találtak egymásra, Péter egy könyvtárközi kölcsönzésben Jánostól megkérte Arisztotelész vígjátékokról szóló írásait a Hausmann-féle fordításban, mire a nyilvános levelezésbe bekapcsolódott Mihály, aki inkább a Péterffy-fordítást javasolta, noha János szerint az inkább átirat volt, ebből vita, majd beszélgetés majd barátság született. Mivel az ország három, egymástól lehetetlenül messzire eső városaiban éltek, a fizikai kapcsolat szinte megoldhatatlannak tűnt akkor, mikor a benzint jegyre adták, a vonatok pedig rendre kisiklottak a rémes állapotban lévő síneken. Maradt az e-mailes rendszer, mely az internetszolgáltatás utolsó bástyájaként a könyvtárakban, polgármesteri és kormányhivatalokban, a rendőrségen és a katonaság épületeiben működött már csak napi pár órában. A lakosság egyáltalán nem férhetett hozzá, bár tény, hogy nem is érdekelt már senkit ez a fajta kommunikáció, mely csúfondárosan emlékeztette az embereket a nem is oly régi múltra, mikor még azt hitték, elérhetnek mindent és mindenkit a bolygón.

Míg Péter a forró vízben ázó tealeveleket bámulta a konyha sárga fényében, eltűnődött, kitől származott a Testvériség ötlete, de aztán arra jutott, közös akarat volt, egy hősies, mindennel szembemenő gesztus, melyet a triumvirátus tagjai feltétel nélkül fogadtak el. Ugyanakkor rém egyszerű volt az egész: arra szövetkeztek ők hárman, hogy a helyükön maradnak a végsőkig. A könyvtárban. Olvasnak, és megosszák egymással az ismereteket. És ha erre már végképp nem lesz mód, mert az áramszolgáltatás is megszűnik, visszatérnek a galambokhoz, az ég küldötteihez, melyekből Péter már be is szerzett hármat. Apja hajdani műhelyében, az ismeretlen rendeltetésű gépek és szerszámok, e fölös áramzabálók közt tartotta őket, ott turbékoltak és bámultak rá csillogó, lelkes szemmel, mikor a vizüket cserélte, vagy magot öntött nekik. Talált jó pár könyvet az állományban, melyek a reptetésükről és a tartásukról szólt, és úgy vélte, képes lesz megoldani a levelezés problémáját. A másik kettő ugyancsak dolgozott ezen, de aztán közbejött ez az egész a Darwin-lénnyel, és aztán mind jobban belegabalyodtak, és aztán János eltűnt.

Kitöltötte a teát egy bögrébe, aztán a poros lépcsőn felment az emeltre, át a folyóirat részlegen, a szórakoztató irodalomig. Itt rövid keresés után megtalálta a Mihály által említett kötetet, majd beledőlt az egyik puha fotelbe, melyet az újságot olvasó és társaságot kereső nyugdíjasoknak helyzetek ki hajdan. A könyv egy orosz tudományos-fantasztikus regény volt, asztronauta hősei ismeretlen bolygón kényszerleszállást hajtanak végre, ahol bár a vegetáció buja, egyetlen állatot sem találnak. Az űrhajósok érzik, valami figyeli őket, valami nagy és nyomasztó dolog a fák közeiből, ám ahelyett, hogy óvintézkedéseket tennének, napokig csak vitatkoznak a szocialista ember erkölcsi problémáiról, a tudomány és a művészet küldetéséről az új világrendben. Péter előző este odáig jutott, hogy az egyik űrhajósnak nyoma vész az éjszakában, és társai hirtelen ráébrednek, hogy mind meg fognak halni.

Péter felpillantott a mondat végéről, bele a könyv- és porszagú levegőbe, és eltűnődött, vajon Mihály milyen titkos jelentés, rejtett célzat okán javasolta olvasásra e regényt.

Mihály vizsgálta a huszadik századi irodalmat, Péteré volt a középkor a romantikáig, míg János az ókort és a szent iratokat vállalta a Darwin-lény utáni kutatásban. A könyvtáros letette maga mellé a súlyos kötetet, és ivott a teából. Felidézte magában, mikor először szóba került a lény a levelezésükben.

János hozta fel Maupassant novellája kapcsán. A „Le horla”-t akarta újrafordítani, és kíváncsiságból elkezdte kutatni a műben felbukkanó halhatatlan, testetlen fenyegetés eredetét. A francia novellista naplóbejegyzéseiből rájött, hogy Maupassant nagyon komolyan foglalkoztatta ez a láthatatlan, de a világunk szövetében nagyon is valósan megbújó szörnyeteg képe. Úgy vélte, vándormotívum, melyet öntudatlanul több irodalmi mű is feldolgozott az évszázadok folyamán. János ennek nyomán indult el, és mikor megosztotta társaival a kutatása korai eredményeit, az elmélet hármójuk közt akaratlanul is továbbfejlődött és szárba szökkent.

– Hahó! – hallatszott lentről egy gyönge női hang, mire a könyvtáros felpattant, lesodorva a kötetet a székről. A korláthoz lépet, és óvatosan lenézett. A korlát korhadt volt néhány helyen a tető résein át becsöpögő esővíz miatt.

Egy fiatal, szőke, törékeny lány állt az előtérben, nagy, rá egyáltalán nem illő piros, kapucnis kabátban, fekete farmerben és katonai bakancsban. Alakja valamiért ismerősnek tűnt Péternek, de éhes, sovány arca ismeretlen volt számára. Az üvegtetőn át ráömlő gyenge fényben sápad volt ez az arc, ugyanakkor arisztokratikusan esendő is, ahogy a guillotine-ra váró hercegnő felsőbbrendűségével körbefordult.

– Van itt valaki? – kérdezte most erősebb, csengő hangon, mire Péter felemelte a kezét, és válaszolt, hogy igen.

Mihály javasolta, hogy kutassák fel a rejtőzködő lény nyomait a világirodalomban. Biztos volt benne, hogy olvasott már róla, és kapásból megemlített egy Stephen King novellát, Dosztojevszkij vagy Tolsztoj egy kísértettörténetét, Lovecraft egész életművét és Ambrose Bierce valamelyik kisregényét. János természetesen pártolta az ötletet, míg Péter úgy vélte, az olvasók nélküli könyvtár ideális helyszíne lehet egy ilyesféle kutatásnak, és így még az idő is jobban telik talán. Mert az időt akkor már csak a segélyosztás heti két napjával mérte, és ez a fajta kisszerű, beszűkült látásmód egyre inkább aggasztotta. Jót fog tenni, ha valamivel eltereli a gondolatait a saját és a világ helyzetéről, főképp, hogy élete egyébként totálisan üres volt, mert komolyabb barátnője nem volt már évek óta. Ők hárman a könyvekkel voltak jegyesek, ahogy ezt egyszer Mihály félig viccesen, félig keserűen és csipetnyi öniróniával megjegyezte.

Miben segíthetek, kérdezte Péter, míg lefelé lépdelt a nagy széles lépcsőn, és a lány alakja egyre inkább közeledett, és ettől úgy érezte, mintha egy nagyon költséges amerikai film egy jelenetét nézné sajátos, szubjektív kameraállásból.

– Egy könyvet keresek – válaszolt a lány, miközben figyelmesen végigmérte a férfit, majd lépett egyet hátra. Akkoriban a nők már óvatosak voltak az idegen férfiakkal, még a köztereken is.

Van itt jó pár könyv, bólogatott mosolyogva a könyvtáros, majd szakállába túrt, száját babrálta, hogy rejtse zavarát. Aztán megkérdezte, mi a könyv címe.

– Nem vagyok tag – jelentette ki a lány dacosan, és a pulthoz sétált, ahol hajdan Annamari és Norbert, a két könyvtáros ült, ők fogadták a belépőket, az ő joviális és kedves arcuk várta a könyvbarátokat. Annamari elköltözött a szüleihez, akiknek volt valami földjük, és segített paradicsomot, krumplit termeszteni, Norbert pedig a folyóba ölte magát nem sokkal azután, hogy megszűnt a fizetésük.

Péter sietve kijelentette, hogy nem ragaszkodik a tagsághoz, majd a pult mögé lépett. Persze, arra is van lehetőség, hogy a hölgy beiratkozzon, tette hozzá, és egy tagsági nyilatkozatot és tollat tett a lány elé. Az sokáig nézte mindkettőt, majd megrázta fejét: – Inkább nem, ha nem baj. Csak elvinném azt a könyvet. És itt hagyok valamit zálogba – azzal kabátja belső zsebébe nyúlt, és kitette személyi igazolványát a férfi elé. – Már úgysincs rá szükségem. – Az utolsó mondatot olyan furcsa magabiztossággal mondta, hogy Péter megborzongott.

Egyébként is rosszak voltak az idegei, és ez összhangba volt azzal, ahogy mind jobban beleásták magukat a Darwin-lény utáni kutatásba. Nagyon gyorsan, pár hét alatt rájöttek, hogy a szörnyeteg valóban ott van minden korban. Ott lapul az emberiség irodalmában, a versekben, az eposzokban, szónoklatokban, a regényekben. Néha egész nyíltan, néha nem is központi, de fontos szereplőként, például Duma-nál a miladyt kivégző hóhér alakjában, néha csak a háttérben, egy mellékszereplő, egy árny, egy sejtés egy látomás, vagy egy töredékes álomleírás formájában. De mindig ott van a legyőzhetetlen, szinte láthatatlan és emberfeletti veszedelem képe.

Péter megkérdezte, melyik könyvről van szó, miközben az igazolványt egy fiókba tette.

– „Mítoszok és legendák a mesékben” – bólintott a lány. – A nagymamámnak kell. A szerzőt sajnos nem ismerem.

A könyvtáros a kézi katalógushoz sétált, és keresni kezdte a könyvet. Jobb szerette ezt használni a számítógép adatbázisa helyett. A Darwin-lény utáni kutatás során is mindent kézzel bányászott elő, miközben végigbogarászta a középkori legendákat és himnuszokat, hosszú estéket töltött a barokk dráma főgonoszainak kijegyzetelésével, aztán az angol klasszicista regény sövényútvesztőiben bolyongjon a havas téli éjszakákon, elborzadt a reneszánsz dráma antihőseinek tettein, míg el nem jutott a romantika szörnyetegeihez, amikor már aludt az értelem odakinn, a városban. A szűken vett középkor ezer évéből hat avagy hét nyomot talált, a rákövetkező négyszáz évben viszont megsokasodtak a lény felbukkanásai. Kísértetregényekben, francia farkasember legendákban, gótikus rémhistóriákban minduntalan ott van a homályban az a végső mozgató, a gonosznál is rosszabb lehetőség, amit a Darwin-lény jelentett hármójuk képzeletében.

Meg is van, jöjjön utánam, jelentette ki Péter, majd a földszinti irodalomtudomány szekcióhoz ballagott, és rövid keresés után a lány kezébe nyomta könyvet. Az belepörgetett, aztán hálásan pillantott fel rá. – Köszönöm.

A könyvtáros biccentett, és közölte vele, hogy két hét a kölcsönzési idő, de mivel nem valószínű, hogy az elkövetkező száz évben keresné valaki ezt a könyvet, maradhat akár egy hónapig. Miközben megindultak a kijárat felé, megkérdezte a lányt, mire kell a nagyanyjának a mű.

– A meseirodalomban felbukkanó motívumrendszereket kutatja…vagy valami hasonlót. Mielőtt mindez bekövetkezett… – körbemutatott karjával, a mozdulat íve a végén megtört –…a doktorijára készült. Most már nincs meg az egyetem se, ahol doktorizhatna, de ő nem adja fel. Megírja a disszertációját, bármi áron.

A nagykapunál megtorpant, mivel kintről részeg kiáltozás szűrődött be. Nagyon sokan olcsó szeszekhez menekültek akkoriban. A házilag kotyvasztott alkohol néha megvakította, máskor megőrjítette elfogyasztóját. A lány riadtan pillantott a könyvtárosra, a kapott könyvet pajzsként szorította mellkasához. – Megtenné, hogy elkísér a nagymamámhoz? Alig pár utcányira lakik. A csípőproblémái miatt már nagyon nehezen közlekedik, alig kel ki az ágyból.

Péter elnézte a sápadt és reménytelen arcot, és felsejlett benne, hogy meg tudná szeretni a lányt. Igent mondott, majd kitárta a könyvtár ajtaját, és kiléptek a napfénybe.

A kutatási eredményeiket hetente egyszer összegezték. János, a lény felfedezője vezette a jegyzőkönyvet, ő regisztrált minden felbukkanást. A lény vándorlásának hipotézise is tőle származott, a másik kettő csak kiegészítette a részeket. Míg Péter a lány mellett baktatott az egyébként néptelen délelőtti utcán, kerülgetve a szeméthalmokat, melyeket az emberek – mióta megszűnt a szemétszállítás – a házuk előtt növesztettek, felidézte magában a szörnyeteg evolúciós útját.

– Maga miért dolgozik még? – kérdezte tőle a lány akaratlanul is lehalkítva a hangját. Péter megvonta a vállát, majd azt mondta ugyancsak fojtott hangon, hogy nem tud mást elképzelni, mást, amivel kitölthetné a napjait. Egy érdekes kutatásban van épp benne, ez mozgatja az elméjét is. Valószínűleg ő, és a lány nagymamája mindketten hisznek abban, hogy egyszer még lesz értelme annak, amit most csinálnak.

– A nagymamám mániákus. Néha félek tőle – jelentette ki a lány. – Azt hiszem, elvesztette a kapcsolatát a valósággal, és valaki más lett belőle. És szerintem semmi nem lesz olyan, mint régen. – Ezen eltűnődött, és megállt, mielőtt befordultak egy sarkon. Kikukucskált az épület mögül, majd visszanézett a férfira. Sápadt arca most elszürkült. – Inkább menjünk másfelé – kérte a férfit. Péter bólintott.

A Darwin-lény, a szörny, ami az irodalomban létezik és műről műre vándorol, maga a tökéletes ragadozó, melyet lehetetlen elpusztítani, mert ő a csúcsa a teremtett világnak. Igen ám, de János itt hozta be Szent Anzelm istenérvét: Et certe id quo maius cogitari nequit, non potest esse in solo intellectu. Si enim vel in solo intellectu est, potest cogitari esse et in re, quod maius est – vagyis, fordította le nekik az e-mailben: „Egészen biztos, hogy aminél nagyobb nem gondolható el, az nemcsak az értelemben található meg. Ha ugyanis legalább az értelemben létezik, akkor elgondolható róla, hogy a valóságban is létezik, ez pedig nagyobb.” A lény tehát eredetileg a fizikai világban kellett hogy éljen. A szibériai sztyeppéken. Az afrikai sivatagokban. A germán erdők mélyén. Az összes eposz és ősi ének és mitológia említi, gondoljunk csak az erümanthoszi vadkanra vagy Fenrirre vagy Azazelre vagy Széthre. De a Darwin-lény nemhiába volt a csúcsragadozó. Ravasz volt és ravaszsága tökéletes alkalmazkodóképességgel, evolúciós varázslattal társult. Rájött, hogy az új faj, melynek dalaiba és hiedelmeibe alakja beköltözött, előbb-utóbb képes lesz megsebezni a testét. Ezért átvándorolt abba a világba, ahol nem kaphatjuk el a fegyvereinkkel. Ahol a dárdáink, kardjaink, golyóink nem okozhatnak kárt benne. A szövegek világába.

– Én például kertészkedem a házunk mögött, és segítem az öreg szomszédokat – fecsegte a lány, míg megkerülték a teret, ahol azok a férfiak, akiket látott, folytatták azt, amit nem kellett volna megtenniük. Így távolról, de nem elég távolról hallhatták a sikoltozást is. Ez dicséretes, jegyezte meg Péter, az, hogy valamit tenni akar a környezetéért. De a könyvtári munka semmivel sem alávalóbb a való világban végzett igyekezetnél. Az irodalmi szövegek tanulmányozása, az elme munkája legalább olyan fontos, mint a fizikai aktivitás.

A lány sokáig, egy egész utca hosszat hallgatott, talán Péter szavain töprengett, végül kibökte: – Ebben csak az hisz, aki meg van győződve arról, hogy a könyvek fontosabbak a valóságnál – hangjában némi bosszúság csengett. Megálltak egy földszintes családi ház rozsdás kerítésénél. – Ám úgy tűnik, a világgal szemben a képzelet vesztésre áll – lökte be a kaput a lány, és előre ment, felszaladt a néhány fokos lépcsőn. Péter elnézte piros kapucnis, kislányos alakját, és hirtelen nagyon ismerősnek tűnt számára. Mintha már látta volna ezt a képet valahol. A lány kitárta bejárati ajtót, és intett neki: – Tessék, fáradjon be a nagymamám házába.

Péter vonakodva lépdelt előre, fel a lépcsőn, át a küszöbön, be az épületbe, mely egyetlen hatalmas helyiségből állt, és amikor meglátta az ágyat a túlsó végében, azonnal tudta, hogy hol van, hogy csapdába esett, még azelőtt tudta, hogy az ajtó becsapódott mögötte, a félhomályba zárva őt, összezárva az ágyban gomolygó, nagymamának tűnő szörnyeteggel, a Darwin-lénnyel.

Nem is sejtette, hogy mindezt én, Mihály írom, aki miután János eltűnt, időt és fáradtságot nem kímélve eljutottam hozzá, egy hétig tartott, szekerekkel és rengeteg gyaloglással, de megérte, mert rátaláltam a testére, a könyvtár lépcsőjén feküdt, kezében a könyvvel amit utoljára olvasott, Kingtől a „Cujo” volt, és tudtam, azonnal tudtam, amikor megláttam a testén a harapásnyomokat, hogy nem az elszaporodó vadkutya falkák ölték meg, hogy a szörnyeteg ölte meg, aki kapcsán elfeledtünk egy dolgot, azt, hogy ha a lény egyszer el tudott bújni az irodalom szövetében, akkor ezt visszafelé is képes megcsinálni, vissza is tud jönni, a mi világunkba, ha a szükség, ha az érdeke úgy kívánja, mert bár János testét százhét harapásnyom szabdalta, de a szíve állt meg, az arcán pedig olyan borzalom ült, melyet nem láttam még emberén, nem csoda, hogy nyomban, időt nem vesztegetve leültem János számítógépéhez, az emeleten volt, egy kis lyukban, ahol élt, és megírtam ezt a történetet Péterről, feláldoztam benne őt a lénynek, hogy én megmeneküljek, majd e-mailben elküldtem neki, de aztán szétküldtem a központi kormányzati címlistán keresztül mindenkinek, aki még rendelkezett internettel, rendőröknek katonáknak, hivatalnokoknak, hogy mind olvassák, hogy mind olvassátok, és ti legyetek a Darwin-lény következő áldozatai, mindegy kicsoda, csak ne én, mert tudom, itt van a nyomomban, a sarkamban, most, hogy rájöttünk titkára, most, hogy ti is megismertétek a létét és hatalmát, el fog kapni bennünket, mindannyiunkat, mert.

2017

A kilencvenes években apámat fuvaroztam rövid ideig az országban egy 1500-ös, céges Ladával. Benzinkutak, országút melletti helyek, parkolók voltak a főbb helyszínek. Egyszer meg kellene írni ennek a Magyarországnak, az országútnak a történetét is. A lenti sztori azonban nemcsak ehhez kapcsolódik, hanem az italhoz, a pálinkához is. Hamvas szerint a magyar nem pálinka, hanem bornemzet. Szellemét a dőlt betűvel szedett szövegtest idézi az írásban. Én is azt gondolom, a pálinka csak úgy jött, és mert olcsóbb és erősebb, a bor kárára tért hódított az évszázadok alatt. A sörről nem is érdemes itt és most beszélni. Persze a történetben mégis pálinka szerepel, mert az valamiféle desztillációt is magában hordoz, és itt az isteni tudás csak így, egyfajta hirtelen ható sűrítmény formájában kaphatott helyet. Az ital eredete ebben a novellafüzérben rejlik, talán érdemes előolvasni hozzá.

Az éden íze

Akil lehajolt a halott fölé, akinek arcán nem látott mást csak dühöt, majd arrébb lépett, fejét forgatva elolvasta, amit az áldozat saját, beszakított koponyájából kifolyó vérével írt a kocsma szürke járólapjára. „Isten gonosz”. Az ősz hajú, joviális arcú, bajuszos férfi úgy nézett ki ott a padlón, mint egy banktisztviselő, aki egy nemtelen támadás vétlen áldozatává vált.

– Szemtanú? – nézett fel a járőrre Akil, mikor felegyenesedett. Az megvonta a vállát: – Csak ez a három. De ők ugye halottak – mutatott körbe, s tekintete átsöpört a kirakós darabajaiként elszórtan fekvő holtakon. – Másról nincs tudomásunk. Valószínűleg mi értünk ide először, mikor megláttuk az útról a tárva-nyitva hagyott ajtón át ezt a testet – bökött állával a hivatalnokkülsejű hullára.

Akil homlokát ráncolva eltűnődött, és közben a rendőrt nézte. A másik járőr a küszöbön állt, halkan diskurált valakivel a mobiltelefonján. – Videokamera? – kérdezte a nyomozó türelmetlenül. – A tagbaszakadt rendőr hátralépett, körbefordult, felnézve a mennyezetre is: – Szerintem nincs – jegyezte meg torkát köszörülve. – De a helyszínelők mindjárt itt lesznek. Csak eltévedtek – biccentett a telefonáló társa felé.

– Addig is nézzenek körül hátul, hátha van valami iroda, ahol van nyoma egy kamerának – jött a válasz. – Manapság már mindenhol van kamera.

– De nem ilyen útszéli lebujban – kételkedett a rendőr.

– A bizonyosság nem isteni kiváltság – vágta el a vitát Akil türelmetlenül, és a következő testhez lépett, mely egy széken hevert. Ez egy nagydarab, szakállas férfi volt, akinek a torkába szúrták egy törött üveg nyakát. Nem messze tőle pedig a harmadik, egy idős asszony dőlt a sarokba, mintha imádkozna. A feje furcsa szögben bicsaklott hátra, így arca most az plafonra meredt: – Menjen, nézze meg – utasította most már szigorúan a másikat, aki sóhajtott: – Rendben, szólok…– kezdte volna, de Akil tiltón felemelte a kezét: – Nem. A társának más dolga lesz – megfordult, izzó szemét a rendőrébe fúrta, aki zavartan elkapta tekintetét: – Mi hiányzik innen, ebből a kocsmából maga szerint? – mutatott körbe. – Vannak felborogatott székek, vér, üvegszilánkok és három, mozdulatlan vendég.

A rendőr nem válaszolt, csak a padlót bámulta, mint egy rossz diák.

– A kocsmáros – bólintott Akil halovány mosollyal. – A társa velem jön, megkeressük a kocsmárost.

A rendőr biccentett, majd kiment az épület elé, zsebéből cigarettát vett elő, rágyújtott. Kollégája odasomfordált mellé, várva, hátha megkínálja, de erre nem kerül sor, helyette a rendőr csak mélyet szívott a füstből, majd a januári égbe fújva kifakadt: – Rohadt arabok. Minek engedtük be őket az országba?

                                                                 ***

Adamko korábban kamionozott, de tíz éve, mikor egyszer elhaladt az Éden előtt, és meglátta rajta az „Eladó” táblát, hirtelen belé villant, hogy mennyire elege van az egészből, és hogy ideje váltani. Megvette a helyet, amit akkor bagóért árult a tulajdonos, és áttelepült „magyarba” a Kassa melletti kis falujából. Könnyen ment, nem volt se fia, se borja, ahogy második, választott anyanyelvén mondják. Kitűnően beszélte a magyart, hála a nagyszüleinek, és hamar megszokta, hogy a ringó fülke helyett egész nap az pult mellett álljon, és vizezett kólával, kétszer lefőzött kávéval szolgálja ki a betévedőket. Eleinte jól ment a bolt, de aztán följebb, Hatvan felé nyitott valaki egy új, csillogó-villogó hamburgerezőt, így az útról letérők elmaradtak, és Adamko egyre inkább már csak környékbeli alkoholisták, vagy a feszítő vizelési vágy miatt megálló turisták társaságát élvezhette.

Azon a délelőttön is, amikor az Emberke megjelent, csak hárman voltak nála: Szojka, aki ugyancsak kamionozott, de most kényszerszabadságon volt, mert elloptak tőle egy rakomány autógumit, a mezőn, egy csőszkunyhóban élő öregasszony, Etus, aki valószínűleg csak melegedni járt az Édenbe, és Bódor, a nyugalmazott postás, aki minden délelőtt betért ide, ugyanúgy, mint annak idején szolgálatban. A terem három sarkában ültek, és nagy hangon üvöltözve valami politikai kérdésen vitatkoztak, amikor az Emberke bejött az ajtón. Egy pillanatra mind a három elhallgatott, és végigmérték az alacsony, kopaszodó, szürkés arcú idegent, aki egy hörcsögre, egy ijedt és gyáva rágcsálóra hasonlított nagy, lelógó pofazacskóival. Adamko, a maga majd két méterével rátenyerelt a pultra, úgy magasodott a férfi fölé, amikor az odabotladozott hozzá. Etus közben megint rákezdte, olyan megértő, bensőséges stílusban szidta a kormányt, mintha az a saját anyja lenne: – Ezek mindent ellopnak, aztán mindent odaadnak a haveroknak, higgyétek el nekem, tíz év múlva ebben az országban nem marad semmi, ami nem az övéké, visszajön a régi grófi világ, amitől a nagyanyám mindig rettegett.

– Nem úgy van az azé’ – csóválta fejét a kamionos, majd beletúrt szakállába.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte Adamko az Emberkétől. Az egy üveg áttetsző folyadékot vett elő fonott szatyrából. A kétliteres palackban ringó, csillogó anyagról Adamko azonnal tudta, hogy pálinka.

– Ezt hoztam eladni. Már ha foglalkozik ilyesmivel – rebegte az Emberke félénken. Adamko elvette tőle az üveget. Meglepően könnyű volt, mintha nem is folyadék, hanem köd lenne benne. Kihúzta a dugót és beleszagolt. Gyümölcsös, könnyed illata volt az italnak, nem égették meg, nem kevertek a cefrébe se műanyag zacskót, se rohadt krumplit. Egészen különös, narancs és rózsa aromák simultak össze ebben az illatban, és még valami, amiről Adamko nem tudta megmondani mi az, de biztos volt benne, hogy valahol már érezte.

– Honnan van? –kérdezte elérzékenyülve. Az Emberke a háta mögé mutatott: – Vettem egy tanyát. Egy holland házaspártól, nem messze innen. Egy pusztát. Ott találtam. Fent hagyták a padláson. A hollandok. Én meg ugye nem szeretem az alkoholt. Ezért gondoltam…

Adamko biccentett: – Nem szereti az alkoholt? – kérdezte kétkedve. Az Emberke lesütötte a szemét.

– Namost, ha egy újabb gárda jönne, akkor azok megint elkezdenének lopni, meg felhizlalni a családjukat, szóval, azért jó, ha ezek maradnak, én mondom, azért jó ez nekünk is, meg az országnak is, mert ezek már megtömték a zsebeiket, ezek már eleget loptak egy életre vagy kettőre – harsogta a postás, aki egy kicsit nagyot hallott. Etus bólogatott, majd lehúzta a sörét, és az asztalra koppintotta az üres poharat: – Milyen igaza van.

– Hát azt tudjuk-e, miből van? Volt ezeknek a hollandoknak kertje? Esetleg szilvafája? – kérdezte Adamko az Emberkétől, miközben kiengedett egy pohár sört a csapról. Az még mindig nem nézett a szemébe, úgy válaszolt: – Nem nagyon. Viszont van pár fa a pusztán, de még nem tudom, milyen fák. Ősszel vettem a telket. Talán gránátalmafák.

– Gránátalma? – húzta össze a szemöldökét Adamko.

–Az, kérem – bizonygatta az embere. – Majdnem biztos vagyok benne.

– És ezek a hollandok gránátalmából főztek pálinkát? – kételkedett Adamko, de az Emberke már nem válaszolt, csak bámulta a pultot, míg a kocsmáros kivitte a sört Etusnak.

– Azok bármire képesek – kapta el a mondatot a kamionos. – Az egy dolog, hogy ott szabadon megy a kábítószerezés, de például Amszterdamban van az a negyed, az a piros lámpás, no, ott aztán bármit megkaphatsz – bizonygatta vigyorogva. – Talán olyat is, mint a luxemburgi prostink – intett Adamko felé üres poharával.

– Mondtam már, hogy nem jártam luxemburgi prostihoz – csattan fel a kocsmáros. Szojka meg volt győződve arról, hogy ők ketten többször is összefutottak egy luxemburgi bordélyházban, amolyan melegváltásban, mert mind a ketten rajongtak egy Lilit nevű román lányáért.   

– Dehogynem, dehogynem – a kamionos felállt, szép komótosan a pulthoz ballagott, majd elvette Adamkótól a frissen csapolt sört, az üres poharát pedig a pulton átnyúlva a mosogatóba tette. – Nincs ebben semmi, barátom.

De a kocsmáros már nem is figyelt rá, elővette a fiókból pénztárcáját, és egy ezrest húzott elő belőle, majd az Emberke elé tette. – Így jók leszünk? – kérdezte a másik arcát kutatva tekintetével. Az Emberke mohón a zsebébe gyűrte a pénzt: – Nem tudom én, mennyiért adják az ilyesmit. Ahogy mondtam, nem iszom alkoholt, kérem.

– Akkor ezt se kóstolta? – kérdezte Adamko megpöccintve a körmével az üveget. Az csengő hárfahangot adott, amitől egy pillanatra mind az öten elnémultak és megdermedtek.

– Nem. Nem kóstoltam – mondta az Emberke, aztán megfordult, és kisietett a helyiségből.

– Úgy szalad, mint aki beszart – jegyezte meg Etus, majd elvihogta magát.

Adamko kirakott három poharat a pultra, aztán ismét kihúzta a parafadugót az üvegből:– Na, emberek – mondta jó hangosan és büszkén –, ma jó napotok van. Az első kört a ház állja. – Azzal töltött nekik, mire azok hárman engedelmesen odacsoszogtak hozzá, és felmarkolták a poharaikat.

– Te nem, koma? – kérdezte tőle Sztojka gyanakodva.

– Megvárom, hátha megvakultok tőle – kacsintott rá Adamko.

A postás elfintorodott: – Mi bajunk lehet? Ez csak pálinka – mondta, majd felhajtotta italát.

– Az meg olyan, mint a gyógyszer – vihogott elégedetten Etus, és ő is ivott.

A kamionos egy pillanatig tétovázott, aztán követte példájukat.

Ekkor megállt az idő.

                                                                ***

– Honnan tudta, hogy a kocsmáros nincs az áldozatok közt? – kérdezte a rendőr, miközben felfeszítette a kocsma mögötti fészer lezárt ajtaját. Odabent farakás, kopott autógumik, üres üvegek halmai és olajos hordók fogadták őket.

– Az Isten által adott értelem kormányzott, barátom – mosolygott a háta mögött a nyomozó. – Az idős hölgyet eleve kizártam. Ha megfigyelte a hajába ragadt szalmaszálakat, akkor megbizonyosodhatott róla, hogy valahol kint, a határban él – lépett beljebb a fészerbe Akil. – A szakállas férfi bakancsán egyedi vasalás, vastagítás van. Az ilyet cipészek készítik rendelésre általában azoknak, akik ülő munkát végeznek és gerincproblémáik vannak, avagy olyanoknak, akik járművet vezetnek hosszú időn keresztül. Az illető – gondolom – inkább az utóbbi csoportba tartozik, szóval őt is kizárhatjuk.

Kisétáltak a félhomályos helyiségből a derengő, ködös hidegbe. Valahol a fejük felett a téli nap küszködött odafenn. Akil körbefordult. A mezőt ligetek, bokrok szakították meg, háta mögött a gyorsforgalmi út mint egy tenger morajlott e békés keddi napon.

– A harmadik, a bajuszos öreg a Magyar Posta által rendszeresített inget viselte – folytatta a nyomozó figyelő társa felé fordulva. – De láthatta, hogy milyen piszkos ez az ing, és egyébként úgy általában a férfi ruházata. Egykori levélkézbesítő lehet, aki be-betér a kocsmába – ám külseje valószínűsíti, hogy nem ő a tulajdonosa. Mindezek alapján úgy vélem – vonta le csöndes mosollyal a következtetést –, hogy az emberünk itt van még valahol a környéken – mutatott széles ívben a tájba. – Talán kezdjük azzal, ott – bökött a legnagyobb ligetre, mely az elhanyagolt szántó közepén terpeszkedett, jó száz méterre tőlük.

A rendőr sóhajtva elindult előre, Akil követte. Míg a fagyott göröngyökön caplattak, fontolgatta, hogy elárulja, megállt párszor ő maga is egy-egy kólára a kocsmában, innen ismeri a tulajt, de végül megtartotta magának az igazságot.

                                                              ***

– Hol tartottunk? – kérdezte maga elé meredve Bódor, az egykori postás.

– Az országnak nevezett földrajzi terület morális és politikai állapotának összefüggéseiről beszélgetünk – segített neki Etus készségesen, majd a legközelebbi székhez ment és belerogyott. – Bár attól tartok, kellő mennyiségű és milyenségű információ hiányában csak kapirgáljuk a felszínét annak a problémahalmaznak, mely elvitt minket oda, hogy a létünk kiüresedett, és életté válva, folyamatos válságok halmazához vezetett.

– A válság az emberi lét alapja, nincs összefüggésben a káprázat világával, amire gondolom az „élet” szóval utaltál – emelte fel figyelmeztetően vastag és rendkívül szűrös ujját Szojka. – Emberi lényünk és természetünk alapja, hogy válságról válságra haladva tökéletesítjük magunkat, légyen a válság egy korrupt politikus, elfogadhatatlan parlamentáris berendezkedés vagy egy vérben úszó forradalom. A válság lényege, hogy kikövezi az utunkat a…

– Ezt a hegeliánus okfejtést visszautasítom a bennem rejlő szabad akarat bázisán! – feszült ellen Bódor, és egészen közel lépett Szojkához. – Ha feltételezzük, hogy ezek a külsőleg gerjesztett válságfolyamatok előre ösztökélik az emberiséget, akkor el kell vetnünk a saját, önálló létezésünkbe és döntési autonómiánkba vetett hitünket egyaránt. Akkor már egyszerűbb, ha azt a nevetséges tézist tesszük gondolkodásunk epicentrumába, hogy ez egy isteni akarat által ránk rótt büntetéssorozat, melynek végső célja az a megváltástörténet, mely az ember útját az édenkert óta végigkíséri.

Etus eltűnődött a legutolsó állításon, majd megcsóválta fejét: – Szerintem mind a ketten tévúton jártok. A külső behatás feltételez egy emberen túli létezőt. De az ember létében az egész emberiség minden nyelvével, szokásaival és törvényeivel és egész történetével elfér – felállt, indulatosan Sztojkához lépett, felszegett állal bámult bele a szakállas arcba. – De még ennél is több, az ember létében az egész kozmosz is kényelmesen elfér.

– Cccc, nővérkém – ciccegett mögötte a postás –, ezzel talán azt akarod mondani, hogy az ember létében az egész teremtett világ elfér? De akkor máris a szubjektivizmus őrjítő csapdájába estél, amit pedig nem engedhetek, mert soha nem keveredsz ki belőle, te vén szipirtyó! – azzal megragadta Etus haját a tarkóján, és olyan erősen hátrarántotta a fejét, hogy egy nagy reccsenést hallottak, aztán a vénasszony levegőt kapkodva, előre tapogatódzva lépett párat, majd a sarokba zuhant.

– Basszus – hördült fel Adamko, aki eddig dermedten hallgatta a párbeszédet a pult szélénél. Hátrált, és elszörnyedve figyelte, ahogy a két férfi egymás felé fordul.

– Remélem, te nem esel bele ebbe a valóságtól elrugaszkodott, metafizikai spirál örvényébe – morogta Bódor a kamionosnak.

– Én pedig azt sejtem, hogy jómagad figyelmen kívül hagyod a teremtett világ spirituális magvát, a deus ex machinát, amikor ennyire tárgyiasítod a lét elemeit – válaszolt az, és kinyúlt egy üres borosüvegért, melyet Adamko még tegnapról felejtett a pulton.

– Nincs szükségünk ismeretlen mozgatóra, védelmező vagy büntető beavatkozóra ahhoz, hogy meghozhassuk a saját valóságunk által diktált szükségszerű törvényeket és cselekedeteket – fröcsögte a postás immár paprikavörösen.

– Meg kellene nézni Etust – figyelmeztette őket Adamko, ám a másik kettő meg se hallotta.

– Nekem nem korlát az isteni igazság, mely bennem van, míg felettem, csak a kocsma üres padlása, ahol a te materialista szörnygondolatod lapul – jelentette ki higgadtan a kamionos, majd egyetlen köríves mozdulattal széttörte a postás fején az üveget.

– Ó, ne – ugrott még hátrább Adamko, egészen a falig, és szája elé kapta kezét.

Bódor térdre zuhant, egyik kezét vérző, szétnyílt koponyájára tapasztotta, míg a másikkal kutatva, tapogatózva ráakadt az üveg letört nyakára, melynek vége éles szilánkba futott ki.

– A transzparens teremtés ura megengedi, hogy vele együtt, kéz a kézben irányítsuk tetteinket, lerázva a determinizmus lutheri láncait – guggolt le hozzá Szojka. – Inkább hiszek ebben az időn túli szövetségben, mint a te üres…

A postás ekkor lendületet vett, és előre döfött, bele, a kamionos torkába. A férfi hátraesett, köhögve nyakához kapott, de vérzést persze nem tudta elállítani.

– Úristen! – Adamko lépett feléjük egyet, ám ennél többet nem tett, bénán és tehetetlenül nézte, ahogy Bódor összecsuklik, és valamit írogat a padlóra a fejéből kifolyt vérrel, bámulta, ahogy Szojka feláll, tántorog, a nyakát markolássza, majd térde beleütközik egy székbe, és átesik rajta, hogy aztán ott is maradjon.

– Mi a franc volt ez? – nyögte ekkor a kocsmáros, és megrázta fejét, mint aki mély álomból ébred. Aztán nagyon lassan megfordult, és a pultra nézett, az üvegre, amit az Emberke hozott.

                                                               ***

– Régóta nyomozó? – kérdezte a rendőr, miközben átkeltek a szántóföldön.

– Régebb óta, mint gondolná – mosolygott Akil.

– Csak mert nem láttam még a környékünkön – folytatta a másik.

– Folyton úton vagyok – vont vállat Akil. – Mindig a különleges esetekhez küldenek.

– Értem – bólogatott buzgón a rendőr. – És nehéz ide bekerülni? Ehhez a különleges csapathoz?

– Hát – Akil elhallgatott, mint aki számol magában –, beletelt vagy ezer évembe.

– Na, látja ez a baj! – csattan fel a rendőr – Hogy ilyen nehéz előre jutni az állományban!

Közben elérték a liget szélét. Széles szálú, sárga fű közt gázoltak. A rendőr kipattintotta pisztolytáskáját.

– Arra nem lesz szükség – jegyzete meg Akil, miközben kikerült egy csipkebokrot.

– Az ördög nem alszik – válaszolt a másik feszülten. – Látta, mi volt odabenn.

– Az nem az ördög volt. Őt ismerem jól – bólogatott Akil, majd átbújt egy faág alatt, és egy kis köríves térre jutott, melyet kidőlt fa szelt ketté. A fa törzsén, pont középen, ott ült Adamko, kezében az üveg. A nyomozó látta egyből, jócskán hiányzik a tartalmából.

– Álljon fel azonnal, kezeket a fej fölé! – harsogta mellette a rendőr, miközben nehézkesen előcibálta pisztolyát.

– Mit akarsz, emberke? – dörmögte Adamko kásás hangon, és nem moccant.

– Tegye ezt el – kérte Akil a rendőrt halkan.

– Igen, tedd csak el, emberke. Mert velem szemben semmit nem ér – jegyezte meg a kocsmáros akadozó nyelvvel. – Én már isten vagyok.

Akil közelebb lépett hozzá, szárnyaival kitakarta előle a felhők közül előderengő napot, és megmutatta neki az igazi arcát. – Nem vagy isten – mondta azon a hangon, amit csak Adamko és a szél hallott. – Csak egy teremtménye. Aki már épp eleget ivott.

vége

 A végére persze ez is valamiféle ars poeticává érik, lásd még erről az előző bejegyzés elejét. Ugyanakkor egy álom- és meseszerű magyarázattal akartam kifuttatni e véget. A Birodalom még megérdemelne egy bővebb kifejtést, talán majd egy másik történetben. A gif Halloweenkor készült, az Erdőben. Meg kell jegyeznem, hogy igen nehéz hosszú ideig égő fáklyát készíteni.

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész

A küldött

Időn kívül

A hangok mind beljebb és beljebb csak csalogatták őket a rengetegbe, közben észre se vették, hogy mennyire megváltozik köröttük minden, csak mikor K. meggyújtotta ismét a fáklyát, és egy keresztútnál fülelve körbefordult, akkor figyelt fel rá, hogy ez már nem ugyanaz az erdő, amibe belevették magukat. A furcsa, tenyérnyi levelek sárgultan lógtak az ágak végén, és ahogy egy újabb gallyroppanást követve egy újabb ösvényre léptek, itt már a földet is elborította szőnyegük. – Fázom – súgta Mariann, és összébb húzta magán a nagy, vállára borított kendőt, de konokul ment előre, ezúttal ő húzva maga után a férfit. Talán észre se vette, amikor kisvártatva már bokáig gázoltak az avarban, de ez a segítségükre is volt, mert amikor K. megállította a nőt, hallották, hogy a távolban valaki neszez az avarban.

– Arra – mutatta az irányt a nő, majd ingerülten kirántotta magát a férfi szorításából, és a lámpát feje fölé emelve előre sietett. – Várjon! – kiáltott rá K., aki ámulva figyelte a különös alakzatokba csavarodó törzseket és ágakat köröttük. A bokrok mostanra teljesen eltűntek az útjukból, csak a mind vastagabb fák rengetegje kísérte útjukat elölről, hátulról és oldalról. – Van itt valami…– kezdte, de nem fejezte be, mert nem tudta volna pontosan megfogalmazni, mi olyan rémisztően ismerős ebben a helyben.

Kiértek egy kis tisztásra, melynek a közepén egy gondos kéz félresöpörte az avart. A tiszta földön ott feküdt a gyermek. Mariann odarohant hozzá, felkapta és magához szorította: – Megvagy, drágám – suttogta elfúló hangon. K. a nő válla felett látta a baba arcocskáját. A kék ruha, a fekete haj és a kerek, pufók orca stimmelt. Valami azonban furcsa volt a gyereken. Mariann is megérezhette, mert eltartotta magától, és hosszan bámult az arcába, de aztán bizonytalanul, tétován ismét magához szorította: – Hazamegyünk drágám, ígérem, hazaviszlek.

– Talán át kellene ezt gondolnunk – jegyezte meg torkát köszörülve K.

– Magának meg mi a baja? – fordult felé ingerülten a nő, védelmezően ölelve a gyereke. – Mit akar mondani?

– Semmit, csak... – K. körbefordult. – Nem furcsa, hogy csak így letette ide? – kérdezte a másiktól halkan. A nő nem felelt, csak nézett rá, majd határozott mozdulattal felemelte a lámpát és elindult. – Nem. Nem ez a furcsa – jegyezte még meg félig visszafordulva, de nem állt meg, nem várta be K.-t. A férfi szólni akart, mondani valami engesztelőt, ám ekkor a szeme sarkából ismét látta azt a mozgást, ami végigkísérte az egész délutánjukat, és meghallotta a halk kis nyiffanást, ami jöhetett volna egy kölyökkutyából is.

A hang irányába lépett, eltartva, előre nyújtva a fáklyát.

És ekkor a tisztás szélén, egy fatörzs mellől kilépett az apja. Halovány és fehér volt, mint egy kísértet, és a karjaiban kis csomagot tartott. Pár pillanatig nézték egymást, míg K. rá nem ébredt, hogy a férfi nem lehet az apja, csak nagyon hasonlít rá. Megpördült, és a nő lámpájának sárgáját kutatta a fák közt, de az már csak halovány visszfény volt. Mikor visszafordult, még látta, hogy az idegen elindul. K. a nyomába szegődött.

– Ki vagy te? – kérdezte tőle remegő hangon, de a másik nem válaszolt, meg se torpant, csak ment előre, olyan magabiztosan, mint aki lát a sötétben. Itt már dér borította a talajt, és nagyon hideg lett. A fák közt rózsaszín fény kélt, hajnal ragyogása, pedig K. tudta, és óráján ellenőrizte is, hogy még bőven benne járnak az éjszakában. – Mi van nálad? – kérdezte a másiktól, de az csak ment, fel egy kis dombra, melynek tetején sötét fából ácsolt házikó tűnt eléjük a reggeli derengésben. Elkezdett szállingózni a hó, és a fejük felett nagy suhogással elszállt a holló, egyenesen a kunyhó ajtajáig, ahol megrázta magát, mire egy öregasszony fekete ruhás alakjává változott. A férfi egyenesen a vénasszonyhoz ment, és átadta neki az ölében tartott dolgot, majd mindketten bementek a házba. Az ajtót nyitva hagyták.

K.megtorpant a küszöbön. A kiáramló gyógynövényillat, zöldségleves párája és furcsa ásványi anyagok szaga ismét olyan ismerősnek tűnt számára, hogy beleremegett.

– Gyere csak beljebb – hallatszott bentről az öregasszony türelmetlen hangja. – Kihűtöd a házat.

A férfi pár másodpercig tétovázott, mert érezte, az, amit odabent talál, sorsfordító lesz számára, de végül előre lépett, és bement. Hisz nem tehetett mást.

A kunyhó belülről sokkal tágasabbnak tűnt. Oldalt lócák, egy búbos kemence, asztalok, székek sorakoztak, a mennyezetről szárított gyógynövények csokrai lógtak, a falon mindenféle üvegekben porok és párlatok csillogtak. A helyiség közepén egy bölcső volt, az öregasszony abba fektette a gyermeket.

– Ő nem a magáé – jegyezte meg vádlón K., és előre lépett.

– Most már igen, fiam – fordult felé az nő, és hangja rezgésébe, mely egyszerre volt lágy és erőszakos, K. beleremegett. – Most már az enyém. Elcseréltem.

– Mi volt az, amit odaadtak Mariannak? – kérdezte K. vádlón, még egyet lépve. Az öregasszony felkapta fejét, majd a férfihoz sietett. Hosszú, ráncos arcából kiállt horgas orra. Bozontos, sűrű szemöldökét összevonva vizsgálgatta K. arcát, majd még közelebb lépve, felnyúlt, és durva, karmos ujjaival végigsimította férfi fejét, aki megfeszítette magát, hogy ne kapja el arcát az érintés alól.

– Az én gyermekem volt. Akit majd az a nő felnevel, és kiküld a világba, ahogy tette veled is az anyád – mondta ki a vénség, és K. tudta, hogy igaz. A holtsápadt férfira pillantott, aki még mindig a bölcső mellett állt, és üres tekintettel bámulta az izgő-mozgó gyermeket. Az öregasszony követte K. tekintetét és bólintott: – Igen, ő a mostohatestvéred. Anyád igazi fia, akit egész életében keresett és várt. – A vénasszony az egyik fal melletti asztalhoz lépett, melyen egy gőzölgő üst állt, mert belőle egy csorba csészébe, majd a csészét kezei közé szította, úgy melengette a tenyerét. – Nincs itt hideg? – kérdezte halkan és fáradtan, majd vállat vont és így folytatta: – Az anya egész végig sejteni fogja, hogy valami nincs rendben, de felneveli őt, megteszi, amit meg lehet. Van, amikor kevesebbet tesz, mint a te esetedben, mert van, hogy a gyanú váddá érik. Sajnálom, fiam. Bárcsak segíthettem volna. – felemelte girbe-görbe ujját, mintegy emlékeztetve önmagát: – Bár elég nagy segítség volt számodra, hogy az én gyerekem vagy, egy bűbájos, egy igazi fenomén, aki előtt nem volt akadály. Jól sejtem, ugye?

K. kiszakította magát a dermedt révületéből, és a bölcsőhöz lépett: – Vissza kell adni őt az anyjának – mondta avagy inkább kérte félig a mozdulatlan férfinak, félig az öregasszonynak címezve szavat.

– Azt nem lehet – csóválta fejét a vénasszony. Ő is odament hármójukhoz, majd kézen fogta K. féltestvérét, és az egyik fal melletti priccshez vezette. A férfi engedelmesen leült, aztán lefeküdt az ágyra, lágyan, mint egy éjszaki álomba szenderülő gyerek. Az öregasszony kissé megemelte a fejét, és megitatta vele a bögre tartalmát. Közben fel-felnézett K.-ra, aki még mindig a bölcső felett állt. – Ha elviszed, akkor beláthatatlan következményei lesznek, fiam.

– Milyen következmények? – kérdezte K., és megfogta a bölcső szélét, mint aki nem akarja elengedni a lehetőséget, hogy megmentse Mariann lányát.

A fekvő közben lenyelte az utolsó kortyot, majd hátrahanyatlott, és lehunyta szemét. Az öregasszony gyengéden végigsimította arcát, aztán felegyenesedett. – Ő már túl öreg. Nem bírja, és a képzelete se a régi. A világnak szüksége van egy új álmodóra.

– Nem értem – rázta fejér K., és ellépet a bölcsőtől, az öregasszonyhoz ment, megállt felette, fenyegetően, kérdőn: – Miről beszél maga?

– Miért magázod az anyád? – kérdezte az szelíden, majd kitért K. útjából, és a szoba másik végben lévő székhez csoszogott, aztán lerogyott rá. – Lehetnél kedvesebb is velem.

– Ha valóban úgy van, ahogy mondja, akkor miért legyek kedves azzal, aki ellökött magától, és egy idegen gondjaira bízott? – morogta K., és lehajolt az alvó fölé. Sokáig vizsgálta arcát, hallgatta szuszogását. – Miért tette ezt? – egyenesedett fel, ismét az öregasszonyra nézve, ami úgy tűnt, elszundított, mert most riadtan összerezzent.

– Minden csere áldozattal jár. Ha elveszünk valamit, pótolni kell a hiányát – jelentette ki komoran a vénség. – Ez az erdő törvénye – bólogatott. – Elvettem anyád fiát – intett fejével az alvó irányába –, ezért odaadtam neki a sajátomat, téged.

– Hogy tudott maga megszülni egy gyereket? – hitetlenkedett K. miközben visszasietett a bölcsőhöz.

– Ó, fiam, ne a mostani alakom alapján ítélj meg – mosolygott rá az öregasszony kétértelműen. Ujjai az ölében egymásba gabalyodtak, akaszkodtak és harcoltak, miközben a szavakkal küszködve így folytatta: – Nem tudod, milyen nehéz volt odaadnom téged. Mennyire fájt elveszítenem egy ilyen tökéletes fiút, mint te. Persze mindig fáj, de a te esetedben éreztem, hogy túl nagy az ár. De azt is tudtam, hogy neked ott, odakinn – az apró, sárga üvegű ablak felé fordult – is jó dolgod lesz, boldogulni fogsz, mert megkaptad tőlem a képességet erre. Csak tudod, ahhoz, hogy legyen odakinn, hogy legyen Birodalom, szükségünk van valakire, aki ezt az egészet elképzeli és megálmodja.

K.megfordult és lenézett a fekvő férfira: – Azt akarja mondani, hogy maga, innen…–körbefordult és hitetlenkedve széttárta karját –….mit is csinál?

– Működtetem a Birodalmat, mely nem is létezik – adta meg a választ az öregasszony. – Évszázadokkal ezelőtt kezdődött, mikor az emberek elűztek a saját világomból. Loptam magamnak egy gyereket, mert csak embergyerek képes rá, a sajátom nem, és megteremtettem az álmaiban azt a világot, amit te ismersz. Ahol Corvin Mátyás egy birodalmat épített, ahol a gőz az úr, ahol a nemesség és a lovagiasság még érték, és ahol a háborúkat mindig a jók nyerik. Létrehoztam nektek egy világot, mely annyira de annyira más attól, amit odakint találnál – az öregasszony felállt, és a fiához botorkált, megfogta  a karját és a vállát, és lentről bámult az arcába, mint aki először látja: – De ehhez áldozatra van szükség. Ahhoz, hogy ez a rendezett és csodaszép világ működjön, kell egy álmodó, itt, az erdő közepén, akinek az energiái táplálják a világot, aki éltben tartja a dolgokat. – Az alvó férfi felé fordult: – Ő már kifáradt, látod, milyen sápadt. Egyre többet kóborol az erdőben, félek, hamarosan bele fog veszni a rengetegbe. Ezért kellett az új gyermek.

K. elhúzta magát anyja fogásából, és az ablakhoz ment. Odakint vastag, nagy pelyhekben hullt a hó, lassan belepte a tájat. Sokáig hallgatott, mielőtt megszólalt: – Még ha el is hinném mindezt, van itt még valami, amiről nem beszéltél, anyám – az utolsó szónál oldalra fordult, és élesen a nőre nézett, aki várakozóan, mosolyogva fogadta a pillantást. K. folytatta: – Szeretném tudni, ki az apám.

A vénasszony megfordult, és torkát köszörülve megindult, mire K. teste akaratlanul is megfeszült. – Sejtettem, hogy ezt fogod tőlem végül kérdezni. Már akkor tudtam, mikor először megláttalak a tisztáson. Ezért üzentem apádnak, hogy jöjjön ide. Azt hiszem, már meg is érkezett – mondta K. anyja, és átcsoszogott a helyiségen, majd egy pillanatra megtorpant, mielőtt kinyitotta a kunyhó ajtaját. – Kérlek, ne ijedj meg tőle.

Úgy tűnt, választ vár, vagy elbizonytalanodik, és nem fogja lenyomni a kilincset, de végül megtette, és akkor bejött közéjük az Erdő.

Epilógus

Évszázadokkal később már senki nem tudta, miért nevezték el azt a helyet az Özvegy mezejének. Senki nem emlékezett rá, hogy korábban Tavasnak hívták, azelőtt pedig Szomorú legelőnek.

Az Özvegy először csak tétován, a betolakodó bizonytalanságával járt ki oda, leült az egyik fa alá, és nézte a napon játszó lányát, összehúzott, gyanakvó pillantással figyelte minden mozdulatát. A nő és a gyermek fent lakott a régi erdészházban, és hetekig nem mentek le a faluba, hónapokig nem jártak a városban. Idővel minden mulatságuk az lett, hogy délutánonként lementek a Tavasba, és az özvegy engedte a gyereket játszani, futkározni, engedte, hogy elkóboroljon, a környező fák törzsei mögé bújjon, vagy fészkeket keressen a bokrok alján. Ilyenkor szemét félig lehunyva szendergett az árnyékban, és a falusiak, ha arra jártak, láthatták, hogy teste néha megfeszül a várakozástól, attól a reménytől, hogy hirtelen történik valami, hogy a gyermekkel valami fontos és furcsa dolog esik majd meg odakinn, az erdő szélén.

Mesélték később, hogy elvétve járt hozzájuk egy elegáns úr. Bérelt gőzkocsin jött, és soha nem maradt estére, tehát nem lehetett az özvegy szeretője. Igaz is, barátokként sétáltak kart karba öltve az erdei ösvényeken, bár a barátságnak némiképp ellent mondott, hogy az asszony sokszor hisztérikusan magyarázott, míg a másik halk szóval igyekezett csillapítani őt. A kislány ilyenkor ott totyogott, később sétált, még később futott a nyomukban vagy mellettük. Ahogy a férfi halántéka mind őszebb lett, az özvegy arca  pedig a ráncoktól egyre inkább csalódott maszkká vált, úgy nőtt a lány szépsége és vidámsága. A falusiak elbűvölőnek tartották, még úgy is, hogy csak elvétve és véletlenül találkoztak vele.

Aztán egy szép napon a lány eltűnt a házból, és a férfi se jött többet látogatóba. Senki nem tudta, mi történt azon a délutánon. Egy favágó – nem túl szavahihető személy – később azt mesélte a kocsmában, hogy veszekedés, sőt sikoltozás hangja szűrődött ki az erdészházból. Mások látták a férfit és a már kamasz lányt távozni egy autóban, a lány haja lobogott a szélben, és mosolytalanul bámult maga elé. Többet nem tért vissza a környékre.

A falusiak nem tudhatták, hogy a férfi magával vitte a lányt az indiai kiküldetésbe, ahova cége vezényelte őt. A kereskedelmi központ vezetőjeként bejáratos lett a radzsok palotáiba, ahol tucatnyi szívet megbolondított a lány mind káprázatosabb szépsége, ami akkor már nem is annyira csak a külsejéből, hanem inkább titokzatos személyiségének ragyogásából fakadt. Egy kormányzó fia sokáig és hevesen udvarolt neki, de végül, ahogy az összes több próbálkozó, a francia diplomata, az angol házitanító, a német kereskedőház titkára, ő is kosarat kapott. Az évek múltán a férfi és a lány mindinkább egy, megbonthatatlan és szűzi párt alkotott.

Akkor veszett nyomuk, amikor a második nagy Háború előestjén Kína lerohanta a tartományt, hol palotájuk épült. A helyiek azt mesélték a későbbi vizsgálat során a Birodalom nyomozóinak, hogy a katonák elől e kettős a dzsungelbe menekült, és a fák elnyelték őket.

A faluban minderről senki nem kapott hírt. Az özvegy immár egyedül járt ki a Tavasba, továbbra is leült egy fa árnyékba, és félig lehunyt szempillái alól figyelte a fák közét, a bokrok alját. Várt valamire, amiről talán maga sem tudta mit hozhat. Öt vagy hat év telt el így, annyi idő, amennyi alatt a keserűség és a hiábavalóság csordultig töltötte őt. Gombászni induló házaspár találta meg a Tavas egyik szélső fáján himbálódzó testét. Akkor már másfél napja lóghatott a kötélen. A falusi temető szélére, félig a kerítés mellé hantolták el, mert mint minden öngyilkos esetében, a babonás falusaik féltek tőle is, hogy visszatér. Sajnos így is történt. Hajnalokon, vagy a szürkületben árnya, alakja megjelent a Tavasban. Látták a fa mellett álldogálni, hol korábban annyit ült vagy feküdt pokrócán, abban a várakozó tartásban, mely olyannyira jellemző volt rá. Látták a patak partján guggolni, a vízbe bámuló, rettentő alakja menekülésre késztette a vétlen szemtanút. És többen érezték, hogy a Tavas környéki erdőbe térve figyeli őket egy fa mögül, egy bokor takarásából, mivel tekintete szinte perzselte tarkójukat.

Nincs mit csodálkozni mindezek tükrében azon, hogy ezek a babonás falusiak idővel átnevezték a Tavast az Özvegy mezejének.

vége

A főiskolán voltak nagy korszakaim. Volt a Bodor Ádám-féle időszakom, ahol a Sinistra világába képzeltem magam, aztán a középkor kollokvium előtt, mikor rongyosra hallgattam a Carmina buránát, középkori hangulatban voltam egy télen át - jó háttér volt hozzá a Vár -, aztán ott volt az egzisztencialista időszak, mikor a Kierkegaard és Nietzsche és Hamvas szemináriumokra jártam a hegyre, és hazafelé megfogadtam magamban, engem soha nem fog érdekelni a pénz és az anyagi világ (nem így lett). Akárhogy is, nosztalgiával gondolok vissza erre az időszakra, ez volt a legéteribb része az életemnek. Akkoriban készültek ezek a képek is, a szünetekben, télen, nyáron, kora tavasszal, mikor a szüleimnél korán reggel kimentem az erdőbe, és elkezdtem a fákat fényképezni.

Ez a harmadik része ennek és ennek a történetfolyamnak. 

A küldött

3. nap

Éjfél lett, mire rádöbbentek, hogy eltévedtek. A férfi lámpájának fényénél az ösvények hol elfogytak, hol átrendeződtek, máskor pedig vadcsapássá silányultak. Ekkor már csak vissza akartak találni ahhoz a szélesebb szekérúthoz, melyről letértek, mert a nő arra még emlékezett, hogy itt vette be magát annak idején a fák közé, innen haladt egyenesen, toronyiránt a hegygerinc felé, melyet persze nem leltek sötétedésig. De visszafelé már nehezebben ment a dolog, a lámpa sárga fényénél a fák összezárultak előttük, máskor áthatolhatatlan kökényrengeteg tolakodott az útjukba. Aztán egyszer csak, egy tisztáson ráleltek az oltárra.

Egy kőhalom volt, térdmagasságú, a tetején korhadt ággal megtámasztva fénykép csillogott a lámpafényben. K. meggyújtotta az egyik kénfáklyát, azzal ment közelebb, míg Mariann egy fa tövében tisztába tette Annát.

– Az apám képe – kiáltott hátra a férfi. – Ugyanaz, amit maga is látott.

– Hogy kerül ez ide? – kérdezte a nő, fel se pillantva munkájából. A baba aludt, jóízűen, békésen.

– Gondolom, anyám hozta ide. És körötte…– K. megpiszkált valamit a lábával – ételmaradék. Kenyér és alma. Talán sajt. Megrohadva.

Mariann felnyalábolta a babát, vállára vette a kendővel majd a lámpát is felragadva csatlakozott K.-hoz. A kőkupac körül elszórt penészes, megbarnult ételdarabok látványától akaratlanul is eszébe jutott, hogy éhes.

– Olyan, mint valami áldozati ajándék – motyogta. – Miért hurcolta ide ezt?

K. körbefordult, magasra emelve a halkan sercegő fáklyát. Az erdő némán és kíváncsian bámult vissza rá. – Valakinek hozta. Annak, aki figyel minket.

Egymásra néztek, a nő bólintott.

Már akkor megérezték, mikor az alkony körbefonta őket, és miközben hiába keresték azt a bizonyos hegygerincet, mind erősebb lett bennük a sejtelem, hogy valaki les rájuk a fák közül. Nem látták meg egy pillanatra se az illetőt, de szemük sarkából az árnya minduntalan észlelhető volt. Néha egy gally roppant a távolban, máskor egyszerűen csak a tarkójukat perzselte a pillantása. – Követnek – mondta Mariann egy idő után a férfinak, akkor, mikor másodszor tartottak pihenőt. Egy ritkás domboldalon ültek le, szemközt velük, a hegy karéja mögött a nap visszfénye vészesen fogyatkozott. K. a lentebbi fenyők seregét fürkészte, bólintott: – De észrevétlenül. Bárki is az, olyan, mint egy szellem.

– Néha látni vélem – zárta le a nő a beszélgetés, majd mutatta az irányt. – Talán arra menjünk – mire továbbindultak. Persze nem találták arra se a helyet, ahol annak idején megpillantotta K. apját, csak újabb emelkedők, tisztások, bokrok és fák sorakoztak eléjük. Mikor besötétedett, elhatározták felfüggesztik a kutatást, és visszamennek K. házához. Nem gondolták, hogy ez lesz a nehezebb feladat.

– Esküdni mernék, hogy erre jöttünk, még sincs meg az a keresztút, amit láttunk – morogta K. csalódottan, egy ösvény közepén megtorpanva.

– Nem szabadott volna megvárni az éjszakát – sóhajtott Mariann. K. megfordult: – Vigyem a kicsit? – ajánlkozott.

A nő csak a fejét rázta: – Boldogulok. A faluban hagytam volna, de az asszony, aki vigyázni szokott rá, megbetegedett. Egy tüske ment a talpába, és befeketedett tőle az egész lába.

Nekivágtak ismét, és aztán kanyarogtak hajlongtak, kitértek, sétáltak, meg-megiramodtak, mígnem az órája éjfélt nem mutatott, és meg nem találták a kis oltárt.

– Pihennünk kellene – lépett most hátrébb a férfi. A fáklya remegő fényében úgy tűnt, a fényképen apja gúnyosan grimaszol. – Letáborozni valahol. Megvárni a hajnalt, a fényt. Akkor könnyebben hazatalálunk. A zsákomban van pokróc.

Mariann még mindig a lába előtti ételmaradékot leste: – Itt is a maradhatnánk. Van még kenyerünk, tegyük ki neki egy darabot. Hátha idejön érte. Hisz úgyis itt van valahol – fordult a férfi felé. K. körbesétált a fáklyával, magasan a feje fölé tartva a lángot. A tisztás jó tíz méter átmérőjű lehetett, enyhén lejtett. A felső végben egy nagy tölgyfa gyökerei kunkorodtak el a földől. – Rendben – mondta végül, és a fa felé indult: – Itt jó lesz.

Bevackolódtak a karvastagságú gyökerek közé, Mariann megszoptatta Annát, majd egy kis bölcsőszerű mélyedésbe fektette. Közben K. egy kenyérdarabkát és egy sajtdarabot helyezett a kép mellé. A nő a másik kenyeret megfelezte, majd a saját részét majszolni kezdte. A férfi visszatért hozzá, és a földbe nyomva gondosan eloltotta a fáklyát. Felemelte a lámpát: – Látnunk kell őt, ha jön – mondta, és a sárga fényt a kőhalomhoz vitte, leállította a tövébe. Végül visszament a nőhöz, és leült mellé.

– Van még egy kis kenyér. És takarózzon be maga is – lebbentette meg a pokrócot Mariann. K. közelebb húzódott, és valamennyit magára borított a szövetből. – Egye csak meg – hárította el a felé nyújtott kenyérdarabot. Felnézett a csillagtalan égbe. Fejük felett nagy félhold függött, ami bevilágított a fák közeibe is. Hideg harmat szitált arcába, megcsillant Mariann szempilláin, ahogy felé fordult: – Nem kellett volna magát belerángatnom be az egészbe – vallotta be neki K..

– Remélem, ezek után kapok árkedvezményt – mosolyodott el a nő.

– Lakhat a házban. Nem kel megvennie. Valami jelképes összeget fizet, és…– K. nem fejezte be, mert egy ág reccsent jobbra tőlük. Mindketten megfeszültek a pokróc alatt, és lélegzetvisszafojtva várták a folytatást, hogy aztán zihálva kiengedjék a levegőt, mikor egy őz sötét tömege kocogott át a tisztáson.

– Elfogadom az ajánlatot – folytatta a nő, és hangjából a férfi kiérezte, hogy mosolyog. – Nagyon kedves öntől. És pont azon tűnődtem, hogy van magában valami földöntúli kedvesség, ami miatt most egyáltalán itt vagyok. Éjszaka, egy lámpa, egy kulacs víz és egy kísértetnek felajánlott kenyérvég társaságban, az egy éves lányommal az erdő közepén. Nem tudom megfogalmazni miért, de maga feltétlen bizalmat kelt az emberben. Nem mondták még magának?

K. felsóhajtott: – De. Észleltem már mindenféle helyzetben. Az emberek bíznak bennem. Kedvelnek. Hallgatnak rám. Megosztanak velem titkokat.

– Várja önt valaki a fővárosban? – kérdezte tőle hirtelen Marianna.

– Mondhatjuk, bár talán én nem várom annyira a viszontlátást – K. kinyúlt ujjaival, kaparászva egy darab fakérget kerített, azt kezdte rágni. – Ő csak a felszínre kíváncsi belőlem.

A nő hallgatott egy sort, majd arrébb fészkelődött: – Jöjjön közelebb, egyre hidegebb van. Még megfázik.

– Látja, ez érdekes – motyogta K., miközben engedelmeskedett, míg oldalában meg nem érzete a másik testéből sugárzó meleget. – Soha életemben nem volt beteg. De még náthám se volt, úgy képzelje el. Orvosnál még szinte nem is jártam, és a fogaimnak se…

Hirtelen szárnysuhogás kélt felettük, mire a férfiban benn akadt a szó, mert szinte az arcán érezte a tollak keltette levegőcsapásokat és ez, ez az érzés és ez a hang együtt felébresztett benne valami régi, nagyon fontos emléket, mely csak körvonalaiban volt meg elméje peremén, mert nem tudta megragadni, hogy pontosítsa, hol és mikor érzett már ehhez hasonlót. A következő pillanatban a zúgás elhaladt felettük, és a kis kőhalomra egy hatalmas holló ereszkedett le.

– Nahát, a királyi címerállata – súgta Mariann K. fülébe. – Nagyon ritka a környékünkön. Állítólag a háborúban az Ellenség, mikor itt, a hegyek közt vonult vissza, dühében irtotta, ahol érte.

Az állat teste legalább kétszerese volt egy normál hollóénak. Okos, csillogó szemével lefelé nézett, az ételre, miközben körbefordult a kövön, majd leröppent a földre, és csipegetni kezdte a kenyeret.

– Megeszi a csalétket! – tápászkodott fel Mariann, és mielőtt K. szólhatott volna, felkapta a kialudt fáklyát, és azzal rontott a madárra.

– Talán azért, mert…– kezdte volna a férfi, de ekkor elhallgatott, mert a holló nem ijedt meg a hadonászó lánytól, hanem felröppenve az arcába robbant. K. felpattant, és odarohant, ám addigra a madár már nagy szárnycsattogás közepette felemelkedett. Mariann arcán, az álla felett vékony vágás vérzett. K. előkapta monogramos zsebkendőjét, azt szorította rá: – Micsoda butaság volt! – mondta neki. – Nem szabad ingerelni a hollókat.

– Ez nem madár volt – súgta a nő körbefordulva, majd reszketve hozzábújt, amitől K. is megérezte, hogy hirtelen lehűlt körülöttük a levegő. Így maradtak, dermedten, vacogva egy pillanatra, vagy ki tudja meddig, aztán Mariann felkapta fejét: – Hallja? – nyögte, és kiszakítva magát a férfi öleléséből, visszarohant a fához. K. hallott valamit, ami leginkább egy éjszaki állatka nyüszítésének tűnt számára. Rosszat sejtve felkapta a lámpát, és Mariann után ment, aki ekkor már kiabált: – Elvitte! Elvitte!

K. először nem is értette, mire gondol, csak mikor odaért a gyökerek kusza, bölcsőt formázó fonatához, ahol a nő vak ember módjára tapogatta a csupasz földet, fogta fel, mi történt. A gyerek eltűnt. K. megragadta a nő vállát, talpra rángatta: – Merről hallotta a hangját?

Mariann kábán nézett rá, szája remegett, és úgy tűnt, nem is érti, hol van. A vér ismét folyni kezdett sebéből, mikor nyitotta száját: – Talán onnan – rebegte, és mutatta a sötétséget. K. megfogta a kezét, és húzni kezdte maga után: – Akkor jöjjön, nincs vesztenivaló időnk. Még nem járhat messze.

Így aztán ismét bevetették magukat a sötét erdőbe, nem is sejtve, hogy a holló egy ágról figyeli őket.

folyt köv.

Ez a második része az előző bejegyzésben indult kísértettörténetnek.

A küldött

2. nap

A monitor hosszan és kitartóan csengett, megvárta, míg K. felébred anyja ágyában, felkapja a készülék fa dobozát, átbotorkál vele a széthányt holmik, a félretolt bútorok sikeres bombatámadást imitáló halmai közt, és a napvilágnál bekapcsolja az apró képernyőt. Hajnóczy Katalin, a barátnője mérges arca jelent meg rajta. – Nem hívtál tegnap! – kezdte durcásan. – Pedig megígérted, hívsz, ha megérkezel. 

K. megvakarta borostás állát, aztán körbefordult a feldúlt étkezőhelyiség közepén: – Volt egy kis dolgom az éjjel – morogta. Katalin, aki nemcsak egy dúsgazdag család egyetlen leszármazottja, hanem keresett divatmodell és udvarhölgy is volt, nem szokta meg az ilyen lusta kifogásokat: – De attól még hívhattál volna, drágám. Tudhatnád már, engem nem szoktak ilyen szimpla módon ignorálni.

– Tudom – sóhajtott beletörődően a férfi. – Sajnálom, ígérem, minden nap hívlak, amíg itt leszek. Kétszer is.

– Olyan sokáig maradsz? – méltatlankodott a lány, majd kortyolt teájából, melyet egy elegáns szalóki csészéből ivott, mereven eltartva a porcelánt alabástromfehér, vékony ujjaival. – Azt mondtad, csak aláírod az adásvételi papírokat, és jössz vissza.

– Elállt a vevő – masszírozta meg homlokát K., és körbefordult, ruháját keresve.

– Holnap este bál lesz, a királyné tiszteltére, talán ő is megjelenik. Egyszerűen ott kell lennünk – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Katalin. – Biztos vagyok benne, hogy imádna téged. Téged egyszerűen mindenki imád. Nem tudom, hogy csinálod, mi a titkod. Mindegy is – legyintett. – Ha téged imád, engem is kedvelni fog.

– Meglátom, mit tehetek. Van egy másik vevőjelölt – nyugtatta őt K., miközben öltönynadrágját cibálta magára.

– Intézkedj drágám, intézkedj! Most mennem kell, apám hívat – letette a csészét, csókot dobott ujjaival, majd bontotta a vonalat. K. a fekete képernyőre meredt, miközben lassú, megfontolt mozdulatokkal tűrte be atlétáját a nadrágba, és azon tűnődött, mit akarnak ők ketten egymástól, mi az, ami miatt már több mint egy éve egymást bolondítják. Eltekintve attól, hogy a lány gyönyörű volt és érdekesen önző, K. nem talált okot saját vonzalmára, amely lehet, csupán illúzió volt. Visszament a ruhák, bőröndök, könyvek, vázák, tányérok halmai közt anyja hálószobájába, és megállt az ablaknál.

Tegnap itt, ebben a helyiségben kezdte a keresését. Elhúzta az ágyat, a komódot a faltól, leszedte az erdei jelenteket ábrázoló képeket – de nem talált semmit. Éjfélkor feküdt le, addigra a fáradtság és kudarc már annyira letörte, hogy csak tétován babrált anyja levendulaillatú pulóverei közt. A szülői ágy nyikorgott, mikor fordult rajta, de nem ettől riadt fel, hanem egy furcsa álom ösztökélte ébredésre.

Álmában látta a sötét házat kívülről, csak a holdvilág ragyogta be a környéket. Lassan közelített anyja hálószobájának ablakához, majd az üveghez simulva hosszan bámulta az ágyon alvó önmagát. Aztán hátralépett egyet, és az üveg tükröződéséből apja pillantott vissza rá. Erre riadt fel.

K. kisietett a házból, csak úgy, mezítláb, nem törődve a hideg harmattal és a hullott gallyakkal. Óvatosan az ablakhoz közelített, a földet fürkészve, majd amikor megtalálta, amit keresett, felhorkantott és lehajolt. Egy lábnyom volt a puha földben, pont a fal előtt, az ablak előtt, ahonnan álmában figyelte önmagát.

– Alvajáró lennék? – kérdezte tompán önmagától.

– Elvesztett valamit? – a hangra K. ijedten fordult hátra. Fiatal nő állt mögötte, fekete hajú, sudár anya. Hátán egy zsákszerű pólyában egy év körüli gyereke figyelte K.-t okos, fekete, csillogó szemekkel.

– Elnézést, ha megijesztettem – a nő közelebb lépett, kezet nyújtott: – Mariann vagyok, Morva Mariann. A faluból. Ő itt – fejével a gyermek felé intett –, a lányom, Anna.

K. elfogadta a felé nyújtott kezet. A nőnek határozott szorítása volt. Arca inkább érdekesnek tűnt, mintsem szépnek, de volt rajta egy különös, fájdalmas vonás, valahol a homlok és a szem tájékán elrejtve, mely miatt K.-ba belesajdult az érzés, hogy milyen jó volna ezt az asszonyt megvédeni.

– Meg fog fázni, idefent, mifelénk hűvös a reggel – figyelmeztette a nő K.-t, majd magyarázón hozzátette: – A jegyző mondta, hogy ma jöjjek fel önhöz. Megnézném a házat – mire K. észbe kapott, bólintott, és mutatta az utat: – Erre tessék.

A folyosó elején rögtön meg is állt, majd megfordult: – Ö, nos, van egy kis rendetlenség odabenn – magyarázta elvörösödve. – Kerestem valamit az éjjel.

– Nem zavar – vont vállat Mariann, és elsiklott K. mellett. – Elrejtett pénz? Ékszerek?

– Nem – rázta fejét K., és követte őt a napfényes étkezőbe. – Kér egy teát?

– Igen, köszönöm – a nő behunyt szemmel körbefordult, mint aki a hely hangulatát akarja átérezni.

– A gyermeknek valamit? – kérdezte K. a mosogatóhoz sietve.

– Azt hiszem, ihat majd a teámból. Ne főzze erősre. Bár gondolom maga ért hozzá. A jegyző részletesen beszámolt önről – magyarázta a nő, és K. gyerekkori szobájának ajtajához sétált, benézett.

– Az volt a gyerekszoba – mondta neki K. magyarázólag.

– Nem úgy néz ki.

Mariann most anyja hálószobáját vette célba: – Mit keresett odakinn?

– Egy rossz álom nyomait – K. meggyújtotta a kénégőt a tűztérben.

– És mit keresett idebenn? – a nő széles mozdulattal körbemutatott a padlón egymásra hányt dolgok közt.

– A gyerekkoromat – K. összefonta két karját mellkasán, és a pultnak dőlve várt, ahogy Mariann is, kitartóan nézve őt, mire a férfi feladta: – Meg akartam érteni, miért nem szeretett az anyám.

Mariann mélyet sóhajtott, majd az asztalhoz ment, kihúzta az egyik széket és rároskadt, aztán várakozóan K.-ra pillantott ismét, aki megadóan folytatta: – Elküldött innen még kiskoromban. Később sem látott szívesen. Soha. Mindig rideg volt velem. Az ünnepek nálunk nem jelentettek semmit. Születésnapomra üdvözlőlapot kaptam tőle. Soha nem monitorozott nekem, mindig én hívtam őt. És olyankor is, többnyire én beszéltem. Egyszóval nem szeretett, sőt, néha úgy éreztem, viszolyog tőlem. És nem tudom miért. Volt, hogy rákérdeztem, de kitért a válasz elől. – Elfordult, kihúzta találomra az egyik fiókot, és talált is egy kiskanalat. Rekedten folytatta: – Talán az apám miatt volt ilyen. Akkor halt meg, mikor kisgyerek voltam, talán erre emlékeztettem, a hiányára. Tudja, erdész volt. Kiment egy nap az erdőbe, és nem jött vissza. Két hét múlva találták meg gombaszedők. Hivatalosan szívinfarktust kapott. De mondtak olyat is, mások, mert anyám nem beszélt erről, hogy a rettegéstől halt meg. Látott valamit, amitől megőszült, és megállt a szíve. Így, őszen és a félelemmel az arcán találtak meg. És talán az anyám engem hibáztatott élete végéig ezért. De ez csak sejtés, és azt gondoltam, találok valamit, egy naplót, levelet, bármit, ami magyarázatot ad arra, miért viselkedett ilyen ridegen velem.

A teáskanna sípolni kezdett a gőzlapon, mire K. lekapcsolta a ként. Csésze volt a pulton, egy fémtégelybe pedig talált teát. Beleszagolt, elfintorodott, majd kanalazott belőle a csészébe.

– Át tudom érezni az anyja fájdalmát – hallotta maga mögül. – Jómagam is nemrég vesztettem el a férjem, ugyancsak az erdő miatt. Rádőlt egy fa.

– Részvétem – motyogta K. a tealeveleket kavargatva.

– Tudja, az értelmetlen halál megváltoztatja az embert – mondta Mariann csendesen. A baba nyöszörögni kezdett a hátán, mire kioldotta a kendőt, és az ölébe vette. – A férjem fával foglalkozott, az okozta a vesztét is. Favágó volt. Ez a fa pedig egyszerűen csak rádőlt. Nem vágta, csak elsétált alatta, és egy egészséges fa, amin semmi jele nem volt korhadásnak – láttam én is –, egyszerűn csak rádőlt.

– Furcsa – K. újból a fiókokba kotort, míg egy szűrőre nem akadt. Óvatosan, lassan csorgatva átszűrte a teát egy másik csészébe, majd odafordult a nőhöz: – Cukrot? Tejjel sajnos nem szolgálhatok.

Mariann a fejét rázta: – Nem, köszönöm.

K. leült a vele szemközt lévő fotelbe, közben félretolt egy könyvhalmot, mire egy kép lecsúszott a tetejéről, egészen a nő lábáig, aki felvette, megfordította, majd megdermedt. – Ki ez a férfi? – kérdezte döbbenten. K. a képre nézett, a szőkésbarna, ovális arcú, bizakodó tekintetű fiatalemberre, majd bólintott: – Ő volt az apám.

– Én láttam őt – jelentette ki a nő, mire K.-nak összeszorult a gyomra, mert tudta, hogy a nő igazat mond, és érezte azt is, hogy itt van, megérkezett, eljött az, ami talán magyarázat lehet számára is.

– Az nem lehet. Mikor? – kérdezte elhaló hangon, kerülve a baba gyanakvó pillantását.

– Idén tavasszal – nézte merengve Mariann a képet. – Amikor a férjem eltűnt. Egyedül volt ugyanis, mikor az a fa agyonütötte. Elkezdtük keresni. Napokig kerestük odakinn – mutatott a falon túlra. – Egy délután sötétedésig maradtam, elszakadtam a többiektől. Nem érdekelt az se, hogy Anna otthon vár, csak mentem, át a bozótoson, keresztül árkon-bokron. A férjemet akartam. Alkonyodott, mikor egy hegygerincre értem. És akkor, egy fa mögül, teljesen váratlan módon kilépett ez a férfi – letette a képet az asztalra, majd megsimogatta az izgő-mozgó gyermeke fejét. – Ő volt az, biztos vagyok benne. Fehér volt. Sápadt, mint egy kísértet, és az arca ijedt volt, mint aki fél valamitől. – Mariann elgondolkodott, aztán így folytatta: – Megindultam felé, szóltam neki, mire ő hátrált, majd eltűnt a fák és a bokrok közt. – Kis szünet után még hozzátette: – Magam sem tudom, miért, de nem beszéltem róla senkinek. Egészen mostanáig.

– Biztos benne, hogy az apám volt? – kérdezte K. felindultan.

A nő ránézett, fontolgatta, mi lenne a jobb válasz, majd bólintott. – Igen, biztos.K. felállt a fotelből, és nyugtalanul, mint akinek valami fontos dolog most jutott eszébe, fel-alá kezdett járkálni. – Ez nem lehet. Huszonöt éve, hogy meghalt.

– Talán a kísértete volt – jegyezte meg halkan Mariann, majd kortyolt a teájából. – Sok mindent beszélnek erről az erdőről.

– Nem hiszek az ilyesmiben – csóválta fejét K., majd megtorpant. – Emlékszik még a helyre? Ahol látta őt.

Mariann bólintott: – Igen.

– Akkor vigyen el oda – kérte K. – Ma délután. Alkonyatkor. Ugyanabban az órában, mint amikor látta.

Mariann látta rajta a kétségbeesett vágyat, és talán megsajnálta őt, talán tetszett neki a fiatalember, azért válaszolta azt, ami végül megpecsételte a sorsukat: – Rendben.

folyt. köv.