horror


2022. március 27. 12:35 - Valmont

Az idő egy radír

radir.jpg

Az idő egy radír, tisztára töröl mindent - hogy ezt a bombasztikus kijelentést megértsük és átérezzük, el kell menni egy öregotthonba, ott is arra a részlegre, ahol számkódos ajtón keresztül lehet csak belépni, és ott kell tölteni valamennyit az időnkből. Írástechnikailag releváció számomra ez és az ezt megelőző néhány szöveg, például a siromi pletykák egymásba fonódása, ugyanis azt hiszem, csak most, az ötven felé találtam meg azt a saját hangot, amit talán nem egyszerű olvasni, és ami a külső leírás, a párbeszédek és a belső lelkivilág külső ábrázolásából áll össze. Lényegében az objektív idő és a szubjektív, belső időérzet kevercséről van szó, és persze ez nem új dolog az irodalomban, az új talán az, hogy mindezt egy-egy hosszúra nyúló mondaton belül próbálom megvalósítani. Azt hiszem ez a fajta narráció, jó ritmusérzékkel egy nagyon dinamikus, ugyanakkor kellően elégikus szövetet alkot, és ha a pozíciókból való ki-be lépegetés nem válik fárasztóvá, akkor még képes visszaadni részben azt is, hogy miképp történnek meg az események valójában az időben.  

 

Az utolsó kérdés

 

Később persze az idő kiradírozott mindent, de tényleg mindent, azt is, hogy Csonka az öregotthonban látta viszont Simon Pált, és a férfi felidézte benne a majd negyven évvel korábbi rejtélyt, azt, ami beárnyékolta Csonka életét, hisz ő találta meg a testet, és a halála napjáig előtte lesz a srác csalódott arca, az az elszürkült fej, amin látszott, hogy sokkal többet, valami szebbet remélt a haláltól, mást.

Csonka a nőjét várta az öregotthon első emeletén, a jelkódos ajtó mellett, a falnak támaszkodva, Annuskát, friss kapcsolat volt, egy internetes társkeresőn ismerkedtek meg, és a férfi úgy vélte, így, hatvan fölött ez a nővér, ez a kissé fáradt tekintetű, kissé vaskos, de jó kedélyű asszony lehet még egy utolsó esély az életben, két váláson túl.

Miután beszálltak a kocsiba, és Csonka beindította a motort, a férfi végignézett a másikon, akin egy lila melegítőfelső volt, a haja maradt abban a szigorú kontyban, ahogy odabent hordta, és miközben szürke tekintetével a körmeit tanulmányozta jobb kezén, arra is volt energiája, hogy elállítsa rádiót, ami egyfajta tulajdonosi előjogokat jelzett Csonka autójában, aki ettől zavarba jött, és inkább megkérdezte, hogy mi a helyzet Simon Palival, elég ramatyul néz ki.

A nő meglepetten pillantott fel rá, majd bólintott, és mondta is, hogy az öreg teljesen elveszett, erősen demens, a hozzá hasonlók voltak az első emelten, és ide volt beosztva Anna is, egész nap rója a köröket, érted, de megállás nélkül, mint aki hajt valami, egyébként honnan ismered, kérdezte a férfitól, aki erre megvonta vállát, majd sebességbe tette a kocsit, és lassan kigördült a terepjáróval az öregotthon parkolójából, régebben, még a rendszerváltás előtt egymás mellett volt a garázsunk, mondta szűkszavúan, mivel még maga sem tudta, mit akar elmondani az egészből, nem tudta, Anna mennyit ismer Simon történetéből, és valahogy úgy érezte, nem lenne illendő megosztani az asszonnyal a dolgot, ha nem tud róla.

Már a városba vezető főúton jártak, és Anna közben elkezdett beszélni egy asszonyról, aki lopdossa a többiek zoknijait, felmalmozza őket a saját kisszekrényébe, úgy kell visszaosztani őket, persze fogalmuk sincs, melyik zokni kié, és ezért majd a rokonok lesznek dühösek, de ez meg kit érdekel, alig jönnek néhányan látogatni a káposztákat, mert így hívták az öregeket egymás közt, maga se tudta miért, már akkor elterjedt ez a csúfnév a demens bentlakókra, amikor idejött, tizennégy éve. Néha, mikor Csonka erős keze a tésztás fenekébe gyúrt, eszébe jutott, hogy milyen jó lett volna, ha akkor, negyvenévesen ismerkedik meg a férfival, amikor a teste még feszes volt, a szeme alatt nem lógtak ezek a táskák, ahogy a bőrredők se az alsókarján, de az időnek persze nem lehet parancsolni, az időt nem lehet visszafordítani, tűnődött most, míg a zoknikról magyarázott, ám ekkor Csonka fejéből előjött a gondolat, amit ki akart mondani már a parkoló óta, én találtam meg a fiát annak idején.

A férfi oldalt nézett, mintegy felmérte Annát, hogy elmondhatja-e neki, aztán valamiért úgy ítélte meg, igen, négy hónapja voltak együtt, két öregedő ember, számtalan lelki sebbel, de viszonylag jól működött a kapcsolat, még a szex is élvezetes volt a maga komótos, kimért és nagyon konzervatív módján, ám talán ez volt az első olyan pillanat, hogy a férfi mérlegre tette a nő megbízhatóságát, végül folytatta, emlékszem, február volt, nagyon hideg, még majdnem sötétben mentem ki a garázssorra, a város szélén, tudod, a cigánytelep előtt, emlékszem, nagyon vörös volt a hajnal, a nap mintha vérben úszott volna, biztos amiatt maradt meg a fejemben, hogy az történt aznap, és amikor már megállította az autót a garázs előtt, már akkor látta, hogy a Simoné, a Simon garázsa, ami az övé mellett volt, résnyire nyitva van, az ajtó egy hívogatóan sötét hasadékot mutat felé, és mivel amolyan köszönök meg néha beszélek vele, de egyébként semmi különös viszonyban voltak Simonnal, gondoltam ránézek, mondta most, hogy mi a helyzet, hátha feltörték vagy valami, kerítéseket csinált maszekban Simon, néha ott tartotta a vasat, könnyen megeshetett, hogy valaki felnyomta érte a garázst, de nem, nem ez volt a helyzet.

Közben beértek a városközpontba, meg kellett állniuk egy piros lámpánál, és itt Csonka monológja is elakadt, persze e fejében tovább haladt, mert eszébe jutott, hogy ott, akkor, évtizedekkel ezelőtt, a garázs előtt állva a hidegszagú reggelen, a dércsípte hajnalon, megfordult fejében, hogy talán elvehetne egy-két dolgot ő is, amit  tolvajok otthagytak, akkoriban még nem ment jól a Csonkának, később kezdett el vasazni, azután, hogy Simon kölcsönadott neki, és ebből felfutott a vállalkozás, az, amiből jutotta két lakásra Pesten a gyerekeknek, másik kettőre a volt feleségeknek, a Toyota Hiluxra, amiben most ülnek Annácskával, a whiskygyűjteményre, meg ilyenekre, de akkor még szegény volt, és talán emiatt lépett be az ajtón, szélesre tárva a rést, hogy a gyenge fény megmutassa odabent, a nagy halom rúdvasak és az idomvasak közt azt, amit nem kellett volna látnia senkinek, mert Simon fia még csak húsz éves volt, és egy húszéves test a legcsúnyább, a legreménytelenebb látvány egy kötélen lógva, olyan, mintha erőszakot követnének el a fiatalság avagy inkább az idő ellen.

És akkor valamiért eszembe jutott a Lány, mondta Csonka, mire Anna összevonta még mindig szépen ívelt szemöldökét, milyen lány, zöld van, intett felfelé, mire Csonka elindult, ja persze, te akkor még nem éltél itt, biccentett, mindenki erről beszélt, még a hírekbe is bekerült egyszer.

A nevére Csonka már nem emlékezett, csak úgy gondolt rá most, hogy a Lány, de az újságbeli képe még rémlett neki, barna hajú, finom arcú kiscsaj volt, talán tizennyolc éves, igen, akkor érettségizett volna, de eltűnt, érted, a téi szünet után egyszerűen a föld nyelte el, a gimnáziumból ment hazafelé, a hegyen laktak, a város felett, az erdő mellett, és egy rossz betonút vezetett a házhoz, a lakótelepnél még látták, egy öregasszony jó személyleírást adott róla, kék márványfarmer, szürke dzseki, piros sapka, ami alól kivilágított szőke haja, és a hátán egy lila táska, ezt külön kiemelték az újságcikkekben, hogy ezek az ismertetőjegyek, de a táska volt a legfontosabb, mert a nyomozók szerint, ha elrabolták, akkor nem bajlódtak a táskával, egyszerűen kidobták az út mentén, és ez nyom lehet, jel, hogy merre vitték. Szóval valamiért bekattant neki a Lány, akit már egy hónapja keresett az egész város, és azt gondoltam, itt van valami kapcsolat, van valami rejtély, érted, nézett a nőre, míg befordult a háza felé vezető utcába, majd elengedett egy babakocsit toló anyukát, de persze az ember agya ilyenkor jár, gondol mindenfélét, mert pánikban van, mert halottat találni azért nagy dolog, olyan, mint egy nagy halom pénzt találni, és az ő esetében ez pontosan így is volt, hisz ezután kapta a kölcsönt Simontól, nem beszéltek sokat, nem volt semmi részletezés, elmondta neki aznap, amikor Simon eladta valakinek a garázst, ami a történtek után logikus volt, elmondta utána ott, az utcán, hogy kell neki ennyi és ennyi, és másnap Simon elküldte neki az egyik munkással egy skálás szatyorban, ilyen könnyedén ment.

Nem próbáltad levágni, kérdezte Anna némiképp nyugtalanul, de látszott rajta, az agya máshol jár, valami az eszébe jutott, még nem mondta ki, talán ki se fogja mondani, és Csonka csak a fejét rázta, nem úgy nézett ki a srác, hogy ilyesmi eszembe jusson, de persze odamentem hozzá, és megfogtam a kezét, ami lelógott, jéghideg volt, és aztán kerestem, hátul, a munkapadnál valami ollót vagy sniccert, mert nem jött a fejembe, hogy átmenjek a saját garázsomba ahol persze lett volna, de ilyenkor az ember feje nem úgy jár, ahogy azt elvárnánk, kavarognak a  gondolatok, a kombinációk, főképp, hogy meglátta hátul, az egyik olajoshordó előtt azt, amit nem kellet volna látnia, amit aztán átvitt a saját garázsába, és csak utána ment ki a kocsihoz, hajtott le a Kővár utca sarkára, ahol is volt egy utcai telefonfülke, mert akkoriban még persze nem voltak mobiltelefonok, és kellett aprót is keresnie, hogy fel tudja hívni a rendőséget, a rendőrség miatt nem akartam amúgy se megbolygatni a helyszínt, mondta Annának, szóval megnéztem a pulzusát, de amúgy ha abba az arcba nézett, már abból látta, hogy nincs benne élet, el volt nyílva szeme, és mintha folyamatosan rá figyelt volna.

Szörnyű lehetett, drágám, nyúlt ki Anna a férfi sebváltót tartó kezéért, ekkor leparkoltak a ház előtt, és Csonka leállította a motort, de még nem volt kedve bemenni, nem, valamiért  jobb volt most itt az udvaron, a jármű ismerős, bőr és műanyag illataiban ülni, a zárt térben, mintha ez a vas héj megvédené őket mindentől, például az emlékektől, attól, amit jó fél órája tett, mikor a falnak támaszkodva észrevette Simon Palit, aki ki tudja hányadik körét rótta, azonnal megismerte a tömzsi alakot, az erős állat, a vizenyőskék szemeket, ezeket a hajdan oly élénk, ravaszul csillogó szemeket, mert nagy spíler volt az öreg, mondta Annának, tudta keverni a kártyákat, meg nagy szoknyabolond, de most már vége, igen, bólintott az asszony, az egyik legnagyobb káposzta, és akkor ismét előjött benne valami, néha azt se tudja, hol van, bár mondjuk ez érdekes, mert nagyon ritkán, de vannak tiszta pillanatai.

Ám Csonka már nem figyelt rá, mert benyomultak a kocsi belső terébe a saját emlékei, a fél órával korábbi idő, ami minden perccel egyre távolabb került tőle, hogy majd egyszer olyan iszonyatos messzeségbe sodródik, mint az a régi hajnal, de  most még friss és részletes volt az emlék, ellökte magát a faltól, odament Simonhoz, mert tudta, még van jó öt perce, Anna épp mosdatott egy öregasszonyt, így van még idő, megálltam előtte és ráköszöntem, és azt hiszem megismert, remegett a keze, mint a fene, motyogta most a nőnek, de kezet fogtunk, és mondta is a nevemet, á, Csonka úr, hogy szolgál az egészsége, mondta Simon és haloványan elmosolyodott, majd zavartan körbenézett, maga is itt, kérdezte, mire Csonka hátrébb lépett, dehogy, dörmögte, csak beugrottam az asszonyért. A nőért mi, biccentett Simon és most már szélesen vigyorgott, dévajul, melyik nőért, mert gondolom, sok van, magának mindig sok volt. Csonka csak legyintett, ugyan már, ne vicceljen, inkább úgy mondanám, sokat keresgéltem, de mindig rossz lóra tettem, de már látta, hogy Simon elnéz a válla fölött, majd amikor visszafókuszált rá, akkor ismét megkérdezte, maga is itt, Csonka úr, és ismét kinyújtotta felé a kezét, és talán ez, ez a hiábavaló és buta ismétlődés, az teljes elmerülés az ismétlődő időben, az, hogy Simon így beleragadt a saját idejébe, és már nem lehet onnan kirángatni, az idegesítette fel Csonkát annyira, hogy közelebb lépett hozzá, egész közel a savanyú szagú fülhöz hajolt, az izzadságtól szagló sárga hajcsomók mellé, és belesúgta a szőrös fülbe, a hátizsák még mindig nálam van, majd hozzátette, hogy biztosra menjen, tudja, amit a garázsban találtam, amikor a fia megölte magát, és ami miatt annyi pénzt adott kölcsön, bár soha nem kérte vissza.

Igen, néha egész tiszta, erősítette meg Anna, és most eszembe is jut, mit mondott a múltkor, de nem igazán értem, miért, folytatta, majd várakozásteljesen a férfira nézett, aki a kormánykereket bámulta, majd megkérdezte, mit mondott, mire Anna felidézte magában a pillanatot, ami talán két hete lehetett, vagy nem is, múlt szerdán, a nappalok összefolynak, főképp ha olyan öregekkel dolgozunk, akik számára az idő, az óra mint olyan nem létezik, magyarázta Csonkának, akik azt se tudják, milyen nap van avagy milyen év, lassan már én is kezdem úgy érezni, hogy nem számít, de mindegy, bementem a szobájukba, hárman vannak ott férfiak, Kovács úr naphosszat egy széken ül, a fal mellett, és a vele szemben lévő tévét bámulja, bár a tévé nincs bekapcsolva, Kránics, a volt igazgató, az kimegy már reggel a társalgóba, ott leül egy asztalhoz, nézi az asztallapot, majd tízpercenként feláll, odajön hozzánk, nővérekhez, mesélte Anna mosolyogva, és megkérdezi, hogy mennyi az idő, és hogy mikor lesz ebéd.

Látod, mégis fontos nekik az idő, jegyezte meg erre Csonka kedvetlenül, majd kihúzta a kulcsot a gépkocsi testéből, de még mindig nem szállt ki, hátradőlt az ülésen, és úgy hallgatta a nőt, lehunyta a szemét, és szinte ott volt vele a szobában, ágyaznom kellett, és Simon meg persze Kovács úr voltak bent, Kovács úr bámulta a tévét, a Simon meg az ágyán feküdt, de megkértem, kelljen fel, új lepedőt kell húznom, erre felállt, és bement a fürdőbe, felkattintotta a villanyt, és mivel nagyon csöndben volt, utána mentem, ott volt, és bámulta magát a tükörben, és esküszöm neked, teljesen az eszénél volt, mert nézte magát, sírt, és azt mondta a tükörképének, hogy én vagyok az oka, érted, ezt ismételgette, hogy én vagyok az oka, és Anna ekkor inkább behúzta a fürdőajtót, nagyon halkan, hogy ne zavarja meg az öregembert, és megcsinálta az ágyat, majd délutánra el is felejtette a jelenetet, mert persze ilyen szívbemarkoló dolgok minden nap akadtak odabenn, és ha nagyon beleéli magát, ha nagyon megsajnálja ezeket a káposztákat, hát arra rámenne az egészsége.

Ezt mondta, kérdezte most Csonka nyugtalanul, majd megrázta a fejét, tényleg ezt mondta, amire Anna nem szólt, csak bólintott, majd mégis kimondta, ezt.

De hát mire értette, kérdezte inkább magától Csonka, és persze igazából azt akarta kérdezni, hogy ki hagyta ott a garázsban a hátizsákot, amiben füzetek voltak, és könyvek, meg egy piros, cipzáras tolltartó, abban egy félig elkoptatott, kék színű, illatos radír, amit a Lány annyira szeretett szagolgatni matekórán, azokban az unalmas percekben, mikor az idő elnyúlt, és szétfeszült és kisimult előtte, azt sejtetve, hogy még rengeteg van belőle.

vége

Szólj hozzá!
2021. október 10. 08:39 - Valmont

Az 1987-es nagy havazás egy elfeledett tragédiája

20130112_illusztracio_6.jpg

A nyolcvanas évek nyers, durva, mitologikus világának egyik közös krízisélménye volt a Nagy Havazás 1987 januárjában. Érdekes, hogy már a pontos dátum is eltér az egyes visszaemlékező cikkekben, van, ahol január 10., máshol 12. az események kezdete. Talán ez nem is fontos, a lényeg, hogy az ország megbénult, teljesen összeomlott, mintha háborút vívtunk volna egy megfoghatatlan de hatalmas ellenséggel. Akik kettőezer után születtek, talán el sem tudják képzelni, hogy ennyi hó essen. Jómagam nem emlékszem azokra a konkrét napokra, arra viszont igen, hogy telente, abban az évtizedben sokszor volt nagy hó és borzalmas hideg, apám gyakran kezdte hólapátolással a napot, esténként pedig nem tudott feljönni a kocsival a hegyre, a házunkhoz, tolni kellett az autót, mikor hazaért. Rémisztő volt ez a kiszolgáltatottság, meg sajnáltam is az apámat, ahogy a Lada kerekei reménytelenül elpörögnek az emelkedő közepén, miközben a család, néha a szomszédok is, hátul, a ránk permetező hódarában, a helyzetjelző lámpa piros fényében nekifeszülünk a kocsinak. A most következő történetben a nagy havazás csak háttér, csak díszlet. A főszereplő ismét az erdő, és egy földöntúli dal, mely életre kelti.

 

Észak dalai

 

Előszó

Az 1987 januári Nagy Tél, mely az országot pár nap alatt, egész pontosan a január 12-ről 13-ra virradó éjjel összeroppantatta, elhomályosította, és gyakorlatilag a feledés homályába száműzte a siromi-incidens néven ismert szörnyű tragédiát, melynek részletei a mai napig nem tisztázottak, talán a hatalmas, olykor hetven centiméteres hó, talán a dermesztő, mínusz harminc fokos hideg jege fedte be őket, ki tudja már.

Amit biztosan tudni, hogy az egri Ho-Shi Minh Tanárképző főiskola négy harmadik évfolyamos diákja a vizsgaidőszak közepén, január 10-én érkezett a térségbe, egész pontosan Bátonyterenyére népdalok gyűjtése céljából, mivel mind a négyen magyar-ének szakos tanárnak készültek, és közös évfolyamdolgozatot írtak, melynek témája egyébként a tanszékvezető egy készülő tanulmányával esett egybe: Palóc sirató és halotti énekek.  Az egyik tanáruk, K. Zsófia tanársegéd egy rokona szállásolta el őket. A tanár 11-én délre jött meg, és még aznap átbuszozott velük Kazárra, és Vizslásra, ahol a helyi kocsmákban és a települések ének szakos tanárjainál tájékozódtak a potenciális interjúalanyokról, majd felkeresték azt a négy-öt idős lakost, akik szóba jöhettek.

A tanárjelöltek, akiket e kései kor személyiségei jogai és a vonatkozó GDPR-rendelkezések okán álneveken, Annának, Zsófinak Istvánnak és Péternek hívunk, kazettás magnójukkal egész sok népdalt tudtak rögzíteni mindjárt az első napon, mivel interjúalanyaik nyíltak és kedvesek voltak, főképp azután, hogy a fiúk két helyen is fát vágtak nekik a farkasordító hidegben a készülődő hótömegtől terhes szürke fellegek alatt. Vizsláson Kómár Paja Borcsa néninél még pogácsát, míg Kazáron Szabó Emerenciánál laskát is kaptak. Itt, Kazáron, a Vili presszóban hallották, hogy a faluból elszármazott, és Siromban letelepedett Katángyó Emelka tud csak igazán szépen siratókat énekelni, ha ő énekelt, gyakran az erdei vadak is odagyűltek a kertkapuhoz, és úgy hallgatták. A fiatalok megitták a pálinkát, jót nevettek a dolgon, de aznap késő délután, a szálláson azért István megnézte magának a térképet, amit magához hozott, és látta, hogy Sirom nincs annyira mesze, ezért egyeztettek a tanárnővel, akinek az esti busszal valamiért vissza kellett mennie Egerbe, és aki nem nagyon ismerte a siromi viszonyokat. Megkapva a jóváhagyását, eldöntötték, hogy másnap, 12-én átmennek a Cserhát szívében fekvő faluba, ami már nem volt palóc territóriumnak tekinthető, de az elszármazott miatt az autentikussághoz nem férhetett kérdés.

Másnap a fiatalok útra keltek hát, és a kilenc harmincas, Pásztó-Hollókő-Szécsény járattal, mely érintette Siromot is, megérkeztek a településre, amit hárman közülük aztán soha többé nem hagytak el.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt. 

Szólj hozzá!
2019. február 25. 20:06 - Valmont

A bezárt szoba dilemmája

borond.jpg

A kartonbőröndben látható az, amivel elindultam: harmadikos és hetedikes korom közt írt dolgaim. Mániákusan készültem erre az egészre már kisgyerekként. Az írás kompenzációként működött, és persze közben azt gondoltam, hogy egy nagyobb közösséghez, a Nagy Írókhoz, a bölcsekhez, a halhatatlanokhoz is köt. Valószínűleg szellemi közösséget keresek azóta is. 

Vagy - jobb híján - teremtek. A három öreg, e szívemnek oly kedves triumvirátus, e dinamikus együttállás, mely - most úgy érzem, és ez az érzés lehet, sorozattá érik  - egész sor rejtelmes és félelmetes dolgot képes megfejteni vagy megvilágítani a kinti, káoszos és sötét világból. A könyvtár rendjébe a hírnök, a nyomozó hozza majd e fejtörőket, melyek asszociációkat és metaolvasatokat indítanak az alkalmi nyomozókban. És ők egyáltalán nem tehetnek róla, hogy megoldásaik túlontúl irodalmiak a hatóság ízlésének.

 

Tökéletes gyilkos

 

Azon a délutánon, mikor a nyomozó elment a három öreghez a könyvtárba a kettétépett férfi fényképeivel, melyeken a vér mint friss, folyós meggylekvár csillogott, esett az eső, és a könyvtárosok vödröket tettek ki, melyekbe halk, japán hangszereket idéző zajjal csepegett a mennyezeti beázásokból a víz.

A három öreg, a három vénember, a három nyugdíjas törzshelyükön, az „Ezotéria” részlegnél ült, ahol igazából fantasy és horror regényeket lehetett fellelni. Ez egy néhai – már eltávozott – könyvtáros műve volt, ő rajongott e két műfajért, és ide, e fedőnév alá gyűjtötte, rendelte a könyveket. A hármas nem annyira műfaji megfontolásokból, hanem az udvarszerűen kialakított polcok miatt választotta védett törzshelyül e kanapét és a két fotelt. Felettük most haloványan derengett a tetőablak, melyen türelmetlen óriásként kopogott az eső.

E délután épp Leonardóról beszélgettek. A szerdai találkozásokat a képzőművészetnek, a hétfőt a filozófiának, míg a pénteket a történelemnek szentelték. Irodalomról külön nem tartottak beszélgetést, mert az egyébként is átfonta minden gondolatukat és mondatukat. Mihály, a legidősebb, kinek bajusza még mindig sárgállott, noha évek óta felhagyott a dohány élvezetével, most is egy Borges-novelláskötetet lapozgatott lassan és felületesen, és azon tűnődött, mikor olvasott bármit is az argentíntől. György lehunyt szemmel ült vele szemben, kerek arcában egy buddhista elégedettsége ragyogott. Nem aludt, csak meditált, azzal a schopenhaueri módszerrel, mellyel száz százalékig jelen volt a társalgásban, miközben tizenkettedik századi önmagát is átélte ismét. Nem volt túl izgalmas e múlt, a rizsföldeket túrta Kínában. Norbert, a nyugdíjas postás, a legfiatalabb vette észre a közeledő nyomozót. Norbert arcát egy hatalmas, fekete keretes szemüveg uralta. Sovány, magas, izgága férfi volt, akit leginkább a „Kelet-Nyugati dívány” sorai nyugtattak le, gyakorta szavalta Latinovits stílusában, ónémet átköltésben, s ezzel természetesen a többiek agyára ment.

− Hírnök jó, borús hírrel – jelentette be most, és kezeit összekulcsolta ölében. – Arcát gondok ráncozzák.

– Egyáltalán, van ilyen szó, hogy „ráncozzák”? – kérdezte mélán György, közben tenyerét dörzsölte, melyet majd ezer éve feltört az ásóbot nyele.

– Talán mintha Gyöngyösinél lenne erre egy sor – bizonytalankodott Mihály.

– Gyöngyösi nem a korabeli magyart, hanem a saját maga által kitalált költői nyelvet használta, csakúgy mint Zrínyi. Korai nyelvújítók, poétikai késztetésből – kontározott György. – Ez még nem bizonyíték arra, hogy a szó létezik.

– Létezik az, amit kimondanak – szögezte le Norbert mosolyogva.

Ekkor ért oda nyomozó. Direkt úgy nézett ki, úgy öltözött és úgy viselkedett, mint a nyomozók archetípusa. Ballonkabátot hordott, szomorú, tört tekintettel figyelte a világ minden részletét borostás, markáns arcából, mozdulatai feszesek és határozottak voltak. Imádta az ezoterikus könyveket, így ismerte meg a három öreget, és mi tagadás, volt már, hogy bizonyos ügyekben segítségüket kérte korábban.

– Üdvözlet a bölcseknek – mosolyodott el, majd hirtelen visszaváltott a komor arckifejezésre, és e gyorsaság, a kedélyesség e múló, illékony volta is jelezte, milyen komoly ügyben jár el most.

– Mi járatban? – kérdezte tőle Mihály, fel se pillantva a könyvből. A nyomozó már tudta, ez az ő köreikben nem számított udvariatlanságnak – a könyv egész egyszerűen magasabb rendű volt az embernél.

– Egy újabb dologban kérném a segítségüket. Egy gyilkossági ügyben – vallotta be a nyomozó. – A tökéletes gyilkosság ügyében.

– Annyi sokféle bölcsességet és idézetet mondhatnék a tökéletességről, hogy zavaromban nem is tudok választani – vallotta be kuncogva György, és végre kinyitotta szemét. Kína a múlt ködébe foszlott. – De halljuk, mit jelent itt és most e szó.

– Egy megfejtetlen ügyet – szögezte le a nyomozó helyett Norbert. – Gondolom, az alsópiaci gyilkosságét, mely másfél hónapja történt. A sajtó elég szűkszavúan számolt be róla…

– Hírzárlatot rendeltünk el – vont vállat a nyomozó, majd leroskadt a kanapé szélére. Kabátján sűrű foltokban száradt az eső. – Nem akartunk pánikot kelteni. Mert a részletek...pánikra adtak okot.

– Bezárt ajtó, bezárt ablak, a szobában egy kettészakított test. Se be, se ki nem ment senki, az elkövetőt nem ismerjük meg…sohamár – bólogatott Norbert.

– Maga meglepően jól értesült – szögezte rá ujját a nyomozó.

– A szomszédasszonyom a rendőrségen takarít. A férje nagyothall, és nem hajlandó készüléket dugni a fülébe. Marad az ordibálás. A nő pedig elég pletykás – magyarázta fásultan Norbert, majd levette szemüvegét, és megtörölte, noha tökéletesen tiszta volt.

– És miben tudnánk mi segíteni? – kérdezte most Mihály valódi kíváncsisággal. Ültében széttárta karját, mint aki keblére akarja ölelni a másik kettőt. – Hisz mi csak három öregember vagyunk, akik néha összegyűlnek a városi könyvtárban okoskodni.

– Maguk nem csak három nyugdíjas. Maguk bölcsek – jelentette ki a nyomozó. – És ezáltal olyan dolgokat is figyelembe vesznek, ami nekünk nem jutna eszünkbe. Valószínűtlen, de elképzelhető dolgokat. A hagyományos gondolkozáson és logikán túlmutató lehetőségeket. A valaha – irodalomban vagy valóságban – már megtörtént, de újból előfordulható dolgokat.

– Ez így van – hagyta őt helyben György, és szélesen elmosolygott, amitől kerek, kopasz feje most tényleg az idős Buddhára emlékeztette a másik hármat. – Elő hát a részletekkel.

Ekkor a nyomozó felállt, kinyitotta a táskáját, és előhúzta a helyszínen készült képeket. Norbert elvette tőle, ránézett a legfelső vörösségére, elfintorodott, de kötelességtudóan végiglapozta mindet, majd továbbadta őket Györgynek.

– A részletek – kezdett bele a nyomozó: – Kávássy Ferenc, rokkantnyugdíjas. Negyvenkét éves férfi, anyjával él egy háromszobás lakásban, a Német utcában, a harmadik emeleten. Nem, nincs esőcsatorna az ablak mellett, melyen egy megtermett majom fel tudna mászni – Mihály felnézett rá a fényképről, melyen Kávássy belső szervei is látszódtak, és biccentett. – Évek óta a mániájának él, ezért is nyugdíjazta magát, a rossznyelvek, vagyis korábbi munkatársai szerint direkt emelt nehezet az irattárban, ahol dolgozott, hogy megkapja a státuszt.

– És mi ez a mánia? – kérdezte csöndesen Mihály, noha a képeken látható irathalomból, melyet vér pettyezett, már sejtette.

– Az írás – a nyomozó úgy mondta, mint aki egy bűnt vall be. – Az anyja szerint, és a szobában talált rengeteg nyomtatott lap alapján minden energiáját az írásnak szentelte. A dolgozószobája falán Stephen King képe van. Azt gondolom, az alapján, amit olvastam a dolgaiból – márpedig elég sok szöveget el kellett olvasnom –, hogy fel akart érni a mesterhez, sőt, túl akarta szárnyalni. Az összes szövege egyetlen regénynek a változatait és permutációit hordozza. Egy valóban érdekes és koncepciójában nagyívű műnek a töredékeit, melyet azonban soha nem fejezett be. Száz és száz változat van abban a szobában, és még ezer a számítógépének a merevlemezén, de mind töredékes, félbehagyott, átírt, módosított – befejezetlen.

– A kérdés – adta vissza a képeket a nyomozónak Mihály –, hogy miért vallott kudarcot.

– Igen, ez a kérdés, és talán a megoldáshoz is elvezet – tette hozzá elgondolkodva Norbert.

– Ha jól vettem ki a szövegekből, melyeket átvizsgáltam – a nyomozó beszéde lelassult, mert egyszerre próbált visszaemlékezni, és megtalálni a megfelelő szavakat, és ez a nehézkesség egy kissé ingerelte Norbertet –, a fő probléma a regény központi alakjának, a szörnyetegnek a megformálása volt. Képtelen volt megfelelően leírni, ami egyébként megvolt a fejébe: hogy néz ki, hogyan viselkedik e lény, mely rettegésbe tartja a falut, ahol a mű játszódik. Képzeljék el, mintha Shelley nem tudná megrajzolni Frankenstein szörnyét. Mintha Stoker nem lenne képes elénk tárni a sápadt Drakulát. Vagy mintha…

– …Camus Pestis-ének főhőse be tudná fejezni regényének első mondatát. A tökéletes regény tökéletes kezdőmondatát – fejezte be helyette Norbert.

– Hogy jön ez most ide? – zökkent ki a nyomozó.

György Norbertre nézett, majd bólintott: – Nagyon is ide tartozik.

Mihály felemelte ujját, mint a karmester, aki silenciot int a bőgősszekciónak, majd a nyomozóra nézett: – Vizsgáljuk meg még egyszer a haláleset körülményeit. Volt szemtanú?

– Csak fültanú. Az áldozat anyja – beszéd közben a nyomozó felállt, az egyik polchoz sétált, és a könyveket kezdte vizsgálni. – Éjszaka volt, tévét nézett, mikor meghallotta a kiáltást. A fia kiáltását. Az mondta döbbent és ijedt volt a hangja. És egyben csodálkozó. Majd jött az a zaj, a nedves, loccsanó hang, ahogy a test szétszakadt. A nő idegei teljesen tönkrementek attól a hangtól, azóta gyógyszereken él, és szerintem már nem sokáig bírja.

– Gondolom, berontott a szobába, és…– György az ujjaival malmozott ölében, majd kinyúlt a kanapén heverő fényképek felé, és ismét átlapozta őket.

– Nem – csóválta fejét a nyomozó. – Ahogy mondtam, az ajtó belülről be volt zárva. A szomszédot kellett áthívnia, aki betörte. Így ketten is tanúsíthatják, hogy az ablak is zárva volt. Az ablak egy kis utcára nyílik, van egy szemtanúnk, egy kutyasétáltató férfi, aki a kérdéses időpontban nem látott senkit a falon.

– Vagyis az író, mert íróról és nem irattárosról beszélünk, egy vérbeli tehetségről – szögezte le Norbert –, önmagát tépte szét.

– Erre jutottunk mi is – ismerte be a nyomozó, és megfordult. – De ez lehetetlen. Törvényszéki orvosokat vontunk be a vizsgálatba, és mind azt vallják, egy nagyon erős ember sem volna puszta kézzel szétszakítani önmagát, még akkor se, ha a hasi, lágyabb részen kezdi a műveletet. A vérveszteség, a fájdalom és a sokk csak az egyik dolog. A kötőszövetek rugalmassága a másik – a zsigereket, a rugalmas, csúszós belső részeket, inakat és főképp a hasi zsírréteget szinte lehetetlen eltépni.alakit 

György és Mihály közben összehajolt az egyik kép felett, és suttogva beszélgettek. Mihályt, a nyomozó mindig is a hármas egyfajta vezetőjének tartotta, nem is annyira életkora, mély ráncai, vagy szürke, mindent látó szeme, hanem inkább valami spirituális ragyogás, glória okán. Nem is csodálkozott, hogy most ő köszörülte meg a torkát, és emelte fel a képet. A nyomozó közelebb lépett.

– A test felső része mellett ez a fekete zsinór egy vezeték, ugye? – kérdezte Mihály lassan.

– Igen – bólintott a nyomozó, és érezte, kiszárad a torka, mert hamarosan megkapja, amiért jött. Mihály Györgyre nézett, majd Norbertre. Utóbbi bólintott: – A számítógép tápkábele?

– Igen – ismerte el a nyomozó.

– Ki van húzva – jegyezte meg György.

– Igen – ismételte a szót a nyomozó. – Azt feltételezzük, a haldokló kúszni-mászni próbált a padlón. A felső része legalábbis. Ösztönös menekülési kényszer, benne van minden sokkot kapott áldozatban. És közben belekapaszkodott a vezetékbe, mintegy azon húzta magát a fal felé.

– És eközben véletlenül kirántotta a vezetéket a dugaljból – vette át a szót Mihály.

– Valószínűleg – ismerte el a nyomozó.

Mihály megcsóválta a fejét: – Nem véletlen volt – letette a fényképet a többi mellé. – A megoldás ott volt önök előtt, de képtelenek elfogadni. És bármennyire is egyértelmű, nem fogják tudni használni. Törődjön bele, hogy ez egy megoldatlan bűnügy.

A nyomozó hátrébb lépett, arcán zavar aztán némi pír ömlött el, majd tehetetlenül széttárta karját: – Ha megkérem önöket, elmondanák nekem, mire jutottak?

A három öreg összenézett, fürkésző, kutató tekintetek kapcsolódtak egybe, majd György volt az, aki feltette a kérdést: – Ismeri maga Canterbury Szent Anzelm istenérvét?

A nyomozó láthatóan összezavarodott e hirtelen váltás miatt, homlokát ráncolva kutatott emlékeiben: – Valami rémlik…

Norbert bólintott: – Anzelm azt mondja, isten elképzelhető, mint a lehető legnagyobb, legtökéletesebb lény. És ha valami a lehető és legnagyobb, akkor az lehetetlen, hogy csak elménkben létezzen, hisz a képzeletbeli dolgoknál a valóságos, kézzelfogható dolgok még tökéletesebbek. Istennek tehát léteznie kell – különben nem ő a legtökéletesebb valami.

Kivártak, de a nyomozó nem sokáig bírta: – Vagyis? – kérdezte szinte félénken.

– Ez a Kávássy valószínűleg egy fenomén volt – szögezte le György segítőkészen. – Talán nem ösztönös tehetség. Talán rengeteget gyakorolt. De végül megcsinálta, ellentétben a Pestis hősével – neki sikerült.

– Mi? – értetlenkedett a nyomozó.

– Leírta a tökéletes szörnyeteget – adta meg a választ Mihály. Kis csönd állt be, csak az eső törte meg, makacsul jelezve a köröttük lévő világ valódi törvényszerűségeit. Mihály végül így folytatta: – Azon az estén megalkotta a leírás végső verzióját, az ultima textust. Befejezte azt, amivel annyi ideig próbálkozott, megalkotta a horror irodalom tökéletes fenevadát.

– De…– kezdte volna a nyomozó, ám ekkor György így folytatta: – De lehet-e tökéletes valami, ami csupán az elmében létezik? Abban a pillanatban, hogy elkészült a szöveggel, rászabadította a szörny alakját a világunkra, nagyjából úgy, ahogy Isten képét is megalkották hatezer évvel ezelőtt.

– És…– akarta folytatni a nyomozó, ám most Norbert vágott közbe: – És mi a tökéletesség maga, ha nem a létezés? A szörnyeteg ideája olyan jól sikerült, hogy helyet követelt a valóságban. Materializálódott. Megjelent ott, és akkor, a szobában, előbb mint gondolat, árny, kísértet, majd mind erőteljesebben, teret és fizikai tartamot nyerve, végül a maga valójában és teljességében ragyogott, akár egy negatív isten a holtra vált író előtt, akinek nem volt ideje menekülni.

– Így a szörny végzett vele – ismerte el a nyomozó döbbenten.

– Igen. De ő is végzett teremtményével – jegyezte meg szomorúan, szinte sajnálkozva Mihály.

– Hogyan? – kérdezte a nyomozó, majd a fényképre pillantott: – A vezeték. – Odaugrott a képhez, felkapta. A három öreg hagyta, hogy kimondja: – Nem menekült. Nem azért kapaszkodott a vezetékbe. Hanem hogy kihúzza a számítógépet az elektromos hálózatból. Valószínűleg nem mentette el a szöveget. Talán nem futott le automatikus mentés, talán ki volt kapcsolva. És ő tudta ezt. Utolsó erejével áramtalanította a gépet.

– És ezzel törölte a szöveget, ami leírta teremtményét – fejezte be Mihály. – A szörny kitörlődött nemcsak a világunkból, hanem a gépből is. Hála istennek.

A nyomozó pár másodpercig még állt, a fényképet bámulva, majd a három, őt figyelő öregre nézett. Aztán felsóhajtott, és elkezdte a táskájába pakolni a képeket: – Ezt valóban nem adhatom elő odabenn.

Mihály megvonta vállát: – Attól az igazság még nem változik.

– Ez fikció – mondott ellent a nyomozó. – Maguk nem tudnak semmit se bizonyítani.

– De maga tudna – jegyezte meg csöndesen György. – Manapság már vannak programok, melyekkel vissza lehet állítani a számítógép törölt adatállományát.

– Miért nem próbálja meg? – kérdezte gúnyosan Norbert, majd levette szemüvegét, és megtörölte a lencséket zsebkendőjével.

A nyomozó összezárta a táskáját, és felegyenesedett. – Köszönöm a segítséget. Ismét –mondta, majd intett, és eltűnt a könyvespolcok közt.

A hármas kivárt, míg eltávolodik, aztán György feltette a kérdést: – Hol is tartottunk?

– Tisztáztuk, hogy Leonardo, az arc sajátos grimasza alapján bürökkel mérgezte meg Giocondát – szögezte le Norbert.

Mihály felsóhajtott: – Már csak az indíték hiányzik. Feltéve, hogy nem maga a kép az indíték.

Ezen mind a hárman eltűnődtek.

vége

 

Szólj hozzá!
2012. február 12. 17:46 - Valmont

Gőzautók, rókák és nők

Először is volt a régi történet, amit hiperrealisztikus stílusban akartam tükrözni egy körzeti orvos feljegyzéseiben.

Aztán pár hete volt az új Bodor Ádám könyv, a "Verhovina madarai". Talán itt érdemes megjegyezni, hogy Bodor Ádámból írtam a szakdolgozatomat. És itt most oldalakat lehetne írni arról, hogy mennyire eltalált a kilencvenes években a Bodor-féle Sinistra világ, de aki ismeri a műveit, az úgyis felfedezhet(ett már) áthallásokat a  szövegeimben, aki meg nem, annak sürgősen tennie kell e hiányosság ellen.

És végül az egészen csavartam még egyet, egy párhuzamos világba vagy a nem túl távoli jövőbe rakva az eseményeket. Írás közben egyre inkább beleszerettem ebbe a letisztult és egyszerű civilizációba. Azt hiszem, az alapok és utalások szintjén a teremtett világ kapcsolódik egy korábbi anyaghoz, és még egy novellafüzérre elegendő potenciál is rejlik benne.

 

 

Asszonyok a hegyen

 

                                                                                 hommage Bodor Ádám

 

– Emlékszem egy történetre egy férfiról, aki fejbe lőtte magát – mondta az orvos, miközben szuszogva húzta harisnyáját. A kis kandallóban pattogva égtek az illatos tölgyhasábok. Felesége a dunyha mélyén moccant, de csak egy picit. Továbbra is úgy tett, mint aki alszik. A levegőben még ott rezgett a telefon fémes csöngése, mely az imént felriasztotta az orvost. – Szóval, ez a férfi egy szép napon megtudta, hogy agydaganata van. Előrehaladott állapotban. És gyakorlatilag hetei, hónapjai vannak csak hátra. Tudod mit csinált? Vett egy üveg drága bort, fogta a pisztolyát, amit még a nagy háborúból hozott, és kiment az erdőbe. Keresett egy alkalmas helyet – az orvos elmélázva ült az ágy szélén. Kezeit kerek kis hasán nyugtatta, harisnyás lábfejei egymást dörgölték a szőnyegen. – Bár nem tudom, ilyesmire mi az alkalmas hely. Mindegy is. Szóval, fogta a fegyvert, és a szájába nyomta csövét, majd meghúzta a ravaszt. Mondanom sem kell, előtte az utolsó cseppig megitta azt az üveg bort.

Az orvos felállt, és az ágy melletti székből levette füstös szagú kordbársony nadrágját. Előző este a kocsmában kártyáztak, a szokásos társaság: a polgármester, a mérnök, a körzeti megbízott és ő. Ő vesztett a legtöbbet.

– Igen ám, csakhogy a golyó gellert kapott a zápfogán, és nem egyenesen az agya közepébe, hanem oldalt, a halánték felé tért el, majd kiszakítva egy darab agyszövetet, elhagyta koponyáját. A férfi a fájdalomtól elájult, de két vadász, aki épp arrafelé ténfergett, a lövés hangjára rátalált. Bevitték a kórházba, ahol ellátták a borzalmas sebet. Túlélte, és nem sokkal később kiderült az is, hogy a lövedék pont a rákos agyrészt vitte magával. Mondhatni, a férfi meggyógyult, ami persze nem igaz, mert a hátralevő negyven évet vegetálva, félhülye elmeháborodottként töltötte egy intézetben.

Az orvos bebújt vastag bolyhos pulóverébe, majd magára ráncigálta szövetkabátját. Csak ekkor, a legvégén húzta fel a kapcát és a csizmát. Leült a székre és nyögve, sóhajtozva küzdötte bele magát az anyagba.

– Ez is csak azt bizonyítja – erőlködött –, hogy az isteni gondviselésnek félelmetesen gonosz humora van.

Az ajtóban megállt, homlokát ráncolta, majd visszalépett, letérdelt a szőnyegre, mint aki imához készül, és az ágy alól előkerítette tömött orvosi táskáját.

– Kimegyek a Rózsa-tanyára. Az asszonynak van valami baja – mondta az felesége domborodó vállának. – Hamar megjövök.

Odakinn már pirkadt, a fagy még tétován tapogatódzott a szürke levegőben. Az orvos csak úgy, a puszta tenyerével kaparta le autója szélvédőjéről a deret, aztán tüzet csiholt a motor kályhájában. Míg a volán mögött összekucorodva várt, hogy a gőznyomásjelező elérje a kívánt szintet, rágyújtott egy szivarkára, de a hajnali füst keserűnek és savanyúnak érződött, ezért inkább a hamutartóban letörte a parazsas véget.

Elnézte a hegyoldalban sötétélő házacskáját, ahova pár éve költöztek fel az élhetetlenül szennyezetté vált városból. Világéletében odalenn élt, a beton és a kő közt, így ez a táj, a környék még mindig titok volt számára, lappangó, ismeretlen tényezőkkel telehintett tér. És mostanában úgy vélte, ez a titok mint egy ragály, átterjed feleségére is, aki egyre szótlanabb, mogorvább és kimerültebb lett a vidéki léttől.

Sípolás riasztotta tűnődésből, egy kis szelep jelezte, hogy a gőz készen áll meghajtani az autót. Menetbe kapcsolta az erőműkart, mire a gép megrándult, és vánszorogva kikapaszkodott a ház előtt kanyarodó murvás útra. 

Emlékezett rá, hogy Rózsáékhoz a tölgyerdő mélyén, a Szomjas forrás alatt kell lekanyarodni. Az út odáig felfelé szlalomozott a dombok, lankák, ívek közt. Egy-egy kanyarban, elszórtan házak álltak, a legtöbb ablakban még sötét volt, csak a kéményekből lengedezett fehér füstcsík.

Ahogy elhagyta az öreg malmot, az erdő megsűrűsödött, és mintha hidegebbé vált volna a levegő. Meglátszott a lélegzetpára is már a kocsiban, így az orvos feljebb kapcsolta a fűtést, vagyis elhúzta a rácsozatot, melyen át a motortérben égő fa jószagú melege begomolygott az utastérbe.

Egy kanyar mögül kibukkant a mérnök impozáns háza. Hegyoldalra épült, a kelő nap sugarai megcsillantak a falába simuló bombázó fémes csontvázán.

A repülő a nagy háború utolsó napjaiban zuhant le, fent, a forrás környékén. Senki nem tudja, miért körözött a vidék felett, mivel bombát nem dobott egyet sem. A roncs szétszóródott elemei persze mindenkit érdekeltek. Házakban, kerti eszközökben vagy csak úgy, a szobák mélyén őrizgetett szuvenírként éltek tovább. A törzs legnagyobb részét a mérnök vitette haza ökrösszekren.

Ahogy az autó lassan még följebb kapaszkodott a hegyen, a visszapillantó tükörből már néha látni lehetett az odalenn elterülő síkföldet. Az orvos nem nagyon érdekelte a látvány (a két távolabbi város közül Nova helyén már örökre csak az a füstölgő fekete kör marad, míg Szár fényei, utcai lámpái lassan kialszanak, hogy a töredezett, alacsony épületek belesimuljanak a síkság sárgás, pasztellos világába), inkább Rózsán és az asszonyán töprengett. Úgy tudta, mindketten gyűjtögetéssel foglalkoznak, mézet, bogyókat, gyógynövényeket kotornak össze a környező erdőkből. Szinte csak ezen élnek, a fölösleget pedig időnként eladják a városi piacon.

Ahogy beért a tölgyesbe, a doktor ráébredt, nagyon kell vizelnie. Egy hosszabb emelkedő aljában megállította az út szélén az autót, dobott a tűztérbe egy közepes rönköt, majd kiszállva nagyot nyújtózkodott, aztán körbenézett. Látszólag néptelen volt a környék, de azért visszahajolt, benyúlt a kocsiba, és magához vette revolverét a kesztyűtartóból.

Hallott a hegyen elszaporodó vadkutyák falkáiról, az elvadult őzekről, emberre támadó, bárány nagyságú macskákról – nem ártott tehát az óvatosság.

Valami régies szeméremből lépett egyet-kettő, míg a fák körbefogták, majd kigombolta sliccét, és hosszan, vastag sugárban vizelt.

Ha fülelt, a harkályok éhes kopogásán túl hallhatta a patak csörgését is. Ha jobban megerőltette szemét, még a víz csillanását is láthatta a törzsek közt.

Mikor végzett, hátrafordult, az autójára nézett, mely pattogva várakozott a mindinkább vastagodó napfényben. Hátul a kéményen vidáman bodorodott ki a tűz füstje.

– Miért ne? – motyogta magának a doktor, azzal leereszkedett a hegyoldalon, jó húszméternyit bukdácsolva a keskeny meder széléig.

A patak a Szomjas forrásból született, és lefelé haladva mind vastagabbá vált, hogy Szár határában már szinte csónakázható csatornaként öntözze a földeket. Idefenn a vize hideg és tiszta volt, szinte marta a doktor kezét, ahogy megmosta benne. Kényszert érzett, hogy beleigyék a tenyere öblébe merített tengerszembe, de végül csak arcát paskolta be vele. Ezer és ezer tűszúrás borzongatta bőrét, és ahogy kabátja kézelőjével kitörölte szeméből őket, a világ sokkal üdébbnek és szebbnek tűnt számára. És meg is változott.

Két alak állt vele szemben a túlparton.

A doktor összerezdült, és ösztönösen a pisztolyáért nyúlt, mert a férfiak arca homályban maradt, így hirtelen nem tudhatta, ismeri-e őket, vagy esetleg életre kelt halott katonák, kikből oly sok volt elásva ezekben az erdőkben. Aztán az egyik előrelépett, és megszólalt, mire felismerte benne a mérnököt.

– Jó reggelt, komám – köszöntötte őt. – Mi járatban erre?

A doktor a hegy teteje felé intett: – A Rózsáék hívtak. Valami van az asszonnyal.

– Hm – bólintott a mérnök, majd hirtelen eszmélt, és hátrafordult társhoz: – Az úr a városból van. Beszéltem róla nektek, emlékszel?

A doktornak rémlett, hogy múlt este a mérnök mesélt valakiről, aki náluk szállt meg, és valami katonai, vegyvédelmi kutatás miatt érkezett a környékre.

Magas, sovány, csontos arcú férfi volt a jövevény. A doktornak nem tetszett, hogy orvosi kesztyűt visel. Oldalán egy tarisznyában üvegholmi, talán ampulla csörrent, ahogy előrelépett.

– Én vigyáznék azzal a vízzel – mondta érdes, erős hangján.

– Miért? – mordult fel, és nézett rá a doktor ingerülten.

– Emlékszel a bombázóra? Ami lezuhant 17-ben? – kérdezte jókedvűen a mérnök. Fejével az idegenre bökött. – Az úr azt állítja, speciális vegyi fegyvereket szállított.

– Igen – bólintott a másik. – Azt vizsgálom, mekkora környezeti terhelést okozott ez a környéken.

– Miféle fegyvereket? – a doktor próbált érdeklődést mutatni, de szíve szerint már indult volna.

– Különleges anyagokról van szó – bólintott az idegen a víz túlsó felén. – Noha a jelentések többsége elveszett vagy megsemmisült, annyi sejthető, hogy a lakosság ellen akarták beveti. A hadművelet a Werewolf fedőnevet kapta

– Mit jelent ez a szó? – pillantott rá a mérnök.

– Nem tudom – vallotta be a kutató.

 – No jó, nekem mennem kell – mondta a doktor hirtelen. Az erdő felé intett. – A csapdákat járod? – kérdezte még a mérnököt.

– Igen – válaszolt az. – És gondoltam, közben elkalauzolom az urat. De nagyon sovány a fogás.

Tenyerével megemelt egy apró, szőrös testet, mely eddig övére akasztva lógott.

– Minden jót – intett nekik a doktor, és nyögve nekivágott az emelkedőnek. Amint kiért az autóhoz, a kocsiszekrénynek támaszkodva lihegett jó fél percig, majd beült, és elindult.

Alig pár kilométer után megpillantotta a táblát, melyen egy gyerekesen felfestett rózsa vöröslött. Lehajtott a földútra, aminek a végén ott várta a viharvert, mohával benőtt erdei kunyhó.

Falát kőből rakták, a tetejét talán fakéreg alkotta, de ez már nem látszott a zöld mohától, ami teljesen elborította. Oldalt, nagy hordókban vadkörte és áfonya illatozott, apró, kicsin ablakai előtt, melyeket zsírpapír takart, csomókba kötött gyógynövény és madzagra felfűzött gomba száradt a reggeli fényben.

A doktor fojtásra állította a tüzet, majd kiszállt a halkan dohogó kocsiból. Ahogy megindult a ház felé, oldalt került, és az egyik hordó tetejét félrehúzva kivett pár szem áfonyát, a szájába tömte. Élvezettel kezdett rágni, egészen addig, míg észre nem vette a favágó tőkét.

Kissé hátrébb állt, egy nagy rakás farönk és hasogatott fa közt. Az oldalát és a tetejét vörös réteg borította, melynek szélei barnává száradtak. A fejsze jó méternyire hevert a fűben, mintha csak eldobták volna. A doktornak nem kellett közelebb mennie, hogy ellenőrizze, vért lát a tőkén. Megfordult, és a házacska ajtajához sietett.

A kopogásra szakállas, nagydarab férfi nyitott ajtót.

– Maga a doktor – kérdezte vagy inkább állította. Még soha nem találkoztak. A doktor sejtette, Rózsáék  – ha lehet – önmagukat gyógyítják, csak ne kelljen ilyesmiért fizetni.

– Mi történt? – kérdezte a savanyú szagú házigazdától.

– Az asszony…– bökött hátra a másik, majd félre is állt, utat engedve vadállati szagú belső térbe. Félhomály volt odabenn és pára. A tűzhelyen egy lábas alól gőz szipákolt. A nagy, nyersfából ácsolt asztalon lezáratlan fedelű szamócabefőttek vártak sorsukra. Hátrébb, a sarkban, egy koszlott ágyon feküdt valaki.

– Nem kell doktor – nyöszörögte a fekvő. A két férfi közelebb ment hozzá, a doktor letérdelt az ágy mellé, és végigmérte a beteget.

Negyven év körül sovány, hosszú, fekete hajú nő volt. Takaróba burkolva pihegett az ágyon, arcán, homlokán izzadtság csillogott, mely megült erős vonalú, vastag szálú szemöldökén és az ajka fölött sötétlő pihéken is. Nagy, éjsötét szemei hol a doktorra hol a férjére villantak.

– Mutasd meg neki – kérte a férje, mire a nő elfintorodott, és a takaró alól a doktor elé tárta jobb karját.

Piszkos, átvérzett konyharuhába volt csavarva.

– Szabad? – kérdte a doktor a betegre pillantva. Az összeszorított foggal bólintott.

A doktor erre széthajtotta a ruhát, hogy felfedje a csonkot. A nő kézfeje hiányzott. A csukló forgójától szakadozott szélű seb vöröslött. A szívdobbanásokra még elő-előlüktetett a hús szövetéből vére. A seb mélyén a doktor láthatta az alkar vastag csontját is – az legalább nem roncsolódott.

– Hajnalba kiment fát vágni. A jajveszékelésre ébredtem – magyarázta a férje. – Ugye nem lesz nagyobb baja?

– Megvan a kézfej? – fordult hátra a doktor.

– A tőkére tettem – motyogta a nő kábán.

– Ott ugyan nincs – csóválta fejét a doktor.

– Megyek megnézem – mordult a férj, és kisietett.

A doktor óvatosan megfogta a sérült kart, és alaposan, közelről megvizsgálta.

– Biztos, hogy ezt balta okozta? – kérdezte halkan. – A seb szélei cakkosak és a hús…

– Biztos – vágta el a szavát a nő. Tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott, és a doktor meglepve fedezte fel a másikéban a feleségére újabban jellemző idegenséget. Minta egy másik világból, egy kulcslyuk mögül pislantana vissza egy ismeretlenné váló hajdani ismerős.

– Csak lássa el. Nagyon fáj – kérte a nő kimérten. Aztán lehunyt szemmel így folytatta: – A többi nem a maga dolga.

A doktor nem válaszolt, felállt, és az asztalon lévő táskájához lépett. Visszatért a férj.

– Valami állat elvihette – jelentette ki csalódottan. –  Már nincs ott. Biztos ott hagytad, a tőkén?

– Hol hagytam volna máshol, te ostoba? – kérdezett vissza az asszony ingerülten.

– Kérek egy tállal abból a forró vízből – fojtotta el az érlelődő veszekedés tüzét a doktor. A férfi mordulva lépett a fazékhoz, és aztán szótlanul segített végig.

Miután rögzítette az összevarrt csonkot bepólyáló kötést, a doktor ismét vizet kért, megmosta véres kezét, majd egy kis fiolát nyomott a férfi kezébe.

– A fájdalomra – monda. Lenézett az asszonyra, aki már aludt is. Sápadtsága szinte világított a félhomályban.

– Nagyon erős asszony a felesége.

– Az – bólintott a férj. – És mostanában olyan… – nem fejezte be, csak ujjai közt forgatta az üvegcsét.

A doktor meglepetten pillantott az arcába, de mielőtt kérdezhetett volna, a másik megindult kifelé. – Mivel fizethetünk? – szólt hátra kényszeredetten.

Végül szárított gombát, áfonyapálinkát és kakukkfüves nyúlpástétomot pakoltak a doktor kocsijába. A tűztérben már csak parázs volt, ezért pár fahasábot is hozott a szakállas férfi. Hallgatták, míg a lángok dorombolva erőre kapnak. Egész meleg délelőtt lett. A környező fákról madárcsivitelés szállt feléjük. A doktor végzett szivarjával, melynek párját a férj dugta odvas fogai közé. Látszott, valamit akar még mondani, vagy kérdezni, de végül csak kezet nyújtott.  

– Vigyázzanak magukra – mondta a doktor Rózsának.

Visszafelé egy-két emelkedőt kivételével csak gurulnia kellett. Egész vidám lett az elvégzett munkától, a szikrázó napfénytől és a mellette illatozó kosárnyi gombától.

A tölgyerő végénél egy magányos alakot vett észre az út mentén. Közelebb érve a mérnököt fedezte fel a sétálóban. Lelassította, majd megállította az autót.

– Elvigyelek? – szólt ki oldalt. – Hátul még van hely.

A mérnök – aki fáradtnak és rosszkedvűnek tűnt – elfogadta az ajánlkozást. Bekászálódott a hátsó ülésre, majd vett egyet a gombafejekből, és rágcsálni kezdte.

– Áfonya – nyújtotta hátra Rózsa egyik pálinkásüvegét a doktor. A mérnök jót húzott belőle, aztán visszaadta az üveget. Ivott a doktor is. Az italnak erős, de aromás, gyümölcsös íze volt.

– Hol hagytad a városit? – kérdezte. Alig pár év után már ő is a hegylakókra jellemző lenézéssel tudta kiejteni a szót: városi.

– Azt mondta, elbóklászik még, úgyhogy adtam neki egy térképet, hagy menjen kedvére – morogta a mérnök. – Úgyse talál semmit. Ami maradt a repülőből, azt széthordtuk…

– És milyen volt a fogás? – a doktor kinyitotta a tűztér ajtaját. Még elég erős láng volt odabenn.

– Ne is kérdezd – jött hátulról a válasz. – Csak azt a kis semmit találtam, amit mutattam neked. Ja, meg ezt. A forrásnál ez volt az egyik csapdában.

A doktor először nem ismerte fel a szőrös, karmos dolgot, amit a mérnök előrenyújtott. Egyenes útszakaszon haladtak, ezért kézbe tudta venni, megforgatta és lassan ráébredt, hogy egy letépett rókalábat tart. Még azt is meg tudta állapítani, hogy egy mellső tag.

– Ilyet is csak a róka csinál – mondta hátulról a mérnök. – Képes inkább lerágni a saját lábát, csak hogy szabaduljon.

– Igen, a rókák már csak ilyenek – hagyta jóvá a doktor tűnődve.

A mérnök így folytatta: – Képzeld, volt egy másik is, lejjebb, a szurdok felé, de azt már eldobtam. Az a hátsó lábától szabadult meg. Kettő egy éjjel – ritka az ilyen.

– Aha – dörmögte a doktor. Érezte, torkába felkúszik a pálinka íze, de bírta egészen házukig, csak ott, az ereszcsatorna lefolyója fölé hajolva hányta ki az italt.

Mikor már csak krákogni tudott, az esővizes hordóból megmosta száját. Végül a bejárathoz ment, de sokáig mozdulatlanul állt az ajtóban. Végül erőt vett magán, és benyitott.

A felesége ugyanúgy feküdt a hálószobában, ahogy hagyta. A dunyha ütemesen emelkedett lélegzete ritmusára. A doktor letérdelt, és kúszva ment az ágy széléig, majd lassan, óvatosan megemelte a nagy, fehér tömeget. Asszonyi szagok, izzadtság és pállott ágyneműillat bodorodott felé. Aztán, ahogy még jobban megemelte a dunyhát, megpillanthatta felesége vastag, húsos és sértetlen bokáit is.

Felállt, és mélyet sóhajtott.

Nem könnyebbült meg, mert tudta, hogy a felesége ébren van, és merev, idegen tekintetével bámulja maga előtt a falat. 

vége

Szólj hozzá!
2011. augusztus 15. 20:01 - Valmont

Furcsa alkony

Könnyű kis nyáriesti történet. A jazz, jó öreg, old school jazz járt a fülemben, miközben írtam. Forróság, Las Vegas külvárosa, egy szerencsétlen fekete díler és a halott lány a kádban.

 

 

Lány a kádban

 

Lou ott ült a szállodai szoba csöppnyi kádjában, ölében a lány összeégett testével, és miközben az élet kegyetlenségén és igazságtalanságán tűnődött, egyfolytában a megfeketedett, összetöpörödött fülekbe suttogta mantráját: – Ne halj meg, kérlek, ne halj meg!

Bár, ahogy jobban belegondolt, talán jobb lett volna, ha a lány belehal a mennyei tűzbe – így a zsaruk megmentenék őt, Lout Vladko bosszújától.

Mindenki tudta, hogy a szerbet nem így hívják, de senki nem merte megkérdezni az igazi nevét. Azt beszélték, valami tábornokét vette föl, valamelyik európai háborúból. Tény, hogy mikor a banda felbukkant Vegasban, még a kétezres évek elején, már így mutatkozott be az osztóknak. Azelőtt az oroszok, azelőtt pedig a dígók terítették az anyagot a kisdílerek részére, akik aztán továbbadták az igazi, keményvonalas felhasználóknak. Lou, aki tizenkét éve élt a szerencse városában, ismerte mindegyik bandát, tudta, kinél meddig mehet el, ki mennyire veszélyes – és most kifinomult ösztönei azt súgták, rajta már csak a börtön segíthet.

A lány megmoccant, felnyögött, és kiszabadította teste alá szorult bal karját. Lou elnézte a hússal egybeolvadt fehér ing pernyéit mellén és hasán, majd fújt egy nagyot. A lányon nem is volt más ruha, csak ez a férfiing, amit az az átkozott hagyott rá, az, aki kora reggel lelépett egy sárga Porscheval, köszönés és fizetés nélkül. És vitte magával Lou heroinját.

– Nagy bajban vagyok a barátod miatt, drágám, legalább olyan nagy bajban, mint te – motyogta az idős takarító a lány kormos fülébe, majd lenézett a combok közti kiborotvált területre. – És még csak vissza se tudnád helyette fizetni nekünk a dolgot – jegyezte meg keserűen. A lány combjai, ahol a napfény igazán érte őket, és feszülő hasalja, sőt, még az izéje is, feketére és hólyagosra égett. Látszott, a lány nem fog már semmit csinálni nőként ebben az életben, még ha túl is éli a dolgot.

Lou fogta a zuhanyfejet, és ismét megnyitotta a hideg vizet, majd végigpaskolta vele a lány testét, mely az övén hevert. A csaj felsóhajtott, és mintha szeme is kinyílt volna egy röpke másodpercre. Ez az arcába hulló hosszú haja miatt nem látszott rendesen. Lou félrehúzta a hajcsomót, melynek égett szőr szaga volt, és az épen maradt finom ívű arcba bámult. Igen, a nap nem érte a csinos kis pofit.

– Elmehettél volna táncosnak – nyögte Lou. – Vagy krupiénak. Vegas egy csomó lehetőséget nyújt egy ilyen szép kislánynak – magyarázta egyre keserűbben – De neked össze kellett állnod ezzel a szeméttel. Hát most nézd meg, mi lett belőle – motyogta végül.

Öt napja érkeztek a városszéli lepukkant kis motelba, a lány és pasija, egy örökké komor és napszemüveget viselő magas férfi. A fickó azonnal levette, hogy a takarító és mindenes Lou speciális szolgáltatásokat is nyújt a hotelvendégeknek. Előbb csak egy kis füvet vett, aztán kokót.

– Tudja, a szex miatt – kacsintott, de nem mosolyodott el, így olyan volt az arca, mintha titkolna valamit. Aztán a harmadik nap továbblépett – bevásárolt hernyóból is. Lou tesztként előbb eladott neki öt grammot – az ürge rendben fizetett. A következő este, miközben a szobájukat porszívózta, megütögette vállát. A lány pont itt, eben a kádban zuhanyzott, miközben beszélgettek.

– Akarsz gyorsan pénzt keresni, öreg? – kérdezte az idegen, Lou pedig volt olyan bolond, hogy akart. Odaadta a készletei felét az ismeretlennek, aki megígérte, hogy egyetlen éjszaka kiszórja a Belvárosban a cuccot, valami exkluzív partin. Lou veszélyérzete kihagyott, csábítóbbnak és egyszerűbbnek tűnt a dolog, mint a lepukkant szállóvendégek közt, vagy kint, a parkolóban a kurváknak és a kemény függőknek árulni. Lou rühellte ezt a részét az üzletnek, ráadásul a zsaruk mostanában egyre többet keringtek a  környéken, tudták, valaki itt a szerbeknek dolgozik. Szóval a figura eltűnt az éjszakában, de biztosítékul odaadta a Porsche kulcsát Lounak. Aki volt olyan bolond, hogy meg se próbálta, illik-e a járgányba. Valószínűleg valami roncstelepen vehette bagórét a magas idegen – mivel másnap hajnalba köszönés nélkül eltűzött a kocsival.

Lou meg csak állt a parkolóban reggel, bámulta a kocsi olajfoltos helyét, és Vladkora gondolt, aki pont ezen a napon, estére jelentkezett be, hogy jönne a pénzért. Az öreg, fekete, őszülő, vézna kis Lou, aki már kétszer leszokott a heroinról, és hat államban ült kisebb-nagyobb dolgokért, de soha nem erőszakos tettek miatt, ez a szerencsétlen kis Lou még jobban összement a félelemtől, ha Vladkora gondolt és arra, mit fog majd csinálni, mikor megtudja, mikor  meghallja, hogy ellopták az anyag felét.

Nem csoda, hogy aztán felszívta magát, dühös lett, és berontott a lefüggönyzött, nehéz szagú szobába, átkutatni, hátha az idegen hátrahagyott valamit. Szétrántotta a poros, sivatagi naptól kifakult függönyt, és a fény, az éles délelőtti napsugár egyenesen az ágyban heverő, eszméletlenre kiütött lányra zuhant. És megégette.

Lou csak állt ott, hosszú, értékes másodpercekig nézte a kék és bíbor lángokat, hallgatta a lány feltörő, éles, mégis fojtott sikolyait, míg végül elszánta magát, és egy pokrócot dobott a testre, majd felkapta a szerencsétlent, és megengedve a zuhanyt, befeküdt vele a kádba.

Azóta eltelt ki tudja hány óra. Egy ízben kiáltoztak neki, hallotta a főnök hangját a parkolóból, de más nem történt. Úgy vélte, jó itt neki, itt marad a haldokló lánnyal, vizesen, dideregve, hátha Vladko, a világ, a nyomorult élet, a zsarnokoskodó főnök, a piszkos kis motel, a durva, ostoba emberek, a szétvert, összehányt szobák, a mindenféle undorító dologgal eldugított vécék, a parkolóban csillogó injekcióstűk, az egyre fiatalabb és fiatalabb utcasarki kurvák szemében ülő rettegés, vagyis ez az egész keserű vegasi élet eltűnik a fenébe.

Persze nem volt ilyen szerencséje, mert arra riadt, hogy egy ököl dörömböl az ajtón.

– Itt vagy Lou? Valami bajod van, öreg? – A főnök hangja volt.

Lou kikászálódott a kádból, majd óvatosan elfektette a lány odalent. Érezte, hogy a bőre jéghideg, és a nem a víztől. A nyakához nyúlt, ahol a feketeség alatt a verőereket sejtette – de nem nem volt már semmi lüktetés ujjbegyei alatt. Lou kiegyenesedett, majd megcsóválta fejét: – Isten veled, drágám. Nemsokára találkozunk.

Mikor a lány öt napja a kiszállt a Porscheból, Lou azonnal látta rajta, hogy a vesztesek közé tartozik. A szegénységből, délről vagy valami eldugott, isten háta mögötti helyről érkezett. Valahol összefutott a porsches fickóval, aki bizonyára megígért neki mindent, csak hogy megfektesse. És a csaj hinni akart benne, abban, hogy valaki majd a gondját viseli, valaki segíti, hogy megtalálj a helyét a világban, hogy megvalósítsa gyerekkori álmait. Jó ötletnek tűnt mindezt Vegasban kezdeni – elvégre minden buta kis vidéki lány ide jön szerencsét próbálni, hátha egy gazdag játékos szeme megakad rajta, hátha felfedezik tánctehetségét, szépségét, fiatalságának báját.

Persze Vegas olyan, mint egy húsevő növény. Magába csábítja ezeket a kis pillangókat, aztán elnyeli őket. Lou minden héten hall kukában vagy a városszéli szeméttelepen vagy odakinn, a sivatagban megtalált testekről, fiatal, összetört és elárvult húsról, amelyeket a vágy és remény hajtott a pusztulásba.

Kinyitotta a szobaajtót, és megállt a küszöbön. A nap vörös korongja egyenesen a szemébe tűzött, ahogy a látóhatár peremén lefelé imbolygott, bele a sötétségbe.

– Itt vagyok főnök – mondta, mire a másik hátrébb lépett a döbbenettől.

– Mi történt veled, ember? – kérdezte riadtan.

– Zuhanyoztam – mosolyodott el Lou, de már a parkolóba beforduló fekete Mercedest figyelte.

– Ruhában? – faggatta őt a főnök. – És csupa korom az overallod. Mondtam, hogy vigyázz rá, mert másodikat nem kapsz már idén…

– Jó van főnök, rendben van, de most húzz el – kérte őt csendben Lou. Vladko ekkorra kiszállt a kocsiból, és megindult feléjük. Léptei alatt döngött a meleg beton. A főnök megfordult, észrevette a közeledőt, és még hátrébb lépett, el Loutól, mintha az fertőző lenne. – Mibe keveredtél, te szerencsétlen? – sziszegte, de a takarító nem válaszolt, csak a szerbet nézte. Erre a főnök otthagyta őt, egyenesen az irodájába ment, becsapta az ajtót, és még a függönyt is elhúzta az ablakon. Lou, körbenézet az U alakban húzódó szállodai szobákon. Csak egyben villódzott tévéfény, az összes többi némán üresen figyelte, mi történik most.

Ekkorra Vladko odaért hozzá. A meleg ellenére bőrkabátot viselt, és nagy, éles orrú westerncsizmát. Lou elképzelte, ahogy a csizma hegye az arcába csapódik, és megborzongott.

– Hello, Lou. Egész nap hívogattalak a telefonodon. Talán eláztattad? – kérdezte Valdko vigyorogva.

– Sajnálom, Vladko – vont vállat Lou. – Nem értem rá.

– Nem értél rá? – Vladko hajlamos volt mindenre visszakérdezni. Lou azt gondolta, nem azért csinálja, mintha ennyire rossz lett volna az angolja, hanem mert ezt látta a Sebhelyes arcúban és a Keresztapában. – Jó van, jó van – biccentett a szerb. – Most itt vagyok. Elautóztam ide a pénzért.

– Ezt is sajnálom. Nincs meg a pénzed. És az anyagod is eltűnt. Ellopták tőlem.

A szerb csak várt, kiismerhetetlen tekintettel bámult az öreg takarítóra, majd mélyen beszívta a levegőt. – Ellopták? – kérdezte gondosan ejtve a szót.

– Igen. Egy fickó elvitte a nagy részét, és nem fizetett ki, miután eladta.

– Te most viccelsz velem, ugye, Lou? – kérdezte Vladko szelíden, már-már mosolyogva. Mögötte végre lebukott a nap – itt volt a vége.

– Nem – Az öreg fekete végtelenül fáradtan megcsóválta fejét, és próbált a hasizmaira összpontosítani, próbált felkészülni az ütésre. – Nem, nem viccelek. De nem is érdekel a dolog, mivel ma valahogy, nem tudom milyen módon, de megöltem egy szerencsétlen lányt. Úgyhogy csinálhatsz, amit akarsz, engem már nem érdekel az se, ha…

Nem a gyomrát, az arcát ütötte meg. Számított rá, de mégis meglepődött a gyorsaságon és a fájdalmon. Bár sokat verték már meg, Lou még mindig nem szokta meg az elejét, ahogy kezdődik, amikor a fájdalom és a brutalitás együtt megrohanja. Most is, csak hátratántorodott értetlenül, neki az ajtónak, aztán megbotlott a szőnyegben vagy küszöbben, és a szobába esett, a padlóra. Felnyúlt, az ágy szélébe próbált kapaszkodni, de ekkor a csizma orra elérte az arcát, pont, ahogy korábban elképzelte.

Miközben reccsenve tört valami csont, érthetetlenül megelégedéssel töltötte el, hogy a jóslata bevált, aztán jött a feketeség.

A tévére eszmélt. Egy bűnügyi riport ment, a bemondó épp összegezte a helyszíni anyagot. – Úgy tűnik, a tegnap éjjeli mészárlás az egyik legrejtélyesebb bűncselekmény Las Vegas utóbbi éveiben. A zártkörű party, melynek szervezőit még nem sikerült azonosítani, máris a „Vámpírok bálja”-ként híresült el a médiában. Állítólag mind a hat fiatal lányt előbb heroinnal elkábították, majd valamiféle módon az összes vérüket eltávolították testükből. A lányok azt sem tudták, mi történik velük. A nyomozók valamiféle különleges szerv- illetve jelen esetben vérkereskedelemre gyanakodnak. Egyesek szerit egy középkori hiedelem, a vérben fürdés fiatalító hatása áll a háttérben. Mindenesetre…

Valaki lekapcsolta a hangot. A kép tovább villódzott Lou szemébe. Erőt vett magán, és felült.

– Ő csinálta – mondta egy hang az ágy felől. A takarító iszonyatos akaraterővel arra fordult.

Két test hevert a széttúrt ágyon. Egy fiatal, vékony, fehér valaki és Vladko. A szerb feje körül fekete volt a lepedő.

– Elkábította a lányokat, és kiszedte a vérüket. Velem is ezt akarta tenni, de talán megfeledkezett rólam. Vagy menekülnie kellett, mivel a zsaruk a nyomában voltak – folytatta az ismeretlen.

Lou felnyúlt arcához. Szeme alatt a rúgástól hatalmas duzzanat keletkezett, mely elnyomta látását is.

– Lehet, megvakultam a fél szememre – motyogta, majd térdre tápászkodott. – Ki vagy te?

– Én vagyok a lány, aki hinni akart abban, hogy valaki majd a gondját viseli, valaki segíti, hogy megtalálja a helyét a világban, hogy megvalósítsa gyerekkori álmait. Jó ötletnek tűnt mindezt Vegasban kezdeni, minden buta kis vidéki lány ide jön szerencsét próbálni, hátha egy gazdag játékos szeme megakad rajta, hátha felfedezik tánctehetségét, szépségét, fiatalságának báját – jött a válasz.

– Honnan tudod te ezt? – nyögte Lou, és megszédült, ezért az ágyra kellett támaszkodnia. Szeme előtt magasodott Vladko csizmájának talpa. – Ezek az én…gondolataim. Hogyan…?

Az árny kikapcsolta a tévét, majd előrelendült, felguggolt az ágyon, így belekerült a hold fényébe.

A halott lány volt a fürdőkádból – épen és sértetlenül.

– Hogy lehet ez? – bámult rá a fekete férfi elkerekedett szemmel. A másik félreértette:

– Mindent hallottam, amit gondolsz, mindent megtudtam a gondolataidról, miután meghaltam – jelentette ki, és elmosolyodott.

És Lou hitt neki. Ez a csaj már nem az volt, akit látott a Porscheból kiszállni öt napja. Arca éles és elszánt lett, teste, mely visszanyerte egészséges színét, és a korom már csak csíkokban jelezte rajta a korábbi állapotot, inasnak és veszélyesnek tűnt. A szemében pedig mérlegelő friss tudás meg valami más csillogott.

– Hogy lehet ez? – ismételte inkább csak magának a takarító.

– Nem tudom – vont vállat a lány, és közben izmait próbálgatta felkarján. – Valószínűleg szex közben történt. Egyszer nem használtunk gumit, pedig erre mindig ügyelt. De tegnapelőtt éjjel nagyon beállt a kokótól, amit eladtál neki. És akkor elfelejtette…akkor történhetett.

– Mi? – kérdezte Lou teljesen feleslegesen, mert már tudta a választ.

 – Megfertőzött – mosolyodott el a lány, így a takarító megértette, a másik, a férfi, a tolvaj miért volt mindig olyan szenvtelen. A mosolytól előtűntek volna szemfogai.

Lou erőt vett magán, felállt, Valdko elé tántorgott. Lenézett rá, az iszonyatos nyaksebre, és a merev, értetlen buta tekintetre.

– Kellett a vére, hogy jobban legyek. Meg gondoltam, tartozom neked – jegyezte meg a lány csöndesen. – A koszos kis porfészek óta, ahonnan jövök, te vagy az első, aki segíteni próbált rajtam.

– És most mi lesz? – kérdezte a takarító. Nagyon szédült, ezért belezuttyant a kényelmetlen székbe, mely az ablak előtt állt. Alakja eltorlaszolta a hold ezüstjét, így a szoba nagy része homályba került.

A másik a hátára feküdt az ágyon, és elnyújtózott, mint egy macska. Fehér, megpörkölődött ingje recsegve engedett mozdulatainak. – Ezt itt kivisszük a sivatagba – intett Vladko felé. Eltűnődött, majd így folyatta. – És aztán talán beszállhatnék az üzletbe. Jó itt, ez a város éjszaka él. Láttad, milyen rosszul érint a nap fénye. – Kivárt, de mivel a férfi csak bámult maga elé, így folytatta: – Ha gondolod, társulhatsz, neked van némi tapasztalatod a bizniszben.

Lou sokáig mérlegelte az elhangzottakat, közben próbált nem törődni az arcát hasogató fájdalommal. – És mi lesz a szerbekkel? – kérdezte aztán.

A lány felkönyökölt, felé fordult, és gyorsan kimondta, amit mindketten sejtettek, igazolva a tételt, hogy ezerből egy csajnak azért sikerül, és meg tudja csinálni a szerencséjét Vegasban: – Megölöm mindet.

 

folyt. köv. 

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása