Sűrű, nehézkes napokkal múlik a május, meg egy sehova sem tehető olvasmánnyal (Térey Protokollja). Nem csoda, hogy szombat reggel azon kaptam magam, ismét kedvenc motívumaim forognak fejemben. Lassú világszétbomlás, atomizálódó emberiség, valami nagy-nagy vész, melyre csak az utolsó bekezdésekben találni magyarázatot. Elárvult gyerek, vándorlás észak felé, a Mátra, a hegyek, mint a menedék szimbólumai. Ezekből lett a lenti írás, amelyen a kelleténél is jobban látszik, hogy egy versesregény közepében vagyok - mint olvasó. Érdemes volna egyszer összefűzni ezeket a történeteket egy apokaliptikus regénnyé, mely tele lenne élet-halál harccal, árulással és hiábavaló önfeláldozással. Azt hiszem, jó lenne.

Fel, Északra

Mint minden érintett, álljon bármely oldalon, Evelin is lassan átértékelte a jövőjét a világvége kapcsán.

Legelőször jött a rettentő bizonyosság, hogy ezentúl minden másképp lesz. És hogy a régi dolgok soha többé nem hozhatóak már vissza. A lángoló város, a fel-elcsapó halálsikolyok és a fegyverropogás volt a nyomatékos érv minderre. Meg az élet romlásának ezer apró jele. A zárva maradó üzletek. A szörcsögő, majd kiszáradó csap. A hízó hulladékhalmok a házak előtt – és ahogy e dombok eztán kisvártatva fogyni kezdtek, miután a túlélők egyik fele ráfanyalodott a szemétre.

Aztán ott volt a városban maradók lassú változása, züllése. Ezek a lények hetek, hónapok alatt riasztóan idegenné lettek. Mindenki sápadt, rongyos és lomha mozgású lett. És éhes.

Evelin már ekkor megfigyelte, hogy az emberek folyton az eget bámulják, mintha onnan várnának segítséget. Vagy csak oda vágyott elkárhozott lelkük. Megálltak egy-egy utcasarkon, és napokig lestek felfelé, megfeledkezve mindenről.

Így tett Evelin férje is. Órák hosszat ült az erkélyen, és figyelte a bíbor nap retinaégető korongját az ég alján, a budai hegyek fölött. A távoli sirályhangok mintha csak az ő kedvért csaptak volna fel a folyó partjáról. Evelin persze tudta, a madarak a homokpadokra sodort testeken marakodnak. Egy ideig a folyó tele volt úszó holtakkal, a díszes kompánia méltóság nélkül bukdácsolt a Fekete-tenger felé.

A világvége már nem sokat rontott házasságukon. Azon a reggelen, mikor arra ébredtek, hogy minden megváltozott, Evelin férje nem ment ki kávét főzni. Soha többé nem főzött kávét, noha ez az ő feladata volt napi beosztásukban. Az asszony fekve maradt a kihűlt párnák közt, és a mennyezetet bámulva azon tűnődött, milyen régóta nem szereti már a másikat.

Ez az új, szótlan őszinteség ráébresztette a nőt, hogy a világvége felszabadítólag hat az érzelmekre. Sejtette, ezzel mások is így voltak – azokban a napokban veszekedéstől, kiabálástól, látványos szakításoktól zengett a város. Amíg élelmet szimatolva járta az utcákat, Evelin fergeteges érzelmi kitörésekben kimúló viszonyoknak lehetett fül- és szemtanúja.

Az esetükben erről szó se volt. A férfi csak elnémult, égbenézővé vált, majd fogyni kezdett, talán a reménytelenségtől. Evelin próbálta tartani benne a lelket, és csontjain a húst. Táplálta őt, ahogy tudta – mindezt inkább kötelességtudatból, mint sajnálatból. Aztán, ahogy múltak a hetek, a nő feladta, mert a városban nem akadt már több ennivaló és remény. A férfi pedig elfogadta sorsát. Szerencsére mind kevesebbet találkoztak a lakásban. Apró jelek mutatták csak, hogy a másik még ott van. Evelin inkább naphosszat odakinn volt, és valami ehető után kutatott, csak hogy ne kelljen rábukkannia e bizonyítékokra. Végül egy szerdai vagy csütörtöki napon, a férfi eltűnt. Az asszony azonnal megérezte, mikor hazaért, zsákjában egy vinnyogó kölyökkutyával. Lerakta a zsákmányt a konyában, és körbeszimatolta a lakást, de nem maradt semmi nyoma a másik testnek. Amikor kilépett az erkélyre, megértette, ez a vége a házasságuknak. A kempingszék, melyen a másik oly sokat bámulta a semmit odafenn az égben, gondosan összecsukva, a falnak támasztva várt.

Evelin később még egyszer látta a férfit. Pontosabban a fejét – egy karóról vicsorgott rá a Városligetben. A nő szíve egy pillanatra hevesebben vert, majd elfordította tekintetét. Csak remélte, gyors volt a vég, mást nem érzett halottja iránt. A fák közt rengeteg hasonló darab aszalódott, egy kislány, aki az asszony mellett bandukolt, hangosan számolta őket, százhatig jutott, míg a menekülők kis csoportja elhagyva a mementót, kiért az autópálya felüljárójára.

Tízen indultak el, fel, észak felé. Volt köztük gyerek, vénség, fiatal lány és esetlen kamaszfiú. Az éhség kovácsolta csoportjukat, melyhez Evelin a házuk előtt csatlakozott.

Egy délután történt, mikor üres kézzel, éhesen tért haza a portyáról, és nem találta lakáskulcsát a zsebében. Megállt a kaputelefon számlapja előtt, de sehogy sem jutott eszébe a kód. Hallott már erről, suttogva elbeszélt hírekben, melyek lassú leépüléssel riogattak. A vérhiány, az éhség, és a vég depressziója okozhatja. És most itt volt. Az ajtó üvegjét sűrű vastag rácsozat védte, a legelső erkély alja három méter magasan kezdődött – remény se volt durva, erőszakos behatolásra. Másfél óráig ült a ház előtt, az örökre mozdulatlanná parkolódott autók közt, mikorra végre felötlött benne a számsor. Az ajtó felé indult, de tekintete a lépcsőház tompa lámpaburájára esett, és megállt. Elnevette magát, mert eszébe jutott, nincs már áram az épületben. Ráébredt, soha többé nem fog hazatérni.

Ekkor, ebben a kétségbeejtően végleges pillanatban bukkant fel a sarkon a kis csoport, kilenc főnyi vánszorgás, felkínálva a kerekítés lehetőségét. Evelin pár szót váltott az elöl haladó idősebb férfival. Igen, észak felé. Ott még talán van élelem. Hosszú lesz az út. A legtöbb üzemképes járművet már elvitték a menekülők. Talán később találnak egyet. Igen, nyugodtan velük jöhet.

És Evelin velük ment. Kint az autópályán, hol a várost jelölő táblába valaki egy géppisztolysorozatot eresztett korábban, Evelin megfordult, és visszanézett Pestre. Fekete csíkokban szakadt fel belőle a füst – valami közösnek és ósdinak a lényege – az ég felé. Evelin nem érzett sajnálatot, mikor hátat fordított mindennek, igaz, egy jó ideje alig érzett már valamit. Csak éhséget.

A első napokban az autópálya melletti erdőkben még fogtak pár apróbb állatot. Bogarakat és pondrókat ásta ki a zsíros földből. Aztán kezdett rosszabb lenni a helyzet. A lassan eléjük bukdácsoló lapályos síkon nem akadt semmiféle ennivaló. A föld keményre szikkadt a korai nyárban. A néhol előtünedező tanyák, kisebb falvak sötéten, ellenségesen figyelték vonulásukat. Sehol nem mertek bemerészkedni az idegen falak közé, mert nem tudták, miféle veszedelem les ott rájuk.

Néha a nyomukba szegődött egy-egy autó hangja. Ilyenkor biztonságosabb volt bebújni a pálya melletti árokba, nekisimulni a fémkorlát hideg szalagjának, és megvárni, míg a jármű elhalad. Máskor távoli mezőkön kóborló, sötét alakokat pillantottak meg. Az apró figurák, amint észlelték őket, ugyancsak megtorpantak. A két csoport sokáig vizslatta egymást, próbálva kitalálni, mire számíthatnak, de közeledésre sosem került sor.

Mogyoród után az egyik kisfiú ételszagot érzett. Egy útmenti reklámtábla árnyékába bújtak a tűző nap elől. Mögöttük ritkás település házai fehérlettek. Evelin már felfigyelt a gyerekre korábban. Tíz év körüli, élénk tekintetű teremtés volt. Gyakran viccelődött, főképp a felnőttekkel, koravén, ironikus humorral, de mégis úgy tűnt, eddig nem fogott rajta semmi rossz.

Akkor, és ott izgatottan javasolta, keressék meg a szag forrását. Pár háznyit kellett csak beljebb menni a faluba, míg ráakadtak.  Az épület előtt már mind érezték a húsleves illatát. És ahol leves van – ott van szakács is.

A szag hátulról jött, a medence felől. Hárman lebegtek benne, a két gyerek és az asszony. Lassan szétoszló testüket a nap étellé forralta. A férj ott hevert a parton, szürkén, szikkadtan, csuklóján rések, kezében kés. Mellette a gereblye, és Evelin csak később jött rá: ezzel tartotta lent, a víz alatt a családját, mikor azok küzdeni kezdtek életükért.

Hatvan városa előtt, mikor már mind nagyon éhesek és fáradtak voltak, benyomultak egy elhagyott benzinkút shopjába. Elhatározták, itt töltik az éjszakát is, noha korábban tartózkodtak a fedett helyektől. Evelin most is rosszéréssel fogadta a döntést. Éjfél felé zajra riadt. Kiment az olajszagú sötétségbe, és felnézett a csillagokra. Nem tudta meddig tartott, de aztán, mikor a fiú megtalálta, ráébredt, hogy ő is olyanná vált az éhségtől. Égbámulóvá.

Az élénk szemű gyerek gyíkokra vadászott a parkolóban. Azt monda, némelyik éjszaka jön elő, főként, ha nem oszlik a nappali forróság. Kettőt fogott, az egyiket a nőnek adta, aki csak rövid ideg bizonytalankodott. Épp, mikor letépte az állat fejét, végigsöpört rajtuk egy fényszóró. Karon ragadta a gyereket, és rohanni kezdett vele, előbb, hogy feldördültek volna a fegyverek. Nem rájuk lőttek – száz méter után még hallották a többiek sikolyait.

Hajnalban egy elágazásnál letértek az autópályáról. Evelin a távolban kékes domborulatot látott. A Mátra. Mondta a gyereknek, majd hozzátette, arra kell menniük, arra van észak.

Mi van északon, kérdezte a fiú. Gyíkvértől maszatos arca törődött és kiábrándult volt. Talán az éjszaka örökre levedlette jókedvét. Ennivaló, nyugtatta őt Evelin, majd elindult, dühösen és színlelt magabiztossággal.

Nem az úton mentek, hanem odalenn, az árokban. Később fák sorakoztak fel a beton mellé. A fiú ledobott egyikükről egy mókust. Vinnyogott, míg körmeikkel lenyúzták bundáját húsáról.

A hegyvonulat egyre közelebb jött hozzájuk, pedig vándorlásuk üteme napról napra lassult. Nem a fáradtság, inkább a csüggesztő mélabú húzta vissza őket. A gyerek is kifogyott vicceiből. Evelin pedig mind többet merengett letűnt életén, a sok félbehagyott dolgon, melyek már öröke így maradnak.

Aztán egy nap megértették, hogy lassan elérték északot. Autó húzott el mellettük, magas építésű, bogárfekete dzsip. A két vándor már a hangjára elbújt egy csipkebokor mögé, onnan lesték, ahogy száguldva eltűnik a szemközti kanyarban. A kocsi tisztának, megkíméltnek tűnt, mintha a régi időkből tört volna át valami titkos kapun. Evelin még a férfit és a nőt is látta benne, harmincas, jól táplált testek.

Délután érték be őket.

Evelin sokáig figyelte az út közepén oldalára fordult járművet. Egy éles kanyarba rejtett betonakadály, hajdani katonai ellenőrzőpont lett váratlan végzete. Az autó belerohant, átpördült rajta, majd túloldalán állapodott meg. Körben ligetes, bokros fedezék mindenhol. A nő csapdát vagy leszámolást sejtett, ezért csak naplementekor, a vastagodó szürkületben döntött úgy, hogy megnézik a roncsot. Lassan, az alkony neszeit fülelve settenkedtek oda hozzá, közben volt idejük felmérni mindent. A szétrobbant üveget. A kiszóródott holmik halmait. Az olajtócsát, mely a bal hátsó keréknél sötétlett. A férfit, ki jó nyolc méterrel hevert a jármű előtt. Áttörte a szélvédőt, és ahogy végigcsúszott rajta, arcát lekoptatta a beton.

Evelin azonnal tudta, még él. Apró kis szikra, de maradt benne némi dobbanás. Mielőtt megindult volna felé, valami moccant a kocsiban. Inkább arra tért, hagyta, hogy a gyerek menjen a férfihoz.

A nő az ütközés pillanatában beszorulhatott a műszerfal és az ülése közé. Valaha csinos, lebarnult arcát most kínok torzították. Félig már kibányászta magát a fém és a szövet csapdájából, de jobb lába még nem engedte. Észrevette Evelin árnyékát, és mélyet sóhajtott. Ám megszólalni már nem maradt ideje – a másik benyúlt a szélvédő embernyi nyílásán, és egyetlen erős rántással kiszedte a kocsiból. Hús sikoltott, csont reccsent. A sebesült elájult, és Evelin szépen végigfektette az autó mellett. Látta, a szabadítással eltörte a nő bokáját – lábfeje most furcsa, esetlen szögben állt el vádlijától.

A gyerek ott állt a férfi felett, és kérdőn nézett Evelin felé, aki nemet intett neki, majd az időt kérés jelét mutatta egy másik korszakból. Ahol a kisfiú bizonyára kosarazott, mert megértette, bólintott.

Ekkor Evelin leguggolt a nő mellé, és végigsimította arcát. Hús, meleg, vér és izzadtság – ezt érezte egyetlen mozdulatra. Az ájult pedig a hideg tapintástól lassan magához tért. Elkerekedő szemmel bámult fel Evelin arcába, teste megfeszült, próbált volna hátrafelé kúszni. De a lába fájdalma megakadályozta. Csak ekkor, szisszenő tehetetlenségében nézett hátra, fejét kifacsarva pillantott a fiúra és az előtte fekvőre.

Még él, de már nem sokáig. Nyugtázta neki Evelin. Északra tartunk mi is, folytatta, és nagyon éhesek vagyunk.

Hagyjon békén minket, kérte az előtte fekvő, és lehunyta szemét.

Ezt akarja, kétkedett Evelin, majd lágyan ezt monda a nőnek, megtehetem. A férfinek egy-két órája marad. Maga talán tovább bírja, de a kocsinak annyi. Bizonyára van benne élelem, ám ezzel a lábbal sehova nem fog menni többé. Orvos kellene hozzá, de mivel szerintem elszakadtak benne az inak, már egy orvos sem tudna rajta segíteni. Szóval, a kajája hamarosan elfogy majd, és itt fog éhen halni.

A nő ezt kicsit mérlegelt, aztán vékony, kétkedő hangon megjegyezte: talán megtalálnak. Jó emberek. Nem olyanok, mint maguk.

Evelin megrázta a fejét. Ha meg is találják magát, sok könyörületet ne reméljen. Ilyen lábbal őket is csak lelassítaná. És már nincsenek jó emberek. Felnézett a kelő hold fehérjére. Higgye el, senki nem fog törődni magával. Rajtunk kívül.

Mit ajánl, jött odalentről a kétségbeesett alkudozás.

