Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2021. augusztus 17. 21:32 - Valmont

A vírus utolsó mutációja

ejszaka.jpg

A munkám a Vírus előtti világrendhez kapcsolódik, és bár eddig megúsztam elvesztését, félek, hogy lassan belecsúszunk az örökké velünk lévő, a leküzdhetetlen, az újból támadó, a soha véget nem érő mutációk éjszakájába. Másrészt - úgy vélem, sok más emberhez hasonlóan - egyszerűen csak elegem van. Betartottam minden szabályt, eleget tettem minden kötelezettségnek, talán az egy kovásznevelgetést kivéve, mert ha nincs kemencéd, akkor sok szerencsét a kenyérsütéshez, szóval teljesítettem a kötelességem, de most már elegem van. Nem akarom arra kinyitni az internetet, hogy a virológus szakértők, akik másfél éve celebkednek a hírportálokon, épp mikorra jósolják az x-edik hullámot. Nem érdekel az antarktiszi vagy a maláj variáns. Nem izgat, hogy melyik ország épp hány napra zárja le magát hermetikusan Boccaccio Firenzéjének képzelve magát. Egyszerűen elég volt a vírus elleni harcmező végtelenségéből - legyen béke már. De előtte még írtam egy novellát az utolsó mutációról. 

Az Omega-ember

 

Deres tavaszi hajnalon zörgettek az erdőszéli ház ablakán. A Doktor szitkozódva kelt, kapca nélkül bújt a gumicsizmába, majd kiment az udvarra, amiről épp hogy eloszlott a szürkület. Sóvágóné a biciklije mellett várta. Az uram, mondta, elkapta hát. A Doktor hümmögött, fejét vakarászta, majd elnézett az erdő közeibe. Beszél még, kérdezte aztán halkan. Már csak néz maga elé a drágám, rázta fejét az asszony, majd zokogásban tört ki, mire a Doktor odalépett hozzá, esetlenül átkarolta. Vaskos és hideg volt a nő teste, teljesen más, mint a Gyereké. Mentse meg, könyörgött a nő, van valamennyi vágott fám, suttogta a Doktor fülébe, és áfonyaszörpöm is. Majd megbeszéljük az anyagiakat, mondta a Doktor, és ellépett tőle. Szeme sarkából mozgást látott, a Gyerek figyelte őket a házacska ablakából. Inkább az a kérdés, van-e utódjuk, nézett vissza Sóvágónéra. Az őszön szült egyet a Kőhegyiné, bólogatott az asszony, tegnap elhoztam. Az jó, ismerte el a Doktor, a Kőhegyiné jó lesz, az enyém is onnan van, intett a háta mögé. Fél éves, bizonygatta Sóvágóné. Az pont jó lesz, bólintott a Doktor.

Ki volt az, kérdezte a Gyerek, amikor visszatért a házba. A Doktor tüzet gyújtott a vaskályhában, és vizet tett fel forrni. Felső szomszéd, bajban vannak, válaszolta, aztán a Gyerek felé fordult, aki az ágyán térdelt, és tűnődő szemekkel bámult rá. A haja fekete volt, a Doktor ezt nem tudta megszokni. Nem emlékszel rá, ugye, kérdezte tőle tétován, mire a másik megrázta fejét. Mindegy, majd fogsz, legyintett a Doktor.

Szikkadt kenyeret ettek, forró hársfateával. Amíg a gyerek mosakodott, a Doktor kiment, fát aprított, begyújtott az autóba, aztán beült, és hallgatta a lángok pattogását, nézte a gőznyomásmérőt a műszerfalon, és elszívott egy cigarettát. A dohányt és a kávét a városiak hordták fel a hegyre a heti piacnapon. Az árusok azt terjesztették, hogy állítólag Északon újabb mutáció tejed. A férfi csak legyintett, mikor a kávészsák felett az öregasszony elsuttogta neki. Annyiszor hallottuk már ezt, mondta mosolyogva, csak rémhír, a vírus úgy marad, ahogy van. Áldott legyen a Vírus, vetett keresztet az öregasszony, majd elrakta a füstölt mókushúst, amit a Doktor adott a kis zacskó kávéért.

A Gyerek riasztotta fel gondolataiból, ahogy dideregve beült mellé, hozta a nagy, fekete táskát is. A férfi gőzt adott, nekilódultak, majd a gőzautó erőlködve felkapaszkodott a repedezett betonúton a hegy kanyarjaiban. Sóvágóék háza egy roskatag kunyhó volt. Az asszony biciklije az udvaron hevert eldőlve, mint egy kilőtt állat. Feltették a maszkot, majd kiszálltak a pattogva hűlő autóból, és bementek. Odabenn nehéz szagok gomolyogtak. Sóvágóné egy kendővel arcán némán mutatta az utat a belső szobába, ahol a raklapokból készült ágyon feküdt a férje. Moccanatlanul meredt a plafonra. A Doktor kinyitotta táskáját, és kivette a befőttesüveget, aztán a szikét. Meggyógyítod, ugye, kérdezte mögüle a Gyerek, mire a Doktor felsóhajtott. Menj ki, ez csúnya lesz, kérte. Megvárta, míg a Gyereket Sóvégóné kikíséri, csak ekkor vette fel a szikét, megnyitotta a betegen az inget, rövid ideg lebegtette a pengét a has tésztás fehérsége fölött, végül a bordaív alatt belevágott a húsba. Alig vérzett. Ez is jellemző volt a vírusra, hogy besűrítette a vért. Másvalamit pedig kikristályosított. Azt, amit a Doktor keresett. Tapogatódzó ujjai belek nyákos tömlői közt matattak, végül az epevezeték mellett ráakadt. Egy áttetsző buborék volt, centiméternyi gömb. A befőttesüvegbe engedte, fedőt tett rá, órájára nézett. Tíz-tizenkét perce maradt cselekedni. Lezárta az élettelen szemeket, és kiment. Sóvágóné a befőttesüvegre pillantott, majd lavórnyi meleg vizet, szappant, törülközőt tett a Doktor elé. A Gyerek bámulta a rózsaszínné váló vizet, mit csináltál vele, kérdezte, mire a Doktor az üvegre mutatott. Kiszedtem belőle a lényeget, hogy megmentsem. A Gyerek ekkor még nyugodt volt, de amikor Sóvágóné behozta a fél éves kis csöppséget, akinek a fején szőkén bodorodtak a tincsek, és az nagy ebédlőasztalra tette, és a Doktor kloroformmal elkábította az apróságot, majd felemelte a szikét, akkor eltört benne valami, és a férfi karjába csimpaszkodott. Ne bántsd a kisbabát, kiabálta, mire a Doktor lerázta magáról, hagyj már, te, kiabálta, és az asszony ismét segített, lefogta, így némán, tátogva, akár egy hal bámulta, ahogy a férfi nyílást ejt az öntudatlan testen, majd kiveszi a befőttesüvegből Sóvágó lelkét, és a babába csúsztatja. Ahogy mindig, a hús most is szinte magába szippantotta a buborékot, mivel – legalábbis a Doktor így vélte – vákuum volt benne, mert az emberi lélek csak a beszéddel jelenik meg. Ezért nincs például lelkük az állatoknak. A Doktor sietve összevarrta a sebet, jóddal letörölgette a környékét, végül ragtapasszal lezárta. Ekkorra a Gyerek is megnyugodott. Áldott legyen a Vírus, suttogta Sóvágóné, és ölébe véve az kis testet, átvitte a másik szobába.

A Doktor ismét megmosta kezét, majd intett a Gyereknek, aki dacosan állt a sarokban. Nem moccant. Nem tehettünk mást, meghalt volna, kezdte halkan a férfi. Egyszer majd megérted, bólintott, nekünk is sokáig tartott, ráment az egész civilizációnk, míg rájöttünk, hogy mire képes a vírus legutolsó mutációja, hogy mit ad nekünk. Ha elkapod, minden mindegy lesz, feladod az életet, csak fekszel, és bámulsz magad elé. Aztán – kezével az oldalára mutatott –, itt, ezen a részen összecsomósítja benned a lelked, ami addig elszórva van a testben. A szerveztünk próbálja védeni, egy burkot képez köré, és ha időben kiszedjük, és egy beszélni még nem tudó, legfeljebb egy éves gyermekbe rakjuk, akkor a lélek tovább él, bólogatott a Doktor.

A Gyerek döbbenten meredt rá, és valami ismerős villant a szemében. Megmentetted, motyogta maga elé, majd ujjait felemelte, és rájuk bámult, a kezem, suttogta, hol a gyűrűm.

A Doktor érezte, elönti a melegség. Odaszaladt hozzá, letérdelt, és átölelte, hát emlékszel, hát elkezdtél emlékezni, suttogta a kislány fülébe, istenem, végre újból itt vagy velem, drága feleségem!

 

vége   

 

Szólj hozzá!
2020. április 10. 09:44 - Valmont

Osztályok közti átrendeződés a krízis hatására

agak.jpg

A zombifilmekben - hála Romeronak - soha nem a zombik az érdekesek, hanem a túlélők közti konfliktusok, interakciók. Mániákusan az a vizsgálat tárgya, hogy mi tesz minket emberré a krízishelyzetben. Amikor majd megindul a mostani események szépirodalmi, filmes feldolgozása, akkor bizonyára az idealizált válaszreakciók, az egyéni hőstettek, a személyes áldozatvállalás és önfeláldozás kerül előtérbe - és mi élvezettel nézzük majd ezeket  narratívákat, mert bennünk lesz az az érzés, hogy igen, ott voltam, átéltem a négy fal közt az egészet. Feltételezzük ezen események tisztító hatását, okos emberek arról beszélnek, a dolgok meg fognak változni, az élethez való hozzáállásunk más lesz. Mindezen reakciók már most kínosak és nevetségesek. Ha az ember tanulna a korábbi történésekből, legyen az háború vagy gazdasági összeomlás, ha folyamatosan ezek alapján menedzselné az életét, akor most  a létező világok legjobbikában élnénk. Bár, jobban meggondolva, vannak olyanok, akik jelenleg is ott élnek. Róluk szól ez az írás.

 

A munkásosztály felemelkedése a járvány után

 

− Ó, hogy hiányzik a garnéla proseccóval – sóhajtott fel Király, miközben az alkony vörösében felhúzta a nyársra a gombóccá formált kutyakaját, majd a tűz parazsába tartotta. – Utána egy kis eper friss tejszínhabbal, amit természetesen olasz tejszínből csináltam, amit abban a kisboltban, lehetett kapni, hogy is hívták Emma, rögtön a Mammut mellett…

− Cucciola – vágta rá készségesen az asszony. – Olaszul azt jelenti, édesem.

A pléd szélén ülve ő formázta a golyókat. Mindketten törődöttek voltak az egész napos gyaloglástól, de még mindig sugárzott róluk valami megkopott biztonságérzet, még most is, hogy az autót ott kellett hagyniuk a kihalt benzinkútnál, és nekivágtak a Börzsöny erdeinek, még most is látszott rajtuk, hogy milyen magabiztossá teszi az embert a pénz.

− Egy jó vörösbor az Andokból, a Bortársaságtól – sóhajtott fel az asszony. – Istenem, a számban érzem az ízét.

− Teljes szétverték és kifosztották – csóválta meg a fejét a férje. – Legalábbis azt, amelyik a cukrászdánál volt…

Király serényen forgatta a sülő húsgombócot, majd útitársukra pillantott: − És maga, Kovács, maga mit hiányol ebben a szép új világban leginkább?

A nagydarab, ötvenes férfi ott gubbasztott velük szemben egy kidőlt fa törzsén, és szótlanul kanalazta babkonzervét. Rövidre nyírt haja, lila melegítője és borostás arca élesen elütött az erdő színpompás zöldjétől. Olyan volt, mintha a lakótelepi lakásának nappalijából egy óriás keze – tulajdonképp maga a világvége – kiemelte és iderakta volna őt az erődbe. Tétován megvonta vállát a kérdésre, majd felemelte villáját, és bekapott még egy falatot, aztán teli szájjal válaszolt: − Hogy mi hiányzik? Azt hiszem, a foci. De nem ez a szar magyar foci, hanem a Liga meg a Dortmund meg esetleg a MU. Na az, az foci – bólogatott elégedetten.

A férfi és a nő összenézett, a nő mondani akart valamit, de a férfi intett neki, ne tegye. – Hát igen, mindenkinek a maga ízlése szerint fáj a régi világ elvesztése – jelentette ki aztán harsányan. – Nekem például legalább ennyire hiányzik a tőzsde izgalma, az, hogy már sosem tudom meg, mi lett volna Maffiózók előzménysorozatában, és az, hogy nem tudtuk megvenni az az elbűvöl kis présházat Tokajban.

Valami reccsent a háta mögött, ezért ösztönösen lenyúlt szabad kezével az övébe tűzött Smith and Wesson késhez, de csak a fia közeledett, kezében tartva azt a nevetséges lándzsát. Tizenhat éves volt, és már szinte apja kiköpött másaként lépdelt feléjük: nagy, erős, kisportolt test, markáns áll, dús szemöldök. – Apa, míg szartam, hallottam, hogy vadmalacok röfögnek arra, a bozótos felé. Le kéne vadászni egyet – magyarázta izgatottan, majd letelepedett a tűz mellé, és a lángokhoz közelítette ujjait.

− „Kellene”, nem „kéne”. És megmostad a kezed, drágám? – kérdezte az anyja, de a választ meg se várva, szótlanul Louis Vuitton táskájába kotort, és elővett egy kézfertőtlenítő gélt, és egy villával együtt átnyújtotta.

− Nem jó velük baszakodni – nézett rá Kovács a fiúra. – Az anyjuk ott lesz a közelben, és nagyon mérges tud lenni. Láttam erről egyszer egy filmet a Spektrumon...

− De gondoljátok el, milyen finom lenne a húsa – lelkendezett a fiú, míg a zselét szétdörzsölte kezén. – Nyársra húznánk, aztán befalnánk. Unom már ezt a kutyakaját…− villájával kényszeredetten lehúzta a sistergő gombócot az apja által fel nyújtott nyársról, fújta egy ideig, majd fintorogva beleharapott.

− Örülj neki drágám, hogy egyáltalán ilyen is jut – csitította az anyja. – Van nálam még egy kis flakon spanyol extra szűz olívaolaj, kérsz rá…?

− Kell a francnak az olaj – rázta fejét a kamasz, miközben teli szájjal rágott. – Nekem rendes hús kell.

− Az is lesz – nyugtatta őt Király, majd a békésen falatozó Kovácsra pillantott, és megnyalta kicserepesedett ajkait. – Lesz bizony.

Király a Váci úton hajtott kifelé a városból, amikor megpillantotta az út szélén stoppoló, lila ruhás alakot. Jó húsz méter után megállt. – Te, ez nem a vízvezeték-szerelő?  − kérdezte a felségétől, aki nyugtalanul figyelte a lassan feléjük ballagó férfit. – Tudod, aki múlt ősszel olyan olcsón felpattintott a bidét…

− Szerintem akkor se kellene egy idegent… − kezdte az asszony idegesen, mire a férje megfogta kezét, majd félig felé, félig a hátul ülő fiuk felé fordult: − Ez most durva lesz, de egy kicsit lépjünk át a korlátjainkon. Már mindenhol elfogyott a kaja. A miénk is el fog fogyni – állával a kocsi hátulja felé bökött, ahol az állatkereskedésből zsákmányolt konzervek voltak. – Az egy dolog, hogy felmegyünk abba a házba a hegyekbe. Védett lakóhely: pipa. De kell egy kajaterv is. Egy protein forrás.

− Te meg akarod enni a vízvezeték-szerelőt? – kérdezte döbbenten a fia, mire az apja rápisszegett: − Ne kiabálj! Mindjárt ideér! – majd halkabban folytatta: − Csak gondoljatok rá úgy, mint egy befektetésre. Egyszerű, lassú csávó. Magunkkal visszük. Nem lesz vele gond. És ha nagyon megszorulunk, kéznél lesz…− a másik kettő csak hallgatott, és ezt, szokása szerint, beleegyezésnek vette. Felpillantott, amikor nyílt az ajtó, és szélesen Kovácsra vigyorgott.

− Én akkor is megpróbálom elkapni az egyiket – morogta most mellette a fia. Király a tűzbe bámult, miközben lenyelte az utolsó falatot. Felemelte a lába mellől a vizespalackot, és nagyot kortyolt belőle. Alig maradt az alján. – Holnap meg kell találnunk azt a patakot – mondta határozottan. – Az elvezet a házhoz.

− Tulajdonképpen kinek a háza ez, drágám? – kérdte a felesége, aki most levendulás kézkrémmel kenegette a lábszárát. A fekete Adidas tréningalsót felhúzta a térdkalácsáig, így kivillantak izmos, kardió edzésektől feszülő vádlijai.

− A teniszpartneremé. Soós doktoré. Egyszer voltunk itt fenn. Lazítani – válaszolt kényszeredten a férfi. Eszébe jutott a 20 éves whisky, szinte érezte a szájában a füstös ízét, ami előhúzta emlékei közül a töménytelen lazacos szendvicset, amit befalt, és a két thai kurva fahéjillatát. – Jó buli volt. Na, a lényeg, hogy Soósnak se fia, se borja. És tuti, hogy meghalt a járványban, láttam a Facebookon róla egy bejegyzést – míg össze nem omlottak, a közösségi hálózatok híven közvetítették az iszonyatos veszteségeket, melyek felhasználóikat sújtották. Tulajdonképpen saját megszűnésükről riportáltak, hisz mind kevesebben és kevesebben tudtak belépni fiókjukba a mindennapi megpróbáltatások miatt. Először az élelmiszerellátás, aztán a közművek mentek tönkre. A csapból nem folyt víz, és aki nem raktározott időben, az a szennyezett természetes vizekre, folyókra, patakokra fanyalodott, ami − hiába a forralás − általában hasmenést és hosszú távon kiszáradást eredményezett. Az áram tartott ki legtovább, köszönhetően egy elszánt kis csapatnak, akik járták a nagy elosztókat és telepeket, és elvégezték a szükséges karbantartást, de aztán Buda határában megállította furgonjuk egy helyi milícia, és elkobozta a járművüket, őket magukat pedig a krumpliföldre vitték dolgozni − így egy hét múlva nagyjából az egész főváros energia nélkül maradt. Pár napon belül, amíg a telefonok, tabletek és laptokok akkumulátora bírta, sorban lekapcsolt minden, utoljára Király egy Twitter bejegyzést nézett meg, a volt főnöke írta, aki most a katonaságnál volt valami fejes. Az üzenet egy Gyűrűk urából vett mém volt: Meneküljetek!

– Térjünk nyugovóra – adta ki a parancsot Király. Így tettek, és a szürkület, a levelek lágy susogása, a ciripelő tücskök hamar ráerősítettek az egész napos gyaloglásból sarjadó fáradtságra.

Hajnalban éktelen visításra ébredtek. Király felpattan, de az asszony volt az, aki felkiáltott: − Hol van Gyuri?

A gyerek fekhelye valóban üres volt, hiányzott lándzsája is. Közben a visításból mélyülő, bugyborékoló hörgés lett.

− Úgy tűnik, tényleg elkapott egy malacot – csóvált a fejét elégedetten Király.

− Hát, az nem biztos – motyogta Kovács, és hátizsákjából előkotorta elemlámpáját. – Jöjjenek.

A fénycsóva erős pászmája letapogatta a földet, a fatörzseket, ahogy a hármas óvatosan előre nyomult, egészen a bozótos széléig, ahol aztán megálltak, és elhűlve bámulták a vért, a kifordított belsőségeket, a fennakadt szemet, a földbe markoló ujjakat. – Jaj, ne! – nyögte az asszony, mire Kovács kiköpött: − Mondtam én, hogy ne baszakodjon a vaddisznókkal.

A nő zokogni kezdett, majd hátrált, aztán elfutott, mire Király utána iramodott.

Kovács leguggolt, és óvatosan lehúzta Gyuri szemhéjait a lila égre bámuló szemgolyókra. Körbenézett, és ekkor megpillantotta a malacot.

A nő két Válium után hagyta csak abba a bőgést. Király ott térdelt mellette a hajnali szürkületben, nyugtatta, és a vállban lévő csakrákat masszírozta − ezt is a személyi edzőjétől tanulta, ahogy a helyes léböjtkúrát és a meditálást is. Közben Kovács a kis tábori ásóval, melyet Király előrelátóan a hátiszákjára szíjazott, elásta a maradványokat, és visszatért a táborhoz. Kezében egy vörös húsdarabot tartott: − A fiuk mégiscsak elkapott egyet. Kivágtam a combját – mondta elégedetten, majd hátizsákjából egy tescos nejlon szatyrot vett elő, és becsomagolta a húst.

− Induljunk – szorította meg az asszony izmos vállát a férje, mire az felnézett Kovácsra: − Elég mélyre ásta?

A két férfi összenézett, Kovács megvonta vállát: − Aham. Persze jobb lett volna leönteni egy kis mésszel, de…

Már erősen tűzött a nap, mikor elindultak. Az asszony szótlanul, fejét lehorgasztva ballagott térképet néző férje mögött, a sort Kovács zárta. Egy kis ösvényen haladtak, mindig csak északra, és felfelé a hegyen.

− Tulajdonképpen hova tartott, amikor megálltunk? – szólt hátra Király a vízvezeték-szerelőnek.

− Csak úgy vidékre – vont vállat Kovács. – A fővárosban a népek teljesen megbolondultak, kifosztottak mindent, hiába jött be a katonaság.

− Ez így van – bólogatott Király. – Fegyelmezetlen prolik.

− Na, azt gondoltam, a vidéki embereknél még van mindene, tyúk, tojás, disznó, érti. És én még tudok melózni – széttárta két vaskos karját, noha a másik nem nézett hátra. – Szóval, ha kell, beállok valahova dolgozni, ellátásért. Míg le nem vonul ez a dolog.

− Maga szerint egyszer vége lesz? – kérdezte alig hallhatóan az asszony.

− Egyszer minden véget ér – bólogatott elégedetten Kovács.

− No igen, de közben tönkrement az infrastruktúra, az államrend, anarchia van, a gépek, az erőművek leálltak, a közlekedésnek annyi, benzin nincs, a hatalmi és közigazgatási központok szétfutottak, önmagukat irányító, helyi közösségek torzsalkodnak – mégis, hogyan fogjuk így újrakezdeni? – kérdezte tőle Király ingerülten.

Kovács jó fél percig nem válaszolt, csak a földet bámulta a lába előtt, majd kibökte: − Hát munkával.

Ekkor az asszony megtorpant, pár pillanatig mint egy éhes és girhes agár hallgatózott, majd felkiálltot: − Hallom a patak hangját! – azzal megiramodott, hiába szólt után Király: − Várj – mert már el is tűnt a fák közt. A két férfi, roskadozva a nehéz hátiszákok alatt, utána kapaszkodott, átbukdácsoltak a göröngyös talajon, amit itt már vastagon fedett a tűlevél, majd egy kis mélyedésbe leereszkedtek a nőhöz, aki térdelve, mohón szürcsölte a vizet a patakból.

− Szerintem nem kéne azt meginnia forralás nélkül – figyelmeztette őt dörmögve Kovács, miközben lerakta terhét, és nyakát nyújtogatva körbenézett, mire a nő mérgesen felpillantott: − Ugyan miért nem? Ez természetes víz, megszűri a patakmeder, a sok vízinövény, ennél egészségesebb folyadékot nem talál száz kilométeres körben…

Kovács beleszagolt a levegőbe, majd megindult felfelé a patak mentén. A vízfolyam tíz méter után egy kis emelkedőről zubogott le, odafent valami barnállott. Kovács felkapaszkodott, és megállt a döglött őz mellett, mely félig a patakban feküdt. A vízből kiemelkedő, felpuffadt oldalát ellepték a legyek.

− Én abbahagynám az ivást – kiáltott le a másik kettőnek vészjósló hangon, mire azok felkapaszkodtak hozzá. Amikor a nő megpillantotta a tetemet, oldalra tántorodott, és szárazon öklendezni kezdet, de a víz nem jött ki belőle, csak valami sárgás nyálat tudott felköhögni.

Kovács feljebb ballagott a víz mentén, és komótosan megtöltötte kulacsát.

− Ez nem jó, nagyon nem jó! – nyögte Király, és fogta felesége vállát, míg az küszködött, végül az asszony rámodult: – Engedj már el, a kurva életbe!

Nem sokkal azután, hogy tovább indultak a patak mentén, a nő elnézést kért tőlük, majd összegörnyedve elszaladt egy csipkebozót mögé. A két férfi nem nézett egymás szemébe, szótlanul álltak, hallgatták az ürítés kínosan hangos zajait.

− Ki fog száradni – jegyezte meg csöndesen Kovács, mire Király bosszúsan nézett rá: − És én honnan vegyek itt infúziót?

Pár perc múlva az asszony halottsápadtan visszajött: − Elfogyott a papírzsebkendőm − sóhajtott. Kovács egy tisztásra mutatott: − Lapulevelet mindenhol találunk majd – mire az asszony megütközve bámult fel rá, de nem szólt, inkább megindult előre.

Némán, lihegve kapaszkodtak felfelé, a vízfolyás mellett, fejük felett erősödő madárcsicsergéssel, melyet a vízvezeték-szerelő mosolyogva hallgatott. Jó két kilométer – és az asszony gyomra miatt beiktatott pár kényszerű szünet − után egy drótkerítéshez értek.

− Rendben, ez már a birtok határa – bólintott Király, és leoldotta a hátiszákját. – Másszunk át.

Kovács oldalt sétált, a kerítés mentén, és megköszörülte a torkát: − Szerintem nem kellene. Nézzék csak.

A másik kettő odabotorkált hozzá, a nő összegörnyedve a hasába csikaró fájdalomtól, és percekig csak bámulták a fehér táblát, mely a kerítésen lógott, és melyre az volt kiírva, hogy magaszfeszültséggel védett terület, belépni tilos.

− Ja, ez régen is volt, Soós nagyon büszke volt rá – jegyezte meg elgondolkodva Király.

− Baromság – nyögte a nő. – Honnan lenne áram ebben a kerítésben, amikor már sehol nincs áram az országban? – kérdezte inkább magától, mint a két férfitól, és mielőtt azok bármit tehettek vagy szólhattak volna, a dróthoz lépett, és felkapaszkodott rá.

Teste azonnal ívbe feszült, a szeme kifordult, és az ajkai remegni kezdtek. Kovács kapcsolt előbb, egy száraz ágat kapott fel, majd mindkét oldalt leütötte a nő kezét a fonatról, mire az asszony hátraesett, akár egy bábu. A szájából füst és gőz tört elő.

− Drágám – roskadt mellé Király, és megrázta, aztán próbálta kitapogatnia pulzusát, végül a mellkasára hajtotta fejét, úgy hallgatózott. Kovács csak állt felette, nézte, ahogy a másik szívmasszát végez, majd a nő szájába lehel, aztán amikor Király kifáradt, felváltotta, és először véletlenül nő feszes, nemrég plasztikáztatott mellére tenyerelt, mitől elpirult, de aztán szegycsontra nehezedett, óvatosan, nehogy eltörje. Jó tíz perc után kimerülten lerogyott a mozdulatlan test mellé.

Király szólalt meg előbb: − Nincs erőm most sírt ásni – mondta csöndesen, szemét törölgetve, majd felállt, leporolta magát. – Majd visszajövünk érte. Gyerünk, keressük meg a kaput ezen a kurva kerítésen.

Jó öt perc után rátaláltak egy zöld vaskapura, mögötte látszott a ház sziluettje. A ház udvarában nem állt autó, de oldalt egy embermagasságú fémkocka zümmögött kitartóan.

− Saját generátora van – jegyezte meg Kovács. – Ezért van áram.

− Aha – bólintott komoran Király, majd szétnézett, végül szeme megakadt a tagbaszakadt férfin. – Tudja Kovács, maga az, aki a legtöbbet vesztett ezzel az egésszel, nem gondolja? Igazából persze fogalma sincs, mi az, amit, vesztett, mert nincs meg hozzá a képzelőereje, a fantáziája, hogy átérezze, ahogy nincs magában elég drive az élethez sem, ezért tartott ott, ahol tartott, amikor ez az egész elkezdődött.

− Drájv? − kérdezte értetlenül Kovács, mire Király közel ment a kapuhoz, és megvizsgálta, de közben rendületlenül folytatta: − Mi bejártuk Európát és a világ nagy részét, láttuk a Mona Lisát és Machu Picchut, ettünk nagyon jó kajákat, ittunk finom borokat, kitűnő ruhákat hordtunk, folyamatosan edzettük a testünket, a legjobb orvosi ellátásban volt részünk…− megfordult és keserűen, de mégis valami elégedettséggel Kovács szemébe nézett: − Maga pedig mindebből sajnos nem tapasztalhatott meg semmit, és már nem is fog. Milyen érzés? – Király tekintete izzott, állkapcsán megfeszültek az izmok.

Kovács mély levegőt vett, mint aki ellent akar mondani, de aztán csak megrázta fejét. – Nem nagyon érzek semmit ezzel kapcsolatban – vallotta be aztán kissé bátortalanul. – Biztos érdekes lehetett a maguk…élete. De én sem panaszkodom – zárta le zavartan.

− Aha – bólintott savanyúan Király, majd elsietett oldalt, a kerítés mentén, végül megtorpant egy nagy fa előtt, felnézett rá: − Ez jó lesz – motyogta, és sietve lehámozta magáról a hátizsákot.

− Mit akar? – jött utána Kovács.

− Az a nagy ág – mutatta a fejük felett a másik – átnyúlik a kerítésen. Felmászunk a fára, átmászunk rajta, és a túloldalon leugrunk.

Kovács a fejét csóválta: − Nem fog menni. A bokám nem bírná. A sok guggolástól a melóban teljesen tönkrement, ha leugrom, elroppan, az tuti.

Király szánakozva nézett rá: − Ezért kellett volna többet foglalkoznia a testével – mondta, majd egy ugrással elkapta a legalsó ágat, felhúzta magát, és már a fán is volt. Kovács lélegzet visszafojtva nézte, ahogy eléri a nagy, kinyúló ágat, végigegyensúlyoz rajta, aztán a túloldalon a földre huppan.

− Kapcsolja ki a generátort. Kell rajta lennie valamiféle kapcsolónak – kérte őt, mire Király bólintott, és felkocogott a fém kockához. Rövid ideig ügyködött rajta, majd a zúgás hirtelen elállt. Kovács visszament a kapuhoz, óvatosan megérintette, majd megfogta a kilincset, aztán lenyomta. A kapu könnyedén kinyílt.

A széles, faburkolatú teraszon érte be Királyt. Az próbált belesni az ablak elhúzott függönyein a házba, de aztán feladta, és türelmetlenül a bejárati ajtóhoz lépett. 

− Várjon – kérte őt Kovács. – Valaki üzemelteti azt a generátort − körbefordult −, és feltűnően tiszta ez a terasz. Se falevél, se gaz, semmi.

− Ugyan már, ember – mordult rá Király. – Nincs itt senki − lenyomta kilincset. – És ha van is…– kitárta az ajtót, és ekkor a dörrenés elnyomta az utolsó szavait.

A sörétek szétszaggatták és átlyuggatták a testét, és jó hat méterre hátradobták, egy almafa tövébe. Kovács, aki oldalt állt, csak a lövedékek szelét érezte, és csengett a füle, amikor lebotorkált a vérző, kilyuggatott testhez.

− Maga – nézett rá csodálkozva Király – hogy lehet ennyire…− nem tudta befejezni, álla a mellkasára bukott, és a testén lévő kis lyukakból mind lassabban pumpálódott ki a vér.

Kovács óvatosan visszament házhoz, majd a bejárati ajtóból megszemlélte a székhez kötözött vadászfegyvert, melynek ravaszáról zsinór vezetett a kilincshez.

Odabenn a lépcső felől zaj és mozgás támadt, majd két kócos alak tűnt fel a kézzel fonott mexikói szőnyegen.

− Jó napot, hölgyeim – tartotta fel kezét Kovács, mire a thai lányok mondtak valamit angolul, de aztán kölcsönös mutogatás után megértették egymást. A lányok, akik tulajdonképp ikrek voltak, és akiknek már az összeomlás elején eszébe jutott kedvenc kliensük, Soós háza, megmutatták Kovácsnak a vadhússal teli hűtőládát, a pincét, melyben a francia borok mellett homokba gondosan elvermelt zöldségek voltak, a fegyvereket, a hordónyi üzemanyagot, ami generátort működtette, és később hálószobájukat is. Örültek, hogy egy erős, de a finom alkatrészekhez is értő férfikéz itt van a közelükben, mégis csak jobban telik hármasban az idő. Nem csoda, hogy Kovács pár héttel később már úgy érzete, az összeomlás volt legjobb dolog, ami eddigi életében történt vele. 

vége

1 komment
2020. március 01. 10:33 - Valmont

Járványügyi álmok

borito.PNG

Ezt a kötetet már korábban is publikáltam a blogon, de nem volt érvényes link hozzá. Most, hogy a tartalom igencsak időszerű, újraszerkesztettem, átvariáltam, és ismét elérhetővé teszem. Régi, tíz évvel ezelőtti írások Budapest pusztulásáról. A végzet különféle módokon és helyszíneken csap le a városra. Szívből ajánlom a novellákat szórakoztató olvasmányként karantén idejére. 

Letölthető pdf, epub és mobi formátumban.

Szólj hozzá!
2011. július 03. 21:22 - Valmont

Fiúk beszélgetnek

A dolog onnan indult, hogy akartam írni egy történetet egy zombi szemszögéből. Igazából a csattanó lett volna az, hogy a narrátor - aki egyébként némiképp emberinek is tekinthető észrevételeket tesz - igazából egy halott. Aztán valahogy elkanyarodtam efelé a történet felé, ami sokkal inkább egy "azután" jellegű dolog: már túl vagyunk mindenen, minden szörnyűségen, de valami nem stimmel, a világ már nem ugyanaz, és a fenyegetés folyamatosan jelen van, minden árnyékban, falmélyedésben veszély leselkedik.

 

A gondnok lányai

 
 

– Azt mondta a Vörös, hogy a gondnok lányai suli után a Kistóban nudiznak – újságolta, mikor összefutottunk a suli mögötti játszótéren. A harmadik cigimet szívtam, pedig még nem volt csak délután kettő, de az új matektanár teljesen kikészített. – Az a két jó csaj, tudod, felsősök voltak ők is a Gárdonyiban. Azelőtt. 

Néztem, ahogy leül velem szemben, a homokozó padkájára, rágyújt, majd a táskájával babrál. Sovány volt, mint ahogy mindannyian azok voltunk, de a bőre, ami sárgásfehér maradt, nagyon is megkülönböztette őt tőlünk, sima emberektől. Észrevette, hogy a karján lévő tűnyomokat nézem, ezért lefordította cigit tartó kezét, leverte a hamut, bele a homokba.

– Nagyon fájt a kezelés? – kérdeztem tőle hirtelen. Nem kérdeztem még ezt tőle, mióta visszajött. Kerülte a tekintetemet, elnézett egy kiégett panelház felé.

– Nem, nem nagyon – motyogta.

– Mert azt mesélik, hogy ilyen nagyon vastag tűvel kell beadni az ellenszert – magyaráztam könnyedén. – Naponta háromszor.

– Nem volt vastag, csak mélyre adták – javított ki félszeg mosollyal. Aztán hirtelen felállt, és a Víztorony felé intett. – Na, megnézzük akkor a csajokat? – kérdezte.

– Persze – vágtam rá, bár igazából nem villanyozott fel a gondolat, hogy meztelen csajokat bámuljak vele, pont vele. Ki tudja, milyen sebek, sérülések vannak rajtuk, avagy lehet…– Ők nem voltak fertőzöttek? – böktem ki, és azonnal megbántam. Felkapta a fejét, és végigmért, gyanakvó, esetlen pillantással. Látta rajtam, hogy ha fertőzöttek voltak, és megkapták a kezelést, akkor számomra egyáltalán nem izgalmasak többé, mint nők. Nemcsak azért, mert ki tudja, miféle utóhatása maradhat a dolognak – hallottam, hogy némely esetben az oltások  után valaki visszaesett, s egy hajnalon széttépte családját –, hanem inkább amiatt, ahogy a testük kinéz. Az a mindegyikükre jellemző sárgásfehér, viaszos bőr az elszórt kráterszerű hibákkal, a soványság, és ahogy rád néznek, mint most ő is, tekintetében a teljes, tökéletes ürességgel. Ilyen külsővel a legjobb csajok is lelohasztanának.

– Csak úgy eszembe jutott. Hallottam valamit róluk, még mikor elkezdődött – próbáltam kivágni magam.

Ő megindult előre, és kiment a játszótérről a felhasadozott, gyomos járdára.

– Az apjukról hallhattál – mondta hátrafelé. Gyorsan járt, alig bírtam követni. – A gondnokról. Az öregotthonba volt gondnok. Amikor az öregek elkapták a fertőzést, és kezdtek megvadulni, próbálta őket bezárni a szobáikba.

Mentünk egy ideig, percekig talán, némán trappoltunk, át a füstös, romos lakótelepi háztömbök közt. Néhol nem lehet tudni, hogy a korom a harcokból maradt-e vissza a falon, vagy pedig a kályhák, tűzhelyek kivezetett kéményeiből ered.

Eszembe jutott, mit keresek én itt – anyám biztosan ideges lesz, hogy nem megyek azonnal haza suli után.

– Igen, most már rémlik – hazudtam. Miután elkezdődött, apám elbarikádozta az ajtót, és csak akkor bújtunk elő, mikor a katonák megérkeztek. Nem beszéltünk senkivel, nem tudtunk semmit. De ő, aki kint ragadt az utcán, ahol végül elkapták, és megharapták, egy csomó érdekes dologról hallott és tudott.

– A lányait pedig a pincébe zárta. – Hirtelen megállt, majdnem nekimentem a vállának. – Na, itt a Kolos.

Egy srác állt a járdán, tőlünk jó húsz méterre. A suliból ismertük – ő is azok közé tartozott, akik nem szívesen barátkoztak a kezeltekkel.

Intettünk egymásnak, majd a srác továbbállt. Így ment ez: kerültük egymást. Soha nem lehetett tudni. Az újraindult iskola volt az egyetlen, nagyon kényelmetlen hely, ahol nagyobb tömegben összezártak minket – volt, aki nem is bírta ezt, és inkább kimaradt.

– És, mi lett vele? – kérdeztem pár perc múlva, csak hogy mondjak valamit. – A gondnokkal.

– Nem tudta megcsinálni. Hallott ő is az ellenszerről, és azt remélte, minden rendben lesz, kitart, míg megérkeznek a katonák – vont vállat, majd órájára nézett, aztán a napra az égen. – Ám az öregek kitörtek a szobáikból, legalábbis egy biztosan kitört, és ő pánikba eset. Fogott egy fejszét, és sorra lecsapta mindet. Az összest kicsinálta, a saját szobáikban darabolta fel őket – megállt, sóhajtott egy mélyet. – A rohadék.

– Szerintem csak nem akart kockáztatni – mondtam közömbös hangon. – Nem mintha én...– folytattam volna, de dühösen legyintett elém a levegőbe.

– Azok emberek voltak. Lehet, hogy a fertőzéstől időlegesen mások lettek, vadak és veszélyesek, de legbelül még mindig emberek maradtak. Ezért ez az egész inkább mészárlás volt, érted?

Elkeseredetten nézett rám, mint aki igazolást vár. Már a Víztorony árnyékában álltunk, a távolból, a lebombázott felüljáró betontömbjei közé ékelődött Kistó felől lánykacajt sodort felénk a szél. Felkapta fejét, és úgy csinált, mint a kutyák. A levegőbe szimatolt. Hátrébb léptem tőle, egy lépésnyit, észrevette, és moccant ő is. – Áh, mindegy – mondta aztán, és ismét megindult.

Előttünk a v alakban összeroggyant felüljáró tömbjei fénylettek a napsütésben. Jártam már erre biciklivel, tudtam, hogy a v forma tövében kis, mesterséges tó keletkezett. Sokan jártak ide fürödni, de én soha nem merészkedtem bele, mert féltem, hogy valami kiálló vasdarab felhasít úszás közben.

Az egyik oldalára dőlt tartópillér felé mentünk, azon fel lehetett mászni a betonlemezek hegyes éléig.

– És aztán, mi történt a gondnokkal? – kérdeztem, míg óvatosan átimbolyogtunk egy szúrós szagú csalánoson.

– Semmi – mondta ő hátrafelé, mert ismét előttem ment.– Eltemette az öregeket, hátul, az otthon parkjában. Azt mondák, napokig csak ásott és temetett. Lehet, meg is zakkant közben. Biztos volt ideje végiggondolnia, hogy mit csinált.

– Sokan csinálták ugyanezt – motyogtam nyugtalanul, mert apám tényleg mesélt sztorikat. – Még mielőtt megjött a híre, hogy az ellenszer működik…

Hirtelen megtorpant, szembefordult velem. Arcán zavar és sértődöttség osztozott. – Akkor sem kellett volna gyilkolni. Elég lett volna bezárva tartani azokat az embereket. Ez ugyanolyan gyilkosság, mintha én most itt neked esnék…

A kezeire néztem. Mindkettőt a zsebeiben tartotta, és mintha fogott volna valamit, pedig bizonyára csak ökölbe szorította őket.

– Értem – mondtam színtelenül, aztán eszembe jutott, amit már olyan régóta meg akartam kérdezni az egyikőjüktől. Ki is mondtam hát, mert jó ötletnek tűnt elterelni a figyelmét a témáról – Egyébként emlékszel valamire? Abból az időszakból…? Amíg olyan voltál...

Megértette azonnal, mert elsötétedett a tekintete. Hátrált pár lépést, kiért a csalánosból. Egy oldalára dőlt, kiégett autóig botorkált, én követtem, közben oldalt néztem, meg magunk mögé. Nem volt senki a közelünkben.

– Emlékszem dolgokra – kezdte aztán lassan, majd letelepedett a kiszakadt autókerékre. Itt már árnyékban voltunk, mivel a felüljáró megmaradt része kitakarta a napot, de az arcán verejték kezdett ragyogni. – Olyan álomszerű volt az egész. – Nehézkesen, akadozva beszélt, közben a csalános zöld szálai közé bámult, mintha várná, hogy valaki előbukkanjon. – Lassan történt, azután, hogy megharaptak. Szét akartak tépni, de kiszabadítottam magam. A vállamon haraptak meg. Aztán három napig kószáltam, míg a katonák begyűjtöttek, és elvittek a karanténba.

Lehúzta vállán a pólót: a csontos húson még látszott a fognyom lila karéja.

– Szép – biccentettem elismerően. – Erősen vérezhetett.

Legyintett. – Nem volt vészes. Eleinte fájt, de ahogy a dolog úrrá lett rajtam, egyre kevésbé érdekelt. Igazából semmi nem érdekelt. A sem, hogy mi van a szüleimmel, hogy mi történik köröttem, vagy mi lesz velem. Nem érdekelt a fájdalom, a fáradtság vagy az, hogy hol fogok aludni, pihenni.

– Aludtál is? – kérdeztem mohón. Erről még tényleg nem hallottam.

– Valamennyit igen. De nem úgy, mint normálisan. Jó másfél nap múlva egyszer csak nagyon fáradt lettem, és leálltam. Mint valami gép, ami elromlik. Megálltam egy fa alatt, a parkban, tudod, a benzinkút mögött. Láttam, hogy ég a kút, és homályosan összeraktam magamban, hogy fel is robbanhat, de nem érdekelt ez sem. Minden hirtelen elcsöndesedett és eltompult, mintha víz alatt lennék. Aztán, egy kis idő elteltével újraéledtem, és mentem tovább. De akkor, ezután a leállás után már volt egy dolog, ami igazán fontos lett.

Jól tudtam, mi volt ez a dolog, de láttam rajta, várja, hogy megkérdezzem: – Mi volt az?

– Az éhség – rám emelte sötét, üres tekintetét és elmosolyodott. Az imént, mikor a kezét ökölbe szorította a zsebében, még úrrá tudtam lenni a félelmemen, de most akaratlanul is összerezdültem. Ám erőt vettem ingeremen, nem léptem hátrébb, nem futottam el.

– Olyan volt – kezdte magyarázni mind lelkesebben –, mintha befészkelte volna magát az agyamba. Mintha ott élt volna a fejemben. Egy hang, egy lény, egy suttogó kis szörnyeteg. Egyél, egyél, egyél, egyél. Érdekes, hogy a gyomromban vagy a hasamban nem éreztem semmit, szóval nem voltam üres, pedig akkor már tényleg napok óta nem ettem semmit. Néha ittam valami pocsolyából, de enni nem ettem.

Felsóhajtottam, mint aki együttérez vele – közben egyik felem igazából azt szerettem volna, hogy hagyja már abba az elbeszélést. Az énem másik része viszont mindent hallani akart. Annyi kérdésünk maradt arról az időszakról. Például ez:

– És konkrétan arra vágytál, hogy…embert egyél?

Felnézett ismét a nap felé. Erősen sütött reggel óta, noha már benne jártunk az őszben.

– Nem igazán gondoltam arra, hogy mit – mondta határozottan. – Csak az volt a lényeg, hogy élő legyen. Volt egy csomó halott az út mellett az abc-nél. Nem mi csináltuk – itt jelentőségteljesen felpillantott rám, majd sietve folytatta: – Valakik kivégezhették őket, mert a falon, az abc falán ott voltak a golyónyomok, meg a vérük. Na, például eszembe se jutott, hogy egyek belőlük, egészen egyszerűen azért, mert nem élő hús volt. De nem csak emberekre vágytam – egy állat, egy madár vagy egy giliszta – ugyanúgy megtette volna. Egy csomó gilisztát találtam harmadik nap reggel a betonpályán, tudod, ahova régebben kijártunk tesiórán. Esett egy kicsit, és azok meg valamiért bemásztak a pályára. A hülye giliszták. Befaltam mindent, mert akkor már nagyon éhes voltam.

Elnevette magát rekedten, köhögősen. Én nem nevettem, inkább arrébb mentem, a betontömbök széléig. Meredeken simultak egymásra, de úgy tűnt, fel tudunk rajtuk mászni. Ismét felnevetett valaki a túloldalukon, egy lány, talán a gondnok lányai közül az egyik, majd víz csobbant.

– Hallod? Itt vannak! – kapta fel fejét, felállt és mellém sétált. Akaratlanul is oldalra lestem, megnéztem, milyen közel van hozzám

– Na, menjünk – adta ki a parancsot, és felhúzta magát az első darabon. Talpra állt egy kis teraszon, majd lenyújtotta kezét, hogy segítsen.

– Ennyi volt az egész? – kérdeztem, és nem moccantam. – Csak mászkáltál így kábán, éhes voltál, majd ettél pár gilisztát?

Felegyenesedett, úgy, hogy most a feje pont kitakarta a napkorongot.

– Miért, mit vártál? – kérdezett vissza.

– Nem tudom – mondtam hirtelen jött bágyadtsággal. – Hosszú volt ez a nap.

– Kérdezd meg – biztatott fentről. Hangja kissé gúnyosan csengett. Vagy türelmetlenül. Talán túl akart esni rajta. – Kérdezd csak meg nyugodtan.

Megköszörültem a torkom, majd bólintottam és kimondtam. Valóban ez volt a legfontosabb dolog vele kapcsolatban. – Ettél embert?

– Nem – azonnal válaszolt, gondolkodás nélkül. Kicsit tűnődtünk mind a ketten, aztán ismét bólintottam, majd felnyújtottam felé a kezem. Lehajolt, megragadta, és felhúzott maga mellé.

– A következő nehezebb lesz – jegezte meg felfelé bámulva.

– Ott egy kiszögelés, azon feljutunk arra a korlátra – tanácsoltam. Aztán mutattam is, hogy kellene. Felugrottam, és megragadtam egy betontörés érdes peremét, majd átlendítettem magam, míg el nem értem egy szalagkorlát meggyűrt feszínéig. Azon óvatosan felkapaszkodtam a következő lemezig. Hallottam a fém kongásából, ott jön mögöttem. Kissé gyorsabban kúsztam felfelé. Egy meredek íven átmásztam, majd két, egymással sátort alkotó darab közt kibújtam, és már ott is voltam a felüljáró tetején. Lehasaltam az átmelegedett platóra, és csak a fejem dugtam ki a törmelékhalmok közt, hogy lenézzek.

Tényleg ott volt a két csaj. Lenn a vízben. Csak bugyi volt rajtuk, és hála istennek a bőrük feszes volt és hibátlan, ahogy azt reméltem.

Tompa puffanással érkezett mellém, majd horkanva, halk hördüléssel mérte fel a lenti a látványt.

A lányok derékig a Kistóban állva fröcskölték egymást, tőlük nem mesze a víz felszínén felfújtható strandlabda lebegett. Hosszú hajukat előre vonták, így az részben takarta apró melleiket, de még így is ez volt évek óta a legizgalmasabb dolog, amit láttam. A mindannyiunkat sújtó állandó éhezéstől karjuk feltűnően soványan fehérlett, de a lapos hasuk és a keskeny csípőjük valahogy ellensúlyozta ezt a kellemetlenséget. És ami a legfontosabb volt – mindannak ellenére, hogy mi történt velük, velünk, annak ellenére, amit az apjuk tett, mégis boldognak tűntek. Ebben a pillanatban talán egyedül ezen a földön ők ketten gondtalanok voltak és önfeledten vidámak. Eszembe jutott, hogy valószínűleg ilyen dolgokban rejtőzik az élet szépsége, hogy ezek a csajok a bizonyíték rá, hogy tovább fogunk létezni, élni és örülni az életnek.

– Klassz, nem?– kérdeztem súgva és végre rápillantottam, de azonnal meg is bántam. Hideg zuhanyként ért az, amit az arcán láttam. Észre se vette hogy figyelem, annyira lekötötte a látvány – amit ő teljesen más szemmel nézett. És ehhez a tekintethez nagyon is egyértelműen társult az arcán eluralkodó kifejezés, mely bizonyossá tette számomra azt, amit egyébként is sejtettem – hogy az imént hazudott nekem, és hogy a járványnak még nincs vége.

 

 vége 

Szólj hozzá!
2011. június 18. 21:01 - Valmont

Egy világ összeomlik

Nos, ilyen az, amikor nem minden sikerül úgy, ahogy kellene. Ez a történet is egy képből fakadt: valaki lát egy mereven álló, furcsa alakot, egy árnyat, aki/ami igazából a közelgő világvége első jele. Szóval ez a zavaró momentum, mely olyan, mintha csak a szemünk sarkából látnánk, ez lett volna a történet egy mellékszála, amely mellett halad egy másik, a mindennapi életből ismerős jelenet. A kettő végül egybeérne, az alak, a furcsa jelenés belépne a hétköznapiságba - és azonnal megváltoztatná azt. Azt hiszem, itt ez a momentum a legfontosabb - hogy az egyedi berobbanjon vagy csak beleivódjon az általánosba, szóval ezt kell elkapni, jól megcsinálni. A csatolt példában nem sikerült száz százalékosan, valószínűleg a terjedelem miatt. Jóval hosszabban kellett volna kibontakoztatni a főhős életének válságát, hogy aztán mintegy meglepő fordultként, a végén épp csak felvillanjon a terror. Elgondoltam korábban egy regényt, melyben teljesen hétköznapi, mondhatni unalmas események peregnek, majd az utolsó ötven oldalon történik valami riasztó és döbbenetes, de ennek végigmeséléséhez már nincs bátorsága a műnek, és ez a fajta befejezetlenség lenne a horror igazi veleje.

 

A válság kezdete

 

– Ezt nem hiszem el – motyogta Decker maga elé, míg az Igazgató felállt, mögé sétált, és a biztonsági őr fülébe súgott: – Kérem, hozzon neki egy palack ásványvizet.

– A szabályzat értelmében nem hagyhatom magára a felfüggesztett személyt, uram…– morogta idegesen a biztonsági őr, de az Igazgató csinálhatott valamit, mert hamarosan nyílt majd csukódott az ajtó. Deckernek nem kellett megfordulnia, hogy tudja, ketten maradtak az irodában.

Az Igazgató visszaült helyére, megigazította nyakkendőjét, majd belenézett valami iratba asztalán. Fontoskodva köhögött párat, aztán kerülve a vele szemben ül tekintetét, így folytatta: – Mint tudja, a válság nagyon súlyosan érintette a Biotechet. Sajnos az elmúlt hónapokban a termelésünk és a megrendeléseink oly mértékben estek vissza, hogy már a hagyományos módszerekkel nem tudjuk orvosolni a problémát. Ezért nyúltunk a végső megoldáshoz: a létszám fokozatos csökkentéséhez.

Decker kinézett az igazgató mögötti üvegfalon az irodaház belső terében zöldellő kis parkra, a körötte sötétlő árkádokra.  Keresett valamit, amire összpontosíthat, mielőtt felüvölt.

– Jelzálogot akarta felvenni, uram – motyogta, mire az Igazgató összerezdült, majd mély levegőt vett: – Igen, tudom, a személyzetisek összeállították nekem az anyagát. Azonban még mindezt, mindent figyelembe véve is – sajnos Ön az egyike azokak, akik rákerültek a listára.

– Hol fognak alkalmazni Ön szerint, uram? – nyögte Decker. – A Biotechnél olyan szakterületre specializáltam magam, amelyre sehol nincs szükség a piacon. Ön azt hiszi, keresnek bárhol is molekuláris…?

– Ezt nem tudom megmondani – vágta el az Igazgató a mondatot. Most már kemény és szinte haragos volt. Majd észbe kapott, és meglágyulva így folytatta: – De maga fiatal. Nincs gyermeke, képezheti magát, és úgy vélem…

Decker már nem figyelt rá. Úgy érezte, tudata kettéoszlik. Az egyik fele a bensejében kavargó kétségbeesést, riadalmat és dühöt igyekezett kezelni, a másik valami érdekes dolgot keresett a külvilágban, mellyel lefoglalhatja magát. Meg is találta hamarosan: a park túlsó felén, szemközt, a szigorúan titkos részleg garázskapuja előtt valaki állt az árkádok oszlopai közt.

Decker igazából már akkor észrevette az árnyat, mikor – évszázadokkal ezelőtt – leült az Igazgatóval szemközti puha bőrfotelbe. És az alak már akkor is ugyanolyan mozdulatlanul, mereven állt ott, feszült tartásban, vállát hátrahúzva, alkarjait kimerevítve, mint egy magára hagyott marienottbábu. Talán egy kertész – gondolta Decker. Vagy parkolóőr, aki feljött friss levegőt szívni, cigarettázni.

Csakhogy az árny nem dohányzott, mert nem szállt feje fölé kék füst.

Istenem, mi lesz most velem? Hasított belé ismét a riadalom. Mit fog szólni Mary mindehhez? Egyáltalán, hogy mondja el neki?

– …így aztán úgy vélem, semmi oka az aggodalomra – hallotta ismét az Igazgató engesztelő, bűnbánó hangját. – Az ajánlásainkkal pár héten, de legfeljebb egy-két hónapon belül kitűnő állást talál majd, higgye el. 

El kell mondanom neki, villant Decker agyába a rémes felismerés. El kell mondania ennek az idióta, szenvtelen bürokratának – hátha. Mély levegőt vett, majd mikor az Igazgató valamelyik unalmas mondatának a végére írt, gyorsan elhadarta:

– A felségemnek Shyatt-Hegel szindrómája van. Fél éve fedezték fel, már az utolsó stádiumban. A kezelés, mellyel harminc százalékos esélye van a túlélésre, nagyon drága. Hogy ki tudjuk fizetni, jelzálogot kell felvennünk. Azonban, ha megszűnik a munkahelyem, nincs az a bank, mely…

– Nagyon sajnálom – vágott közbe ismét az Igazgató. Arcán zavar és pír jelent meg. Úgy tűnt, erre nem készítették fel őt egy drága tréningen sem.– Miért nem közölte ezt korábban a személyzeti osztályunkkal?

– Mivel úgy véltem, nem tartozik rájuk – vetette oda dühösen Decker. Azonnal megértette, hibázott. A Igazgató bezárult, mint egy öreg és ravasz kagyló.

– Hát ez az – mondta. – Hogy azt hitte. És így most már nem is tudunk segíteni. Ha maga előrelátóan jelzi a magánéleti…

Decker felsóhajtott, és érezte, testét a levegővel együtt elönti a csömör. Lelke mélyén tudta, már mielőtt belevágott érezte, hogy hiába beszél Maryről. Eldöntött dolog volt a kirúgása, és ezen nem változtatott volna az sem, ha maga a világ omlana össze ennek következményeként. Ismét az árnyékot kezdte fürkészni, aki még mindig ugyanott, ugyanúgy állt. Kissé balra fordult, tehát nem Decker és az Igazgató felé nézett, inkább fel, a déli nap korongjára, mely a magas épületek közt most már szinte vízszintesen öntötte befelé fényét. Sávja, mely felfalta a parkocska árnyékos területét, komótosan közeledett a szoborszerű sziluett felé

Talán a napra vár – tűnődött fáradtan Decker.

– Hol van már az az ásványvíz?! – zökkentette ki gondolataiból az Igazgató kitörése. Az őr késlekedése láthatóan felborította napirendjét. Már rég végeznie kellett volna Deckerrel.

– Ne fáradjon – állt fel Decker. – Nem kérem a vizet.

– Meg kell várnia a biztonsági szolgálatot – mérte őt végig bizalmatlanul a másik. – Ők majd visszakísérik az asztalához, hogy összepakoljon…

– Nem viszek magammal semmit – csóvált a fejét Decker. Tényleg így volt. Mint aki már eleve erre készült az elmúlt hét évben – nem halmozott fel semmi személyeset az irodájában. Megcsörgette a nyakában lógó belépőkártyáját. – Gondolom, csak ezzel kell elszámolnom – mondta. – Majd leadom a portán, kifelé menet.

Az Igazgató habozott, mérlegelte a szabályoktól való eltérés következményeit, aztán bólintott: – Rendben, legyen így.

Felállt, megkerülte asztalát: – Nagyon sajnálom, higgye el – mondta még, és jobbja lendült, de végül nem nyújtotta kezét, nadrágja zsebébe süllyesztette.

Decker mögéje nézett, az ismerten szoborszerű árnyékára, és ráébredt, élete egyik legnagyobb rejtélye marad, hogy ki volt ez a figura, ki és miért állt ott az oszlop tövében húsz percig mozdulatlanul.

– Hát még én – vonta el tekintetét, majd megfordult. Azért se csapta be az ajtót maga mögött. Barátságosan, merev mosollyal biccentett a titkárnőnek. Az asszony szemében az tükröződött, hogy tudja. Hozzá kell majd szoknia az együttérzés, a szánalom vagy a káröröm apró jeleihez. Igen, munkanélküli vagyok – erősítette meg magában a döbbenetes tényt. Hozzá kell még szoknia a kijelentés tartamához.

Odakinn, a folyosón felpillantott a kamerára, melyen keresztül bizonyára minden lépését figyelik, majd rövid tétovázás után elindult kifelé.

Amikor kiért a fogadócsarnokhoz vezető üvegfalú folyosóra, mozgásra lett figyelmes. Oldalt, a parkon túli részből jött. Meglepve látta, ahogy az árnyalak még mindig ugyanott áll. Mögötte most lassan, méltóságteljesen felemelkedett a garázsajtó, és egy autó orra türemkedett ki a nyílásból.

Decker megtorpant a parkba vezető keskeny kis ajtótól alig pár lépésnyire. A dohányosok szoktak itt kijárni a parkocska egyik sarkába. Érezte, a fogadópult felől egy biztonsági őr figyeli minden mozdulatát. Bizonyára értesítették, mi a helyzet. Az őrnek csak annyi volt a munkája, hogy ellenőrizze, Decker leadja-e belépőkártyáját, és rendben elhagyja-e az épületet. Neki legalább van munkája – jutott Decker eszébe, ám ekkor bejött a nagy, bejárati forgóajtón valaki, és köszönt az őrnek   

– Miért is ne? – motyogta Decker magának. Oldalt lesett, az egyenruhás a jövevénnyel társalgott, mire Decker az ajtóhoz sietett, és kisurrant a kaliforniai nyár forróságába.

Alig lépett párat, meghallotta a dudaszót, és rájött, valami nincs rendben odaát.

A parkolóból kinyomuló autó kényszerűen megtorpant, mivel az előtte álló alak nem moccant. Decker közelebb sétált hozzájuk, át a gyepen, kikerülve két pálmafát.

Most már jól látta, hogy a kocsi előtt állón ezüst, szkafanderhez hasonlító ruha van. Decker azonnal tudta, hogy a kormányzati, szigorúan titkos projekt egyik tagja lehet. Ám ők sosem jöttek ki a közösségi terekbe, főleg nem a spéci ruhájukban. A járványügyi előírások alapján külön ki- és bejáratokon közlekedtek.

Az idegenen nem volt a szkafanderhez illó sisak, de az arca még mindig árnyékban maradt, a nap fénye derekáig világított meg. Decker épp lépett volna még párat felé, amikor surrogást hallott maga mögött – az utcára nyíló nagykapu is kezdett kinyílni. Összeköttetésben volt a parkoló ajtajával, és zsilipszerűen, másfél perc késleltetéssel engedte át a föld alól érkező járműveket. Át és ki, a belváros gyér forgalmába.

– Nem állna el az utamból? – fiatal nő kászálódott ki a kocsiból, talán a gazdasági részlegen dolgozott. Deckernek rémlett valamelyik karácsonyi partyról keskeny, csinos arca. Végigkopogott tűsarkújában a szkafandereshez, és megállt előtte, kitakarva Decker elől a látványt.

– Mi lenne, ha máshol bambulna? – folytatta a nő. – Nem hallja?  A kérdés vége valahogy bizonytalanságba csúszott. Decker lépett volna még párat feléjük, hogy jobban értse, mit válaszol a másik, de valami bizonytalan rossz előérzet megakadályozta ebben. Talán tíz méterre álhatott a párostól. A járó autómotor és a kapu emelkedő szárnyának nyikorgása elnyomta a választ, ha ugyan volt válasz. Mert ekkor a nő hátrálni kezdett, majd megfordult, egyenesen Decker felé. Arca halottsápadt volt, szeme elkerekedve bámult a semmibe, és egész teste egyetlen lendületbe, rémült gazellamerevedésbe feszült. Ám ekkor egy szkafanderes kéz kinyúlt, elkapta szőke, elomló haját, és hátra- és lerántotta a földre, az autó fényszóróinak sárgájába. Decker döbbenten felkiáltott, főképp, amikor az első harapás után vérpatak szökkent, hihetetlenül magasra, hogy a permet cseppjei, mint a nyár zápor hulljanak aztán a garázskijáró betonjára. A nő is kiadott még valami vinnyogó hangot, karcsú lába fel-alá járt a betonon. Aztán nagyon gyorsan elcsendesedett, egész teste elernyedt, mint valami kidobott játék. Bíbor erek indultak meg feje irányából Decker felé, aztán az egyik úját elállta egy ezüst anyagba burkolt láb.

A támadó volt az, ahogy felmagasodott, majd kilépett a napfénybe Decker elé. Vérmaszatos ajkai szélén húsdarab lógott, melyet gyors mozdulattal szájába tömött. Deckernek úgy tűnt, rágás nélkül nyeli le. Volt annyi lélekjelenléte, hogy ne nézzen a másik szürkés, opálos tekintetében. Még így is érezte, nem rá, hanem mögé szegződik pillantása, a nyitott kapura.

Ebben a pillanatban az épület belsejében és idekint is, a sarkokban felvijjogtak a szirénák. Decker és az ismeretlen egyszerre rándult össze, majd előbbi gyorsan félreállt, ahogy utóbbi futva-lódulva elindult. Átrohant a belső téren, és még épp időben ért a kapuhoz, hogy a legördülő vészhelyzeti vasrács alatt kiférjen az utcára. A rács csattanva zárta le az utat, és Decker akaratlanul is felsóhajtott, ahogy megértette, végre egyedül maradt.

Ebben a megkönnyebbült pillanatban vette észre a mozgást szeme sarkából.

A nő volt az, előbb négykézlábra, majd remegő térdekkel lábra ált. Tétován, álmosan lépett egyet Decker felé, kinyújtott kezének körmein elegáns festés csillogott. A szemgolyóját szürke felhők borították, és arcán a döbbent, riadt kifejezés, mely halálát kísérte, valami vad, mohó vággyal keveredett. Bal oldalát vérvörösre festette a nyaksebéből, szétszaggatott artériájából kiömlő vére. Ez utóbbi dolog térítette magához az elbűvölten várakozó Deckert, hogy mozduljon, meneküljön, rohanjon. Végül csak tétova hátrálásra telt tőle a másik vánszorgó támadása elől – ám második lépésben megbotlott egy pálma kiálló gyökerében. Hátára fordult – a nő már ott állt felette. Kezei, mint karmok meredtek Decker felé.

Az első lövés hátradöntötte őt, hogy csak vérpermet maradt feje helyén a levegőben. A második teljesen összezúzta homlokát, és megpörgette a földön. Teste összerándult, mint egy tűzbe dobott hangyáé, és úgy is maradt, mozdulatlanul, arcát vércsatakos hajával takarva.

– Megsérült, uram? – jött közelebb a földön fekvő Deckerhez a biztonsági őr. Az imént ő figyelte a fogadópult mögül. Pisztolyának csöve most Deckerre irányult. – Megharapta magát, uram?

Decker nem tudott válaszolni, nyelve, szája nem engedelmeskedett. Helyette remegő tagokkal talpra állt, felegyenesedett, leporolta fenekét. Ettől a hétköznapi mozdulattól valamivel jobb lett a helyzet.

– Uram?  – a biztonsági őr egyenesen Decker fejének szegezte a fegyverét, és jó három méternyire megállt tőle.

– Nincs semmi bajom – vallotta be Decker.

– Hol a másik, uram? – kérdezte mohón az őr. Oldalán megreccsent az adóvevő, izgatott hang kérte, hogy jelentkezzen. –  A kamerák vacakolnak idekinn, nem láttam, merre ment.

Decker felnézett a garázskijárat feletti kis fekete dobozra, és hirtelen beléhasított, hogy mi is történt itt az előbb.

– A másik? – kérdezte lassan kérődzve a gondolaton.

– A fertőzött. A szkafanderes. Nagyon veszélyes vírust hordoz, mely harapással, nyállal, vérrel terjed. A megfertőzött egyedek pedig…– magyarázta az őr, mire Decker gyorsan és határozottan a garázs sötét, hűvös belsejére mutatott.

– Oda ment, lefelé menekült – mondta.

Az őr biccentett, majd lecsatolta övéről elemlámpáját, és bekapcsolta. – Az épületet le fogjuk zárni – mondta még, aztán elindult a garázs felé. – De ha akar, a főbejárati forgóajtón még leléphet – vetette oda Deckernek, aki köszönésképp intett neki.

– A garázsban van – magyarázta az őr adóvevőjébe, míg elhaladt a holttest és a kocsi mellett. – Van egy fertőzöttünk, likvidáltam. Omega kód, zárjátok le mindent.

Decker gyorsan átvágott a parkon majd kiment az üres előtérbe, és megállt közepén. Hátranézett, fel a cég emblémájára. Aztán elmosolyodott, és belépett a forgóajtóba, mely nem működött, de az őrnek igaza volt, vállát nekinyomva ki tudta magát sajtolni a szabadba.

Az utcán megállva elnézett balra majd jobbra. Alig pár járókelő lézengett a járdán, közömbös, hétköznapi arckifejezésük megnyugtatóan álságos volt.

Decker megvonta vállát, majd elindult a buszmegálló felé. A távolban mintha sziréna hangja kélt volna, bár az is lehet, sikoltás volt.

 

vége 

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása