Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2022. július 31. 10:51 - Valmont

Talált sors

rengeteg.jpg

Az összes bántalmazott nőnek vagy férfinak ajánlom ezt a novellát. Sietek hozzátenni: a csodavárás, az igazságos sorsban való hit nem lesz elég. Mindig nehéz lesz, de tenni kell a mérgező környezet ellen, ami a sorsunkat elferdíti, sőt, ki is siklatja. Ugyanakkor hiszem, hogy e környezet kialakulása ellen az egyetlen ellenszer a kultúra – ezért vannak a szövegben irodalmi és egyéb hivatkozások. A kakas például, amit Aszklépiosznak fel kell áldozni, itt magát a jó sorsot idézi meg, az istenek és szolgáik, a jó szellemek által védelmezett életutat egyengeti. A mitologikus világban mindig van segítség a legnagyobb sötétség, a legnagyobb baj idején. A mi világunk nem ilyen. Itt csak magunkra számíthatunk.

 

Talált gyermek

 

Az, hogy nagynéném életét az erdő mentette meg, szinte majdnem bizonyos. Ám ezt az állítást csak úgy tudom némiképp alátámasztani, ha előadom az egész történetet. Mind minden elbeszélés, ez is számos logikátlanságat és esetlenséget tartalmaz, és némiképp töredékes is lesz. Tekintettel arra, hogy a mai kor embere két-három oldalnál hosszabb szövegre nem képes figyelni, ezért kevesebb mint húszezer karakterbe kell beszorítanom mindazt, amit erről az eseménysorozatról el akarok mesélni, ami, lássuk be, formailag némiképp olyan, mint azok a fazekak, amelyekbe a törökök a csecsemőket rakták, hogy eltorzítsák majdani gyermektestüket, és később e kis korcsokat mutatványként hordják végig Európa piacain.

A lényeg, hogy kilencvenkettőben nagynéném megörökölte azt a siromi kis parasztházat, ahova végre el tudott menekülni férje, Géza elől Pestről legalább hétvégenként. Vett magának egy Suzukit, bár máig nem tudom, egyetemi segédtanári fizetéséből hogy gazdálkodta ki, és hétvégenként lement vele a templomdomb alatti vályogházhoz, nyírta a füvet, megtanult metszeni, kifestette előbb a füstszagú konyhát, majd az utcai szobát, hátulra, az udvarra nagy, fehér vásznat feszített a nap ellen, a diófa ágára pedig hintaágyat szerelt. Magas, sovány, csontos arcú nő volt a nagynéném, világos bőrén sokáig vöröslöttek Géza pofonjai, öklének sötét emlékfoltjai. Miért nem váltok el, kérdezte anyám tőle a hintaágyból. Emlékszem, nagynéném, aki a varrógép talpazatára szerelt gyúródeszkán épp a doktoriját javítgatta, felnézett, szemüvegét a homlokára tolta, és megrázta nagy és keskeny fejét, akkor megölne, mondta halkan. Nem vették észre, hogy én, a kamaszlány, a diófa egyik ágán ülök, halkan, mint egy indián másztam fel, még jóval azelőtt, hogy kitelepedtek volna az udvarra, reggeli után. Ez volt az a nap, amikor feljöttünk északra a nagynénémhez, és anyám otthagyott nála pár hétre, július elején, amikor az igazán nagy melegek jöttek. A forró délelőttök elől a vastag vályogfalak mögé bújtam, és Füles képregényeket olvastam, vagy rejtvényt fejtettem, miközben nagynéném, kipirulva a hőségtől, izzadt homlokára tolt szemüvegével a doktorijára készült, ha jól emlékszem a klasszikus görögség előtti vad rítusok volt a témája. Néha készített nekem jeges teát vagy teakólát, mely a Szlovákiából hozatott feketetea-sűrítmény felengedése volt szódával, máig az ínyem alsó részén van az ital erős, édes íze. Olykor mesélt nekem, mindenféle történetet az antik népek, főképp a görögök hagymázas képzelgéseiből, máskor felolvastam neki A kőszívű ember fiainak aznapi penzumát, ez volt a kötelező hetedikben, és megvitattuk a Baradlay-fiúk jellem általi determináltságát, vagy azt, hogy miért tragikus hős Jenő. Nagynéném szelíd, álmodozó nő volt, aki lélekben kétezer-ötszáz évvel korábban élt, valamelyik peleponészoszi hegyi faluban, egész nap kecskét legeltetett a ligetes lankákon, éjszaka pedig titkos dalokat énekelt társnőivel egy szirten a holdfényben. Már végzős egyetemista  voltam, mikor kimutatták nála a betegséget, és ocsúdni se volt időm, olyan gyorsan elment. Kétszer voltam nála a kórházban, az első alkalommal, amit már akkor búcsúnak hittem, megfogtam a csonttá aszott kezét, és a még mindig csillogó, eleven és erőltetetten bizakodó szemébe néztem, azok a napok, ott Siromban, azok nagyon fontosak számomra máig, mondtam, köszönöm, tettem hozzá, és láttam, kicsordult könnye, ezért elégedett lehettem, még ha csak részben volt is mindez igaz, és büszke voltam magamra, hogy ott, a végén, nem kérdeztem meg, mi lett igazából Ariellel, mert tudtam, úgyse mondaná el.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Szólj hozzá!
2020. szeptember 27. 10:05 - Valmont

Ahova nem megy senki

pajta.jpg

Először arra gondoltam, hogy a világteremtésről fogok itt okoskodni, hogy a Sinsitra körzet, Castle Rock vagy Yoknapatawpha mintájára én is létre akarok hozni egy képzelt földrajzi egységet, ahol aztán kibomlanak majd azok a történetek, melyek együtt alkotják meg azt a palóc mitológiát, azt az új mitológiát, melynek létrehozása talán a végső célom. Írnom kellene arról, hogy milyen sokáig tűnődtem a falu nevén, végül átalakítottam Sirokot úgy, hogy egy vészjósló m-et raktam a végére, és ezzel a birtokos viszony személyességét is megadtam a szónak, másrészt közelítettem a "sirám" kifejezéshez. Szóba hozhatnám, hogy a korábbi írásokban a "falu" taggel ellátottak mind egyfajta előtanulmányok, ami szervesen kapcsolódik az pedig már a "sirom"-ot kapta. Lényeges, hogy természetesen a fejemben, az emlékeimben van egy mintája a valóságban Siromnak, de a távolság közöttük átjárhatatlan - a hely, ahova nem megy senki mesebeli, rítusokban és hiedelmekben gazdag - míg a valóságos megfelelője hétköznapain kiábrándító. Akartam még írni a lyukas vödrökről, melyben krizantém nyílik, az öreg, göcsörtös, metszetlen szilvafákról az árnyékos hátsó kerteben, e kertek megbarnult, derékmagas fakerítéseiről, a műhelyek vas szagáról és a télre lezárt nyári konyhák zsírszagáról, a baromfiudvaron  végigfutó járólapokról, a pajtákban egymásra hányt, rozsdás szerszámokról, az örökre elfelejtett kukoricacsövekről a padláson és a szilvabefőttekről a komrákban, a gyomok és az ezerszer átkapált, savas, porhanyós fekete föld viszonyáról az előkertekben, arról, hogy ez a föld olyan, mintha hamu lenne benne, alatta pedig salakot várnánk az ásónk nyomán, a reggeli fényben pókhálóban csillámló harmatról, a hálót a fészer szemöldökfájában találni, egyetlen éjszaka csodája, a gyönge, beteges és sápadt termésről a kertekben, a túl korán összetöppedő szilvák színéről, az árokba barnálló kikapált gyom kötegeiről, a szárítókötélen libegő nejlonzacskók hangjáról, az elkopott, megszürkült lábtörlőkről, a fáskamrában a darálóról, melyből folyton kukoricapor libben a levegőbe, a búza és a rozs nyarat idéző halmairól ugyanitt, a szén fekete, keserű színéről a vödörben, a kakasok és tyúkok éles hangjáról, amire mégis oly megnyugtató felébredni egy nyári reggelen, miközben betűz a lombok közt a zöld fény a szobádba, arról, ahogy nagy ritkán elmegy egy autó vagy gyalogos vagy kerékpáros az úton, de egyébként nem történik naphosszat semmi, a téesz hátsó részében rozsdálló vasszörnyekről, az üres istállókról, az elvadult kaszálókról, a hegyoldalban mind jobban terjedő tüskés bokrokról és az akácról, ó igen, az akácról akartam írni, melynek a kérge belül keserű, ha megnyaljuk, ahogy keserű az egész itt, Siromon.

 

Sirom – egy falu bemutatása

 

Füredy Zoltán hátramaradt jegyzeti alapján

Ha kellőképpen elszántak lennénk, hogy elszakadjunk a tényektől a fikció érdekében, mondhatnánk azt, hogy Sirom nem szerepel a térképeken, nincs róla nyoma Von Hallenz báró 1788-as útleírásában, mely a magyar királyság északi területein dúló fertőzésről készített, nem látni a Google Mapson felülnézetből a hatvanas évekbeli kockaházak kiszürkült paláit, így aztán az utcaképen se tudjuk bebarangolni a falu esetlenül kanyargó utcáit, melyek ívét a mögötte, előtte és benne tornyosuló hegyek vagy inkább dombok kényszerítették ki.

De nem mondjuk ezt.

Aki észak felé tart a 21-es úton, az ugyan nem kap jelzést a siromi lehajtóról, de bármely térkép készségesen jelzi, hogy Hollókő előtt kell balra bemenni a Cserhát kitüremkedései felé, elhagyni Kozárdot, aztán Bokornál balra térni, egy repedezett, igencsak lassan autózható és egyre meredekebbé váló erdei útra, mert ez az út vezet a völgybe, ahol Sirom fekszik. Nehezítésképp az utolsó kanyarban az út beszűkül, mint egy tölcsér, mintha a táj meg akarná szűrni az ide érkezőket, mert a két hegy találkozásnál fut ki a névnélküli patak a falu völgyéből, és efölött a patak fölött feszül egy ötszáz éves zömök kőhíd, amin egyszerre másfél jármű vagy szekér fér el, szóval nem árt az óvatosság, ha ide érünk.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása