A legjobb horrornovella ebben az 1988-as (ó, azok ezek a korabeli, gyerekes, de mégis rémítő rajzok a borítón és belül!) antológiában található, vagyis én ebben találtam rá még gyerekként, és meghatározta az utamat. Itt elolvasható, és most vigyázat, rontóc leszek, de a záró mondat szerintem minden idők legzseniálisabb befejezése: "És Istenemre mondom Eliot, a fénykép egy élő alakot ábrázolt." A történetet természetesen Lovecraft írta, noha némiképp kilóg az életműből. Egyrészt narrációjában is kifinomultabb az átlagos írásainál, érdekesen egymásba csúsznak az elbeszélői hangok, másrészt nagyon is pontosan leírja a borzalmat, és nemcsak sejteti álomszerű, a felfoghatatlanságra hivatkozó homályos képekkel - ami egyébként annyira jellemező rá. Pickman, a festő alakja egy önarckép, hisz a horrort hitelesen, tűpontosan és mániákusan ábrázoló, a társasági - és emberi - létből kivetett zseniális művész a Providenc-i házba bezárkózó Lovecraft sorsát idézi. Egy gátlásos és az elismertség hiányától sértett ember burkolt vallomása ez a történet a képzelet hatalmáról, mellyel szörnyeket teremt a semmiből, olyan lényeket, melyekről más képtelen elhinni, hogy léteznek, és amelyek végül elpusztítják az ismert világot.
Lovecraft fiai
– Az első dolgom az lesz, hogy a macskát bevágom a mélyhűtőbe – mondta a Fiú a férfinak, miközben rágyújtott. A benzinkút falánál álltak, elnézték, ahogy a másik Fiú megtankolja az öreg, viharvert Fordot, és élvezték a késő őszi napsütést. – Néha, az anyánk elhozott az intézetből, ahova hatévesen bedugott minket, de még akkor is az a nyavalyás macska volt számár a legfontosabb – morogta a Fiú és kezében megremegett a parázs az indulattól.
– Várjunk csak – emelte fel fejét az idegen. – Hatévesen már megvolt az édesanyjuknak a macska, ami maga szerint még mindig él? Maguk most hány évesek?
– Huszonnyolc – vágta rá a Fiú.
– Nincs ilyen hosszú életű macska – rázta a fejét az idegen. – Az nem lehet.
A tagbaszakadt, zsíros, fekete hajú, nagy állú férfi megvonta vállát: – Hát, pedig szerintem ugyanaz volt. Tavaly láttuk utoljára, amikor anyám nagy kegyesen magához engedett minket. Épp errefelé dolgoztunk, a környéken, egy fűrésztelepen. Akkor már beteg volt. Elég sokat feküdt. És az a macska ott döglött az ágyában, mint egy nyavalyás szerető.
– Mikor távozott el az édesanyjuk? – kérdezte az idegen csöndesen.
– Majd egy hónapja – bólogatott a Fiú. – Állítólag szép temetése volt. Ezt írta az ügyvéd. Meg hogy ránk hagyta a házat Providence-ben. Ami még az apánk családjáé volt. Anyám csak szépen megkaparintotta, akkor, mikor nővérként a rákos apámat ápolta az utolsó éveiben.
– Nem ismerték az apjukat? – kérdezte feszengve az idegen.
– Kétévesek voltunk, amikor meghalt – sóhajtott a Fiú. – Egy igazi könyvmoly volt. Tele van az a ház régi könyvekkel. Állítólag írogatott is.
– Ó, ez érdekes – kapott a szón az idegen. – Olvastak tőle valamit?
– Én ugyan nem – a Fiú a másik Fiúra mutatott, aki épp a szélvédőt mosta egy vizes kefével. – Ő meg nemhogy olvasni, de beszélni se nagyon szokott. Párszor rámentek az intézetben. Akkor némult meg.
Az idegen megveregette a Fiú vállát, majd a sarkán elnyomta cigarettáját, és bepöckölte a kiszáradt bokrok közé. – Sok sikert az örökségükhöz – mondta – És vigyázzon azzal a matuzsálem macskával.
– Azt csak bízza rám – morogta a Fiú, majd a másik után szólt: – Hova is tart, Mister Oswald?
A vékony, megnyerő arcú férfi visszafordult, majd a háta mögé intett, magabiztosan, szélesen mosolyogva: – Dallasba. Van ott egy kis dolgom.
Megvárták, míg elhajt a néptelen állomásról, aztán a Fiú bement az épületbe, és leütötte a kasszást egy baseball ütővel. Volt még egy másik férfi is hátul, az irodában, de rácsukta az ajtót, majd ráérősen kiszedte a pénzt a pultból, és felkapott egy karton sört és két csomag rágót. Testvére a járó motorú autóban ült, keze a kormányon, és maga elé meredt. Mikor elindultak, bontottak két üveg sört, majd némán elkortyolgatták. A Providence várostáblánál a Fiú így szólt a másik Fiúhoz: – Azon tűnődtem, hogy talán van valami oka, amiért anyánk ilyen cudarul bánt velünk. Hogy nem engedett magához. És hogy talán ma megértjük ezt az okot. Ha kell, átkutatjuk a házat alaposan, hogy rájöjjünk. Mit szólsz?
A másik csak vezetett, nem szólt, de ahogy oldalt pillantott testvérére, az mindent elárult a véleményéről.
– Akkor is megteszem. Nem akarom elhinni, hogy velünk volt a baj. Szerintem őbenne kell keresni az okot. Az okot arra, hogy miért rontotta el ennyire az életünket – bizonygatta elkeseredetten a Fiú.
Mikor megálltak a nagy, fehér, kétemeletes épület előtt, a Fiúnak ismét eszébe jutott a macska. Kivette a csomagtartóból az ütőt, és sötéten elmosolyodott: – Hol vagy, cicus? – sziszegte, majd megindult az elvadult gyepen át a ház felé. Testvére követte.
A kulcsot a lábtörlő alatt találták, ahogy az ügyvéd írta. Anyjuk levele, amit a halála előtt írt, s melyet nekik címzett, ugyancsak ott volt, ahol az ügyvéd mondta a telefonban: a félhomályos előszoba kis asztalán. A fiú unottan feltépte, közben folyamatosan cicegett a macskának.
„– Drága fiaim – olvasta hangosan, majd felnevetett. Testvére ezalatt a konyhában motozott. – Nem véletlen, hogy így alakultak a dolgok. Úgy intézem az ügyvéddel, hogy pont időben érkezzetek, így remélhetőleg ma péntek van és holdtölte. Ma tanúi lehetett annak, hogy miért tettem, azt, amit tennem kellett. Ma rá fogtok jönni, hogy igazából én voltam a legjobb anya a világon, mikor nem tettem mást, csak megóvtalak titeket apátok örökségétől, mely nem annyira az ő csodálatos képzelő erejéből származik, hanem nagyon is valós…blablabla – összegyűrte a levelet, és a földre dobta. Testvére a konyhaablakban állt, kezében egy pohár whiskyvel, és kifelé nézett az alkonyatba.
– Anyánk még a halálból is hazudik – morogta a hátának a Fiú, és meghúzta az asztalon csillogó üveget. – Hol lehet az az átkozott macska? – kérdezte a néma sziluettől. Testvére szokás szerint nem válaszolt, csak ivott egy nagy kortyot, ám ekkor a hátuk mögül felcsendült egy bizonytalan nyávogás. A Fiú megpördült. – Itt vagy hát! – mondta, és az ütőt kereste szemével, de az kint hagyta az előtérben. Leguggolt és úgy tett, mint aki nagyon kedves: – Gyere csak ide! Cica! – nyújtotta kezét a macska felé, az pedig bizonytalanul engedelmeskedett. Nagy, vörös szőrű, sárga szemű állat volt, a pofáján és testén hatalmas, mély sebekkel, amelyek áttűntek a sűrű bundán. A Fiú megragadta a nyakán a szőrt: – Megvagy – mondta elégedetten, és nem törődve macska nyávogásával, felemelte, kiment az előtérbe, majd találomra benyitott egy ajtón. Lépcsők vezettek lefelé. Megindult, szabad kezével felkattintott egy lámpát, és így láthatta, oda jutott, ahova akart, és azt találta, amit keresett. A pince bal oldalában, a mosógép mellett halkan zümmögött egy fagyasztóláda. Felnyitotta a tetejét, majd behajította a meglepett macskát a zöldségek és húsok deres halmára: – Jó pihenést! – intett neki a Fiú, és mielőtt a döbbent állat moccanhatott volna, rázárta a tetőt. Aztán megfordult, és megdermedt.
A pince túlsó felében egy kút volt. Legalább másfél méter széles, kővel kirakott pereme sápadtan derengett a gyenge fénybe. A fiú odament a széléhez, és lebámult a mélyébe, mely olyan fekete volt, amilyet még sosem látott. – Hahó – kiabált le, aztán hallgatta, ahogy hangja ide-oda csapódik, miközben száguld lefelé, ki tudja meddig. – Ez érdekes – motyogta, majd visszament a földszintre.
– Hol vagy? – kiáltotta el magát, mert testvére nem volt a konyhában, ahol hagyta. Fentről, az emeletről motozás hallatszott. Felmászott a nyikorgó lépcsőn, és az elé táruló folyosón azt az ajtót választotta, amelyik résnyire nyitva állt. Emlékezett rá, hogy ez volt anyja hálószobája. Belülről vastag retesz védte, ki tudja mitől. A testvére a vetett ágy mellet térdelt, és valami ládával bajlódott. Az ágyon a Fiú látni vélte anyja vékony, ráktól elemésztett testének megmaradt körvonalit, de tudta, hogy csak képzelődik. Az ágy felett egy olajportré függött, szemüveges, komoly, hosszú állú, keskeny fejű férfi nézett le rájuk. – Helló, apa – biccentett neki a Fiú. Ekkor a másik végre ki tudta nyitni a fekete, lakkozott láda tetejét, majd óvatos mozdulattal kivette a bársonnyal bélelt belsejéből a kardot.
– Mi az úristent keres ez itt? – nyögte a Fiú, és nyúlt volna érte, de a másik elrántotta előle. – Jó, legyen a tiéd. Úgyse hagytak ránk más semmit ezen kívül.
A nap utolsó sugara megcsillant a pengém, amit most testvére maga elé tartott. Hosszú, kétkezes kard volt, a lovagok hordtak ilyet a középkorban, ha csatába mentek.
– Mennyit érhez a ház? – tűnődött a Fiú, miközben kilépett a folyosóra. – Egyáltalán, jó piaca van itt most a házaknak? Vagy várjunk még az eladással? Akár itt is élhetnénk egy darabig. Amíg a zsaruk lenyugszanak – lassan leballagott a földszintre, és felkattintotta a nagy előszobai csillárban a fényt. Szeme sarkából látta, odakint rohamosan sötétedik. A testvére követte őt, majd a konyhába ment, a kardot áhítatosan az asztalra fektette, míg ő maga ismét kezébe vetet a whiskysüveget.
– Nem mintha érdekelne a szövegelése, de talán anyánk írt erről is valamit – motyogta a Fiú, miközben az előtérben lehajolt az összegyűrt levélért, kihajtogatta, majd fennhangon ismét olvasni kezdte.
– „Hamarosan mindent megértetek majd. Apátok az egyik novellájában felfedte titkát vagy inkább sorsát, melyet aztán halálával rám hagyományozott. A karddal és a macskával együtt. Megértitek majd e titkot és azt is, hogy minden szívtelenségem csak a ti védelmeteket szolgálta. Megértitek, ha most – mikor ezt olvassátok – telihold van, és ha leszáll az éj. A kard, amire szükségetek lesz, fent van a…” – leengedte maga elől a lapot: – Vénségére teljesen megbolondult. Te érted, miről zagyvál?
A másik Fiú azonban nem válaszolt, csak feszülten figyel, lefelé, a talpuk a padló, a pince irányába. És ekkor már a Fiú is meghallotta. Halk dobszó volt. Odalentről jött, a melyből.
– Mi ez? – kérdezte teljesen fölöslegesen, majd felkapta az ütőt, és előre ment, le, a nyikorgó lépcsőn, noha már sejtette, honnan jön a hang.
A kútból.
Ahogy ott álltak előtte, még élesebb lett, noha még így is úgy tűnt, nagyon mélyről visszhangzik felfelé. És mellette halk surrogás is jött, lentről felfelé kígyózott, mind jobban erősödve, mint amikor áradó patak vize mossa egyre dühösebben a rücskös köveket, vagy mint mikor apró, karmos lábak kocognak valami kemény anyagon.
Az utóbbi volt inkább az igaz, mert a kút peremén hirtelen átbukott a fekete testek áradata. Nem voltak nagyobbak egy megtermett patkánynál, de a farkuk éles tüskében végződött, a fejük pedig torz, gonoszan vicsorgó emberi arcot formázott, vagy inkább az emberi képmás egyfajta karikatúráját. A két férfi hátrálni próbált, de az áradat, vagyis több tucat lény rájuk rontott, mielőtt elérhették volna a lépcsőt, és harapták, marták őket, olyan vad és elkeseredett dühvel, ami állatokra egyáltalán nem jellemző. Aztán ahogy a Fiúk észbe kaptak, és meglendült a kard és az ütő, és az első testek kettészakadtak vagy a falnak csapódtak, hirtelen minden ismerős lett nekik. Mindig is túlerő ellen harcoltak, az intézetben, a befogadó családokban és a börtönökben is. Mindig is csak ők voltak egymásnak, és szemben velük ott volt az egész világ. Így aztán most is egymásnak vetették a hátukat, és vágták, ütötték, csépelték a szörnyetegeket, melyeknek száma nem látszott fogyni, újabb és újabb löketekben okádta ki őket a kút.
Talán fél órán át tartott a roham, de lehet, valamivel több volt, ám mikor vége lett, és a dobszó is elhalt, és a két férfi leroskadt a padlóra, percekig csak ziháltak, és bámulták a szétroncsolt testeket, és a belőlük kifolyt sárgászöld vért. A levegőt keserű, csalánra emlékeztető illat töltötte be. Ők maguk is kaptak jó pár sebet, kezükön, lábukon, a szótlan Fiúnak a hátán, a másiknak az arcán vérzett egy rózsa alakú harapás.
Feltámogatták egymást a konyhába, ahol lemosták a sebeket a whiskyvel, majd ittak is belőle jócskán. A Fiú kihúzogatta a fiókokat, közben halkan káromkodott, míg végül az egyikben talált kötszert, amivel aztán elláthatta testvérét és magát. – Mi az úristen volt ez? – nyögte a sárga lámpa fényburája alatt, de a másik nem válaszolt, csak csóválta hamuszürke fejét. Újból ittak, addig, míg egy csepp se maradt a palackban. Kötéseiket lassan átütötte a vér. Aztán a néma Fiú lehajolt, és felvette anyjuk levelét, majd az asztalra roskadó testvére elé tette. Az felnézett rá: – El kell innen tűnnünk – jelentette ki, de mivel a másik csak bámult rá, engedelmesen olvasni kezdett: – „A kút mindig is itt volt, a pincében, és holdtöltekor mindig is ez történik. Apátok családja már évszázadok óta őrzi a kutat, láthatjátok a kardból, milyen régi e hagyomány. Ami most rátok száll. Nem akartam, hogy részt vegyek benne, ezért küldtelek el titeket. Meg akartalak óvni e tehertől titeket. De sajnos a betegség legyűrt, így nem folytathatom azt, amire megesküdtem apátok halálos ágyánál. Nektek kell tehát folytatni. Nektek kell megvédeni a világot a romlás patkányaitól. Ha egyszer elszabadulnak, ha kijutnak valaha is a házból, akkor az szörnyűségek eljövetelét, a mi világunk végét és a Nagy Öregek visszatértét jelenti. Tegyétek, amit tennetek kell. Minden holdtöltekor, naplemente után két támadás van. Utána lenyugszanak, és következő holdtöltéig nem jönnek elő. Segítségetekre lesz a kard, és Vörös Úrfi, aki nem egy közönséges macska, hanem egy Védelmező, idősebb a világunknál és erősebb az isteneknél.”
A Fiú abbahagyta az olvasást, mert ismét felhangzott odalentről a dobszó. Ránézett testvérére, aki csak egy pillanatig tűnődött, majd felemelte a kardot. A Fiú csak a fejét csóválta, és mintegy válaszul felemelte sebesült balját: – Tűnjünk el innen – kérte a másikat, de az nem szólt, csak megindult, előre, a pincelejárat felé. – Nem nyerhetünk. Nem fogjuk túlélni – mondta a hátának a Fiú, mire a másik megtorpant, és visszafordult.
– Vörös Úrfi – dörmögte torzan, mert hetek óta először beszélt. – Hol van? Hol a macska? – kérdezte testvérét, aki karórájára pillantott, és gyorsan kiszámolta, mióta is van a Védelmező a fagyasztóban. Aztán vállat vont: – Ezt elszúrtam – azzal felkapta a baseball ütőt, majd követte társát, le a pincébe, a kúthoz.
vége