Ez a történet egy kifordított coming of age sztori, némi mögöttes állítással. Azt hisszük ugyanis, hogy az idő valamiféle érték, az egymásra halmozódó évek nemesítenek és többletet adnak a dolgoknak (így a személyiségnek is). Hát, ez nem egészen van így, elég csak megnézni, hogy néznek ki ma a piramisok. Az idő nem épít. Az a gondolat, hogy a gyerekkor valamiféle kezdeti állapot, amit az ifjúkor átalakít, mint lárvát a pillangó, és aztán az ember az érett felnőttkorban teljesedik ki, ez így nagyon is anyagközpontú – biológiai – megközelítés. A szent könyvek, és még a görögök is mind ellenkező irányú visszafejlődésként tekintenek a dolgok menetére: az aranykorból haladunk az ezüstkoron át a bronzkorig. Talán a keresztény üdvtan fordít ezen először radikálisan, ahol az élet- és világvégi történések teszik fel a koronát minden létezésre. E szószátyár bevezetéssel csak a nézőpontok sokféleségét szerettem volna jelezni, és élni azzal a szerény feltevéssel, hogy talán az eszmélődésünktől a kamaszkorunkig tart a legjobb része az életünknek.

A másik szobában

Akkoriban, a nyolcvanas évek közepén nem csináltak az ilyesmiből nagy ügyet. Emlékezett rá, hogy az apja áll a markológép által kivájt gödör szélén, hosszan néz lefelé, és mondja, kissé kérlelőn, hogy ne menjen oda. Persze hogy odament. Tizenkét éves volt, ilyen korban mindent látni kell.
Odalenn, az agyagos földben sárga csontok hajoltak szép, könyörgő pózba. Egy gyerek csontváza volt, ezt látni lehetett azonnal. A markolós férfi megjegyezte, hogy talán arany is lesz valahol, mire az apja legyintett, ugyan már, mondta, errefelé szegény népek éltek, ez, mutatott a gödörbe, legfeljebb kétszáz éves lehet. Valami tót paraszt kölyke, aki meghalt a kolerában.
Az apja mindig is érdeklődött a történelem iránt. Határozott, erős akaratú férfi volt. Végül ő szedte össze a csontokat egy liszteszsákba, és temette el őket a telken kívül, az erdő szélén. Itt lesz a pincénk, magyarázta, míg a gödör alján ügyködöt, nem szeretném, ha egy sír lenne a krumpli alatt. A markolós egyetértően bólogatott, és cigarettáját szívta. A fiú meg visszament a téglarakáshoz, ahol elég szép kis bástyát épített az egyik sarkon. Az egri ostromot játszotta újra, fakardját előző nap szögezte össze lécekből. Természetesen ebben a verzióban is a magyarok győzedelmeskedtek, igaz, sok jó vitéz halálát elő kellett adni, akik nyílvesszőtől átütve szédültek a mélybe.
Pár nap alatt el is felejtette a csontokat, de a következő évben, mikor nyár elején elkészült a ház, már egész bizonyosan nem emlékezett a dologra. Csak akkor jött elő, amikor az apja néha, bizalmas körben, például ha vendégek jöttek hozzájuk, és már ittak pár pohárkával, felidézte az esetet, ami némi megrökönyödést, csodálkozást vagy elborzadást keltett a hallgatóságban.
A fiú tizennégy éves lett, mikor is ismét fontos emlékké vált a földben sárgálló, meghatóan összekucorodó maradványok látványa. Talán a nemi érésével volt összefüggésben, mely tétován, bizonytalanul indult be, a testi jelenségek előtt az agya elkezdett furcsán működni a hormonok hatására, és később, már felnőtt fejjel úgy vélte, hogy az események is ennek, a felnőtté válás brutális kémiai kényszerének a sokkja miatt következtek be.
Persze volt egy másik magyarázat is, az, hogy a földben fekvő fiú is tizennégy éves volt, mikor meghalt.
Az egész dolog nagyon egyszerűen kezdődött. Először csak egy sötét csomó képében.
A fiú szobája az emeleten volt, nyikorgó, vastag falépcsők vezettek fel ide. Mosdó és egy nagy, tető alatti tárolóhelység kapott még itt helyt, utóbbit egy másik szobának szánták szülei, ha esetleg testvére születne, de erre más egyre kisebb volt az esély, így ide, ebbe a majdnem-testvér szobába a kötözés utáni lomok, már megunt és száműzött tárgyak és némi építési maradék került, csempék összerendezett kockatömbjei, az a szúrós szigetelőanyag, aminek az érintése még napokig fáj a bőrben, lécdarabok. Ajtaja nem volt, valamiért ez lemaradt, az apja még nem rendelte meg a gyárból, a fiú ezért minden alkalommal, amikor felment a lépcsőn, akaratlanul is bepillantott a helyiségbe. És a nyár végén, az iskola előtti utolsó hetekben meglátta a feketeséget.
Olyan volt, mintha a szeme rakoncátlankodna, mint amikor megdörzsöli, és utána foltok ugrálnak a látóterében. De ez nem tűnt el. Ott volt minden alkalommal, a csempék és a dobozok közt, lüktetett, növekedett, a széle fodrozódott és elhalványult, a közepe tömör volt. Mikor a fiú közelebb ment hozzá, belépett a szobába, eltűnt.
Először persze el akarta mondani a szüleinek, inkább az anyjának, akivel bizalmasabb viszonyban volt, de aztán letett erről, mert az anyja bátyja jutott eszébe, aki akkor már egy évtizede elmegyógyintézetben volt. A fiút néha elvitték hozzá látogatóba. Csendes, szelíd beteg volt, sárga pizsamában ült az ágyán, és csak mosolygott, nem nézett rájuk, a cipőjüket bámulta, bólogatott mindenre, amit mondtak neki, nagy néha szólt valamit bizonytalanul. A fiúnak ő jutott eszébe, és arra gondolt, hogy talán az elmebaj öröklődik anyja vérvonalán, és hatalmába kerítette őt is. Nem akart a nagybácsija mellé kerülni, ezért inkább nem beszélt a foltról.
Ami a nyár végére besűrűsödött, és rohamosan növekedett, szinte kitöltötte az egész helyiséget. És valamiképp anyagszerűt is lett, a mélyén pedig valami mocorgott és készülődött.
Egy őszi délután mutatta meg magát először az, ami odabenn volt.
A fiú fáradtan vánszorgott fel a lépcsőn, és ösztönösen kerülte, hogy megnézze a sötétséget, de mozgás kélt szeme sarkában. Egy kar nyúlt ki a folt mélyéből. Csupasz, vékony gyerekkar, esdeklően intett. A fiú megtorpant a lépcső tetején, majd a szobájába sietett, magára zárta az ajtót, és zakatoló szívdobbanásait figyelve végignyúlt ágyán. Hallgatózott, hogy történik-e valami odaát, a falon túl, de a másik néma maradt.
A következő alkalommal meglátta az arcát is. Ez pár nap múlva, este történt. A fogát mosta, közben kisétált a szobája elé, majd oldalt nézett, mert megérezte az idegen jelenlétet.
Fekete higanyból öntött alak állt a szomszéd szoba küszöbén. Vele egymagasságú, sovány alak, arcvonásai durvák, elnagyoltak. Kezével a szája felé mutatott, ugyanoly esdeklő, kérlelő mozdulattal, mint legutóbb, és ezúttal a fiú megértette. Éhes.
Még aznap este vitt neki egy szelet kenyeret. A küszöbön rakta le, térdelve, óvatosan közeledve, mintha valami istennek vinne ajándékot. Nem nézett a szoba sötétjébe, sietve hátrált, lement a szüleihez, a nappaliba, bámulni a tévé megnyugtató fényét.
Reggelre a kenyér eltűnt.
Megértette, hogy etetnie kell a másikat, ezért saját ebédjéből, vacsorájából mindig valamennyit meghagyott, és felcsempészte neki. Elégedettséget és megnyugvást érzett, úgy vélte, míg ellátja az idegent odaát, a másik szobában, addig nem lehet baj.
Nem is tudta volna pontosan megfogalmazni, mit ért baj alatt, inkább egyfajta szégyen volt, ami lappangott benne, nagyjából úgy, mint egy betegség, mely december elején ledöntötte őt a lábáról. Két napig nyomta az ágat, és így az ételadagok elmaradtak. Ekkor történt az, ami később egyértelmű fordulópontnak tűnt számára. Az anyja az egyik reggel, mielőtt elment dolgozni, bögre tejet hozott neki, és megjegyezte, hogy a fiú éhes lehetett éjszaka, mert mind a két kiflit megette. Nem én voltam, akarta mondani válaszul, de lenyelte, helyette kézbe vette a teát, és igyekezett, hogy ne remegje keze, de nem járt sikerrel. Az anyja betudta a betegségnek.
Kijár, gondolta a fiú, mikor magára maradt, majd felkelt, és kulcsra zárta ajtaját. Kijár ételért, zakatolt a fejében.
Gyógyulása után folytatta az adagok felhordását és felajánlását lakótársának, de a dolog természetesen nem maradt ennyiben, sőt, fokozódott.
A karácsonyi szünetben történt, mikor a fiú akaratlanul is lazábban kezelte az ügyet, és sokáig, olykor tizenegy óráig aludt. Egy hétvégén vidám beszélgetésre ébredt. Az anyja és egy idegen félig felnőtt, rekedtes gyerekhang társalgása szűrődött fel odalentről. Napfényes, szikrázó, hóesés utáni reggel volt. Ahogy leóvakodott a lépcsőn, és belesett a konyhába, egy fiú körvonalait pillantotta meg. Az erős fényben szinte vibrált az alakja, és csak hátulról látta, de egyértelműn hasonlított őrá. Bundáskenyeret evett. Állán szőrszálak serkentek. Hangja mint mélyen fekvő kövek összecsikordulása.
Visszasiette a szobájába, és ágyba bújt. Összehúzta magát, magzati pózba, úgy töprengett. Majd pár perc után felötlött benne a gödör, és benne a csontok íve, melyek nagyjából úgy rendeződtek, ahogy most ő fekszik.
És ekkor tudatosult benne, hogy mit kell tennie. Fájdalmas, de kényszerű következtetés volt.
Jó korán megjelent az ebédnél, hogy megelőzze a másikat, de félelme alaptalannak bizonyult. Az idegen egyelőre nem mutatkozott, nem képzett nyilvánvaló duplikációt. Tudta, ez csak időleges.
Este meghámozott pár szelet almát, tányérra rakta őket, majd lement pincébe, melyet föld- és krumpliszag uralt. A sárga fényű villanyégő alatt, a polcokon megkereste az üveget a halálfejjel. Permetezőszer volt, kénes, szúrós szagú, de miután az almákra locsolta, kissé párolgott ereje. Várt öt percig, majd felment, és a szomszéd szoba küszöbére rakta a tálat.
Aznap éjjel sokáig nem aludt el, ajtaját nyitva hagyta, fülelt, de nem hallott zajt. Másnap, hétfő reggel egyedül ébredt a házban. Mint aki álomban cselekszik, fogat és arcot mosott, majd a másik szobában megragadta a padlón fekvő testet, lerángatta a földszintre, aztán a pince lépcsőjén is végigvonszolta, és ott hagyta az aljában. Nem nézett rá, nem figyelte, lélegzik, moccan-e, hanem csak az ásásra összpontosított. Az apja le akarta betonozni a pince padlóját, de sosem jutott hozzá, ám a földet összetömörítette egy géppel, így nehezen tudta feltörni. Délig tartott, míg derékmagasságig leásta magát. Belehúzta a testet a gödör aljába, és megpróbálta olyan pózba rendezni, ahogy először látta. Aztán ráhányta a földet, lapáttal leütögette, még ugrált is rajta, végül piszkosan, izzadtan leroskadt a lépcső utolsó fokára, és csak bámult művét.
Érezte, sikerrel járt, hogy a másik, a gyermek, az ártatlan és bűntelen lény, aki odalent fekszik, végre megnyugszik, és nem fog visszatérni. Több volt ez, mint ösztönös sejtés. Megduzzadt nyelvén, zsibbadt ujjaiban, borzongó bőrén érezte.
Akkor nem sejtette, csak jóval később, ötvenévesen értette meg, a tisztánlátás egyik ritka percében, mely villámcsapásként érte az elmegyógyintézetben, ugyanabban, ahol a nagybátyja is volt, és ahol immár harminchat éve ápolták őt a mérgezés mellékhatásaként kialakult katatón, vegetatív állapot miatt, hogy ez volt az a pillanat, amikor felnőtt.

vége

Soha ne szórakozz egy halott öregasszony macskájával!

A fekete macska

Túl az iskola mögötti mezőn, túl az úton, a kiserdő szélén, egy meredek part alján volt a Hely. Hárman jártak oda. Három hetedikes fiú. Nagyra nőtt emberutánzatok. Csupa megkergült hormon, csupa zavaros érzés és pár tucat pattanás. Korábban kurvák hozták ide, a Helyre a klienseiket az útról. A Hely tulajdonképp egy tisztás volt az egyébként is ritkás akácerdőben. Az eldobált, kiszáradt óvszerek sápadtan ringatóztak a bozótok ágain, mint valami levedlett kígyóbőr. Egy strici kanapét is kerített, igaz, a támlája összeégett. Aztán valamiért, évekkel ezelőtt a kurvák és a stricik eltűntek. Ők pedig megtalálták a Helyüket. Kicsi általában egy üres vödörre ült. Sokszor rágyújtott. Le is tüdőzte. Néha tüzet raktak. A tűz főképp Mravcsik mániája volt. Imádott a lángokba bámulni. A harmadik, Kábé volt a legfurcsább köztük. Kovács Bélának hívták, de utálta a nevét. Ezért mindenki csak a rövidítését használta. Ő hozta a magnót is. A kanapé alá rejtették, és ha szereztek bele elemet, metált hallgattak. Kábé hozta a zenét, apja régi kazettáit. Manowar, Twisted Sister és Black Sabbath. Azt mondta, a Sátán üzen ezekből a számokból. Közben a tűzbe bámult és szotyizott. Azt is mondta, az apja a Sátán miatt lépett le, hagyta el őket. Persze tudta, hogy egy fiatal csaj volt a háttérben. De ez annyira nem hangzott volna jól. Kábé szerint az anyját egy démon szállta meg. Mutatta az alkarján a karmolásokat. Ezt az anyja csinálta, mondta komoly fejjel. Igazából az anyja perzsamacskája volt a ludas. Meg akarta fogni. Meg akarta gyújtani a farkát. Így akart bosszút állni anyján. Mert az elhagyta magát, elhízott, és depressziós lett. Kábé gyűlölte a macskákat. Ha hazafelé menet meglátott egyet, megdobálta kővel. Kábé és Mravcsik a lakótelepen lakott. Kicsiék háza az iskola melletti kertvárosban volt, ami mindenki csak Telepnek hívott. Reggelente bevárták egymást, és az iskoláig együtt mentek. Általában suli után kijöttek a Helyre, zenét hallgattak, heverésztek, dumáltak. Aztán három-négy körül hazamentek, és megírták a házit. Megették a vacsorát és lefeküdtek aludni. Kábé fejében ilyenkor fura gondolatok jártak. Hallgatta, ahogy anyja a fal túloldalán sír. Érezte, összeszorul a mellkasa a tehetetlen dühtől. Éjfél lett sokszor, mire álomba merült. Kábé örökké sápadt volt. Magas, vékony fiú, byronos vonásokkal. Fekete, göndör haja volt. Általában egy tincs keresztezte homlokát. Sötét tekintetét árnyalták a karikák szeme alatt. Szája folyamatos dacba feszült. Kitűnő úszó volt, sokra vihette volna. De nem érdekelte, ahogy semmi más se. Kicsin kerek volt minden. Jókedélye áttörte a szürke hétköznapok szótlan unalmát. Folyton poénokat mondott, néha jót, néha gyalázatosan rosszat. Fárasztó volt többnyire, de figyelt a másikra. Ez ritka egy kamasznál. Mravcsik szótlan volt. Nagy, szögletes, frankeinstenszörnye fejét sokszor valami belső ritmusra ingatta. Rekedten, mutáló hangon beszélt, ha megszólalt. Ha izgatott volt, dadogott. Szeretett olvasni, főképp sci-fit. A kisöccse sérülten született, de soha nem beszélt róla. Attól félt, ő is meg fog őrülni. Nem merte senkivel megosztani ezt a gondolatát. Később, miután az egész véget ért, el kellett őt vinni pszichológushoz. vagy pszichiáterhez. Akkor már persze minden egész szétesett, de addig a sorsfordító napig barátok voltak. Vagyis úgy gondoltak egymásra. Ez fontos egy hetedikes fiú életében. Hogy legyenek társai és legyen egy hely, ahova elvonulhat. Azokon a szomorú őszi délutánokon a naplemente vörösre festette a tisztást. A közeli útról halk moraj volt az autók zaja. A magnót néha bekapcsolták. Ilyenkor Ozzy hörgött valamit. Kicsi cigije otthonossá tette a levegőt. A szüleik ugyanis dohányoztak otthon. A kanapé előtt apró lángok lobogtak a kővel kirakott körben. Egy kóláspalack zsugorodott sziszegve a kék nyelvek nyalogatása miatt. Nyugodt és rejtelmes volt minden. Nem moccantak, az utolsó óra testnevelés volt. Izmaikban ott rezgett a feszültsége. És ekkor besétált a tisztás közepére a macska. Fekete volt, mint az éjszaka. „Nahát, egy kurva macska”, mondta Kábé, s lépett egyet felé. „Cic”, mondta neki, kinyújtva karját. A keze simogatást sejtetett, de a macska nem hitt neki. „Ismerem ezt a macskát” jelentette ki Kicsi. „Kántor nénié volt. A Telepen lakott. Ő volt a legrégebbi lakó. Azt mondta rá anyám, legalább száz éves”. Kábé visszafordult felé, és megkérdezte „És mi lett vele”. „Meghalt” vont vállat Kicsi. „Akkor ez már a mi macskánk” biccentett sötét mosollyal Kábé. „Mmminek nekünk macska?” Kérdezte Mravcsik, és ő is felállt a kanapéról. „Úgyse tudnánk etetni”. Kábé ekkor már ott volt az állatnál. Óvatosan végigsimította a hátát.”Ki mondta, hogy etetni akarom?” kérdezte meg se fordulva. Finoman megcirógatta a macska fejét. Az begörbült a keze alá. „A szomszédunk mindig azt mondta, Kántor néni egy boszorkány” bólogatott Kicsi. „Ezt teljesen komolyan mondta. Hogy csak a szemébe kell nézni, és már megvan a baj”. Hallgattak, figyelték, ahogy Kábé simogatja a macskát. Amikor az állat már Kábé bokájához simult, a fiú így szólt „Hogy én mennyire utállak téged”. Volt a hangjában valami, amitől a macska megdermedt. De aztán tovább folytatta a dorombolást. A hízelkedést. A test domborítását. „Ostoba állat” sziszegte Kábé. „Ugye nem is sejted, hogy mi lesz veled?” Mravcsik közebb ment kettőjükhöz. „Nnnem biztos, hogy jó ötlet egy boszorkány macskáját abajgatni” mondta figyelmeztetően. Kicsi mélyet szívott a cigiből, majd köpött egyet. „Hát nem”. Kábé lenyúlt, a macska hasa alá, felvette. Most már az ölében tekergődzött az állat. „Ha valóban olyan különleges macska, akkor miért ilyen hülye, miért nem érzi meg, mit tervezek?” kérdezte sötéten mosolyogva. „Mmmiért, mit tervezel?” nyekegte Mravcsik vékony hangon. Kábé nem válaszolt. Tekintete Kicsi vödrén akadt meg „Állj fel” mondta Kicsinek. A fiú kényszeredetten és lassan engedelmeskedett. Ügyesen elpöccintette a csikket a zöld bokrok felé „Figyelj, nem kéne ezt” motyogta. De aztán félreállt. Kábé pedig odament, és letette a macskát. Aztán ráborított a vödröt. Az állat először meglepődött. Majd nekiugrott a vödör oldalának. Sziszegett és fújt. „Tartsd” parancsolta Kábé kicsinek, mire az fejét csóválva lehajolt, és két kézzel a földön tartotta a vödröt. Kábé a kanapé mögé ment, és nyögve felemelt egy nagy betonkoloncot. A végéből vasrúd állt ki. A vödörhöz tántorgott, majd a tetejére rakta. Kicsi alig tudta elkapni a kezét. „És mmmost mit akarsz cscscsinálni?” kérdezte Mravcsik, aki három lépés távolságból figyelte őket. Úgy érezte, ez már ez őrület kezdete. „Csak nézz, és tanulj” mondta Kábé. Az apja mondta ezt neki mindig. Amikor a garázsban bütykölte az autót. Amivel aztán eltűzött a jó büdös francba. Kábé észre se vette, hogy összeszorítja a fogát. A kanapé mellett égett fatuskók hevertek. Régebbi tüzekből. De nem ezekkel kezdte. Az egyik fa alsó, száraz ágát törte le. Ujjnyi darabokra tördelt, körberakta a vödröt. Száraz, magasra nőtt füvet tépett, azzal megszórta. Erre jöttek a szenes fahasábok. A másik kettő szó nélkül figyelte. A macska a vödörben abbahagyta a küzdést, halkan nyivákolt. „Figyelj, ez nem biztos, hogy” kezdte volna Kicsi. De Kábé ekkor a tűzhöz ment, és felvette egy lángoló hasábot. „El is mehetsz” nézett rá. Gondolatban hozzátette: akár az apám. Kicsi maradt. Figyelte, ahogy Kábé a fűcsomóhoz tartja a lángokat. Leste a felcsapó tüzet. A kígyózó füstöt. A lángnyelveket, melyek egy perc alatt körülölelték a vödröt.  Fülelte a gallyak recsegését. A nagy rönkök sziszegését. A macska fújtatását. Aztán a nyávogást, amikor a tűz erősebb lett. Végül az állat hangja átcsapott egy végtelen sikolyba. Mind a hárman a fülükre tapasztották a kezüket. A vödör zörgött, ahogy a macska nekidobta magát. Az oldala ekkor már fekete volt, az alja vörösen izzott. Füst gomolygott ki a perem alól. Égett szőr szaga. Aztán a lángok visszahanyatlottak, de a fadarabok vörösen izzottak. A macska pedig folyamatosan sikoltozott, amitől Mravcsik is kiabálni majd futni kezdett. „Hova mész” kiáltotta neki Kicsi, aztán ő is megindult. Megkönnyebbült, mikor otthagyta a tisztást. Kábé tartott ki legtovább. Megvárta, míg a hang a vödörből elcsitul. Míg a vödör falát zörgető mozgás elül. A tűz élénkvörösen ragyogott. A fém vörösen izzott a vödör közepéig. A fiú megköszörülte torkát, majd a tűzbe köpött. Végül ő is megindult hazafelé. Másnap nem együtt mentek az iskolába. A harmadik szünetig kerülték egymást. Ekkor azonban a büfénél összeakadt Kicsi és Kábé. „Te, figyelj, vissza kellene menni” kezdte Kicsi a földet nézve. Kábé a parizeles szendvicsét ette, nem válaszolt. „Megnézni, nem gyulladt-e ki a Hely” folytatta Kicsi. Ekkor lépett oda hozzájuk Mravcsik „Jöttök pppinyózni” kérdezte, felmutatva a két ütőt. A másik kettő nem válaszolt neki. Kábé Kicsinek mondta. De Mravcsiknak is szólt. „Suli után visszamegyünk” szavai kopogtak, mint a kő „Megnézzük, mi maradt a kurva macskából”. Lassan, szinte félve lépkedtek az országút mentén. Az autók elhúztak mellettük, lágy szelet kavarva. Kábé a fák közeit figyelte. Amikor leértek a tisztáshoz, mindent úgy találtak, ahogy hagytak. A vödör körül hamu roskadt magába. A másik tűz is kialudt.  Mravcsik és Kicsi megállt valamivel távolabb. Figyelték, ahogy Kábé a vödörhöz meg. És ahogy egy kíméletlen rúgással feltárja, mi van alatta. „Azt a rohadt” hördült fel Kicsi. Mravcsik hátralépett. „Ez nagyon durva” folytatta Kicsi. „Hogy tudott így összemenni?” kérdezte inkább magától Kábé. „Mmmintha valami idegen lény lenne” hebegte Mravcsik falfehéren. „Ja, mint valami szörnyeteg” morogta Kábé. „Eltemessük” kérdte Kicsi, de nem mozdult. „Á, hagyjuk a fenébe” mondta Kábé, és megfordult, visszamenet hozzájuk. Majd elhagyta őket. Azok ketten követték. Érezték, a Helynek vége. Tudták, hogy soha többé nem fognak idejönni. Ha megkérdezték volna őket, miért, nem tudták volna megmondani. Egyszerűen csak nem. Visszafelé Kábé folyton hátrafordult. A tisztás felé lesett. Aztán oldalra nézegetett, a fák közeibe. „Mi bajod van?” szólt rá végül Kicsi, de Kábé nem válaszolt. Mravcsik egy üres májkrémes konzervet rugdosott maga előtt. Nagyon ügyesen passzolgatta, pont csak annyit, hogy mindig beérje. A kertvárosi házaknál Kicsi elköszönt tőlük „Na szevasztok”, Kábé fel se nézett, csak intett neki, de Mravcsik lemaradt, és halkan odasúgta „Nnnincs kedved később átjönni?”. Kicsi kerek feje a távolodó Kábé felé fordult. „Nélküle?” kérdezte. Mravcsik bólintott. Kábé hazament az üres lakásba. Anyja hatkor ért haza. Hétre kész lett a vacsorával. Szótlanul, némán ették a paprikás krumplit. A második emeleten laktak. A konyha keskeny ablaka előtt nagyra nőtt tölgyek sötétlettek a villanyfényben. Kábé folyton az ágak közé bámult. „Mit lesel” kérdezte anyja ingerülten „az ételre figyelj”. „Miért” nézett rá dacosan Kábé. „Azért” emelte fel az anyja a villáját rajta egy virslivel „mert ezen a világon mindennek meg kell adnunk a tisztelete. Szeretném, ha így nőlnél fel. Hogy ezt észben tartod.” Kábé gúnyosan elmosolyodott „Te már csak tudod” mondta, „neked is jól megadták”, mire az anyja lesöpörte a fia tányérját az asztalról. „Menj a szobádba” mondta a nő, mikor a csörömpölés visszhangja is elhalt, és újra enni kezdett. Kábé felállt, és kiment. A szeme sarkából látta, valami villan a konyhaablakon túl. Az ágak közt. Másnap az iskolában alig beszélt a másik kettővel. Az órákon nem figyelt. A szélső sorban ült, az ablakon át az iskolaudvarra látott. Kémián megbökte a mellette ülő lány könyökét. „Te is látod?” kérdezte Annamarit, aki az osztály egyik legjobb tanulója volt. A lány értetlenül nézett rá. Órák után Mravcsik és Kicsi együtt indultak hazafelé. Futva érte be őket. „Sziasztok”, mondta lihegve. Azok hidegen válaszoltak. „Nem megyünk a Helyre?” kérdezte Kábé tőlük. Az arcukba nézve leolvasta a választ. „Kkkicsiéknek van egy nagy rovargyűjteményük” magyarázta Mravcsik másfelé nézve, „meghívott, hogy mmmegnézzem.” Kábé bólogatott „Klassz, mehetek én is?”. Kicsi nem válaszolt, csak megvonta vállát. A gyűjtemény tárolója a garázsban volt egy csomó lom alatt. A sarokban egy légpuska fénylett. „De baró” lelkendezett Mravcsik. „Apámé” mondta Kicsi, miközben leporolta a tároló üvegtetejét „nem szereti, ha nélküle előveszem”. „Lőszeretek is van” kérdezet Kábé hirtelen. Kicsi az ablakpárkányra mutatott „Van”. Megemelték Mavcsikkal a tárolót. Kivitték az udvarra. Kábé kisétált a kerítés mellé. Az utcát figyelte. „Nem jössz” kiáltott rá Kicsi, mire összerezzent. Kényszeredetten intett „Haza kell mennem” mondta „majd legközelebb”. Kilépett a kapun, és amikor nem látták, futni kezdett. Aznap éjszaka először riadt fel. Sokáig hallgatózott a sötétben. A szeme lassan összeszokott a szobája sötétségével. A lehúzott redőnyön át pontokban szűrődött be az utcai lámpa fénye. Az ágyával szemközti fotelben egy sötét csomó feketéllet. Felkapcsolta az olvasólámpát. Csak a kapucnis pulóvere volt. Sokáig forgolódott, talán hajnalig. Az álom lassan szivárgott be zavaros gondolati közé. Pirkadat lett, mikorra már majdnem elszenderedett. De ekkor felhangzott a nyávogás. Dermedten fülelt, majd kikelt az ágyból. A redőny alatt, egy résen át kinézett. A ház előtt parkoló autókra. És a motorháztetőn ott volt. Másnap az iskolában odament Mravcsikhoz és Kicsishez. Az egyik sarokban nézegettek valami magazint. A képen félpucér csajok voltak. Kábét most nem érdekelte a kivillanó fehér bőr. „Beszélni akarok veletek” motyogta zavartan. Kicsi lassan összezárta, és pólója alá rejtette az újságot. „Miről?”. Kábé körbenézett, majd halkan válaszolt „A macskáról”. Mravcsik felnevetett „Mmmi van vele?” kérdezte aztán értetlenül. „Mindenhol ott van” mondta ki hirtelen Kábé, „Követ. A nyomomban van”. Kicsi értetlenül nézett rá. „Az a macska?” kérdezte aztán, mire Kábé csak komoran bólintott. „Ez hhhülyeség” csóválta a fejét Mravcsik „Mmmost csak ugratsz minket”. De Kábé csak nézett rájuk, szemében nem oldódott a komorság. „Mmmost is látod?” fordult körbe Mravcsik. „Most nem” ismerte el Kábé, „de amúgy mindig ott van. Nem jön közel. Csak ül és figyel. Néha nyávog”. Kicsi megvonta vállát „Akkor mit zavar” kérdezte, „ne foglalkozz vele”. Kábé felsóhajtott „Nem megy, egyszerűen nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy mikor látom meg, mikor hallom meg” lehorgasztotta a fejét „és amikor meglátom, akkor nem tudom, mit csináljak.” A másik kettő egymásra nézett. „Hazakísérünk majd, jó?” kérdezte aztán Mravcsik halkan. Kábé hálásan bólintott. A délután utcán nem járt senki. Kábé sokáig nem szólt, csak körbe-körbepillantott. Végül lemondóan legyintett „Nem látom”. Kicsi is körbenézett. Elővett egy szál cigarettát, rágyújtott. „Na” mondta aztán komolyan „akkor az van, hogy képzelődsz.” „Vvvagy a macska szelleme kísért” tette hozzá Mravcsik komor hangon. „Hisz egy bbboszorkány macskája volt. Ki tudja, mmmire lépes még holtában is” magyarázta aztán.”Nem tűnik kísértetnek” jegyezte meg Kábé „de ha nem az, akkor ki lehet nyírni. És ezt könnyen ellenőrizhetem”. Kicsihez fordult „szerinted odaadná faterod a légpuskát” kérdezte tőle. Persze esélye se volt, hogy odaadja. Abban maradtak, Kicsi nyitva hagyja éjszakára a garázskaput. És Kábé egyszerűen elviszi a puskát. Délután, mikor Kicsi szülei még nem voltak otthon, a kertben még gyakoroltak is. Műanyag flakont raktak a kerítés tövébe, arra lőttek. Kicsi türelmesen magyarázta a dolgokat. A helyes légzést. A válltámaszt. Hogy merre hord a fegyver. Este aztán, mikor besötétedett, Kábé visszament a házhoz. Az első ablakon rálátott a vacsorázó családra. Kicsi épp mondott valami vicceset. Az anyja és az apja szívből nevettek. Kávé kiköpött, aztán átlendült a kerítésen. A garázskapu valóban nyitva volt. Elővette a zseblámpát, és körbevilágított. A macska ott ült az ablakpárkányon. A golyókkal teli tégely mellett. „Most elkaplak” mondta Kábé, és megindult felé. Az állat leszökkent a földre, bele a félhomályba. Kábé megtorpant, vadul villogott a fénnyel mindenfelé. Nem látott mozgást. Kivett a tégelyből egy maréknyi ólomlövedéket, majd felkapta a puskát. Az utcán árnyéktól árnyékig futott a nagy, feltűnő fegyverrel. Közben szeme önkéntelenül is a macskát kereste. De az most nem tűnt fel. Megkönnyebbült, mikor a házukhoz ért. Az anyja észre se vette, mikor bezárta maga mögött a bejárati ajtót. A szobájába lopódzott, csőre töltötte a fegyvert, majd leült az ablakba. És várt. Hajnal felé lefeküdt egy kicsit az ágyára, és elszenderült. Arra riadt, hogy nem kap levegőt. Mintha valami súly, egy üllő lenne a mellkasán. Mielőtt kinyitotta a szemét, megérezte a szagot. Az éget szőr bűzét. A sápadt fényben a macska éjfeketének tűnt. Ott ült a paplanján, a mellkasán. Ahogy Kábé ordítva felpattant az ágyból, sziszegve a padlóra surrant, majd az ablakpárkányra. Kábé felkapta az ágy mellett álló puskát, és gondolkodás nélkül lőtt. A golyó szinte biztosan eltalálta az állatot, és összetörte a mögötte lévő ablaküveget. A macska elegánsan kiszökkent a nyíláson. Kábé újratöltött, nem törődve anyja kiáltásával „Mit csinálsz odafenn”, majd az ablakhoz rohant, célzott, és újra lőtt. A macskát odalenn, a betonon érte a lövés. Meg sem érezte. Besurrant egy parkoló autó alá. Kábé leengedte a fegyvert, és csak állt bénán. Az anyja belépett a szobába, és kiabálni kezdett. „Tessék” mondta Kicsinek, mikor visszaadta neki a fegyvert. Kicsiék háza előtt álltak. „Nem voltál suliban” mondta a barátja. „Ja” bólintott Kábé, és zavartan elnézett valamerre. „Mi történt” kérdezte Kicsi. Kábé megvonta vállát ”Semmi. Eltaláltam, de semmi nem történt.” Kicsi bólintott, majd megköszörülte a torkát ”Talán visszamehetnél a Helyre. Eltemethetnéd”. Kábé megütközve nézett rá „Micsoda”. Kicsi pedig folytatta „Ha megadnád neki a végtisztességet, talán megbocsátana”. A másik hallgatott egy sort, majd végre Kicsi szemébe nézett „Velem jössz” kérdezte. Kicsi azt mondta, le kell mosnia az apja autóját. De egy ásót adott Kábénak. Az megköszönte, és aztán elbúcsúztak. Félúton, a kis boltnál felhívta Mravcsikot. „Nem tudok menni” mondta a fiú, „holnap matekdoli, tanulnom kell”. Kábé tudta, amikor hazudik, Mravcsik nem dadog. „te, figyelj, a könyvtárban utánanéztem a macskáknak” folytatta zavartan a másik. „Azt írják, egy dogot utálnak nagyon, a vizet”. „Kösz” mondta Kábé, és letette a kagylót. A szíve mélyén nem haragudott. Eszébe jutott Mravcsik ijedt arca. Amikor a macskáról beszélt neki. Jó egy órába telt a tízperces út. Sokszor megállt, figyelte a mellette elhúzó autókat. Az erdő szélén leült egy vakondtúrásra. A macska jó harminc méterről leste őt. Egy fa alsó ágán pihent. A fiú intett neki, majd elvonta tekintetét róla, és újra elindult. Érezte, a torkába dobog a szíve, mikor beért a tisztásra. A felfordított vödörhöz ment. Mellette a hamukupacon már nem volt semmi. Nem volt összezsugorodott test. Kicsavart tagok. Kopaszra perzselődött szőr. Keményre és feketére sült bőr. A macska teteme eltűnt. Pontosabban felnyávogott mögötte. Kábé megfordult, és felkiáltott. Majd gerelyként dobta felé az ásót. A macska könnyendén kitért, aztán lekuporodott, mint aki ugrani készül. Talán tényleg arra készült. Kábé futni kezdett. Érezte, az állat ott van a nyomában. Néha látta is fekete villanását a fák közt. Önkéntelenül is az iskola felé kanyarodott. Tudta, haza nem mehet. Csapdába esne a lakásban. A suliból épp kijöttek az úszóedzésről a haverjai. Köszönés nélkül elrobogott mellettük. Az öltözőbe rohant. Az edzésekre járók külön szekrényt kaptak. Az övé a sarokban volt. Szinte feltépte. Aztán leszaggatta magáról a ruhát, és felhúzta az úszónadrágját. A medencénél már nem volt senki. Vizes lábnyomok jelezték az edzés végét. Beleereszkedett a kék hidegbe, majd gyorsúszásban felmelegítette magát. Aztán jó félórán át tempózott, de úgy, hogy nem ment a medence partjáig, a táv háromnegyedénél fordult. Végül felfeküdt a vízre középen. A macska keservesen nyávogott a fal melletti padon. „Ide nem tudsz utánam jönni” rebegte maga elé hálásan Kábé. Hirtelen elhalt a hang. Csak a víz lassú ringatózása maradt. Az oldalablakból betűző vörös naplemente fénye. A bűnbánat könnyedsége. „Bocsáss meg” suttogta a fiú, majd kiemelte fejét a vízből, körbekémelt. Nem látta az állatot. Valami kapart a torkát. Valami selymes. Míg az egyik kezével a vizet paskolta, a másikkal benyúlt a szájába. Egy szőrcsomó volt. Megrántotta, és az könnyedén jött, megnyúlt, kitöltötte a torkrát, és ekkor már fullasztóvá terebélyesedett. Kábé köhögni kezdett. A macska farka, mely most már kilógott a szájából, rázkódott ütemére. Elvesztette a tempót. Gyomrában apró karmok csikarását érezte. Mellkasában egy másik tüdő emelkedett és süllyedt. A szívébe éles, gyöngyház fényű fogacskák haraptak. Amikor végleg kiesett ritmusból, merülni kezdett. De ő már csak a belsejében feszülő macskára figyelt. Nem érdekelte a víz, ami beömlik a száján. Úgy érezte, hogy a macska farka torlaszolja el a levegőt. Talán nem tévedett. Mravcsik talált rá. Kicsi felhívta őt. Elhatározták, megkeresik. Bűntudatuk volt, mert mindketten cserben hagyták aznap. Az utcán összeakadtak Kábé egyik csapattársával. Ő mondta, hogy a sulinál van. Mravcsiknak eszébe jutott, amit a vízről mondott neki. Ezért ő az uszodába indult. Kicsi a tantermükbe. Mravcsik sikoltozása aztán eltérítette. Kábé ott ringatózott a víz tetején. Felfelé nézett, a mennyezetre. Az arca békés volt. Nyugodt. Beletörődő. Nem látták, de a mellkasán, akár egy tutajon, ott dorombolt a macska.

vége

Bevezetésképp két dologról szeretnék most írni. Vagyis háromról. Egyrészt ehhez az íráshoz érdemes - de nem muszáj - elolvasni az előzménytörténetet a Hosszú Kések nevű zenekarról.

Másodszor be kell valljam, hogy miután én is újraolvastam ezt a 2015-ös novellámat, úgy éreztem magam, mint Bodor Ádám érezhette az e heti ÉS új könyvéről, a Seholról szóló kritikája után. Hogy igen, nagyon jól sikerült korábbi írások fényében az új dolgok kétségbeejtően másképp festenek. A 15-ös novellám bizonytalan narratív technikája még most is nagyon tetszik, a tömörség szintúgy. És a Sehol sajnos egy tényleg felejthető Bodor-utánérzés lett. Tudom, mert Bodor Ádámból írtam a szakdolgozatom, és számomra éveken át ő volt az írás földre szállt helytartója.   

Harmadszor szólnom kell a nyugati, főképp alternatív zene hatásáról, és itt főképp a The Cure 1989-es "Desintegration" című albumát kell említenem, melyet egy budapesti, téli utazás alkalmával vettem meg kazettán, talán 90-ben. Hazafelé, a vonaton beraktam a walkmanbe, néztem a havas tájat, és éreztem, hogy kábé az album háromnegyedénél, amikor Robert azt énekli, hogy "Kiss me, goodby..." - véget ér a gyerekkorom. A Desintegrationt aztán még ezerszer meghallgattam, és szerintem a The Cure egyik legjobb anyaga, olyan zene, ami tökéletesen kifejezi a kamaszkor hangulatát, de nem csak a depresszív tónusokat, hanem az álmodozást és a hirtelen feltámadó életörömöt, a felnőttség sok szép ígéretéből fakadó jókedvet is.

Dallam és szöveg

Abban az évben történt, amikor az áruló Gorbacsovot Szibériába deportálták, mikor Diana és Michael végre felvállalták a kapcsolatukat, és amikor egy londoni pub előtt megkéselték Robert Smith-t, és ezzel az alternatív zene aranykora véget ért.

1989-et írtunk.

Véletlen, de fontos egybeesés, hogy városunkban ugyanebben az évben gyújtotta fel a Hosszú Kések nevű helyi diákzenekar énekese a művelődési központot az utolsó koncertjükön. Öt halott, köztük a banda vezetője, az énekes. Volt, akit a menekülő tömeg tiport halálra. A város egy időre bekerült a hírekbe, ahogy a levegőbe hosszú hetekre a füst kesernyés aromája. Ha arra az évre gondolok, a pernyepillangók, a főtéren a fekete, odvas fogra emlékeztető épületcsonk és az őszt idéző füstös elevegő jut eszembe. Meg azok a borzalmas cikkek - az országos sajtó ráugrott a témára, és sikeresen összemosták a „fiatalok érthetetlen zenéje” és a „pusztítás” szavakat.

Megtalálták a zenekar életben maradt három tagját is, de csak Szasza nyilatkozott a híradónak. Megnéztük anyámmal az esti adásban, sápadt volt, szinte törékeny, a Hangulat nevű kocsma előtt filmezték, direkt, mintegy sugallva, hogy tizennyolc éves kora ellenére már szinte a kocsma az otthona.

Ami részben igaz is volt. Én is gyakorta láttam ott. Akkoriban a tűzhelygyárban melóztam, és ha éjszakai műszakra mentem, a Hangulat felé kerültem, és bedobtam két vodkát. Mindig a pultnál ültem le, onnan jól láttam a szélső asztalt, ahol Szasza tanyázott. Sokszor vele volt a banda maradéka, Kalap vagy Petya, mindig csak az egyik, együtt, hárman soha nem tartózkodtak a helyiségben. Máskor osztálytársakkal vagy iskolatársakkal lógott, kiolvastam a beszédjükből, hogy a közelgő érettségiről, tanárokról vagy csajokról folyik a szó. Megint máskor lányok voltak vele, a Hosszú Kések hajdani rajongói, akik áhítattal csüngtek a szavain, vagy csak nézték, amint keskeny csíkba kiengedi szájából a füstöt.

Nekik Szasza elmondta, hogy a Hosszú Kések legjobb számait, az igazán zseniális számokat ő írta. Ő rakta össze a dallamot és a szöveget, és senki nem segített benne, se Kalap, se Petya, se a negyedik, aki meghalt a tűzben a művházban. A lányok csak bólogattak, és kinyúltak Szasza asztalon heverő, öngyújtóval játszó, cigarettát vagy söröspoharat tartó keze felé, de ő mindig elhúzta magát az érintés elől. Mintha tartogatta volna magát valakinek avagy valaminek, ami több, mint amit ezek a bimbódzó, vihogó, éretlen nőkezdemények nyújthatnak.

És aztán ez a több egy nap be is jött a Hangulatba.

Nem tudnám megmondani hány éves volt. Lehetett akár harminc is. Vagy huszonegy. Szasza azt mondta neki, később, amikor összejöttek, hogy ha Lord Byronnak lett volna húga, úgy nézett volna ki, mint ő.

Épp annyira volt magas, hogy a fekete bőrszerkóba bújt teste nyúlánknak tetsszen. Hosszú, éjsötét, loboncos haja volt. A lábán bakancs, de nem az az ormótlan punkos, hanem egy ilyen nőies. A nyakába, a fülében és a csuklóján fémek, melyek olyan földöntúli fényben ragyogtak a Hangulat neonlámpái alatt, hogy belefájdult a fejem, ha sokáig néztem. Gondolom szépen csilingeltek is, olyan hangon, amire az összes férfi felkapta a fejét. De mind ők, mind én egyből le is hunytuk a szemünket, mert hosszú ideig nem bírtuk a látványát. Volt az arcában valami különös, zavarba ejtő szépség, mintha egy gyönyörű férfi és egy gyönyörű nő lett volna összegyúrva benne, és attól függően, hogy ki nézi, férfi vagy nő, attól függően a másik nem legtökéletesebb példányát látod belé. Talán pont ez volt a trükk, hogy mindkettő volt, androgün, ahogy mondják. Megnéztem a könyvtárban később.

Szasza volt az egyetlen, aki elbírta a szépségnek ezt a töménységét. Egyből rámozdult. A nő leült a pulthoz közel, sört kért, és mikorra visszatért a helyére a korsóval, a fiú már ott volt. A srác úgy nézett ki, akár egy éhes farkas. De a nő nem a prédaállata volt. Valami, a farkasnál is több és veszélyesebb. Láttam rajta, ahogy végigméri Szaszát, a tekintetén láttam, hogy abban a pillanatban mindent tud róla, azt is, hogy kettejük közt mi lehet és mi nem, és azt is, hogy a fiú mire képes, milyen az ágyban, milyen lenne halálos veszélyben, milyen volna vele leélni az életet. Később is, úgy nézett a fiúra, mint aki vizsgálja, még később pedig, amikor már egymás kezét fogták, vagy néha megcsókolták a másik kézfejét, még akkor is látszott, hogy nem egyenrangú felek játékáról van szó.

Szasza megváltozott. A lányokat lekoptatta, ami várható volt, de aztán elmaradtak a fiú osztálytársak, végül a két bandatag is. Minden idejét a nővel töltötte, ha nem volt ott a másik, idegesen nézegette óráját, dühösen szívta a cigarettáját, vagy kevergette a sörét – mert szénsav nélkül szerette. De amikor a nő megérkezett, és jött vele az ezüst fény, a  csilingelés, és átvonult a helyiségen, röpke pillantásaink kereszttüzében, amely pillantások inkább csak afféle ellenőrző szemrevételezések voltak, hogy még mindig olyan gyönyörű-e, még mindig olyan kerek és feszes-e a segge és szinte fájdalmasan ruganyos és feszülő a melle a fekete Slayer póló alatt, szóval amikor ez megtörtént, és beült Szasza ölébe, és átkulcsolta a nyakát, a fiú akkor se lazult le, hanem űzött vadként csókolta őt, majd ivott és végigszívta a cigarettát. Máskor csak ültek egymással szemben, és Szasza felfelé bámult a plafonra, meredt szemmel, keze a nő kezén, és hallgatta a rádiót.

Mert nem mondtam, de ez még fontos, hogy a Hangulatban folyamatosan és dübörgőn, rezgőn szólt a helyi, városi rádióadó, amelyen ilyenkor, este nyugati könnyűzenét játszottak.

Nem tudom, a fiú mit hallott ki a számokból, nem tudhattam meg, hogy milyen dalszövegek ragadtak meg a fejében, mely dallamok, de a zene lüktetése, mely eljutott hozzám a pultra fektetett tenyeremen át is, a megjátszott bánatot, a mulandóságot, a másik kiismerhetetlenségét, a világ értékeinek nevetségességét jelenítette meg. Ahogy azt később, mikor elkezdtem estin az érettségit, megtudtam a magyartanártól a posztmodernnek nevezett művészettörténeti jelenség lecsapódott az alacsony művészetekbe is, a popzenébe, a reklámokba és a filmekbe.

Minden kapcsolatnak megvan a maga íve, Szasza és a nő viszonya se kerülhette el a bimbózás után a gyönyörű virágzást, mikor a páros kipirult, sőt, verejtékes arccal tért meg a közös vécélátogatásról, és az ezt követő hanyatlást sem, ami itt sokkal gyorsabb és kegyetlenebb volt.

Egy pohár a falnak csapódott, majd a szék is felborult, ahogy a nő felpattant. Én már csak azt vettem észre, hogy hátrál, és a fejét csóválja. Szasza sápadtan ülve maradt, és úgy beszélt neki, ahogy riadt vadlónak szoktak a szakadék szélén. De a nő hátat fordított neki, és örökre kiment a Hangulatból.

Csütörtök este volt, aznap korábban értem a kocsmába, mert elűzött otthonról anyám különösen rossz kedve.

Szasza egy pillanatig mereven nézte a becsukódó ajtót, majd lehajolt, és felvette a törött pohár alját, aztán már csak azt láttuk, hogy vörösség fakad a csuklóján, hárman ugrottunk, a kocsmárosnő egy mocskos ronggyal szorította le a sebet, én Szasza hadonászó, tiltakozó másik karját fogtam le, közben kiáltottam, hívják a mentőket.

Mikor a fiú a vérveszteségtől, akár egy megszúrt bika lenyugodott, és már többen is voltak körötte, akik fogták, magyaráztak neki, és nyugtatgatták, elléptem tőlük, és kimentem az éjszakába, majd megindultam az utcán, a városközpont felé, ahova sejtésem szerint a nő is ment.

Gyors léptekkel a posta sarkán értem utol, vagyis inkább lelassítottam, és óvatosan követtem, mert akkor már sejtettem, hova tart, mert a főtér felé vette az irányt, és a főtéren csak egy dolog volt.

A kiégett művelődési ház.

Megálltam a szovjet felszabadítók emlékműve mellett, szinte belebújtam a márvány alapzata, onnan néztem, ahogy belép a romok közé. Ekkorra feladtam, hogy odamenjek hozzá, és beszámoljak neki Szasza tettéről.

Az illetéktelen behatolók miatt éles reflektorok világították meg a kiégett falakat. Láttam a nő árnyékát az előcsarnokban, majd láttam, ahogy felfelé megy a lépcsőn. Amikor eloszlott az árnyék a szürke félhomályban, utána indultam.

Az épületben savanyú szag és korom fogadott. Minden érzékem azt súgta, hogy a tragédia beleivódott a falakba. Követtem a nőt a lépcsőn, és a tető nélküli, kör alakú előadóterem bejáratánál megálltam. Itt volt az a bizonyos koncert.

Ő pedig felment a színpadra, nagyjából oda, ahol a zenekar játszott, majd megállt. A hold egyenesen rásütötte ezüst pászmáit. Széttárta karját. Pendült a levegő, megrezdült az egész épület, ahogy a teste füstté vagy inkább dallammá vált.

Elhátráltam a bejárattól, majd kisiettem a romos falak közül, miközben attól rettegtem, megfogja a vállam hátulról vagy valamelyik sarok mögül elém lép.

Bementem dolgozni, és se a kollégáknak, se reggel az addigra már megbékélt és másnapos anyámnak nem mondtam semmit a dologról.

Szaszának el akartam mesélni, joga lett volna tudni, de amikor következő este feltűnt bekötözött csuklójával a kocsmában, és sötét tekintetével körülnézett, majd leülve az asztalához, azonnal írni kezdett, hogy aztán minden ajtónyitásra felkapja fejét – elálltam tervemtől. Úgyse hitte volna el.

Persze nem tudhattam, hogy sokkal jobban járt volna mindenki, ha beszélek, ha kijózanítom, már ha egyáltalán volt gyógyír arra a kórra, melyet a nő elültetett benne.

Estéről estére csak írt és írt, és aztán behozta a gitárját is és pengette, próbálgatta a dallamot a dalhoz, mely elmesélte volna a fájdalmát, és a dallam még töredékeiben is, még az üvöltő nyugati popzenén túl is olyan erőtejes volt, hogy a pultos nő megkérte, otthon zenélgessen.

Szasza természetesen megsértődött, hazament, befejezte a dalt, és aztán lelőtték őt a rendőrök a stúdióban, szóval soha többé nem tette már be a lábát a Hangulatba.

Csak nehezen raktam össze mi történt, én inkább megtörténni láttam a következményeket, amiket aztán kiegészített anyám töredékes elbeszélése, aki a rendőrségen takarított, ezért gyorsan hozzájutott ezekhez a töredékekhez a dolgok lezárulta után.

Szasza valószínűleg a szakításuk egyhónapos évfordulóján szánta el magát a dologra. A gitárját, egy doboz cigit, és egy konyhakést vitt magával. A helyi rádió stúdiója a templom mellett, egy szűk kis utcában volt. A rendőrök először meg se találták a bejáratot. A portás riasztotta őket, akit Szasza kizavart a fülkéjéből. Az ügyeletes hangtechnikus kevésbé volt szerencsés, őt megvágta a nyakán. A férfi megpróbálta megakadályozni, hogy átvegye az uralmat a stúdió felett, ekkor került sor az atrocitásra. A műsorvezető támogatta ki társát az épületből. Mögöttük Szasza kulcsra zárta az ajtót.

Pont annyi idő telt el a rendőrök behatolásáig, hogy a fiú élőben lejátszhatta a számot a rádióban. Dallam és szöveg, mindkettő a fájdalomról, az árulásról és a magányról szólt oly intenzitással, amit egy kamasz ki tudott forralni magából, megtámogatva a nő bűvös szerelmével. Dallam és szöveg, mindkettő belement az éjszakába, a fülekbe, az agyakba és végérvényesen leállította azt a vágyat, amit életnek hívunk. Később az orvosok, pszichológusok a „haláldal” nevet adták a jelenségnek, ami nem teljesen találó, legfeljebb annyiban, hogy a dolog végső eredménye valóban a csöndes elmúlás.

Én az első sorból, díszpáholyból nézhettem végig a hatását. Amikor felcsendült Szasza hangja a rádióban, hirtelen az összes férfi és nő, és még a kocsmáros is felkapta fejét, mint az őz, melyet valami megriaszt, és aztán izgatottan szagolja a levegőt. Aztán felálltak, önkéntelenül, akárha himnusz szólna a poros hangszórókból, mozdulatlanná merevedtek - és így maradtak mindörökre. Mindenki, aki hallotta Szasza zenéjét, abbahagyta azt, amit csinált, tulajdonképp az életet, az aktivitást, a cselekvést, és kőszoborrá vált örökre. A vizelet és az ürülék kijött belőlük, pillájuk verdesett, tüdejük emelkedett, de egyébként a végletes és gyötrő reménytelenség olyannyira eluralkodott rajtuk, hogy nem látták értelmét az akaratlagos cselekedeteknek. Ezért fel is hagytak vele.

Több száz áldozat volt, több százan álltak le az élettel az idő alatt, míg a hatóság lerohanta a stúdiót, lelőtték a késsel hadonászó, és – a rendőrök szerencséjére – a ritmusból kieső Szaszát.

Sokat gondolkodtam, hogy mi az összefüggés, ha egyáltalán van összefüggés e töredezett események közt, melyek némelyikéről talán nincs is tudomásom. Arra jutottam, hogy talán ez az egész nem is a szerelem vagy a zene vagy a művészet hatalmáról szólt. Hanem arról, hogy a városunk el van átkozva, idegen és sötét, emberen túli erők ostroma alatt áll, olyan támadások ezek, melyek kihasználják gyöngeségeinket, leginkább a becsvágyunkat, olyan események, melyek összefüggéseit, hátterét csak sejthetjük. A koncerttel kezdődött a dolog, ahol öten haltak meg, és ahova én azért nem mentem el, mert süketségem miatt legfeljebb a rezgéseket tudtam volna lekövetni. Majd folytatódott Szasza dalával, melynek százak lettek áldozatai.

Kíváncsi vagyok, mi következik most.

vége

Több mint 230 novella és lassan 10 év blogolás után már nehéz megítélni, régebbi anyagok közül mi került fel, mi nem. Ma reggel sokáig keresgéltem, de nem találtam a blogon a számomra egyik legfontosabb írásomat, ezért most lentebb ez következik.

2009-ben írtam - a Járványügyi álmok című novelláskötet nyitó darabjaként -, de még mindig frissnek és erősnek érzem minden bekezdését. Amiatt jutott eszembe, mert meg akarom írni a folytatását, a lány és a fiú sorsát egy elbarkádozott vidéki várban, valószínűleg Hollókőn. Technikailag baromi nagy újításnak véltem akkoriban, ahogy az egyes bekezdések úgy kapcsolódnak, hogy a utolsó mondatban lévő gondolatot felkapja, és más vonatkozásba helyezve folytatja a következő bekezdés. Egyedül a zárásban lévő jelenet, az apa bukása az, ami mai szemmel kicsit túl sok, zsúfolttá teszi érzelmileg a sztorit, de másrészt indokolja  a lány furcsa és torz világlátását és passzivitását. Őszintén remélem, tudom legalább ilyen színvonalon folytatni a történetét.

Járványügyi álmok 1. /Rózsadomb/

Apát Anya zárta a pincébe, még a Változás első napján. Azt hiszem, én is hibás vagyok benne, hogy most odalenn raboskodik, a kocsi mellett, a sötétben és a hidegben. Mivel szükségét is ott végzi, bűz van, ami lassan felszivárog a házba, mind a tizenkét szobánkba.

Néha, amikor én szórom le neki a lépcső tetejéről az ételt, arra gondolok, felkapcsolom a villanyt, és megnézem, most hogy néz ki – de tudom, ebből soha nem lesz semmi.

Apa régebben irtó csinos volt. A suliban a lányok el voltak tőle ájulva, amikor az ezüst Mercédesével értem jött.

Anya is szép volt, de a Változás után gyorsan öregedni kezdett. Elnézem őt, mikor délutánonként kiül a teraszra, kezében egy pohár borral, ráncos arcát a napba tartva – és már egyáltalán nem találom vonzónak. Azt mondja, a dolgok tönkrevágták az ő, az én és az apám életét, plusz az ő bőrét. Ebben a világban persze esélye sincs, hogy egy jó plasztikai sebészt találjon, még itt, a Rózsadombon se, ahol állítólag régebben minden bokorból előugrott egy, ha ráncosodni kezdett a bőröd, vagy megereszkedett a melled.

Az én mellem két éve kezdett el nőlni, és szerintem még nem hagyta abba.

A Fiú, kivel konzervekre vadászunk, egyre többet mondogatja, hogy mutassam meg neki. Anyám nem nézi jó szemmel, hogy elmászkálok vele, de nem tud mit tenni, a tápszerekből, az infúzióból és a vitaminsűrítményeiből kifogytunk. Mivel gyógyszergyárban dolgozott, az évek során mindig hozott haza ezt-azt, megsemmisítésre ítélt, de szerinte egyébként még tökéletes minőségű anyagot. A Változás után, mikor a fertőzésveszélytől tartottunk, napokig légmentesen lezárt szobákban, tűvel a karunkban rettegtünk. Akkoriban Apának se jutott más, csak narancslé és nyers tojás.

A Fiú, akivel eljárok, mindig a tojásaival hivalkodik. Állítólag hatalmas heréi vannak, és valóban, rövidnadrágja aljából gyakran látok kilógni valami ráncos és szőrös dolgot, ráncosat, mint anyám nyaka. Egyébként – Apát leszámítva – soha nem néztem még meg közelről meztelen férfit.

Anyám szerint a Változás betegítette meg Apát is. Ezért tette azt, amit tett, és ezért kellett bezárni őt a pincébe. Nem vagyok benne biztos, hogy igaza van, bár éjjelente, mikor Apa üvöltését hallgatom, meggyőzőnek tűnik az indok. Ilyenkor kimegyek a teraszra, és nézem a még mindig lángoló Pestet. A fények folyton más kerületet világítanak meg, egy ízben láttam az iskolát is, ahol tanultam. Azt hiszem, a tornaterem égett.

Tesióra után voltunk, még az öltözőben, mikor meghallottuk a ricsajt az utcáról. Úgy tűnt, húsz autó ment egymásba, és mind a húszban négyfős, bunkó család utazott. Mondtam Editnek, aki akkoriban a legjobb barátnőm volt, hogy biztos nagy bunyó lesz. Nem gondoltam volna, hogy pont őt verik meg. Fizikaóránk volt a következő, és előtte, a szünetben mindenki az ablakban lógott.

Az utcán össze-vissza rohangáltak az emberek. Az autók száguldoztak, néha fölfutottak a járdára, és elütötték a futókat. A sikoltozástól nem hallottuk, hogy bejött a tanár. Kapos, az ősz, vézna öreglány lecsapta a naplót a tanári asztalra, és csak ekkor fordultunk felé, ültünk vissza a helyünkre, szedtük elő a cuccot. Kapos nyakán egy karmolásnyom látszott. Néha zsebkendőt nyomott rá, de mintha mi sem történt volna, elkezdte lapozgatni a naplót, csak úgy, az asztalnál állva.

Ha elvérzik, akkor is feleltet, súgta Edit túl hangosan. Nem érdekelte, hogy az első padban ülünk. Már régóta nem érdekelte semmi, de azon még ő is meglepődött, hogy Kapos hirtelen odasétált elé, és arcon vágta. Szólni se volt ideje, mert a bolond öregasszony megragadta a haját, majd egyazon lendülettel a padba ütötte fejét. Edit vére rámspriccelt, és mikor Kapos felém fordult, mert sikítottam, megszólalt a mobilom.

Apa volt az. Az iskola előtt vár, mondta, mert azonnal haza kell mennünk. Hirtelen nem tudtam mit válaszolni, néztem, ahogy a fiúk próbálják leteperni a tanárnőt, és hogy Edit kábán bökdösi kitört fogait a padon. Azt hiszem, nem szóltam senkinek, úgy hagytam ott az osztályt. Mondanom sem kell, azóta nem láttam őket, ahogy szinte senki élőt anyámon, a Fiún és a helikopterből integetőkön kívül.

Anya szerint semmi értelme felszállni a helikopterekre. Azt állítja, az első pár nap tapasztalatai alapján olyan járvánnyal állunk szemben, amit nem lehet megállítani. Vagyis nincs hova menekülni előle. Annak idején végzett valami járványügyi továbbképzést is – ott tanulta, hogy a totális összeomlás jele az, mikor elhallgatnak a telefonok, és a csapból nem folyik víz. Már négy hónapja nincs vonal, és nagyjából ugyanennyi ideje járunk az udvari kútra.

Apám hívására letántorogtam az iskola elé, a folyosón azokat kerülgetve, akik kijöttek osztálytermeikből, és most egymástól kérdezgették, mi történik. A tanárok már rég leléptek, biztos hallgattak valami rádióadást a szünetben. Apa felállt a járdára, amit korábban sosem tett meg. Nem szállt ki, járatta a motort. Egy pillanatra megtorpantam, mert úgy tűnt, a 108-as busz egyenesen belerohan, láttam a sofőr arcán a dühöt, és azon imádkoztam, ne kelljen végig néznem, ahogy kilapítják Apát.

Anyától örököltem a vallásosságot. Régebben eljártunk a templomba, főként mikor apa hétvégeken is bent maradt dolgozni. Nem mindent értettem a miséből, de láttam, anya mennyire komolyan veszi ezt az egészet. Most is vannak esték, mikor közösen imádkozunk, persze a templomhoz már nehéz lenne eljutni.

A Fiú állítólag a templomtoronyban él. Jól védhető, egy nagy kazánajtóval zárta le a csigalépcsőt, és onnan belát mindent. Azt mesélte, egy ízben távcsővel felfedezte, hogy meztelenül napozom a teraszon. Akkor határozta el, hogy megismerkedik velem. Még aznap éjjel kavicsokat dobált az ablakomra, idegesen topogva az acélkerítés előtt. Nagy kockázatot vállalt, hogy a sötétben kijött a szabadba. Soha nem mondtam el neki, hogy hármónk közül csak anya szokott pucéran napozni.

Az én szobámban épp elég nap süt be amúgy is. Bár apa biztonságmániája miatt a lőrésszerű ablakok olyan keskenyek, hogy senki nem férhet át rajtuk, viszont legalább kétszáz van belőlük a két emeleten. Ehhez jön még a tizenkét ponton záródó acélajtó, a törhetetlen ablaküveg és a védőkerítés. Apa biztonságban utazott – ilyen rendszereket épített ki hozzá hasonlóan gazdag embereknek. Most saját munkája tartja őt fogva odalenn.

Aznap, mikor a busz majdnem elsodorta, még nem tudhatta, hogy a mágneszáras pinceajtó mögé csukjuk majd. Sápadtan bámult maga elé, és mikor beültem mellé, csikorgó gumikkal indított. A körúton tombolt a káosz, félő volt, hogy belerohanunk egy keresztbe álló autóba, vagy elütünk egy őrülten menekülő gyalogost. Apa csak annyit mondott, hogy valami nagy baj történt, és amíg a helyzet nem rendeződik, csak otthon lehetünk biztonságban. Megkért, hogy vegyem ki a kesztyűtartóból a pisztolyát, és biztosítsam ki. Tízéves korom óta tanított lőni. Aztán hirtelen lassított, majd lehúzta az ablakot.

Esténként anyám az ablaküvegnek dőlve issza pohár borát, és Csepel felé bámul. A szigeten még van áram, működik a közvilágítás, néha heves fegyverropogás szűrődik fel irányából a Dunán. Anyám szerint az ott élők erősen tartják magukat, de semmi esélyük sincs. Soha nem volt bizakodó jellem. A Fiút sem tartja sokra, noha ő az elejétől fogva magától boldogul odafenn, a templomban. Anyám azt mondogatja, minden férfi ugyanolyan, és hogy az egész őmiattuk alakult így. Azt hiszem, attól fél, egyszer majd nem térek vissza egy beszerzőútról.

Mert a Fiú nagyon hív. Kezdjük újra ketten, mint Ádám és Éva. Vidékre mennénk. Van egy könyve, a magyarországi várakról. Azt gondolja, egyet könnyedén védhetővé lehetne tenni. Az apja kőműves volt, sokat tanult tőle. A Változás első napján eltűnt, ahogy az anyja is.

Sokszor elképzelem a jelenetet, jobban mondva felidézem. Azt hiszem, egyszer tényleg el kell mesélnem neki, hogy Apám, mikor megállt a körúton, és leengedte az ablakot, elkérte tőlem a fegyvert. Úgy nézett rám, mint aki bánja, amit tenni fog. Aztán kinyújtotta karját a kocsiból. A járdán, a pályaudvar előtti megállóban egy férfi tántorgott, mögötte egy nő állt, kezében késsel. A férfi, aki lehetett volna akár a Fiú apja is, haldoklott. Mellkasára ömlött a vér, torkán olyan borzalmas seb vöröslött, amit senki nem élhetett túl. A nő mögötte állt, az égre emelte tekintetét, amiről nekem a templombéli ábrándozásaim jutottak eszembe. Ám az ő arcán nem volt semmi áhítat, vagy vallásosság, egyáltalán, semmi érzelem, csak düh. Amikor megindult a férfi felé, Apám fejbelőtte.

Anya folyton a fejfájásra panaszkodik. Retteg attól a naptól, mikor kifogynak készletei, és itt marad gyógyszer nélkül. Egy nyávogó, esetlen öregasszony lesz belőle, már előre látom. A Fiú szerint csak a fiataloknak van esélyük a túlélésre, az öregeket jobb hátrahagyni. Egyszer benyúlt a pólóm alá, a ház mögött, egy orgonabokor tövében, akkor suttogta ezt. Nyála lassan száradt a nyakamon.

Azon a reggelen, mikor a Margit hídhoz értünk, a torkomba feltolult a hányinger. Nem a lövés, vagy az úton fekvő testek, hanem a bizonyosság miatt. Olyan dolgokat láttam, amíg jöttünk a körúton kétszáz métert, hogy tudtam, ez, ami most van, már soha nem lesz másként. Apám próbált nyugtatni, de aztán csak némán hallgatta, ahogy a kocsi padlójára hányok. A hídon egy villamos letért a sínről, és lendületét meglovagolva nekiszaladt a kőkorlátnak, majd a Dunába zúdult. Sok utas volt rajta, arcukat az ablaküvegnek nyomva bámultak kifelé.

A Fiú órákig képes bámulni egy boltot, mielőtt bemegyünk. Azt mondja, nem is annyira a fertőzöttektől, hanem sokkal inkább a hozzánk hasonló vadászoktól tart. Az élelem egyre nagyobb kincs, és a túlélők lassan mindenhol felzabálják a városban. Mondtam neki, hogy az iskolában tanultunk az ősközösségi életmódról, a gyűjtögetésről és a vadászatról. Erre lehetne alapozni. Nevetett rajtam, de aztán elkomolyodott, és a hegygerinc felé mutatott. Azon túl termőföldek és várak vannak, mondta.

Ahogy az első, megváltozott nap felfelé kanyarogtunk a hegyre, apám úgy kezdett mind nyugodtabb lenni. Idefönn kevésbé látszódtak a dolgok, gondolom itt, az előkelőbb részen, a négy fal közt, függöny mögött estek egymásnak az emberek. Mivel elmúlt a hányingerem, de a rossz szájízem megmaradt, hátranyúltam egy ásványvizes palackért. A pisztoly még az ölemben volt. Mikor megérkeztünk, apám hüvelykujja begyével gyengéden letörölte szám sarkát, majd felkapta a pisztolyt, és kiszállt. Aztán betámogatott a házba, a fegyvert végig maga elé tartva.

A kerti kút lassan kezd kiszáradni, noha nincs is olyan meleg nyár. Anyám beosztotta, ki mikor hoz be vizet, a táblázatot kirajzszögezte a bejárati ajtó mellé. Alatta ott a vödör és a pisztoly. A Fiú gyakran kérdezi, van-e fegyverünk, de kitérek a válasz elől. Azt hiszem, nem akarok a kezében ilyesmit látni. A környéken szerencsére nem volt vadászbolt, így se ő, se más nem jelent veszélyt távolról. Nem mintha a fertőzöttek nem volnának épp elég gyorsak amúgy is – a legtöbb csak tetteti, hogy beteg és nehézkes, ám ha élőt pillant meg, azonnal sprinteli kezd. Még akkor is, ha hiányzik egy lába.

Apa a szobámba vitt, és az ágyra fektetett. Ahogy felegyenesedett, gyengéden végigsimította combomat. Nem rándultam össze, és ő visszafordult az ajtóból. Tudtam, hogy belát szoknyám alá, a fehér bugyiig. Bárcsak sejteném, mi játszódott le akkor a fejében. Csak arra emlékszem, hogy a következő pillanatban előttem térdel, arca az ölemben, és a szoknya a derekamon. Nyelvében benne volt minden ereje és bátorsága, és a kezei, melyek végigtapogattak, egy tapasztalt férfi kezei voltak. Ám mindez csak az a külső volt, amiért egykori osztálytársaim úgy lelkesedtek. Azt hiszem, sírt, mert nedves lettem odalenn, s nem magamtól. Siratta a világot és minket, az életét és az élete nyújtotta biztonságot, azt hogy többé már nem lesz semmi ugyanolyan. Emiatt hánytam én is, de nálam nem maradt a gondolat után, csak kellemetlen szájíz.

A Fiú csókja édes. Zöldalmát eszik, mielőtt hozzám jön. Azt hiszem, ez pótolja nála a fogmosást, és bár a savanyú íz összehúzza a száját, míg ideér a templomtól, megédesedik, megerjed a nyála. Először a kapuban csókolt meg, pár hete, elég bátortalanul. Most már engedem neki a többi dolgot is. Délelőttönként elmegyünk beszerzőútra, aztán elbújunk a ház mögött, a kerítés szélénél, a bokrok aljában, és tervezgetjük a jövőnket. Az árnyékban alig látom, mit csinál rajtam, de nagyon nem is érdekel.

Apám egy sötét suhanásra emelte fel fejét a lábam közül. Anya sietett el a teraszon, a keskeny ablakok előtt, árnyéka minduntalan ránk vetült. Villanásokra láttuk csak arcát, de egyből tudtuk, régóta ott van már, figyel. Hazaengedték őket az első hírekre, és egy kollégája hozta el terepjáróval. Áttört a fél városon, roncsokon és őrülteken, hullákon, és tűzön keresztül, hogy ezt lássa. Apám felpattant, zavartan görnyedt, de férfiasságát nem tudta takarni. Valami kattant a folyosón, és talán mindketten arra gondoltunk, kint hagytuk a pisztolyt az előszobában.

Azon a reggelen majd ott fogok állni én is a bejárati ajtó előtt. Becsúsztatom a fegyvert a nadrágom szára és a hasam közé, és várok, még megmelegszik a fém. Két golyó mindenképp lesz benne – végszükség esetére. Egy nekem, egy Ádámnak. Így hívom magamban a Fiút.

Miután Apát bezárta, és engem felpofozott, anyám inni kezdett. Másnap délelőtt tért csak magához, és elkezdte leragasztani az ajtók szélét, a fertőzésveszély miatt. Nem szólt semmit, csak hozzámvágott egy tekercs barna szalagot. Azt hiszem, sejtett valamit, de később, amikor beszélni kezdtünk róla, úgy szőtte magyarázatát, mintha csak Apa lenne a bűnös. Mert a fertőzés elérte őt is, emiatt tette, amit tett. Hazudott magának, hisz láthattuk a teraszról, azok odakinn nem basznak. Csak széttépik és felfalják az élőket. A kedvéért megjátszottam neki, hogy elhiszem e magyarázatot, és hogy bánt a dolog. Hogy trauma ért, és nem múló fájdalom gyötör a szülői árulás miatt. Öreg és rettegő nő az Anyám, nem kell tudnia, hogy fél éve szeretők voltunk, Apa és én. Talán majd egyszer a Fiúnak elmondom. Ha már lesznek gyerekeink.

Mögöttem enyhe huzat kél majd azon a hajnalon, és mocorgás szűrődik fel a pincéből. Anyám talán már ébren van, talán még alszik szobájában. Amikor kinyitom a bejáratot, a légvonat, ami a kitárt pinceajtón át tör majd fel, kisöpri a bűzt a szobákból. Átlépem a küszöböt, és rájuk zárom a házat. 

vége

A történet - mintegy isteni igazságszolgáltatásként - szeretné folytatni az ebben a történetben felbukkanó kislány későbbi sorsát - bár nem biztos, hogy az idősíkok stimmelnek, főképp, ha figyelembe veszünk a másik kapcsolódást, az utalást a Soha Meg Nem Valósuló Első Magyar Horrorfilmre, mely ugyancsak el van rejtve benne. Alapvetően Anna alakja a halhatatlanság, a víz és a víz alatti lét miatt lett volna itt érdekes. A két figura nagyon előttem van, bár elhiszem, a tüzépes, aki Mozartot és barokk zenét hallgat a Toyota Hiluxában, az azért meredek, de soha nem feledem el a kilencvenes évek közepéről azt a vízvezetékszerelőt, aki Nyíregyházán a főbérlőmnek, szegény, butácska gyógyszerész asszisztensnek Proustot méltatta.

A kép: valóban megtörténik ez a csúfos eset most S. mellett, emberi mulasztás és vita okán pusztává válik az, mit hajdan víz borított. 

Szirén

ebihalak csókolják bíbor ajkam

hosszú hajam mint hínár lebeg köröttem

fenn játszi napfény reménye dereng

de sötét uralkodik az aljban

Amikor fél év hallgatás után Mandula felhívta Norbit, a másik azonnal tudta, hogy baj van, Mandulának ki se kellett mondania, amit persze aztán beleköhögött rekedt hangján a telefonba: – Baj van – majd krákogva hozzátette: – A víztározóból eltűnik a víz.

Norbi csak bámult maga elé bután, és először meg se értette a mondat jelentőségét, de aztán eszébe jutott a füzet, amit a bankban, egy széfben őrzött, és hirtelen rájött, hogy tényleg nagy, iszonyatosan nagy baj van.

– Hazamegyek – jelentette ki, és figyelte, hogy a csaj az ágyban megfordul. – Még ma.

– Az jó lesz – dörmögte Mandula. Norbert felöltözött, kirúgta a lányt, akit épp hogy csak ismert a klubból, ahol rendszeresen felléptek a bandájával, majd elment a bankba, kivette a füzetet a széfből, a bank melletti éjjel-nappaliban vett egy üveg vodkát, és elmetrózott a pályaudvarra. Megvette a jegyét, megitta a vodka harmadát a vécében, majd beült egy kávézóba, és kirakta a pecsétes, karcos asztalra a kék fedelű, vonalas füzetet. Keze mozdult, de nem nyitotta ki, még nem.

Norbi tizenöt éve, az érettségi után lépett le a városból, mely mellett most a víztározóból apadt a víz. Csak Mandulával tartotta a kapcsolatot a középiskolás osztályból, aki tüzépet nyitott, megszedte magát, elhízott, és tokáján örök borostával arra emlékeztette a zenészt, milyen lett volna ő maga, ha a városban marad. Norbi sovány, szinte girhes, hosszú hajú rocker volt, örökké, még nyáron is bőrdzsekiben és divatosan szakadt pólókban járt. Volt valami esetlen kiszolgáltatottság a barátságukban,  mely egy éjszakán alapult, a közös titok, a bűn, a víztározó éjszakáján, melyről azóta se beszéltek, de rendszeresen, évente legalább egyszer összejártak, többnyire Mandula házában, seggrészegre itták magukat, és közben felemlegették a régi szép időket, melyek egyáltalán nem voltak szépek.

Mandula mindig is felnézett Norbira, aki már a középiskolában is gitározott, egy időben tagja volt a Hosszú Kések nevű kölyökbandának, mely felgyújtotta a kultúrházat egy koncerten, aztán az egyetemi évei során több, ismert vagy kevésbé ismert rockegyüttesben játszott, hogy végül megalapítsa Halott Lány néven a saját zenekarát.

– Nem túl árulkodó ez a név? – aggodalmaskodott Mandula azon a nyáron, de Norbi csak a vállat vont: – Vezeklés – mondta csöndesen, és ezzel le is zárta a témát.

Mindig elküldte barátjának a cédéiket, majd később az mp3 formátumú letöltésekre mutató linkeket, majd még később a Youtube csatornájuk újdonságait, és Mandula lelkiismeretesen meghallgatta a számokat, bár nem szerette ezt a fajta zenét, ami a nyolcvanas évekbeli progresszív rockot és a hosszú, göndör hajú amerikai álmetál bandák érzelgős balladáinak hangzását vegyítette. Most is, még az állomás előtt várta Norbi érkezését, a Toyota terepjáró dolby hangrendszeréből Mozart szólt, bár újabban jobban kedvelte a barokk zenét a rendezettségen nyugvó bonyolultsága miatt.

Norbi négyre ért be, és ez jó volt, mert az alkonyi pír már megjelent a hegyek peremén, és Mandula eleve estére, az éj sötétjére tervezte azt, amit tenni készültek.

– Vettem gumicsizmát neked. Normál méret – nyitotta ki Norbertnek a csomagtartót, ő pedig  berakta a táskáját, de a vodkásüveget magánál tartotta. – Remélem, jó lesz.

– Zsákot is vettél – bólogatott Norbert a csomagtartó szürke mélységeit vizslatva.

– És raktam be ásót – zárta rá a fedelet a cuccokra Mandula. – Na, menjünk.

Kiautóztak a városból, és nem szóltak egy szót sem, noha legutóbb órákon át vitatkoztak arról, hogy az Armageddon jó film-e. Norbert imádta, és mindig megkönnyezte Bruce Willis halálát.  

– Mi történik a vízzel? – kérdezte hirtelen Norbert, és Mandula először nem értette, de pont, amikor egy lámpa zöldre váltott, beugrott neki.

– Nem tudom pontosan. Olvastam, hogy valami vita van a város és a vízművek közt, szóval nem végeztek el egy felújítást, és a gát megrepedt egy vagy több helyen, így a víz szép lassan elcsorog. Van, ahol már fű is nőtt a mederben – magyarázta higgadtan.

– Akkor ez nem új dolog – jegyezte meg Norbi némileg feddőn, majd ivott a meleg vodkából, aztán várt, de Mandula nem válaszolt. – Megnézted?

– Meg – bólintott a másik. – Egyelőre nem láttam semmit. Egy reggel kimentem távcsővel, és végigpásztáztam a meder minden egyes négyzetméterét. Nem láttam meg – elhallgatott, és rátért egy szervizútra, mely már a víztározóhoz vezetett. Norbert a nádat bámulta, és az ártérben sötétlő göcsörtös fákat, és próbált emlékezni, de nem ment, ezért ismét ivott az üvegből, és ki is mondta: – Emlékszel az arcára? – kérdezte hirtelen Mandulától. A férfi lefékezett egy füves területen, majd megállította a motort, és végre a zenész felé fordult. Izzadság és a magány szaga áradt belőle, és még valami, valami kesernyés, amelyről Norbert azt gondolta, ez a félelem aromája, és hogy valószínűleg őt magát is átitatja.

– Nem emlékszem. Részeg voltam. Te is az voltál. Azt se tudtuk, mit teszünk. Az egész…– nem találta a szavakat, a mondatokat, ezért legyintett.

– Annának hívták – jegyezte meg csöndesen Norbert. Mandula ingerülten megvonta vállát: – Na, és akkor mi van? Mi van, ha így hívták?

Kiszállt, és hátrament a csomagtartóhoz, kinyitotta, kezdte kidobálni a cuccokat. Most már valóban alkonyodott, alakjukat arany és sárga pászmák vonták be, melyek gyorsan semmivé enyésztek. Norbert megállt a kocsi mellett, és végignézett a megmaradt vízfelületen, mely sötéten csillogott ebben a kevés fényben. A kiszáradt meder közepén a kis tavacska foltja reménytelen küzdelem érzetét sugallta. Körötte mindenhol fű és barnás rögök, a hajdani tómeder, pőrén, leplezetlenül feltárt mélye.

ártó kezek száműztek a mélybe

erőszak taszított e hullámsírba

szűzi nyoszolyám az iszap ágya

sajgó ölemre ír tavam vize

– Hogy jutottunk ide? – kérdezte inkább magától, de Mandula elértette. Épp a csizmát húzta fel szuszogva, pocakja kifeszült kezeslábasából. – Autóval. Nem emlékszel? A buli borzalmas volt. Bepiáltunk, aztán leléptünk.

– Az érettségi buli – kapott a szón Norbert, és lerúgta cipőjét. – Igen, amit annál a fura srácnál…

– Andrásnál – szúrta közbe a másik.

– Andrásnál tartottunk. Mindenki tök unalmas volt, mi pedig gyorsan megittuk a legjobb piákat, és eljöttünk a kocsiddal.

– A kispolskimmal – mosolyodott el keserűen Mandula. – Az első kocsim volt, hogy szerettem én azt! – Eszébe jutott valami: – Akkor volt, hogy az a lány az osztályunkból leugrott a teraszról.

– Ja. Szar ügy – hagyta jóvá Norbert.

Körbefordult. A környéken nem járt senki. Távolabb, a műúton néha-néha elhaladt egy autó, már bekapcsolt fényszórókkal, de onnan nem nagyon látták őket. Horgászok már jó ideje nem voltak, mióta a vízben az oxigénhiány miatt kipusztult az összes hal. Mandula, aki egy éve elkezdett futni, módosította az útvonalát az apadás hírére, így épp ott volt, és pont látta, ahogy a közmunkások hálókkal és gereblyékkel kiszedik a tó maradékából az ezüstös, tehetetlen testeket, és egy sellő képe jutott az eszébe, egy erotikus Disney-alak, egy halottfehér, karcsú, fekete hajú lány törzse, ahogy csupaszon, félalmányi melleit feltárva előbukkan a pikkelyek rengetegéből – de mindez nem történt meg, csak a fejében.

– Fekete haja volt – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, és Norbert bólintott: – Igen. És hófehér bőre. Emlékszem, világított a füvön.

Némán elindultak, kezükben egy-egy ásóval a maradék víz felé. A fás részen Mandula megállt, és az ásó élével vágott két rudat a bodzabokorból.

– Szóval, az agyagban nincs – mutatott körbe, miközben a bokrokat kerülgették. Lábuk alatt már süppedőssé vált a föld, hisz az egykori tófenék területén jártak. – Egyébként is, úgy emlékszem, a tó közepéig jöttünk a csónakkal. Csak a maradék vízben lehet – szögezte le.

– Kié lehetett az a csónak? És most hol van? – fordult körbe Norbert tűnődve. Zavart és lassú volt, mióta megérkeztek, mint aki el akar mondani valamit, de nem tudja, hogy kezdjen neki.

– Nem tudom – vallotta be Mandula. – Régebben itt baromi sokan horgásztak. Vagy a vízmű használta. Aztán gondolom, szétrohadt. Ahogy minden – bökött fejével a gát oldalában fehérlő kis épületre. Az is a vízműveké volt, innen mérték a víz minőségét vagy valami hasonlót.

Elértek a tó maradékához. Csizmájuk lassan süppedt a felszínbe, és mikor újból léptek, bele a tóba, nagyokat cuppant. – Remélem, elég lesz ez a csizma – jegyezte meg Mandula. – Nem lehet túl mély. –  Leszúrták az ásókat, majd elkezdték maguk körül össze-vissza döfködni a botokkal a víz alatti területet, összehangoltan, mint akik évek óta ezt csinálják.

– Kész csoda, hogy aztán nem bukkant a felszínre – lihegte Norbert. – Később.

– Az övemet áldoztam fel, hogy ne bukkanjon a felszínre – vetette ellen Mandula, és megtorpant. A botjával valami tömeget érzett. Lehajolt, kitapogatta.

– Mi az? – kérdezte Norbert.

– Csak egy autógumi – sóhajtott a másik.

– A bokájára kötöttük? Vagy a karjára? – vetette fel Norbert pár perccel később.

– Nem mindegy? – mordult fel Mandula. – Egyébként szerintem a karjára. És a másik végét a..

– …a súlyzódra. – Eszmélt Norbert örömmel. – Tényleg! Akkoriban keményen edzettél. – végignézett a társán. – Miért hagytad abba?

Mandula megtorpant, felegyenesedett. – Ha csak ránéztem a megmaradt súlyzóra, mert az egy tízkilós pársúlyzó volt, ha csak ránéztem, elment a kedvem tőle. Ezért hagytam abba – vallotta be csöndesen.

– Egyáltalán, miért volt a kocsidban? – firtatta a zenész, miközben kisé eltávolodott társától.

– Nem emlékszem. Talán jártam ki akkor az erdőbe edzeni. Húzódzkodni meg ilyenek – töprengett Mandula, miközben szorgalmasan döfködte a vizet.

Csendbe folytatták, és közben egészen besötétedett. Valami halvány fény derengett még a víz felszínén, de a környék, a dombok, a szántók, a traktorok vájta sárga út, a villanyoszlopok, és távolabb, a város széle már szürke homályba veszett. Olyan volt, mintha egy pokolbéli tóban munkálkodtak volna, örök kárhozatra ítélt lelkekként.

reményem a nagy szárazság kora

mikor előtűnik fehér testem

mely most csak békák és halak ura

– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg rekedten Norbert. Érződött a hanglejtésén, régóta forgatja magában a dolgot, és meg se várta másik válaszát: – Neked ő volt az első, ugye?

Mandula kifújta a levegőt, jó hosszan, hogy ezzel is időt nyerjen, majd Norbert felé fordult, a szeme csillogott. – Igen – bólintott is hozzá. – Én nem voltam olyan menő, mint te. – Ebben benne volt, mögötte ott volt a gondolat, hogy te miért csináltad, neked egy csomó csajod volt, miért kellett ez. – Ezért lett volna igazságosabb, ha nem teutánad következem. Hanem ha én vagyok az első. Akkor talán másképp alakul.

– Hm – hümmögött Norbert, majd indulatosan a vízbe döfött. – Nem mi tehetünk róla.

– Nem jól fogtad le! – Csóválta a fejét Mandula. – Ha rendesen lefogod, nem szabadul ki.

– Rendesen lefogtam, de te túl heves voltál – ellenkezett Norbert.

– Ha nem szabadul ki, nem megyünk utána – folytatta rendületlenül a másik. – Nem ugrunk rá, nem esik olyan szerencsétlenül a földre. Nem törik ki a nyaka.

– És még mindig él – fejezte be csöndesen Norbert. – És talán már kijöttünk volna a börtönből – tette még hozzá keserűen. Ismét körbefordult. – Egyáltalán miért jöttünk akkor ide?

– Részegek voltunk. Elhatároztuk, hogy úszunk egyet a vízben. – Emlékezett Mandula. – A kocsival messzebb álltunk le. Akkor még nem volt az a kis út – mutatott a távolba. – Ezért nem hallotta, hogy közeledünk. Ott ült, a gáton – most pontosan azt a helyet mutatta, ami olyannyira az emlékeibe vésődött. – Ott leptük meg. Ott kaptuk el.

– Miért nincs feleséged? – szegezte neki a kérdést hirtelen Norbert.

– Neked miért nincs? – vágott vissza a Mandula.

– Vannak nőim. De te sose beszélsz nőkről, ha összefutunk. A Facebookon se posztolsz csajokról semmit. Neked nincs senkid – mondta ki Norbert az ítéletet.

– Nincs. Ő volt az első, ahogy mondtad ez előbb – vallotta be Mandula hirtelen. – És az utolsó is.

Norbert nem akart hinni a fülének: – Azóta nem voltál nővel?

Mandula hallgatott, nem válaszolt, majd folytatta a szurkálást, végül mégis megszólalt: – Olyan ez, mint az edzés. Ha csak megpróbáltam, eszembe jut ő. A könyörgése. Az hogy milyen jó volt, hogy könyörgött. Hogy attól volt jó. És hányingerem van az egésztől. Ha csak meglátok egy meztelen csajt az újságban, már rosszul vagyok.

Norbert a fejét csóválta: – Ezt megszívtad, öregem.

– És te? – vágott vissza dühösen Mandula. – Te nem őt keresed minden nődben? Vagy a zenédben?

– Miről beszélsz? – döbbent meg Norbert.

– Gondolod, nem vettem észre, hogy minden számodban jelen van egy utalás? Hogy becsempészeted mind a három albumodba a vízbe temetett lány képét? Kirké, Szirén, Sellő – ezek a dalcímek miről árulkodnak? Arról, hogy nem bírod feldolgozni, megpróbálod kiírni magadból, de nem megy, mert egyrészt ezek szar számok, másrészt ezt nem lehet feldolgozni – fröcsögte a férfi, és Norbert mozdulatlanul, elbűvölve hallgatta. – Azt hiszed, ha énekelsz róla, ha kódokban, tikos utalásokban ország-világ elé tárod, mit tettünk, az elegendő vezeklés? Én azóta nem nyúltam nőhöz, pedig nagyon szerettem volna gyereket és családot, egy társat, de nem vállaltam – és ezt a lemondást sem érzem elegendő vezeklésnek.

– Elbűvölt minket – jelentette ki hirtelen Norbert, mire Mandula meghökkent és elhallgatott.

– Mi van? – kérdezte végül.

– A lány – bólintott Norbert. – Elbűvölt, és azóta is varázslata alatt élünk. Itt túrjuk a vizet, hogy megtaláljuk a testét, és közben…– ingerülten eldobta a botot, be a vízbe. – Közben ő csak mosolyog rajtunk elégedetten.

– Miről beszélsz? – értetlenkedett a másik. Norbert előhúzta farzsebéből a széfből elhozott füzetet, és felmutatta. Mandula nem látta tisztán a félhomályban, hangosan gázolva közelebb ment hozzá. – Mi az?

– Emlékszel, hogy amikor odamentünk hozzá, írt valamit? – kérdezte Norbert csöndesen, majd lapozni kezdett a füzetben. – És aztán, mikor végeztünk, és átnéztük a környéket, akkor megtaláltam a füzetjét.

– Igen, rémlik – vallotta be Norbert. – És megtaláltuk a pulcsiját is, és az egyik cipőjét.

– Igen. És elvittük ezeket a bányatóhoz, így sikerült félrevezetni a kutatást és a nyomozást. – okoskodott Norbert némi elégedettséggel a hangjában. – De a füzetet megtartottam.

– Azt mondtad, elégetted – Mandula odalépett, kivette kezéből. A sárgult lapokon elegáns, kecses betűkkel írt sorok tűntek elé.

– Nem égettem el. Megtartottam – vallotta be Norbert vészjóslósan. – Lapozz az utolsóhoz. A „Szirén” címűhöz.

– Mi ezek? Versek? – kérdezte Mandula idegesen.

– Igen, versek. Szonettek. Olvasd el az utolsót – kérte őt Norbert. Majd várt, a víz felszínét bámulva a mind jobban vastagodó sötétségben várt, míg a másik végez.

csontom ragyog majd ott fenn a felszínen

emberek járnak majd csodájára

álmélkodni letűnt szépségemen

vége