Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2016. május 29. 08:25 - Valmont

Egy törött izzó

izzo_800x600.jpg

Sűrítés. Ha egy ilyen rövid terjedelemben dolgozol, ez az egyik legfontosabb eszköz. A következő történetben például legalább négy konfliktusszál fut egymás mellett. A fénykép most annyira nem illik ide, mert Irma házát sokkal kisszerűbbnek gondolom, de jobbat a környezetemből nem találtam. Irma alakja ugye az előző történetből indul, és ez a sztori annak egy verziója, ugyanaz a ragaszkodás, szeretet és önzés munkál benne, ami a gyilkos szülőkben. Az, hogy most anya-lánya viszonylatban zajlanak az események, talán akaratlanul is annak eredménye, hogy a héten befejeztem a legutóbbi Franzen-regényt, ahol ugyancsak ilyen kapcsolatból bomlik ki az egész történet. Neki persze van 585 oldala a részletezésre. Nekem nincs más eszközöm, csak a sűrítés. 

 

Bárcsak

 

 

Evelin anyja házának omladozó lépcsőjén állt, míg a férfi fülébe lihegte, sietve meggyónta a bajt, ami már hetek, hónapok óta – tulajdonképp a viszonyuk kezdetétől –  megállíthatatlanul görgött mindkettejük felé: – Estig bírom, aztán meg kell adnom neki a számod – nyögte a férfi, majd kis tűnődés után hozzátette: – És persze azt is tudja, honnan ismerjük egymást. Így ma le kell mondanom a megrendelésünket. Az összest.

– Ezt nem teheted – kapott erőre Evi, de közben érezte, a gyomra helyén egy csomó, egy fekete lyuk képződik, mely hamarosan elnyeli a telefont, amiből a férfi súgta mérgezett mondatait, felfalja a karját, a testét, anyja roskatag házát, a szaros kis utcát a város szélén, aztán ezt a csóró megyét, majd a fővárost, ahol az egyik előkelő kerületben lévő csúcsszuper házának erkélyéről a férfi hívja őt, megeszi a férfi és a felesége lakását, amelyben annyit dugtak a padlón, mert ugye a hitvesi ágy tiltott terület – hogy is tanulták a suliban –, terra incognita volt…

– Így neked sem lesz az az érzésed, hogy a megrendelések miatt volt az egész – fejezte be közben a férfi nyugtatónak szánt hangon.

– Te meg vagy őrülve – ismerte fel a tényt Evelin. – Ezzel tönkreteszed az életemet. Ha lemondod a megrendeléseket, ki fognak rúgni.

– Nem hiszem, Evi, ügyes lány vagy te – búgta a férfi gyengéden, amitől a nő csak még dühösebb lett, és érezte, a fekete, táguló romlás már az egész országot veszélyezteti.

– Ne merészelj Evinek hívni, te rohadék – kezdte fojtott hangon, de előbb hátrafordult, ellenőrizte, anyja nem hallgatózik-e résnyire nyitott ajtónál, és utána emelt, aztán kiabáló magasságokkal folytatta: – Te semmirekellő gazember, te mocskos, szemét, kihasználtál, és most félredobsz, mint…– ekkor, az utolsó üvöltésénél a férfi bontotta a vonalat. Evelin egy másodpercig bután nézte a kezdőképernyőt, melyen ő és a férfi volt, egy bárban ültek, még az elején, még mindkettejük szemében ott csillogott valami, talán csak a gyertya fénye.

Egy koppintással elsötétítette a képet, kisétált a csillogó-villogó autóhoz, melyet pont amiatt az üzlet miatt kapott a főnökétől, melyet a férfival kötött, kivette belőle a cigijét, és rágyújtott. Csak hétvégenként dohányzott, szigorúan szombat és vasárnap reggel a jóga után, de most, péntek délután volt, és most vészhelyzet volt. Arra gondolt, itt alszik az anyjánál, itt marad hétvégére, talán van egy kis pálinkája – a lelke mélyén biztosra vette, hogy van neki, ahogy azt is, hogy Irma zugivó, de jelenleg nem tudott és nem akart ezzel a problémával foglalkozni. Miután sietve, alig véve levegőt elszívta a cigarettát, visszament a házba.

Az anyja még mindig ott ült, az asztalnál, előtte a törött izzó darabkái. Evelin mélyet sóhajtott, és helyet foglalt vele szemben, az asztal túloldalán: – Folytasd anya, félbeszakítottalak.

– Ó, Evi drágám, csak nincs valami baj? – kérdezte az anyja valódi aggódással a hangjában. Evelin arra gondolt, elmond mindent neki, és közben a vállán kisírja magát – romantikus amerikai vígjátékok vonatkozó jelenei ugrottak be neki –, de nagyon gyorsan elhessegette az ötletet. – Semmi, csak munkahelyi gondok – hazudta.

– Felemészt ez a munka. És a főváros. Azt látom, egyre soványabb és idegesebb vagy, ha hazajössz – bólogatott az anyja, majd beleszagolt a levegőbe. – És ismét dohányzol? – kérdezte megrovóan.

Evelin legyintett:– Csak néha. Ha feszült vagyok.

– Hát épp erről van szó, mindig feszült vagy, drágám. És azt gondolom, ideje ennek véget vetni – bólogatott valami rejtett elégedettséggel az anyja, aki most olyannak tűnt, mint aki megkésett karácsonyi ajándékot dugdos az asztal alatt.

– Oldjam a feszültséget, mint te? – kérdezte hirtelen jött haraggal Evelin, és a gúny elérte célját, Irma összerezdült. – Nem kell ez, kislányom – mondta, majd kisimított egy ősz tincset homlokából. – Erre a célozgatásra semmi szükség.

Evelin hirtelen megsajnálta. Az anyja özvegy volt, immár hat éve, a magány negyven év házasság után az agyára ment, a szomszédjai vagy bolondok vagy halottak voltak, sőt, volt, amelyik gyilkos lett – nem volt társasága, csak az ital. Kinyúlt, megfogta Irma faágra hasonlító ráncos, eres barna kezét, mely tehetetlenül feküdt a fehér terítőn. – Ne haragudj anya, nem akartalak bántani. Csak kivagyok. Inkább folytasd a történeted, arról a férfiról, aki eladta neked ezt az izzót.

Irmában az volt a jó, hogy azonnal át tudott lendülni a sértődöttségén. Arcába visszatért az élet, ahogy ő maga visszatért a múltba. – Azt mondta, a hegyről jött, az erdő felől, és tényleg az utca végénél tűnt fel, ahol a busz megfordul. Nem volt nála csak egy aktatáska, és öltönyt viselt, mint egy úriember. Én épp a ház előtt söprögettem, és egyszer csak megállt előttem, megkérdezte, kitalálhatja-e mire van szükségem – mesélte lelkesen, még mindig az élmény hatása alatt.

– Micsoda stílus egy vigéctől – jegyezte meg fanyarul Evelin, majd felállt a recsegő székről, a mosogatóhoz lépett, töltött magának egy pohár vizet, és egy hajtásra megitta. Egész nap nem evett, a Zara-kiskosztüm, mely régebben ép hogy jó volt rá, szinte lógott lapos hasán.

– Azt mondta, ő egy utazó ügynök, és kívánságokkal kereskedik. Azzal, hogy teljesíti azt a kívánságot, amire a legnagyobb szüksége van az ügyfélnek – bólogatott az anyja. – Olyan volt, mint valami bűvész. És a szeme. Egyszerűen igéző volt a szeme.

– Anya! – szólt rá Evelin évődve. – Csak nem lettél szerelmes?

– Csinos egy férfi volt kislányom, meg kell hagyni – bólogatott az anyja. – Mindegy, mondtam neki, hogy tegyünk egy próbát, hisz nem kerül semmibe, mondja meg, találja ki, mire van leginkább szükségem. És ő tűnődött egy pillanatig, majd azt mondta, hogy a nagyszobában kell nekem egy égő, mert kiégett a régi, és én azóta se tudtam szerezni.

– És tényleg így volt – jegyezte meg Evelin némi bizonytalansággal a hangjában.

– Igen. A boltban mindig elfelejtettem venni. A legutóbb a bolond szomszédoktól kértem, akik ugye azt a szörnyűséget csinálták a saját fiukkal, de amit adtak, az is rossz volt, és amikor visszavittem...

– Anya, elmesélted ezerszer, hogy mi történt – állította le Evelin. – A lényeg, hogy megvettél tőle egy izzót. Ezt az izzót? – mutatott az asztalon heverő törmelékekre.

– Ez nem csak egy izzó – jegyezte meg rejtélyesen az anyja, gyerekes félmosollyal a szája sarkában. – És erre ő is figyelmeztetett. Azt mondta, ez az izzó bűvös izzó. Egy démon lakik benne, az termeli a fényt, és soha nem ég ki, ha jól használom. Csak vigyázni kell, nehogy széttörjön, mert…

– Egy démon – ismételte meg Evelin, mintha egy kisgyerekhez beszélne. Ekkor megrezdült a jobb keze mellett lévő mobilja, a kijelzőn riasztó egyértelműséggel kiírva a FŐNÖK szót. – Bocsáss meg, ezt fel kell vennem – kérte a nő, és kisietett a telefonnal az előszobába.

– Szia, vidéken vagyok – szólt bele lazának és barátságosnak tűnő hangon a mikrofonba, de András első szavából megérezte, hogy a másik tudja, és hogy nagyon dühös: – Nem hiszem el, Evi – sziszegte a férfi. – Nem hiszem el, hogy elcseszted.

– Nem én... – kezdte volna vékony hangon Evelin, de a férfi közbevágott: – Azt hittem, ismétlem, múlt időben, hittem, hogy profi vagy, hogy nem kevered a magánéleted a munkáddal. Egy profi sosem csinálna ilyet Evi, és nekem profi kollégákra van csak szükségem, ezt megérted, ugye? – néma, kínos csönd következet, melyről mind a ketten tudták, mit jelent. – Megértem – mondta végül csöndesen Evelin, majd kinyomta a hívást. Túl fáradt és túl összetört volt ahhoz, hogy harcoljon az állásáért. Hirtelen belehasított, hogy semmire sem vitte: harminckét évesen gyerek, társ, saját lakás és most már munka nélkül itt van ismét az anyja házában. Visszajutott oda, ahonnan elindult szerencsét próbálni.

Az anyja ugyanúgy ült, egyenes derékkal, az égő maradékait nézve, ahogy otthagyta. – Te sírsz, kislányom? – kérdte riadtan, amikor meglátta Evi arcát. Ő gyorsan elmaszatolta a könnyeket, majd leült: – Semmi anya, csak egy kis gond, egy apróság – szipogta, majd intett: – Kérlek, folytasd, ez eltereli a gondolataimat.

Az anyja fürkészte őt pár másodpercig, kereste a szavakat, és kutatott magában, mit kellene most tennie, de nem volt semmi receptje erre a szituációra, mert a lánya, mióta felnőtt, soha nem engedte közel őt magához avagy az ügyeihez.

– No, jó – mondta aztán erőt véve magán. – Ott tartottam, hogy megvettem ezt a csodaizzót, kétszáz forintért, és behoztam a házba, az ügynök meg eltűnt, mint a kámfor, mert mikorra kimentem a seprűért, sehol se volt. Az égőt este aztán bevittem a szobába – intett a ház belseje, a nagyszoba felé –, hogy majd becsavarom, de persze a bolond, vén kezemből egyből kihullott, egyenesen a padlóra, és összetört.

