Noha évek óta ez a legoptimistább írásom, nem szeretem. Tudom ugyanis, hogy a valóság sokkal rútabb, szerencsétlenebb és ostobább lesz mindig. Panelban élek én is, immár több, mint tíz éve, és persze gyűlölöm. Azt hiszem, itt megpróbáltam elképzelni valami szép alternatívát, jövőt - mintegy menekülésképp. Amúgy egy pályázatra írtam, lakóhelyünk környezete vagy valami hasonló volt a címe, és nem értem el helyezetést...

Virágzás

Az Ügynök korábban ért a házhoz, mint a párocska. Fintorogva nézte, ahogy a Lány azzal a drága autóval beparkol a járdaszegély mellé. Amikor kiszálltak, felöltötte ügynök arckifejezését, melyet annyit gyakorolt. Szívélyes volt, barátságos és őszinte. Egy ötven körüli, pocakos, vígkedélyű úr. Olyan típus, aki súgva elmondja a lakás rejtett hibáit, mert téged első pillantásra megkedvelt.

– Oké, végre itt vannak! – lelkendezett, kezet fogva a Fiúval. Az kényszeredetten körbenézett, majd felsóhajtott: – Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen helyre jövök lakást nézni. Panelban nőttem fel.

– De nem ilyenben! – hunyorgott az Ügynök a lemenő nap fényében. Nem kerülte el figyelmét, hogy a lány odabújik a másikhoz, és csitítólag megszorítja alkarját. Most már tudta, ki kivel van. A beálló csendben mind felnéztek az épület síkjára, és elnémultak a tízemeletes torony látványától.

Pest szélén voltak, a lakótelep legutolsó háza előtt. – Ez itt már szinte vidék – jegyezte meg az Ügynök, kulcsaival babrálva. – Érzik? A levegő is más.

Fellépdelt a lépcsőn, a másik kettő követte. A Lány játékosan ugrált, a Fiú komor maradt. Mikor a kapucsengőkhöz ért, benyúlt a falon göndörödő fürtök közé.

– Kérem, óvatosan, mérgező – figyelmeztette őt az Ügynök ajtónyitás közben. A Fiú visszakapta kezét.

– Csak vicceltem! – mosolyodott el az öreg, noha érezte, ez nem volt jó húzás. Legfeljebb a Lány kedves grimasza miatt érte meg.

– Valóban, alig tudunk valamit erről az egészről – bizonygatta a Fiú. – Miért pont egy ilyen házban vennénk lakást?

Az Ügynök megfordult, közben aggályosan végignézett a padlón. Minden tiszta volt, ahogy a takarítónőtől kérte. Adnia kell majd neki ötven újforintot.

– Mert ez a jövő – mutatott a frissen festett falakra. – Most még csak kísérleti program. Ahogy bizonyára tudják, még csak három városban, három lakótelepen indították el.  Az eredmények már most lenyűgözőek – hívta a liftet, és hátrafordult. A pár nem tudott az eredményekről. Középosztálybeli, épp egyenesbe jövő, az önálló életet megkezdő emberkék voltak. Előttük állt mindaz, ami az Ügynököt már nem nyomasztotta. Megköszörülte torkát, majd felmutatott az előtér mennyezetére. Kacsok, ágak, nyúlványok csíkozták be, mintha egy fa gyökere alatt volnának.

– Gyönyörű – súgta a Lány a Fiú fülébe, majd hangosan is megismételte.

– Az – bólintott az Ügynök, s kitárta előttük a liftajtót. – Egyébként szerintem a legjobb emelet a hatodik. Onnan már szép a kilátás, de nincs még tériszony – magyarázta, megnyomva a hatos gombot. A Fiú idegesen fülelte a lift neszeit.

– Hogyhogy azok a gyökerek nem akadnak bele a liftbe? – kérdezte aztán nyugtalanul. Az Ügynök már várt valami hasonlóra. Még az irodában megérezte, hogy a fiatalember az akadékoskodó fajtából való. Valami minőségellenőrzési csoportot vezetett a megújult csepeli Vasműnél. A ilyenekkel nagyon kell vigyázni.

– A felületi kezelés az oka. Egy bizonyos kaktuszkivonat megállítja a Növény serkenését – szerette ezt a kifejezést. Serken. Minta nem magyarul lett volna. Nagyon illett az egész dologra, ami itt zajlott köröttük.

– Egy kaktusz? – hitetlenkedett a Fiú, és a Lány elnevette magát, feltárva hibátlan fogsorát. Az Ügynök érezte, hirtelen szerelmes lesz.

– Bizony, Dél–Amerikából származik, ahogy a Növény is.

Megérkeztek a hatodikra, és szép sorjában kiszálltak. A lakásig függőfolyosó vezetett, amelyre kiérve az Ügynök megfeszült. Itt adódott az első nehézség, és a minőségellenőr reagált is rá.

– Ez nem a síkság felé néz – jelentette ki.

Valóban, azt elfelejtette közölni az öregúr, hogy a lakás ablakai a város, vagyis a többi panelépült irányába nyílnak.

– Kevésbé meleg nyáron – próbálkozott erőtlenül. Oldalról érte őket a rőt fény. A Fiú arca ingerült grimaszba rándult.

– De hát ez gyönyörű – törte meg a csendet a Lány.

Az volt. Az öreg mindig elámult rajta, mikor feljött ilyen magasba eladni egy-egy lakást a Telepen. Magában csak így hívta az 1-es számú Rekonstrukciós Kísérleti Ültevényt. Ez a hosszabb név megmaradhatott a hivatalnokoknak és a tudósoknak.

Amerre csak a szem ellátott, a Telep panelhasábjai nőttek ki a fölből. De szó szerint, organikus zöld egységet alkotva a nyár végi fűtakaróval. Minden épületet, az alapoktól a tizedik emeletig zöld leveles gallyak hálóztak be. Olyanok voltak, mint egy-egy repkénnyel befuttatott betonoszlop. A szél idefenn lágyan borzolta a leveleket. A tűző napsugarak mindig más és más szögben csillámlottak olajos felszínükön. Elképesztően vad, buja és szép volt az egész.

– Mint a Csipkerózsikában – suttogta a lány, és a szerelmes öreg igazat adott neki.

– Remélem, tüskék nincsenek – morogta a Fiú. Ahogy megindult, a korlát felé nyúlt, de kezét még időben visszahúzta. Mint mindent idekinn, a folyosó betonkorlátját is elborította a Növény.

– Tényleg nem kell tőle félni – biztatta az Ügynök. Aztán felnézett az ajtószámokra. – Hatvanhetes – mondta.

A lakás porszagú és üres volt. A nap még kedvező szögben esett be ahhoz, hogy lássák a szobák vonalait. Előtér, belőle nyíló nagyszoba, kisszoba és konyha. Úgy nézett ki, mint minden átlagos panel – idebenn nem tűnt semmi különösnek.

– Ide miért nem jön be? – kérdezte kíváncsian a Lány a szépen festett plafont bámulva.

Az Ügynök elértette, de azért rákérdezett, hogy beszéltesse: – A Növény?

– Igen.

Volt egy bájos mozdulata ennek a fiatal nőnek, amivel a haját igazította ki a szeméből. Az öreget a kint fodrozódó levelek billenésére emlékeztette. Úgy érezte, egykori fiatalságának minden szépsége benne van e két dologban. Aztán az jutott eszébe, hogy olyan a nő mozdulta, mint a virágzás előtt álló rügyek ringatózása. Akaratlanul is a Lány hasára pillantott, majd eszébe jutott a másik, a kinti virágzás. Ellenőrizte az időt.

– Itt is kezelték a beltereket a kaktuszkivonattal – válaszolt végre.

– S mi van, ha egyszer csak elpárolog ez a dolog? Akkor majd benyomul a tévé elé? – fordult felé elégedetlenül a Fiú. Az Ügynök felsóhajtott: – Erről szó sincs. Háromévente vagy festés után igényel egy apró utógondozást. Ecsettel végig kell húzni az ablak és a plafon illesztéseit. Ennyi.

A párocska elhallgatott, a magyarázaton rágódva.

– Végül is nem nagy dolog – hagyta jóvá a Lány.

– Mi van a korábbi lakókkal? – gyanakodott tovább a Fiú. Belépett a konyhába, és megkocogtatta a csempéket.

– Vidékre mentek. Annyira beleszerettek a természetbe – vonta meg vállát az Ügynök.

– A Növény miatt? – fordult felé a Lány, és próbaképp lehúzta a vécét. A vízzubogástól nem hallhatta az öreg válaszát, aki megismételte azt: – Azt hiszem, igen. Itt előbb-utóbb mindenki beleszeret ebbe a dologba. De jöjjenek csak!

A nagyszobába vezette őket, és megmutatta nekik a rejtett világítást. Míg csendben bámulták a plafonon árnyalódó fényderengést, ismét órájára nézett. A nap sugarai már csak a mennyezeti sávig értek. Lassan teljesen bealkonyult.

– Pofás – hagyta jóvá a Fiú. A Lány arcán az Ügynök jóval nagyobb rajongást látott visszatükröződni.

– És olcsó – ismételte az irodai érvét az öreg: – Gondoljanak csak bele, mit kapnának ennyiért. A fűtésről nem is beszélve.

A Fiú közben az ajtózárakat próbálgatta. Nem voltak elkopva. Hangtalanul nyíltak és csukódtak keze alatt. A Lány ott keringett körötte, néha ki-kilesve a nappali ablakain.

– Talán a kilátás miatt ilyen olcsó. Nem tudom… – fordult felé a Fiú, halkan beszélve.

Az Ügynök hátralépett, ki az előtérbe. Tudta, ilyenkor hagyni kell őket. Volt, ahol nem szabadott tűrni az intim megbeszélését, mert az hamar egymás lebeszélésévé válhatott. De érezte, itt csak jó vége lehet. A Lány az erősebb.

– Szerintem semmi baj a kilátással – erősködött most is, ám társa csak ingatta fejét.

– Ha legalább nem panel lenne.

Az Ügynök épp kilazította egy radiátor gombját, de ezt hallva nem állta meg, mégis visszament hozzájuk.

A nappali közepén álltak, odakinn ott sorakozott az a sok zöldellő épület.

– Ne úgy gondoljon rá, mint egy panelépületre. Ez a dolog…– magyarázta az öreg halkan –…már más.

Összeszedte érveit, magában szépen sorrendbe rakva az egész történetet. Ahogy már oly sokszor a munkája során. Talán két percig kellett még kihúznia – naplementéig.

– A Növény fényesen bevált Kubában. Biztos tudják, onnan indult az egész. Sejthetik, hogy nézett ki Havanna az amerikaiak előtt. Nem volt pénz a rekonstrukcióra. Ekkor történt, hogy organikus építőanyagot kísérleteztek ki a város lakótelepeinek megmentésére. Ennek a neve lett a közbeszédben a Növény kifejezés. A eleven tégla, vakolat és merevítőgerendázat egyben. Egy honfitársunk volt az ötletadó…

– Mohai – bólintott a Lány.

– Igen, és ő vezette a géntechnika kutatásokat is. Keresztezte a borostyánt dél-amerikai kúszónövényekkel. Megszásszorozta a tartószilárdságukat és a merevítőhatásukat. A leveleket az örökzöldekre jellemező tulajdonságokkal ruházta fel. És az így kapott Növényt beültette a lakótelepek roskadozó épületeinek tövébe. Ahogy történt aztán itt is. Most pedig: íme, a végeredmény – elhallgatott, megtartva a szokásos hatásszünetet: – A panel elemeit a villámgyorsan burjánzásnak induló Növény sziklaszilárdan rögzítette. Mindenhova bekúszott, ahova engedték, mindet átfont és megfogott. Rendkívül igénytelen, kevés vizet kíván, és nem megy mélyre, tehát az alapot nem bántja. Levelei hőszigetelik a falakat, így csökken a fűtésköltség. Látványként pedig...dehát ezt maguk is észrevették. Egyszóval mindenki jól járt, ez az organizmus maga a tökély.

A Fiú ellépett a Lánytól, megköszörülte torkát.

– A harmincötös omlások után igazán nem maradt sok lehetőség – jegyezte meg csöndesen. A öreg meghökkent, mert rájött, hogy a másik mégis csak készült erre a dologra. Bizonyára utánaolvasott a Növény történetének.

– Igen. Mohai nagyanyja is egy összeomlott panelépületben halt meg. A tudós emiatt fordult szívvel-lélekkel a probléma felé. Több százezer ember élete forog veszélyben, mivel a lakásaik lassan, de biztosan életveszélyessé válnak.

– És a Növény olyan biztos megoldás? – bizonytalankodott a fiú.

Az Ügynök az ablakhoz sietett, kitárta. A szemközti épületen már csak a legfelső ablakok tűzvöröse őrizte a nap emlékét. Édes, bódít illat ígérete áradt be a lakásba.

– Tépje el – mutatta a párkányon végigfutó kacsot. A másik azonban nem mozdult. Bizonyára arról is olvasott, hogy a Növény szakítószilárdsága túltesz a legtöbb mesterséges anyagén.

– Nézzék! – fordult feléjük az öreg bizalommal. – Nincs jobb ajánlat most a piacon. Ár-érték arányra gondolok. A Telep az első, de hamarosan az összes panelépületet befuttatják a Növénnyel. Önöké lesz az egyik első lakás, mely teljesen új életstílust jelent. Egy…összefonódást a természettel. Itt a környék, a telepítés óta teljesen újjáéledt. Például megnőtt a születések száma…

A Lány elpirult.

– És az emberek is elégedettebbek. Ismét hisznek a jövőjükben. Itt…– maga mögé mutatott. – Kivirágzott minden.

Ekkor, végszóra, tökéletes időzítéssel megtörtént. Nem láthatta, mert háttal állt neki, de a másik kettő arcáról leolvashatta. És egyébként is, látta már elégszer, néha egyedül, néha a feleségével, mikor felhozta őt ide.

A Növény egyik extra tulajdonság volt a sok közül a virágzás. Mohai ajándéka a lakótelepen élőknek. A nyári évszakokban minden éjjel a kacsok, ágak közé bújt zöld kelyhek némán várakoztak naplementéig. Akkor, valami ősi orchideaösztönüktől vezérelve kipattintották és feltárták fehér, hatalmas szirmaikat a lakóknak. Így derengtek bele az éjszakába egészen a hajnali harmatig, melyre összehúzták magukat.

Amikor az Ügynök megfordult, a zöld tornyokat apró, fehér pöttyök tömege borította el. Az édes, aromás illat, mely citromos vaníliarúdra emlékeztetett, diadalmasan beáramlott a szobába, és megrészegítette a két fiatalt.

– Minden este ezt láthatják majd nyaranta – fejezte be az öreg, mert a Fiú arcába pillantva érezte, hogy a lakás el van adva.

Némán lifteztek lefelé, majd az aulában a Fiú nagyot sóhajtott: – Elképesztő – mondta, ki tudja hányadszor már az elmúlt percekben.

A Lány kissé hátramaradt, gyengéden megfogta az öregúr alkarját, aki ebbe lágyan beleborzongott.

– Amit fent mondott, a több gyerekszületésről…arról jutott eszembe: tényleg igazak lennének a legendák? – kérdezte tőle sejtelmesen csillogó szemmel. A Ügynök azonnal megértette. Kacsintott, majd kinyitotta a nő előtt az ajtót: – Nagy a tudomány hatalma –bólogatott, a Növény illatanyagában lévő afrodiziákumra gondolva. A Lány biccentett, és a szürkületben a mosolya olyan volt, mint egy kibomló szirom.

Nem igazán értem a különféle erőltetten összeszkábált álneveken publikáló magyar szerzőket (mondom ezt én, aki egy francia vicomte nevét használom az interneten), akik előszeretettel helyezik a cselekményt Észak-Amerikába, vagy más angolszász területre. Magyarországon rengeteg fura karakter és helyszín létezhet és létezik, még csak nem is kell nagy fantázia megteremtésükhöz. Elhagyott falvak, lezárt bérházak, a halálra ítélt tanyavilág - csak hogy néhány példát említsek. A hazai horror ezeken a helyeken születhet újjá (ahogy feltámadt a magyar krimi a 30-as évek Budapestjének díszletében, a la Kondor). Szereplőnek pedig itt vagyunk mi magunk, és a köröttünk élő átlagos vagy extrém figurák. (Csak egy illusztráció - minden nap látom a ****-i metróállomáson a hideg elől paplanjukba burkolódzó, földön fekvő szerencsétleneket. És minden nap azt várom, mikor pillantok meg egy, a paplan alól kikunkorodó csápot, gyíkfarkat vagy egyéb szörnyűséget...)

A lentiekben tehét ismét magyar viszonyok közé rakott rémületet próbáltam illusztrálni. A sztori persze bárhol megeshetne, de nagyon is illik hozzá a körúti másolószalon. 

Másolatok

Aznap Szofival voltunk ügyeletben, Pali meg csak úgy bennmaradt, mert egy akadémia előadást másolt négyszáztíz példányban.

– Nézzétek csak – mutatta –, itt azt írják, hogy a hatodik századi eretnek szekták többsége önmagát irtotta ki. Vérfertőzés, kasztrálás, rituális éhezés, öncsonkolás…és egyéb finomságok által…

Pali mindig beleolvasott a fénymásolásra beadott anyagokba. Most épp A kereszténység szakadárjai című doktori védésbe.

– Aha – bólintott unottan Szofi, és elővette a pult alól cigijét, amiről becenevét kapta. – Laci, jössz egy kávéra? – kérdezte felém fordulva.

Elnéztem halottfehér arcát, apró melleinek halmát, melyekre fekete, pántos felsőt húzott, hogy végül ajkain állapodjon meg tekintetem. Sötétbíborral mázolta be őket – a szín harmonizált bakancsának cipőfűzőjével.

Pali a másolószoba küszöbén billegett sarkán, hol rám, hol a csajra nézve. Majdnem rácsöppent a nyála A kereszténység szakadárjaira. Bal kezével apró, intő jelet mutatott úgy, hogy csak én lássam.

– Mindjárt megyek – bólintottam Szofinak. Mire ő megindult, sovány kis testét kibillegtetve a körútra, át a szemközti arab kajáldáig. A sínen csörömpölő villamos közben majdnem elütötte.

– Szólsz neki? Beszélsz vele? – suttogta egy forró nyálat fröcsögő száj a fülembe.

Pali arca közelről úgy nézett ki, mint a Hold egy csúnyábbik része. Friss és ősöreg pattanások vulkánjai és völgyei váltakoztak rajta. Felül vörös, göndör haj keretezte a képet, szürkéskék, szomorú szemét pedig vastag szemüveg torzította. Nagyon tetszett neki Szofi. Ám Pali képregényeket olvasott, nem járt bulizni, nem hallgatott death metált, és csak szilveszterkor ivott némi alkoholt. Esélye se volt a lánynál.

– És most mit mondja neki? – kérdeztem kedvetlenül.

– Hogy éjfélre visszajövök érte. A műszakja után – magyarázta izgatottan, a tanulmányt pörgetve előttem. Fémes nyomdaszag, a hűlő papír és a száradó tinta keveréke áradt orromba. Másfél éve pácolódtam benne, mióta ebben a másolóban húztam az igát. Csak amíg nem akad jobb. 

– Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdeztem, de Pali meg se hallotta, elmerengett valamin, kinézve a koszos kirakaton. Követtem tekintetét. Szofi már ott ült két csésze kávéval a járdára tett asztalok egyikénél. Hirtelen egy sárga villamos vágta el képét.

– Miért nem beszélsz vele te? – kérdeztem fáradtan a fiútól.

– Á, nekem ez nem megy. Te ebben jobb vagy – magyarázta izgatottan. Felhajtotta a pultot, és visszament a kassza mögé. Kikattintotta a pénztároló rekeszt, majd visszatolta. A kassza halkan csilingelt neki. – Persze ha nincs kedved…

Olyan volt, mint egy hirtelen megnőtt gyerek, vagy mint egy nagy, szomorú állat illusztrációja a kihalt fajokról szóló könyvből.

– Oké – bólintottam, és a pulton áthajolva megütögettem a vállát. – Beszélek vele – ígértem könnyelműen.

Kifelé indultam, és már nyúltam a kilincs felé, mikor megpillantottam a Megbízót.

Magamban csak így hívtam a tagokat, akik nap mint nap százszámra bejöttek a másolóba a cuccukkal. Főiskolai jegyzet, remekműnek hitt regény, technikai leírások őseredetije lapult táskájuk mélyén, izzadt kezük szorításában vagy koszlott szatyraikban.

Ez a férfi azonban más volt, mint egy átlagos Megbízó, ezt már így, az ajtó üvegén át is éreztem.

A kánikula ellenére fekete, kétrészes öltönyt viselt. A mellényzsebből vastag aranylánc lógott ki. Haját hátrazselézte. Keskeny, napbarnított, meghatározhatatlan korú arca erős vonásokkal bírt, de fél perc után már el is felejtettem, pontosan hogy nézett ki. Leginkább még vastag szemöldöke és az alatta csillogó sötét, gúnyos pillantás maradt meg emlékezetemben. Kinyitotta az ajtót, és félreállt: – Csak tessék – intett maga elé a forró aszfaltra.

Vártam, hogy megcsapjon az augusztus végi forróság, mely még most, esteledvén is ott tombolt a körút beton- és fémcsíkja felett – ám mellélépve nem éreztem, csak valami langyos áramlatot.

– Köszönöm – mondtam, és néztem, ahogy besurran mögöttem. Úgy mozgott, mint egy gyík. Egy olajos testű, különösen izgága hüllő.

Megcsóváltam a fejem, majd átsétáltam Szofihoz. Közben felpillantottam az égboltra – tisztán, felhő és eső ígérete nélkül szürkült bele az estébe. A körút túloldalán leültem a lány mellé, és belekortyoltam a hideg kávéba.

– Ez hideg – mondtam.

– Így jár, aki a nyomoronccal sutyorog – vihogott rám. Aztán nevetése köhögésbe fulladt. Tizenkilenc éves volt, de már öt éve dohányzott. És úgy kúrt, mint egy negyvenéves kikötői ribanc.

– Megkért, beszéljek veled – motyogtam a cigim után kutatva farzsebemben. Felém lökte  saját csomagját. Kivettem egy szálat, és halálfejes zippójával meggyújtottam. Mondott valamit, de egy villamos elnyomta szavát.

– Tessék? – kérdeztem, mikor a csikorgás elhalt.

– Azt kérdeztem, nem unja még? – csóválta fekete loboncát. Gubancos hajtincseit feltűzve hordta – még ez volt a legszebb benne, no meg az így feltárt íves, kecses nyaka.

– Reménytelenül szerelmes – vontam vállat. – Szerintem ez szép. Manapság ritkán lát ilyet az ember.

– Igen – felhajtotta kávéját, majd férfiasan a kézfejébe törölte száját. – Csak ne én lennék a célzottja e imádatnak. Semmi kedvem pátyolgatni egy lelki sérültet. Bevezetni a szexbe. Mert az biztos, hogy…

Itt ismét villamos jött, de sejtettem, mivel fejezte be. És igazat adtam neki: Pali huszonhét vagy huszonnyolc éves lehetett – és valószínűleg szűz.

– Oké, akkor mit mondjak neki? – kérdeztem, visszanézve a másolószalonra. Üresnek tűnt.

– Mondd azt, hogy bepasiztam – vetette oda, és elpakolta dolgait az asztalról. – Vagy azt, hogy leszbikus lettem.

– Jó – nevettem rá, miközben megpróbáltam elképzelni egy másik csajjal.

Átfutottunk a körúton, majd rosszkedvű feszültséggel nyitottam be az ajtón.

Savanyú, ipari szag fogadott. Mintha valaki egy csomó gyufafejet lekapart majd meggyújtott volna odabenn. A helyiség valóban üres volt.

– Pali? – szóltam bizonytalanul. A sarokban serényen dolgozott a másológép. Szofi bement a pult mögé, és felvette a gondosan leválogatott első adagot.

– Ez micsoda? – motyogta maga elé, míg én ellenőriztem a kasszát. Jól tudtam, mennyi volt a napi forgalom. Egyetlen pillantás elég volt, hogy megbizonyosodjam, rendben van. Sőt, még több is volt. Bizonyára az öltönyös pénze miatt.

– Pali? – kiáltottam hangosabban.

– Ez kié? – kérdezte a lány mögülem. Észre kellett volna vennem a hangjában rejlő…másságot.

A hátsó részleg ajtaja résnyire nyitva volt. Hátrafordultam Szofi felé: – Amikor átmentem hozzád, bejött egy ürge. Biztos ő hozta. – Közelebb mentem hozzá. A lány merev arccal bámult az anyag első oldalára. – Miért, mi ez?

Szofi nem válaszolt, de hirtelen elsápadt, és megingott. A következő pillanatban kinyúlt felém, én pedig épp hogy el tudtam kapni a kezét. A másik kezében tartott lapok mint fehér pelyhek szóródtak szét köröttünk. Átkaroltam a dőlő testet, és levontam magam mellé a padlóra.

– Na, mi van? Mi a baj? – suttogtam neki riadtan. Felnézett az ölemből. Egyébként is nagy, de a sötét festékkel csak még inkább kiemelt szemében félelem és könny ült.

– Ez a könyv – nyögte, majd behunyta szemét. Feje mellett ott hevert a padlón a másolt anyag fedlapja. Szerző nélkül állt rajta a cím: Fekete könyv. Akaratlanul is végigsimítottam Szofi arcán. Hideg verejték tapadt ujjaimhoz.

– Hahó – ébresztgettem.

Hirtelen megéreztem, hogy valaki figyel.

Pali ott állt a belső helyiségbe vezető ajtóban. Kezében papírcsomót tartott. Nagyjából olyan vastagat, mint amit Szofi szórt szét az imént. A szemüvege nem volt rajta, de azonnal éreztem, hogy tökéletesen lát.

És az arca. Az az arc elkísér az utolsó órámig. A teljes kétségbeesés, a kiábrándultság és reményvesztettség ült rajta. Nem láttam még ehhez fogható dolgot, pedig egy ideig hullamosóként dolgoztam az Istvánffyban.

– Pali – mondtam vagy inkább kértem. – Mi van?

Nem szólt, csak tett egy tántorgó, bizonytalan lépést előre.

– Pali? – akaratlanul is felálltam, a még mindig mozdulatlan, lehunyt szemű Szofit a földre engedve. – Mit akarsz?

Most sem szól, csak még közelebb jött. Hátráltam előle egy lépést, hogy a lány közém és közéje kerüljön.

– Te – sziszegte végül. A szóra arca ráncokba és gyűrődésekbe futott – a gyűlölet térképét vázolva fel bőrén. Aztán hadarni kezdett: – Szerda este, párás, eső utáni éjjel, ez év május hatodikán. Elhívtad sörözni zárás után, egyig ittatok a Kék Paradicsomban, aztán felvitted magadhoz, lehúztad a ruháját, pedig részeg volt, de te csak fogtad, amíg ő…

– Állj! –– kiáltottam, mert az első pár szava után azonnal tudtam, miről beszél. Az emlékeimet sorolta, a gondolataimat, azokat a titkokat, melyeket Szofin kívül senki nem tudhatott, de talán még ő se, hisz tényleg nagyon résszeg volt. Csak reggel kérdezte zavartan, mi volt múlt éjjel. Elpirulva figyelte a konyhaasztal sarkát, míg én felraktam a kávét, és azt hazudtam…

– Velejéig rohadt vagy – fortyogta Pali előttem, majd a lányra mutatott. – És ő is az. Látom, látom bennetek, hogy milyenek vagytok…– A pólójába markolt. – Itt, belül látom, mi uralkodik bennetek, minden kicsinyes, förtelmes emberi mocskotokat látom most, hogy ez felnyitotta a szemem – felmutatta a kezében tartott papírcsomót.

Mellettünk a másológép kattanva megállt. A hangra, a megszokott ütemre összeszedtem magam.

– Ki volt az a férfi? Ki adta neked ezt az anyagot? – kérdeztem hirtelen. – És mi ez?

Pali elvigyorodott, majd az arcomba vágta a lapokat: – Ez az új Biblia – kiáltotta, azzal nekem ugrott. Lába azonban beakadt Szofi derekába, megperdült, és nekiesett a pult szélének.

– Francba – nyögte feltápászkodva. Ahogy homlokához nyúlt, vére kifutott ujjai közül, és pár csöpp a földre hullott.

– Gyere – nyúltam felé, de elsöpörte segítő karom. Felcsapta a pult fedelét, és kifelé indult.

– Hova mész? Hé! – kiáltottam, azon tűnődve, hol lehet az elsősegélycsomag.

Az ajtóban megállt, és visszanézett rám. Ott álltam a pénztárgép előtt, tehetetlenül, bénán.

– Holnap reggel eljön az anyagért – figyelmeztetett, vért pislogva szeméből. Azonnal tudtam, kire céloz, de válaszolni nem maradt időm. Pali feltépte az ajtót, és kinyomult rajta.

Elbűvölve néztem magas alakját, ahogy botladozva megindult előre, vak céltalansággal. Ahogy lelépett az úttestre, az autók dudálva, fékezve kikerülték, mire Pali kiabált valamit, hevesen gesztikulálva mutogatott nekik. Emiatt aztán – mikor rálépett a villamossínre – nem figyelt jobbra. És talán a dudaszó miatt nem hallotta a villamos sikítását sem. A sárga tömeg úgy kapta el, mi egy rohanó medve.

Mikor a rendőrök végeztek, és végre magamra hagytak a boltban, hátramentem Szofihoz a kis irodába. Egy széken ült, maga elé bámult, és meggyújtatlan cigit forgatott ujjai közt.

– Még mindig nem hiszem el – motyogta felnézve rám.

– Tényleg nem emlékszel semmire? – kérdeztem. A lány elkapta tekintetét, majd megrázta fejét.

– Megyek, összepakolok kint – mondtam neki.

– Csukd be az ajtót – kérte. – Kulccsal.

Úgy tettem. Mielőtt nekikezdtem, bezártam az utcai bejáratot is. Egy pillanatig kifelé bámultam a sárga, vörös és kék színekkel bevilágított utcarészre, melyet másfél éve ismertem az éjszakai műszakból. Alig mocorgott odakinn ember. A vért már eltakarították a sínről.

Még a rendőrök érkezése előtt összeszedtem az összes másolatot és a szétszórt lapokat is. Most oldalanként leengedtem az iratmegsemmisítő torkán. Egy órán át tartott. Ahogy az eredeti példány is bevégezte, kifújtam a ki tudja mióta bent tartott levegőt. Ám csalódottan vettem tudomásul, hogy egyáltalán nem érzem jobban magam. Legfeljebb amiatt lehettem elégedett, hogy sikerült megállnom, hogy akár egyetlen szót is elolvassak a szövegből.

A pénztárhoz léptem, és kinyitottam a kasszát. Már meg sem lepődtem azon, hogy a fémszázasok közt kukacok, apró férgek és tompa fényű csótányok motoztak. Tizenkét papírzsebkendőmbe került, míg összenyomtam mindegyiket.

Fél tizenkettő volt, mikorra mindezzel végeztem. Hallottam, hogy az irodban Szofi megállíthatatlanul vinnyog.

– Jól vagy? – szóltam be az ajtó deszkáján át.

– Nem. Nem vagyok jól – válaszolt. Olyan mélyen és durván szólt a hangja, hogy hátrahőköltem.

– Elkárhozok – tette még hozzá, majd sírni kezdett. Tehetetlenül végigsimítottam az ajtón, de nem mertem kinyitni.

Inkább leültem az ügyfeleknek fenntartott díványra, és végre rágyújtottam. Míg elszívtam pár cigit, igyekeztem végiggondolni, hol van a környéken templom. Aztán azon tűnődtem, reggelig honnan tudnék keresztet, kardot vagy egy hegyes tőrt szerezni. Éjfél tájt vastag, csillogó folyadékréteg türemkedett ki az iroda ajtaja alól. Nem kellett odamennem, hogy mint a filmekben szokták, megvizsgáljam, megszagoljam, mi az. Tudtam, hogy vér. Szofi vére.

Egy kicsit rágódtam ezen, majd eloltottam az üzlet összes lámpáját, beállítottam a mobilt hatos ébresztésre, végül elfeküdtem a díványon. Pihennem kellett valamennyit, mielőtt elkezdek készülődni. Félálomban eszembe jutott, másnap, holnap csütörtök lesz. A nap, mikor megölöm a Sátánt.

 vége

Az igazán jó ötletek véletlenszerűen jutnak eszembe. Általában séta közben vagy reggel vagy nagy fizikai erőkifejtés után. Ezek valójában csak novellacsírák, lehetőségek, alapszituációk. Napok, hetek, míg megtelnek tartalommal, köréjük épül egy világ, pár jellegzetes karakter, stílus, az elbeszélés technikája. Utóbbi persze főképp az írás közben finomodik. Időhiány miatt a formába öntés kétszer két hétvégi, lehetőleg reggeli órára korlátozódik. Szombat reggel megcsinálom a nagyját, vasárnap reggel tisztázom, finomítom. Megfigyeltem, hogy tizenkettő után, főképp pedig este igazán jó szöveg már nem jön létre. A korai órákban valahogy sokkal eredményesebben működik az írói elme, dinamikusabb, és könnyebben képes létrehozni valami frisset és érdekeset. Remélem, ezt bizonyítja az alábbi írás is.

Imaginárius

Az utolsó közös napjukon Mala és Peter reggel szerelmeskedtek. Úgy indult, mint egy átlagos keddi nap, eltekintve attól, hogy korábban ébredtek. Hideg tavasz volt, a kékes fény a redőny alatt egyenesen arcukba vágott az égből. Mala megfordult, aprót nyögött, mire kipattant Peter szeme is.

– Fázom – sóhajtott a lány, és a másikhoz bújt, oly szorosan, hogy annak belerezdült minden idegszála.

– Gyere, betakarlak – mondta Peter, és fejükre húzta a takarót, majd keze lejjebb vándorolt. Mala készségesen reagált mindenre, és oly elfogadó volt, mintha a nő ősképét formálná. Rövid, kíméletlen gyönyörhajhászás volt, mikorra ébresztőórájuk felcsippant, végeztek is odabenn, a sötétben. Peter kikotort, és elhallgattatta az éles hangot.

– Jó itt – mondta a lány a sötétben lihegve. – Olyan, mint egy barlangban.

– Igen – szólt Peter elváltozott hangon. Az izgalomtól rekedt és mély lett, mint egy idős Shakespeare színészé. – Kiskoromban gyakran elbújtam így, amikor nagyon rossz kedvem volt. A paplanom alá. Elképzeltem, hogy odakinn minden másképp van. – Elgondolkozott, majd amint megszólalt, hangja óvatos lett. – Gyakran elképzeltem egy másik világot odakinn. Azt hittem, ha nagyon erősen összpontosítok, képes vagyok megteremteni egy alternatív életet.

– Anyukád miatt? – kérdezte óvatosan Mala, és kinyúlt az éjjeliszekrényre. Kutató keze hideget engedett rájuk, majd papírzsebkendővel tért vissza. Megtörölte vele ölét, aztán összegyűrte gombóccá.

– Igen. Azt hiszem, a halála után, kiskamaszként, mindennél jobban vágytam a közelségére. Szinte éreztem, hogy ott van köröttem, főképp akkor, ha a takarót magamra borítottam – suttogta Peter. – Azt gondoltam, különös varázserőm van, egy speciális képességem, mellyel anyagivá tudom tenni a képzeletem teremtményét. Azt hittem, így örökre velem lehet, meg tudom őt menteni a felejtéstől és az enyészettől…

Elhallgatott, mélyet lélegzett.

– És aztán? – kérdezte gyöngéden a lány.

– Aztán idővel már nekem nem volt fontos ez az egész szertartás. Lassan kifakult, elveszett számomra ő maga is.  A napi dolgok kiszorították az életből. Furcsa, hogy most jut eszembe.

Felemelte ujját orrához, és megszagolta. – Mondtam már, hogy fahéjillatod van?

A lány hasba bökte. – Hülye. Ez a tusfürdőm. Vaníliás.

– Nem, mindig ezt érzem odalenn. Fahéjat, nagyon erősen. – Peter mélyet lélegzett körmei végéről. – A legtöbb csajnak hal- vagy hagymaszaga van. Ilyet, ami belőled árad, még soha nem éreztem senkin. Elmehetnél vele valami műsorba.

– Te teljesen bolond vagy! – vihogta Mala, és elpirult a sötétben. Aztán valami eszébe jutott, és kidugta fejét a takaró alól. – Mennyi az idő? – kiáltotta.

– Jaj, ne – sóhajtott Peter. – Maradj még...

De a lány már kipattant, és barnán, sudáran végigfutott a hálószobán a fürdő felé. – Ma mítinggel kezdünk. Be kell érnem nyolcra.

Peter később indult, ezért ráérősen kávét főzött, pirítóst vajazott, majd egy szelet kenyeret eszegetve várta, míg a kosztümös Mala újra előbukkan.

– Finom – ivott a lány a hófehér csészéből. Vékony rúzsnyom maradt a porcelánon. – Pirítóst nem kérek.

Peter megvonta vállát, majd csókolt lehelt Mala bal arcára: – Légy jó fahéjhercegnő – súgta fülébe. Az meglegyintette a férfi vállát, és már ott sem volt.

Leliftezett a harmadikról, majd átsietett a kongó lépcsőházon, le a bejárati lépcsőn, ki, az épület elé, beszállt a Twingoba, majd kikanyarodott az utcára. Három kilométerrel odébb, egy kereszteződésben sárgán villogtak a lámpák. Malának volt elsőbbsége, ezért nem nagyon figyelt oldalra, csak gyorsan balra lesett, meg talán jobbra, arrafelé parkolt egy teherautó. Mögötte, takarásban, nagy sebességgel közeledett valaki, aki ugyancsak nem volt elég figyelmes. Találkoztak, és a fém csikorogva hasadt és rongyolódott, üveg robbant, és a kárpit az üléssel együtt apró szivacscafatokat lövellt. A Mala kocsijában begyűrődő ajtó maga előtt tolta az anyósülést, a műszerfal egy részét, és valamennyit a kormányműből. A lány feje oldalt csapódott, betörte az ablakot, aztán visszalendült, és ekkor elroppantak csigolyái. Azonnal megbénult, és elvesztette eszméletét. Később sem tért magához, mikor kivágták őt a roncsból. Nem volt rajta nagy, vérző seb rajta, ám halottsápadt arca, szapora légzése nem sok jót ígért a mentőorvos számára.

– Belső vérzés – hozta meg az ítéletet. – Azonnal műteni kell.

Mala a mentőautóban tért magához, tíz másodpercre. Felnézett a felette térdelő őszülő hajú férfira, és elmosolyodott. – Fahéjillat – suttogta, mielőtt meghalt.

Az, hogy Peter nem ment el a temetésre, sőt, korábban a testet is a lány összetört, remegő kezű anyjának kellett azonosítania, az, hogy nem jelent meg a toron, és nem vette fel a telefont, nem nyitott ajtót, és a redőnyt lehúzva csak ivott és aludt napokig a sötét nappaliban – ez nem volt furcsa annak, aki ismerte szerelmüket.

Ám egy külső szemlélő az őrület jegyeit olvasta volna ki a fiatalember reakcióiból. A gyász harmadik napján összegyűjtötte a lány minden holmiját, és elégette odakinn a parkban. Negyedik nap kiment a hamuért, bevitte a lakásba, és kiszórta a kádba. Rövid bambulás után beleült, és meghempergődzött, míg egészen szürke nem lett. Később, észbe kapva lezuhanyzott.

Maradtak videók és fényképek. Az ötödik, hatodik napig, mikorra elfogyott otthon az alkohol, ezeket nézte. Elment a boltba, de a biztonság őr nem engedte be  A kirakat tükröződő felületén megnézte magát, és megértette, miért. Hazaindult.

A lépcsőn ülve apja várta.

– Jézusom – mondta felállva. – Mi történt veled?

– Meghaltam – mondta Peter, és próbálta kikerülni a férfit.

Az kinyúl oldalt, és megfogta vállát. – Ő halt meg. El kell fogadnod, fiam.

A temetés után is eljött már hozzá, de hiába nyomta a kapucsengőt, Peter nem engedte be. – Miért nem veszed fel a telefont? – kérdezte még, de fia kivonta magát a szorításból.

– El kellene fogadnom? – nézett vissza rá a küszöbről. – Ebben te nagy vagy, ugye? – azzal becsukta az ajtót.

Odabenn nekidőlt az üvegnek, és közömbösen kimondta: – Nem fogom.

Tudta, mit kell tennie. A lakás sötét volt és várakozó. Egyedül a hálószobában volt ugyanaz a derengő redőnyfény, amit még Malával láttak az utolsó reggelen. Levetkőzött meztelenre, és bebújt a hideg paplan alá. Azóta a reggel óta nem feküdt a közös ágyban. Sokáig nézte a plafont, majd mélyet sóhajtva magára húzta a takarót. Öntudatlanul tapogatódzó keze egy összegyűrt papírzsebkendőt talált. Hogy teljes legyen a csend, visszatartotta a lélegzetét, úgy várt. Azonban hiába fülelt, az elképzelt alak léptei, a kosztüm surrogása, vagy a kioldott cipő koppanása nem hangzott fel odakintről. Kristálytisztán látta behunyt szeme képernyőjén Malát, ahogy megáll a küszöbön, és a takaró alatt gömbölyödő testét nézi. Biztos volt benne, hogy pár pillanat, és belép, odaül ágya szélére, és benyúl e sötét üregbe…ám ekkor nem bírta tovább, kiengedte a levegőt, és a kimerültség, a meleg és a sötét együttes ereje lebírta őt. Álmában a lány halkan sírt szorításában.

– Bocsáss meg – suttogta Mala. – Átvertelek.

Peter nem akarta tudni, de a lány kíméletlenül folytatta: – Nem szedtem a gyógyszert, már két hónapja. Annyira akartam tőled egy gyereket…

A férfi megértően bólintott, mire összekoccant fejük. Ezen nevettek, aztán a könnyek maradékát Peter eldörzsölte azon a nagyon törékeny arcon. Ölelkezésük vége fényes eszméletrobbanásba torkollt – a napfény tűzött Peterre. A takarón kívül volt, egy héttel Mala halála után.

Felült az ágyban, és megborzongott a hideg levegőben.

Tudta, hogy vége, és innentől, ettől a tudástól fog majd megkezdődni az elfogadhatatlan múlt.

Azonban volt ott még valami.

Mielőtt felemelte kezét, már érezte. Csak a szeméből akarta kitörölni az alvás megszáradt váladékát – de ujjai megálltak orránál.

– Fahéjillat – suttogta maga elé. A bizonyosság erősebb volt mindennél. Tompán az ébresztőórán villogó dátumra nézett, és csak lassan tudta kiszámolni a kilenc hónapnyi távban feszülő jövőt.

Addig fel kellett készülnie egy jövevényre.

vége

Berakni egy pár átlagos embert extrém szituációba, aztán megnézni, mi történik velük. Ki, hogyan, miképp és miért reagál úgy, ahogy. Ha már karamboloztál mondjuk nagy forgalomban, vagy láttál az utcán összeesni valakit, akkor átérzed, mire gondolok. Valahogy így szeretném működtetni ezeket az írásokat. Mögöttük van az a tény, hogy a krízist filmben, szövegben és képben szeretjük átélni - ám a való életben roppant kellemetlen és kínos számunkra.

Az alábbi novella talán ciklussá érik, vagy még regényt is lehetne fabrikálni belőle. Van egy 2008-as spanyol film (Tres Dias), nagyon erős, az adta az alapötletet. Nekem itt, a medencében az a kérdés az érdekes, hogy ha tudnánk, hogy csupán 38 napnyi élet maradt a Földön, mit csinálnánk mi, magyarok. Tekintve, hogy egy átlagos napot is a népesség nagyobb része világvégi őrjöngéssel él meg, semmi jóra nem számítanék. A hősöm figurája, tisztessége, jóindulata és komolysága épp ezért egy kissé illuzórikus.... 

Az utolsó napok angyalai

A Kálvinon itta a sört, mikor felfigyelt a lányra.

Önkéntestársával, Pállal, odalent, a hajdani metróépítkezés gödrében ültek, valami árnyékban. Egy jóember csapra vert hordókból osztogatta a sört, poharat nem adott, azt hozni kellett. A tömeg leáramlott a hatalmas kráter mélyére, majd vissza a felszínre. Ő és Pál ingyen kaptak italt, másoknak egy viccet kellett mondaniuk érte. A csapos figyelmesen meghallgatta, majd közömbös arccal biccentett, és már töltött is.

Pál oldalán apró elemes rádió lógott. Egy izgatott hang darálta a houstoni kilövés eseményeit. Rajtuk kívül senki nem figyelt a szövegre, ebből is kitűnt, ők az önkéntesek. A többiek csak a sört várták, és néha-néha feltekintettek a nap irányába.

A lány is ezt csinálta, a kráter szélén állt, és egy színes üvegdarabot tartott szem elé, azon át bámult a fénybe. Olyan régóta művelte ezt, hogy a férfi már azt hitte, megvakult, avagy napszúrást kapott. Felállt hát, és közben megbökte Pált. Felmutatott a lányra. Pál odanézett majd megvonta vállát.

– Biztos valami szektás – morogta még, és kiköpött. Egész éjjel vízvezetékeket szereltek, ezért mindketten sárosak és nedvesek voltak. Pál arcán lassan legördült egy izzadságcsepp, és rápottyant a kezeslábasára varrt nagy, fehér V-re. Azt jelentette, voluntary, önkéntes. Az ilyen ellátmányokat az ENSZ-től kapta az állam, amíg létezett ENSZ vagy állam.

– Megnézem – mondta ő, és elindult kifelé, szemben a tömeggel.

Háta mögött felujjongott a rádióbeli férfi. Az űrhajó, fedélzetén a Mona Lisával és még egy csomó festménnyel, kisebb szobrokkal, azzal a rengeteg adathordozóval és lefagyasztott sejtmintával, a géntérképekkel és a Bibliával és a kódexekkel, a csodálatos fotókkal a hajdani, Föld nevű bolygóról és az emberi civilizációról, elindult az űrbe.

Péntek volt, egy átlagos nap, a Meteor becsapódása előtti harmincnyolcadik.

Ahogy elhaladt a sor mellet, kivált belőle egy asszony. Poros haja úgy állt, mint a szénakazal, ruhája alapján fosztogatónak tűnt. Egy lapot nyomott a férfi kezébe: – A lányom. A kislányom. Három napja eltűnt, itt a környéken. Kérem, találja meg nekem. Nem akarok nélküle meghalni.

Ő lenézett a gyűrött fénymásolatra. Tízéves, szőke lányka mosolygott fel rá. Tekintete olyan volt, mint az anyjáé, csak az övéből még hiányzott az őrület és a reménytelenség.

– Meglátom, mit tehetek – hazudta az önkéntes, majd zsebre gyűrte a papírt, és továbbment. Az utolsó métereket már négykézláb tette meg, és mikor kiért a déli verőfényes napsütésbe, lihegve összegörnyedt. Hetek óta dolgozott megállás nélkül társaival, hogy fenntartsák az elfogadható színvonalú életkörülményeket a városban. A szerelés, a tűzoltás, a takarítás, a szeméthordás és a hullaégetés minden erejét kivette. Lihegett pár másodpercet, majd felállt, és a lányhoz sétált.

– Ne zavard a fényemet – szólt rá az nyugodt, felnőttes hangon, el nem véve tekintetét a piros lencséről.

– Megvakulsz – figyelmeztette őt a férfi. – És az senkinek nem lenne jó.

A lány végre rápillantott. Húsz év körüli lehetett, vékony alkatú, sápadt bőrű, hosszú, barna hajú. Egyáltalán nem volt csinos, legfeljebb érdekes. Figyelmesen végigmérte a férfit, majd újra a napra nézett.

– Nem a napot nézem, hanem ami mögötte van – mondta aztán sóhajtva. – Menj a dolgodra, önkéntes – tette még hozzá kedvetlenül.

– Mi lenne mögötte? – kérdezte a férfi, majd miután nem kapott választ, így folytatta: – Te vagy a dolgom.

A lány meglepetten nézett fel rá: – Valóban? Segíteni akarsz nekem?

A másik esetlenül bólintott, aztán megtörölte homlokát. Elnézett az Astoria irányába, végig, a kiégett autókon, a betört kirakatokon és az utcán heverő temetetlen holtakon, kik az előző éjjeli összecsapások áldozatai lehettek. Avagy szimplán csak öngyilkosok.

– Amíg tudok, segítek – motyogta aztán, végigsimítva a fehér V-betűt mellkasán. – Hisz felesküdtem.

– Nagyon szép dolog – vigyorgott rá a lány, majd hirtelen eszébe juthatott valami, mert elkomolyodott, és megragadta a férfi kezét. – De akkor most gyere velem.

Elkezdte őt húzni a folyó felé, és az önkéntes kábán követte.

– Hova? – kérdezte aztán pár lépés után.

– Hozzám – mondta a lány, miközben úgy ment előre a sűrűsödő tömegben, mint egy jégtörő hajó. – A napfény és a bolygóegyüttállás pont kedvező néhány óráig. Most kell megcsinálni.

– Mit?

– A menekülést.

Egy árnyas kapualjba húzta őt a lány, majd felfelé keringtek a macskaszagú lépcsőházban.

– Anyámék leutaztak a Balatonra. Azt hiszem, ott várják meg. Mondták, menjek, de szerintem ott nagy a tömeg. Mint a tengernél – magyarázta a lány lihegve. – Ezután találkoztam ezzel az indiaival. Ő adta a lencséket. – Kiértek a gangra. Odalenn, a kis udvaron egy magányos akác kókadozott. Körötte szeméthegyek, mindaz, amit a lakók ledobáltak a négy emeltről. Bűzlött a ház.

– Egy ideig működött vele a dolog, hozzám költözött – magyarázta a lány. – Elmesélte ezt a dolgot a lencsékkel, a fénnyel és a Comporellonnal. Aztán elutazott.

Sokáig babrált a kulccsal, míg kinyitotta a lakásajtót. Édes dögszag áradt ki bentről. A lány a küszöbön megfordult, és még egyszer végigmérte vendégét: – Figyu – mondta aztán óvatosan –, ez a dolog nem a szexről szól. Anyámék olyanok, hogy most már fűvel-fával. Ahogy a legtöbb ember is. De én nem ezt akarom… – Az önkéntes figyelmesen nézte az arcát, és bólintott: – Én is csak segíteni akarok – mondta rekedten. – De most inkább adj innom.

– Nincs víz a csapban – jegyezte meg könnyedén a lány, és eltűnt az egyik szobában.

– Már van – mosolyodott el a férfi. – Éjjel megcsináltuk a főnyomót a Ferenciek terénél.

Ösztönösen rátalált a konyhára. Töltött magának egy pohár zavaros folyadékot, majd rövid gondolkodás után felhajtotta. Szeme sarkából ekkor vette észre a holttestet.

– Tényleg minden tiszteletem a tiétek. Úgy értem, tudva a dolog végkimenetelét, kinek lenne kedve bíbelődni ilyesmivel, mint egy vízvezeték? – kérdezte valahonnan távolról a lány.

A hulla egy indiai férfi volt. A konyhai nagy étkezőasztal előtt álló fonott kanapén feküdt. Tagjai szépen el voltak rendezve, arcán béke és valami érthetetlen harmónia sápadozott. Boldog, merev mosollyal nézett felfelé, a plafonra.

– Ez megóv attól, hogy hülyeséget csináljak, avagy megőrüljek. A munka az, ami emberré tesz minket, egészen az utolsó pillanatig – magyarázta kiabálva a férfi, majd óvatosan a halotthoz lépett. Gyakorlott ujjai végigfutottak a merev testen, de nem talált sebet.

– Szerintem csak el akarjátok terelni a figyelmeteket…– a lány csilingelő hangok kíséretében lépett a konyhába.

– Ő Singh. Az indiai. Ahogy említettem: elutazott – mondta könnyedén. A kezében egy apró állványzatot tartott, melynek drótjairól különféle színes lencsék lógtak. – Ő mutatta meg ezt nekem – megpöckölte az üvegcséket, mire azok csörömpölve összeverődtek. Aztán az állványt leállította az asztal szélére, úgy, hogy az ablakon betűző fény ráessen.

– Mi történt? – nyögte a férfi, ismét a halottra nézve. Most vette észre, hogy a testből valami barnás csöpög a padlóra. – És mit keres ő itt? Fertőzésveszélyes…

A lány a sarokban álló fémpalackokra mutatott: – Nem én voltam. Gázzal csinálta – magyarázta türelmesen, majd egy kopott jegyzetfüzetet vett elő az egyik fiókból, és lapozgatni kezdte – Napokig tartott, míg kerítettem egy másik, teli palackot.

Megtalálta, amit akart, egy kusza ábrát, vonalakkal, apró pöttyökkel és egzotikus írásjelekkel.

A férfi kíváncsian közelebb lépett: – Mi ez?

A lány állítgatott valamit az állványon, miközben időről időre hol az ábrára lesett, hol egy apró beosztást figyelt, mely az egyik fémrúdon volt látható.

– Ez a menekülés – mondta aztán csöndesen. Pár másodpercnyi ügyködés után kiegyenesedett, majd a férfi nézett: – Ebben kellene nekem segítened.

– Nem értem – mondta nyugtalanul az önkéntes.

– Megmutatom, hogy működik, és ha végzetem, utánam jöhetsz – bólintott a lány. Körbefordult, majd egy széket az asztal sarkához húzott. – A szerkezet Singh családjának az öröksége. Ősi tudás van benne, ismeretlen eredetű, amelyet évezredek, talán még Atlantisz óta rejtegettek a világ elől – magyarázta lelkesen. Arca kipirult, hirtelen nagyon vonzónak és fiatalnak tűnt. – Ez egy kommunikációs és transzportációs csatorna a Comporellon bolygón élőkkel. A Napon túl van.

Kis hatásszünetet tartott, mire a férfi visszatette a poharat a pultra. – Oké. Én megyek – mondta és indult. A lány azonban megragadta kezét: – Kérlek, ne – könyörgött – Csak hallgass meg. Adj egy esélyt a menekülésre.

A férfi elvonta magát a fogásból, de aztán visszadőlt a pultnak, karjait ölbe fonta: – Hogyan?

– A fény a szállítóeszköz – folyatta a lány, felfelé nézve, mint aki a leckére próbál emlékezni. – Csak be kell állítani a megfelelő pozíciót, és a gondolatokat illetve egy annál is légneműbb dolgot, magát a tudatot is képes elvinni a Comporellonra. Egyébként Singh nem így hívta a bolygót, de megmutatta egy atlaszban, és valóban létezik, az egyik legközelebbi naprendszerben van. A tudósok szerint lehet rajta élet. Megnéztem a neten, amíg volt net – a lány felsóhajtott, majd elhúzta a száját: – De itt jön a nehezebb része. A lelked el tudod menekíteni, ám csak akkor, ha megszabadulsz a tehertől, ami a földhöz láncol: a testedtől. Jól beállítva a kiáramló lélek egyenesen a lencsék fókuszába kerül – mutatta is vékony ujjaival a zöld és a sárga üvegeket – majd erről visszatükröződik, és elindul a másik bolygó felé – bökött a vörös lencsére. Ott pedig remélhetőleg befogják, és talán sikerül beletölteniük egy élő anyagba…– bizonytalanul elhallgatott, majd még hozzátette. – Singh szerint az efféle utazás bevett eljárás volt régen. Bár a pontos részleteket ő sem ismerte…mert ugye vissza, a Comporellonról, még nem jött senki…Sing sem.

Lenézett a halottra, a férfi követte tekintetét.

– Hogy jövök én a képbe? – kérdezte aztán rekedten. Töltött még egy pohár vizet, a lány felé kínálta, de az csak a fejét rázta, aztán így szólt: – Katolikus vagyok

Hallgattak pár pillanatig: – Hiszel ebben az indiai marhaságban, de katolikus vagy? – nyögte a férfi döbbenten, majd elnevette magát. Úgy tett, mint aki menni készül.

– Csak annyit kérek, te nyisd meg a gázpalack csapját – állt elé a lány. Esdeklően nézet fel rá, majd szemében megcsillant valami, és hirtelen, egy mozdulattal lehúzta pólóját. Apró, kissé lógó mellei ártatlanul fehérlettek fel az önkéntes előtt: – Halandó vagyok kifizetni téged – bizonygatta elpirulva.

Az önkéntes felsóhajtott, majd felvette a pólót a földről, és átnyújtotta neki: – Nem szükséges. A te életed – mondta aztán. A lány bólintott: – Köszönöm – azzal felöltözött, és leült az asztal elé állított székre. Előrehajolt, ellenőrizte az állványt, valamit pöckölt rajta. A lencsék apró fényfoltjai egyenesen arcára hullottak. A nap fénye most bevilágította nemcsak őt, hanem az egész helyiséget. Ebben a káprázatos sárga korongban ott sötétlett egy alig borsószemnyi végzet, a Meteor.

– Csak nyisd meg, és menj el nyugodtan – sóhajtott a lány. Oldalt lesett a férfira, haja arcába hullt: – És köszönöm.

– Nincs mit – vont vállat az önkéntes. – Ez a munkám. Egy kicsit maradok...ha meggondolnád magad.

Az ülő erre már nem válaszolt, csak lehunyta szemét, és mélyeket lélegzett.

A férfi megemelte a gázpalackot, hogy ellenőrizze, tele van-e. A csap kissé ragadt, de aztán engedett, és halk sziszegés, majd erős szag töltötte be a szobát.

– Áram már két hete nincs – mondta remegő hangon, de nyugalmat mímelve a lány. – Nem kell aggódnod, hogy más is elpusztul.

– Igen, azzal nem tudunk megbirkózni – válaszolt a férfi. Elmosogatta a poharát, és a pultra tette. – Az hálózat teljesen szétesett.

– Menj, mert bajod lesz – sürgette őt elhaló hangon a másik. A palack kiömlőnyílás egyesen a tarkójára volt irányozva. Az önkéntes visszatartotta a levegőt, és kíváncsian leste, ahogy a lány szemei rebbenve le-lecsukódnak, karja elenged, majd lehullik a szék karfájáról. Haldoklott.

Amikor már nem bírta, a férfi gyors lélegzetet vett, majd megindult kifelé, ám ekkor valami csillant az asztalon. Odafordult, és a látványtól megdermedt.

Apró villanások kéltek a lencsék alkotta tér belsejében, mintha a szivárvány színei cikáztak volna egyik üvegfelülettől a másikig. A lány szája elnyílt, és fogai résein át halványkék füst szivárgott ebbe a térbe. Úgy tűnt, hogy a lencsékhez érve előbb zöldre, aztán sárgára majd vörösre vált. Pár másodperces tükröződés és ide-oda villanás után fénycsíkká egyesedett, és a vörös lencsén megpattanva elszáguldott egyenesen a Nap felé.

Az önkéntes döbbenten hátrált, kezével meglökve a pulton álló poharat. Az ezer szilánk csörrenő hangjára riadt fel, mély lélegzetet vett, és elsápadt.

A szoba már tele volt gázzal.

Akaratlanul is lehajolt, hogy összeszedje a szilánkokat, közben köhögni kezdett. A padlószinten csak még sűrűbb lett a koncentráció, meg is szédült, és féltérdre esett. Furcsa erőtlenség, lassúság lett úrrá rajta. Úgy tűnt, mintha hirtelen megöregedett volna, avagy nagy mélyégben, hatalmas víz nyomása alatt dolgozna. Küszköde felnyúlt, az asztal széléig, és belekapaszkodva próbált felállni, de ismét térdre zuhant. Szeme előtt fél méterre ott sárgállott, zöldellt és vöröslött a lány lelke.

A férfi egészen belefeledkezett a színekbe, majd rájött, hogy haldoklik. Görcsösen összerándult, tapogatódzva kereste az asztal peremét, aztán újra felhúzva magát. Feje a halott lány arcával került egy szintbe. Mielőtt imbolyogva kiegyenesedhetett volna, a nap arrébb mozdult az égen, mire a vörös lencséről halovány fény szűrődött a szemébe.

– A kislány – hallotta a hangot. Öreg volt és nyugodt. Hatalmas távolságról szűrődött el hozzá, és úgy érezte, hátul a gerince és az agya találkozásában rezonál. – Egy csatornába esett. A Molnár utcában, a nagy markoló mellett. Ott keresd. Mentsd meg a lányt. Aztán gyere utánam…– Ekkor egy villanás után a vörös lencséből fénycsík egyesedett ki, és elszáguldott, egyenesen a Nap felé. A hang elhalt az önkéntes fejében.

A férfi bámult maga elé pár másodpercig, majd nyögve, köhögve körülnézett. Kinyúlt, vakon tapogatott maga körül. Három oldalról ablakok vették körül, de számára elérhetetlenül messzinek tűntek.

Ám ekkor kereső ujjai útjába akadt valami az asztalon. Felragadta, és gondolkodás nélkül belevágta a legközelebbi ablak üvegébe. Hirtelen langyos légáram kélt, azonnal befonta arcát, mélyet szippantott belőle. Erőt véve magán az ablakperemhez tántorgott, és kidugva fejét a törésen, zihálva lélegzett. Odalenn, az udvar betonján ott feküdt az állványzat, mellette apró, sárga, zöld és vörös szilánkok.

Az önkéntes sokáig nézte, egészen addig, míg a háta mögött kitisztult a szoba levegője annyira, hogy visszamehetett elzárni a palackot.

Két széket összehúzva a lány merev testét az indiai mellé fektette, aztán otthagyta őket.

Lefelé menet azért sem nézett az állványra és a széttört lencsékre. Helyette zsebéből elővette a térképet, és elkezdte rajta keresgélni a Molnár utcát.

vége 

Hát, igen. Vannak évek, helyzetek, pillanatok, amikor rém keserű az egész. Valószínűleg előbb-utóbb minden elromlik, úgy értem, a kapcsolatokban, ám van, aki ezt nem veszi tudomásul. Ez a történet egy olyan lányról szól, aki észrevette. Katarikus feismerése egy katartikus tettre ragadtatja - de pont ezért fikció mindez, nem? Itt persze megint elég kevés az igazi horror. A fő kérdés, hogy a lány megteszi-e. Egy határvonalon játszik az ötlettel, azzel, mely mindenki fejben megfordul legalább egyszer az életben. Néhányan fel is írják arra a bizonyos tükörre.

A legjobb mondat

Szóval, neked mi, kérdezi a fiú az ágyon fekve. A lány a tükör előtt áll és az arcát vizsgálgatja. Bármi lehettem volna, gondolja, akár még modell is, bármi, de tényleg, és most ez van. Mi a tiéd, az enyémet már hallottad, most mondd el te, mi lenne az, kiabál a fiú, közben valószínűleg a tévét kapcsolgatja, nem megyünk le a bárba, kérdezi hirtelen teljesen más hangon, azt hiszem ma lesz az élőzene, folytatja. Nincs kedvem, fáj a hátam, válaszol a lány, és felhúzza szemöldökét, arca meglepett és barna. A mosdóba belecsúszott a kistáskája, most beletúr és kiveszi a rúzst. Mit kérdeztél, kérdezi, miközben kihajtja. Mi a legjobb mondatod, kiabál be a fiú, de már kevésbé lelkesen, sőt, a lány azt gondolta, hogy a fiút már egyáltalán nem érdekli a dolog. Valami megragadhatta a figyelmét a tévében, hangja elhalkul. Mi az a mondat, folytatja mégis már alig hallhatóan, ami a legjobb szerinted, ami a legjobban képvisel téged. A tiéd mi volt, kérdez vissza a lány, és kihúzza a száját, még egyszer ugyanezt, kiáltja lelkesen a fiú, és várja a hatást, de a lány nem nevet. Nem is tudom, mikor nevettem rajta utoljára, gondolja. Nem tudom, mondja, nem jut eszembe semmi, mondja, mire a fiú felnevet, ez jó mondat, nem úgy értettem, válaszol a lány türelmetlenül, noha tudja, hogy a fiú tudja, ez is jó mondat, kontrázza a fiú, a lány erre elhallgat, mire fiú minden vidámság nélkül kiabál, ez a legjobb mondatod, a hallgatás. Neked igen, gondolja a lány. Remélem holnap nem lesznek már itt az öregek, utálom nézni, ahogy csámcsognak, folytatja kisvártatva a fiú, és felhúzza magát az ágyon a falig, azt hiszem, holnap van a váltás, úgyhogy megszabadulunk tőlük, kérdés persze, kiket kapunk helyettük, minden nyaraló tahó, kivéve a jelen lévőket. Elvesztem, gondolja a lány, eltűntem, végem van. Senki vagyok, gondolja, nem csináltam semmit, és már nem is fogok. Ilyen helyeken fogom tölteni miden nyaramat, később majd gyerekekkel, ilyen fazonokkal, gondolja, és kivesz egy papírzsebkendőt a kis táskából, letörli a felesleges rúzst. Bezártak ebbe a rohadt életbe, mint egy szereplőt egy ócska filmbe vagy regénybe, akinek nagyon kell a pénz, és ha törik, ha szakad, végig kell csinálnia, gondolja és behunyja a szemét, mire eltűnik a világ, édes istenem, mondja, édes istenem, édes istenem. Visszarakja a rúzst, ujjai belegabalyodnak a kisollóba. Ez a barom mindig ilyen hülye ruhákat hord, hallja kintről a fiú hangját, nem értem, miért nem rúgták még ki, vagy miért nem cserélik le az öltöztetőjét, morogja, hogy lehet ilyen ruhákban műsort vezetni. A tévé le van halkítva, az ágy a fürdőszobával párhuzamosan van elhelyezve, a szoba egyik oldalán kis erkély, ahol törülközők száradnak az éjszakában, a fürdőszobába benézve, a nyitott ajtón át csak a vécét lehet látni, a lány, amint kilép a fürdőszobából, azonnal meglátja a fiú rövidnadrágos alakját a fehér lepedőn, amin még nem is szeretkeztek normálisan, pedig már öt napja itt vannak, szinte fekete a teste, az ollót marokra fogja, nagyon kicsi, de talán elég lesz, a  fiú belemélyed a tévénézésbe, a képek ott villognak előttük, egy tapsoló tömeg, katonák, motorbiciklisek, egy reklám, kapcsolgatja a fiú, a lány lassan az ágyhoz lép, és a fiú csak a mozdulatra pillant föl, amikor a lány ráborul és döf, a nyaka alatt, a kulcscsontnál találja el, egyik kezével felemeli magát, és testsúlyát beleadva újból lesújt, ezúttal pont a torok közepén, a fiú hörög, egyik kezével a sebeit fogdossa hitetlenkedve, másik kezével a lány arcát markolássza, ujjai szemét igyekeznek megtalálni, végül az olló hegye az ő szemébe döf, ordítana, de torkát elönti a vér, talán a hangszálai is megsérültek, a következő szúrás a gyomorszáját éri, a lány szétnyitja benn az ollót, majd úgy húzza ki, kitágítva a sebet, nem lát semmit a fröcskölő vértől, végül a bordák közé illeszti  a hegyet, és egészen benyomja az ollót két bordaív közé, ujja hegyével, hogy csak a vége fénylik, aztán azt is elborítja a vér. Kinyitja szemét és a szemetesbe dobja a zsebkendőt. A fürdőszobában nem változott semmi, arca ugyanolyan barna maradt, bikinije sárga, bőre is barna, a fal mögötte halványkék, vér sehol. Nem vagy éhes, kiáltja ki, nem, válaszol a fiú, nincs kedved sétálni egyet, kérdezi a lány és keze ismét a táskába mélyed, ujjai az üvegcsével babrálnak, gyerekek, nagy ház, autó, úszómedence, ruhák, ez a maximum, és még ez is bizonytalan, de mégis mit akartam, mégis mire várok, nem elég, gondolja, majd hagyja a táskát, és kilép a szobába. Leül az ágyra, félig rádől, arca a fiú felé fordul, az egy pillanatra ránéz, aztán vissza a tévére, nincs kedved valamit csinálni, kérdi a lány, és végigsimít a fiú hasán, mire az ismét ránéz, de nem mozdul, hát, nem tudom, mondja, azt mondtad megvan, mondja, mire a lány felhúzza vállát, kit érdekel, egy kicsit zavar, válaszol a fiú, régebben nem zavart, mondja a lány, mire a fiú felemeli kezét, ne kezd ezt, kéri unottan és türelmetlenül, azt hiszem, pont emiatt jöttünk, hogy az ilyeneket kiszűrjük, a milyeneket, ezeket a vádaskodásokat, hogy ki rontotta el, hogy ki miatt mennek így a dolgok, hogy ki a hibás, otthon is mindig ezzel jössz, sorolja a fiú,  távirányítóval az ágyat ütögetve, nekem ebből elegem van, a dolgok ilyenek, egyszer az ember mindenben benne van, később meg nem, és kész, a lány bólint, feláll és kilép a teraszra. Borzalmas meleg van még mindig, mondja. Lent, a parton néhányan kiabálnak, a vízbe ugrálnak, látni nem látja őket, de a hangjuk nyugtalanná teszi, éjszaka, gondolja, éjszaka a legnehezebb, mikor egyedül maradok, a tévé előtt, mikor korán lefekszik, mert fáradt, és nem tudok mit kezdeni az idővel, előttem tornyosulnak az órák, éjfél-egy óra körül leszek csak álmos, gondolja, nem tudom miért, de képtelen vagyok elaludni az utóbbi években, mi ez az egész, gondolja, lehet hogy beteg vagyok, nem is ő a hibás. Mi az én bajom, teszi fel magának a kérdést, rádőlve a korlátra. Odalenn,a  sikátorban két lány beszélget, ismeri őket, pincérnők az étteremből, de most már civilben vannak, vége a műsaknak, cigarettáznak, és a fák felé mutogatnak, valahol, az épület mögött tűzijáték kezd el ropogni, nem látni semmit, csak a halvány visszfényeit, a tető fölött. Igen, nem akar lehűlni a levegő, már teljesen beleizzadtam az ágyba, mondja a fiú elgondolkodva. Lemaradok mindenről, de vajon baj ez, kérdezi magában a lány. Lehet, hogy mégis ki kellene mozdulnunk, szólal meg a fiú a háta mögött, ha itt maradunk, elalszom, a meleg meg ez a sok kaja teljesen kitikkaszt, mondja, és a lány felé fordul fektében, mi bajod, kérdezi szigorúan, a lány azonban nem válaszol, vékony nyálfonalat enged el ajkai közt, ami fényesen megindul lefelé, és az egyik pincérnő táskájára fonódik, aki mindebből nem vesz észre semmit, mi a baj velem, kérdezi a lány halkan, és megszüntethetem-e ezt a bajt, kérdezi suttogva, odalenn a nyála elmegy a táskával. Szóval, unszolja a fiú, fél szemmel a tévére pislogva, elmegyünk, mit szólsz, noszogatja fölösleges türelmetlenséggel, mit szólsz hozzá. A lány megfordul, és órák óta először néznek farkasszemet, hogy mit szólok hozzá, nos azt gondolom, hogy ez az egész egy nagy szemét, szar, rohadt, mocskos, bunkó, kurva, kibaszott, elbaszott, szétkúrt, elrontott, szétcincált, összefércelt dolog, ami itt velem történik, és hogy nekem ebből már nagyon elegem van, hogy itt semmi nem jó, semmi nem sikerül, semmi nem megy úgy, ahogy én azt akarom, nekem nem ezt mondták, nem erről volt szó, nem így szólt a megállapodás, a francba az egésszel, nincs más hátra, így vagy úgy, de hagyjuk abba a piszkolódást, nekem erre semmi szükségem, nekem itt semmi keresnivalóm, nem fogom magam összemaszatolni tovább ilyen kis rohadt semmi dolgokkal, ezzel az egésszel, gondolja - és azt mondja, én inkább már itthon maradnék, mert nagyon fáradt vagyok, mondja, és ismét leül az ágyra, a fiú visszafekszik és a tévét nézi. Nagyon álmos vagyok, mondja a lány és ledől a fiú mellé, az átfogja karjával a vállát, de nem néz rá, akkor aludj, mondja neki, szeretnék valami szépet álmodni, mondja a lány, azt nehéz lesz, mondja a fiú, nem igazán tudjuk befolyásolni az álmainkat, kár, mondja a lány, én sokáig azt hittem, hogy amire erősen gondolunk elalvás előtt, arról fogunk álmodni, azt hiszem, ebben van valami, de nem tudom pontosan, válaszolja a fiú kevés töprengés után, aztán csatornát vált, tudod, mondja, nem is tudom, mi a mi bajunk, hisz olyan jól elvagyunk, napfény, víz, fagyi, minden megvan, mondja csöndesen, mire a lány bólint, félálomban, feje elcsuklik, rá a fiú vállára, szempillái becsukódnak, és a sötétben ismét egyedül van, farkasszemet néz szemhéjaival, a fiú végigsimít a bőrén, ezt még érzi, azt is hallja, hogy a függöny megzörren a huzattól, azt is, hogy a csap csöpög a fürdőszobában, aztán nem sokkal később érzi az ágy ringatózását, amint egy test felemelkedik rajta, a tévé fénye egy pillanatra takarásban kerül, de ezt már alig érzékeli szemhéja mögött, összekucorodik, hogy gyomra fájását csökkentse, egész picire összehúzza magát, a fiú vizel, aztán lehúzza, erőszakos, durva szörcsögés, még jobban elbújik előle, már csak egy tűfoknyi, és ekkor meghallja a rohanó lépteket, valaki felragadja, magához rántja, hány darabot vettél be, kérdezi a fiú kiáltva, mire ő kinyitja szemét, erőlködés nélkül, minden álmosság nélkül, csodálkozón, miről beszélsz, néz a fiú sápadt arcába, a kezére, melyben ott az üres üvegecske, megtaláltam, a szemetesben találtam, hadarja a fiú, hány darabot, kérdezi, szemei cikáznak, a lányról a telefonra, majd a távkapcsolóra, nem értem, mondja a lány, majd elmosolyodik és felnevet, te tényleg aggódsz értem, mondja neki, mire a fiú megrázza, ne szórakozz velem, most min röhögsz, kérdi és az üveget a lány ölébe ejti, a hülye altadód nem játékszer, és nekem erre semmi szükségem, mondd már meg, hogy mi a szart csinálsz, kérdi tőle, folyamatosan rázva, a lány a kezére teszi a kezét, egyet, mondja, mire a fiú abbahagyja, már csak egy volt benne, a másik üveget otthon hagytam, mire a fiú elengedi. A lány visszadől és egyből visszahelyezkedik a magzati pózba, onnan nézi a fiút, aki feláll, fejéhez kap majd kifújja az orrát, ne szórakozz velem, morogja, mire a lány suttogva válaszol, te tényleg aggódsz, kérdezi, a fiú megáll, biztos, biztos, hogy egy volt benne, kérdi, mire a lány, és ha átverlek, akkor mi van, a fiú áll és nézi, és gondolkodik, nem tudom, nem értem, mondja végül, és kikapcsolja a tévét, a sötétben leveszi ruháját, kifújja ismét az orrát, odalenn jönnek a kései fürdőzők, vicceket mesélnek, valaki büfög mire mindannyian nevetni kezdnek, a lány egyre álmosabb, amikor a fiú lefekszik mellé, hirtelen mégis éber lesz, kivár, három perc telik el, számol, száznyolcvannál feláll, óvatosan kimászik az ágyból, tudja, a fiú már biztosan az ő haláláról álmodik, a fürdőszobába megy, ismét előveszi a rúzst, a félhomályban ismét kihúzza szája ívét, kissé vastagra sikerül, de ezt nem láthatja, aztán a derengő tükörre, melyben sötét folt már csak arca, felírja a rúzzsal a legjobb mondatot.