A tavalyi Halloween-történet az egyik kedvencem, de persze ez az egész nem arról szól, hogy az egyes írások egymással versengenének. Ez a mostani inkább egy külső hiedelem integrálhatatlanságáról mesél, illetve arról, ahogy tradíciók ütköznek egymással, és közben egymás kioltják. Mindettől függetlenül én nagyon szeretem ezt az egész ceremóniát, mely az utóbbi évekbe átszűrődött Magyarországra, szerényen, de adaptáltuk családilag, bizonyíték a fenti kép.
Várakozás
– Nem, a jövő héten eladjuk az egész csomagot, és bevisszük az igazgatótanács elé a tervet, hogy nyissunk-e egy új alapot, mondjuk egy ázsiai portfólió válogatást – mondta a válla és a nyaka közt tartott telefonban, majd bólintott: – Úgy legyen, szerbusz. – Azzal lehajolt, az asztalra engedte a készüléket, és állával a piros ikonra bökött.
Kezei közben dolgoztak, épp a szemet vágta ki a tökön, óvatosan ügyködve, jó gonoszra alakítva a rést. Az öregasszony, a nagyanyja az asztal túlsó végéről figyelte. Kis sámlin ült, ősz feje egy vonalban volt az asztal lapjával. Előtte egy tál, abba törte a diót, a héjat a surcába szórta.
– Annak idején a kelták úgy tartották, ilyenkor, ezen az éjszakán a legvékonyabb a fal az élők és a holtak birodalma közt – magyarázta emelt hangon a férfi az öregasszonynak, mert az már egy kicsit rosszul hallott. – Az éjszakában gonosz lelkek kóborolnak, és a tököt egy gyertyával ki kell rakni az ajtó elé, hogy elijesszük őket.
Nagyanyja bólogatott, majd újabb diót vett elő a szakajtóból, és a padlóra rakta, aztán egy egészen kicsi kalapáccsal megtörte.
– Mit mondtál, kinek csinálod? – kérdezte hirtelen a férfitól.
– Kinek? – nézett rá értetlenül az, majd észbe kapott: – Olgának. Mindjárt megérkeznek. Kimentek Ausztriába vásárolni. Parndorfba. Téli cuccok kellenek Olgának.
– Ausztriába? – csodálkozott az öregasszony a diót pucolva. A háta mögött, a tévében valami vetélkedő ment, a férfi tekintete akaratlanul is oda-odatévedt, amikor ránézett. Végzett a szemekkel, levette a tök felső, levágott részét.
– Igen, van ott egy nagy bevásárlóközpont, ahol minden elég olcsó. Márkás, divatos cuccok – magyarázta türelmesen. Belerakta a mécsest a tök belsejébe, majd az öngyújtójával meggyújtotta. A láng megsütötte a bőrt a kézfején, szisszenve kikapta kezét, de a mécses kanóca ennyitől is meggyulladt. Felállt a székről, hátralépett. – Elég faszántos lett – morogta maga elé, majd a nagyanyjára nézett, aki hátulról bámulta a művét. Megfordította a tököt: – Na, milyen? Még a fogakat ki kell vágnom.
Az öregasszony kérdőn pillantott rá: – Minek ez? – mondta is, mire a férfi megrázta fejét, legyintett: – Majd elmagyarázom – azzal felvette öltönykabátját, összesöpörte a kivájt tökbelet, rá egy újságpapírra, zsebre vágta az öngyújtót és a cigijét, és kiment a nagyanyja házából. A kidőlt-bedőlt kerítés melletti kukába dobta a szemetet, kinyitott a kaput, és megállt a keskeny kis hídon, a kocsibehajtón, ott gyújtott rá a csillagok és egy utcai lámpa fényénél. Tőle jobbra, az út mellett ott állt a terepjáró, melyet az előléptetése részeként kapott. Csillogott és villogott az idegen környezetben a gazos árokparton. A falu kutyái egymásnak válaszolgattak, és valahonnan keserű, műanyagégetésből származó füstöt hozott a szél. Megtapogatta a kapuoszlop tetejét, sík volt: – Ez jó lesz – motyogta, mikor megcsörrent a mobilja.
– Szia – mondta a telefonba. – Hol jártok? Készítek egy kis meglepetést Olgának.
– Épp ráhajtottunk a faluba vezető útra – sóhajtott a nő.
– Nagyon kifáradtatok? – kérdezte a férfi
– Gondolhatod, bejártuk az összes üzletet.
– Vettünk csokit neked – hallotta távolabbról a lánya hangját, mire a férfi akaratlanul is elmosolyodott.
– Igen, azt is vettünk, meg egy vagyon elköltöttünk mindenféle másra, ugye, kisasszony? – mondta a felesége a „nem vagyok egészen vidám, de elégedett vagyok mégis” hangján.
Közben a férfi kiment a betonozott útra, és talpával csiszolta a felszínét: – Hajts óvatosan, szerintem fagyás van – kérte a nőt.
– Ne is mondd, egy csomó balesetet láttunk – válaszolt a nő.
– Még egy lángoló autót is – bizonygatta a lánya lelkesen.
– Jézusom – nyögte a férfi. – De ugye nem volt benne senki?
– Nem tudom, már oltották a tűzoltók – válaszolta a nő. – Akkor mindjárt érkezünk, pá.
A férfi elköszönt, és kinyomta a telefont. Még csak félig szítta a cigarettát, de eltaposta sarkával a csillogó úton, majd visszament a házba.
– Mit mondtál, minek lesz ez a tök? – kérdezte tőle nagyanyja nyugtalanul, amikor nekilátott a rémpofa fogainak.
– Elijeszteni a kísérteteket – motyogta a férfi, majd észbe kapott, és megismételte hangosabban. – Október harmincegyedike van, Halloween.
– Aham – bólogatott az öregasszony, majd felállt, görnyedve egy kis lapátot vett elő a szekrény mellől, belesöpörte a dió héját: – A nagyapám mindig kint aludt az állatokkal az istállóba – mesélte közben. – Nagyon szent ember volt, egész éjjel, míg el nem nyomta az álom, imádkozott, égett mellette a petró. De halottak napján, vagy előtte, már nem emlékszem, mindig eloltotta a fényt. Az mondta, hogy odavonzza hozzá a lelkeket. Hogy a halottakkal álmodik reggelig, ha nem oltja el. Olyankor sokszor be is jött aludni a házba, mert félt odakint. Aztán megint kiment, decemberben is, a legcudarabb hidegben is, nem érdekelte, mert az állatok melegítették az istállót, belehelték.
A férfi hallgatta, miközben óvatosan háromszögelte a tűhegyes fogakat. Végül, mikor csend lett, felpillantott, és figyelte, ahogy az öregasszony a masinába szórja a dióhéjat. Harsogva felcsapott a tűz. – Hát akkor ő pont más véleményen volt, mint az amerikaiak – bólogatott mosolyogva, majd hozzáfűzte, a töklámpásra mutatva: – Ezt az amerikaiak találták ki.
– Én nem tudom, ki találta ki, de a régi öregek sok mindent tudtak, sok mindentől féltek, annak biztos volt valami oka – bizonygatta a nagyanyja csöndesen, majd visszaült a sámlira.
– Ugyan már mama, nem kell mindig a nagy öregekre hivatkozni…– motyogta a férfi, de már az öregasszony mögé nézett, a tévére, ahol egy autó lángolt a híradóban.
– Erről beszélt Anna – jegyezte meg döbbenten, fel is állt, úgy bámulta, ahogy a tűzoltók az utolsó lángnyelvet is eloltják. – Ezt látták útközben. – A füstben és a mozgó alakok közt nem látszott, ül-e valaki a kocsiban. – Olyasmi autó lehetett, mint a miénk – jegyezte meg inkább magának a férfi, de az öregasszony elhallotta, megfordult, és ő is nézte a képeket, míg vissza nem váltottak a stúdió megnyugtató belsejére, mikor is keresztet vetett.
– Nem szabad ingerelni a holtakat – jegyezte még meg, de erre már az unkája nem válaszolt, kiszúrta az utolsó fogat a száj körívéből, majd az egész fejet fölemelte, megforgatta. A mécses még mindig égett benne. Nagyon rémisztő volt.
– Mindjárt jövök – mondta a nagyanyjának, majd kiment a meleg szoba-konyhából, és a kapuoszlop tetejére rakta a tököt. Idegenül sárga, ragyogó és meleg jelenségnek tűnt az éjszakában. Távolabb lépett, úgy csodálta művét. Egy autó közeledett, majd hajtott el a ház előtt. Az ő autójuk.
A férfi kisietett az útra, és nézte a távolodó lámpákat, erőtlenül kiáltott is: – Hé!
A kocsi fékezés nélkül távolodott, egyre kisebb és kisebb lett az utcai lámpák gyér fényében, mire a férfi elővette a mobilját, és tárcsázta a feleségét. – Hova menetetek? – kérdezte, mikor a nő felvette.
– Tessék? – kérdezte az asszony türelmetlenül.
– Túlmentetek – mondta a férfi. – Elhajtottatok a nagyi háza előtt.
– Dehát még nem is járunk ott – ellenkezett a nő.
– Álljatok meg, és gyertek vissza – kérte őt a férfi, de ekkor a vonal megszakadt. A férfi értetlenül bámulta a telefon kijelzőjét. Valami közeledett ismét, abból az irányból, ahol az autójuk eltűnt. Két erős fényszóró, hidegkék fényűek, mint az övék. A jármű lefékezett a férfitól jó húsz méterre. Hirtelen csönd lett, elhallgattak a kutyák, semmi nem mozdult az éjszakba, csak a kocsi ajtaja nyílt ki, előbb a vezetőoldali majd a hátsó. A felesége és a lánya szálltak ki az autóból, megfogták egymás kezét, léptek párat a dermedten álló férfi felé, majd megtorpantak az út közepén, a jármű fényszóróinak sugarában.
– Mi van? Miért nem jöttök ide? – bukott ki a férfiból a kérdés. – Miért nem jöttök közelebb?
Azok ketten nem moccantak, csak álltak ott, mire a férfi megindult feléjük, de túl nagy lendülettel, mert megcsúszott a jeges úton, és a lába kiszaladt alóla, aztán már a földön feküdt, a hátán, és a csillagos eget bámulta. Nagyon békésnek tűnt odafenn minden. Mikorra feltápászkodott, az autó és a felesége és a lánya eltűntek az útról.
– Ez lehetetlen – motyogta maga elé. Elővette a mobilját, és ismét hívta a feleségét, de nem vették fel a túloldalon. Fájó, sajgó vállát tapogatva visszabicegett a kapuhoz, majd be a házba, és lerogyott a székre, az aszal mellé. Az asztalon ott volt a kés, és a kivájt háromszögek.
– Vedd be azt a tököt – kérte a nagyanyja csöndesen. A férfi csak most vette észre, hogy az utcára néző ablak mellett áll, onnan bámul kifelé, egyik eres, inas, kezével félrehúzva a függönyt. – Oltsd el a mécsest.
– Hagyjon már a babonaságaival, mama – sóhajtotta a férfi fáradtan.
– Ezzel nem kapod vissza őket – mondta az öregasszony, mire a férfi felpattant, és rámeredt.
– Miről beszél maga?
– A lányodról és a feleségedről. Hisz most van egy éve…– a nagyanyja elharapta a mondat végét, majd tenyerébe rejtette arcát, és csak csóválta fejét, ujjai közül szűrődött ki valami motyogás. A férfi odalépett hozzá, és erővel elvonta kezeit, hogy hallja, mit mond.
– Jaj, Istenem – csak ennyi volt.
– Miről beszél maga, mama? – kérdezte dühösen és zavartan a férfi, mire az öregasszony rámutatott: – Rólad, nézd csak meg mi lett belőled, nézd csak meg, hova jutottál.
A férfi akaratlanul is engedelmeskedett, majd döbbenten, elhűlve hátralépett, el a nagyanyjától, mintha az fertőző lenne. Egy kinyúlt, koszos melegítő volt rajta az öltöny helyett, a felső része fűrészporos, mert igen, ötlött eszébe, egész nap fát vágott a falu végi fatelepen, ott dolgozik, mióta is, mióta kilépett a cégtől egy éve, egy éve, mert akkor.
– Nem – mondta, és megrázta fejét, az asztalról felkapta a mobiltelefont – ami már egyáltalán nem az a csúcskészülék volt, amit korábban vállalati juttatásként használt –, és kirohant az udvarra, majd az utcára.
Az autó, a terepjáró eltűnt. Egy rozzant bicikli – nagyapja egykori tulajdona – volt a kerítésnek támasztva. Pont jó volt, elegendő, elmenni vele fatelepre, aztán este a kocsmába.
– Egy éve – motyogta a férfi elhűlve és az, amit eddig elzárt magában, hirtelen ráomlott. Nem tudott mást tenni, csak engedelmeskedni ennek a rengeteg fájdalomnak, összegörnyedt, majd térdre esett, és ismét felhívta a felségét az ócska kis telefonon. – Istenem, kérlek, segíts – suttogta a készülékbe, míg a kapcsolásra várt.
– A hívott szám nem kapcsolható – mondta neki egy könyörtelen hang. A telefon kicsúszott ujjai közül, koppant a betonon, mire ő felpattant, és a töklámpáshoz ugrott, majd egyetlen dühös ökölcsapással leütötte, be az árokba. Aztán nekitámaszkodott a kapunak, és csak zihált, talán sírt, míg meg nem hallotta, hogy az autó lefékez mögötte, és azok ketten kiszállnak belőle.
A várakozás véget ért. Hazaértek.
vége