– Jaj, anya, milyen szerencsétlenek vagyunk mi mind a ketten – nevette el magát könnyei közt Evi, majd zsebkendőt vett elő, és letörölte sminkje maradékát is: – És akkor gondolom, kiszabadult a démon is, ugye? – kérdezte könnyedén, de az anyja csak nézett rá szigorúan, majd lassan, nagyon lassan megszólalt:– Igen Evi, kiszabadult.

Evelin keze pár másodpercre megakadt a levegőben, aztán leengedte a maszatos zsebkendőt az asztalra, és megfogta az izzó fém alját, szeme elé emelte, úgy vizsgálgatta: – És mi történt, anya?

– Nagyon hálás volt. És ahogy a mesékben, azt mondta, mint a kiszabadítója, jogosult vagyok három vágyam valóra váltására, melyben ő segédkezik.

– A három kívánság – rebegte Evi elbűvölve, kábán, mert hirtelen ismét kisgyerek lett, és elhitte, el akarta hinni a badarságokat, amit a részeges anyja mesél.

– Igen, és én persze hogy belementem, és kapva kaptam rajta – erősítette meg az anyja büszkén. – Csakhogy elrontottam kislányom, mindjárt az elején.

– Miért? – kérdezte Evelin szinte ijedten.

– Azt kértem, adja vissza az apádat – vont vállat sóhajtva az anyja. – De ezek a démonok gonosz teremtmények, hisz ezért démonok. Nem is hibáztatom őt, hogy nem figyelmeztetett, hogy szó szerint veszi azt, amit kérek, és hogy egyszerre csak ott feküdt előttem az apád, de olyan alakban, ahogy most kinéz, hat év a föld alatt, el tudod te képzelni Evi, milyen rút és förtelmes volt?

Evelin nem válaszolt, csak nézte az izzó csonka darabját, majd hirtelen elöntötte az undor, felállt, és a sarokban álló kukába dobta a fémet, aztán megfordult: – Anya, neked teljesen elment az eszed!? – förmedt az anyjára, aki csak bámult rá, nagy elkerekedett szemekkel: – Megint ittál egész nap, ugye? Már reggel ittál, ugye?

– Evi, hallgass meg! – állt fel az anyja az asztaltól. – Csak kérlek, hallgass végig.

– Nem, mert megbolondultál a piától! – vágta az arcába a lány, és indult volna kifelé, el, de az anyja elé lépett.

– A második kívánságomat is elpazaroltam, Evi – mondta csöndesen, amitől Evelin akaratlanul is megdermedt. – Azt kértem a démontól, hogy az apád éljen. Mert ahogy odahozta nekem, az csak egy halott test volt ugye. És a démon megint túljárt az eszemen. Életet lehelt abba a testbe, abba a szétfoszlott, megrothadt, összeaszott, málló testbe Evi, és így én visszakaptam őt, de milyen állapotban…– Félreállt az útjából, és a nagyszoba bezárt ajtajára mutatott: – Nézd meg magad, ha nem hiszel nekem.

Evelin nem mozdult, agyában kába gondolatok kavarogtak, az asztalon a telefonja ismét megrezdült, remegni kezdett, ismeretlen hívószám, biztosan a feleség. – Ez nem lehet igaz – suttogta.

– Akkor bizonyosodj meg róla magad – kérte az anyja fáradtan, mire Evelinről hirtelen lehullott a varázs, a telefonhoz ugrott, kinyomta a hívást, majd a készüléket is kikapcsolta.

– Nem megyek bele az ostoba játékaidba! – mondta haragosan az anyjának, noha inkább a megcsalt felségre haragudott, aki fel merte hívni őt. – Elegem van ebből! – mondta még, és kifelé indult.

– A harmadik kívánságot – állította meg az anyja eltökélt hangja – neked tartogattam.

Nem fordult meg, úgy válaszolt: – Miről beszélsz anya?

– Okultam az első kettőből, nagyon sokig gondolkodtam, mit kérjek harmadjára ettől a démontól, és rájöttem, csak veled kapcsolatos dolog lehet – magyarázta az anyja, közben mögé lépett, átkarolta Evi vállát, hozzásimult: – Az én űzött, nyúzott nagylányomnak kell megkapnia a harmadik kívánságot. És rájöttem, hogy boldoggá akarlak tenni Evi, és azt is megértettem, hogy érhetem ezt el a démonnál. Nagyon egyszerűen, mert emlékszem, mikor voltál utoljára, igazán boldog, mikor voltál utoljára önmagad Evi, amikor még az enyém voltál, csak az enyém és apádé, amikor nem voltál még csak három éves és azt, mondtad nekem selypítve, pöszén, hogy…

– Elég, anya! – fordult meg Evelin, és most közvetlen közelről fröcsögte az anyja arcába: – Ébredj fel! Hagyd abba az ivást, és fogadd el, hogy felnőttem, és hogy nekem is vannak bajaim, és talán nem vagyok boldog, de azért még nem omlik össze a világ.

Némán álltak pár másodpercig, szemük összekapcsolódott, és nem láttak a másik tekintetében, csak reménytelenséget.

–…azt mondtad nekem: szejetlek – fejezte be az anyja.

Evelin megfordult, és elindult a folyosón a bejárat ajtó felé.

– Azt akarom, hogy a lányom újra három éves legyen – kérte az anyja a démonától mögötte, és Evelin keserűen elmosolyodott, mert hirtelen rájött, hogy ő is ezt akarja, hogy tényleg, most ez lenne a legjobb, ez lenne az egyetlen menekülés a…

És ekkor eltűnt minden Evelin fejéből, és még elérte ugyan az ajtó, és valami homályos cél okán próbálta kinyitni, de már nem érte fel a kilincset.

 

vége

Szólj hozzá!
2016. május 14. 11:34 - Valmont

Kispolgárok

fiuszobaja.jpg

Tavasszal a piac előtti parkolóban majdnem beletolattam egy mögöttem szötymörgő nyugdíjas autójába. Az anyósülésen a feleség vörös fejjel kiabált rám. Nem innen jött ez az írás, de sokat gondolkodtam a két kisöregen, akiknek nagyon is ismerem a típusát. Lassan leromló ház, bizalmatlan vagy rossz viszony a szomszédokkal, a kultúra teljes hiánya, rengeteg tévé, nacionalista, szűk látókörű, kirekesztő politikai gondolatok, magány, alacsony érzelmi intelligencia, igénytelenség az élet minden terén, bezárkózás, bezárkózás, bezárkózás. Egykori Hamvas-rajongóként jó régen írtam egy esszét Északról, mely ezt a típust kitermelte, de jól tudom, nemcsak Északhoz kapcsolódik a jelenség. A "kispolgár" nem is jó szó rá, mert a "polgár" szó feltétélez valamiféle elkötelezettséget a minőség iránt, de itt erről szó se lehet, legfeljebb perifériálisan, az élet bizonyos töredékeinek vonatkozásban. Például hogy tökelétesre füstöljük a kolbászt.

A történet lazán kapcsolódik a szomszéd házról szóló novellához.

Maga a cím Virigina Wolf regénycíme, a mű egy fiatalemberről szól, Wolf a végén hosszú oldalakon mutatja be meglehetősen unalmasan a kiürült fiúszobát - a hőst közben elnyelte az első világháború. Mi, renegátok akik hátrahagytuk a Várost, a szülőket, a rokonokat, a barátokat még csak nem is egy nagy háború, hanem nagyon is individuális indokok alapján, mi is mind ott ragadtunk egy picit gyerekkorunk szobáiban.  

 

A fiú szobája

 

 

– Itthon van – mondta a szomszédasszonynak, Irmának Mamuka –, csak még nem kelt fel. – Mutatott az elfüggönyözött tetőtéri ablak felé. Irma bólogatott, de közben már Papukát nézte, aki hozta neki a villanykörét.

– Negyvenes, ugye? – kérdezte Papuka, majd odaadta neki.

– Azt hiszem – nyúlt érte Irma. – És hogy megy neki az élet Pesten? – tért vissza a témára, amitől Mamuka elfintorodott.

– Tudja, milyen az. Mindenhol kifacsarják az embert. Halálra dolgoztatják a mai fiatalokat, éhbérért.

– Múlt ősszel azt mondta nekem, Angliába készül – jegyezte meg Irma. – A boltban.

– Hát, egyelőre arról lemondott, hál Istennek – csóválta a fejét Papuka. – Nem is értem, mire ez a nagy kivándorlás. Az egy dolog, hogy minket itt hagytak penészedni öregségünkre, de hogy még az országot is…

– De ha egyszer ott jobb az élet – vont vállat Irma, majd eszébe jutott valami: – És, barátnő, kislány van?

Mamuka elmosolyodott. – Lányok jönnek, lányok mennek. De semmi komoly.

– Pedig lassan már negyven lesz Jánoska is, ugye? – kérdezte Irma rosszallóan. – Ideje lenne családot alapítani.

– Majd eljön annak is az ideje – zárta le a dolgot Papuka bosszúsan és türelmetlenül.

Mamuka is érezte, hogy kényes és kényelmetlen a téma, mintegy a saját kudarcukat támasztja alá, mintha az ő hibájuk lenne, hogy a Fiúnak még nincs családja,  ezért a szemközti ház felé mutatott: – A szomszédasszonyt már napok óta nem látom. Tud valamit róla, Irma?

Az öregasszony átnézett a másik házra, a kerítésre, a ház mögött, a kertben a hegy tetejéig futó ösvényre majd megrázta fejét: – Boltban se volt. Pedig szombaton szokott vásárolni, főképp, ha lejön a fia Pestről. De mondjuk az is csak havonta egyszer jár haza.

Az „is”-re Mamuka összerándult, mert tudta, ez célzás a Fiúra, aki ugyancsak nagyon ritkán látogatta őket, pedig semmi fontos dolga nem volt – család híján – hétvégenként a fővárosban. Csak a bulizás.

– Holnap átmegyek hozzá, bekopogok – fogadkozott Papuka.

– Holnap szombat, lehet, hogy jön a fia – nyugtatta őt Irma, majd megköszönte az izzót, és ment a dolgára.

– Bolond vénasszony – morogta Papuka, miután gondosan kulcsra zárta a kaput. – Mindig más dolgába üti az orrát.

– Van igazság a szavaiban néha – nyugtatta őt Mamuka. – Főleg, ha nem iszik már korán reggel.

– Az meg ritka – nevette el magát Papuka, majd hátrament, és a fásszín alól hasábokat szedett elő, átcipelte őket a füstölő ajtajához. Mamuka csak nézte az udvaron állva, a kocsi csomagtartójának támaszkodva. – Begyújtod ma? – kérdezte kis idő múlva.

– A piacon láttam friss kolbászt, lángoltat – nyögte Papuka, ahogy lehajolt. – Bemegyek, veszek. És délután megfüstölöm. Te is szereted az ízét.

– Jó a levesbe is – bólogatott Mamuka és megnyalta az ajkát. – Holnap akkor savanyú kumpér leves lesz.

– Az jó – biccentett Papuka, de nem is figyelt.

– Hozol a Fiúnak lángost? – fordult vissza befelé ment Mamuka.

– Hozok, ha kér – válaszolt Papuka. – De kérdezd meg azér. Nemsokára indulok, ilyenkor pénteken délben még nincs olyan bolond nagy forgalom.

Mamuka bement a házba, kinyitott az előszobában brummogó hűtő ajtaját, hogy megnézze, mit kellene hozatni még Papukával. Uborkalé és citrom szaga csapta meg orrát. A hűtőben volt még egy kis hús és kefír, mert az utóbbi időben Papuka rászokott a reggeli kefírre. A konyhába ment, és egy ingyenes hirdetési újság láblécére reszkető betűivel felírta a dolgokat, aztán csak ült, és hallgatta a falióra tikktakkolását, mely mindig forró, nyugodt nyári délutánokat idézett benne, meg azokat a délelőttöket, mikor a Fiú még a konyhaasztal lábai közt játszott az autóival, míg ő főzött.

Végül nyögve felállt, letörölte egy ronggyal a konyhapultról a reggeli morzsáit, a hálószobájukba ment, és a Fiú egy bő, kiselejtezett pulóverét húzta otthonkájára. Május ellenére hideg volt a házban. A pulóverből még mindig érződött a Fiú férfias parfümjének illata. Óvatosan fellépdelt a lépcsőn a fordulóig, és onnan leste a Fiú szobájának ajtaját. Fél percig is állt a derengő félhomályban, majd fölment teljesen, a kilincshez nyúlt, lenyomta, és óvatosan, mert nyikorgott – pedig hányszor kérte Papukát, olajozza meg –, résnyire nyitotta az ajtót. Az elhúzott sötétítő miatt félhomály volt a szobában. Félhomály és rend.  A Fiú mindig rendet tartott, mániákusan, kisgyerek kora óta rendbe rakott mindent maga körül. Nem véletlenül tanult programozónak az egyetemen.

– Kérsz lángost, kisfiam? – kérdezte Mamuka az ágyban fekvő alaktól. Sötét, masszív tömb volt a Fiú, mert nagydarab, erős testű férfi vált az ő nyúlánk kis kamaszából, de Mamuka így is szerette, a súlya, a merevsége, a lassúsága ellenére. A szíve mélyén tudta, hogy hamisan tekinti megfontoltságnak fia nehézkesség, ami igazából döntésképtelenség volt – de arra is büszke volt, hogy a Fiú pokolian kitartott valami mellett, ha már meghozta döntését. Legutóbb például a Londonba való költözés kapcsán.

– Kérsz? – kérdezte ismét halkan, de a Fiú nem válaszolt, ezért Mamuka becsukta a szobája ajtaját, és visszament a fölszintre.

Papuka már az előszobai tükör előtt készülődött. Drapp színű nadrágjához barna cipőt vett, és egy kék széldzsekit húzott.

– Nincs egy másik kabátod? – kérdezte Mamuka zsémbesen, miközben odaadta neki a nejlonszatyrokat. – Ez már olyan nem neked való.

– Jó lesz ez – morogta Papuka. – Megszoktam. Na, kér lángost?

– Még aludt, de hozzá neki, biztos kér – válaszolt Mamuka. A konyhaasztalról elvette, és átnyújtotta a cetlit. – Ezeket vegyél még. Ha van szép erős paprika, azt is. De csak tényleg erőset.

– Mindegyik azt mondja, hogy erős. Aztán itthon derül csak ki hogy nem – vont vállat Papuka. – Tej kell?

– Még van a hűtőben – válaszolt Mamuka fáradtan. – Van húszasod a kocsiba?

Papuka megzörgette zsebét, majd elő is halászta a pénzérméket, és a nagy, vörös, kopott bőrű tenyerén tologatta őket. – Van – mondta.

– Akkor menjél, isten hírével – biztatta őt Mamuka nem túl kedvesen, majd ő is kicsoszogott a papucsában, kinyitotta a kaput, széttárta a szárnyakat, és míg Papuka kiállt az öreg, de megbízható autóval, a szemközti ház ablakait leste, de nem látott se fényt, se mozgást.

– Csuk be a kaput – szólt rá a kocsiból torzított hangján Papuka. – A bejárati ajtót is, kulccsal. – Mamuka legyintett, hogy jó, jó, majd nézte, ahogy elhajt, aztán tekintete ismét a néma házra siklott.

– Csak megnézem – mondta inkább magának, és körbepillantott, hogy az pletykás Irma kint van-e, de az utca üres volt, végül átslattyogott a kapuhoz, lenyomta a kilincset, és benyitott az udvarba.

– A kukáját rég ürítette – morogta, míg elment a tömött kuka mellett. Tudta a szomszédasszonyról, hogy milyen nagyra tartja magát, mivel festő volt az üveggyárban hajdan, ezért is volt köztük mindig egy kicsit feszült a viszony, hisz Mamuka csak egy ügyintéző volt a társadalombiztosításnál, igaz Papuka gyártásvezetőként ment nyugdíjba a gyárból. Nem is nagyon érintkeztek, eltekintve a köszönéstől meg pár udvarias mondattól az utcán. Megállt az ajtó előtt, majd bekopogott. – Szomszédasszony – szólt is rekedten, aztán fülét az ajtó fájára tapasztotta, s hallgatódzott. Semmi zaj nem jött ki a házból. Elégedetlenül hátrált, közben a lefüggönyözött ablakokat nézte, és ekkor megcsapta a kukából kibodorodó dögszag.

– Miket rak ez ide? – morogta, és már nyúlt a kuka teteje felé, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. – Mégse fogok más szemetében turkálni – jelentette ki, aztán kiment az udvarról, és visszatért a saját udvarára. Felsöpörte a járdát, meglocsolta a virágokat, kitépett pár gyomot az ágyásokból, végül csak állt az udvar közepén, és a füstölőt, a kis fészert bámulta.

Óvatosan odasettenkedett, és résnyire nyitotta az ajtaját. Ez a Papuka birodalma volt, nyugdíjazása után kapott rá, akkor építette, és egészen ügyesen kitanulta a csínját-bínját, most már volt kollégák, rokonok is hoztak neki húst, hogy füstölje meg. A szűk kis szoba mennyezetén farudak rengetege sárgállott, és kormos hússzag jött Mamuka fel, akit hirtelen elkapott a hányinger, mert eszébe jutott, bevillant neki egy kép, egy nagydarab, fehér hús, ami.

Elnyomta magában az emléket.

Visszament a házba, majd leült a konyhában, és átlapozta az akciós újságot, melynek első oldaláról letépte a cetlit. Néha fel-felmordult: – Na, ez tényleg olcsó – vagy – Kinek kell ilyen – majd amikor végzett, a nagyszoba kihűlt kandallójához vitte az újságot, gombóccá gyűrte, és berakta a tűztérbe.

A nagyszobára is ráfért volna már egy alapos takarítás. A plüss ülőgarnitúra kopott zöldje csúnyácskának tetszett a kegyetlen délelőtti fényben, barna elemes szekrényükre mintha vékony por szitált volna. A falióra fél tizenegyet mutatott. Ideje volt felébreszteni a Fiút, hisz mindjárt megjön a lángos.

Ismét felóvakodott a lépcsőn, majd határozott mozdulattal lenyomta a kilincset.

Hűvös volt a szobában és nehéz, sűrű szag. Mamuka végigsimította a kis asztalon hagyott ódon számítógép billentyűzetén, ezredszer is megbámulta a popegyüttes poszterét az asztal felett, majd szórakozottan megszámolta a játékautókat az üveges szekrényben. Mind megvolt

– Ideje felébredni – szólt lágyan, de rekedten, és közben erélyesen elhúzta a sötétítő függönyt, kinyitotta az ablakot. Az éjjel esett eső hűvöse jött be a helyiségbe. Az ágyhoz lépett, a Fiú fölé hajolt: – Kincsem – súgta neki, a testnek, amit gyerekkorában annyit tartott az ölében, és belé nyilallt, milyen jó érzés volt, amikor az a kis csomag hozzá bújt, a nyakába kapaszkodott. Milyen más most.

– Ébresztő.

Várt és várt, de persze nem történt semmi, csak az, hogy Irma megtörte a csendet.

– Évikém, mi ez? – nyögte vagy inkább rebegte az ajtóból. Ott állt a Fiú szobájának ajtajában, kezében az izzó dobozával. Mamukába beléhasított a felismerés, hogy hosszú ideje először elfelejtette becsukni a kaput, és az ajtót, a bejárati ajtót, pedig Papuka még direkt rá is szólt. És aztán jött a düh, hogy Irma hogy képzeli ezt, sose jött be hívatlanul hozzájuk, most meg egészen idáig jutott. Aztán, mikor megpillantotta a szomszédasszony arcán elömlő döbbent felismerést, már nem maradt benne más, csak üresség.

Visszafordult az ágy felé, és most úgy látta Fiút, ahogy a másik, egy derékig betakart, ébenfekete, kőkemény, merev, szikkadt szoborrá füstölt testnek, a fekete fejen, a homlokon azzal a szörnyű sebbel, ami akkor keletkezett, mikor a konyhaszekrénynek esett, mikor Papukával veszekedtek, azon az utolsó estén tavaly ősszel, mikor bejelentette, hogy megvette a repülőjegyet.

– Mi ez az ágyban, Évi? – kérdezte ismét Irma, majd összefüggéstelenül motyogott valamit, és kábán felemelte az izzót. – Visszahoztam, mert ez se jó.

Mamuka nem válaszolt, csak nézte a testet az ágyba, az ő egykori gyönyörű, hatalmas fiát, aki el akarta hagyni őket, elmenni a világba – de örökre itt ragadt a szobájában.

És ez így volt jó.

vége   

Szólj hozzá!
2016. április 23. 08:27 - Valmont

Éljen május elseje

majusegy.jpg

Hatodikosok voltunk, amikor Csernobil elszállt, és tényleg kivezényeltek minket ugyanúgy május elsején, mintha mi sem történt volna, és tényleg csepergett ránk a langyos eső. Alsó tagozatban apám gyakran elkért az iskolából ezen a napon, és akkor a cégével vonultunk fel, azt nagyon szerettem, egyfajta privilégium volt, a színes kép erről szól, az egyik kis tökfej én vagyok. Aztán a felső tagozatban ez már nem működött, nagyon szigorúan vették a dolgot, kötelezően ott kellett lenni, meg a szüleim sem voltak lázadó típusok - csak én rühelltem az egészet, ugyanúgy, mint a kötelező tömegsportot. Soha nem tudtam, kik állnak a város közepére épített vörös tribünön, nem is érdekelt. Ez a történet elemelkedik a késő kádári kor piszkos kis realitásától, és elmeséli, milyen gonosz dolog állhat azon a tribünön, mi a maximuma ennek a gonoszságnak. Valamennyire kapcsolódik hozzá, felvezeti a dögkútról szóló írás. A sztori sokáig érlelődött bennem, és aztán a születésnapomon leültem, és sietve megírtam egyben, direkt kapkodósra véve a hangvételt.  A másik képről annyit, hogy ez is a városban, egy május elsejei felvonuláson készült, de nem tudom mikor, még talán a születésem előtt, a távolban népi táncosok, és a mozgó, futó alakok miatt nagyon érdekesnek találom a kompozíciót, illik a novellához, kicsit olyan, mintha a Kennedy-gyilkosság egy kiragadott pillanata lenne.

 

Tükrök árulása

 

Ahogy ott várakoztunk a litkei csomópontban, szép, hármas sorokban, elkezdett permetezni ránk a lágy májusi eső, sok millió kínai porát mosva szét a bőrünkön. A fehér ingjeinken látszódtak a holtak pöttyei, azoké, akik a bombafelhőkből kerültek a légkörbe, majd átúsztak a kietlen orosz sztyeppék felett, hogy elhozzák fölénk a hiábavaló lázadás üzenetét. Anna hátrébb állt, mert ő már nyolcadikos volt, de előrefurakodott hozzám, megszorította a kezem, majd odasúgta: – Megölöm – és azzal elővette szoknyája zsebéből azt a dolgot. Azt mondta, az iskola pincéjében találta papírgyűjtéskor, és már hetek óta rejtegeti a szobájában. Nem tudtam kimondani a dolog nevét, de le tudom írni: két feketére lakkozott kis farúd volt, egymásba illesztve merőlegesen, az egyik, a rövidebb a hosszabb egyharmadánál metszette a másikat, a hosszabb végét Anna egy késsel kifaragta, élesre, hegyesre, a rövidebb felét pedig alumínium fóliába csavarta, mert egyébként nem tudta megfogni. Senki nem tudta volna már megfogni.

– Amikor elmegyünk a tribün előtt, felmegyek az oldallépcsőn, mintha valami dolgom lenne odafenn, majd odafutok hozzá, és a szívébe döföm – suttogta komor arccal Anna. – Azt hiszem, ezt meg kell tennem. Anyáért.

Anya akkor már rég halott volt, azután kötötte fel magát, hogy hivatalosan is megerősítették a megtestesülését, azután, hogy Ő előjött a városunk melletti kútból, ami nem is kút volt, hanem egy nyílás a föld mélyébe, egy kürtő, melyet a dinoszauruszok kora előtt még Ő maga vágott ebbe a földbe, miután kidobták a Mennyből.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – suttogtam vissza, és körbenéztem. A többiek lehajtott fejjel álltak köröttünk, vagy a ruhájukon lévő foltokat piszkálták. A távolból a Kék duna keringő szólt, és egy nagyobb csapat, talán az újraindult acélgyárban dolgozó munkások küldöttsége elvonult előttünk az úton. Nagy, fekete zászlókat lengettek, rajta sárga, hímzett latin felirattal, a kezükben pedig táblákat hurcoltak, melyeken az ugyancsak sárga, kézzel mázolt szöveg Őt dicsőítette. – Meg fognak ölni. Vagy ami rosszabb, el fognak kapni – bólogattam, és próbáltam elvenni tőle azt a dolgot, de ő visszadugta a szoknyájába. Kis, sovány lány volt a nővérem, arca apáéra emlékeztetett, akinek persze már nem ilyen volt az arca, mert megégett a tűzben. Apa részt vett a templomok lerombolásában, ő volt a Tűzbrigádok egyik vezetője, elégették azokat a könyveket, melyeknek a neve már nem jut eszembe. Amikor romboltak vagy máglyáztak, a városiak csak állták körben, és nézték, hogy mit csinálnak, aztán a hazamentek. Apa egy ízben óvatlan volt a benzinnel, a láng az arcába csapott. Még mindig jobban járt, mint mások. Mint a lázadó kínaiak, akik sosem értették meg, ki Ő, mert az ő vallásuk nem is ismerte Őt, az Ő hatalmát, azért amikor megtestesült, amikor kimászott abból a kútból a városunk egyik telkén, amikor elindult világhódító körútjára, hadat üzentek neki.

– Nem fog arra számítani, hogy egy gyerek támad rá – csóválta fejét Anna, és elnézett a távolba. – Pont akkor, amikor mindenki őt dicsőíti. – Egy kiégett autó állt az út mellett, a korai idők harcaiban robbant fel, oldalán még el tudtam olvasni a felirat egy részét: dőrsé. Az ablaküvegén megcsillant a fény, ami a felhők közt kibukkanó napból tűzött le elátkozott világunkra. – Olvas a gondolataidban. Előre látja a jövőt – bizonygattam elkeseredetten nővéremnek, de láttam rajta, nem tudom meggyőzni, láttam rajta a halál jelét, és elfogadtam ezt. Elfogadtunk már mindent, mert az Ő megtestesülés után nem volt olyan dolog, amit lehetetlennek tűnt.

A tükrökkel kezdődött, amikor elkezdtek mást mutatni, mint ami a valóság. Balesetek ezrei, milliói történtek. Azután a monitorok, a képernyők. Mindegyiken furcsa, érhetetlen dolgok jelentek meg. Összeomlott az internet, a bankok, a gazdaság – hasznavehetetlen limlom lett minden technikai dolog, ami az Ő előtti időkből származott. Vissza kellett térnünk a papírhoz, a ceruzához és a kétkezi munkához. A híreket a tanárok és szüleink bizonytalanul mormogták el, mint aki szégyell beszélni arról, hogy Európa behódolt neki, aztán amikor átutazott Amerikába, a Szenátus térdre ereszkedett előtte, délen tomboló örömtáncot jártak a brazilok a tiszteletére, a pápa öngyilkos lett, a papok világszerte meztelenül rohantak az utcákra és felgyújtották magukat, az oroszok pedig engedelmesen lebombázták atommal a lázadó Kínát, amiből a világ végérvényesen megtanulta, hogy új korszak kezdődött. A tükrök pedig folyton mást mutattak a valóság helyett.

– Van nálam por. A paplakban találtam ilyen ostyát – suttogta a nővérem, és egy kis papírtasakot vett elő. – Abból csináltam. Porrá törtem. Ha elkapnak, megeszem. – Ezt még én is megértettem, noha közben minden, ami a vallással kapcsolatos volt, vagy kiment a fejünkből, vagy égetett és megölt, ha hozzáértünk. Óvatosan kinyitottam a tasakot, beleszagoltam. Az ostya szemcséinek dögszaga volt. Anna egy másik tasakot nyújtott felém. – Tessék, vedd el. Ha nem sikerül, és megtudják, hogy a testvérem vagy, széttépnek. Vedd be, ha eljön az ideje – kérte szelíden.

Elöl sípszó harsant, mire a csoportunk mozgolódni kezdett. Mi voltunk az acélgyári iskola hatodik számú egysége, az Ő dicsőségére létrejött mozgalom hithű kis katonái. Fekete szoknyát, fekete inget hordtunk, a fiúk pedig fekete rövidnadrágot. Mindenkin fekete cipő volt. A hajunk levágtuk rövidre az elszaporodó tetvek miatt. A jelképünk a patkány volt, az Ő egyik kedvenc állata, alakját sárga cérnával varrtuk ingükbe, a szívünk fölé. – Indulunk – mondta Anna, majd kapkodva megölelt. – A régi hit legyen veled, bírlak – motyogta, mert nem tudta kimondani a korábbi dolog nevét, mely égette a száját, és igazából nem tudta kimutatni azt se, hogy szeret, mert ezek az érzések is eltűntek a tükörképeinkkel együtt. Az életünket a gyűlölködés, az utálat, a harag és a düh uralta. Meg az Ő dicsőítése.

Lassan, nehézkesen indult meg az oszlopunk, mert elgyötört, fáradt gyerekek vánszorogtak benne, akik nagy része éjjelente a fegyvergyárban dolgozott, hiszen a mi vékony kezeink kellettek a bombák gyutacsainak a beállításához. A régi üveggyárban alapították a hadiüzemet, és senki nem tudta, ki ellen készítjük a bombákat, mert mindenki behódolt már neki a Földön, aki nem, az pedig már nem élt. Mégis, a gyárak nálunk, az országban, Európában és szerte a világon ontották a fegyvereket, ez volt az egyetlen diadalmas tény, ami elterjedt a világ állapotáról, minden más hír érdektelen volt.

A sor szélén álltam, a kiégett rendőrautó mellett elhaladva egyszerre láttam torz tükörképem az ablakán, és az odabenn kushadó halottat – kényelmetlen érzésem támadt, felnéztem az égre, mert az eső elállt, és a felszakadoztak a felhők. A kibukkanó nap sugarai végigcirógatták arcom, furcsa érzés volt ez a kedvesség.

Ahogy lassú meneteléssel beértünk a városközpontba, az út mentén felgyűlt a tömeg. Kis, fekete, háromszögletű zászlókat lengettek, de nem éljeneztek, csöndben figyelték a mozgásunkat, szürke, tompa vagy sötét, haragos tekintetű felnőttek, anyukák, karon ülő csecsemők, vénemberek. Jobbra volt a tribün, egy nagy, fekte drapériával bevont magaslat, amin csak pár ember, a város polgármestere, tábornokok, az ENSZ elnöke, meg talán a japán császár és a német kancellár állt Őmellette.

A megtestesülés után a világ összes országa megismerte a városunk nevét. Minden évben, a megtestesülés napján megtartottuk a tiszteletére ezt a felvonulást, és ilyenkor vezetők és hírességek jelentek meg a mi vidéki, poros kisvárosunkban – olyanok, akik nem lettek öngyilkosok avagy nem mondtak le, és nem bujdostak el. Valahol, a szívem mélyén büszke voltam, hogy pont nálunk történt meg a dolog, hogy az a nyílás pont a mi városunkba volt, és hogy annyi évmillió után pont itt és most, az én időmben jött a felszínre Ő. Felnéztem a tribünre, és megdobbant  a szívem, mikor megpillantottam.

Most Marilyn Monroe alakját vette fel. Szokása volt, hogy ötletszerűen változtatja a külsejét, a mai különösen jól állt neki. Fehér ruhát viselt, nyakpántosat, és a mellvédtől ugyan nem láttam, de sejtettem, olyan szoknya van rajta, amit a májusi szellő könnyedén fellebbenthet. Hátranéztem, Annát kerestem a tömegben, és arra gondoltam, elárulom őt. Az nem lehet, hogy ezt a szépséget odafenn, a tribünön bántsa valaki. Kiléptem a soromból, egy tanár rosszindulatúan rám pisszegett, de nem törődtem vele, és megint megfordultam, a gyerekek közt cikáztam, aztán a tribün alja felé indultam, és még láttam Annát eltűnni egy kis oldallépcsőn. Utána siettem, szívem a torkomban dobogott, mert tudtam, hogyha felmegyek, én is a közelébe kerülök, életemben először fogom testközelből, és nem innen lentről, a betonútról látni Őt. Felszaladtam a lépcsőn, és megkerültem egy öltönyös férfit, így láttam, ahogy Anna lassan közeledik a Marilyn alak felé, aki megérezte, hogy a körötte, mellette állók a nővérem felé fordulnak, megfordult Ő maga is, és kedvesen átalakult egy jóságos öreganyóvá, egy régi Grimm-mesekönyvből vette ezt az arcot, vagyis Anna agyából vette a képet, mert az én agyamban is benne volt, a mi könyvünkben volt ez a nagy, horgas orrú, mosolygó szemű anyóka. Anna előhúzta azt a dolgot, és ekkor – a remény, a lehetőség tünékeny varázsa miatt – eszembe jutott a neve, a keresztet, igen, kihegyezett szárú keresztet vett elő, és nekiugrott az anyókának, aki erre torz, őrült, gonosz arcú vénasszonnyá vált, felrikoltott, a zene, az idióta Strauss-keringő elhallgatott, mintha elvágták volna, majd fény villant, nem tudom, a banya kezéből vagy szeméből jött-e, csak azt láttam, a nővérem porrá válik, a kereszt pedig, vagyis az a valami a földre koppant, valaki gyorsan odaugrott, lehajolt, papírzsebkendővel felvette, és elvitte, míg a szellő, mint egy tűnő árnyékot, elsodorta Anna maradványait a tribün korlátja felett.

Vasmarkú felnőttek fogtak, rángattak el, de a vénasszony rám mutatott, és halkan megszólalt, igaz, a fejünkben mind hallottuk kérést: – Vigyétek a szobámba.

Úgy is lett, lerángattak az emelvényről, két marcona rendőr a szállodához kísért, a tér túloldalán lévő otromba Karancs hotel tömbjéhez, majd fellifteztek velem a legfelső emeletre. Végiglökdöstek egy porszagú folyosón, aztán belöktek egy ajtón.

Ő már ott állt, a nagy, tágas helyiség túlsó végében, egy padlótól mennyezetig feszülő ablak előtt, és a lenti forgatagot nézte.

Ezúttal az anyám alakját vette fel. Ahogy megpillantottam, belerezdült a szívem, és indultam volna, hogy átöleljem, hogy átöleljen – aztán eszembe jutott anya hideg keze, amit megfogtam, miután levágták a fészerben, és erőt vettem magamon, megálltam, csak néztem a vaskos, virágos otthonkát viselő alakot, és nem szóltam, direkt néma maradtam. Kutattam magamban a fájdalmat, az Anna halála miatti megrendülést, de nem találtam semmit, persze ez is miatta volt, hogy képtelenek voltunk a szeretetre, a gyászra, bármire, ami korábban emberré tett minket.

– Mit gondoltatok? – kérdezte csöndesen anya lágy hangján. – Hogy gondoltátok ezt?

Tűnődtem mit mondhatnék, közben persze homályosan motoszkált bennem a szorongás, a riadalom a haláltól, nem akartam menteni magam, mégis úgy válaszoltam, mint aki ragaszkodik ehhez a semmi életéhez: – Nem tudom. Én csak ma tudtam meg, mit akar tenni.

– Bolond kislányok – csóválta fejét, majd megfordult, odajött elém. – Azt hittétek, nem próbálták már meg ezt mások, nagy, erős okos férfiak, ravasz és gyönyörű nők, elszánt papok és fanatikusok? Azt hiszitek, van értelme itt – karjával szélesen körbemutatott – tenni bármit is ellenem? Hogy megváltoznának a dolgok, ha én nem lennék?

Megvontam vállam, mint aki nem tudja, de tényleg nem tudtam, mert nem lehetett már visszaemlékezni az Ő előtti időkre, és nem lehetett elképzelni mást, mint ami most van. Ez is az ő hatása volt. Ahogy az is, hogy nem érhettünk vallási dolgokhoz, mert a korábbi, Hamis Istenre utaló dolgok fájdalmat okoztak, hogy nem maradtak szép és jó érzések, hogy nem bíztunk egymásban, hogy nem szerettük a virágokat, a madarakat vagy a kiskutyákat.

– Nem tudom – vallottam be, mert éreztem, választ vár.

A fal melletti szekrénykéhez lépett, és egy nagyon réginek tűnő borospalackból bort töltött egy pohárba. Vele szemben a falon egy fekete selyemmel letakart kép függött.

– Azt hiszitek, még mindig van visszaút, ugye? – kérdezte sajnálkozva, vagy valódi kíváncsisággal a hangjában. Megforgatta a pohárban a bort maga előtt, majd letette a tálcára, és odaintett. Akaratlanul is mozdult a lábam, mentem, míg meg nem éreztem, hűvös, súlyos karját vállamon. Felnéztem rá – már nem anya volt, hanem egy negyven év körüli, őszülő, sovány férfi, egy unalmas hivatalnokarc, testén szürke, levendulaillatú öltöny. Átkarolt szorosan, magáéhoz ölelt, majd kinyúlt a képet takaró selyemhez.

– Ha meglátod ezt, elsőként te e földön, ha szembesülsz ezzel, akkor meg fogod érteni, hogy számotokra már nincs megváltás. Nincs kiút és visszatérés. Az enyéim vagytok, mert olyanok vagytok mint én, csak eddig nem volt, aki ezt megmutassa. De a tükrök nem hazudnak – azzal lerántotta a leplet, és én megpillantottam magunkat, először őt, egy tekergődző farkú, pikkelyes, vörös szörnyeteget, és mellette az én igazi énemet a tükörben – egy szörnyűséget, ami rosszabb volt a mellettem álló Sátánnál is, de csak egy pillanatra néztem rá, mert sikoltva elfordultam, eltakartam az arcom.

– Kérem, ne! – könyörögtem, és már tudtam, igaza van: nem érdemlünk jobbat nála. Fél szemmel láttam, mozdul, visszaigazítja a selymet. Zihálva a tálalónak támaszkodtam, és éreztem, hogy hónapok óta elsőször ismét tudok sírni, a melegség végigfolyt arcomon.

– Igyál a boromból – kérte lágyan, majd ellépett mellőlem, visszament az ablakhoz. –Megnyugtat.

Engedelmeskedtem. Mintha bársony folyt volna le a torkomon. Visszatettem a poharat a tálcára, félig maradt benne, majd hátranéztem rá. Nem figyelt. Ez pont elég volt. Anyára gondoltam, akarattal, erőszakkal – a hideg kezére, semmi másra.

– Tat tvam aszi. Ez vagy te – bólogatott a lenti, ünnepelt nélküli ünneplő tömeget bámulva. – Ezek vagytok ti. És most menj, és törődj bele.

Engedelmeskedtem, kisiettem a szobából, odakint már várt rám egy férfi, ugyanúgy nézett ki, mint Ő, szürke öltönyös, lárvaarcú hivatalnok. Lekísért a szálloda aljába, majd kilökött az ajtón. – Eredj – szólt rám.

Megálltam a májusi szélben a tömeg szélén, és mélyet sóhajtottam. Nem éreztem mást, csak elégedettséget. Kezemben ott volt az üres tasak, a tasak, amit Anna adott. A por már nem volt benne. A maradék borba öntöttem, odafenn a szobában. Összegyűrtem a papírt, eldobtam. És vártam.

 

vége

Szólj hozzá!
2016. április 13. 21:53 - Valmont

A gyár éjjel

 acelgyar.jpg

Ez a történet az előző párja, verziója. A helyszín most a másik nagy gyárkomplexum, az Acélgyár, mely hajdan uralta a város köré épült mitológiát. A kép esős délelőtt készült, pár hete, és az épület és környéke rajta pont olyan, mint bármelyik gyártorzó Ózdon, Miskolcon, Kazincbarcikán. Ezt minden hamis nosztalgia nélkül mondom - esztétikailag persze borzalmas a helyzet, de gazdaságilag nem tudom, mit lehetett volna tenni, lett volna-e más út. A Városi Gorillákról már régebben is hallottam, de a Lipótmezőről szóló anyaguk nagyon megfogott, nagyon erős hangulata van annak a helynek most, ami átszüremlik a felvételeken - micsoda horrort lehetne ott forgatni! -, meg persze a fejemben volt, hogy a betörés tényén túl azért van valami bátorság abban is, hogy egy ilyen elhagyott helyre mennek, ahol ennyi őrület és szenvedés ivódott a falakba. És mindez elmozgatott a történet fő szála felé, hogy talán ezekben a nagy gyármonstrumokban is maradt valami az 50-es évek munkaversenyeiből, azokból az emberekből, akik a kádári ügyeskedő szakik korszaka előtt valóban a belüket is kidolgozva hittek egy magasztosabb célban.    

 

Sztahanov

 

– Az apád egy tróger, mi? – mondta a Srác a gyereknek, aki odasodródott a pad mellé, a buszpályaudvaron, ahol a Srác ült a hátizsákja mellett. A gyerek a hátizsák oldalába tűzött mászókötelet és kampót bámulta, és nem is értette a kérdést. A Srác a férfi felé intett, aki tőlük pár méterre egy kisebb gyereket leckéztetett, mert az leejtette a téli fagyiját. A férfi melegítőben volt, oldalán övtáska, bő, koszlott pólójára sárgás gallérú márványfarmer dzsekit húzott, zsíros, ritkás haját hátrafésülte keskeny, örökké borostás rókaarca felett. – Soha nem dolgozott rendes helyen, soha nem dolgozott igazán keményen – méregette szúrós szemmel a Srác a részeg taglejtésekkel magyarázó férfit. A kisebbik fiú sírásra görbülő arccal bámult fel apja Isten-arcába. – De persze mindenről megvan a biztos véleménye, mindent mindenkinél jobban tud, mindenki hülye ebben az országban, a főnökei is mind hülyék és kontárok, a gyárat vagy az üzemet, ahol melózott, szétlopták ezek a főnökök, aztán jöttek a multik, akik kizsigerelték a jó magyar embereket, az olyanokat, mint ő, majd kirúgták őket, mert továbbvitték a munkát a románokhoz. És ezek miatt nem vitte semmire, ezek miatt maradt egy csóró egész életében, mi? – faggatta a bámuló fiút a Srác, majd kivette szájából, és elpattintotta rágógumiját az utasellátó fala felé, mielőtt még hozzátette: – Az én apám is ilyen volt. – Felállt, hátára kapta a hátizsákját, és ahogy elment a fiú mellett, megveregette a vállát: – Tűnj el ebből a városból, én is ezt csináltam. – Az utolsó padon, a buszra várakozók mellett egy idős, szakállas férfi sírt, a Srác megbámulta, kíváncsi volt a történetére, de nem volt ideje letelepedni mellé, hogy kikérdezze, mi a baj, nem ezért jött vissza a városba, hanem a Gyár miatt. Átvágott az aluljárón, de gondosan elkerülte a fő utcát és a teret, nem akart régi ismerőssel, volt osztálytárssal összefutni, a feladatra akart koncentrálni. A patak mentén, egy rozzant járdán haladt végig, míg elért az egykori vasúti átjáróba, ahol hajdan csillék ezrei vitték az anyagot a Gyárba, és hozták onnan a készárut, itt bukkant tehát elő, aztán elindult a rettentően hosszú és egyenes utcán, mely korábban egy orosz marsall nevét viselte, most nem tudta, már mi az új neve, csak ment, ment bele a nyomorúságos épületek, egykori munkáslakások rengetegébe, míg el nem ért a Gyár bezárt kapujáig.

Alkonyból lassan sötétségbe fordult. Pont alkalmas idő volt a mászáshoz.

A kerítéshez sétált, felnézett, megvizsgálta a falakat, az épület ablakait, az oszlopokat, de sehol nem látott kamerát. Valószínűleg portaszolgálat volt csak, biztosan egy kövér, cigarettázó portás járja be óránként az épületet, valami rövidített útvonalon, az unalomtól bágyadt figyelmetlenséggel.

Ott, a fal tövében öltözött fel, magára húzta a térdvédőt, a könyökvédőt, a kesztyűt, a kis hátizsákba vizet, elemet, kötelet rakott, egy másik kötelet a kampóval az övébe tűzött, végül körbenézett, de mivel senkit nem látott a rendezetlen tájban, egy bokorba rejtette a nagy hátizsákot, majd felhúzta a maszkot is, bekapcsolta a sportkamerát, és az arca elé tartotta: – Sziasztok, a Betongerillák speciális kiadását látjátok. Ezúttal S.-be, szülővárosomba látogattam, a szocialista ipar volt fellegvárába, ahol is az egykori vas- és acélgyár elhagyatott, leromlott épületébe fogok ma este behatolni. Hajdan ez a gyár látta el vasáruval az országot, ma egy üres csontváz, melynek a kísérteties belsejében izgalmas sétára nyílik kilátás – lekapcsolta a kamerát, eltűnődött: – Nyílik kilátás a sétára? – morfondírozott. –  Milyen idióta megfogalmazás ez? Mindegy, majd kivágom – felrakta a fejére a kamerát, majd hátrált, és aztán nekifutásból felrugaszkodott a falra, megkapaszkodott, átlendült, leugrott a túlsó oldalon – így már a Gyár területén volt. Mobiljával ismét elindította a kamerát. – Az első lépések idebenn. Ez a legizgalmasabb rész mindig.

Körbefordult, a fal és az épület közti senkiföldjén állt. Elindult hátrafelé. – Tanulmányoztam az épület tervrajzait. Itt hátul van egy gazdasági bejárat, ahonnan be lehet jutni az egyes és a kettes csarnokban. Főképp az egyes csarnokba folyt a termelés, nagycsarnoknak hívták, mert a fénykorban száz fölötti létszámban dolgoztak itt a proletárok. Az a célpontom. – Egy korhadt ajtóhoz ért, zárva volt. – Ez zárva – kommentálta, majd felnézett. Odafenn, a második emeleten egy ablak résnyire nyitott szárnyait pillantotta meg. – De ott bejutunk. – Az ereszcsatornán kapaszkodott fel, majd az ablakpárkányokon, és a homlokzati díszkitüremkedéseken egyensúlyozva eljutott a nyitott ablakig. Háta mögött rebbenve életre keltek az utcai lámpák. – Mint pók a falon – suttogta megdermedve a hirtelen fénytől, majd óvatosan, félig hátrafordulva kilesett az utcára, de továbbra se járt senki a Gyár környékén. Belökte az ablakot, és beugrott a helyiségbe. Port kavart érkezése. Rozzant székek és íróasztalok álltak feltornyozva a szoba végében. – Valamiféle iroda lehetett – suttogta maga elé, míg az ajtóhoz osont. Csikorogva nyílt. – Akár egy rémfilmben – jegyezte meg. Végigsietett egy sötét folyosón, egy másik ajtóhoz ért, ami egy lépcsőházba vezette. Itt zöld vészvilágítás sugárzott némi fényt. – Az emlékeim szerint felfelé kell mennünk – jelentette ki határozottan, futva nekivágott, aztán a harmadik lépcsőfordulóban megtorpant, egy pillanatra egyensúlyozott a semmi felett, majd visszatántorgott. – Hú! – nyögte – Ez hirtelen jött.

A lépcsőház felső részét lebontották, a romlás belemart a tetőrészbe is, a nyílásból derengő fény áradt a lenti mélységbe. – Azt hiszem, ez már itt a nagycsarnok – suttogta, miközben a szemközti vas tetőszerkezet kuszaságát méregette. – Na, nézzük – biztatta magát, hátralépett párat, majd nekiiramodott, és átugrott a mélység felett. A vasgerendák ridegen fogadták érkezését. Fém és olajszag nyomult orrába. Lenézett, és megborzongott, mert baljós előérzet, kényelmetlen déja vu suhant át rajta a látványtól. A derengő félhomályban földre kushadó hatalmas állatoknak tűntek a rég működésképtelen gépek. Oldalt valami bonyolult kezelőpult húzódott a fal mellett. A terem másik végében üveggel leválasztott irodasor látszódott az utcai lámpák gyér fényében, ami körben, a felső részen elhelyezett koszlott ablaksorból szűrődött be.

– Igen, ez a nagycsarnok – suttogta, miközben elindult a húszméteres mélység felett egyensúlyozva a tető belseje felé. – Annak idején itt szorgoskodtak a munkások, itt élték le az életüket, innen mentek a szakszervezeti üdülőbe, itt beszélték meg a politikai helyzetet, az otthoni dolgokat, vagyis itt melóztak, ebbe haltak bele – magyarázta lelkesen, miközben elérte a túloldali ablaksort. Keskeny perem húzódott a hatalmas ablaktáblák alatt, leereszkedett, és belekapaszkodott, majd még tovább engedte magát, miközben lábával kereste a támasztékot. – Lemegyek a csarnok szintjére, megnézem közelebbről is a…– mondta volna, de ekkor olyasmi történt, ami nagyon rég esett meg vele: a perem elengedett, mert egy rozsdás fémcsík volt csak, ami most elvált a faltól, és ő hiába kapott a fal után, már hátra is bukott, egyenesen a mélybe, a lenti kezelőpultra, annyi ideje maradt, hogy kimondja – Basszus – és már be is csapódott a fém-fa felületbe. Hátizsákjára zuhant, ami felfogta az ütés keménységét, de így is kiszakadt tüdejéből a levegő, és vele együtt távozott eszmélete is.

Arra riadt, hogy fájnak a bordái, és hogy valaki húzza a lábánál fogva. A hátán vizet érzett, először azt hitte, vér, aztán arra gondolt, azzal nyugtatta magát, hogy az eséstől szétnyílhatott a vizes palackja. Fókuszált, így már azt is látta, hogy egy alacsony, mokány, kék vagy szürke ruhába öltözött alak húzza, a fején micisapkával. – Hé – krákogta, és nyelve alá valami éles, talán egy letört fogdarab akadt, kiköpte, nyálat gyűjtött szájában, és megismételte: – Hé! – mire a másik megállt, épp egy nagy, zümmögő fémtömeg előtt, elengedte a lábát, és megfordult. Barna, kerek képű, ötven körüli emberke volt, arca csupa ránc és aggodalom. Durva, olajfoltos munkáskabátot, -nadrágot viselt, lábán ormótlan bakancs sötétlett. Idétlen sapkája és elálló kis fülei közé egyik oldalt talpas cigaretta, a másik oldalt ceruza volt betűzve. – Megmutatom, hogy működik, jól figyelj! – mondta meglepően mély hangon. A géphez fordult, ami előttük tornyosult, meghúzott egy kart, mire a gépben rés nyílt, ekkor a férfi a gép mellett szépen feltornyozott vaslapokból kivett egyet, jó nehéz lehetett, mert nekifeszült, ahogy emelte, becsúsztatta a résbe, majd újabb kart húzott meg, egy kerékhez fordult, megforgatta, megfeszítette, a rés összezárult, végül egy harmadik kar hatására sziszegő, sivító hang hallatszott, és oldalt, a gép melletti tartályba valami fémes dolog, nem is egy, hanem tucatnyi zuhogott le csörömpölve. A férfi odalépett a tartályhoz, kivett egy fényes korongot, felmutatta: – A csapágygyári elvtársaknak készül – bólintott, majd visszadobta a vasat a többi közé, a Sráchoz lépett, megragadta, és talpra állította. – Ah – szakadt ki a fiúból a nyögés. Fájt a háta, a combja, a jobb alkarja, és a tarkójából alattomos zsibbadás kúszott szét koponyájába, de eszméleténél maradt. A férfi odatuszkolta őt a géphez, a legelsőként meghúzott karra tette a Srác kezét, majd bólintott: – Csináld! – mondta határozottan, és a fiú kábultan engedelmeskedett, a gép már átvette az irányítást, a gép, és az idegen férfi együttesen arra késztette, hogy a feladatra koncentráljon, tehát meghúzta a kart, felemelt egy vaslemezt – annyira nem is volt nehéz – és becsúsztatta a résbe, majd a kerékhez nyúlt, de ekkor a figyelő munkás rászólt: – Előbb a prés! – és mutatta a kart, amit kihagyott, mire a Srác bólintott, meghúzta a kart, most a kereket pörgette, szorította, jöhet a harmadik kar, sivítás, sziszegés, és a kész lemezek örömteli csilingelése. – Ismét! – szólt rá a férfi, de a Srácot nem kellett biztatni, mint aki álomban cselekszik, meghúzta a kart, majd jött a lemez, kar, kerék, kar, és csilingelés. – Ez az, ez jó tempó, így meglesz – bátorította a férfi mellette, mire egy harmadik hang is beleszólt: – Milyen a tanonc? – nagy, öblös hang volt, a Srác nem ért rá odanézni, ki beszél, csak azt érzékelte, hogy fények gyúlnak körötte. – Nem rossz, hozza majd a száz százalékot, de benne van a százhúsz százalék is, művezető elvtárs – magyarázta elégedetten a mestere, és a Srácot ezektől a szavaktól melegség és lelkesedés öntötte el, pedig csak a tarkójáról csorgott be vére a nyakába. – Az jó, mivel az e havi termelési versenyt meg kell nyernie a  brigádnak – morogta a másik, és az alak, aki hozzá tartozott, odébbállt, elsétált máshoz, mert már a többi gép is működött, sziszegett és zakatolt és csattogott, és a terem megtelt pokoli de mégis jóleső zajjal, és fények gyúltak körben mindenhol, meleg, sárga fények, és testek töltötték be a teret, olajos, mocskos férfitestek, inas alakok mozgolódtak mindenfelé, izmok feszültek, lábikra és váll dolgozott, ahogy a munkások a gépeik ölelésében iparkodtak.

– Tovább, ne lankadj! – szólt rá a tanítója, mivel a Srác a tudata mélyén mégiscsak elcsodálkozott ezen a hirtelen változáson, de csak egy pillanatra, mert ahogy lenézett magára, a testére, látta, hogy ugyanolyan ruhát visel, mint a másik, mint az összes többi, és nemcsak a ruhája, hanem a célja is ugyanaz, hogy a brigád túlteljesítse a tervet, hogy túlszárnyalják a tervszámokat, ha kell, az egészségük árán is, ha kell, bele is szakadnak, de meg kell lennie annak a százhúsz vagy százötven százaléknak. Mindenki ezért küzdött, harcolt a teremben, fogcsikorgatva, éhséggel, szomjúsággal nem törődve dolgoztak a kései órán, ezen az éjfélen, hogy bebizonyítsák, mire képes az emberi akarat, a hit és a lelkesedés, ha a termelésről, a munkáról, az ország jövőjéről van szó. A Srác egybeolvadt ezzel a lendülettel, vitte, sodorta őt a gyár ereje, és húzta a kart, emelte a lemezt, tekerte a kereket, várta a csilingelést órákon át, közben érezte, hogy mind melegebb lesz a teste, főképp a háta, míg tagjai mind hidegebbek, és torka kiszáradt, a tüdeje égett, az ujjai zsibbadtak, a szeméből pedig a megterheléstől felváltva könny és vér folyt. Ha több ideje lett volna a gépen, valószínűleg a nyirokcsomói is megduzzadtak volna, vagy belső szervei lázadtak volna fel, avagy aranyér türemkedett volna ki végbelén, de így csak a kiszáradás és a vérzés okozott gondot, és az a fojtó kábulat, ami tulajdonképp az agyrázkódás következménye volt. Hajnalra ez a kábulat tátongó sötétséggé szélesedett fejében, és ő annak peremén egyensúlyozott, míg teste a kart húzta, vagy a kereket tekerte. Minden falmászó ügyességére szüksége volt, hogy kitartson, mert sejtette, lesz majd valami vég, valami pihenő vagy ilyesmi, amikor ihat vizet, és egy kicsit leülhet, hogy reszkető lábizmai, és ólmosan nehéz karjai megnyugodjanak – de előbb érkezett el a bukás, ugyanaz, ami tulajdonképp ide sodorta: megbotlott a mélység felett, és belezuhant valami időtlen és isten nélküli szakadékba.

Hátrahagyott testét a kövér, cigarettázó portás találta meg, aki még alkonyatkor elaludt, és ezért éjjel nem, csak reggel ötkor járt körbe. Fél percig bámulta a poros gépre roskadt fiút, kinek hátizsákját vér itatta át, és fehér kezei a szerkezet egy-egy karjára fonódtak. Aztán visszarohant fülkéjébe, hívta mentőket és a rendőrséget. Feje fölött, míg beszélt, fekete-fehér férfiarcok néztek le megértően a falról. Valaki megtalálta pár éve a pincében ezt a tablót, és viccből kiakasztotta ide, mondván, nézd a hülyéket, ezek gürcöltek annyit a komcsikért, mert a tabló – a címe szerint – a Gyár élmunkásait mutatta be negyvenhattól egészen hatvankettőig. Központi helyen volt a Srácot betanító munkás fényképe, aki ez idő alatt egyedül nyerte el a Sztahanov-érdemrendet, mivel egymaga százötven százalékos teljesítményt nyújtott hat héten át. Mellette pedig a Srácra nagyon is hasonlító fiatalember sápadt képe volt látható, kis kereszttel, külön képaláírással: „a szocialista munkaverseny hősi halottja”.

 

vége

Szólj hozzá!
2016. április 03. 12:41 - Valmont

Az Öblös

gyar_szobor.jpg

Vas, szén, üveg - ez a három dolog emelte fel S.-t, és ezek is okozták a bukását. Az Üveggyárat, amiről a történet szól, a városiak csak Öblösként emlegették, mert ez ugye benne volt a nevében: Öblösüveg gyár. És persze volt Síküveggyár is...Nekem sok közöm nem volt hozzájuk, az Öblösnél volt egy diszkó a kilencvenes években, ott voltam egyszer vagy kétszer, egy ismerősöm apja pedig üvegfúvó volt, de erről vele soha nem beszéltem. A történet alapja E.T.A. Hoffmantól jött, jobban mondva, saját, homályos Hoffman-emlékeimből. Azt hiszem, "Az arany virágcserép" messze nem annyira jó könyv, mint ahogy a középiskolás tananyag áradozik róla, Szerb Antal leírása Hoffmanról "A világirodalom történeté"-ben sokkal érdekesebb, mint az életmű maga. Most újraolvasva, találtam nála egy idézetet, Heinétől veszi, ő mondja Hoffmanról, én meg szeretném kisajátítani: "Egész műve nem más, mint egy rémült sikoly húsz kötetben."  

A képen az üvegfúvóknak emléket állító szobor látható, a jobb szélén, a távolban a hajdani üveggyár romos épülete, közepén az a nyílás olyan, mint egy aknavető nyoma. A romantikusok imádták volna a látványát.

 

Szellem a palackban

 

Szabados akkoriban Miskolcra járt, egy telemarketinges cégnél dolgozott, és naphosszat masszázshengereket, intelligens felmosófejet vagy mindent elvágó kerámiakést próbált eladni nyugdíjasoknak és gyesen lévő anyukáknak a telefonban. Hazafelé mindig a McDonald’s-ban evett, nagyobb menüt, így a fél liter Sprite próbára tette hólyagját a kanyargós, hosszú hegyi úton, ezért mikor a busz beért a városbéli pályaudvarra, szinte rohant a vécébe. Miután könnyítetett magán, rendszerint álmos fáradtság lett úrrá rajta, ezért az utasellátóban vett egy meglepően finom és erős presszókávét, majd behúzódott a sarokba, rágyújtott, és belebámult a levegőbe.

Egy ilyen esti órán idős, nagydarab férfi közelített hozzá, biccentett, mutatta a pult túloldalát, és kérdezte is, hogy szabad-e. Persze, mondta Szabados bágyadtan, csak nyugodtan.  A férfi letette korsó sörét, mellé egy áttetsző palackot, amelyben fehér füst gomolygott, aztán cigarettapapírt vet elő, dohányt, ügyesen megsodorta, és első két foga helyén lévő résbe dugva a szálat rágyújtott. A szakáll fölötti arca ráncos és sebhelyes volt, némelyik vörös forradás közepén apró szilánkok, üvegszemcsék csillogtak a sárgás fényben. A férfi megérezte, hogy Szabados bámulja, ezért kifújta a füstöt, majd azt mondta, üveggyári emlék, az öblösben dolgozott harminckilenc évet, és tíz éve, az első leépítésnél küldték el, mert neki már kivolt a nyugdíja, így a fiatalok legalább maradhattak munkában. Szabados kezet nyújtott, bemutatkozott, mondta, hogy ő meg a BRG-ben volt, és bár csak pár éve dolgozott, de mégis elküldték az első hullámban. Aztán kis csönd következett, végül Szabados megkérdezte, mi van a palackban, és a füsttel teli üvegre sandított.

Az öregember hümmögött egy sort, majd azt válaszolta, ennek hosszú sora van, de ha Szabadosnak van némi ideje, szívesen elmeséli neki, bár nem biztos, hogy minden részletét el fogja hinni. Szabados biztatta, hogy mondja csak, nincs semmi dolga, nem várja senki otthon, se kutyája se macskája, azért is időz itt ilyenkor, hogy egy kicsit emberek közt legyen.

Az idős férfi erre mélyet sóhajtott, maga elé vette a palackot, melynek nyaka mint akaratos gyerekkéz nyúlt fel a szakálla aljáig, végigsimította az üveg oldalát nagy, vaskos ujjaival, majd így szólt:

– Akkoriban más volt a világ. A hatvanas évek elején. Más volt az íze a levegőnek, a ciginek, meg a sörnek. Azt gondoltuk, az a világ mindig tartani fog, hogy az oroszok mindig itt lesznek, és hogy Kádár apánk örökké élni fog. Fiatalok voltunk, szerettünk dolgozni. és akartunk is. Én egyből a szakmunkásképző után bekerültem az Öblösbe. Először rakodónak, de aztán valaki kiesett a kemencesorról, így átraktak fúvótanoncnak. Fél évig csak adogattam a pipát a nagy öregeknek, előmelegítettem őket azoknál a pokoli kemencéknél, vagy pakoltam a hűtőbe a kész dolgokat. Később aztán engedték, hogy belenyúljak a formázásba is, az ollóval én nyírtam le a felesleget, a sapkát a már kész tárgyról, vagy segítettem a lerepesztésben. Eltelt egy év is, mire az első pipát kézbe vehettem, és belefújhattam. El nem tudja képzelni, milyen nehéz dolog az. Az üvegfúvás. Biztos látott már tévében róla filmet, ott olyan, mintha az ember csak egy lufit fújna fel, de a valóságban nem úgy van az, hanem oda kell durálnia magát, az anyag ellenáll, kell neki a jó erős tüdő és száj. Nem csoda, hogy minden jó fújónak kiesnek az első fogai, ahogy az enyéim is. Meg aztán az volt, hogy abban az időben nem annyira a szépség, hanem a mennyiség volt a fontos. Már nem voltak olyan nagy termelési versenyek, meg olyan bolondok, mint az a férfi az acélgyárban, aki Sztahanovnak képzelte magát, bele is halt, de meg voltak adva a tervszámok, hogy ezen a héten meg kell lennie ötszáz vizeskancsónak, vagy kétezer müncheni sörösnek. Kis csapatban dolgoztunk, alig voltunk hatan vagy heten, állandóra sokan nem bírták ezt a melót, beletanultak, de nem bírták, elmentek, otthagyták, visszamentek csomagolónak vagy mást csináltak inkább. Emlékszem, nagyjából egy időben kezdtünk a Gyurival, és azonnal jó barátok lettünk. Ő fent lakott a Rokkanton, az idős anyjával, és én, ahogy jöttem a Somlyóról, mert nekünk ott volt akkor ilyen kis szükséglakásunk, reggel mindig találkoztam vele, és együtt mentünk be, együtt is jöttünk el. Magas, sovány fiú volt, el se hitte volna róla az ember, hogy ilyen ügyes a fújásban, de nagyon is az volt, sőt, igazi művésze volt az üvegnek. Én mindig megcsináltam, amit kellett, miután beletanultam, nem pocsékoltam az anyagot, minden századik, ha kárba ment, a többi szépen sikerült, de Gyuri, ő aztán tényleg száz százalékra csinált meg mindnet, és közben ördögi ügyességgel formált. Már a bankái is – az az első kis gömb, amikor először belefújunk –, azok is tökéletesen alakultak, aztán a lengetése csak javított a képen, öröm volt nézni, ahogy mozgatja az üveget, majd merít, majd lengeti, hogy aztán ügyes, takarékos kis mozdulatokkal előformázza. Sokszor, mikor megálltam pihenni, csak bámultam, mit tud ez a Gyuri, akkor még nem volt verseny köztünk, ezt jó tudni, elfogadtam, ő volt az ügyesebb. A vezetés is látta ezt, de engem is honoráltak, mert hoztam a normát, ha rám bíztak valamit, az határidőre kész lett, mondták, Lacikám, jövő keddre le kell szállítani a cseheknek ezer darab burgundit, és tudták, hogy ha rajtam áll, az meg is lesz keddig. Így is lettünk volna az idők végezetéig, barátságban, békességben, ha nincs az a lány. Már régebb óta nézegettem, mert láttam néha a csomagolóba is, de aztán felkerült festőnek, akik egy üvegfallal elválasztva ott voltak a szomszédos helyiségben, onnantól kezdve csak őt bámultam. Editkének hívták, kis, törékeny nőcske volt, mindig olyan szelíden mosolygott, csendesen, illemtudóan válaszolt, ha szóltunk hozzá, és amikor kezdtem vele komolyabban foglalkozni, akkor se nagyon engedett fel. Eltelt fél év, mire jutottunk valamire, de akkor meg azt láttam, hogy a Gyuri is találkozgat vele, visz neki egy-egy szépen formált üvegrózsát, kísérgeti a menzán, vagy a kapuban vált vele pár szót. Először az Editkével beszéltem a dologról, ő csak hebegett-habogott, hogy hát nem tudja, a Gyuri is meg én is, mind a ketten most kezdtünk el udvarolni, és ő nem tudja, mi legyen, ilyet még nem élt meg, ő nem akar dönteni. Láttam rajta, bántja a dolog, és azt is éreztem, hiába, hogy én voltam az első, mégis, valahogy jobban vonzódik a másikhoz, csak nem meri mondani, nem akar megsérteni, vagy maga se biztos a dolgában. Addig-addig tartott ez, hogy felhergeltem magam ezen a helyzeten, és egyszer, sikta után kérdőre vontam a Gyurit, hogy mit akar ő ettől a nőtől, akit én néztem ki magamnak. Mind a ketten fiatal emberek voltunk, az életünk legelején, el lehet képzelni, hogy hogy állt köztünk a dolog. A Gyurinak se kellett sok, mert bár szelíd és csöndes, jóravaló fiú volt, ez, hogy így nekiestem, ez előhozta belőle kakast. Hogy az Editke azt mondta neki, hogy jobban kedveli az ő társaságát, meg hogy nincs nekem jogom valakit eltiltani a másiktól, az emberek már nem tárgyak, meg nem tulajdonok, mindenki azt csinál, amit akar. Erre egy kicsit visszakoztam, mert éreztem, nem jó felé megy a dolog, ezért inkább azt mondtam, Editke nem tud dönteni, az ő szájából hallottam, így hát nekünk kell ezt dűlőre vinni. Mármost, nem akartam verekedni, a földön hemperegni a legjobb barátommal, amúgy is én lettem volna a győztes, nem lett volna igazságos. Inkább az ötlött ott a fejembe, hogy legjobb volna más, békésebb úton elrendezni az ügyet, hirtelen belém villant, hogy mindjárt itt a nőnap, meg hogy van egy nagy rendelés pezsgőspohárra, és akkor már össze is kapcsoltam a kettőt, mert mondtam neki, te, Gyuri, oldjuk meg ezt okosan, versenyezzünk nőnap alkalmából, a hölgyek, Editke tiszteletére. Munka után kezdjünk el pezsgősöket gyártani, és aki tovább bírja, aki többet bír, az maradhat a lány körül, a másik eltűnik, lekopik, mint a festék. Gondolkozott ezen egy kicsit, láttam, latolgatja magában az esélyeit, de azt is, hogy tudja, ő a rosszabb fizikumú, vagyis ő az esélytelenebb, de ezt nem akarta belátni, elismerni, elvörösödött, és bólintott, belecsapott a tenyerembe, hogy legyen így. Most, visszagondolva, nem vagyok biztos bene, hogy hátul, az agyam egy zugában nem fordult az meg, nem számítottam arra, hogy hiúságból is elvállalja, noha tudván tudta, kisebb az esélye, ha nem a szépségről vagy az ügyességről szól egy ilyen verseny – de fiatalok voltunk, nagyon akartuk azt a nőt, és szerelemben meg háborúban ugye minden eszköz megengedett. A nőnapozás után megkértük a részlegvezetőt, kérjen túlórát nekünk kettőnknek. Azt is elmondtuk, hogy egy nemes verseny lebonyolításban is kérjük a segítségét, ő pedig, egy bajuszos, idős szaki, Pista bá, belement, de el is terjesztette a hírét, úgyhogy jó páran maradtak, és körbe leültek székekre, mint valami nézősereg. Editke persze nem maradt, amikor megtudta, mi készül, azonnal elértette, és sírva rohant haza az anyjához, de ezzel akkor már nem törődtünk, a Pista bá sípszójára megmerítettük a pipákat az olvadt üvegbe, meghengergettük a masszát a fémlapon, aztán forgattuk és lengettük, kialakítottuk a kelyhet, majd hozzátoldottuk a szárat és a talpát, és aztán kezdtük elölről az egészet. Telt az idő, fél szemmel néha a nézőkre néztem, egy idő után kezdtek elszállingózni, a fenti ablakokon meg láttam, sötétedik, Pista bá is mind többet pislogott az órájára. Egyszer csak azon kaptam magunk, hogy a fali nagy óra szerint már nyolc van, vagyis tizenkét órája dolgoztunk, ha az egész munkanapot összeadom. Tíz felé járhatott, amikor már én is éreztem a tagjaimban, hogy lassan itt a vég. A padlón, egy szöveten ott sorakoztak a kész poharak, egy négyzetben az enyém, másik, valamivel nagyobb négyzetben Gyurié. Nem tudom, mi történt, de az a fiú úgy dolgozott, mint az őrült. Nem volt időm őt nézni, de amikor néha rápillantottam, láttam, csorog az arcán a veríték, és nem csak a kemence melege miatt – a lába remegett a fáradtságtól, az arca kipirosodott, a nagy, elálló fülei is lángoltak. Mondani akartam, lassítson, mert nem lesz jó vége, de akkor meg úgy hatott volna, hogy azért csinálom, hogy én nyerjek. Nem nagyon izgattam egyébként magam, mert tudtam, hogy ezt a tempót ember tüdővel már nem bírhatja sokáig, és akkor majd én fogom szépen behoznia lemaradásom, sőt, meg is előzöm őt. Tizenegyre már csak hárman maradtunk Pista bával, aki néha elkrákogta magát, és azt morogta, hogy ez már szabályellenes, a porta fel fog jönni, hogy mi folyik itt, de mi nem törődtek vele, csak formáztunk és hűtöttünk, a fogótól már kipirosodott a tenyerem, és apró hólyagok jelentek meg a hüvelykujjam dombján, noha elképzelheti, hozzá volt szokva a dologhoz a bőröm. Aztán hirtelen beütött a krach. Fél tizenkettő felé járhatott, amikor egyszerre csak a szemem sarkából észleltem, hogy mellettem megszűnt a mozgás. Odanézek, hát Gyuri csak áll, szája még a pipán, de az egyik kezével a mellkasát markolja. Körbenézek, az öreg sehol, gondolom vécére ment, vagy beszélni a portással. Leraktam a pipát, nem is törődtem vele, hogy a végén még ott az anyag, és megindultam Gyuri felé, aki közbe tántorogni kezdett, előre-hátra, az arca elsápadt, és az a sovány kis csirkemelle úgy járt fel-alá, hogy rossz volt nézni. Felkaptam egy vizesvödröt, amiből meríteni szoktunk, ha szomjasak voltunk – márpedig folyton ihatnékunk volt abban a melegben –, és gyorsan odaléptem hozzá, de ekkor megtörtént a baj, mert a kimerültségtől már én sem figyeltem, megbotlottam, összeakadt a lábam, és ahogy elzuhantam, a kezemben lévő vödörből a víz a kemence nyílásába löttyent. Nem sok, de pont elég, hogy a kicsapó robbanás, az a forró, olvadt üveg ezt csinálja az arcommal. Megvakultam egy jó fél percre a vízgőztől, ott feküdtem a földön, hallottam, hogy megjön Pista bá, felkarol, aztán kiabálja, hogy Gyuri, ekkor nyitottam ki a szemem, és láttam, hogy mi van vele. Ő is a földön hevert. A pipa vége még mindig a szájában, de arca már fehér volt, és nem lélegzett, a keze csak szorította a csövet, még akkor is azon volt, hogy ne engedje le, még akkor is le akart győzni. Pista bá a mellkasára hajolt, majd a pulzusát nézte, aztán megrázta fejét, és hozzám rohant, letámogatott a portára, ahol volt elsősegély felszerelés, ellátták a sebeimet, és hívták a mentőket. Már akkor annyira összeszedtem magam, hogy visszamentem velük, fel Gyurihoz. Kérték, segítsek, így én voltam, aki elvette a szájától a pipát, kioldottam az ujjai közül a rudat, majd a sarokba vittem. Az utolsó műve nem pohár lett, túl nagyra fújta, talán már elvesztette félig az öntudatát, és azt hitte, kancsót vagy palackot csinálunk, mindenestre fogtam az üveget, és leválasztottam a cső végéről, és akkor pillantottam meg benne ezt a fehérséget. Olyan volt, mint a füst, olyan, mint most, ugyanígy gomolygott. Azonnal eszembe jutott a mese Aladdinról, és ösztönösen fogtam egy rongyot, azzal bedugaszoltam, majd leraktam az üveget a földre, később meg szekrényembe. A többiek észre se vették ezt, mert a halottal foglakoztak, megjöttek a mentők, hordágyra tették, és kivitték azon a szűk ajtón, majd az egyik visszajött, mondta, bevisznek engem is a kórházba, megnézik, mit lehet kezdeni az arcommal. Sok mindnet nem lehetett kezdeni, a szilánkok beágyazódtak a húsomba, és akkor még nem volt olyan szinten a technika, hogy szépen el lehetett volna őket távolítani. Másnap délután már ki is jöttem, gondolhatja, első utam Editkéhez vezette, vagyis hát megvártam műszak után a gyárkapuban, elé álltam, és mondtam neki, hogy sajnálom, mert láttam rajta, tud már mindent, a szeme ki volt sírva. és akkor ott, mindenki előtt nekem esett, a mellkasomat verte, hogy miért csináltam ezt, miért vettem el a szerelmét tőle, mert hogy ő csak a Gyurit szerette, csak nem merte mondani, nem akart megbántani, azt hitte, majd szép lassan megértem, erre kitaláltam ezt a hülye versenyt, amibe a Gyuri belehalt. Ott hagytam őt, szó nélkül, vissza se nézve, és később is, még együtt dolgoztunk, éveken, évtizedeken át, csak köszöntem neki. Nemcsak a bűntudat miatt, hanem aztán már az arcom is szégyelltem előtte, és mindenki előtt, mert az folyton felidézte, ami történt, amit tettem, az emberek összesúgtak az utcán a hátam mögött, mindenki gyilkosnak tartott. Később persze lekopott a dolog, de én nem feledtem, minden reggel emlékeztetett rá a tükör. A boncolás után azt mondták, hogy Gyuri szívinfarktusban halt meg, és hogy vele született szervi baja is volt, nem kellett volna ilyen munkát végeznie, de akkor ugye még nem volt alkalmassági vizsgálat, senki nem figyelt erre. Egy ideig azzal nyugtattam magam, hogy talán egyébként is meghalt volna, de ez nem igaz, én hajszoltam bele a halálba a bolond versenyemmel.

Elhallgatott, és Szabados, hogy megtörje a csendet a palackra mutatott, hogy ezt akkor azóta magánál tartja. Az öregember bólintott, elnyomta cigarettáját, és maga elé húzta az üveget. Torz volt a formája, a nyaka egy kicsit megcsavarodott, és az egyik oldala belapult. A füst lágyan tekergődzött benne. Megtalálta, az első nap, hogy visszament dolgozni, ott hagyták a sarokban. Berakta az öltözőben a szekrényébe, majd hazavitte, elrakta jó helyre, magyarázta az idős férfi keserűen. És aztán elővette minden évfordulón, Gyuri halálának minden évfordulóján. Tulajdonképpen ez a palack volt azóta a társa, senki más. Asszony, gyerek, kérdezte Szabados csöndesen, mire a férfi csak a fejét rázta. Végül Szabados megköszörülte a torkát, és megkérdezte, hogy mi lehet a palackban?

Az öregember ránézett, majd értetlenkedve felhorkant, hogy az nyilvánvaló nem? Gyuri van benne. Gyuri lelke. Az utolsó leheletig fújta ezt az átkozott üveget, és ahogy meghalt, kifújta belé a lelkét is. Én pedig bezártam oda, később be is viaszoltam, mutatta a nagy piros viaszpecsétet, mely az üveg nyakát borította. De mit akar vele kezdeni, faggatózott tovább Szabados. Az öreg egy ideig nem válaszolt, aztán kibökte, hogy úgy véli, megissza, közben Szabadosra pillantott, elpirult, majd még jobban magához ölelte a palackot, mert hogy ennyivel tartozik neki, Gyurinak. Ma este van ötven éve, hogy a palackban van, azóta vár, azóta raboskodik odabenn, ideje egy kicsit kiengedi, hogy éljen még, már amennyi idő adódik még neki ebben a rozoga testben. Az a terve, elmegy Editke házához, kinyomozta, hol lakik most, valahol a város szélén, már özvegy, elmegy, és ott, az ajtóban megissza ezt a füstöt, aztán lesz, ami lesz. Indul is, most azonnal, mielőtt nagyon besötétedik, mondta határozottan, azzal fordult, el a pulttól, és ölben vitte volna a palackot, de az kicsúszott a kezei közül, utána kapott, hatalmasat bődülve, az az öreg test minden erejét beleadta az ordításba, és a vendégek és a pultos is megdermedt, de Szabados is, aki elkaphatta volna a zuhanó üveget, ami így a sárga keramitkockáknak csapódott és millió darabra robbant. A füst azonnal kiáramlott belőle, először megült a lábuknál, mire az öregember lekushadt, leguggolt, és mohón lélegezni kezdett, de a fehérség hirtelen kihalványodott, és már nem volt ott semmi, nem maradt a padlószinten semmi más, csak levegő. Hagyja csak, majd feltakarítom, kiabálta a pultos asszony, és seprűt, lapátot hozott, összerántotta a szilánkokat, miközben Szabados felemelte a vénembert, és kitámogatta az utasellátóból. A lelke, dadogta az öreg, minden súlyával Szabadosra roskadva, a lelke, elveszett, másodszor is megöltem őt, nyögdécselte, és az üveggyöngyök közt könnycseppek kanyarogtak arcán. Szabados egy padhoz kísérte, leültette, mellettük nagy kupacban emberek tolakodtak egy busz ajtajánál, mind fel akartak szállni mielőbb, hogy legyen ülőhelyük, de közben az is foglalkoztatta őket, hogy venni kellett volna tápot a kutyának, remélem a gyerek ma nem hoz haza matekból rossz jegyet, jaj de jó lenne az kis lila cipő, anyámat meg kell látogatni hazafelé, harmadnapja fekszik, a hónapra már csak nyolcezer forint maradt, az kenyérre és parizerre elég, ha a kutya megint kiszökött akkor agyonütöm, viszket a hónom alja remélem nem megint az kiütés, hova megy a Juci, mindig szédeleg, biztos a férjét csalja, és ezek a gondolatok, melyekből összeállt a lelkük, ezek a röpke egyéniség töredékek nem engedték, hogy figyeljenek másra is, így senki nem foglakozott a síró öregemberrel, akit Szabados egy idő után otthagyott, mert eszébe jutott, hogy még mosnia kell otthon.

vége

Szólj hozzá!
horror