Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2019. február 25. 20:06 - Valmont

A bezárt szoba dilemmája

borond.jpg

A kartonbőröndben látható az, amivel elindultam: harmadikos és hetedikes korom közt írt dolgaim. Mániákusan készültem erre az egészre már kisgyerekként. Az írás kompenzációként működött, és persze közben azt gondoltam, hogy egy nagyobb közösséghez, a Nagy Írókhoz, a bölcsekhez, a halhatatlanokhoz is köt. Valószínűleg szellemi közösséget keresek azóta is. 

Vagy - jobb híján - teremtek. A három öreg, e szívemnek oly kedves triumvirátus, e dinamikus együttállás, mely - most úgy érzem, és ez az érzés lehet, sorozattá érik  - egész sor rejtelmes és félelmetes dolgot képes megfejteni vagy megvilágítani a kinti, káoszos és sötét világból. A könyvtár rendjébe a hírnök, a nyomozó hozza majd e fejtörőket, melyek asszociációkat és metaolvasatokat indítanak az alkalmi nyomozókban. És ők egyáltalán nem tehetnek róla, hogy megoldásaik túlontúl irodalmiak a hatóság ízlésének.

 

Tökéletes gyilkos

 

Azon a délutánon, mikor a nyomozó elment a három öreghez a könyvtárba a kettétépett férfi fényképeivel, melyeken a vér mint friss, folyós meggylekvár csillogott, esett az eső, és a könyvtárosok vödröket tettek ki, melyekbe halk, japán hangszereket idéző zajjal csepegett a mennyezeti beázásokból a víz.

A három öreg, a három vénember, a három nyugdíjas törzshelyükön, az „Ezotéria” részlegnél ült, ahol igazából fantasy és horror regényeket lehetett fellelni. Ez egy néhai – már eltávozott – könyvtáros műve volt, ő rajongott e két műfajért, és ide, e fedőnév alá gyűjtötte, rendelte a könyveket. A hármas nem annyira műfaji megfontolásokból, hanem az udvarszerűen kialakított polcok miatt választotta védett törzshelyül e kanapét és a két fotelt. Felettük most haloványan derengett a tetőablak, melyen türelmetlen óriásként kopogott az eső.

E délután épp Leonardóról beszélgettek. A szerdai találkozásokat a képzőművészetnek, a hétfőt a filozófiának, míg a pénteket a történelemnek szentelték. Irodalomról külön nem tartottak beszélgetést, mert az egyébként is átfonta minden gondolatukat és mondatukat. Mihály, a legidősebb, kinek bajusza még mindig sárgállott, noha évek óta felhagyott a dohány élvezetével, most is egy Borges-novelláskötetet lapozgatott lassan és felületesen, és azon tűnődött, mikor olvasott bármit is az argentíntől. György lehunyt szemmel ült vele szemben, kerek arcában egy buddhista elégedettsége ragyogott. Nem aludt, csak meditált, azzal a schopenhaueri módszerrel, mellyel száz százalékig jelen volt a társalgásban, miközben tizenkettedik századi önmagát is átélte ismét. Nem volt túl izgalmas e múlt, a rizsföldeket túrta Kínában. Norbert, a nyugdíjas postás, a legfiatalabb vette észre a közeledő nyomozót. Norbert arcát egy hatalmas, fekete keretes szemüveg uralta. Sovány, magas, izgága férfi volt, akit leginkább a „Kelet-Nyugati dívány” sorai nyugtattak le, gyakorta szavalta Latinovits stílusában, ónémet átköltésben, s ezzel természetesen a többiek agyára ment.

− Hírnök jó, borús hírrel – jelentette be most, és kezeit összekulcsolta ölében. – Arcát gondok ráncozzák.

– Egyáltalán, van ilyen szó, hogy „ráncozzák”? – kérdezte mélán György, közben tenyerét dörzsölte, melyet majd ezer éve feltört az ásóbot nyele.

– Talán mintha Gyöngyösinél lenne erre egy sor – bizonytalankodott Mihály.

– Gyöngyösi nem a korabeli magyart, hanem a saját maga által kitalált költői nyelvet használta, csakúgy mint Zrínyi. Korai nyelvújítók, poétikai késztetésből – kontározott György. – Ez még nem bizonyíték arra, hogy a szó létezik.

– Létezik az, amit kimondanak – szögezte le Norbert mosolyogva.

Ekkor ért oda nyomozó. Direkt úgy nézett ki, úgy öltözött és úgy viselkedett, mint a nyomozók archetípusa. Ballonkabátot hordott, szomorú, tört tekintettel figyelte a világ minden részletét borostás, markáns arcából, mozdulatai feszesek és határozottak voltak. Imádta az ezoterikus könyveket, így ismerte meg a három öreget, és mi tagadás, volt már, hogy bizonyos ügyekben segítségüket kérte korábban.

– Üdvözlet a bölcseknek – mosolyodott el, majd hirtelen visszaváltott a komor arckifejezésre, és e gyorsaság, a kedélyesség e múló, illékony volta is jelezte, milyen komoly ügyben jár el most.

– Mi járatban? – kérdezte tőle Mihály, fel se pillantva a könyvből. A nyomozó már tudta, ez az ő köreikben nem számított udvariatlanságnak – a könyv egész egyszerűen magasabb rendű volt az embernél.

– Egy újabb dologban kérném a segítségüket. Egy gyilkossági ügyben – vallotta be a nyomozó. – A tökéletes gyilkosság ügyében.

– Annyi sokféle bölcsességet és idézetet mondhatnék a tökéletességről, hogy zavaromban nem is tudok választani – vallotta be kuncogva György, és végre kinyitotta szemét. Kína a múlt ködébe foszlott. – De halljuk, mit jelent itt és most e szó.

– Egy megfejtetlen ügyet – szögezte le a nyomozó helyett Norbert. – Gondolom, az alsópiaci gyilkosságét, mely másfél hónapja történt. A sajtó elég szűkszavúan számolt be róla…

– Hírzárlatot rendeltünk el – vont vállat a nyomozó, majd leroskadt a kanapé szélére. Kabátján sűrű foltokban száradt az eső. – Nem akartunk pánikot kelteni. Mert a részletek...pánikra adtak okot.

– Bezárt ajtó, bezárt ablak, a szobában egy kettészakított test. Se be, se ki nem ment senki, az elkövetőt nem ismerjük meg…sohamár – bólogatott Norbert.

– Maga meglepően jól értesült – szögezte rá ujját a nyomozó.

– A szomszédasszonyom a rendőrségen takarít. A férje nagyothall, és nem hajlandó készüléket dugni a fülébe. Marad az ordibálás. A nő pedig elég pletykás – magyarázta fásultan Norbert, majd levette szemüvegét, és megtörölte, noha tökéletesen tiszta volt.

– És miben tudnánk mi segíteni? – kérdezte most Mihály valódi kíváncsisággal. Ültében széttárta karját, mint aki keblére akarja ölelni a másik kettőt. – Hisz mi csak három öregember vagyunk, akik néha összegyűlnek a városi könyvtárban okoskodni.

– Maguk nem csak három nyugdíjas. Maguk bölcsek – jelentette ki a nyomozó. – És ezáltal olyan dolgokat is figyelembe vesznek, ami nekünk nem jutna eszünkbe. Valószínűtlen, de elképzelhető dolgokat. A hagyományos gondolkozáson és logikán túlmutató lehetőségeket. A valaha – irodalomban vagy valóságban – már megtörtént, de újból előfordulható dolgokat.

– Ez így van – hagyta őt helyben György, és szélesen elmosolygott, amitől kerek, kopasz feje most tényleg az idős Buddhára emlékeztette a másik hármat. – Elő hát a részletekkel.

Ekkor a nyomozó felállt, kinyitotta a táskáját, és előhúzta a helyszínen készült képeket. Norbert elvette tőle, ránézett a legfelső vörösségére, elfintorodott, de kötelességtudóan végiglapozta mindet, majd továbbadta őket Györgynek.

– A részletek – kezdett bele a nyomozó: – Kávássy Ferenc, rokkantnyugdíjas. Negyvenkét éves férfi, anyjával él egy háromszobás lakásban, a Német utcában, a harmadik emeleten. Nem, nincs esőcsatorna az ablak mellett, melyen egy megtermett majom fel tudna mászni – Mihály felnézett rá a fényképről, melyen Kávássy belső szervei is látszódtak, és biccentett. – Évek óta a mániájának él, ezért is nyugdíjazta magát, a rossznyelvek, vagyis korábbi munkatársai szerint direkt emelt nehezet az irattárban, ahol dolgozott, hogy megkapja a státuszt.

– És mi ez a mánia? – kérdezte csöndesen Mihály, noha a képeken látható irathalomból, melyet vér pettyezett, már sejtette.

– Az írás – a nyomozó úgy mondta, mint aki egy bűnt vall be. – Az anyja szerint, és a szobában talált rengeteg nyomtatott lap alapján minden energiáját az írásnak szentelte. A dolgozószobája falán Stephen King képe van. Azt gondolom, az alapján, amit olvastam a dolgaiból – márpedig elég sok szöveget el kellett olvasnom –, hogy fel akart érni a mesterhez, sőt, túl akarta szárnyalni. Az összes szövege egyetlen regénynek a változatait és permutációit hordozza. Egy valóban érdekes és koncepciójában nagyívű műnek a töredékeit, melyet azonban soha nem fejezett be. Száz és száz változat van abban a szobában, és még ezer a számítógépének a merevlemezén, de mind töredékes, félbehagyott, átírt, módosított – befejezetlen.

– A kérdés – adta vissza a képeket a nyomozónak Mihály –, hogy miért vallott kudarcot.

– Igen, ez a kérdés, és talán a megoldáshoz is elvezet – tette hozzá elgondolkodva Norbert.

– Ha jól vettem ki a szövegekből, melyeket átvizsgáltam – a nyomozó beszéde lelassult, mert egyszerre próbált visszaemlékezni, és megtalálni a megfelelő szavakat, és ez a nehézkesség egy kissé ingerelte Norbertet –, a fő probléma a regény központi alakjának, a szörnyetegnek a megformálása volt. Képtelen volt megfelelően leírni, ami egyébként megvolt a fejébe: hogy néz ki, hogyan viselkedik e lény, mely rettegésbe tartja a falut, ahol a mű játszódik. Képzeljék el, mintha Shelley nem tudná megrajzolni Frankenstein szörnyét. Mintha Stoker nem lenne képes elénk tárni a sápadt Drakulát. Vagy mintha…

– …Camus Pestis-ének főhőse be tudná fejezni regényének első mondatát. A tökéletes regény tökéletes kezdőmondatát – fejezte be helyette Norbert.

– Hogy jön ez most ide? – zökkent ki a nyomozó.

György Norbertre nézett, majd bólintott: – Nagyon is ide tartozik.

Mihály felemelte ujját, mint a karmester, aki silenciot int a bőgősszekciónak, majd a nyomozóra nézett: – Vizsgáljuk meg még egyszer a haláleset körülményeit. Volt szemtanú?

– Csak fültanú. Az áldozat anyja – beszéd közben a nyomozó felállt, az egyik polchoz sétált, és a könyveket kezdte vizsgálni. – Éjszaka volt, tévét nézett, mikor meghallotta a kiáltást. A fia kiáltását. Az mondta döbbent és ijedt volt a hangja. És egyben csodálkozó. Majd jött az a zaj, a nedves, loccsanó hang, ahogy a test szétszakadt. A nő idegei teljesen tönkrementek attól a hangtól, azóta gyógyszereken él, és szerintem már nem sokáig bírja.

– Gondolom, berontott a szobába, és…– György az ujjaival malmozott ölében, majd kinyúlt a kanapén heverő fényképek felé, és ismét átlapozta őket.

– Nem – csóválta fejét a nyomozó. – Ahogy mondtam, az ajtó belülről be volt zárva. A szomszédot kellett áthívnia, aki betörte. Így ketten is tanúsíthatják, hogy az ablak is zárva volt. Az ablak egy kis utcára nyílik, van egy szemtanúnk, egy kutyasétáltató férfi, aki a kérdéses időpontban nem látott senkit a falon.

– Vagyis az író, mert íróról és nem irattárosról beszélünk, egy vérbeli tehetségről – szögezte le Norbert –, önmagát tépte szét.

– Erre jutottunk mi is – ismerte be a nyomozó, és megfordult. – De ez lehetetlen. Törvényszéki orvosokat vontunk be a vizsgálatba, és mind azt vallják, egy nagyon erős ember sem volna puszta kézzel szétszakítani önmagát, még akkor se, ha a hasi, lágyabb részen kezdi a műveletet. A vérveszteség, a fájdalom és a sokk csak az egyik dolog. A kötőszövetek rugalmassága a másik – a zsigereket, a rugalmas, csúszós belső részeket, inakat és főképp a hasi zsírréteget szinte lehetetlen eltépni.alakit 

György és Mihály közben összehajolt az egyik kép felett, és suttogva beszélgettek. Mihályt, a nyomozó mindig is a hármas egyfajta vezetőjének tartotta, nem is annyira életkora, mély ráncai, vagy szürke, mindent látó szeme, hanem inkább valami spirituális ragyogás, glória okán. Nem is csodálkozott, hogy most ő köszörülte meg a torkát, és emelte fel a képet. A nyomozó közelebb lépett.

– A test felső része mellett ez a fekete zsinór egy vezeték, ugye? – kérdezte Mihály lassan.

– Igen – bólintott a nyomozó, és érezte, kiszárad a torka, mert hamarosan megkapja, amiért jött. Mihály Györgyre nézett, majd Norbertre. Utóbbi bólintott: – A számítógép tápkábele?

– Igen – ismerte el a nyomozó.

– Ki van húzva – jegyezte meg György.

– Igen – ismételte a szót a nyomozó. – Azt feltételezzük, a haldokló kúszni-mászni próbált a padlón. A felső része legalábbis. Ösztönös menekülési kényszer, benne van minden sokkot kapott áldozatban. És közben belekapaszkodott a vezetékbe, mintegy azon húzta magát a fal felé.

– És eközben véletlenül kirántotta a vezetéket a dugaljból – vette át a szót Mihály.

– Valószínűleg – ismerte el a nyomozó.

Mihály megcsóválta a fejét: – Nem véletlen volt – letette a fényképet a többi mellé. – A megoldás ott volt önök előtt, de képtelenek elfogadni. És bármennyire is egyértelmű, nem fogják tudni használni. Törődjön bele, hogy ez egy megoldatlan bűnügy.

A nyomozó hátrébb lépett, arcán zavar aztán némi pír ömlött el, majd tehetetlenül széttárta karját: – Ha megkérem önöket, elmondanák nekem, mire jutottak?

A három öreg összenézett, fürkésző, kutató tekintetek kapcsolódtak egybe, majd György volt az, aki feltette a kérdést: – Ismeri maga Canterbury Szent Anzelm istenérvét?

A nyomozó láthatóan összezavarodott e hirtelen váltás miatt, homlokát ráncolva kutatott emlékeiben: – Valami rémlik…

Norbert bólintott: – Anzelm azt mondja, isten elképzelhető, mint a lehető legnagyobb, legtökéletesebb lény. És ha valami a lehető és legnagyobb, akkor az lehetetlen, hogy csak elménkben létezzen, hisz a képzeletbeli dolgoknál a valóságos, kézzelfogható dolgok még tökéletesebbek. Istennek tehát léteznie kell – különben nem ő a legtökéletesebb valami.

Kivártak, de a nyomozó nem sokáig bírta: – Vagyis? – kérdezte szinte félénken.

– Ez a Kávássy valószínűleg egy fenomén volt – szögezte le György segítőkészen. – Talán nem ösztönös tehetség. Talán rengeteget gyakorolt. De végül megcsinálta, ellentétben a Pestis hősével – neki sikerült.

– Mi? – értetlenkedett a nyomozó.

– Leírta a tökéletes szörnyeteget – adta meg a választ Mihály. Kis csönd állt be, csak az eső törte meg, makacsul jelezve a köröttük lévő világ valódi törvényszerűségeit. Mihály végül így folytatta: – Azon az estén megalkotta a leírás végső verzióját, az ultima textust. Befejezte azt, amivel annyi ideig próbálkozott, megalkotta a horror irodalom tökéletes fenevadát.

– De…– kezdte volna a nyomozó, ám ekkor György így folytatta: – De lehet-e tökéletes valami, ami csupán az elmében létezik? Abban a pillanatban, hogy elkészült a szöveggel, rászabadította a szörny alakját a világunkra, nagyjából úgy, ahogy Isten képét is megalkották hatezer évvel ezelőtt.

– És…– akarta folytatni a nyomozó, ám most Norbert vágott közbe: – És mi a tökéletesség maga, ha nem a létezés? A szörnyeteg ideája olyan jól sikerült, hogy helyet követelt a valóságban. Materializálódott. Megjelent ott, és akkor, a szobában, előbb mint gondolat, árny, kísértet, majd mind erőteljesebben, teret és fizikai tartamot nyerve, végül a maga valójában és teljességében ragyogott, akár egy negatív isten a holtra vált író előtt, akinek nem volt ideje menekülni.

– Így a szörny végzett vele – ismerte el a nyomozó döbbenten.

– Igen. De ő is végzett teremtményével – jegyezte meg szomorúan, szinte sajnálkozva Mihály.

– Hogyan? – kérdezte a nyomozó, majd a fényképre pillantott: – A vezeték. – Odaugrott a képhez, felkapta. A három öreg hagyta, hogy kimondja: – Nem menekült. Nem azért kapaszkodott a vezetékbe. Hanem hogy kihúzza a számítógépet az elektromos hálózatból. Valószínűleg nem mentette el a szöveget. Talán nem futott le automatikus mentés, talán ki volt kapcsolva. És ő tudta ezt. Utolsó erejével áramtalanította a gépet.

– És ezzel törölte a szöveget, ami leírta teremtményét – fejezte be Mihály. – A szörny kitörlődött nemcsak a világunkból, hanem a gépből is. Hála istennek.

A nyomozó pár másodpercig még állt, a fényképet bámulva, majd a három, őt figyelő öregre nézett. Aztán felsóhajtott, és elkezdte a táskájába pakolni a képeket: – Ezt valóban nem adhatom elő odabenn.

Mihály megvonta vállát: – Attól az igazság még nem változik.

– Ez fikció – mondott ellent a nyomozó. – Maguk nem tudnak semmit se bizonyítani.

– De maga tudna – jegyezte meg csöndesen György. – Manapság már vannak programok, melyekkel vissza lehet állítani a számítógép törölt adatállományát.

– Miért nem próbálja meg? – kérdezte gúnyosan Norbert, majd levette szemüvegét, és megtörölte a lencséket zsebkendőjével.

A nyomozó összezárta a táskáját, és felegyenesedett. – Köszönöm a segítséget. Ismét –mondta, majd intett, és eltűnt a könyvespolcok közt.

A hármas kivárt, míg eltávolodik, aztán György feltette a kérdést: – Hol is tartottunk?

– Tisztáztuk, hogy Leonardo, az arc sajátos grimasza alapján bürökkel mérgezte meg Giocondát – szögezte le Norbert.

Mihály felsóhajtott: – Már csak az indíték hiányzik. Feltéve, hogy nem maga a kép az indíték.

Ezen mind a hárman eltűnődtek.

vége

 

Szólj hozzá!
2017. január 29. 10:06 - Valmont

Szemedben a szörnyeteg

konyv.JPG

Van kb kétezer-ötszáz könyvem a fővárosban, és még ötszáz vidéken, a szüleimnél, a gyerekkori szobámban - lásd a kép - porosodó hátrahagyott, elárult könyvek, kamaszkorom könyvei, melyeken felnőttem. Úgy számolom, nagyjából a harmadát olvastam ennek a háromezer kötetnek. És ami igazán rémisztő, számoltam azt is, hogy tavaly huszonnégy könyvet olvastam el, és bár köztük volt Ayn Randtől az "Atlasz vállán" című monstrum is, tény, hogy nem lesz elég időm. Mert még mindig, mindennél nagyobb élvezetet jelent egy frissen vásárolt könyvet kézbe fogni, nézegetni, átpörgetni, elolvasni az első mondatát...aztán berakni a "majd elolvasom" kupacba.

A Darwin-lényről itt írtam először. Azóta nem engedett az ideája, ahogy a testvériség tagjai sem képesek szabadulni tőle. Vigyázzunk vele, bármire képes, vagyis óvatosan az olvasással!

 

A Könyvtáros Testvériség vége

 

A könnyű reggeli hűvösségben a város felett terjengő keserű füstszag beburkolta Pétert, miközben a közvilágítást immár örökre nélkülöző félhomályos utcán a könyvtár felé botorkált. Nagyon sokan tartottak akkoriban csirkét, malacot, még a panellakások erkélyein is, nem csoda, hogy a halálra szánt állatok visítása meg-megtörte a polgárok egyébként sem nyugodt álmát. Péternek amúgy is éber éjjelei voltak, mivel szüleitől örökölt nagy faágya, melyen valószínűleg fogant, recsegett-ropogott minden kis fordulatra, akár egy öreg árbocos hajó a viharos vizeken. A könyvtáros reggelente úgy imbolygott a járdán, mint egy tengerből kiábrándult matróz, bár azt senki nem tudhatta, hogy rosszkedve, mely kiült aszkétikus, sápadt, szakálltól keretezett arcára, a Könyvtáros Testvériség sorsa feletti aggodalomból fakad.

János ugyanis már egy hete nem adott életjelt magáról. Pont azóta, hogy azt írta nekik a naponta két órát üzemelő központi e-mailes szolgáltatáson keresztül, hogy: Megtaláltam.

A könyvtáros a reggel első fényeinél nyitotta ki a város szívében lévő épületet, belépett a por- és papírszagú előtérbe, és a fali kapcsolókon feltekerte a termosztát. Látszott a lehelet, a lámpák rebbenve életre kelő fényében, vagyis most épp volt áram, így ujjait a rezsó és a teafőző felett megmelegíthette a kis konyhahelyiségben.

Egyedül ő dolgozott már csak a könyvtárban. A többiek szép lassan elpárologtak a második nagy válság évei alatt, ki vidékre ment, ki külföldön próbált szerencsét, de volt olyan is, aki egyszerűen beleroppant a szegénységbe és a kilátástalanságba. A pszichológusok ez utóbbi jelenséget Válság-depresszióként azonosították, és úgy vélték ez a legszörnyűbb hozadéka a közgazdászok által csak 212-nek nevezett jelenséghalmaznak, ahol a 21 a századot, a 2 pedig a 2008-as válság utáni második hullámot jelentette. Híradások szóltak arról, hogy e lelki kór mind szélesebb körben és mind változatosabb formában támadja az emberi elmét, a kreativitás kiölésével, a folyamatos szorongással és mind súlyosabb fizikai nélkülözéssel megtöri a legbátrabb nemzeteket is. Péter és a Könyvtáros Testvériség másik két tagja mindebből főképp annyit érzékelt, hogy elmaradtak előbb az olvasók, aztán a bér, végül a munkatársak is.

Ők hárman, a Testvériség tagjai viszont a helyükön maradtak, és akár a hegyvidéki kolostorokba húzódó középkori szerzetesek, dacosan és sértődötten kitartottak. A központi e-mailes rendszerben találtak egymásra, Péter egy könyvtárközi kölcsönzésben Jánostól megkérte Arisztotelész vígjátékokról szóló írásait a Hausmann-féle fordításban, mire a nyilvános levelezésbe bekapcsolódott Mihály, aki inkább a Péterffy-fordítást javasolta, noha János szerint az inkább átirat volt, ebből vita, majd beszélgetés majd barátság született. Mivel az ország három, egymástól lehetetlenül messzire eső városaiban éltek, a fizikai kapcsolat szinte megoldhatatlannak tűnt akkor, mikor a benzint jegyre adták, a vonatok pedig rendre kisiklottak a rémes állapotban lévő síneken. Maradt az e-mailes rendszer, mely az internetszolgáltatás utolsó bástyájaként a könyvtárakban, polgármesteri és kormányhivatalokban, a rendőrségen és a katonaság épületeiben működött már csak napi pár órában. A lakosság egyáltalán nem férhetett hozzá, bár tény, hogy nem is érdekelt már senkit ez a fajta kommunikáció, mely csúfondárosan emlékeztette az embereket a nem is oly régi múltra, mikor még azt hitték, elérhetnek mindent és mindenkit a bolygón.

Míg Péter a forró vízben ázó tealeveleket bámulta a konyha sárga fényében, eltűnődött, kitől származott a Testvériség ötlete, de aztán arra jutott, közös akarat volt, egy hősies, mindennel szembemenő gesztus, melyet a triumvirátus tagjai feltétel nélkül fogadtak el. Ugyanakkor rém egyszerű volt az egész: arra szövetkeztek ők hárman, hogy a helyükön maradnak a végsőkig. A könyvtárban. Olvasnak, és megosszák egymással az ismereteket. És ha erre már végképp nem lesz mód, mert az áramszolgáltatás is megszűnik, visszatérnek a galambokhoz, az ég küldötteihez, melyekből Péter már be is szerzett hármat. Apja hajdani műhelyében, az ismeretlen rendeltetésű gépek és szerszámok, e fölös áramzabálók közt tartotta őket, ott turbékoltak és bámultak rá csillogó, lelkes szemmel, mikor a vizüket cserélte, vagy magot öntött nekik. Talált jó pár könyvet az állományban, melyek a reptetésükről és a tartásukról szólt, és úgy vélte, képes lesz megoldani a levelezés problémáját. A másik kettő ugyancsak dolgozott ezen, de aztán közbejött ez az egész a Darwin-lénnyel, és aztán mind jobban belegabalyodtak, és aztán János eltűnt.

Kitöltötte a teát egy bögrébe, aztán a poros lépcsőn felment az emeltre, át a folyóirat részlegen, a szórakoztató irodalomig. Itt rövid keresés után megtalálta a Mihály által említett kötetet, majd beledőlt az egyik puha fotelbe, melyet az újságot olvasó és társaságot kereső nyugdíjasoknak helyzetek ki hajdan. A könyv egy orosz tudományos-fantasztikus regény volt, asztronauta hősei ismeretlen bolygón kényszerleszállást hajtanak végre, ahol bár a vegetáció buja, egyetlen állatot sem találnak. Az űrhajósok érzik, valami figyeli őket, valami nagy és nyomasztó dolog a fák közeiből, ám ahelyett, hogy óvintézkedéseket tennének, napokig csak vitatkoznak a szocialista ember erkölcsi problémáiról, a tudomány és a művészet küldetéséről az új világrendben. Péter előző este odáig jutott, hogy az egyik űrhajósnak nyoma vész az éjszakában, és társai hirtelen ráébrednek, hogy mind meg fognak halni.

Péter felpillantott a mondat végéről, bele a könyv- és porszagú levegőbe, és eltűnődött, vajon Mihály milyen titkos jelentés, rejtett célzat okán javasolta olvasásra e regényt.

Mihály vizsgálta a huszadik századi irodalmat, Péteré volt a középkor a romantikáig, míg János az ókort és a szent iratokat vállalta a Darwin-lény utáni kutatásban. A könyvtáros letette maga mellé a súlyos kötetet, és ivott a teából. Felidézte magában, mikor először szóba került a lény a levelezésükben.

János hozta fel Maupassant novellája kapcsán. A „Le horla”-t akarta újrafordítani, és kíváncsiságból elkezdte kutatni a műben felbukkanó halhatatlan, testetlen fenyegetés eredetét. A francia novellista naplóbejegyzéseiből rájött, hogy Maupassant nagyon komolyan foglalkoztatta ez a láthatatlan, de a világunk szövetében nagyon is valósan megbújó szörnyeteg képe. Úgy vélte, vándormotívum, melyet öntudatlanul több irodalmi mű is feldolgozott az évszázadok folyamán. János ennek nyomán indult el, és mikor megosztotta társaival a kutatása korai eredményeit, az elmélet hármójuk közt akaratlanul is továbbfejlődött és szárba szökkent.

– Hahó! – hallatszott lentről egy gyönge női hang, mire a könyvtáros felpattant, lesodorva a kötetet a székről. A korláthoz lépet, és óvatosan lenézett. A korlát korhadt volt néhány helyen a tető résein át becsöpögő esővíz miatt.

Egy fiatal, szőke, törékeny lány állt az előtérben, nagy, rá egyáltalán nem illő piros, kapucnis kabátban, fekete farmerben és katonai bakancsban. Alakja valamiért ismerősnek tűnt Péternek, de éhes, sovány arca ismeretlen volt számára. Az üvegtetőn át ráömlő gyenge fényben sápad volt ez az arc, ugyanakkor arisztokratikusan esendő is, ahogy a guillotine-ra váró hercegnő felsőbbrendűségével körbefordult.

– Van itt valaki? – kérdezte most erősebb, csengő hangon, mire Péter felemelte a kezét, és válaszolt, hogy igen.

Mihály javasolta, hogy kutassák fel a rejtőzködő lény nyomait a világirodalomban. Biztos volt benne, hogy olvasott már róla, és kapásból megemlített egy Stephen King novellát, Dosztojevszkij vagy Tolsztoj egy kísértettörténetét, Lovecraft egész életművét és Ambrose Bierce valamelyik kisregényét. János természetesen pártolta az ötletet, míg Péter úgy vélte, az olvasók nélküli könyvtár ideális helyszíne lehet egy ilyesféle kutatásnak, és így még az idő is jobban telik talán. Mert az időt akkor már csak a segélyosztás heti két napjával mérte, és ez a fajta kisszerű, beszűkült látásmód egyre inkább aggasztotta. Jót fog tenni, ha valamivel eltereli a gondolatait a saját és a világ helyzetéről, főképp, hogy élete egyébként totálisan üres volt, mert komolyabb barátnője nem volt már évek óta. Ők hárman a könyvekkel voltak jegyesek, ahogy ezt egyszer Mihály félig viccesen, félig keserűen és csipetnyi öniróniával megjegyezte.

Miben segíthetek, kérdezte Péter, míg lefelé lépdelt a nagy széles lépcsőn, és a lány alakja egyre inkább közeledett, és ettől úgy érezte, mintha egy nagyon költséges amerikai film egy jelenetét nézné sajátos, szubjektív kameraállásból.

– Egy könyvet keresek – válaszolt a lány, miközben figyelmesen végigmérte a férfit, majd lépett egyet hátra. Akkoriban a nők már óvatosak voltak az idegen férfiakkal, még a köztereken is.

Van itt jó pár könyv, bólogatott mosolyogva a könyvtáros, majd szakállába túrt, száját babrálta, hogy rejtse zavarát. Aztán megkérdezte, mi a könyv címe.

– Nem vagyok tag – jelentette ki a lány dacosan, és a pulthoz sétált, ahol hajdan Annamari és Norbert, a két könyvtáros ült, ők fogadták a belépőket, az ő joviális és kedves arcuk várta a könyvbarátokat. Annamari elköltözött a szüleihez, akiknek volt valami földjük, és segített paradicsomot, krumplit termeszteni, Norbert pedig a folyóba ölte magát nem sokkal azután, hogy megszűnt a fizetésük.

Péter sietve kijelentette, hogy nem ragaszkodik a tagsághoz, majd a pult mögé lépett. Persze, arra is van lehetőség, hogy a hölgy beiratkozzon, tette hozzá, és egy tagsági nyilatkozatot és tollat tett a lány elé. Az sokáig nézte mindkettőt, majd megrázta fejét: – Inkább nem, ha nem baj. Csak elvinném azt a könyvet. És itt hagyok valamit zálogba – azzal kabátja belső zsebébe nyúlt, és kitette személyi igazolványát a férfi elé. – Már úgysincs rá szükségem. – Az utolsó mondatot olyan furcsa magabiztossággal mondta, hogy Péter megborzongott.

Egyébként is rosszak voltak az idegei, és ez összhangba volt azzal, ahogy mind jobban beleásták magukat a Darwin-lény utáni kutatásba. Nagyon gyorsan, pár hét alatt rájöttek, hogy a szörnyeteg valóban ott van minden korban. Ott lapul az emberiség irodalmában, a versekben, az eposzokban, szónoklatokban, a regényekben. Néha egész nyíltan, néha nem is központi, de fontos szereplőként, például Duma-nál a miladyt kivégző hóhér alakjában, néha csak a háttérben, egy mellékszereplő, egy árny, egy sejtés egy látomás, vagy egy töredékes álomleírás formájában. De mindig ott van a legyőzhetetlen, szinte láthatatlan és emberfeletti veszedelem képe.

Péter megkérdezte, melyik könyvről van szó, miközben az igazolványt egy fiókba tette.

– „Mítoszok és legendák a mesékben” – bólintott a lány. – A nagymamámnak kell. A szerzőt sajnos nem ismerem.

A könyvtáros a kézi katalógushoz sétált, és keresni kezdte a könyvet. Jobb szerette ezt használni a számítógép adatbázisa helyett. A Darwin-lény utáni kutatás során is mindent kézzel bányászott elő, miközben végigbogarászta a középkori legendákat és himnuszokat, hosszú estéket töltött a barokk dráma főgonoszainak kijegyzetelésével, aztán az angol klasszicista regény sövényútvesztőiben bolyongjon a havas téli éjszakákon, elborzadt a reneszánsz dráma antihőseinek tettein, míg el nem jutott a romantika szörnyetegeihez, amikor már aludt az értelem odakinn, a városban. A szűken vett középkor ezer évéből hat avagy hét nyomot talált, a rákövetkező négyszáz évben viszont megsokasodtak a lény felbukkanásai. Kísértetregényekben, francia farkasember legendákban, gótikus rémhistóriákban minduntalan ott van a homályban az a végső mozgató, a gonosznál is rosszabb lehetőség, amit a Darwin-lény jelentett hármójuk képzeletében.

Meg is van, jöjjön utánam, jelentette ki Péter, majd a földszinti irodalomtudomány szekcióhoz ballagott, és rövid keresés után a lány kezébe nyomta könyvet. Az belepörgetett, aztán hálásan pillantott fel rá. – Köszönöm.

A könyvtáros biccentett, és közölte vele, hogy két hét a kölcsönzési idő, de mivel nem valószínű, hogy az elkövetkező száz évben keresné valaki ezt a könyvet, maradhat akár egy hónapig. Miközben megindultak a kijárat felé, megkérdezte a lányt, mire kell a nagyanyjának a mű.

– A meseirodalomban felbukkanó motívumrendszereket kutatja…vagy valami hasonlót. Mielőtt mindez bekövetkezett… – körbemutatott karjával, a mozdulat íve a végén megtört –…a doktorijára készült. Most már nincs meg az egyetem se, ahol doktorizhatna, de ő nem adja fel. Megírja a disszertációját, bármi áron.

A nagykapunál megtorpant, mivel kintről részeg kiáltozás szűrődött be. Nagyon sokan olcsó szeszekhez menekültek akkoriban. A házilag kotyvasztott alkohol néha megvakította, máskor megőrjítette elfogyasztóját. A lány riadtan pillantott a könyvtárosra, a kapott könyvet pajzsként szorította mellkasához. – Megtenné, hogy elkísér a nagymamámhoz? Alig pár utcányira lakik. A csípőproblémái miatt már nagyon nehezen közlekedik, alig kel ki az ágyból.

Péter elnézte a sápadt és reménytelen arcot, és felsejlett benne, hogy meg tudná szeretni a lányt. Igent mondott, majd kitárta a könyvtár ajtaját, és kiléptek a napfénybe.

A kutatási eredményeiket hetente egyszer összegezték. János, a lény felfedezője vezette a jegyzőkönyvet, ő regisztrált minden felbukkanást. A lény vándorlásának hipotézise is tőle származott, a másik kettő csak kiegészítette a részeket. Míg Péter a lány mellett baktatott az egyébként néptelen délelőtti utcán, kerülgetve a szeméthalmokat, melyeket az emberek – mióta megszűnt a szemétszállítás – a házuk előtt növesztettek, felidézte magában a szörnyeteg evolúciós útját.

– Maga miért dolgozik még? – kérdezte tőle a lány akaratlanul is lehalkítva a hangját. Péter megvonta a vállát, majd azt mondta ugyancsak fojtott hangon, hogy nem tud mást elképzelni, mást, amivel kitölthetné a napjait. Egy érdekes kutatásban van épp benne, ez mozgatja az elméjét is. Valószínűleg ő, és a lány nagymamája mindketten hisznek abban, hogy egyszer még lesz értelme annak, amit most csinálnak.

– A nagymamám mániákus. Néha félek tőle – jelentette ki a lány. – Azt hiszem, elvesztette a kapcsolatát a valósággal, és valaki más lett belőle. És szerintem semmi nem lesz olyan, mint régen. – Ezen eltűnődött, és megállt, mielőtt befordultak egy sarkon. Kikukucskált az épület mögül, majd visszanézett a férfira. Sápadt arca most elszürkült. – Inkább menjünk másfelé – kérte a férfit. Péter bólintott.

A Darwin-lény, a szörny, ami az irodalomban létezik és műről műre vándorol, maga a tökéletes ragadozó, melyet lehetetlen elpusztítani, mert ő a csúcsa a teremtett világnak. Igen ám, de János itt hozta be Szent Anzelm istenérvét: Et certe id quo maius cogitari nequit, non potest esse in solo intellectu. Si enim vel in solo intellectu est, potest cogitari esse et in re, quod maius est – vagyis, fordította le nekik az e-mailben: „Egészen biztos, hogy aminél nagyobb nem gondolható el, az nemcsak az értelemben található meg. Ha ugyanis legalább az értelemben létezik, akkor elgondolható róla, hogy a valóságban is létezik, ez pedig nagyobb.” A lény tehát eredetileg a fizikai világban kellett hogy éljen. A szibériai sztyeppéken. Az afrikai sivatagokban. A germán erdők mélyén. Az összes eposz és ősi ének és mitológia említi, gondoljunk csak az erümanthoszi vadkanra vagy Fenrirre vagy Azazelre vagy Széthre. De a Darwin-lény nemhiába volt a csúcsragadozó. Ravasz volt és ravaszsága tökéletes alkalmazkodóképességgel, evolúciós varázslattal társult. Rájött, hogy az új faj, melynek dalaiba és hiedelmeibe alakja beköltözött, előbb-utóbb képes lesz megsebezni a testét. Ezért átvándorolt abba a világba, ahol nem kaphatjuk el a fegyvereinkkel. Ahol a dárdáink, kardjaink, golyóink nem okozhatnak kárt benne. A szövegek világába.

– Én például kertészkedem a házunk mögött, és segítem az öreg szomszédokat – fecsegte a lány, míg megkerülték a teret, ahol azok a férfiak, akiket látott, folytatták azt, amit nem kellett volna megtenniük. Így távolról, de nem elég távolról hallhatták a sikoltozást is. Ez dicséretes, jegyezte meg Péter, az, hogy valamit tenni akar a környezetéért. De a könyvtári munka semmivel sem alávalóbb a való világban végzett igyekezetnél. Az irodalmi szövegek tanulmányozása, az elme munkája legalább olyan fontos, mint a fizikai aktivitás.

A lány sokáig, egy egész utca hosszat hallgatott, talán Péter szavain töprengett, végül kibökte: – Ebben csak az hisz, aki meg van győződve arról, hogy a könyvek fontosabbak a valóságnál – hangjában némi bosszúság csengett. Megálltak egy földszintes családi ház rozsdás kerítésénél. – Ám úgy tűnik, a világgal szemben a képzelet vesztésre áll – lökte be a kaput a lány, és előre ment, felszaladt a néhány fokos lépcsőn. Péter elnézte piros kapucnis, kislányos alakját, és hirtelen nagyon ismerősnek tűnt számára. Mintha már látta volna ezt a képet valahol. A lány kitárta bejárati ajtót, és intett neki: – Tessék, fáradjon be a nagymamám házába.

Péter vonakodva lépdelt előre, fel a lépcsőn, át a küszöbön, be az épületbe, mely egyetlen hatalmas helyiségből állt, és amikor meglátta az ágyat a túlsó végében, azonnal tudta, hogy hol van, hogy csapdába esett, még azelőtt tudta, hogy az ajtó becsapódott mögötte, a félhomályba zárva őt, összezárva az ágyban gomolygó, nagymamának tűnő szörnyeteggel, a Darwin-lénnyel.

Nem is sejtette, hogy mindezt én, Mihály írom, aki miután János eltűnt, időt és fáradtságot nem kímélve eljutottam hozzá, egy hétig tartott, szekerekkel és rengeteg gyaloglással, de megérte, mert rátaláltam a testére, a könyvtár lépcsőjén feküdt, kezében a könyvvel amit utoljára olvasott, Kingtől a „Cujo” volt, és tudtam, azonnal tudtam, amikor megláttam a testén a harapásnyomokat, hogy nem az elszaporodó vadkutya falkák ölték meg, hogy a szörnyeteg ölte meg, aki kapcsán elfeledtünk egy dolgot, azt, hogy ha a lény egyszer el tudott bújni az irodalom szövetében, akkor ezt visszafelé is képes megcsinálni, vissza is tud jönni, a mi világunkba, ha a szükség, ha az érdeke úgy kívánja, mert bár János testét százhét harapásnyom szabdalta, de a szíve állt meg, az arcán pedig olyan borzalom ült, melyet nem láttam még emberén, nem csoda, hogy nyomban, időt nem vesztegetve leültem János számítógépéhez, az emeleten volt, egy kis lyukban, ahol élt, és megírtam ezt a történetet Péterről, feláldoztam benne őt a lénynek, hogy én megmeneküljek, majd e-mailben elküldtem neki, de aztán szétküldtem a központi kormányzati címlistán keresztül mindenkinek, aki még rendelkezett internettel, rendőröknek katonáknak, hivatalnokoknak, hogy mind olvassák, hogy mind olvassátok, és ti legyetek a Darwin-lény következő áldozatai, mindegy kicsoda, csak ne én, mert tudom, itt van a nyomomban, a sarkamban, most, hogy rájöttünk titkára, most, hogy ti is megismertétek a létét és hatalmát, el fog kapni bennünket, mindannyiunkat, mert.

2017

Szólj hozzá!
2015. március 15. 21:59 - Valmont

Jövőlátók

st11.jpgA kilencvenes években, sőt, még kétezer elején is gyakran jártam az S.-i könyvtárba. Talán már írtam erről itt korábban. A műanyag vödrökről, melyeket eső esetén kiraktak  folyosókra. Az unott és mégis büszke, kérdésekre valami sértett öntudattal válaszoló könyvtárosokról. A használtruha-vásárokról az előtérben. A por és az öreg papír szagáról, utóbbi máig az egyik legkellemesebb dolog számomra a világon. A rengeteg kikölcsönzött és soha el nem olvasott könyvről. A papírkártyás katalógusról, mely ma, mikor a Kindle könyvolvasón akár a könyvtár egész szépirodalmi állománya rajta lehet, őskorinak, nevetségesnek és meghatóan naivnak tűnik. Szóval ez volt számomra a könyvtár, de ez a történet nem a könyvtárról szól, hanem arról a szereplőről, aki itt bukkant fel először.

Az utóbbi novellák mind összefonódnak, és egy szerves egységet alkotnak. Mind S.-ről és a múltról és a jelenről szólnak, és a rémületes időről, mely a kettő közt feszül. 

 

Rövid előadás a halálról

 

Miután a bátyja bement az erdőbe, és soha többé nem jött ki belőle, és ő, Kovács örökölte a telket, és lepermetezte, de erős szél fújt, ami miatt két hétre rá a haja nagy része kihullt, és emiatt, meg a gyógyszertáros miatt a felesége végleg, és végérvényesen elhagyta, Kovács elment a „Hogyan találjuk meg valódi énünket” előadásra a városi könyvtárba.

A szórólapot, melyen az eseményt hirdették, a helyi ABC előtt nyomta kezébe egy magas, sovány, betegesen sovány férfi. Hosszú, fekete kabátot, öltönyt és csokornyakkendőt viselt a hűvös őszi délelőtt. Kovács érezte, a férfi szürke pillantása végigméri őt mialatt kántálva – jöjjön el, hallgassa meg előadásomat, egyszeri, soha vissza nem térő alkalom – átadja a papírlapot. Aztán e tekintet továbbsiklott róla, egy fiatal, feltűnően csinos nőre, aki nagy szatyrokat cipelve lépett ki a boltból.

– Hagy segítsek – tüsténkedett a férfi –, és egyben meghívnám előadásomra is.

Kovács nézte, ahogy a férfi a nő autójáig cipeli a szatyrot, majd azt is nézte, ahogy a kocsinak dőlve hosszan eldiskurálnak. Soha nem értette, hogy lehet ilyen könnyen ismerkedni. Őneki évekbe telt, míg a felsége vonakodva és kedvetlenül, de elfogadta közeledését. Hogy aztán egyetlen vasárnap délután eltűnjön az életéből. Felsóhajtott, majd a kezében tartott sárga papírra nézett. Félkövér kiemelésekkel volt olvasható a lényeg. Önmagunk felfedezése. Hipnotikus tréning. Utazás az időben. Vissza a születésig. Nézzük szembe a halálunk napjával.  A bátorság forrása. Önmegvalósítás az idő tükrében. Ingyenes. Csak másfél óra. Szombat délután. Csak egy alkalom a városban.  Megváltozik minden.

Nem tervezte, hogy elmegy egy ilyen előadásra, de a szórólapot mégse dobta ki, lerakta az előszobai szekrény tetejére, és a hét folyamán gyakran rápillantott.

Aztán szombaton, ebéd után ott találta magát a dermedező paprikás krumpli felett, egy félig üres Kőbányaival a kezében, és a szemközti panelházat bámulta. Percek óta nem mozdult senki a tíz emeletnyi ablakrengeteg mögött.  Az égről kósza felhők árnyékai vetültek a földre, játékos formákban kergetőztek, de ettől persze nem lett jobb kedve. Az előszobai beépített szekrényre pillantott, melynek ajtaja még mindig félig nyitva volt. Felállt, tétován odalépett. Az ajtó mögött az üres polcokról halvány virágillat áradt. A felesége parfümje. Becsukta az ajtót, erősen, dühösen. A szórólap sárgán virított a kisszekrényen. Felvette, zsebre gyűrte, majd cipőt, kabátot húzott, és elment a könyvtárba.

Az utóbbi időben, mióta a bátyja eltűnt, és ő elkezdte kutatni a környék történetét, és megtalálta a Feketékről szóló rémisztő hiedelmet, gyakran megfordult a könyvtárban. Ám itt, a nagy előadóban, mely tulajdonképp egy hetven négyzetméteres, ablak nélküli szoba volt, még nem járt. Annyi széket zsúfoltak be, hogy elöl csak egy kis asztalkának maradt hely. Az asztalon kancsó víz állt pohár nélkül. Csak minden hatodik széken ültek, a legtöbb középkorúak, inkább magányos, szótlan, zavartan fészkelődő férfiak és még náluk is idősebb nők párban, hármasával, izgatottan vihorászva, sugdolózva, műbőr retiküljükben kotorászva. Kovács percekig állt az ajtóban a menjek vagy maradjak szavakat forgatva magában, végül egy vastag, szinte rekedt hang hátba taszította, befelé a terembe.

– Kovács, maga az? – megfordult, és középiskolai matematika tanárnőjét, Zsuzsa nénit pillantotta meg. A nő nemcsak megöregedett, hanem iszonyatosan meg is hízott, Kovács fel sem ismert volna, szürke kabátja alatt lila ruhája a hastájékon púpozódott, mintha gyereket tolna előre benne, pedig hatvan már biztosan elmúlt.

– Csókolom, Zsuzsa néni – köszönt, és lépett egyet befelé. – Maga is...az előadásra?

Az öregasszony körbefordult, ismerősöket keresett, de nem talált, ezért beérte Kováccsal. – Igen, gondoltam, jó móka lesz, úgyse nyitja rám senki az ajtót hétvégén. Tudja, a gyerekek kirepültek, felmentek a fővárosba, és jó, ha havonta egyszer…

Belekarolt Kovácsba, és középen, a székek közt nyitva hagyott kis ösvényen behúzta a terem belsejébe, egészen az első sorig.

– Itt jó lesz, ugye? – kérdezte és már le is ült. Kovács homályos balsejtelemmel ereszkedett le mellé. Remélte, nem lesz olyan rész, ahol a hallgatóságot szerepelteti majd az előadó, mint abban a kisregényben, amit az iskolában kellett olvasni.

– Tiszta Márió és a varázsló nem? – találta ki aggodalmát az asszony, és mosolyogva körbe és hátra lesett. – Bár azt gondolom, itt valami kollektív szeánsz lesz.

Elhallgatott, retiküljéből savanyú cukorkát kotort elő. Megkínálta Kovácsot is, de ő nem kért, helyette kényszeredetten megkérdezte: – És egyébként hogy tetszik lenni, Zsuzsa néni?

– Mióta nyugdíjban vagyok, és nem látom a büdös kölyköket, csodálatosan! – nevette el magát a nő, hogy rengett a hatalmas hasa, majd Kovács karjára tette a kezét. – Persze, csak viccelek. Tudod, amióta volt az a szörnyű buszbalesetem, azóta nem olyan rózsás a helyzet.

– Buszbaleset?

Kovács érezte, a másik elvárja, hogy visszakérdezzen, ezért kötelességtudóan, jó tanuló módjára meghallgatta, hogy Zsuzsa néni épp ételt, meleg ételt vitt fel az akkor még egyetemista gyerekeinek a fővárosba, amikor a távolsági busz, „máig sem tisztázott okokból kifolyólag” az árokba borult. Többen súlyosan megsérültek, ő maga pedig kiesett az oldalsó ablakon, egyenesen a szántásra. Az arcát törte össze, három foga kitört, és hosszú ideig kómában feküdt. Szerencsére aztán magához tért, és lassan, nehézkesen rendbe jött, hála a doktoroknak, de ezek a bevillanások azóta is kísértik

– Milyen bevillanások? – Kovács a nő lihegő szüneteiből ismét tudta, hol kell kérdeznie. Ám most Zsuzsa néni elkomorult. – Látok dolgokat. Azért is vagyok itt. Hátha megmagyarázza ez a jóember nekem, hogy miért…

Ekkor azonban a szórólapot osztogató öltönyös, hórihorgas férfi sietett végig mellettük, kilépett az asztal elé, és mint egy showman több tízezres közönsége előtt, magasra emelte kezét, és harsogni kezdett: – Jóóó napot kívánok! Üdvözök mindenkit az előadáson! A titkos tudás inkarnációjában ismert, beavatott nevem Szikh mester, kérem, szólítsanak így, ha kérdésük adódik. Márpedig adódik majd, abban biztos vagyok.

Kovács hátrafordult. Nagyjából harmincan, ha voltak. Szeme megakadt egy fekete hajú, erősen kifestett nőn hátul, a jobb sarokba. Valahonnan ismerős volt neki, aztán amikor visszafordult, és meglátta, hogy az előadó is a nőt bámulja, rájött, az ABC előtti parkolóban látta, az ő szatyrát cipelte a magas férfi – vagyis Szikh mester – az autóig.

A mester most száját nyalogatta, mint egy nagy, sovány és éhes macska, aztán erőt vett magán, és így folytatta: – Ma egy csodálatos utazásra hívom önöket. A lelkük legmélyébe kell elvándorolniuk, a múltba és a jövőbe. Bátor utazás lesz, szembe kell majd nézniük a leghiábavalóbb dologgal, a saját születésünk pillanatával, és a legfélelmetesebbel is, a halálukkal. Azt gondolom, és a tapasztalataim is azt mutatják, ha e kettővel szembesülnek, az előadás végén megerősödve, lélekben megtisztulva és kimunkálva hagyják el a termet.

– Hiszem, ha látom! – kuncogta Kovács fülébe Zsuzsa néni.

A férfi féléjük pillantott, kacsintott, majd ugyanolyan derűs és harsogó hangon folytatta: – Persze nem mondom, hogy egy ilyen, egyszeri alkalom mindenkin segít. Azt sem állítom, hogy a hatás végérvényes. A megszerzett tudást ápolni, fejleszteni kell. Vagyis naponta gyakorolni azt a meditációt, amelyet én „kezdőpont és végpont meditáció”-nak hívok, vagyis szembenézni a születéssel és a halállal, és a kettő közti sávban megerősödve építeni magunkat. Ehhez kitűnő eszköz a teljes technikát leíró és feltáró könyvem! – Az asztal mellé egy fekete hátizsák volt támasztva. Felvette, kinyitotta, és befóliázott könyvcsomagot vett elő belőle. Horgas, csontos ujjaival feltépte a fóliát, és az asztalra rakta a fénylő borítójú vékony kis könyvecskéket. – „Mindennapi bátorság” a címe, és az előadás után jutányos áron csak itt és most önöknek eladó. De nem is szaporítom a szót, kezdjünk bele.

Bár Szikh mester nagyon hangosan beszélt, és szépen hangsúlyozta és fűzte a szavakat, Kovács mégis kezdett egy ebéd utáni, szendergő állapotba csúszni. Próbált a férfi ideges arcjátékára, madárként rebbenő hatalmas kezeire vagy a mögötte lévő asztalra, a kancsó vízre, vagy az asztal mögötti k tudja hova vezető ajtóra fókuszálni, de szemhéja mind lejjebb és lejjebb ereszkedett. Addig követte a dolgokat, hogy a férfi elmondta, az élet két legfontosabb állomása a születés és a halál, és ha a saját születésünk és halálunk jelentőségével tisztába jövünk, akkor az énünk és a személyiségünk sziklaszilárddá válik. Nem ismerünk majd akadályt, problémát, mely eltéríthetne minket. Képesek leszünk bármire. A siker hirtelen megrohan minket, az életünk minden terültén. Ehhez persze meg kell néznünk, és meg kell értenünk, és el kell fogadnunk a szültésünk és a halálunk pillanatát.

– És ehhez van szükség a hipnotikus meditációra. – Kovács erre a mondatra riadt fel, és egy test közelségére. A mester ott állt felette, és lebámult rá. Tekintetében csúfondáros öröm vegyült. – Megkérhetem az urat, hogy szemléltesse számunkra a szűz elme első találkozást az én meditációs technikámmal?

– Tessék? – Kovács megtörölte száját. Kevés nyál maradt kézfején. Megérezte, mindenki őt nézi, és mindenki rá vár, ezért – vagy inkább a belé nevelt jómodor miatt – felállt. – Persze.

– Remek. A születés újraélésével kezdjük.

Kovácson végigfutott a kép, hogy a padlón fekszik, és keservesen sír, mint egy csecsemő. Megrázta fejét. – Nem lehetne más?

Szikh mesterben benn akadt a szó, merőn ránézett, olyan pillantással, mint aki épp egy különös bogárfajt fedezett fel.

– Van valami gond?

Ekkor azonban Kovácsnak váratlan szövetségese adódott, mert Zsuzsa néni, mintha iskolába lenne, jelentkezésre emelte kezét. – Nem kezdhetnénk inkább a halállal? – kérdezte gyöngyöző, csengő hangján, jelentőségteljesen megnyomva az utolsó szót. A teremben páran felmorajlottak.

Zsuzsa néni szabadkozva körbefordult: – Az azért még mindenki előtt ott van. – Majd a szemben lévő falon feketéllő órára mutatott. – És már nincs sok időnk.

Szikh mester is hátrafordult, megnézte az órát a falon, majd felvonta öltönye ruhaujját, és a karján lévő órán is ellenőrizte az időt.

– Asszonyom, ön téved. Még nagyon sok időnk van – jelentette ki aztán mosolyogva. Végül visszatalált Kovácshoz, felé fordult, fejét oldalt billentette:  – Persze, ez az egész önkéntes. Ha ön nem akar részt venni benne…

– Akkor én fogok! – állt fel Zsuzsa néni, majd ismét a közönség felé fordult, és kecsesen pukedlizett.

Kovács megkönnyebbülve roskadt vissza a székébe. Hátulról, az ajtó felől valami szóváltás zajai szűrődtek be a terembe.

– Jó – vont vállalt az előadó –, akkor műsorváltozás – mosolygott. – Megkérdezhetem a kedves…

– Zsuzsa – jelentette ki a volt tanárnő, majd hirtelen megragadta Szikh mester kezét. – Biztos nem akar mást csinálni? Biztos jól van ez így? – kérdezte tőle olyan csöndesen, hogy talán csak Kovács hallotta. A férfi zavartan hátrébb lépett.

– Miről beszél?

Az előtér felől ekkor már hangos kiabálás és veszekedés zaja hallatszódott be. Szikh mester hol Zsuzsa nénire, hol az ajtó felé pillantott. – Mi folyik itt? – kérdezte bizonytalanul.

Zsuzsa néni a férfi felé nyomakodott nagy hasával: – Hát nem látta?

A helyiség ajtaját valaki feltépte. Kovács odanézett, és egy férfit látott. A férfi kezében csillogott valami.

– Hol van? – kiabálta a férfi.

– János! – sikoltotta a fekete hajú nő oldalról. A csinos, kisminkelt asszony volt, aki olyan szépen elbeszélgetett Szikh mesterrel a parkolóban. – Mit csinálsz itt?

– Megölöm – mutatott a késsel Szikh mesterre János, és már meg is indult felé. – Megtaláltam a levelét!

– Várjon! – könyörgött az előadó: – Azt mondta, nem házas! – De a másik nem hallgatott rá, és olyan gyorsan jött, hogy látszott, nem fog várni semmire és senkire. Ekkor már mindenki sikoltozott és kiabált, néhányan rendőrt emlegettek. Nagyon hirtelen zajlott le a dolog, Kovács csak villanásokat látott. Az idegen, a férj testét elhaladni a a székek közti folyosón. Aztán Szikh mestert, ahogy Zsuzsa néni mögé bújik. Az asszonyt irányba fordítja. És a támadónak löki.

– Jaj – nyögte Zsuzsa néni, és hasában eltűnt a csillogó kés és a férj keze.

– Ó – nyögte Szikh mester, majd megfordult, az asztal mögé rontott, feltépte az ajtót, és eltűnt a másik szobában. Kovács felállt, lépett volna Zsuzsa néni és az idegen felé, de aztán inkább hátrált. Mert a férj kihúzta az öregasszonyból a kést, és felé suhintott vele: – El az utamból!

Zsuzsa néni a padlóra rogyott, kezével hasát foga. A férj ekkor továbbindult, és bement a nyitva hagyott ajtón Szikh mester után.

– Zsákutca. Az a takarítószeres szoba – nyögte Zsuzsa néni a földről. Kovács hozzá lépett, felvonta, az egyik székbe segítette.

Hosszú ideig, talán évezredekig csönd volt. Aztán egy emberen túli sikoly harsant, amibe mind, az összes teremben lévő beleremegett. Magyarázat nélkül is mind tudták, ilyen hangot ad ki az, aki megpillantja a saját halálát. Eltelt pár másodperc. Végül előjött a férj. Keze és kezében a kés véres volt. Falfehér arccal, mereven eltámolygott Kovácsék mellett, végig a szűk kis ösvényen a székek közt, ki az előtérbe. Odakinn valaki kiabálni kezdett vele, talán a portás, aztán ajtó csapódott, és a hangok elhaltak.

– Nem tudta – sóhajtott Zsuzsa néni, majd kihúzta magát a széken, és benyúlt ruhája alá.

– Jó tetszik lenni? – nyögte Kovács, aztán csak nézte, ahogy az asszony két párnát ráncigál ki a lila ruhája alól. Hasa azonnal leapadt. Az egyik párnán csúnya vágás volt.

– Én jól. Az a sarlatán – Zsuzsa néni fejével a takarítószeres szobácska felé bökött –, már kevésbé. Sajnos csak beszélt a jövőről. De nem látta. Pedig azt hittem, segít majd rajtam, hogy elmúljanak ezek a látomások.

Megpaskolta Kovács kezét, majd retiküljébe nyúlt. – A rendőrök itt fognak tartani minket estig. Hoztam szendvicset. Kér egyet, fiam?

vége

Szólj hozzá!
2009. május 17. 20:34 - Valmont

Majdnem

Hirdess novellaversenyt. Díjazást ne ígérj. A legjobbakat keresd meg emailben. Kínálj nekik, mind az ötvenüknek, antológiabeli szereplési lehetőséget. Ezért kérj oldalanként annyit, amennyit csak mersz. Elvégre te csak segíteni akarod a tehetségeket, de ugye a számlák...Hát ez a sorsa a lenti írásnak. Korábban megjárta már a Hungarocont is, de ott nem tetszett. Én a hangulatát szeretem, és azt, hogy a rendszerváltáskori, vidéki, sci-fiért rajongó kamaszénem minden különössége benne van. Ja igen - az antológiában viszont nem lesz benne.

 

 

Hogyan szerettem meg a sci-fit?

 

Kilencvenhatban kezdődött, mikor az S…-i könyvtárból el akartam lopni az összes King-könyvet. Igazából én Stephen King- és horrorrajongó voltam egészen addig. Már megvolt a Ragyogás és a Holtsáv, de mindent akartam. Bizonyára ismeritek ezt az érzést, mikor nem elég elolvasni, birtokolni is kell. Mivel akkoriban S…-ben nem volt antikvárium, elhatároztam, a könyvtárból szerzem meg a hiányzó darabokat.

Megoldhattam volna egyenként. A poros polcok közt elbújva. Begyömöszölve a könyvet az alsónadrág, a nadrág és a póló rejtekébe. Hasat be, vállat előre, hogy ne látszódjék a pukli. De nem akartam várni, azonnal, egyszerre kellett mind.

Marika néni és Gizi néni voltak esténként az ügyeletes könyvtárosok. Május végén a földszinti nagy olvasó ablakait már naphosszat nyitva hagyták. Az orgona illata nekem azóta is földönkívüli dolgokat juttat eszembe. A terem sarkában, a pódium mellett, ahol előadásokat szoktak tartani, volt egy kis szekrény. Mikor nem volt a közelben senki, belenéztem. Takarítószerek, seprű, locsolókanna. Kivettem a kulcsot a zárból, s elballagtam.

Keddre időzítettem a dolgot, mert akkor korábban zártak. Az előtéren úgy vágtam át, hogy nem figyeltem a plakátokat. Soha nem figyeltem a plakátokat, melyek előadásokról, használtruha-vásárról vagy hegedűművész bemutatójáról szóltak. Nos, itt hibáztam.

 

Gizikének fájt a feje, ezért rám maradt a dolog aznap este.

Igazából tényleg szívesség volt, mert ötkor, záráskor kezdődött.  A hétköznapi időpont miatt. Hogy aki munkából jön, az is odaérjen. Mintha olyan sok dolgozó emberre számíthattunk volna.

Pontosan nem is tudtam, ki volt a meghívott író. Gizike szervezte az egészet. Az ürgének csak pár könyvét tartottuk, névről én addig nem nagyon ismertem. Gizike mondta, hogy a városban él pár éve. És ír. És hogy szívesen eljönne egy író-olvasó találkozóra.

Kiplakátoltuk még előző héten. Nem mintha sok rajongóra számítottunk volna. Az ilyen találkozókra a magányos emberek járnak. És akik tényleg szeretik az adott műfajt. Persze, akkoriban a sci-fit még többen olvasták. Sokszor előjegyzésünk volt egy-egy híresebb szerzőre. Név most nem jut eszembe.

Négykor összehúzogattam a székeket, kiraktam a kisasztalt a pódiumra, rá kancsó vizet, poharat. Reméltem, hogy az Író úr pontos lesz. Ha tényleg többen jönnek, és ő késik, az rosszul venné ki magát. Aztán elmentem kávézni.

 

Zárás előtt fél órával elbújtam a szekrényben. Azt hiszem, észrevettem a székeket, az asztalt, s a kancsó vizet. De tizenvalahányéves fejjel nem tudtam kikövetkeztetni, mi készül. Lehet, ha tudom, akkor is végigcsinálom.

Valaminek szúrós szaga volt odabenn, és vigyáznom kellett, meg ne lökjem a partvist. Avagy a vödröt. Alul, felül szellőzőrács volt, annak résein bámulhattam kifelé. Az üres, neonfényes olvasóterem mintha várt volna valamire. Olyan volt, mint a Ragyogás szállodájának hallja.

Tudtam, hogy nincsen riasztó, de most mégis a sarkokat lestem. Piros fényvillanást, fehér ipari kamerát kerestem. Persze, nem volt semmi ilyesmi. A könyvtár teteje évek óta beázott. Vödrökkel fogták fel a vizet eső idején. Hogy kerülne ide riasztóberendezés? Amúgy a tervem egyszerű volt. Megvárom, míg rám zárják a könyvtárt, leoltják a fényeket, és egyedül maradok. Akkor majd előbújok rejtekhelyemről, aztán kinyitom az egyik földszinti ablakot, és elegánsan távozom, kezemben a könyvekkel.

 

Háromnegyedkor beültem a hátsó sorba a Kiskeggyeddel, és vártam. Lassan szállingózni kezdtek. A szokásos csapat. Kálmán bácsi, aki minden ilyen esti rendezvényen ott hörögteti asztmáját. Két fiatal, feketébe öltözve. Csak együtt akartak lenni egy csöndes helyen. Egy idősödő, szemüveges úr. Aktatáskás, precíz, érdeklődő típus, talán rossz házasságból menekülve. Fiatal férfiak, kezükben rongyosra olvasott kötetekkel. Nos, ők valódi rajongók voltak. Régebben valami játékosklubot akartak csinálni a kisteremben. Gizike küldte el őket. Öt órára ennyien gyűltünk össze. És az Író úr még sehol

Letettem az újságot, és körbesétáltam. A társaság fészkelődött, izgett-mozgott, halkan beszélgettek. Eszembe jutottak a hatvanas-hetvenes évek, mikor nagy írók jártak nálunk. Akkor tényleg dugig volt a terem. Még az ajtóban is álltak. A padlón ültek. Most – minden más lett. Különös, érthetetlen alakok jönnek felolvasni. Amiket előadnak, nem épp szépirodalom. Még ha ők dacosan hisznek is benne. Leültem, és az újsággal legyezgetni kezdtem magam. Meleg, szép májusunk volt.

Jó pár perc késéssel aztán befutott végre az Író, aki először nem is tűnt különösnek.

 

Amikor láttam, hogy Marika néni beül a hátsó sorba, tudtam, baj van. Azt hittem lebuktam és most így akar megszégyeníteni. Hogy ott ül, míg elő nem jövök. Ha kell, három nap, három éjjel. Elhatároztam, inkább szomjan halok, de nem adom fel magam. Aztán sorban jöttek a többiek is, és rájöttem, meg kellett volna nézni a plakátokat. Az öreg, kehes nyugdíjas, a csaj meg a srác, a szemüveges fazon, meg azok a sutyorgó férfiak – mind szépen leültek, és felém bámultak. Pontosabban az asztal és a kancsó víz felé, melyeket még épp láthattam a rácson át. Ekkor értettem meg, hogy ma este valamiféle program lesz.

Felnyögtem, és hátradőltem, de az utolsó pillanatban megállítottam a mozdulatot. Egy seprő nyele simult a gerincemnek. Féltem, feldöntök valamit a szűk helyen. A King-könyvek hirtelen elérhetetlenül messzire kerültek. Éreztem, lábamba lassú fáradtság kúszik, talpam zsibbad, és szám kiszárad. Fogalmam sem volt, mennyi ideig fog tartani, de még el sem kezdődött. Vártunk valakire, aki nem akart jönni. Számolni kezdtem magamban, és nyolcszázhuszonnégynél bejött a terembe az a fickó.

 

Egy nagy szatyor volt nála, egyből gondoltam, a könyvei. Magas volt, nagyon magas, sovány és gondterhelt. Arca keskeny, a fülei nagyok, mint az unokatestvéremé. Felálltam, és kezet fogtunk. Olyan hideg szorítása volt, mint egy kőszobornak. Nagy ballonkabátot viselt, mikor előre ment, láttam, a háta kipuklisodik. Szegény nyomorult, gondoltam. Mindig viszolyogtam a púposoktól. És ahogy leült, ivott, és kirakta a könyveit az asztalra - ez az idegenkedés csak erősödött bennem. Úgy éreztem, mintha egy bogarat figyelnék. Egy céltudatos, magányos és szomorú csótányt. Erőt vettem magamon, odamentem hozzá. A fülébe súgtam, hogy fél hétig, hétig van időnk. Aztán zárnunk kell. Önkormányzati rendelet miatt – hazudtam. Kis ideig hallgatott, nézett maga elé. Aztán bólintott, de egyszer sem pillantott rám. Fojtott, savanyú szaga volt, mint a friss csalánnak.

Visszamentem a hátsó sorba, és csak azért se figyeltem arra, amit beszélni kezd. Felvettem az újságot, hogy olvassak.

 

A fazon mély, öblös és zengő hangon beszélt, úgy, hogy figyelni kellett rá. Először azt gondoltam, ez jó, mert legalább elmegy az idő. Aztán, mikor meghallottam, hogy sci-fit ír, sóhajtottam egyet.

Nem mintha bármi bajom lett volna a fantasztikus irodalommal. Csak - kamasz létemre - gyerekesnek tartottam. Mindenféle űrhajók és lézerpisztolyok. King miatt azt gondoltam, az érdekes dolgok odabenn vannak, nem az űrben. A személyiségben.

Ez az ürge pedig épp ellenkezőleg vélekedett. Egy trilógiát emlegetett, melyet folyamatosan bővíteni akar. A könyvei mind ugyanarról a bolygóról szóltak, mely pontosan négy egész huszonnyolc fényévnyire van a Földtől, valahol a Proxima Centauriban. Gondolom, lemérte. Ekkor jelentkezett a szemüveges férfi. Mindenki ránézett, az író pedig intett neki. A szemüveges felállt, és remegő hangon elmondta, hogy olvasta az író úr összes könyvét. És hogy hibákat talált benne. Csillagászati szempontból. Majd visszaült, mint aki jól végezte a dolgát. Mindenki az író felé lesett, és várt. Ő megköszörülte torkát, és azt monda, nem csillagász. És hogy nem is tartozott a hajó legénységéhez.

 

Először nem értettem semmit. Volt egy mondat, ami után nagy csend lett. Erre néztem föl. Az egyik fiatalember a hármasból épp felpattan, hogy jól hallotta-e. Mire az Író úr bólogatott. Az űrhajó, mellyel érkezett, a Bakonyban zuhant le jó pár éve. Senki nem élte túl rajta kívül a katasztrófát. Minden olyan gyorsan történt.

Ezekre a szavakra egy másik fiatalember is felállt a trióból, széttárta a karját. Miért nem adtak le vészjelzést. Másrészt – és felmutatta a könyvet – ezek szerint minden, ami itt le van írva: az valóságos. Ezt is kérdésnek szánta. Én nem épp ilyen kérdésekre számítottam.

Az Író erre is csak bólogatott, majd azt felelte, hogy adtak le jelzést a központi bolygónak, de mire ideér a segítség – az hosszú idő lesz. Sóhajtott.

Ekkor gondoltam először, hogy be kell fejeznünk ezt a bohóckodást. Lecsaptam az újságot, és körbenéztem. Látszólag mindenki elsiklott a hallottak felett. Kálmán bácsi a zsebkendőjébe bámult. A két fiatal vadul csókolódzott. A szemüveges úr jegyzetelt, néha idegesen a pódiumra nézve. Csak az a három figyelte feszülten az Író urat. Közben valahonnan irritálóan édes szag terjengett, de már nem az orgonáé.

Megköszörültem a torkomat. Az álló férfiak rám néztek, és zavartan visszaültek a helyükre.

 

Akkor, mikor az író azt mondta, hogy úgy néz ki, hosszú ideig a Földön kénytelen tartózkodni - akaratlanul is Marika nénire pillantottam, kinek a feje a hátsó sorban egyre vörösebb lett. Bizonyára azt gondolta, amit én. Hogy valami ugratásnak vagy kandi kamerás dolognak az áldozata. Megköszörülte a torkát, és élesen azt monda, hogy a regények miatt gyűltünk össze. Erre mindenki kérdőn pislogott az asztalnál ülőre. Ő pedig nyugodtan töltött magának, ivott a vízből, majd azt mondta, így van. Amíg itt van, és körbemutatott, neki is élnie kell valamiből. Jobb híján - tud mesélni a bolygójáról. Mivel összehasonlító antropológus, nagyjából ismeri saját világának minden fontosabb részletét. Erről szólnak a könyvei is.

Ekkor úgy tűnt, Marika néni végérvényesen átveszi az irányítást. Mint aki nem is hallotta az előzményeket, kérdezte, hogy mit kell tudni erről a bolygóról.

Az író épp válaszolni akart, mikor ismét nyújtotta kezét a szemüveges úr. Marika néni összerándult a kérdésére. Miért nem hallottunk az űrhajó becsapódásáról.

Erre persze az író is megakadt.

 

Nem tudom, mikor kezdődött. Azt gondoltam, valami vicc az egész, Gizike szervezte ugratás, vagy egy abszurd, élőszereplős amatőr színtársulat próbája. Ionescu írt ilyeneket meg Pirandello. De senki nem nevetett, sőt, volt, aki nem is figyelt a dolgokra. Az az őrült odafenn pedig elkezdte magyarázni, hogy a hajója lakatlan, erdő borította részre hullott, a hajnali órákban. A maradványokat ő maga tüntette el.

Mindig is tudtam, hogy belefutok majd egyszer egy eszelősbe. Ez a sok fantasztikus regény előbb-utóbb az ember agyára megy. Vártam, hogy majd valaki, egy olvasónk komolyan vegye azt, amit olvas. Hogy elhiggye vagy átélje. Hát itt volt.

Először be akartam rekeszteni az egészet. Mire jó ez a bohóckodás. Otthon vár a család, én pedig ezt kell hallgassam. De inkább dühös lettem, hogy ilyen létezik. Hogy ezt az egész marhaságot van, aki meg meri csinálni. Itt és most és velem. Végiggondoltam a dolgot, és rájöttem, mivel tudom beléfojtani a szót.

Pont a galaktikus küldetéseiről beszélt. Hogy hány naprendszert bejárt már. Amikor felálltam, rám nézett, és belefagyott a szó.

 

Amikor Marika néni felállt, láttam, az író előredől székében, és hátranyúl. Az a három fazon és a szemüveges figura nagyon figyelte őt, de a helyzetemnél fogva csak én leshettem ki, hogy valamit meghúz kabátja hátoldalán. És ekkor a púpja, amit már korábban észrevettem, megmoccant.

Marika néni közben csak annyit kérdezett, hogy ha mindez igaz, és az író úr egy idegen civilizáció küldötte - itt elhallgatott, gúnyosan körbenézett a többieken - akkor miért árulja el magát könyveiben, és miért fedi fel kilétét most őelőttük. Mielőttünk.

A férfi az asztalnál felállt, de én már csak a púpjának a tekergődzését, mozgását figyeltem. Majdnem sikoltottam, mert olyan volt, mintha egy zsák kígyó lenne a kabátja alatt. Persze aztán mind rájöttünk, hogy nem kígyók voltak.

 

A kérdésemmel jól a sarokba szorítottam. Láttam a többieken is, hogy végiggondolják ezt az egészet. Hogy egy idegen pont itt, S...-ben, egy májusi estén  árulja el nekünk a titkát. Hát ez már mindennek a teteje.

Az Író úr arca megrándult, de nem dühös, hanem beletörődő lett. Felállt, megvonta vállát. Neki is élnie kell valamiből, ismételte, majd lerántotta a kabátját.

Aztán már csak arra emlékszem, amit mesélt. Mert akkor mind rájöttünk, hogy milyen nagyszerű elbeszélő. Volt ez az édes szag és csiklandó érzés a lábam szárán. Aztán jöttek a képek. A bolygója, ahogy az emlékeiben élt. A két hold, a bíbor szavannák, a legyezőszerű szárnyukon tovasikló madarak. Nagy, üvegszerű városok. Csupa él és torony és csúcs mindegyik. Kerek nyílásaikon át fel- és lefelé áramlik a testek, apró pontok tömege a falakon. Mert mindenki tud mászni és kúszni a vízszintes felületen. Arrébb egyesek lebegő gömbökben utaznak, nekivágnak a síkságnak a másik város felé. Lent, távolabb sárga színű folyó kanyarog. Ott végre közelről bemutatja nekünk népének igazi arcát. Vígan surrogó hangjukon kiabálva fürdenek és pancsolnak a vízben fajtársai.

 

Sikoltottam? Nem. Nyögtem avagy sírtam vagy rángatóztam? Meglehet. Az öklöm a számba volt. Napokig ott marad majd a fogam nyoma bütykeimben. Mindenesetre először azt gondoltam, valamit beszívtam abban a kis helyiségben. Hígítót, vagy más vegyszert. Akkoriban már elég sokan szipuztak a városban, tudtam, mit tesz az emberrel.

Az író ugyanis felállt, mondott valamit Marika néninek, majd levette magáról a kabátot, és az emberi külsőt. Egyetlen mozdulattal rántotta le, mintha csak valami ruha lenne a haj, a fej, a karok, a lábak kavalkádja is. Elterült odalenn a padlón ez az egész dolog, és megláthattuk őt teljes valójában.

A legfurcsább az volt, hogy senki nem kezdett el kiabálni. Csak figyeltek rá, szótlanul, némán és tűnődve. Még a párocska is abbahagyta a csókolózást. A lányt ismertem, felettem járt a suliban. Csak később jutott eszembe, hogy az édes szag, ami szétterjengett lassan az egész találkozó alatt, az volt az oka a dolognak. Hogy nem úgy reagáltak, mint én. Mert én az öklömet haraptam a félelemtől. És az is csak jóval később, az éjjeli utcán sietve, fejfájós zavarodottsággal ötlött fel bennem, hogy alighanem a hígító szaga semlegesítette az általa kibocsátott bűvös illatot. Én amiatt nézhettem végig az egészet.

 

A beszámolója alapján világosan láthattuk, hogy néznek ki. Nagyon valóságos volt, azt gondoltam, ha kinyúlok, megérinthetem a folyóban fürdőket. Éreztem az arcomon a vízpermetet.

Fiatal egyedek lehettek, sárgás, vastagnak tűnő bőr borította hengeres testüket. Alul, ahol a lábaknak kellett volna lennie, apró kinövéseken másztak a partra. Mintha ezernyi kis görgő vitte volna őket. Szólni akartam, hogy ez hiba, lehetetlen tényező, mivel a természet nem tud kereket gyártani. A forgó csapágyat nem hálózhatja be érrendszer – biológiai képtelenség, olvastam az Élet és Tudományban. De inkább csak néztem az önfeledt játékot a lila ég, az ultramarin nap alatt.

Tudtak úszni is, és mikor kibukkantak a vízből, mindig, újból és újból megriadtam felsőtestük látványától. A hengeres forma ugyanis egyetlen nagy, fejszerű tömegben végződött, melyen mint gallér, körben csápok százai tekergőztek. Némelyik két-három, négy méterre is elnyúlt a vízben. A fejük tetején pedig három, szinte emberi szempár csillogott a…fenéknyílásra emlékeztető száj fölött.

Azt hiszem, a lények mosolyogtak rám.

 

De mindez még valóban lehetett volna csupán egy látomás. Azonban amikor összeszedtem magam, mozgást vettem észre lenn. Jobban megnéztem a padlót, és láttam, hogy amit eddig a szőnyeg mintájának tűnt - azok igazából csápok. Hátraléptem, a seprő pedig eldőlt. Halkan koppant a falon, mire Ő megpördült és a szekrény felé lesett.

Nem tudom, hogy a púpjából előtekergődző csápok mikor érték el a társaságot Csak az volt biztos, hogy mindegyikőjük bokájára rátapadt egy nyúlvány. És valamiképp, a szaggal párosulva köze lehet ahhoz, hogy az emberek bambán, elrévedve és mosolyogva néztek maguk elé.

Ami miatt csönd volt, egészen a seprű hangjáig.

Azonnal felém mozdult, odajött a szekrényemhez. A nyúlványok úgy tekergődzött a három szem alatt, mint annak a görög izének a haja. Próbáltam hátrahúzódni a szekrényben. Próbáltam fegyver után nézni. Megfogadtam, ha kinyitja az ajtót, kinyomom az egyik szemét. Vagy kettőt.

De nem nyitotta ki. Állt egy pillanatig, befelé meredve, a szellőző nyílását vizslatva. Csupán pár centire volt egymástól a fejünk. Ekkor éreztem meg teljes töménységben a szagot. Volt valami szúró érzés is, odalenn, de arra nem figyeltem. A redő nélküli, nagy, összetett szemek fókusza tartott fogva. Aztán elment. Visszagörgött az asztalhoz, közben behúzta a csápjait. Felnyögtem, és minden hirtelen olyan valószínűtlen lett. Amikor felé néztem, már felvette ruháját, ismét egészen emberinek tűnt. Lassan kisimult rajta az álca. Púpjában még izegtek-mozogtak a csápok. De már nem hittem el én sem, amit az előbb láttam.

 

Az édes szagra riadtam fel. Nem orgona volt, sokkal töményebb, és eszembe jutott róla az álmom, a bíborszínű bolygóról, a furcsa napról és a két holdról…de ekkor már mocorogtak körben a többiek is, felálltak, megindultak. Tudtam, hogy ismét látnom kell azt a világot, ezért mögöttük én is az asztalhoz mentem. Készségesen dedikált mindenkinek. Olyan lelkesen vettük a könyveit, mintha ingyen adná. Volt, aki hármat vitt. Én nem kértem dedikálást, gyorsan fizettem, és elhátráltam. Aztán az Író urat méregettem, aki a pénzt számolgatta. Hallgatósága szétszóródott a teremben. Úgy tűnt, valamiért még senki nem bír elindulni. A könyv borítóját nézegették, zavartan lapozgatták. Mint aki rossz álomból ébredt, szemüket dörzsölték, tétován várakoztak. Valamit mondani kellet, ezért a pódium szélére lépve én szóltam hozzájuk

 

Marika néni zárta le az eseményt, hazaküldve a társaságot. Ami előtte, mint egy csapat zombi, felvásárolta az összes könyvet.

Bennem is megfordult, hogy veszek egyet. Idegen, hirtelen jött ötlet volt. Hátha tényleg jól ír. De fel kellett volna adnom magam. Így hát maradtam, lapítottam, meghallgatva, ahogy Marika néni megköszöni a színes beszámolót, és berekeszti a találkozót. Fogalmam sem volt, miről beszél az öreglány. Pár kérdés hangzott csak el, semmi más. Nem volt itt semmiféle beszámoló. Csak…üresség.

Úgy éreztem, a lábaim kőből vannak, és az életem adtam volna egy pohár vízért. Mire Marika néni leoltotta az üres teremben a villanyt, fél hét lett.

Szinte kiestem a szekrényből, majd elemlámpám árnyékolva elindultam, hogy megkeressem a King-könyveket. A fáradtságtól, vagy a sötétben való bolyongástól eltévedtem a sorok közt, és végül azon kaptam magam, hogy kábán lapozgatok valamit.

Egy ismeretlen polc előtt álltam, a számozása alapján tudományos műveket tartottak itt. Hosszú, unalmas leírást olvastam, és mire észhez tértem, hirtelen eltüntettem a könyvet az alsónadrág, nadrág, póló Bermuda-háromszögében. Ezzel a zsákmánnyal indultam haza, a Kingek nélkül, mégis elégedetten.

És otthon remegő kézzel vettem elő szerzeményem, majd néha megvakarva bokámon az érthetetlen kis sebhelyet, egész éjjel olvastam, mint annak idején a Cujot. Pedig a címe baromi unalmasnak tűn: A könyvkiadás alapjai.

 

Amikor az Író úrék megérkeztek, Gizikém épp kávét főzött. Nem számítottunk nagy hallgatóságra, és nem is voltak sokan. Régebben a sci-fi jobban ment, most örültünk, ha tucatnyian eljönnek egy ilyen találkozóra.

Leültettem őket a pódiumra, és kimentem, meginni a kávémat. Gizike akkor mondta, hogy már volt itt ez a fazon. Jó tíz éve, mikor a városban élt. Nem emlékeztem rá, pedig valahonnan ismerős volt a neve. Csak két nap múlva, mikor eszembe jutott, ellenőriztem a polcomat otthon. Tényleg megvolt egy könyve. Esküdni mernék, soha nem olvastam, de megvettem. Ahogy - udvariasságból talán - most a legutóbbit is, a találkozón.

Mindenestre az Író úr nem volt nagy szám, mint előadó. Elkezdett beszélni valami idegen civilizációról, én pedig hátul sustorogtam Gizikével. A közepe táján jöttünk rá, hogy ismerjük a másikat is, a Kiadó urat. Ő hozza össze a könyveit – mondta a bevezetőben az Író úr. A város szülötte. Tette hozzá. És igaza volt. Hirtelen beugrott mind a kettőnknek, és mondtam is Gizikének, hogy ez a K...-fiú. Aki annak idején – mint egy megszállott - mindent elolvasott a könyvkiadásról. Meg is lett az eredménye, mondta Gizike.

Egyébként tényleg nem volt semmi érdekes vagy emlékezetes aznap este. Csak az az erős, édes szag.

 

vége

 

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása