A Cthulhu-mitológia magyar leágazása új csáppal erősödött: egy remek, jól megírt és nagyon is nemzeti történettel. Könyvkritika következik.

Patonai Anikó Ágnes: Branstetter

A Cinegore nyári cikke alapján szereztem be a Patonai Anikó Ágnes művét, ami nem volt könnyű feladat: kereskedelmi úton nem érhető el, viszont egy ingyenes linket végül sikerült kikotorni az interneten, ahol tölthető az e-pub verzió. Ez egy kedves gesztus, bár szívesen fizettem is volna pár ezer forintot a történetért, ami képes egy régi műfajt, a tudományos szórakoztatást is újraéleszteni. Az események sodrából ugyanis folyamatosan kiwikiztem a Bolyaik, és a kortárs, kevésbé ismert, másodvonalbeli karakterek életrajzát, hogy ellenőrizzem, valójában mi történt velük.
A szerző láthatóan ismeri a korszakot, ha jól gondolom, az Országos Széchenyi Könyvtár munkatársa, és érdeklődési vagy kutatási területe a reformkor. Nem véletlen hát, hogy e különös évtizedek történései adják az alapot elbeszéléséhez, melyet aztán egy nagyon is jól ismert, emberentúli tényező alakít és formál csápos nyúlványaival.
A jól olvasható, szépen megírt, nagyjából egyenes vonalú, 163 oldalas regény azonnal beránt az intenzitásával és a valóban érdekes karaktereivel: a különc matematikus Bolyai, egy túlérzékeny pesti drámaíró, a vívódó Rózsa Sándor és persze Petőfi és az ő rejtélyes halála mozgatja előre a sztorit, de mellettük, mögöttük végig ott van a Nagy Öregek egykori szolgája, egy szökevény, lázadó shoggoth. Utána kellett néznem, mert már rég foglalkoztam Lovecrafttal, hogy a mitológiájában ez a lény egyfajta építőmester, mindenes, amorf, nyúlványokból és szemekből álló protoplazma.
Nagyjából így jelenik meg a történetben is először, egy bányabejáratnál kerül Bolyaihoz, és sajnos ez az egymásra találás kevésbé kidolgozott. Én erősebbnek ítéltem volna, ha a matematikus geometriai kutatásai révén jön be a sztoriba (és világunkba), egy rejtett és elfeledett, nem eukledészi síkról származik át hozzánk – ez Bolyai kapcsán adta volna magát. Számos olyan rész van később is, ahol a narratív megoldásnál lehet, találnánk jobbat, de persze az írónő választásai is működnek. Jól érzékelhetően az az általános regényszervezői elképzelése, hogy a reformkor és a szabadságharc furcsa és megmagyarázhatatlan karaktereit és eseményeit akarta felfűzni egy szálra, azt sejtetve, hogy mindezek mögött egy, az embert őrületbe taszító entitás ügyködött. Ez sok helyen működik, de van, ahol nem érteni a kapcsolódást (ilyen rész például Rózsa Sándorék tombolása az erdélyi faluban, ami a valóságban is megtörtént esemény).
A szerkezet keretes, melyben az özvegy Szendrey Júliának meséli el egy ismeretlen nő a férje halálát, melynek szemtanúja volt. A titokzatos idegen karaktere érdekes, de kevésbé van felépítve a háttere. A „női honvéd” léte már önmagában is hihetetlen – noha bizonyra volt rá példa –, szerepeltetésének fő oka talán az, hogy az írónőt mint kutatót érdeklik a korszakban betölthető női szerepek skálája.
A regény szerkezetét egymásra pakolódó és kapcsolódó narrációk rakják össze, néha e lány, néhol Bolyai, máskor a shoggoth mondja el az eseményeket.
Ezek közül erős részek az idegen lény szenvtelen pusztítását, groteszk gondolkodását leíró jelenetek, de az egyértelmű csúcspont a segesvári csata ábrázolása, melynek hátterében zajlik egy másik, kozmikus ütközet is a shoggothok és a Nagy Öregek közt. A szabadságharc utáni irodalom törekvései idéződnek meg ebben a párhuzamban: Vörösmartyval az élen az alkotók azt sugallták, hogy a magyarság egy valóság- és emberfeletti közdelem hősévé vált 1848-49-ben, a szabadságért vívott univerzális, metaforikus háború részeként.
Ezen túl még a történet elején kibontott Bolyai-jellemrajzot emelném ki a mű erényeként, mivel a figura nagyon érdekes, több időt is elöltöttem volna a társaságában, de a shoggoth otthagyja őt, cserébe a vándorlása indítja be, irányítja aztán a történetet.
Amiből kissé kilógnak a kevésbé megalapozott részek, vagyis a mese sokszor vázlatossá válik, odavetett megjegyzésekből kellene mögé építeni magunknak valamiféle magyarázatot. Ilyen például a már említett honvéd lány háttere, története, motivációja, vagy katonatársának, István lelkésznek a meséje a csillagok mögött rejtőző fenyegetésről, ami sejteti, hogy a pap a Cthulhu-mítosz ismerője, de nem tudjuk meg, hogy miképp jutott ismereteihez, vagy ilyen a betyárok támadását követő vad, esztatikus kántálás, ami ugyancsak lovecrafti elem, de nem értjük, hogy miért csinálják, hisz esetükben semmiféle kötődésük nincs a Nagy Öregekhez. Vannak jelenetek – így Petői éjjeli udvarlása, Bolyai párbaja –, amiken érződik, hogy ugyancsak valamiféle ismeretterjesztő szándékkal szövődtek a műbe, mivel nem igazán építik a történetet, Petőfi esetében legfeljebb árnyalják a karaktert, noha még így is a költő figurája marad a legvázlatosabb a regényben.
Ha túllépünk ezeken, még érdemes szemet hunyni a helyesírás apróbb hibái (főképp vesszők elhagyása) felett is, melyek legalább egy esetben (156 oldal fogja/foglya) az értelmezést is nehezítik.
A jó szerkesztő a (szó)ismétléseket is kigyomlálta volna, tipikusan olyan esetek ezek, amikor az író beleszeret saját kifejezésébe, így például legalább háromszor olvashatunk a „harci szekerek által felszaggatott” utakról, de máshol a „motyó” vagy egyéb szavak jelennek meg szomszédos mondatokban. Van, ahol e jelenség érthető, ahol az ismétlés többlettartamot nyer, egyfajtai balladai/eposzi eszközként (például a honvédekre tűző kegyetlen, éles napfény) sulykolva a környezeti, hangulati elemet.
A stílus egyébként szép, néhol meglepő és emlékezetes („ropogva nő a fű” az elesett honvédek vérétől). A korabeli nyelvhasználatot nem követik le a dialógusok – ez szerintem kihagyott ziccer –, a karakterek nagyon is mai, modern magyart beszélnek, ennek hozadéka a könnyű olvashatóság. Furcsa, hogy néhol az elbeszélő rész vált át régies magyarra („setét”, „verdesék”).
Ezek a technikai, kisebb esetlenségek alapvetően nem rontják el az olvasmányélményt, ezért ez az egyedi, különös történet mindenképp ajánlott a műfaj rajongóinak, főképp hogy ingyen elérhető, és mert – fent kifejtett érdemein túl – kiválóan megvalósítja a szórakoztatva ismeretterjesztés eszméjét, mivel jó pár reformkori és 1848-49-es érdekességet megismerhetünk általa a horror zsánerébe burkolva. Petőfivel szólva tehát: „Szabadság, Cthulhu! / E kettő kell nekem”.
Link az e-pub verzióhoz:
https://theblackaether.com/wp-content/uploads/2024/05/Patonai_Aniko_Agnes_-_Branstetter.epub

Harsányi Gábor színész több szerzői könyvet jelentetett meg a nyolcvanas évektől magánkiadásban, ezek közül a horrorhoz legközelebb álló, 1987-es, a slasher, sorozatgyilkos zsánert használó „Lassú halál folyosójá”-t olvastam újra. Az összkép nagyon kaotikus és lehangoló, akaratlanul is a „suszter maradj a kaptafánál” jótanács jut eszünkbe, ha végeztünk a szöveggel – ugyanakkor tanulságos is: minden kezdő, műkedvelő írónak intő példa lehet. Nézzük, mik a problémák.

Harsányi Gábor: Lassú halál folyosója, 1987

A történet egy brutális gyilkosság leírásával indul, a homályos körvonalú elkövető egy véletlenszerűen kiválasztott meleg férfit mészárol le a lakásán, miután kijut egy rejtélyes intézményből. A sejtetés, csúsztatás és titkolódzás sajnos csak rövid ideig működik a könyvben, ez az első harminc oldal a legjobb az egészben, mikor még nem igazán tudjuk, hol vagyunk, ki a gyilkos. A helyszín, az ország sokban hasonlít Magyarországhoz, de aztán kiderül, hogy egy rejtélyes „apparátus” által igazgatott szigetről van szó, amit később – a cselekménnyel együtt mind jobban felpörgő társadalmi forrongás miatt – Kaotikának hívnak.
Maga a sztori nézőpontváltásokból áll össze, előbb a gyilkos, aztán egy meleg pár, a főváros rendőrfőkapitánya és ennek pszichológus barátja, majd egy fiatal teniszedző és szerelme lesznek a narráció fókuszában.
Mindezek mellett van egy másik szereplő is, az AIDS.
Magyarországon 1986-ban már regisztráltak AIDS-beteget, a közbeszédben a könyv megjelenésének évében egészen elterjedt a járvány ténye és a kórtól való félelem. A mű tulajdonképp egy járványregény, a rettegés feldolgozása, kifeszített és esetlen allegória arról, hogy milyen végletesen viselkedik a társadalom krízishelyzetben, és milyen az, amikor a fertőzéstől való félelem miatt a polgárok egy csoportot kezdenek el hibáztatni.
Ez leginkább a kezdőjelenet utáni szemléltető blokkban kerül színre, a meleg pár tragikus történetében, akik a megbélyegző nagyvárosból vidékre menekülnek, de a gyilkosunk valamiért ragaszkodik elpusztításukhoz – nincs megindokolva, miért pont őket pécézte ki – és utánuk megy. Ezt megelőzően a vidéki közösség egy szerencsétlen haláleset miatt majdnem meglincseli a párost, itt nagyjából hitelesen van ábrázolva a tudatlan, korlátolt és pusztító emberi látásmód, bár a falu lakói kissé sematikus karakterek.
Már ekkor feltűnő a homoszexuálisok egzotikus, különleges és rejtőzködő lényként való ábrázolása, ami talán a Kádár-rendszer sajátosságaiból fakad, hisz a korszakban egyáltalán nem volt elfogadott, kibeszélt és köznapi az életnek ezen vetülete. A regény alapján Harsányinak meglepően naiv elképzelései voltak a korabeli meleg közösségről. A páros egyik tagja női ruhában éli életét, és úgy tűnik, a szerző ragaszkodik ahhoz, hogy ez az identitáskifejező szokás minden meleg pár egyik tagjára érvényes. A sorozatgyilkos után nyomozó rendőrfőkapitány és pszichológus társa is abroszba, kifestve, kirúzsozva – a melegek egyfajta paródiájaként – indul neki a városnak, hogy csalétekként lefüleljék a gyilkost. Az események emiatt pörögnek fel, mert távollétükben a hatalmat a melegekre vadászó fiatal férfiak, a Deadlyk veszik át, és kettejüket – vélt vagy valós sorstársaikkal együtt – egy földalatti gettóba zárják. Hosszadalmas menekülés során hőseink előbb kijutnak innen, majd az ellenszert ismerő professzorért visszatérnek. A végső összecsapásban a Világ Nemzeti Szövetségének kormánya (?) szabadítja fel a militáns csoport uralma alól Kaotikát, majd ezt követően, egy temetői jelenetben bekövetkezik a gyilkos leleplezése is. Nem akarok spoilerezni – bár nem hiszem, hogy bárkit is komolyan fenyegetne ennek veszélye –, ezért nem fedem fel őt, megteszi ezt maga szerző, nagyjából a regény felénél.
Az AIDS okozta fenyegetés ebben az alternatív valóságban a társadalom és a személyes élettörténetek párhuzamos összeomlását okozza – az elkövető is a betegeség közvetett hatására indul bosszúhadjáratra a melegek ellen, melynek közösségi síkon bekövetkező végpontja a holokausztot idézi (nem véletlen, hogy a földalatti gettó vezetőjét Tempelének hívják, ami Mengelére utal, de a gyengébb asszociációs készséggel rendelkezők kapnak még egy mankót, mert ez az alak is abszurd műtéteket hajt végre a foglyokon). Ez a szociális katasztrófa és halálos empátiadeficit ötletszinten még működne is (bár gyerekkori emlékeim szerint azért ekkora tömeghisztériát a járvány nem okozott, a Vasfüggöny mögötti országokban még tompítva is volt hatása a hírekben), de sajnos a szöveg nem tudja értékre váltani.
Egyrészt a homoszexuálisok – a regényben: Veszélyeztettek vagy Endangeredek – ábrázolása enyhén szólva problematikus. Nagyon sok dehonesztáló, mai szemmel kellemetlen megjegyzés van, ami nem igazán tűnik idézőjeles megállapításnak. A „megkapta a homokos betegséget” és az „azt mondják a ni**erek terjesztik” még az enyhébb ezek közül, a női ruhákba öltözött rendőrfőkapitány és társa „vicces” jelenetekben válik gúnyolódás és megvetés tárgyává, mikor végigmennek az utcán (a pszichológus a szerepet úgy játssza, hogy „megpróbált élveteg, beteges kifejezést mímelni”), de még a meleg pár egyik tagja is „rendellenes”-ként utal önmagára, a teniszedzőt pedig az egyik női szereplő – egy félreértés miatt – folyamatosan meg akarja téríteni, ki akarja gyógyítani a másságból…
Ha ezen túllendülünk, és elfogadjuk a csapongó, inkoherens történetvezetést, a slendrián jelzőket, a gyors, felületes, akciókra, cselekvésre szorítkozó leírásokat és az erőltetett, erotikus betéteket (mindezek minden kezdő, eleget nem olvasó és írást nem gyakorló, nem kellően önkritikus szerző sajátjai), még mindig van egy probléma, ami egy halom papírrá silányítja a 292 oldalt: a gyatra humor.
Nyilvánvaló, hogy máson nevettek az emberek a nyolcvanas években, de már akkor is volt a humornak egy fejlettebb, kifinomultabb verziója. Sajnos Harsányi a Szeszélyes évszakokból hozza be a regényvilágba az agyzsibbasztó, bárgyú helyzetkomikumot és nyelvi viccelődést, amelyek idétlen szavakban (Slutty, Platty), következtetésekben, abszurd félelmekben (az ejtőernyős ugrástól, a kézfogással terjedő betegségtől), sztereotip jelenetekben (az anyós folyamatosan dorgálja az alkoholt fogyasztani kívánó vőt, az egyik szereplőt csökönyösen „a 140-150 kilós nő”-nek nevezi a narrátor, a rendőrnők „magukat kínáló pillantással lesték” a főkapitányt) és viccesnek szánt nevekben (Tinapica, Kruzsnievszkij Kretén Krizsán) manifesztálódik. Ráadásul egyes „humoros” motívumok eposzi módon egy-egy alak állandó jelzőjévé válnak, és vissza-visszatérnek, tíz, tizenöt alkalommal: például az egyik rab minduntalan megpördül tengelye körül, egy másik pedig időről időre a „Kacagj Bajazó” nevű sort énekli, amitől mások rosszul lesznek, epés megjegyzéseket tesznek, az őrök öngyilkosságba menekülnek, de ennek dacára ez a viselkedés aztán a regény végéig elő-előjön. Olyan, mint a fárasztó osztálytárs általános iskolában, aki ugyanazt a poént mondogatta egész hetedikben
Mindezeken nekünk nevetni kellene.
Máskor a karakterek hirtelen tudományos nyelven adnak elő egy monológot, ezek a szónoklatok persze tudománytalanok, de így is borzalmasan kirínak a szövegből, ám egy ilyennek köszönhetjük talán az első magyar járványkonteót is: „..kitalált dolog ez…hát nem furcsa, most mondják meg….elhullanak, akikre nincs szükség, akik fölöslegesek.”
Nem is változott olyan sokat a világ az elmúlt évtizedekben.
Ez a narratív egyenletlenség, a brutális és viccesnek szánt, de roppant kínos jelenetek, leírások zagyva váltogatása végképp megöli az olvasási élményt, és a stílusérzék teljes hiányára vall. Fogalmam sincs, mi lehet Harsányi szándéka ezzel a könyvvel. Az utószóban bevallja: „nem bírom a fantáziámat kordában tartani” – talán ez, a képzelet túlműködése a kudarc oka.
Hab a tortán egy jó szerkesztő látható hiánya (újabb jó tanács kezdő írónak: ezen nem érdemes spórolni). Nagyon sok helyesírási hiba van ugyanis a szövegben, furcsa az angol szavak (Deadlyk, Bloodyk, okay, Endangered, linch law, two brather (sic) villa) belekeverése a dialógusokba, és ismétlések, értelmetlen kifejezések („villámgépfegyver”) vagy rosszul megírt mondatok keserítik meg az amúgy is nehéz olvasást („óriási magas sziklagerinc”, „Megkérdezte doktor Pepper, amikor meghallotta a mondatot: – Miért?”).
Összességben senkinek nem ajánlom a művet, az utóbbi évek legrosszabb olvasmányélménye volt, de ha valaki élvezi az esztétikai érzet roncsolása okozta fájdalmat, 400-500 forintért beszerezhet a fennmaradt példányokból egyet. Van amelyik dedikált – az talán ér valamit, hisz egy jó színész aláírását vesszük meg.

Lichter Péter: 52 hátborzongató film (Scolar 2021)

Lichter Péter sorozatban írja kitűnő filmtörténeti/-esztétikai könyveit, jómagam előbb a Spielberg életművet taglaló munkájába akadtam bele, és mivel nagyon élveztem, megvettem az 52 hátborzongató filmet is, hisz a cím alapján nagyon is illik a könyvespolcomra.

A taglalt művek kb. 85%-át láttam, főképp az 1980 előtti alkotások hiányoztak, no meg a kísérletibb munkák. A szerző ugyanis erősen kötődik ehhez a műfajhoz (kiváltképp a  found footage irányzathoz, lásd „Fagyott május” kísérleti horrorfilmje, mely elérhető a Youtube-on). Ennek okán több olyan alkotás is bekerült a bevallottan szubjektív válogatásba, amelyek nem feltétlenül a fősodor részei (például Soderbergh Covid alatt forgatott mozija vagy egy 1971-es film egy boncolásról) de ezek csak színesítik az összképet, és szélesítik az átlagnéző filmtörténeti és -esztétikai perspektíváját.

A cím és az előszó egyébként is egyértelműsíti, hogy nem csak horrorfilmekről lesz szó – a Maraton életre-halálra vagy az Elefánt például egyértelműen nem a zsáner része – ennek oka, hogy a fő szervezőelv a feszültség/nyomasztó hatás koordinátarendszerében elért minél magasabb pozíció. E tekintetben egy nagyon is szervesen felépülő filmtörténetet kapunk – mivel a műveket időrendi sorrendben tárgyalja a könyv, szinte a filmtörténet kezdetétől (Az Usher-ház bukása, 1928) a Fehér éjszakákig (2019).

A rövid, kellően tömör, 4-5 oldalas írások olyanok egy geeknek, mint gourmet-nak egy tapasbár ínycsiklandozó kis fogásai:  ha végzünk eggyel, máris jöhet a következő. A szövegek ugyanis nagyon olvasmányosak és informatívak, sokszor történeti kontextusba helyezik a művet, fókuszálnak a rendező pályafutására, későbbi műveire is. Pontos észrevételeket tartalmaznak egy-egy alkotó stílusjegyeiről, a mű formanyelvéről, hatásmechanizmusáról – mindezt közérthetően, de pergő, vagány stílusban tálalva, némi önreflexivitással, ami ugyancsak jót tesz a könyvnek. Az különféle érdekességekből, adalékokból és plusz inormációkból megtudhatjuk például, hogy Friedkin, az Ördögűző rendezője milyen rémesen viselkedett a forgatáson, hogy Coppolának mennyire fontosak a terek, hogy a Ragyogás forgatásáról Kubrick lánya készített egy werkfilmet (Youtube-on elérhető), vagy hogy mi a közös jellemzője a 2010-es évektől induló „poszthorror”-nak nevezett moziknak (Valami követ, Boszorkány, Tűnj el, Fehér éjszakák).

Nagyon erős a szöveg abban, hogy az alkotáson belüli motívumokat, szimbólumokat és összefüggéseket képes felfedni pár tűéles megjegyzéssel, máskor a vágás, a hang, a kamerakezelés kapcsán tesz megfigyeléseket – érezni, hogy egy filmet is készítő íróval van dolgunk.  

Minden bizonnyal lesz olyan elemzés, ami felcsigázza majd a kellően érzékeny olvasó figyelmét, és megnézést generál. A vadász éjszakája című 1955-ös thriller ismertetése nálam például így működött, más esetben (Gyilkos túra) a rég látott mozi újranézéséhez kaptam kedvet, mivel a könyv újfajta – megfigyelési – szempontokat adott.

Összeségében nem csak geekeknek, videotéka tagságit ereklyeként őrzőknek, hanem olyanoknak is  ajánlom Lichter Péter művét, akik a tágan értelmezett horror (thriller, krimi, bűnfilm) műfajában jól érzik magukat, de azoknak is, akik óvatosan közelítenek a horrorfilmek lazán kezelt zsáneréhez, ám kíváncsiak rá.   

Alámerülés a kilencvenes évek ponyvairodalmának világába, ahol a trash gyönyörét kerestem, az esetlenség kaján élvezetét, a kínosság okozta felemás hangulatot – de valami egész mást leltem. Korábbi olvasmány"élmények" a "kritika" címke alatt.

Lichter Péter: Doktor Horror (2024)

- kritika -

Lichter Péter filmrendező, -esztéta 2024-es (kis)regénye egy filmes szemmel és hivatkozásrendszerrel megírt akció-horror. A zsáner nyolcvanas évekbeli kultfilmjei iránti rajongás kiérződik minden sorából, és ez a fajta lelkesültség jótékonyan fedi a történet elbeszélésének problémásabb elemeit.

A sztori egy egyenes vonalú, pár nap alatt játszódó cselekményszálra van felhúzva, melynek kiindulópontja a főhős egyetemi tanárkollégájának halála, míg vezérfonala e tragédia mögötti gyilkos motiváció, és az ahhoz kapcsolódó különös kísérlet felgöngyölítése. A regény kilencven százaléka tehát egy akciódús nyomozás, hősünk – az egyes szám első személyben megszólaló narrátor – társakat és ellenfeleket kap, rejtélyeket old meg, nehéz helyzetekbe kerül. A történet a nyomozás keretei közt halad a végső, nagy finálé felé, mely a horrorfilmek gore jeleneteit idézi a helyszínként szolgáló kisváros mozitermében, majd utcáin kibontakozó szörnyinvázió tombolásával. Kissé szájbarágós metautalás – és némiképp hihetetlen kép –, hogy a főhős és társa egyfaja voyeur nézőivé válnak a hajnali mészárlásnak, üdítővel, sóspálcikával bámulják az eseményeket a főtéri áruház kanapéján ülve.

A horror, mint filmes műfaj egyébként a regény központi eleme, a fő bonyodalmat, az egyetemen zajló különös kísérlet ötletét az erőszakos képek személyiségre és dns-re (!) gyakorolt hatása szolgáltatja. Emellett a narrátorunk filmes szemináriumot tart a kisváros egyetemén, ezért folyamatosan utalások vannak a klasszikus horrormozikra, sőt, az író behozza a kísérlet kapcsán azok szimbolikus tereit és szörnyeit is a szövegvilágba. Többszörös refenciakapcsolat van tehát a regénybéli történések és a műfaj filmtörténeti leképzése közt, és horrorrajongóként az ilyet mindig öröm olvasni.

Az elbeszélés a gyors, pergő cselekményábrázolása és az akciójelenetek leírása miatt ugyancsak filmes, képszerű hatást kelt. Az utolsó pillanatban eldördülő lövés, a fej mellett a padlóba csapódó balta – mind-mind visszaköszönnek a slasher megoldásaiból. Ezek az aprólékos harci és gore leírások nagyon plasztikusak, bár a testi jelenségek hangsúlyozása (hirtelen megizzadó test, gerinc mentén bizsegés, kiszáradt száj szerepeltetése) egy könnyedebb útja a félelem ábrázolásának.

Stilisztikailag egy biztos kézzel megírt, könnyen olvasható, gördülékeny prózát kapunk a pénzünkért, nincsenek benne időbeli ugrások, egyedi mondatrend vagy stíluselem. Leginkább még a hasonlatok folyamatos – kissé túlzó – használata szembetűnő. Ezek egy része filmes utalás, míg többségük néhol kissé erőltetett poénkodásnak tűnik („éberebb voltam, mint egy koffeinbeöntésen túlesett taxisofőr”), ami engem Leslie L, Lawrencre emlékeztetett; néhol pedig az értelmetlenség határát súrolja („Olyan volt, mint amikor nagy tál paradicsomos spagettibe tunkoljuk a bagettet” – ki eszik bagettet spagettivel?). Nekem ez a fajta humor kizökkentő, főképp egy komolyabb horrorban, de itt azért általában lazára és könnyedre van véve a hangnem. Ezzel az alapállással aztán sok helyen szembemegy egy kesergő szólam, mely a magyar értelmiségről, az egyetemi oktatói lét nyomorúságáról és úgy általában a közép-kelet európai élet sivárságáról elmélkedik. Némiképp általánosítóak ezek az észrevételek (’…Judit depressziós volt, ahogy feltehetően az összes kollégám is.”), és furcsa, ahogy a történet több pontján vissza-visszatérnek.

A mű igazi problémáját azonban nem a fentiek okozzák, hanem a cselekedetek mögötti logikus motivációk hiánya. Azt még elnézhetjük, hogy a főhős nagyon gyorsan elköteleződik a számára jobbára indifferens kimenetelű nyomozás mellett, és a rendőrséget megkerülve saját kézbe veszi az ügy felgöngyölítését, mely során egyre vadabb kalandokban lesz része, ám a történet főgonosza  – aki egy James Bond-filmekre emlékeztető nagyjelenetben vázolja ördögi tervét –  még kevésbé logikusan cselekeszik. A mesterterv maga ugyanis érthetetlenül kidolgozatlan, ezt a narrátor maga is kényszeredetten elismeri (86. és 87. oldal). Tényleg nem értjük, mi volt a szándék a történet katarzisában elszabaduló és -fajuló nagy kísérlettel – pontosabban értjük az írói motivációt: egy nagy, egész városra kiterjedő vérengzés leírásának lehetősége. Csakhogy így a gombhoz lett varrva a kabát, vagyis a következetes történetvezetés feláldozódott a látványosság oltárán. A mellékszerepelők néha érthetetlen viselkedése, a hirtelen formálódó szövetségek, kapcsolatok, a pisztollyal rohangáló oknyomozó újságíró hihetetlen karaktere ugyancsak sokszor kizökkentik a figyelmes olvasót, ahogy az is, hogy ebben a képzeletbeli világban minden ugyanolyan, mint a miénkben, kivéve, hogy az egyetemeket nem az alapítványok, hanem oroszok és kínaiak vették át. Ennek is csak egy dramaturgiai oka van: a szörnyű kísérleteket a kínai tulajdonos nemhogy nem ellenzi, hanem pártolja.

Szomorú olvasni ezeket a könnyítő megoldásokat, mert úgy érezni, hogy kellő figyelemmel és összpontosítással a regény sokkal erősebb tartóvázat kapott volna.

Ugyanilyen kettős érzéseket kelt a könyv fizikai megjelenése. Vizuálisan gyönyörű a kötet az egyedi topigráfiájával (különleges gondolatjelezés, két hasábba való tördelés, zöld betűszín). Ki kell emelni a színpompás képeket,  a történethez haloványan kötődő absztrakt festményeket, kollázsokat. Ugyanakkor egy olvasószerkesztés őrjítően ráfért volna a könyvre. Rengeteg a vesszőhiba, néhol idegesítő helyesírási problémák vannak ( „teleaggadták”, „szaggadta szét”), és a magyar helyesírás szabályai ellenében következetesen mondavégi írásjeleket találunk az idézett mondatok végén a párbeszédekben ( Utóbbi kettőre példa: „Ahogy akarod. – mondta Juhász és felemelte a pisztolyt”). 

Kettős érzésem van a regény kapcsán, és most jöhetne a bevált fordulat, hogy látom benne egy jó könyv esélyét, de ehelyett inkább úgy fogalmaznék, hogy egy magasabb szinten is szórakoztató könyv rejlik benne, de az is lehet, az már egy másik mű lenne.