Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2018. június 20. 08:21 - Valmont

Mi lett belőlünk

img_0307.jpg

Megvan az, amikor kidobóztok tornaórán, és ha nem is az elején, de mondjuk a közepén eltalálnak? Emlékszel a megkönnyebbülésre, hogy végre túlvagy rajta, eldöntetett? Na, ilyen lesz, ha meghalsz. Ez a novella erről az érzésről is szól, és arról, mivel jár ez a fajta elsőbbség.

Amíg írtam, végig szegény Jóhann Jóhannsson The Beast című száma zúgott a fejemben. Paul Auster most megjelent, Nagy Amerikai Regényét olvasom, talán innen valók a hosszú, egymásba tekeredő mondatok és a gyakori szóismétlések, melyek így együtt az erdő ösvényeit, a futó ember zihálását és a szörny lélegzését is imitálják. A zsír- és füstszagú kunyhó pedig Dragomán György korai regényéből, A pusztítás könyvéből jött (most komolyan, ki gondolta, hogy ez után a könyv után idáig eljut?)

 

Rossz és jó dolgok leírása D. nézőpontjából

 

Az emberek nem szeretik a tájleírásokat, például a fagyos, novemberi erdő képét, amit felülről mutatok nekik, a három gyerek, hármuk rohanásának virágként szétnyíló képét, útjaikat, A., B. és C. utak, ahogy eltávolodnak, olykor metszik egymást, a lényeg, hogy mind kifelé tart az erdőből, inuk szakadtából kifelé fut a három betű, mert csak betűknek fogom nevezni a fiúkat, magunkat, nem a nevükön, hogy ne tudjátok meg, kikről szól ez az írás, bár így is rájöttök majd. Annak idején elég nagy port vert fel az eset, valamikor a kilencvenes években, amikor még nem volt internet, GPS és semmiféle okoseszköz, ezért is lehetséges, hogy a testet, az egyik fiú maradványait soha nem találták meg az erdőben.

Ami nem is igazán erdő, mert fél évvel ezelőtt irtás volt benne, a nagyobb fákat kivágták, csak a közepes és csenevész példányok maradtak és a bokrok, amikkel már nem foglalkoztak az irtók, mert egy véletlen baleset miatt félbeszakadt a munka. Az egyik favágót eltalálta egy korhadt ág, a sisakjára zuhant, de így is volt akkora ereje az ütésnek, hogy a nyaki csigolyák összemozdultak, és köztük részlegesen megszakadtak az idegek, amitől a férfi fél oldalára lebénult. Hetekig csak feküdt a kórházban, ahol a munkatársai, mikor meglátogatták, zavartan kérdezgették, hogy mire emlékszik, mert az ág tölgyfa ága volt, de akkor, amikor eltalálta a férfit, ők épp egy bükkös részt vágtak, szóval elképzelhető-e, kérdezte a brigádvezető, hogy nem felülről esett ár az ág, hanem valaki megdobta vele. A fekvő először a szemét forgatta e felvetésre, majd elöntötte a méreg, és kiabálni kezdett, hogy nem akarják munkahelyi balesetnek tekinteni a dolgot a cégnél, hanem valami másnak, ezért mondja a brigádvezető ezt a hülyeséget, mire a kollégák sietve elkullogtak. Aztán a bénultat hazavitték, és mérge egy ideig otthon, a saját ágyában is kitartott, de végül megkapta a pénzét, és akkor ezzel már nem volt baj, csak mozogni nem tudott továbbra se. Látta a felesége arcán a türelmetlenséget és az undort, amikor pelenkázta, ezért egy esős hajnalon egy zacskót, az orvosságokat áruló patika műanyag szatyrát húzta a fejére, majd az alját megkötötte cipőfűzőjével, a cipőjéből, mely kapcsán biztos volt, soha többé nem lesz már rá szüksége, és az utolsó gondolata az volt, mit kezd majd elárvult cipőivel az asszony.

Érdekes, hogy a favágók nem foglalkoztak a kunyhóval, mely majdnem az erdő közepén volt, és ahonnan A., B. és C. útja szétágazott. Bizonyára látták a faágakból összerakott, fenyőgallyakkal borított tákolmányt, mely egyébként egy tölgyfának támaszkodott, a kéményt, amely az egyik sarkából kandikált ki, a körötte felhalmozott szemetet, a ruhacsomókat, műanyag zacskókat, kerti székeket, vasdarabokat és gumiabroncsokat, melyeket a kunyhó tulajdonosa a környékbeli házak udvarairól, az erdő széléig merészkedő külvárosi kertekből gyűjthetett be – de a favágók nem foglalkoztak vele. Hozzászoktak az erdőben élők nyomorúságos telepeihez, talán csak az volt furcsa ennél a kunyhónál, hogy az ajtóként szolgáló műanyag fólia tartóléce és egy közeli fa törzse közé a kunyhó tulajdonosa kifeszített egy kötelet, amin vörösbarna húsdarabok száradtak a tavaszi szélben. A favágók akkor azt gondolták, ez valami dög, vagy kóbor kutya, esetleg csapdával ejtett vad húsa, és nem gondolták, hogy jelenteniük kellene bárkinek is a dolgot, legkevésbé az erdészetnek. Persze azt nem tudhatták, hogy az erdész pont ezekben a hetekben az életéért küzdött a kórházban, mert valami egy tisztáson hátulról rátámadt, a fejére mért ütéssel elkábította, hogy a kezébe hasító fájdalomra riadjon, a fájdalom pedig onnan jött, hogy a támadója letépte a kézfejét, majd a darabot felkapva elrohant. Az erdész elbotorkált a terepjáróig, ahol az elsősegély-csomaggal bekötözte a csonkot, persze a géz azonnal átázott, ekkor szorítókötést készített az övéből, majd fél kézzel bevezetett a kórházig.   

A kunyhóról akkor, azon az őszön, rajtuk, mármint a favágókon kívül először még legalább hárman biztosan tudtak, a helyi menhely vezetője és két segítője, egyetemista lányok, akik szabad idejükben teát és ételt osztogattak, betakarták pokróccal az utcán alvókat, kiadták a menhely ágyait a nagy hidegben betérőknek. Az idősebbik lány és a menhely vezetője, egy ötvenes, mélyen vallásos, de egyébként nagyon keserű férfi ősz elején végigjárták az erdő szélét, ahol volt pár telep, hajléktalanok viskói, és azok beszéltek nekik a kunyhóról, és lakójáról, de mondták azt is, ne menjenek oda, annak, aki ott lakik, annak nem kell segítség, annak nem kell semmi, és a szemükben, miközben ezt mondták, félelem csillogott, de a férfi és a lány nem hallgatott rájuk, bementek az erdő mélyébe, nagyjából azon a csapáson, ahol két hónappal később majd mi megyünk, köröttük a nem oly rég vágott erdő csonkjai, a hirtelen megnyílt terek, a torz faközök, mígnem oda nem értek a tákolmányhoz, ahol megtorpantak. Később a férfi a fiatalabbik lánynak, aki aznap nem volt szolgálatban, mert nyelvvizsgára készült, és épp az országról és a szűkebb lakóhelyről szóló tételeket biflázta („The capital is Budapest, it is a beautiful city.”), neki azt mondta, volt valami hirtelen rátörő szorongás, ami megállásra késztette a tisztás szélén. Elnézte az egymásnak döntött ágakat, a sátorszerű, sötét és zöld és barna kúpot, és a látványtól, az istentelen arányoktól és formától megdermedt, képtelen volt továbbmenni, ezért az idősebb lány óvakodott a műanyag ponyvához, résnyire húzta, és beszólt, halló, van itt valaki, de nem jött válasz. Az időseb lány pár másodpercig hallgatózott, noha minden sejtje azt sugározta, fusson, beszívta a kunyhó belsejéből előszűrődő égett zsír és füstszagot, ezt a nehéz, keserű aromát, és ahogy fülelt, meghallotta a légzést. Shsss-hhhh majd ismét: shsss-hhhh. Valami nagy, megállíthatatlan tüdőből szakadt ki a hang, a lány óvatosan visszaengedte a fóliát, majd tekintetét le nem véve a kunyhóról, visszahátrált a férfihoz. Némán kimentek az erdőből, aztán elsétáltak a sötétedő utcákon a kis térig, ahol a lány balra fordult, előtte halkan elköszönt a férfitól, aki jobbra fordult. Ami ezután következett, arról az idősebb lány csak hatvan évvel később beszélt, egy öregotthonban, félig már a halál kapujában, a dédunokájának, aki mindig is egykori önmagára emlékeztette, bár talán nyúlánkabb és szétszórtabb volt. Kutatott az emlékei közt, és megzavarodott agya előásta azt a délutánt, amikor hazaért az üres szülői házba, és azonnal a zuhanyzóba indult, hogy lemossa magáról a kunyhó zsíros kipárolgását, de ekkor, a folyosó egy sötét szegletéből valami nekirontott, valami, ami az öregasszony szerint, akinek a száján nyál folyt le, miközben egyre hevesebben magyarázott, egészen az erdőből jött utána, a kunyhóból jött ki, és követte őket, őt és a férfit, majd bemászott a házukba hátul, az ablakon, amit mindig rényire nyitva hagytak, és rátámadt, a földre lökte, letépte rövidnadrágját, amit a meleg ősz miatt viselt, majd megerőszakolta, gyorsan és durván, és közben a lány a padlón, a szőnyeg porszagán túl érezte az égett zsír és a füst aromáit maga felett. Mikor végzett, a támadó szellemként vagy inkább egy nagyon ruganyosan mozgó állatként tűnt el, alig lehetett hallani, ahogy kisurran házból, a lány nem nézett fel, nem nézte meg, nem merte vagy nem akarta látni, mi művelte ezt vele, ehelyett feltápászkodott, és a zuhanyzóba botorkált. Soha nem beszélt senkinek a dologról, csak ennek a dédunokának hatvan évvel később, nem sokkal halála előtt, és ez a dédunoka, bármennyire is szeretett a dédnagymamát, ezután a kótyagos vallomás után már kevesebbet járt hozzá, tulajdonképp egyszer látta még a temetésig.

Mi, a fiúk a fiatalabb lány, a másik menhelyi önkéntes révén szereztünk tudomást a Remetéről. Mert azonnal elneveztük a kunyhóban rejtőzködő alakot Remetének, miután a fiatalabb lány testvére, aki a másik osztályba járt, de jó haverja volt négyesfogatunknak, egy szünetben elmesélte azt, amit neki a nővére mesélt, aki a menhely vezetőjétől hallott a Remetétől, a  keserű, zárkózott férfitól, akivel viszonya volt akkor már hónapok óta, és aki ennek a viszonynak a végét később nem tudta feldolgozni, pontosabban azt nem, amikor a lány elment egyetemre a következő ősszel, és hátrahagyta őt a városban a családjával, a reménytelen és izzó szerelmével, és ez a szakítás juttatta végül oda férfit, hogy felkösse magát a házuk padlásán. Sokáig szenvedett, mondta a halottkém, sokáig kapálózott, és összecsinálta magát, valószínűleg azért, mert nem jól kötötte meg a csúszóhurkot.

A Remete azonnal behálózta a gondolatainkat, hetedikesek voltunk, és akkor már láttunk pár horrorfilmet, délutánonként néztük meg őket B.-ék lakásán, előbb horrort, aztán egyfajta jutalomként, hogy kibírtuk, pornót, és a kettő, a kétféle behatolás az emberi – főképp női – testekbe, valahogy összemosódott képzeletünkben, ezért lehetett az, hogy C. később, felnőttként úgy érezte, a szeretkezés egy nővel együtt jár a nő testébe való más típusú behatolás gyönyörével, és előbb csak fojtogatta őket, majd később mindenféle dolgokat erőszakolt partnerei testnyílásaiba, mígnem egy karácsony előtti hétvégén, harminckét évvel később rászánt magát arra, hogy  kést használjon. A testet egy építkezésen rejtette el, de ügyetlenül, pontosabban figyelmetlenül, az éjjeliőr levideózta a telefonjával, ahogy elásta alkalmi partnerét, így a rendőrök már hajnalban elfogták. A börtönben valami semmiségen összeveszett a cellatársával, aki puszta kézzel halálra verte őt.

El kell mondani azt is, hogy A. volt az, aki kitalálta, hogy menjünk ki az erdőbe, nézzük meg magunknak ezt a Remetét. Addig csak beszélgettünk róla, fantáziáltunk róla, miközben A.-ék hátsó udvarában cigiztünk, vagy az én szobámban zenét hallgattunk, vagy mászkáltunk a parkban, vagy hülyültünk a néptelen játszótereken. A. a kezdetektől fogva látni akarta a Remetét, azt mondta, hatalmas buli lenne, ha meglesnénk őt, hogy mit csinál akkor, amikor azt hiszi, senki nem látja. Igazából csak B.-t kellett győzködni, aki félt, félős, kövér fiú volt, aki – bár ezt csak anyámtól tudtam, aki jóban volt B. anyjával – még sokszor bebújt a szülői ágyba, pontosabban az anyja mellé csak, mert az apja jó három éve elhagyta őket egy másik nő kedvéért. Persze akkor még sem ő, sem mi nem sejtettük, hogy ez a vonzalom, ez a ragaszkodás kitart nemcsak a megmaradt szülő életének végéig, hanem még azon is túl, mert így történt, mert B. később magányosan, anyjához ragaszkodva élte felnőtt életét, egy házban vele, ott, a külvárosi gyártelep mellett, abban a négyemeletesben, és amikor az anyját elvitte a szíve, akkor sem tudott megválni tőle e jó fiú, esténként bemászott az ágyba mellé, átkarolta  mind feketébb és szagosabb testet, és álomba sírta magát. A szomszédok, akik végül két hónap után az elviselhetetlen bűz miatt kihívták rájuk a tűzoltókat és a rendőrséget, azt gondolták, hogy a nyugdíj miatt csinálta, de ez aljas rágalom volt. B. harcolt a testért, az utolsó pillanatig, és közben sérülést okozott több közfeladatot ellátó személynek is, de a bíró hitt az elmeszakértőknek, ezért került ideggyógyintézetbe, és nem börtönbe, és ott aztán megnyugodott, lecsillapodva, de szomorúan tengette napjait egészen korai, ötvenkét éves korában bekövetkező haláláig, amit fel nem ismert cukorbaj okozott. Azon az őszön mindez még előtte állt, és nem is sejtette a jövőt, de félni már akkor is félt az ismeretlentől, de aztán A. persze addig győzködte a kövér és alacsony B.-t, míg az beadta a derekát, és egy napon, pontosabban az őszi szünet egy üres és hideg délutánján elindultunk az erdőbe. A.volt a csapatunk origója és önjelölt vezetője. C. baromi jól focizott és minden sportban remekelt, B. volt a viccmester, aki már az alakjával meg a fura fejformájával mindenkit kapásból megnevettetett – de A. túltett rajtunk, egyszerűen csak magasabb ligában játszott, és ezt ösztönösen elfogadtuk, ezért is tartottuk őt egyfajta vezetőnek, akik megmondta, hol építsünk bunkert, hol focizzunk és kivel, melyik popszám a legjobb, vagy melyik csaj a legdögösebb a hetedik bében. A. magas, arányos testalkatú fiú volt, szorgalmas és okos, szemüveges arca értelmet és tiszteletet sugárzott, mindenki kedvelte, és akaratlanul is megbízott benne, nemcsak mi, hanem a felnőttek, a tanárok is. A legtöbben azt gondolták, A. biztosan viszi valamire, bármihez kezdett, abban szuper jó volt, a magasugrásban, a sakkban, a fogalmazásban – mindenhol remekelt, ezért hittük, hogy fényes jövő áll előtte, híres sportoló vagy politikus avagy művész válik majd belőle, akire büszke lehet a város, de büszkék lehetünk mi is, hogy ismertük.

Azon az őszi, hideg napon, a halottak napját követő második nap, amikor még tartott a szünet, és az erdei ösvényen mentünk be az erdő testébe, a rengeteg mélyébe, akkor is A. ment elöl, hogy ha bármi baj van, ha bármi fenyegetés jelentkezik, ő szembesüljön vele először, így történt, hogy ő pillantotta meg  kunyhót először, ő látta meg az építmény torz formáját, a körötte elszórt szemetet, a kötélre felaggatott húst, mindezt, amiről már annyit beszéltünk, amit már elképzeltünk oly sokszor, és ami most ott volt előttünk.

Lélegzet visszafojtva álltunk a tisztás peremén, a túlsó végén lévő ajtónyílást lestük, és tudtuk, hogy most dönteni kell: elég lesz ennyi, láttuk, kész, megvolt, és végre hazamegyünk – avagy odalopódzunk a bejárathoz, félrehúzzuk a ponyvát, és meglessük, ki bújik meg odabenn. Mert azt azonnal és teljes bizonyossággal tudtuk, hogy a kunyhó lakója, a Remete otthon van. Vibrált a levegő a tisztáson, és mintha a vérünkben doboló feszültség halk, elektromos zúgásként a fülünkbe sistergett volna, a szél füstös, izgató illatokat hozott, a lombszőnyeg mocorgott a lábunk alatt, egy félszemű, csontsovány holló nagyokat károgott az egyik tölgyfa korhadt ágán, és mi beledermedtünk a pillanatba, nem is sejtve, mi lesz velünk, merre indul az életünk. Ugyanakkor azt mind tudtuk isteni bizonyossággal, hogy ez egy olyan útválasztó, egy olyan keresztút számunkra, ami totálisan ellentétes irányokba vezethet minket, mert hátrálhatunk, vissza a gyerekkor jótékony védelmébe, ami majd a felnőttlét unalmába torkollik, vagy bemehetünk abba az elátkozott kunyhóba, hogy szembenézzünk a Remetével, és ebből, ebből az ostoba és felelőtlen tettből bármi lehet, akár még. A. szakította meg gondolatainkat azzal, hogy kilépett, tett egy lépést előre, ezzel elvált tőlünk, és meghozta azt a döntést, amit nekünk már nem kellett, néztem, ahogy dacosan, magányosan megy előre, összeszorítva ökleit, és mielőtt odaért volna a fóliához, megindultam, és futva felzárkóztam mellé, csatlakoztam hozzá, akaratlanul is segítve a súly elviselésében, osztozva a rettegésben. Mert nem mondtam még el, de én ebben voltam jó, az érzelmekben, én voltam a csapat érzelmi kötőanyaga, én békítettem ki a fiúkat, ha összevesztek, én hoztam közös nevezőre őket, én simítottam el a konfliktusokat, a vitákat, én voltam az a botcsinálta, ifjú pszichológus, aki miatt a négyesfogat egyáltalán még létezett. Most se tehettem mást, csak azt, hogy segítek a vezérnek elviselni ezt a hatalmas felelősséget és nyomást, ezért együtt nyúltunk a ponyvához, együtt húztuk félre, majd együtt léptünk be a füst- és zsírszagú sötétségbe.

A szemünk gyorsan megszokta a félhomályt, ami igazából egy derengő szürkeség volt, fénycsíkokkal szabdalva, mert a tető rosszul rakott ágai közt a bágyadt nap pászmákba beküldte fényét, így láthattuk a kályhát, a rozoga kis polcot, a széket, a szalmahalmot, amely fekhely gyanánt szolgált, a fellógatott fura tollcsomókat, a fazekakat és madárkoponyákat és a különféle csontokat, majd szemünk még jobban hozzászokott a szürke és a sötét, az árnyék és a fény megkülönböztetéséhez, és észrevettük a Remete sötét tömegét is mindezeken túl, a túlsó sarokba guggolni, és ekkor meghallottuk a légzését, amit a nagyobb lány is hallott, majd abban a pillanatban, ahogy felismertük, mi is ő, a lélegzés abbamaradt.

És akkora Remete előretolta magát, térden csúszva benyomult egy fénypászmába, és mi megláthattuk a fejét, és a felsőtestét, és A. volt az, aki gyorsabban kapcsolt, mindig nagyon jók voltak a reflexei, ezért volt mindig nagyon jó a sportokban is, nem csoda, hogy a másodperc tört része alatt sarkon fordult, és kirontott a bejáraton, félresöpörve, szinte leszakítva a műanyag ponyvát, majd artikulátlan üvöltésére a másik kettő, akik eddig a tisztás szélén vártak, meglódultak, és így történt, hogy hárman háromfelé kezdtek el szaladni, mit szaladni, rohanni, mint egy virág kinyíló szirmai, mint a tűzijáték fénycsóvái, útjaik szétágaztak, eltávolodtak, majd újra összeakadtak, de a leggyorsabban persze A. ért vissza a városba, a város peremére, a földútra, ahol találkoztak, és innen fog beérni az unalmas felnőtt életébe, amely során soha nem fogja elfelejteni, mi történt a kunyhóban, és ez, ez a bűntudat fogja őt megfosztani attól az ívtől, amire képességei folytán rendeltetett, ezért fog kibukni a gimnáziumból, megy el fizikai munkásnak, issza el az eszét, veri a gyerekeit, hagyja el a családját, hogy aztán a capitalban, a beautiful cityben kössön ki, mint hajléktalan, míg egy fagyos, februári hajnalon, negyvennégy évvel később meg nem dermed szemében a csalódottság végleg.

Mert miképp is lehetne együtt élni azzal az apró mozdulattal ott a kunyhóban, ami akkor esett meg, mikor sarkon fordult, és eliramodott, azzal a mindent eldöntő ütéssel a vállamra, az oldalamra mért lökéssel, nyomással és taszítással, amitől én, D. a földre kerültem, pont a Remete elé, szabad prédaként felkínálva neki, előnyt szerezve a hármasnak, B.-nek, C.-nek, de leginkább A.-nak, akik így el tudtak futni, el tudtak menekülni, életben tudtak maradni, meg tudták kezdeni a felnőtt életüket, maguk mögött hagyva a gyerekkort, melynek egy rövid és felejthető szakasza volt a testem eredménytelen keresése utáni időszak, a gyász, amikor az egyik osztálytársuk elvesztése, a barátjuk hiánya pár hónapra beárnyékolta életüket, de egyébként bizakodva és reménykedve léphettek a nyolcadikba, majd mehettek tovább abban a felnőtt életbe, amelytől annyi mindent vártak gyerekként.

Én pedig, D., aki legendává váltam, az Eltűnt Fiú, a Remete áldozta, a felzabált, széttépett, elhurcolt, Pokolba vitt gyermek soha nem követtem őket ezen az úton, és talán így, hogy fentről, ezzel a mindent áttekintő látásmódommal, ezzel a mindenttudó narrációmmal végignézhetem a sorsukat, így talán nem is sajnálom a dolgot, mert bár az emberek nem szeretik a tájleírásokat, a képet, amit a három betű útja mutatott a fák csúcsai közt, a bokrok közeiben, a hideg táj szürkéjében, mégis, nagyon tanulságos az, hogy ezek a vonalak sehova se vezetnek. 

vége 

Címkék: gyerek erdő szörny
1 komment
2018. április 03. 21:17 - Valmont

A Kimondhatatlan és a nyelvész

konyv_1.JPG

Annak idején, a főiskolán a "Bevezetés..." típusú tárgyak közül talán a "...nyelvtudományba" végű volt a legunalmasabb és leginkább idegen számomra. Mostanában sokat olvasok azokról a nagy nyelvészekről, akik az ötvenes és hatvanas évek sztárjai voltak a tudományos közegükben, de talán a szélesebb, értelmiségi közönség számára is. A filozófia, a nyelvészet és az irodalomtudomány aranykora volt ez az időszak. Ma már elképzelhetetlen az a szellemi pezsgés, az az izgalom, megható naivitás és komolyság, ami például hatvannyolcat jellemezte. Az írás halott hőse ennek a kornak a tanúja. Az elméletből mozog a gyakorlat felé. Célja, hogy megfogalmazza azt, amit nem kellene kimondani. 

A képen látható könyv egy 1860 körül kiadott katolikus énekeskönyv. Családi tulajdon, látszik rajta, az őseink buzgón forgatták. Számomra egy feldolgozatlan szöveg, de kisgyerekként a legrejtélyesebb dolog volt a falusi házban - azt hiszem, nagyban hozzájárult, hogy ennyire vonzódom az íráshoz.

 

A Wittgenstein-rettegés

 

"Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell."

Ludwig Wittgenstein

 

Miközben átolvasta a bíbor jegyzetfüzet első húsz oldalát, szinte maga előtt látta apját, úgy, ahogy utolsó találkozásukról megmaradt emlékeiben. Az utcán ment, a boltba közös reggelijükhöz kifliért, azzal az öreges csoszogó járásával, hóna alatt a jegyzetfüzettel. A fiú elképzelte, hogy a túlvilág szürke, félhomályos síkján most is ugyanolyan konoksággal csoszog előre valami halovány északi derengés felé, és ettől a képtől összeszorult a szíve. Fát dobott a kályhába, amit a cigányok vagy a parasztok nem tudtak ellopni a házból, mivel be volt betonozva a falba, majd visszatelepedett a szőnyegre és tovább dolgozott.

Az egész szövegfolyam, a kábé százhúsz oldal Wittgensteinből, apja egyik kedvenc filozófusából indult ki, aki a nyelv misztikus állításait, azokat a tényközléseket, melyek kívül esnek a tudományon és a logikán, a kimondhatatlan kategóriába sorolja. Már a bevezető oldalakon is kitűnt, hogy apját élete utolsó hónapjaiban ez a tétel, pontosabban ez a szürke, derengő, kimondhatatlan nyelvi regiszter érdekelte. A szálkás, dőlt betűkkel írt eszmefuttatás néhol meg-megbicsaklott, máskor érdekes és személyes kanyarokat vett, és ezeknek hála a fiú hamar ráébredt, mi van a kutatás hátterében: talán a magány, talán a depresszió avagy valami időskori testi változás eredményeképp az apja félni kezdett. Gyermekkori rettegése tért vissza, legalábbis ő így dekódolta a sötét szobáktól, a nyikorgó szekrényajtótól, a rideg pincelejárótól való mind erőteljesebb iszonyát. Racionális tudósként elhatározta hát, felderíti mi áll az emberi félelem nyelvi hátterében, és erre ment rá a hátralévő ideje, erre ment rá talán ő maga is. Wittgenstein-rettegésnek nevezte el a félelmét, kiváltóját pedig a Kimondhatatlannak hívta a füzetben. A Kimondhatatlan lapult a farakás mögött az éjszakai udvaron. A Kimondhatatlan nézett vissza a folyosó végi homályos tükörből, mielőtt felkapcsolta a villanyt. A Kimondhatatlan – és nem a madárijesztő – állt a szomszéd kertjének végében alkonyattájt, karmos kezével kajánul intve.

A fiú itt zavartan felpillantott a szövegből, egyrészt mert látta, ezután ismét egy tudományos fejtegetés következik, Merleau-Pontyról, másrészt hirtelen kényelmetlen érzése támadt, mintha valaki figyelné az üres házban.

Csak a hétvégére jött le, s csak azért, hogy itt, a helyszínen foglalkozzon a dologgal. Úgy érezte, tartozik ennyivel apja emlékének. Pont egy év telt el az eltűnése óta, és ez elég volt ahhoz, hogy rászánja magát a keményfedeles jegyzetfüzet feldolgozására. Ennyi idő alatt a család és a meló mellett át tudta olvasni azokat a nyelvészeti, filozófiai könyveket, amelyet apja kis könyvszekrényén talált. Ezeket még a temetés után magával vitte, bár a vaskos és szamárfüles köteteket bizonyára nem lopták volna el a ház kifosztói, akik a megüresedő épületből mostanra elvittek szinte minden mozdíthatót. A fiú nem csodálkozott tettükön, itt, ebben a borsodi faluban töltött a nyarakat, a nagyanyjáéknál, tudta jól, milyen – a szegénység által diktált – törvények uralkodnak. Annak örült, hogy az ajtók, ablakkeretek épen maradtak, így a késő őszi hideg nem szüremkedett be az épületbe.

Az apja tíz éve, a nyugdíjazása után tért vissza szülei falujába. A nyíregyházi tanárképző főiskolán dolgozott egész életében, nyelvészetet tanított. Ő vitte az elsősök kurzusait, kedvence volt a bevezetés a nyelvtudományba, nem csoda, hogy valamilyen formában folytatta nyugdíjasként is a munkát. Feleségétől még a fiú középiskolás évei alatt elvált, így nem maradt más társa és szenvedélye, csak az emberi nyelv és gondolkodás működése. Ennek utolsó és borzalmas fázisa lett a Kimondhatatlan tanulmányozása, vagyis a jegyzetfüzet. A fiú meg volt győződve arról, hogy e munka, és a füzet szorosan kapcsolódik apja eltűnéséhez. Ezért szánta rá magát, hogy egy év alatt éjszakánként felkészül, felszívja magába azt az ismeretanyagot, mellyel felvértezve az eltűnés évfordulóján visszatérhet a házba, és értő szemmel elolvashatja apja írását.

Ami nem volt könnyű feladat.

Egy élet háttértudása volt a sorok és szavak mögött. Utalások, rejtett alakzatok, láthatatlan lábjegyzetek. Az apja cikázott az elméletek közt, mindegyikből kimarkolta azt, ami neki kellett, és már tovább is állt. A végső cél valamiféle bizonyítás megkonstruálása volt, a kimondhatatlan kimondása, ezáltal a Kimondhatatlan megtalálása.

Itt volt mindjárt például a Ponty-rész, mely azt fejtegette, hogy a tapasztalataink birodalma félrevezető, és hogy szakítanunk kell a megszokott dolgok – így a látás vagy a tapintás – elfogadásával, ha meg akarjuk ismerni a valóságot. És közben visszautalt több helyen Platónra, Husserl fenomenológiájának alapjaira, de természetesen a „Lét és idő”-re is, hozzátéve, Heidegger azért egészen másképp közelítette meg a problémát. A fiú úgy vágta át magát a szövegen, mint lovag a csipkebozóton, és csak remélte, hogy az út végén, a toronyban egy gyönyörű idea, és nem valami felfújt blöff várja – noha sejtette, hogy inkább az utóbbi az esélyes.

Nem volt valódi temetés, mivel nem volt mit eltemetni. Az apját sosem találták meg, csak a vérét. Rengeteg vért. A fiú később beszélt egy igazságügyi orvos szakértővel, aki némi készpénzért áttanulmányozta a rendőrségi jegyzőkönyv anyagát, és szomorú, lemondó arccal kijelentette, hogy nincs olyan emberi test, ami ennyi vérveszteséget kibírna. A fénymásolt lapokon a vér feketének és szürkének tűnt, csillogott a vaku fényében. Elborította a hálószobai szőnyeget, átitatta az ágyat, és jutott a falra is. A fiú most ezt a falat bámulta. Átfestette. A szőnyeget kidobta. Az ágyat és az ágyneműt a szomszéd égette el hátul, a kertben. A fiú még mindig látni vélte a festék alatt a foltokat. A rendőrség nem találta meg a testet, de a fiú anyja ragaszkodott egy temetéshez, így a férfi öltönyével töltötték meg a koporsót.   

Sóhajtva visszafordult a szöveghez, de előtte, mivel odakint már alkonyodott, meggyújtotta a petróleumlámpát. A házban kikapcsoltatta idejekorán a villanyt és a gázt is.

Az apja a következő részben visszanyúlt Quine befejezetlen nyelv elméletéhez. A harvardi filozófus nyomán felfejtette, hogy a nyelvünk szavai tulajdonképpen képtelenek pontosan meghatározni a valóság tárgyait, mert az egyes szavak jelentése nem adható meg egzakt módon. És az apja, mint a legtöbb mániákus, ebben is a saját tételének igazságát látta meg. A „szörny” szó ugyanis szerinte nem képzi le azt az ősi borzalmat, amiről igazán beszélnünk kell, mivel nem tudjuk közösen meghatározni, mit értünk szörnyeteg alatt. Itt tett egy kultúrtörténeti kitérőt, a barlangrajzoktól, Dante látomásain át, a gólem majd Maupassant „La horla” lényének bemutatásáig – mindez azt a célt szolgálta, hogy alátámassza példáival, mennyire bizonytalanok vagyunk, amikor meg akarjuk fogalmazni a minket fenyegető veszélyt.

A fiú letette a füzetet, felállt, nyújtózkodott. A falon idegesítően megnyúlt és eltorzult az árnyéka a lámpa sárga, rebbenő fényében. Mintha egy idegen állt volna a szobában. Úgy érezte, nem azonos azzal a személlyel, aki elkezdte olvasni a szöveget a korai, hideg ebéd után. Évezredekkel ezelőttinek tűnt most számára a derűs délután, mikor felhívta feleségét, aki adta neki Áront, aki belegügyögött a telefonba, és a fiú megborzongott, és elképzelte, hogy annak idején az apja is ezt érezte, mikor a karjaiban tartotta őt.

Kiment a sötét előszobába, és körbefordult. A ház üres és csöndes volt körötte. Földszintes, egyszerű kockaház volt, az ötvenes évek stílusában, szoba, konyha, kisszoba, kamra, később hozzátoldott mosdóhelyiség. Most üres, üres, üres, nem csak a fosztogatók miatt, hanem mert még előttük a fiú minden értékes vagy hasznos dolgot eladott, elajándékozott vagy elvitt belőle. Üres, mint egy kagylóhéj, mely reménytelenül várja vissza lakóját. Vagy üres, de csak azért, mert képtelenek vagyunk felfogni, milyen sok minden lehet még benne, mennyi dolog megfér az észlelésünk mögött – kimondhatatlan, megnevezhetetlen fogalmak és létezők. Benne van a házban a félelem, a rettegés, a magány, az elkeseredés, és talán mindez egy lényben kulminál, amit apja elméje alkonyán Kimondhatatlannak nevezett, mert kellett valamit találnia, ami megszemélyesíti számára az öregség nyomorúságát. A fiú megrázta fejét, majd visszament a szobába, ivott egy kis vizet, és elrágta az utolsó szendvics maradékát.

A szöveg következő, nagyon hosszú része apja kedvencével, Foucault-val foglalkozott. Természetesen belőle is azt vette ki, ami számára fontos volt: az emberfogalom csökevényességét. Foucault azt mondja, az ember énképe 19. századi kreálmány, az pedig, hogy mit jelent embernek lenni, folyamatosan változó dolog. Jelenleg, a természettudományok által befolyásolt időnkben, a jól szabályozott és alaposan feltérképezett világunk egy kiemelkedő tényezője. De a korábbi korok másféle, talán pontosabb tudással rendelkeztek az ember helyzetéről. És nemcsak az emberéről, hanem – figyelj, Nietzsche jön – az emberen túliról is. És itt az apja átváltott a saját gondolatmenetére, nevezetesen arra, hogy mi van, ha ez a korábbi tudás teljesen kitörlődött, mivel az emberi gondolkodás és beszéd olyannyira átalakult ezer és ezer év alatt, hogy már képtelenek lennénk úgy látni és leírni a világot, ahogy egy sumér vagy egy görög. Márpedig mindegyik ősi népnél kiemelt szerepet játszott az embernél magasabb, gonosz hatalom, entitás, ha úgy tetszik isteni jelenléte. A fiú apja szerint mindez azt támasztja alá, hogy régebben a Kimondhatatlan szerves része volt a mindennapoknak, nemcsak tudásunk volt róla, hanem talán láttuk is őt. A gonosz benne élt a világban. Ez a látás nyomokban, töredékekben megmaradt a középkorig, elég csak az ördögűzésekre, a démoni jelenésekre, a boszorkányszombatokra gondolnunk – és majd a felvilágosodás friss fogalmi struktúrája és újraalkotott emberképe lesz az, ami szemellenzőt húz arcunkra.

A fiú felsóhajtott, megdörzsölte szemét, és ellenőrizte az időt. Tíz óra volt. Odakint koromsötét. A falura néma csend borult. Talán ez a csend ment az apja agyára. Vagy az, hogy igazából mindig csak a nagy elméletek tolmácsolója volt, és semmit nem alkotott, semmi eredetit nem tett hozzá a közös tudáshoz. A fiú meredten bámulta az papíron sorakozó karakteres, erős vésetű betűket. Egy sértett ember kézírását látta maga előtt. Az utolsó években meglehetősen eltávolodtak, az apja érezhetően csalódott benne, hogy nem humán pályán kezdett el dolgozni, és talán azért is neheztelt, hogy a fiú szorosabb kapcsolatot ápolt az anyjával. A féltékenység mellett a meg nem értettség volt az, amiről ugyan sosem beszélt, de így, utólag, a fiú összerakta magában a jeleit. Mindez oda vezetett, hogy az apja teljes szellemi magányban élte meg ideje végét. Ha meglátogatta őt a gyerekkel – a felesége valamiért ösztönösen viszolygott az apjától – akkor udvariasan és felületesen eltársalogtak a politikáról, történelemről, vagy egy új regényről, miközben nézték, hogy Áron a fiú régi, padlásról előszedett játékaival ügyködik a szőnyegen. De ilyenkor is jobbára a fiú beszélt, az apja hallgatott, gondolataiba merült, vagy a kisgyereket fürkészte zárt, kiismerhetetlen arckifejezéssel. Aztán egy meglehetősen ügyetlen ebéd után megitták a kávét, majd a fiú elbúcsúzott apjától, beszálltak a gyerekkel a vadiúj céges autóba, és eltűntek a messzeségben. És ha néha eszébe is jutott a borzalmas autópályai forgalomban lavírozva az öreg, minduntalan elhessegette magától a bűntudatot, mert ugyan mit tehetett volna ennél többet érte.

Talán jobb is volt, hogy nem próbálkozott, és erre a szöveg utolsó részénél, a befejező fejezetnél jött rá. Mivel megfájdult a háta, beült apja koszlott fülesfoteljébe. Ez csodával határos módon nem lett véres, így megúszta a tűzhalált, és valamiért a tolvajok sem vitték el. A lámpát a feje fölé akasztotta egy szögre, mely korábban festményt, egy archaikus görög tájképet tartott.

Az apja Barthesszel vezette fel ezt a gondolatfutamot. Tőle azt vett kölcsön, hogy a nyelv mindig idomul a vágyhoz. A nyelv bőr, amellyel belakjuk a testünket, és a nyelv által lakjuk be a minket körülvevő valóságot is. Ha megtaláljuk a legjobb nyelvi leírást egy dologra, fantasztikus, a szerelmi kéjhez hasonló érzet lep el bennünket. A fiú apja szerint ezzel csak az a baj, hogy nagyon nehéz megkonstruálni a legjobb leírást. És itt már áttért saját elméletére, többször leszögezve, hogy valóban új és radikális gondolat, melynek olyan következményei lehetnek, melyekért ő maga nem vállal felelősséget.

A fiú zavartan felpillantott a szövegből, idegesen hajába túrt, majd elnevette magát. Hangja üresen visszhangzott a házban. Ez csak egy jegyzetfüzet, gondolta, és tovább olvasott, jobb karját kinyújtva maga mellett, észre se véve, hogy ökölbe szorítja kézfejét.

Apja saját gondolatmenete arra alapozódott, hogy a nyelvi eszközök valóságra való vonatkozása meglehetősen rossz. Például képtelenek vagyunk egy szóval kifejezni azt, hogy valaki önsorsrontó módon, noha tudja a következményeit, mégis éveken át folyamatosan nap mint nap részeg. Az alkoholista szó ennek csak halovány leképzése, de igazából nincs olyan, egyetlen nyelvi jelölő, ami ezt a folyamatot pontosan visszaadná egy interakcióban. Tehát körül kell írnunk, ami máris pontatlanságot eredményez, mert több, ugyancsak pontatlan nyelvi jelölő által történik. És a körülírás sok estben nem is lehetséges, és az apja itt kötött vissza a jegyzet elején feldolgozott Wittgensteinhez, mondván, vannak dolgok, amelyeket még csak körül sem szabad írni, mert van egy olyan emberi közmegegyezés, hogy nem beszélünk róluk. Ilyenek a múlt ködébe veszett lények. Olyan entitások, melyeket a gondolati és nyelvi rendszerünk egyaránt kiradírozott ebből a világból. A szemellenzőn túli szörnyek. A Kimondhatatlan, melyet, ha egy szóval meg tudunk jelölni – ahogy tették azt az irdatlan múltban élő emberek – akkor nemcsak hogy megjelenik előttünk, hanem be is lép az anyagi létezésbe, mintegy újból jogot nyerve arra, hogy megtestesüljön, akár az Ige.

Az apja e szó megalkotásának szentelte utolsó hónapjait.

Rájött, hogy a szent nyelvek, a héber, az arám, a görög és a latin tartalmaznak olyan töredékeket, melyek a démoni megjelölését célozzák. Ezeket meg kell tisztítani a rájuk rakódott tagadástól, és a szavak közös eredőjét, a gyökeret kell keresni, a Bábel előtti kifejezést. Egy nyelvész, egy olyan jó nyelvész, mint ő, az összehasonlító nyelvtudomány, a szemiotika és a gyakorlati nyelvtan ismerője el tudja végezni ezt a feladatot, vagyis inkább tud készíteni egy olyan lajstromot, melyben nagy valószínűség szerint szerepelni fog a tökéletes jelölő. Végigvette hát a lehetőségeket, elemezve például a dibbuk, a satan, a diabalos vagy a שָּׂטָן szavak kiejtését, szótövét, ragozott eshetőségeit, nyelvtörténeti múltját, majd mindezekből kombinánsokat hozott létre, végül a legvalószínűbb, még emberi szervekkel kiejthető variánsok listáját öttagúra szűkítette. Ezt a listát külön jegyzetben tartotta, melyet elégetett az utolsó kísérlet előtt. A fiú által olvasott szöveg így – hála istennek – nem tartalmazta az öt szót, de azt igen, hogy a kísérlet mikor és miképp fog lezajlani. Nagyjából abba az időszakban, amikor az apja eltűnt. Az apja szembe akart nézni a félelemmel, mely a kihalt helyekből, a sötétségből és a magányból áradt. Meg akarta nézni a félelem szó mögött lévő valóságot, a lényt, ami minden rettegésünk őseredője. Nem utolsósorban ezzel végbe akarta vinni a történelem legnagyobb nyelvészeti bravúrját.

A fiú kiejtette kezéből a naplót, mely a fotel mellé esett. Nem akarta felvenni, mert egyszerre érzett sajnálatot és undort tőle, de mégis felállt, reccsenő térddel lehajolt, és ekkor megpillantotta a vörös pacnit vagy inkább vonást. A fotel alatt húzódott, csak a széle látszódott ki, és valami nagyobbnak volt a része. Talán a helyszínelők voltak figyelmetlenek, talán a házat felforgatók tolták el a fotelt – mindenesetre valamit eltakart, valami volt alatta. A fiú tétovázott, mert sejtette, mi az. De azt is érezte, ha már eddig eljutott, meg kell tennie. Óvatosan nekirugaszkodva arrébb csúsztatta a bútordarabot. A csupasz parkettán barnára száradt ákombákomot talált. Apja utolsó, saját vérével írt üzenetét. A jegyzet lezárását. A szót, mely az öt szó közül valóban jelöl valamit, valamit, amit nem kellene ismerni. A fiú nem tétovázott, levette kabátját, a pulóverét, majd a pólóját. Vizet locsolt a szóra az ásványvizes palackból, majd sikálni kezdte a pólóval, és addig dörzsölte, míg el nem tűnt. Ezután a pólót a tűzbe dobta, felöltözött, és visszatolta a megtisztított helyre a fotelt, hogy még az emléke se maradjon meg a feliratnak. Végül visszaült, és maga elé meredt.

A szó fonetikusan volt leírva, el tudta olvasni. Csak annyit kell tennie, hogy kimondja. Felpillantott a lámpára, mely pislákolni kezdett. Talán fogyóban volt a petróleum. Ismét bevillant neki a festmény emléke, mely ott függött, a lámpa helyén. Sziklás, görög táj volt rajta. Az apja hozta a szüleinek egy nyaralásról. Mindig azzal szédítette őt, a kisgyereket, hogy egy faun, egy szatír, egy szörny bújik meg sziklák közt, és csak az látja, aki erősen összpontosít. Persze nem volt ott semmi, hiába erőltette a szemét.

Felnőtt, öreg szemeit elöntötte a könny, mert most, annyi évvel később megsajnálta azt a becsapott kisfiút, de az ostoba apját is, aki annyira hinni akart valamiben, ami több mint ő, amivel meghaladhatja szegényes, unalmas és elrontott életét. Aztán a sajnálat dühbe és dacba fordult, és csak azért is kimondta a Kimondhatatlan nevét.

És ekkor a petróleumlámpában kifogyott az olaj, és ráborult a sötétség, megfosztva minket attól, hogy elmondjuk azt, amiről nem lehet beszélni.  

 vége  

 

Szólj hozzá!
2017. március 04. 09:20 - Valmont

Videotéka-szökevények

kazetta.jpg

Sokkoló élmény volt félig megnézni a Predátort nyolcvannyolc környékén. Egy művház klubszobájában volt valami osztálybuli, és valaki elhozta egy szétmásolt, hangalámondásos kazettán, emlékszem, a képernyőn a növények inkább szürkék voltak, mint zöldek. Annál a jelenetnél jött be a gondnok, amikor rommá lövik a dzsungelt. A férfi elszörnyedt, és kikapcsolta  a videomagnót. Jó egy évbe telt, míg megtudtam, mi lett a kommandósok sorsa. Azt hiszem, ilyen dolgoktól lesz az ember rajongó. 

Fan service novella Freddyről, Jasonről meg a többiekről, illetve a szőke lányról és a kevésbé csinos, de túlélő típusú, barna hajú barátnőjéről.

 

Mese a szőke lányról

 

Ez akkor történt, amikor a szörnyek, Freddy, Jason, az Idegen, a Láncfűrészes, a Predátor és a többiek összegyűltek Bódy tanyáján, mely igazából egy vályogházikó volt az erdő szélén. A tanya hajdanában Bódy nagyapjáé volt, aki egy személyben volt fatolvaj és az erdőkerülő. A második nagy válság, a tudósok által 212-ként emlegetett összeomlás ötödik évében költözött ki Bódy az üresen álló tanyára, akkor, amikor a könyvtárban megszűnt a karbantartói állása. Bódy főiskolát végzett, magyar-művtörténet szakon, de lusta volt normális foglalkozást űzni. Világ életében egy dologhoz értett: a horrorfilmekhez.

A műfajon belül is a nyolcvanas-kilencvenes évek, a fénykor és annak remekei voltak a kedvencei. Mivel úgy vélte, ezek a filmek videotechnikán adják ki a lényegüket, ezért volt egy soha el nem romló, négyfejes Hitachi lejátszója és egy hatalmas VHS-kazetta gyűjteménye, melyet féltő gonddal óvott, például évente kétszer egy speciális szerrel kezelte a szalagokat, hogy az adat ne sérüljön vagy ne tűnjön el róluk. Ilyenkor órákig elnézegette a színes borítókat, a jellegzetes piros vagy sárga betűket, a szörnyeteg jól ismert alakját, a bombasztikus összefoglalót a hátoldalon.

Nem csoda, hogy a válság tizedik évében a szörnyek kezdtek feltünedezni Bódy tanyáján. Akkoriban már senkit nem érdekeltek ezek a dolgok, és ehhez jött még, hogy szép lassan, de biztosan összeomlott az internet, mivel legyőzhetetlennek bizonyultak az orosz anarchista programozók által írt falóvírusok, melyek eljutottak mindenhova, a legutolsó, elszigetelt felhasználó gépére is, hogy aztán a digitálisan tárolt állományok kilencvenhét százalékát megsemmisítsék. A cd-k és dvd-k már korábban kezdtek tönkre menni, de az emberek a napi betevőért, és nem emiatt aggódtak, a megmaradt intézmények pedig a fontosabb dolgok, a tudományos munkák, a szépirodalom, és a kordokumentumok nyomtatásos archiválásával foglalkoztak.

Az egész egy februári napon kezdődött, amikor megérkezet Kampókéz, és aztán mindig ugyanezen a séma szerint jöttek a többiek is a későbbiekben. Az erdő szélén, a fák közt ácsorogott, és egy egész délutánon át figyelte Bódy házát. Bódy azonnal megismerte a nagy, sötét alakot, ahogy kipillantott a konyhaablakon, de csak alkonyatra győzte le rettegését a kíváncsisága. Ahogy szívdobogva, kezében egy kisbaltával kióvakodott hozzá, még nem tudta, mire számíthat. Meglepődött, mikor a lény kartonból készült táblát mutatott fel neki, melyre vörössel, talán vérrel a „menedék” szót mázolta. Bódy szemében hirtelen olyan lett a másik, mint egy megfáradt, öreg és nincstelen stoppos a 66-os úton, és megértette, vagy inkább megérezte, hogy az egyik kedvence a segítségét kéri, ezért rövid tűnődés után mutatta az utat, elvezette a ház mögötti csűrig, a használt autógumik és félig üres benzineskannákon túl. A csűrben tárolta dédapja a lopott fát, de most már csak szépen hasogatott gyújtós állt benne a fal mentén nagy, rendezetlen oszlopokban. Kampókéz hálásan sóhajtott vagy inkább hördült, majd bevackolta magát a sarokba. Bódy megkérdezte kér-e valamit, de a másik csak intett elbocsátón.

Bódy aznap éjjel sokáig nem aludt el. A csűr ajtajára kattintott lakaton, a bejárati ajtó elé tolt szekrényen, a párnája alá rejtett konyhakésen tűnődött. Félelme alaptalannak bizonyult, ébredt rá, amikor a kelő nap fénye arcába tűzött. Még élt. Kampókéz valóba nem akart mást, csak egy helyet, ahol befogadják, ahol létezhet, talán addig, míg Bódy megőrzi a filmet mely róla szól, addig, míg ki nem hull az egyre inkább közönyössé váló emberiség kollektív emlékezetéből, úgy, hogy kihullt az altamirai bölényszörny is, melyet annak idején az őseink az éjben kóborló istenként tiszteltek.

Ezután pár naponta érkeztek újabbak és újabbak. A Stoppos a rugós késével játszadozva, arcán félmosollyal lépett ki a fák közül, őt követte a machetével céltalanul hadonászó Jason, majd jött a Láncfűrészes, akinek első dolga volt feltölteni benzinnel a gépét, hogy aztán engedelmesen beballagjon a csűrbe. Freddy bután vigyorgott, míg helyet talált magának a kenobita és Michael Myers közt.

Két héttel később az épület zsúfolásig megtelt. A szörnyek jól viselték egymás táraságát, csak néha adódott súrlódás köztük, amikor hörgéstől, pengék vagy agyarak zajától lett hangos a környék, de ilyenkor Bódy mindig közbelépett: átrohant a házból, és a civakodók közé vetette magát. Tudta, nem bántanák, mert akkor a létük is megpecsételődne.

Enni vagy inni egyik sem kért, ám voltak gyanús jelek, hogy nem teljesen hagyták maguk mögött a múltjukat. Kisvártatva megjelentek a szomszédok, és mint erdőjáró embert, kikérdezték Bódyt, hogy látott-e vadkutyákat a rengetegben, ugyanis bárányokat és teheneket mészárolt le valami ismeretlen fenyegetés az éj leple alatt.  Bódy tagadott, faarccal azt hazudta, idekinn nem kóborol semmiféle veszélyes lény. A legnehezebb az volt számára, amikor egy nap az erdőben gyűjtött gombát bevitte a faluba, hogy lisztre és cukorra cserélje, és a boltban megpillantott egy eltűnt kislányról szóló fénymásolt lapot. A boltos azt mondta, két napja nem találják, szürkületkor veszett nyoma a faluszéli játszótérről.

Aznap este Bódy kérdőre vonta a szörnyeket. Este dédapja petróleumlámpájával átment hozzájuk, a lámpát leállította a helyiség közepére, így a fal mellett morgó, vonagló alakok félárnyékban maradtak. A férfi elmondta nekik, hogy nem vonhatják magukra a figyelmet, mert ha az emberek idejönnek, és megtalálják őket, akkor mindennek vége lesz. A szörnyek zavartan, hörögve és krákogva hallgatták, majd mikor Bódy feltette a kérdést, hogy ki tud a kislányról, a sarkból előcsoszogott a tojásfejű Idegen, és második állkapcsából egy maréknyi gyerekfogat potyogtatott Bódy lába elé. A Láncfűrészes egy véres hajcsomót dobot a fogakra. Freddynél egy kis cafat hamvas bőrdarab volt, Jason pedig egy szemgolyót szorongatott a markában.

Bódy dühében szó nélkül felkapta a lámpát, sarkon fordult, és bezárta őket a lakattal. Két napig nem nézett feléjük, de aztán már ők hiányoztak neki. Amikor a harmadik nap reggelén kinyitotta az épület ajtaját, a fény megvilágította a szörnyek engesztelő ajándékát, mely a csűr közepén, a földön hevert. A kislány karikatúrája volt, egy hevenyészett korpusz, egy esetlen rekonstrukció, egy áldozati ajándék: bőr nélküli koponya, tisztára szopogatott bordakosarak, megharapdált vagy levágott ujjak és kezek és lábak, mindez szépen elrendezve, mintha csak aludna a gyerek, de az egész még viccnek is rossz volt. Bódy mélyet sóhajtott, majd talicskába lapátolta a maradványokat, és elásta a csűr mögött. Többet nem hozta szóba az ügyet, ám úgy vélte, a szörnyek tanultak az esetből.

A tavaszi meleg sűrűsödésével, mikor kiült a ház mögötti tornácra egy foszlott kempingszékbe Alan Dean Foster valamelyik remekművével, és hallgatta a szomszédos épületből kiszűrődő halk, fenyegető morajt, eltűnődött a jövőn. Akkor már hetek óta nem érkezett új szörny, noha a gyengébb művek, a B-kategória videotékák legaljára száműzött idoljai még hiányoztak. Talán elpusztultak útközben, összerogytak a közöny táplálta erőtlenségtől, talán életre sem keltek, mert annyira soha nem voltak népszerűek, és Bódy is csak ritkán nézte újra ámokfutásukat. De a fészerbe lévők már pont elegen voltak ahhoz, hogy a férfi végre valami értelmet találjon életének. Egyedül a nők hiányoztak ebből a létből. E téren sosem volt szerencsés, talán mert túl magas volt, túl sovány, kissé ó-lábú, és mindehhez szemüveges, kerek, mindenhol gömbölyödő arc társult, mely – főképp az elálló és napfényben áttetsző fülek okán – egy soha fel nem nőtt kisfiút idézett, akit egyszerűen nem tudtak komolyan venni a nők. Amikor reggelente a tükörben tanulmányozta a látványt, felötlött benne, hogy talán haláláig a szörnyek maradnak a legközelebbi ismerősei, és ettől egyszerre érzett elégedettséget és valami tompa szomorúságot.

Egy májusi napon aztán minden megváltozott. Délután szürke esőfelhők gyűltek a völgy fölé, és hamarosan kiontották terhüket. A lágy, surrogó permet egészen sötétedésig kitartott, kész csoda volt, hogy Bódy meghallotta a kopogtatást. Épp a Masszát nézte, és elméje hátsó zugaiban ott mocorgott, hova rakná a zselészörnyet, ha hirtelen felbukkanna, amikor meghallotta a türelmetlen zörgetést. Az ajtóban két didergő lány állt.

– Elromlott az autónk, segítségre van szükségünk – mondta a szőke, és ázott pólójából kerekedő melleit előretolva bemasírozott a házba, majd körbefordult, olyan felsőbbrendűséggel és magabiztossággal, mint aki otthon van. – Jennifer vagyok.

A másik, egy törékeny, épp hogy csinos barna lány óvakodva lépett be Bódy mellett, mikor az bátortalanul invitálta. – Anna vagyok – suttogta rekedten.

– Tudna segíteni nekünk? Egy fuvarra lenne szükségünk – adta ki Jennifer pattogó hangon az utasításokat. Anna bocsánatkérően kiegészítette: – Vagy esetleg szállásra ma éjszakára. Ha nem okozunk gondot…

A háznak volt ugyan egy kisebb, Bódy által nem használt szobája, de ez a helyiség tele volt limlommal, beletelt némi időbe, míg két fekvőhelynyi teret pakoltak benne.

– Jaj, ne – sikkantott fel Jennifer, miközben a nagy, nyikorgó szekrényt tolták arrébb. – Valami van a lábamnál!

Anna óvatosan letérdelt, majd keze közé vette a szürke kis testet: – Egy egérke. Egészen elgyöngült – suttogta, aztán kivitte az udvarra, és elengedte a jószágot.

– Nincs sok ételem – magyarázkodott Bódy, közben igyekezett nem Jennifer fenekét bámulni, aki most lehajolt, és kiterített egy molyrágta pokrócot a padlón. – De persze szívesen látom magukat reggelire.

– Esetleg reggeli után elmenne az országútig? – nézett rá a lány a válla felet, megvillantva legcsábosabb mosolyát. – Az autónk, egy VW bogár, pont a maga bekötőútjánál robbant le. Szerintem maga pillanatokon belül meg tudná javítani.

– Vethetek rá egy pillantást – bólogatott készségesen Bódy.

– Nagyon szépen köszönjük – mosolyogott rá Anna, aki visszatért, és elhallotta a beszélgetés végét. – Van itt meleg víz? Meg szeretnék mosakodni.

Bódy vizet melegített nekik a tűzhelyen, beöntötte a lavórba, majd kiment a ház elé, és borúsan elsétált a csűrhöz. – Legyetek csöndben ma este és holnap reggel – súgta be az ajtó résén át a szörnyeknek. Várt egy kicsit, de nem jött semmi válasz, se egy horkantás, se egy morgás – a szörnyek némák maradtak.

Mikor visszatért, a ház finom, szappanos női párákkal volt tele, ezt ízlelve merült álomba, arcán boldog mosollyal.

Reggel először Anna bukkant fel, ásítozva, pólóban és farmerben kitámolygott a konyhába, és hálásan fogadta a pótkávét, melyet Bódy a kezébe nyomott. Kiültek a tornácra, és bámulták a bokrokból és az erdőből előgomolygó párafelhőket. Az esőfelhők már eltakarodtak, a nap szikrázva tűzött át a rengeteg résein, egyenesen Anna arcába, mely most, talán e fénytől, talán a csípős levegőtől, sokkal szebbnek és kifinomultabbnak tűnt, mint éjszaka. Bódy rájött, hogy a lány mindig csak második lehet Jennifer mellett, de ha önmagában szemlélik, akkor igazi szépség, egy mélyebb és rétegzettebb, talán titkokat is rejtő karakter.

– Mióta él itt? – kérdezte csengő hangon a férfit, és Bódy azon kapta magát, hogy csak beszél és beszél, évek óta először nyílt meg egy ismeretlen előtt, és miközben kiadta legtitkosabb gondolatait, vágyait és félelmeit, nem érzett mást csak mély megnyugvást – végre nem volt magányos.

– Elmosom – mondta a lány, mikor kis csönd állt be köztük, és elvette a kávésbögrét tőle, közben finoman Bódy kézfejéhez ért ujja, és a férfi úgy érezte, gyenge áramütés fut végig testén.

– Mi lesz a reggeli? – bukkant fel Jennifer a küszöbön, kócos hajzuhatagát igazgatva. A férfi felpattant, és a kis konyhakert felé intett. – Van friss retek, hagyma, és tojás az erdőből.

– Jól hangzik – bátorította odabentről Anna.

Míg ettek, Jennifer vitte szót. Elmesélte, hogy a barátját keresik, aki múlt hónapban erre túrázott a társaival, majd nyomtalanul eltűnt. A hatóságok tessék-lássék módon folytatták le a nyomozást, ezért Jennifer elhatározta, a saját kezébe veszi az ügyet. Anna a főiskolai szobatársa volt, az autó is az övé, és mi sem természetesebb, hogy segít a kutatásban.

– Végigjárjuk a helyeket, amiket ők is érintettek – magyarázta a szőke lány, majd kinézett az ablakon. – Az egyik éjszakai táboruk például ezekben az erdőkben volt kijelölve. Amíg elmész a kocsiért, lehet, körbenézünk.

Bódy felállt, elvette az üres tányérokat, majd elfordulva válaszolt, hogy ne lássák az arcán átsuhanó érzelmeket, úgy mint ijedtség, aggodalom, rossz előérzet, és valami bizonytalanság, olyan, amit egy nagyon erős déja vu hatás alatt élünk át: – Rendben, de a csűr környékén ne nagyon mászkáljatok. Tele van rozsdás vasakkal, meg mindenféle vegyszerrel a terület.

Nyugtalanul, hátra-hátranézve indult el a még sáros földúton. Ott álltak az ajtóban, és integettek, Anna arcán egy szomorú kis grimasz volt, Jennifer szélesen, magabiztosan mosolyogott, mint egy amerikai popsztár. Bódy bízott benne, hogy a figyelmeztetés és a lakat távol tartja lányokat a csűrtől, de míg elért az országútig, végig szörnyű képek sorjáztak fejében, képek, amelyeken vér, belsőségek és levágott végtagok voltak főszerepben.

Húsz perc alatt ért az országúthoz. Nem volt sehol egyetlen autó sem. Felsétált a legközelebbi kanyarig, ám a hegyek közé vesző betoncsík abban az irányban is üres volt. A falu felé vezető hosszú egyenes szakaszon sem látott járművet. Tanácstalanul leült az árokparton, míg arra nem jött egy magánbusz. A sofőr készségesen megállt a nagy integetésre, gondolván utasa akadt, és kissé csalódottan bizonygatta, hogy közel-távol nincs Volkswagen típusú autó az út mentén.

– Talán ellopták – dünnyögte Bódy maga elé, és visszaindult a tanyára. Míg gyalogolt, halkan és boldogan egy John Carpenter-féle szintetizátor dallamot dúdolt. Nem akarta, hogy elmenjenek.

– Nem akarom, hogy Anna elmenjen – pontosította magának félhangosan, majd komolyságot erőltetett vonásaira, mikor gyümölcsfák takarásából kibukkant a ház.

A bejárati ajtót zárva találta. Megzörgette a deszkát, majd bekiabált, de nem jött válasz. Hátrakerült, hogy valamelyik ablakon belessen a konyhába, és az udvaron tekintete azonnal a favágó tőkére fókuszált, melyre Anna fejét állította egy brutális akarat.

Bódy elkapta fejét a látványról, és arrébb támolygott, így a szilvafa körüli bokrok közt megláthatta a lány testét is.

A férfi térdre esett, és csak nyögött, mint egy kisgyerek, míg meg nem hallotta maga mögött egy halk roppanását.

Jennifer állt felette, kezében a baltával, arcán düh és gyász keveredett.

– Mit tartogatsz odabenn? – bökött állával a csűr felé, de nem vette le tekintetét Bódyról, miközben a baltát felemelte haránt, suhintásra készen.

– Én…semmit – tagadott a férfi rekedten, miközben Anna nyaksebének vörösét bámulta. – Nem akartam – folytatta, majd a szőkeségre pillantott: – Mi történt?

– Menjünk a házba – utasította őt halkan Jennifer, és Bódy kábán követte. A lány nemcsak az ajtót, hanem az ablakokat is eltorlaszolta, székekkel, az asztal lapjával, a kisszekrénnyel, így jó időbe telt, míg beküzdötték magukat. Jennifer az ablak mellé állt, és folyamatosan kifelé figyelve elmesélte, hogy épp csak elindultak az erdőbe, mikor megtámadta őket egy nagydarab fickó. Maszk volt a fején.

– Hokimaszk? – kérdezte Bódy fellobbanó érdeklődéssel.

– Azt hiszem – vont vállat a lány. A szörnyeteg Annát pécézte ki, utána iramodott, miközben Jennifer a tőkéhez rohant, kirángatta a fejszét, hogy segítsen, de akkorra már késő volt. Bezárkózott a házba, nézte, ahogy a gyilkos, mint egy trófeát vagy mint egy díszt kiállítja Anna fejét a tőkére, majd eltűnik a csűr mögött.

– Talán meglazult egy deszka, ott mászott ki – tűnődött Bódy.

– Talán el kellene magyaráznod, mi ez az egész! – förmedt rá Jennifer, és addig nézte, míg az be nem vallotta, hogy van pár vendége a csűrben. Pár veszélyes lény – majd motyogott még néhány homályos utalást a vendégek habitusáról és hajlamairól.

– Ezek kaphatták el a testvéremet is. Megölöm őket – döntötte el a lány, majd körbenézett a helyiségben, találomra felkapott egy kést és egy gyufát. – Segítesz nekem – mondta vagy inkább parancsolta, de aztán megenyhült, és közelebb lépett a még mindig kába és zavart Bódyhoz: – Ugye segítesz? – sóhajtotta, és a férfi megérezte, hogy milyen édes a lehelete.

Kióvakodtak az udvarra, ahol Jennifer letakarta Anna fejét egy szemeteszsákkal, de előtte gyengéden félresimított egy barna tincset a halott homlokából. Aztán a csűrhöz mentek, ahol a lány szakértő szemmel körbepásztázta a bokrok közt rejtőző lomokat. – Az autógumik. Körberakjuk vele az egész épületet – mutatta. – Aztán jöhet a benzin.

Bódy csak állt mellette, nem mozdult, kavarogtak benne az érzelmek és a gondolatok. Végül kinyögött egy kérdést: – Biztos, hokimaszk volt rajta?

Jason volt a kedvence. Nyolc évesen látta először, egy elmosódottá másolt, hangalámondásos verzióban a Péntek 13-at. Egyszerűen nem akarta elengedni Jasont. Igazából a többieket se, ezért felöltött benne, hogy csak azt kellene megbüntetni, aki ezt tette Annával, és a…

– Nem mindegy? – vágta el a lány dühösen a gondolatai menetét. – Ahogy elmondtad, ezek mind gyilkosok, vérengző állatok, nem érdemel kegyelmet egyik sem. Ne tétovázz, tedd meg Annáért – odalépett hozzá, és megfogta a férfi kezét, megszorította, és Bódy most megértette, hogy Jennifer egy erős lány. – Vagy tedd meg értem – kérte csillogó, majdnem könnyes szemmel. A férfi kelletlenül megindult, megragadta a sárba jó mélyen beágyazódó gumikereket, és a csűr ajtajához görgette. Majd így tett a többivel is, míg végül az egész épület körül lett bástyázva velük. Jennifer közben végignézte a benzineskannákat, és mutatta neki, melyikben van még. Bódy megöntözte a gumikat benzinnel, és ekkor hallotta meg, hogy odabenn mocorgás, hörgés, nyögés kél.

– Siess, megérezhették a benzinszagot – sürgette Jennifer, kezébe nyomva a gyufát. A férfi kivett egy szálat, és a lakattal lezárt ajtóhoz lépett. Az ajtó résén át egy maszkkal keretezett szem meredt rá.

– Sajnálom – mondta Jasonnek Bódy, de fel kellett idéznie magában Anna ujjainak érintését, hogy végi tudja húzni a gyufaszálat a doboz oldalán. A gumikba maró láng dühösen és magasan csapott fel, eltakarva azt a felejthetetlenül gonosz szemet előle, majd forróság és fekete füst terített be mindent. Bódy hátrált, egészen a némán figyelő Jennifer mellé. A lány arcán elégedetten nézte, ahogy a tűz belekap a fába, hallgatta a szörnyek mind riadtabb üvöltését és hörgését, majd körbement, sietve ellenőrizte mindenhol, hogy a lángoló fal kitart, és hogy nincs menekvés, végül visszatért a földre rogyott Bódyhoz, mellé térdelt és átölelte.

– Megcsináltad! – súgta izgatottan a fülébe, és a férfi megérezte, hogy a lány mellei milyen furcsán és érdekesen rugalmasak, akaratlanul is lenyúlt, megfogta az egyiket, közben szájuk egymásra tapadt, majd elfeküdtek a füvön, és ott, a lángok előterében, a füst csípősségével mit sem törődve, a sikoltozás és vonyítás aláfestő zenéjére kúrtak egy nagyot.

Épp, amikor végeztek, a tető és a jobb oldali fal beomlott, szikraeső lövellve az égre, és ez elvágta az utolsó hangot, a Predátor csalódott üvöltését. Már csak a tűz zúgott megállíthatatlanul.

Jennifer felhúzta a melltartóját, és a nadrágját kezdte cibálni, ügyet sem vetve a törökülésben gondolkodó Bódyra, akinek a pillantása most a fűben heverő kisbaltára esett. A baltafej alatt, a nyélen sötét foltok voltak.

– Nem mostad le rendesen – jegyezte meg a férfi. A lány épp övét csatolta be, a mozdulat félbe maradt.

– A baltát. Még látszik a vér rajta – bólintott Bódy, majd felállt, és begombolta a sliccét, közben Jennifer hideg és közönyös szemébe nézett. – Nem is volt autótok, ugye? Nem is autóval jöttetek, hanem gyalog…– a mögöttük recsegő tűzhalom felé intett – …mint ők.

– Igen – vallotta be a lány. – Úgy jöttünk, mint ők.

– És megláttátok, mi van a csűrben – folytatta a férfi, miközben felnézett az égre kígyózó fekete füstoszlopra.

– Csak én – pontosított Jennifer.

– Miért csináltad? – kérdezte tőle Bódy, noha már tudta, már akkor tudta, amikor megpillantotta őket ázottan az ajtóban, egy évezreddel ezelőtt.

– Tudod, hogy miért – felelte dacosan Jennifer, és a tűzhöz sétált, egészen addig, amíg bírta a meleget. Az arca azonnal kipirult tőle, és most még szebb volt, mint valaha.  – Ő volt az „utolsó lány”. Az okos, jószívű és érdekes személyiség. Ő lett volna a társad. Ő az, aki mindig megmarad a végére, akit nem tudnak elkapni, legalábbis az első részben, mert elmenekül, elszalad, és él, boldogan és egészségesen…

Megfordult, és végigmérte Bódyt: – Ő az, akit igazán sajnáltál volna – jelentette ki szomorúan, majd tehetetlenül széttárta a karját: – És én?

Bódy nem válaszolt, mire Jennifer folytatta: – Én lettem volna, akit elkapnak, és megölnek, brutálisan, véresen de mégis szexin. Én lettem volna az ostobán sikoltozva és hiába menekülő jócsaj, aki csak azért kell, hogy legyen egy áldozat, akit igazából lehet sajnálni, mert micsoda pazarlás már, nem? – gúnyosan mosolyogva megemelte melleit. Bódy nem válaszolt, zavartan elfelé nézett. Jennifer kivárt, majd megrázta fejét: – Nem, ezt nem engedhettem meg. Élni akarok. Ez egyszer én akarom túlélni.

Hallgattak egy sort, végül Bódy elégelte meg, felsóhajtott, és így szólt: – Gyere, temessük el Annát.

És így tettek, talicskába raktak a maradványokat, és eltemették a kislány mellé. Mikorra végeztek, a tűz is zsarátnokká silányult, másnapra pedig hideg hamu lett, amiből Bódy kipiszkált pár érdekes koponyát, és felrakta őket egy polcra a házban, és bár Jennifer ennek eleinte nem nagyon örült, később, évek múlva egészen megbékélt vele.

vége

Címkék: video lány szörny
Szólj hozzá!
2017. január 29. 10:06 - Valmont

Szemedben a szörnyeteg

konyv.JPG

Van kb kétezer-ötszáz könyvem a fővárosban, és még ötszáz vidéken, a szüleimnél, a gyerekkori szobámban - lásd a kép - porosodó hátrahagyott, elárult könyvek, kamaszkorom könyvei, melyeken felnőttem. Úgy számolom, nagyjából a harmadát olvastam ennek a háromezer kötetnek. És ami igazán rémisztő, számoltam azt is, hogy tavaly huszonnégy könyvet olvastam el, és bár köztük volt Ayn Randtől az "Atlasz vállán" című monstrum is, tény, hogy nem lesz elég időm. Mert még mindig, mindennél nagyobb élvezetet jelent egy frissen vásárolt könyvet kézbe fogni, nézegetni, átpörgetni, elolvasni az első mondatát...aztán berakni a "majd elolvasom" kupacba.

A Darwin-lényről itt írtam először. Azóta nem engedett az ideája, ahogy a testvériség tagjai sem képesek szabadulni tőle. Vigyázzunk vele, bármire képes, vagyis óvatosan az olvasással!

 

A Könyvtáros Testvériség vége

 

A könnyű reggeli hűvösségben a város felett terjengő keserű füstszag beburkolta Pétert, miközben a közvilágítást immár örökre nélkülöző félhomályos utcán a könyvtár felé botorkált. Nagyon sokan tartottak akkoriban csirkét, malacot, még a panellakások erkélyein is, nem csoda, hogy a halálra szánt állatok visítása meg-megtörte a polgárok egyébként sem nyugodt álmát. Péternek amúgy is éber éjjelei voltak, mivel szüleitől örökölt nagy faágya, melyen valószínűleg fogant, recsegett-ropogott minden kis fordulatra, akár egy öreg árbocos hajó a viharos vizeken. A könyvtáros reggelente úgy imbolygott a járdán, mint egy tengerből kiábrándult matróz, bár azt senki nem tudhatta, hogy rosszkedve, mely kiült aszkétikus, sápadt, szakálltól keretezett arcára, a Könyvtáros Testvériség sorsa feletti aggodalomból fakad.

János ugyanis már egy hete nem adott életjelt magáról. Pont azóta, hogy azt írta nekik a naponta két órát üzemelő központi e-mailes szolgáltatáson keresztül, hogy: Megtaláltam.

A könyvtáros a reggel első fényeinél nyitotta ki a város szívében lévő épületet, belépett a por- és papírszagú előtérbe, és a fali kapcsolókon feltekerte a termosztát. Látszott a lehelet, a lámpák rebbenve életre kelő fényében, vagyis most épp volt áram, így ujjait a rezsó és a teafőző felett megmelegíthette a kis konyhahelyiségben.

Egyedül ő dolgozott már csak a könyvtárban. A többiek szép lassan elpárologtak a második nagy válság évei alatt, ki vidékre ment, ki külföldön próbált szerencsét, de volt olyan is, aki egyszerűen beleroppant a szegénységbe és a kilátástalanságba. A pszichológusok ez utóbbi jelenséget Válság-depresszióként azonosították, és úgy vélték ez a legszörnyűbb hozadéka a közgazdászok által csak 212-nek nevezett jelenséghalmaznak, ahol a 21 a századot, a 2 pedig a 2008-as válság utáni második hullámot jelentette. Híradások szóltak arról, hogy e lelki kór mind szélesebb körben és mind változatosabb formában támadja az emberi elmét, a kreativitás kiölésével, a folyamatos szorongással és mind súlyosabb fizikai nélkülözéssel megtöri a legbátrabb nemzeteket is. Péter és a Könyvtáros Testvériség másik két tagja mindebből főképp annyit érzékelt, hogy elmaradtak előbb az olvasók, aztán a bér, végül a munkatársak is.

Ők hárman, a Testvériség tagjai viszont a helyükön maradtak, és akár a hegyvidéki kolostorokba húzódó középkori szerzetesek, dacosan és sértődötten kitartottak. A központi e-mailes rendszerben találtak egymásra, Péter egy könyvtárközi kölcsönzésben Jánostól megkérte Arisztotelész vígjátékokról szóló írásait a Hausmann-féle fordításban, mire a nyilvános levelezésbe bekapcsolódott Mihály, aki inkább a Péterffy-fordítást javasolta, noha János szerint az inkább átirat volt, ebből vita, majd beszélgetés majd barátság született. Mivel az ország három, egymástól lehetetlenül messzire eső városaiban éltek, a fizikai kapcsolat szinte megoldhatatlannak tűnt akkor, mikor a benzint jegyre adták, a vonatok pedig rendre kisiklottak a rémes állapotban lévő síneken. Maradt az e-mailes rendszer, mely az internetszolgáltatás utolsó bástyájaként a könyvtárakban, polgármesteri és kormányhivatalokban, a rendőrségen és a katonaság épületeiben működött már csak napi pár órában. A lakosság egyáltalán nem férhetett hozzá, bár tény, hogy nem is érdekelt már senkit ez a fajta kommunikáció, mely csúfondárosan emlékeztette az embereket a nem is oly régi múltra, mikor még azt hitték, elérhetnek mindent és mindenkit a bolygón.

Míg Péter a forró vízben ázó tealeveleket bámulta a konyha sárga fényében, eltűnődött, kitől származott a Testvériség ötlete, de aztán arra jutott, közös akarat volt, egy hősies, mindennel szembemenő gesztus, melyet a triumvirátus tagjai feltétel nélkül fogadtak el. Ugyanakkor rém egyszerű volt az egész: arra szövetkeztek ők hárman, hogy a helyükön maradnak a végsőkig. A könyvtárban. Olvasnak, és megosszák egymással az ismereteket. És ha erre már végképp nem lesz mód, mert az áramszolgáltatás is megszűnik, visszatérnek a galambokhoz, az ég küldötteihez, melyekből Péter már be is szerzett hármat. Apja hajdani műhelyében, az ismeretlen rendeltetésű gépek és szerszámok, e fölös áramzabálók közt tartotta őket, ott turbékoltak és bámultak rá csillogó, lelkes szemmel, mikor a vizüket cserélte, vagy magot öntött nekik. Talált jó pár könyvet az állományban, melyek a reptetésükről és a tartásukról szólt, és úgy vélte, képes lesz megoldani a levelezés problémáját. A másik kettő ugyancsak dolgozott ezen, de aztán közbejött ez az egész a Darwin-lénnyel, és aztán mind jobban belegabalyodtak, és aztán János eltűnt.

Kitöltötte a teát egy bögrébe, aztán a poros lépcsőn felment az emeltre, át a folyóirat részlegen, a szórakoztató irodalomig. Itt rövid keresés után megtalálta a Mihály által említett kötetet, majd beledőlt az egyik puha fotelbe, melyet az újságot olvasó és társaságot kereső nyugdíjasoknak helyzetek ki hajdan. A könyv egy orosz tudományos-fantasztikus regény volt, asztronauta hősei ismeretlen bolygón kényszerleszállást hajtanak végre, ahol bár a vegetáció buja, egyetlen állatot sem találnak. Az űrhajósok érzik, valami figyeli őket, valami nagy és nyomasztó dolog a fák közeiből, ám ahelyett, hogy óvintézkedéseket tennének, napokig csak vitatkoznak a szocialista ember erkölcsi problémáiról, a tudomány és a művészet küldetéséről az új világrendben. Péter előző este odáig jutott, hogy az egyik űrhajósnak nyoma vész az éjszakában, és társai hirtelen ráébrednek, hogy mind meg fognak halni.

Péter felpillantott a mondat végéről, bele a könyv- és porszagú levegőbe, és eltűnődött, vajon Mihály milyen titkos jelentés, rejtett célzat okán javasolta olvasásra e regényt.

Mihály vizsgálta a huszadik századi irodalmat, Péteré volt a középkor a romantikáig, míg János az ókort és a szent iratokat vállalta a Darwin-lény utáni kutatásban. A könyvtáros letette maga mellé a súlyos kötetet, és ivott a teából. Felidézte magában, mikor először szóba került a lény a levelezésükben.

János hozta fel Maupassant novellája kapcsán. A „Le horla”-t akarta újrafordítani, és kíváncsiságból elkezdte kutatni a műben felbukkanó halhatatlan, testetlen fenyegetés eredetét. A francia novellista naplóbejegyzéseiből rájött, hogy Maupassant nagyon komolyan foglalkoztatta ez a láthatatlan, de a világunk szövetében nagyon is valósan megbújó szörnyeteg képe. Úgy vélte, vándormotívum, melyet öntudatlanul több irodalmi mű is feldolgozott az évszázadok folyamán. János ennek nyomán indult el, és mikor megosztotta társaival a kutatása korai eredményeit, az elmélet hármójuk közt akaratlanul is továbbfejlődött és szárba szökkent.

– Hahó! – hallatszott lentről egy gyönge női hang, mire a könyvtáros felpattant, lesodorva a kötetet a székről. A korláthoz lépet, és óvatosan lenézett. A korlát korhadt volt néhány helyen a tető résein át becsöpögő esővíz miatt.

Egy fiatal, szőke, törékeny lány állt az előtérben, nagy, rá egyáltalán nem illő piros, kapucnis kabátban, fekete farmerben és katonai bakancsban. Alakja valamiért ismerősnek tűnt Péternek, de éhes, sovány arca ismeretlen volt számára. Az üvegtetőn át ráömlő gyenge fényben sápad volt ez az arc, ugyanakkor arisztokratikusan esendő is, ahogy a guillotine-ra váró hercegnő felsőbbrendűségével körbefordult.

– Van itt valaki? – kérdezte most erősebb, csengő hangon, mire Péter felemelte a kezét, és válaszolt, hogy igen.

Mihály javasolta, hogy kutassák fel a rejtőzködő lény nyomait a világirodalomban. Biztos volt benne, hogy olvasott már róla, és kapásból megemlített egy Stephen King novellát, Dosztojevszkij vagy Tolsztoj egy kísértettörténetét, Lovecraft egész életművét és Ambrose Bierce valamelyik kisregényét. János természetesen pártolta az ötletet, míg Péter úgy vélte, az olvasók nélküli könyvtár ideális helyszíne lehet egy ilyesféle kutatásnak, és így még az idő is jobban telik talán. Mert az időt akkor már csak a segélyosztás heti két napjával mérte, és ez a fajta kisszerű, beszűkült látásmód egyre inkább aggasztotta. Jót fog tenni, ha valamivel eltereli a gondolatait a saját és a világ helyzetéről, főképp, hogy élete egyébként totálisan üres volt, mert komolyabb barátnője nem volt már évek óta. Ők hárman a könyvekkel voltak jegyesek, ahogy ezt egyszer Mihály félig viccesen, félig keserűen és csipetnyi öniróniával megjegyezte.

Miben segíthetek, kérdezte Péter, míg lefelé lépdelt a nagy széles lépcsőn, és a lány alakja egyre inkább közeledett, és ettől úgy érezte, mintha egy nagyon költséges amerikai film egy jelenetét nézné sajátos, szubjektív kameraállásból.

– Egy könyvet keresek – válaszolt a lány, miközben figyelmesen végigmérte a férfit, majd lépett egyet hátra. Akkoriban a nők már óvatosak voltak az idegen férfiakkal, még a köztereken is.

Van itt jó pár könyv, bólogatott mosolyogva a könyvtáros, majd szakállába túrt, száját babrálta, hogy rejtse zavarát. Aztán megkérdezte, mi a könyv címe.

– Nem vagyok tag – jelentette ki a lány dacosan, és a pulthoz sétált, ahol hajdan Annamari és Norbert, a két könyvtáros ült, ők fogadták a belépőket, az ő joviális és kedves arcuk várta a könyvbarátokat. Annamari elköltözött a szüleihez, akiknek volt valami földjük, és segített paradicsomot, krumplit termeszteni, Norbert pedig a folyóba ölte magát nem sokkal azután, hogy megszűnt a fizetésük.

Péter sietve kijelentette, hogy nem ragaszkodik a tagsághoz, majd a pult mögé lépett. Persze, arra is van lehetőség, hogy a hölgy beiratkozzon, tette hozzá, és egy tagsági nyilatkozatot és tollat tett a lány elé. Az sokáig nézte mindkettőt, majd megrázta fejét: – Inkább nem, ha nem baj. Csak elvinném azt a könyvet. És itt hagyok valamit zálogba – azzal kabátja belső zsebébe nyúlt, és kitette személyi igazolványát a férfi elé. – Már úgysincs rá szükségem. – Az utolsó mondatot olyan furcsa magabiztossággal mondta, hogy Péter megborzongott.

Egyébként is rosszak voltak az idegei, és ez összhangba volt azzal, ahogy mind jobban beleásták magukat a Darwin-lény utáni kutatásba. Nagyon gyorsan, pár hét alatt rájöttek, hogy a szörnyeteg valóban ott van minden korban. Ott lapul az emberiség irodalmában, a versekben, az eposzokban, szónoklatokban, a regényekben. Néha egész nyíltan, néha nem is központi, de fontos szereplőként, például Duma-nál a miladyt kivégző hóhér alakjában, néha csak a háttérben, egy mellékszereplő, egy árny, egy sejtés egy látomás, vagy egy töredékes álomleírás formájában. De mindig ott van a legyőzhetetlen, szinte láthatatlan és emberfeletti veszedelem képe.

Péter megkérdezte, melyik könyvről van szó, miközben az igazolványt egy fiókba tette.

– „Mítoszok és legendák a mesékben” – bólintott a lány. – A nagymamámnak kell. A szerzőt sajnos nem ismerem.

A könyvtáros a kézi katalógushoz sétált, és keresni kezdte a könyvet. Jobb szerette ezt használni a számítógép adatbázisa helyett. A Darwin-lény utáni kutatás során is mindent kézzel bányászott elő, miközben végigbogarászta a középkori legendákat és himnuszokat, hosszú estéket töltött a barokk dráma főgonoszainak kijegyzetelésével, aztán az angol klasszicista regény sövényútvesztőiben bolyongjon a havas téli éjszakákon, elborzadt a reneszánsz dráma antihőseinek tettein, míg el nem jutott a romantika szörnyetegeihez, amikor már aludt az értelem odakinn, a városban. A szűken vett középkor ezer évéből hat avagy hét nyomot talált, a rákövetkező négyszáz évben viszont megsokasodtak a lény felbukkanásai. Kísértetregényekben, francia farkasember legendákban, gótikus rémhistóriákban minduntalan ott van a homályban az a végső mozgató, a gonosznál is rosszabb lehetőség, amit a Darwin-lény jelentett hármójuk képzeletében.

Meg is van, jöjjön utánam, jelentette ki Péter, majd a földszinti irodalomtudomány szekcióhoz ballagott, és rövid keresés után a lány kezébe nyomta könyvet. Az belepörgetett, aztán hálásan pillantott fel rá. – Köszönöm.

A könyvtáros biccentett, és közölte vele, hogy két hét a kölcsönzési idő, de mivel nem valószínű, hogy az elkövetkező száz évben keresné valaki ezt a könyvet, maradhat akár egy hónapig. Miközben megindultak a kijárat felé, megkérdezte a lányt, mire kell a nagyanyjának a mű.

– A meseirodalomban felbukkanó motívumrendszereket kutatja…vagy valami hasonlót. Mielőtt mindez bekövetkezett… – körbemutatott karjával, a mozdulat íve a végén megtört –…a doktorijára készült. Most már nincs meg az egyetem se, ahol doktorizhatna, de ő nem adja fel. Megírja a disszertációját, bármi áron.

A nagykapunál megtorpant, mivel kintről részeg kiáltozás szűrődött be. Nagyon sokan olcsó szeszekhez menekültek akkoriban. A házilag kotyvasztott alkohol néha megvakította, máskor megőrjítette elfogyasztóját. A lány riadtan pillantott a könyvtárosra, a kapott könyvet pajzsként szorította mellkasához. – Megtenné, hogy elkísér a nagymamámhoz? Alig pár utcányira lakik. A csípőproblémái miatt már nagyon nehezen közlekedik, alig kel ki az ágyból.

Péter elnézte a sápadt és reménytelen arcot, és felsejlett benne, hogy meg tudná szeretni a lányt. Igent mondott, majd kitárta a könyvtár ajtaját, és kiléptek a napfénybe.

A kutatási eredményeiket hetente egyszer összegezték. János, a lény felfedezője vezette a jegyzőkönyvet, ő regisztrált minden felbukkanást. A lény vándorlásának hipotézise is tőle származott, a másik kettő csak kiegészítette a részeket. Míg Péter a lány mellett baktatott az egyébként néptelen délelőtti utcán, kerülgetve a szeméthalmokat, melyeket az emberek – mióta megszűnt a szemétszállítás – a házuk előtt növesztettek, felidézte magában a szörnyeteg evolúciós útját.

– Maga miért dolgozik még? – kérdezte tőle a lány akaratlanul is lehalkítva a hangját. Péter megvonta a vállát, majd azt mondta ugyancsak fojtott hangon, hogy nem tud mást elképzelni, mást, amivel kitölthetné a napjait. Egy érdekes kutatásban van épp benne, ez mozgatja az elméjét is. Valószínűleg ő, és a lány nagymamája mindketten hisznek abban, hogy egyszer még lesz értelme annak, amit most csinálnak.

– A nagymamám mániákus. Néha félek tőle – jelentette ki a lány. – Azt hiszem, elvesztette a kapcsolatát a valósággal, és valaki más lett belőle. És szerintem semmi nem lesz olyan, mint régen. – Ezen eltűnődött, és megállt, mielőtt befordultak egy sarkon. Kikukucskált az épület mögül, majd visszanézett a férfira. Sápadt arca most elszürkült. – Inkább menjünk másfelé – kérte a férfit. Péter bólintott.

A Darwin-lény, a szörny, ami az irodalomban létezik és műről műre vándorol, maga a tökéletes ragadozó, melyet lehetetlen elpusztítani, mert ő a csúcsa a teremtett világnak. Igen ám, de János itt hozta be Szent Anzelm istenérvét: Et certe id quo maius cogitari nequit, non potest esse in solo intellectu. Si enim vel in solo intellectu est, potest cogitari esse et in re, quod maius est – vagyis, fordította le nekik az e-mailben: „Egészen biztos, hogy aminél nagyobb nem gondolható el, az nemcsak az értelemben található meg. Ha ugyanis legalább az értelemben létezik, akkor elgondolható róla, hogy a valóságban is létezik, ez pedig nagyobb.” A lény tehát eredetileg a fizikai világban kellett hogy éljen. A szibériai sztyeppéken. Az afrikai sivatagokban. A germán erdők mélyén. Az összes eposz és ősi ének és mitológia említi, gondoljunk csak az erümanthoszi vadkanra vagy Fenrirre vagy Azazelre vagy Széthre. De a Darwin-lény nemhiába volt a csúcsragadozó. Ravasz volt és ravaszsága tökéletes alkalmazkodóképességgel, evolúciós varázslattal társult. Rájött, hogy az új faj, melynek dalaiba és hiedelmeibe alakja beköltözött, előbb-utóbb képes lesz megsebezni a testét. Ezért átvándorolt abba a világba, ahol nem kaphatjuk el a fegyvereinkkel. Ahol a dárdáink, kardjaink, golyóink nem okozhatnak kárt benne. A szövegek világába.

– Én például kertészkedem a házunk mögött, és segítem az öreg szomszédokat – fecsegte a lány, míg megkerülték a teret, ahol azok a férfiak, akiket látott, folytatták azt, amit nem kellett volna megtenniük. Így távolról, de nem elég távolról hallhatták a sikoltozást is. Ez dicséretes, jegyezte meg Péter, az, hogy valamit tenni akar a környezetéért. De a könyvtári munka semmivel sem alávalóbb a való világban végzett igyekezetnél. Az irodalmi szövegek tanulmányozása, az elme munkája legalább olyan fontos, mint a fizikai aktivitás.

A lány sokáig, egy egész utca hosszat hallgatott, talán Péter szavain töprengett, végül kibökte: – Ebben csak az hisz, aki meg van győződve arról, hogy a könyvek fontosabbak a valóságnál – hangjában némi bosszúság csengett. Megálltak egy földszintes családi ház rozsdás kerítésénél. – Ám úgy tűnik, a világgal szemben a képzelet vesztésre áll – lökte be a kaput a lány, és előre ment, felszaladt a néhány fokos lépcsőn. Péter elnézte piros kapucnis, kislányos alakját, és hirtelen nagyon ismerősnek tűnt számára. Mintha már látta volna ezt a képet valahol. A lány kitárta bejárati ajtót, és intett neki: – Tessék, fáradjon be a nagymamám házába.

Péter vonakodva lépdelt előre, fel a lépcsőn, át a küszöbön, be az épületbe, mely egyetlen hatalmas helyiségből állt, és amikor meglátta az ágyat a túlsó végében, azonnal tudta, hogy hol van, hogy csapdába esett, még azelőtt tudta, hogy az ajtó becsapódott mögötte, a félhomályba zárva őt, összezárva az ágyban gomolygó, nagymamának tűnő szörnyeteggel, a Darwin-lénnyel.

Nem is sejtette, hogy mindezt én, Mihály írom, aki miután János eltűnt, időt és fáradtságot nem kímélve eljutottam hozzá, egy hétig tartott, szekerekkel és rengeteg gyaloglással, de megérte, mert rátaláltam a testére, a könyvtár lépcsőjén feküdt, kezében a könyvvel amit utoljára olvasott, Kingtől a „Cujo” volt, és tudtam, azonnal tudtam, amikor megláttam a testén a harapásnyomokat, hogy nem az elszaporodó vadkutya falkák ölték meg, hogy a szörnyeteg ölte meg, aki kapcsán elfeledtünk egy dolgot, azt, hogy ha a lény egyszer el tudott bújni az irodalom szövetében, akkor ezt visszafelé is képes megcsinálni, vissza is tud jönni, a mi világunkba, ha a szükség, ha az érdeke úgy kívánja, mert bár János testét százhét harapásnyom szabdalta, de a szíve állt meg, az arcán pedig olyan borzalom ült, melyet nem láttam még emberén, nem csoda, hogy nyomban, időt nem vesztegetve leültem János számítógépéhez, az emeleten volt, egy kis lyukban, ahol élt, és megírtam ezt a történetet Péterről, feláldoztam benne őt a lénynek, hogy én megmeneküljek, majd e-mailben elküldtem neki, de aztán szétküldtem a központi kormányzati címlistán keresztül mindenkinek, aki még rendelkezett internettel, rendőröknek katonáknak, hivatalnokoknak, hogy mind olvassák, hogy mind olvassátok, és ti legyetek a Darwin-lény következő áldozatai, mindegy kicsoda, csak ne én, mert tudom, itt van a nyomomban, a sarkamban, most, hogy rájöttünk titkára, most, hogy ti is megismertétek a létét és hatalmát, el fog kapni bennünket, mindannyiunkat, mert.

2017

Szólj hozzá!
2016. január 24. 21:50 - Valmont

Pléh öcsi

 25_133_208052_1c8b534b4cf09539569f8e297ab6dafd_93561c_301.jpg

Pléh öcsinek hívtuk, gyerekként valahogy mindig azt gondoltam, onnan, abból az irányból jöttek a partizánok, ahol ő is állt a hegy tetején, a város fölött, alumínium, monumentális emlékmű, egy partizán öltönyben, kezében a dobtáras géppisztoly, néz Pásztó vagy Hatvan vagy Budapest felé. A nyolcvanas években, kisgyerekként tiszteltem a szobrot, de alig tudtam valamit a környék partizánharcairól, meg voltak mindenféle akadályversenyek is, melyeket pocakos munkásőrök szerveztek. Később hallottam valakitől, hogy Nógrádi Sándor-féle csoport mindig részeg volt, és a németek ezért tudták olyan gyakran sarokba szorítani őket. Nógrádi narrációjában itt lehet olvasni a harci eseményekről, én úgy látom, igazából nem sok vizet zavart a működésük. Nagyszüleimnek hiszek, akik látták a falujuk feletti hegyoldalt feketélleni az orosz gyalogságtól. Ekkora embererőnek nem lehetett ellenállni, ez a hatalmas tömeg űzte ki a németet a környékről - a partizánok hozzájárulása az eseményekhez igen csekély lehetett. Visszatérve a szoborra: a rendszerváltás után eltüntették, egy szoborparkba száműzték, pedig szerintem a város szerves része volt, egy colour locale, melyet meg kellett volna hagyni a helyén. Mindegy is. Elképzeltem, hogy Nógrádiék előtt volt egy igazán kemény és céltudatos partizánegység, amely egy fagyos éjszakán az ellenfelére akadt. Innen jött az alábbi történet.  

 

Übermensch

 

„– …és a *-i szénmedencében történt partizánakciók szervezésében való közreműködésem Tőzsér István tragikus halálával véget ért. Azon az estén az S. feletti erdőben barátot és bajtársat vesztettem el. A csoportunk teljesen megsemmisült a fasiszta erőkkel vívott harcban. Jómagam egy kézigránát okozta sebbel úsztam meg az összecsapást. Az erdőben találtam menedéket, majd az illegalitás bújtatott, és hónapokig nyomtam az ágyat, gyógyulásom a felszabadító orosz hadsereg megérkezésével esett egybe. Ez idő alatta a második partizánegység, a Nógrádi Sándor vezette alakulat vette át a harc stafétáját. De ez már egy másik történt.”

Az öregember felnézett a szerkesztőre, aki cigarettát tartott a kezében, ernyedten, mintha egy pókot fogna, és kifelé bámult az ablakon. – Tetszik a riport? Jó lesz így, Gyurgyev elvtárs? – kérdezte fáradtan a férfi. Az öregember letette a papírlapot a szerkesztő asztalára, majd megvonta vállát. – Jó – szólalt meg rekedten. – Mikor jelenik meg? – kérdezte még.

– Az április negyedikei számban lesz benne. Készülünk egy ünnepi összeállítással az akkori idők tanúiról – magyarázta fásultan a szerkesztő, majd visszafordult az öregember felé, végigmérte, és közben elnyomta a cigarettáját az asztal sarkán lévő hamutartóban. – Tőzsér – mondta – Tényleg olyan kemény fickó volt?

Az öregember bólogatott: – Az volt. Fanatikusan gyűlölte a fasisztákat. Azt mondta – eltűnődött, majd eszébe jutott –, hogy képes lenne átharapni egy SS-tiszt torkát. Azt hiszem, komolyan gondolta. Amikor rámentünk a Leto tanyára, hosszan lőttük őket, és aztán elfogyott a lőszer, és Tőzsér volt az, aki mondta, hogy no, bajtársak, most kézzel adjunk nekik. Saját szememmel láttam, ahogy egy ásóval felszeleteli az egyik földön fekvő német fejét – az öregember sóhajtott, majd még hozzátette: – Nem láttam nála erősebb, nagyobb embert, olyan volt, mint egy medve. Ez legyőzhetetlen állat. Persze a végén aztán őt is lebírták – megmoccant, oldalt csúszott a székén, arca fájdalmas grimaszba torzult, amire az újságíró azonnal felfigyelt.  – A forradás? – kérdezte kissé zavartan. – Úgy hallottam, az egész hasát…– nem fejezte be a mondatot, de az öregember elértette. Most ő nézett ki a szerkesztő mögötti ablakon, a betonházakra, a hegyekre, és a hegyeken a fákra. – Fáj, főképp hajnalban – mondta csöndesen. – De legalább eszembe juttatja a többieket. És azt, ami velük történt. Hogy mi történt valójában.

 

Berúgták az ajtó, és nem törődtek a gyerek sírásával, az asszony kiabálásával, már ott voltak a lakásban, a kis, szűkös konyhát kitöltötte a három, csupa kabát, kucsma, szőr és szakáll test, a nomád élet édes-savanyú szaga, a kabát alatt tartott fegyverek fémes aromája, és a szájukból áradó hagyma és pálinkabűz. Tőzsér beszélt, odatornyosult mind a két méterével Gyurgyev fölé, és az arcába sziszegte: – Elárultad az ügyünket, elvtárs. – Gyurgyev nem látott a másik szemében csak dühöt és részegséget. Tőzsér mellett a cipész, Kolláth szívta cigarettáját, és szemmel tartotta az asszonyt. Az ajtót az énektanár, Gasparin zárta el, a lába mellé egy fadobozt tett, ami Gyurgyev azonnal megismert, látott ilyet eleget a bányában.

– Robbanószert hoztatok a házamba – dadogta a félelemtől rekedten. – Meg vagytok bolondulva? – kérdezte, mire az asszony sírva fakadt. Tőzsér nem válaszolt, hanem megragadta Gyurgyevet, és mint egy rongybabát, a sarokba dobta, aztán a sikoltó feleségét fogta meg, mögé lépett, és már ott villant a kezében a kés, melyet az asszony torkához emelt: – Hagyd abba, idecsődíted a csendőröket – súgta a nő fülébe. Gyurgyev felesége elhallgatott. Gyurgyev feltápászkodott, érezte, valami meleg hozzásimul, a gyereke volt az, remegett, és csak tátogott, mint egy hal.

– Leölünk mindenkit, mint egy disznót – fogadkozott Kolláth vékony, ideges hangon. – Ezt nem úszod meg, Gyurgyev.

Egymásra meredtek, hosszan és végre csöndben, fejük felett sárgán világított a petróleumlámpa.

– Nem tudom, miről beszéltek – tárta szét karját Gyurgyev, majd maga mögé húzta a gyereket, hogy testével védje, vagy hogy ne lássa az anyját meg a kést.

– Nem tudod? – bólintott Tőzsér. – Talán azt se tudod, hogy múlt éjjel mi történt az Aranyosi-forrás felett, ahol találkoznotok kellett volna a losonci összekötővel?

– Én nem mentem el – magyarázta sietve Gyurgyev – A műhelyfőnök beosztott esti műszakra, az utolsó pillanatban. Nem tudtam szólni Tar elvtársnak…

– Tar halott – vágott közbe Kolláth. – Az erdőben találtuk meg őket, megnyúzva, az egyikük feje hiányzott, a sarkuknál fogva akasztották fel őket egy fára, nem messze az forrástól – hadarta idegesen.

– Én erről semmit nem tudok, dolgoztam reggelig – nyögte Gyurgyev.

– Hazudsz! – Tőzsér ellökte az asszony, aki nekiesett az egyik széknek, és beütötte a fejét az asztal szélébe. Gyurgyev mozdult volna felé, de Tőzsér most nekiszegezte a kését. Nagy, csillogó vadászkés volt.

 – Elárultad az elvtársakat, és a fasiszták kezére játszottad őket! – kiáltotta Tőzsér, mély, öblös hangjától megremegett a kredenc üvege. – Mit kaptál értük, te Júdás?

Gyurgyev felesége a gyerekhez mászott, térdelve átölelte, halkan sírtak mind a ketten.

– Nem csináltam semmit, ártatlan vagyok – jelentette ki Gyurgyev Tőzsér szemébe nézve.

– Ezt nem hiszem – bólintott a másik, és intett. – Velünk jössz.

Megvárták, míg felveszi a kabátját, kapcát húz, a ködmönt magára borítja, fejébe csapja a kucsmáját, majd elbúcsúzik az asszonytól, és megsimogatja a gyerek fejét, aztán kitaszigálták a házból, a munkásbarakkok közti keskeny utcába, a holdfénybe, és a hidegbe, és aztán körbevették, úgy mentek a bombázások miatt elsötétített utcán, mint egy rablócsapat, mint sötét ügyben eljáró haramiák.

– Megnyúzták őket? – kérdezte csöndben Gyurgyev, még mindig kábán a hírtől. – A németek és a mi csendőreink nem csináltak eddig ilyet.

– Már bánod, mi? – kérdezte hátulról Kolláth. A szótlan Gasparin ment elől, ő cipelte a faládát, Tőzsér pedig Gyurgyevbe karolt, de a baráti gesztus egy Lugert is takart, melyet a bordái közé nyomott.

– Igen, ezek állatok, de ma este elkapjuk őket, a te segítségeddel – mérte a szót hideg párafelhőkkel Tőzsér. – Gasparin nagy erdőjáró – intett fejével előre. – Végigment az ösvényeken. Azok, akik eljöttek Tar elvtársért, azok már többször őrjáratoztak az erdőben. Tudjuk az útvonalukat.

– Mit keresnének az erőben a németek? – értetlenkedett Gyurgyev. – A várost is alig tudják ellenőrizni. Kolláth felhorkantott mögötte, és Tőzsér szorított a fogásán, mert egy sarok mögül férfiak tűntek elő. A két csoport elhaladt egymás mellett, nem szóltak, nem köszöntek, csak a lélegzetük párája kavarodott össze.

– Akárkik is ők, ma este emberükre akadnak – válaszolt Tőzsér már a munkástelep sarkánál. Egy ösvény vezetett fel a hegyre, az erdőbe, azon mentek tovább. – És te leszel az, aki megbosszulja az elvtársak mártírhalálát. Ezzel megválthatod a bűnödet is – magyarázta ellentmondást nem tűrően.

Gyurgyev csak a fejét rázta: – Nem csináltam semmit – motyogta maga elé, de hagyta, hogy vezessék, végigráncigálják az ösvényen, a bokrok és ágak csapkodása és karmolása olyan volt, mintha nem is őt érné.

Ahogy kibukkantak a tisztásra, a holdfény ragyogásában azonnal meglátta a cöveket és a kötelet. Tőzsér odavezette őt, majd lenyomta a földre. – Kösd a bokádra – parancsolta neki a kötélre mutatva.

– Mit akartok? – kérdezte Gyurgyev, de engedelmeskedett. Közben odajött mellé Gasparin is, és óvatosan letette a fadobozt a földre. – János, legalább te legyél észnél – kérte őt Gyurgyev a kötél végével babrálva, de a másik rá se nézett, csak levette a doboz fedelét, és kiemelt belőle egy kisebb tömböt, amin egy kar volt, és fémtüskék, és aztán drótokat kerített, és ezeket a fémtüskéket összekötötte a doboz belsejében lévő valamivel.

Tőzsér elsétált, majd lehajolt, csillogó fémet markolt fel a fűből, Gyurgyev elé dobta őket: – Hüvelyek mindenhol – dörmögte: – Az elvtársak védekeztek, de bekerítették őket. – A tisztás széléhez ment, megtapogatta az egyik fa törzsét. – Lövésnyomok. És mintha baltanyomok is lennének.

Gasparin végzett, intett Tőzsérnek. Kolláth közben a tisztás túlsó végén egy bozótban csörtetett, zörgött, de most ő is előbukkant. – Kész a fedezékem.

Tőzsér visszament Gyurgyevhez, és leguggolt elé, vaskos, fürge ujjaival megvizsgálta a csomót Gyurgyev bokáján, majd felemelte, és az ölébe tette a detonátort. – Tessék, elvtárs.

– Mit csináljak ezzel? – kérdezte Gyurgyev a hidegtől és a félelemtől vacogva.

– Ha ideérnek, lenyomod a kart, és a levegőbe röpíted őket – bólintott Tőzsér. – Mi oldalt leszünk, és megöljük azt, aki marad – mutatott körbe. Gyurgyev nézte, ahogy Gasparin fürgén felmászik egy fa ágai közé, kabátja alól gépkarabélyt vesz elő, és lovagló ülésbe elhelyezkedve ellenőrzi a tárat. Kolláth is odasétált hozzájuk, kezében pisztoly csillogott. – Ezzel jóváteheted, amit tettél. Az árulásod – jegyezte meg szigorúan, majd egy rongyot vett elő kabátja alól, valami mocskos törülköző volt, és leterítette vele a deszkaládikót, csak a sárga huzalok tekergőztek ki alóla egészen Gyurgyevig. Gyurgyev a fejét rázta, de nem szólt, mert látta rajtuk, hiába.

– Ha elárulsz minket, vagy nem robbantasz időben – állt fel Tőzsér, közben hatalmas csontjai recsegtek-ropogtak a ruha alatt. –, nemcsak téged intézünk el, hanem az asszonyt meg a kölyköd is.

Azzal otthagyták őt, a tisztás közepén, Kolláth befeküdt a bozótba, Tőzsér meg egy vastag fatörzs mögé térdelt, és onnan nézte Gyurgyevet, arca fehér folt volt az erdő sötétjében, mert a fák közé már nem ért be a holdsugár, csak a hideg, ami beterítette az egész hegyet, és lent, a völgyben a várost is. Gyurgyev dermedten ült, abban a pózban, ahogy először elterült a földön, ölében a detonátor téglateste, mellette a deszkaládikóban az agyagszerű tömbök várakoztak a szikrára, melyet neki kell csiholnia, hogy véget érjen ez a rémálom.

– Mi van, ha nem jönnek? – kérdezte félhangosan a fehér folttól a fák közt. – Mi van, ha tévedtek? – kérdezte, de nem jött válasz. Ez volt az, ami végül felbőszítette Gyurgyevet, elég indulatot pumpálva a hidegtől remegő testébe ahhoz, hogy folytassa: – Elvtársak, gondolkodjatok józanul! Veletek voltam az elejétől. Az első pillanattól. A röpiratok nyomtatásánál már ott voltam Gasparin pincéjében. Amikor a sztrájkot szerveztük az acélgyárban. A bányánál, a szabotázs akcióban. Én jártam át Losoncra a rádió darabjaiért, öt alkalommal tettem meg az utat, hogy felvehessük a szovjettel a kapcsolatot. És most az állítjátok, hogy mindezt odadobom az ellenségnek? Miért tennék ilyet? Mi késztetne arra, hogy eláruljam az ügyünket? A németek már elbuktak, a háborúnak hamarosan vége – ugyan miféle jutalomra számíthatnék?

Elhallgatott, a másik három nem szólt, nem moccant. Gyurgyev makacsul csak Tőzsért nézte, aki a Lugerjét babrálta, és néha ki-kihajolt fedezéke mögül, hogy körbepillantson a terepen.

– A rajtaütés a Leto tanyán, emlékeztek? – kapaszkodott az újabb érvbe Gyurgyev. – A német járőr semmit nem sejtett. Úgy csaptunk le rájuk, hogy fogalmuk sem volt semmiről. Ha konspiráltam volna, már ott, akkor, vagy inkább azelőtt szólok a városi parancsnokságon arról, hogy mi készül, nem?

Ismét csak hallgatás volt a válasz, ezért Gyurgyev egy ideig nem folytatta, az ölében lévő detonátort tapogatta, mint aki nem hisz a szemének, és kénytelen újból és újból meggyőződni arról, hogy a dolog, amit rá testáltak, az eszköz, melytől a sorsa függ, az valóságos. Aztán feltámadt a szél, északi, jeges borzongást hozott a Tátra messzi, távoli csúcsairól, és Gyurgyev összehúzta magát, hogy kevésbé fázzon, majd megköszörülte torkát, mert eszébe jutott még valami: – Ha nem jönnek, ha nem járőröznek ma éjjel, akkor mi lesz? Akkor mit csináltok velem és a…

Halk, távoli kelepelés szakította félbe, mintha valami hatalmas bogár percegne a fák közt, aztán surranás az avarban, és egy nagy, súlyos test mozdulása a félhomályban.

– Mi ez? – suttogta Gyurgyev, mert megpillantott a lábán majd a derekán feljebb kúszni három piros fényecskét, pöttyök voltak, felfelé vándoroltak rajta, aztán a pontok eltűntek, és a tisztás végén, a hegy felőli oldalon egy alak jelent meg, a körvonalai szétfolytak és remegtek, mint forró nyári nap a betonút felett a lég, és ahogy közeledett, hol áttetsző volt a teste, akár a kristálytiszta forrás vize, hol valóságos, és ekkor, ez utóbbi esetben Gyurgyev elszörnyedve látta a páncélt, ami borította, a fején lévő hatalmas, torz disznópofára emlékeztető sisakot, a sisak alól kibukó ujjszerű hurkák zuhatagát, a kezében tartott fémdárdát, és a vállán ülő - mint egy mókus, izgatottan ide-oda forgó - kis csövet. A jelenés öles léptekkel Gyurgyev elé ért, és hirtelen megmutatta magát teljes valójában, kihúzta magát, és így akkora volt, vagy nagyobb, mint Tőzsér, és az egyik fémkesztyűs kezén lévő tokból karmokat növesztett, és ezt a karmos kezét fölemelte.

– Mi a franc vagy te? – nyögte Gyurgyev, majd behunyta szemét, és felkészült a csapásra, de Tőzsér hangja felriasztotta jeges dermedtségéből.

– Lőjétek, elvtársak! – kiáltotta a partizán, mire felugatott a gépkarabély, és csattogni kezdett a másik két fegyver is, a szörnyeteg páncélján kopogtak a golyók, ő maga pedig felsikoltott vagy inkább üvöltött az éjfekete égre, és a vállán lévő csőből sárga lövedéket, dobhártyarepesztő robbanást küldött Gasparin fája felé. A robbanás ereje a földre lökte az énektanárt, és Gyurgyev látta, hogy talpra kászálódik, mire a lény a kezén lévő tokból valamit kilőtt felé, fémes sziszegéssel, és ezek a láthatatlanul suhanó lövedékek leválasztották Gasparin fejét a törzséről, de közben a teste, a keze még fogta a géppisztolyt, és lőtt vele, és a sorozat elkaszált, körbe a tisztáson, majd a test eldőlt, lehanyatlott az avarba. Tőzsér felüvöltött, és fejetlen társához rohant, a lény pedig ellépett Gyurgyev mellől, aki végre magához tért bénultságából, és elkezdte kibogozni a bokáján lévő csomót, közben fél szemmel figyelte, hogy a szörnyeteg az oldalán lévő sebre tapasztja kezét, összegörnyed, és karmos ujjai közül világító zöld nedv csorog a földre. A csomón alig találtak fogást Gyurgyev dermedt ujjai, amikorra megbontotta, és felnézett, a lény már eltűnt, csak a levegő vizes fodrozódása, és a deres fűbe csöpögő zöld vére mutatta útját, ahogy megindult Kolláth felé, aki fedezékében hasalva szitkozódva újratöltötte pisztolyát, aztán a szörny recsegve-ropogva rázúdult a bokorra, és Kolláth felkiáltott, a másik oldalt pedig újból felugatott a géppisztoly, most már Tőzsér kezében, aki a szörny után eredt, folyamatosan tüzelve, és ordítva, és Kolláth sikolya és a lény sikolya összekeveredett, aztán Tőzsér megállt a tisztás közepén, pár méterre Gyurgyevtől, és a fegyvert rángatta, mert az beragadt. Sziszegés és kerepelés kélt a bozótban, majd a szörny újból láthatóvá vált, most már több nyílás is volt a páncélján, zöld vére kis patakokban folyt a földre, ahogy előtántorgott, egyik kezében Kolláth fejét tartva, és Gyurgyev látta, hogy a nyak egy vékony vörös csonkban, a gerinc vonalában folytatódik, aztán már azon vette észre magát, hogy a hurok szétbomlik, és ő szabad volt.

Tőzsér eldobta a gépfegyvert, és nadrágja korcából előhúzta a vadászkést: – Gyere, te rohadt náci übermensch, gyere, verekedjünk meg! – hörögte, de hangjában rettegés csengett, és a szörny megérezhette ezt, mert eldobta Kolláthot és a dárdáját, és a páncélból ismét előpattintotta a karmokat, majd nekirohant a partizánnak. Gyurgyev lába elzsibbadt, ezért csak mászni tudott, el a küzdőktől, el a tisztás közepétől, de pár méter után valami akadályozta, ekkor vette észre, hogy még mindig a kezében szorongatja a detonátort. Felnézett – azok ketten egymásnak akaszkodva, egymás kezét lefogva tántorogtak. Tőzsér hirtelen kiszabadította a kezét, és a bordák alatt, a páncél résébe tudta illeszteni a kését, majd mélyen a lénybe döfte, aki erre fület repesztő üvöltésben tört ki, aztán karmait Tőzsér gyomrába szúrta, és mint egy trófeát, megemelte a hatalmas férfitestet. Tőzsér hörgött és köhögött, kimeredő szeme a földön lévő fadobozra tévedt, végigkövette a huzal útját egészen Gyurgyevig, és még sikerült kinyögnie, mielőtt vért töltötte ki a száját: – Robbants! – majd megragadta a szörny nyakát, belekapaszkodott, és még jobban felnyársalva magát a pengére, magához húzta a másik testét, nem engedte, szorította, mintha szerelmes ölelésben forrtak volna össze.

Gyurgyev egy pillanatig tétovázott, addig, amíg a szörny rápillantva fel nem ismerve a helyzetet A vállán lévő cső is Gyurgyev felé fordult, és ő észrevette, hogy a piros pöttyök ismét megjelennek a hasán. Megértette, mi fog történni, ezért gondolkodás nélkül rátenyerelt a karra. A robbanás hangjával együtt a teste a levegőbe emelkedett, de előtte valami erős és meleg – talán egy lövedék –, elérte a hasát, és a megnyitotta, aztán, amikor földet ért, a fájdalom és légnyomás jótékony homályt borított rá.

 

– Belepett a hó reggel, amikor magamhoz tértem. Egyik kezemmel fogtam a beleimet, lekúsztam az első házig, és addig vertem az ajtót, míg ki nem jöttek, és be nem vittek – mondta az öregember csöndesen.

A szerkesztő újabb cigarettát vett ki a csomagjából, lassan meggyújtotta egy gyufával, majd hátrébb tolta a székét, és kényelmesen elhelyezkedett. – És a szörnyeteg? – kérdezte óvatosan.

– Nem nézelődtem én nagyon azon a tisztáson, de abban biztos vagyok, nem volt ott. A darabajai se. Tőzsérnek az egyik felét, lábtól lefelé láttam pár méterre, a karja meg egy bokorban volt, de a szörnyeteg, ez az átkozott náci übermensch nem volt sehol. Túlélte – bólogatott az öregember.

– Azt gondolja, valami német szuperkatona lehetett? Miért nem vetették be máshol is? Miért nem hallottunk róla? – kérdezte kétkedve a szerkesztő.

– Nem tudom – vont vállat az öregember. – De egyet tudok. Amikor már jobban voltam, és az elvtársak eljöttek hozzám, azt mondtam nekik, amiről gondoltam, hogy jobban el fogják hinni, azt, amit ma is mindenki tud: hogy a túlerőben lévő fasiszta osztag rohant le minket. És ezután az elvtársaj visszamentek oda, a tisztásra, és összeszedték a három bajtársunkat, Kolláthot, Gasparint és Tőzsért, már ami maradt belőlük, és tisztességgel eltemették őket, valahol a forrás környékén. De azt hallottam később, hogy egyiknek sem, érti, egyiknek sem találták meg a fejét – az öregember a szerkesztő szembe nézett, és csöndesen fejezte be, mint aki nagy titkot mond: – Szóval az az egy biztos, hogy ez az átkozott szörnyeteg gyűjtötte a trófeákat.

 

vége

1 komment
horror
süti beállítások módosítása