Őt kérjük, és cserébe segítek magán – mutatott Evelin a gyerek és az ájult férfi felé.

Ő a férjem, válaszolt gyorsan a nő, majd beharapta ajkát. Mi van vele, próbált ismét arrafelé nézi.

Úgy látom, nagyon csúnyán megsérült. Szó szerint. Bár még él, vont vállat Evelin, nem hiszem, hogy tudnának még valaha beszélni. Elbúcsúzni.

Az előtte fekvő elkezdett szipogni, majd sírva fakadt.

Evelin várt, közben tekintete elkalandozott az égen. A csillagok átkozottul vonzották pillantását. Átkozottul éhes volt. Érezte, ha nem eszik, hamarosan örökre odafenn ragad. Na, mi legyen, sürgette meg az asszonyt magához térve a révületből.

Miért csinálja ezt, nyögte odalenn a sérült. Miért kér engedélyt?

Evelin maga sem értette. Aztán kimondta, ami legelőször eszébe jutott, hangozzék bármennyire is furcsán. Mert így tisztességes.

Hogy fog történni, kérdezte elhaló hangon, rövid várakozás után a nő. Semmi különös, guggolt le Evelin, majd óvatosan kinyúlt, és megfogta a sérült csuklóját. Az összerándult, de erőt vett magán, és hagyta az érintést végigkúszni kékes erein.

Itt fogom megharapni, monda neki Evelin, csak egy kicsit, hogy keveredjünk. Hogy megfertőzzem, és hogy a fertőzés rendbe hozza magát, a bokáját. Amivel aztán velünk jöhet, fel, északra, ahol van ennivaló.

A nő tovább sírt, de közben bólintott is, vagy csak úgy tűnt, Evelint már nem érdekelte.

Nincs más választásunk, egyikünknek sincs, mondta még szomorúan, majd intett a kisfiúnak, aki látva a jelet, nekiesett a férfinak.

Bár másképp lett volna, mondta még Evelin, bár másképp ért volna véget a világ, mentegetődzött, majd a nő csuklójához hajolt, és az ereibe harapott.

vége         

Négy napja kínzó, tüdőromboló, agyzsibbasztó betegség. Rég voltam ennyire legyengülve, és még csak nem is sejtem hogy lesz ebből más állapot.

Így aztán a szépreményű novelláskötetből, a Járványügyi álmok című anyagból rakok fel ismét egy darabot. Azt hiszem, immár két éve, hogy elküldtem kábé tíz kiadónak, kettő ha reagált, de erről már szóltam, és unalmas is. (A 2010-es nyár elején komolyan foglalkoztatott, hogy megjelentetem magánkiadásban, de persze pénz, az soha nem jött össze rá.)

Az írás az idegen, az ismeretlen iránti vágyról szól. Meg egy járványról, meg a járvány haszonélvezőiről. Azt hiszem a járvány általi őrület a szerelem őrületének felel meg, a ketrec pedig egy kialakult kapcsolt allegóriája - de ne többet, mert tényleg képtelen vagyok koncentrálni, beszéljen inkább a szöveg: 

Ketrec

/Andrássy út/

Az első gyilkosságot akkor láttam, mikor szerelmet akartam vallani. Mindkettőben volt valami rítus, ám ezt csak később értettem meg. Amikor megölnek valakit, iszonyatos energia és érzelmi feszültség szabadul fel. Olyasféle, mint a szerelmi mámor. Azokban a napokban, mikor a Változás elterjedt, ez nagyon furcsa volt. Az utcán bármikor életre kelhetett az erőszak. Persze mind főképp attól rettegtünk, hogy mi leszünk a következő áldozata. Ám néha még jobban féltünk attól, hogy végig kell néznünk egy gyilkosságot.

Mindebből már csupán a szerelmemre vagyok hajlandó emlékezni. Minden mást kizártam. Ez az egy éhség maradt meg bennem, és a vágy. Fél éve, hogy nem láttam őt, azóta az utolsó tavaszi nap óta. Korábban hosszú hónapokig, minden reggel találkoztunk nagyjából hét negyvenötkor, az Andrássy út és a Csengery utca kereszteződésében. A Csengeryből jött, általában a sarkon futottunk össze. Eleinte mindig meglepődtünk a dolgon. Később, hetek múlván elmosolyodtunk e véletlen egybeesésen. Aztán, mikor eltelt pár hónap, már figyelni kezdtük a másikat.

Nagyon finoman, decensen öltözködött. Ahogy a húszas éveikben járó, irodában dolgozó budai nők szoktak. Nem volt sem kirívó, sem harsány a stílusa. Természetesen mozgott, látszott, jól érzi magát bőrében és ruhájában. Azt már nem tudom, milyen volt a szeme színe, de hajának lágy barnaságára emlékszem. Gyakran láttam, hogy frissen van mosva, ilyenkor érezni véltem a sampon szagát is. Parfümjének az illata pedig egészen az iskoláig elkísért. Néha már előre megéreztem, mielőtt egymásba futottunk. Olyan volt, akár egy hírnök. Hétvégenként, ha bevásárolni mentem, minduntalan betévedtem egy-egy parfümériába, ám sosem találtam meg ezt az illatot.

Nehéz megfogalmazni, miképp lesz egy utcai ismeretségből szerelem. Egyáltalán, miféle ismeretség ez? Minduntalan összeakadsz a munkanapok kezdetén ugyanazzal az emberrel, ugyanabban az órában és percben. Hol van itt a kapcsolat? A kutató, fürkésző nézésen, az előzékeny mosolyon és a későbbi, udvarias biccentésen kívül – nincs semmi. Korábban soha nem csináltam ilyet, több okból sem. Például, mert házas vagyok.

*** 

A nő már többször feltűnt a kapu előtt. A régi technikateremből pont odalátni. Az az első emeleti ablak nem rácsozott, de ide már nem is érnek fel. Órákig elnézem, ahogy ácsorog az utcán. Magányos, védtelen, még egy bot sincs nála. Néha leküldöm Öcsit, hogy mondja meg neki újra. Látom, figyelmesen hallgat, bólogat, de nem mozdul. Kezében ott a lap, a fénymásolat. Kíváncsi vagyok, melyik lehet rajta.

Így megy ez délelőtt tízig, akkor hátrasétálok a tornateremig. Útközben jöhet egy cigi és egy dobozos sör. Közben még mindig ezen a lányon tűnődöm, meg a többin, akik üres kézzel vissza-visszajöttek. Nem értik meg, hogy mindez színtiszta üzlet. Nekem aranyszívem van - és nagy belem. Az éhség a mi urunk, nem az igazgató úr. Ő már odalenn van, a pincében.

A tornaterem galériáján öt padsor húzódik. Az első három méter magasságban kezdődik – odáig a csupasz fal. A padok mögött ablakok – hányszor lemostam ezeket! Most leülök a legfelső sor szélére, és bambulok a lenti dolgokon. Ahogy ide–oda császkálnak, a sarokban kuporognak, vagy összeverekednek. Egy részüket ismerem, itt tanítottak. Ott van Julika, a gazdaságis. Már hiányzik az egyik füle, de még jó erőben van. Vagy Karcsi bácsi, a technikatanár. Őneki az ősz üstökét tépte meg valaki. Az alsó tagozatos tanító néniket az első hetekben megölték. Talán túl jószívűek voltak a túléléséhez.

Öcsi később csatlakozik hozzám. Óránként bejárja az iskola lezárt részeit. Mondtam neki, hogy túlzásba viszi. Ide senki nem jut be, és innen senki nem megy ki a mi engedélyünk nélkül. Eleget dolgoztunk rajta. Mindegy, ő pincétől a padlásig ellenőriz mindent. Aztán megkeres engem. Nyolcéves kora óta keres engem, mióta anya meghalt, és apa lelépett. Öcsi nem nagy szám, de mégis a testvérem. Úgy értem, a fejében nincs minden rendben, de én mégis szeretem. És ő az egyetlen támaszom, mióta ez a járvány megbolondította a várost. Ha az ő száznyolcvan kilója nem lett volna, már én is odalent őrjöngenék a kosárlabdapalánk alatt. Vagy kint kutatnék az utcákon valami ehető után.

Még etetés előtt megbeszéljük a napi dolgokat. Hogy a vízpumpa megint eltömődött. Pedig takarítani kellene a slaggal, odalent egyre nagyobb a bűz. Aztán a készletekről is szót ejtünk. A lentiekről a pincében. A legutóbbi nagy viharról, ami miatt a biológiaterem ismét beázott. És persze szóba kerül lány is.

Én egyre másra azt mondom Öcsinek, hogy bolond. Láttunk már ilyet. Mikorra ideérnek, olyan dolgokat élnek át, amitől elmegy az eszük. Ebben az esetben nincs üzlet. Meg sem értik, mit akarunk tőlük. A legtöbb egy-két nap után elkotródik.

Öcsi a fejét rázza feltevésemre, csalfán mosolyog. Furcsa az arcán ez a vigyor. Talán akar valamit a lánytól. A lába közt ficánkol neki a kis rudacska. Huszonhat éves, de még nem volt nővel. A tornateremben őrjöngőket megkaphatná – de azok még ráragasztanák a Kórt, ezért eltiltottam tőlük. A pincelakók, a szelídebb fertőzöttek közt meg nincs nő.

Tudom, hogy Öcsi bízik a lányban. Reménykedik, hogy megszerzi azt nekünk, amit minden alkalommal a fülébe súg. Ha így lesz, beengedheti az iskolába, az erős tölgyfakapun belülre. A mi birodalmunkba. Ahol már azt csinál vele, amit akar. Ha hagyom. Ki tudja, talán hagyom.

***

A feleségem persze nagyszerű asszony. Minden hűtlen vagy hűtlenséget fontolgató férj ezt mondja. De ő valóban – kifogástalan. Szőke, alacsony, már a molettség határán, ám még az innenső oldalon. A hús még izgalmasan feszül rajta. Domború és homorú, arca gyakran piros, haját mindig másképp hordja.

A természetét tekintve sincs okom panaszra. Szelíd és nyugodt, nem házsártos vagy rosszkedélyű. Sokszor elmélyül gondolataiban, máskor egy-egy lényegtelen dologról képes percekig érdekfeszítően beszélni. Alapvetően vidám, de óvatos teremtés. Mintha látott volna olyan dolgokat, még a Változás előtt, amik figyelmeztették. Nagyon régóta ismerjük egymást, azt hiszem, nincs rejtett tulajdonsága előttem. Ritkán, két-három alkalommal vesztünk össze házasságunk alatt. A szokásos, apró szóváltásból kerekedő vihar. Díványon vagy barátoknál aludtam, de végül mindig átvészeltük. Mindig visszaengedett az ágyába.

Még a szex is megfelelő lehetne, mind minőségét, mind mennyiségét tekintve. Ez egy nagyon fontos kérdés a házasságban, a legtöbben elbagatellizálják. Én különösen ügyelek rá, noha egyébként nem vagyok figyelmes szerető. Ő jól ellensúlyozza kapkodó, gyors stílusomat. Ahogy oly sok dologban – ebben is kiegészítjük egymást.

Mindez rendben is volna, de még sincs úgy. Már jó ideje nincs úgy, és a lány a sarkon, hét negyvenötkor, csak a végére ért oda.

***

A hét vége felé Öcsi mondta, hogy fogyóban az étel. Én ellennék nyúlhúson, de ő borzad tőle. Nincs mit tenni, beszélni kell a lánnyal. Pár napja jött egy másik jelentkező is. Alacsony, szemüveges férfi, a feleségét kereste. Fénykép se volt nála, találomra verte a nagykaput, és kiabált mellé. Attól féltünk, idecsődíti őket. Végül Öcsi kergette el a bolondot, végigrugdosva az utcán.

Most, ezen az esős reggelen, nézem, ahogy lebontja a torlaszt, a hat bordásfalat, amit a tornateremből hozott ide. Aztán kilakatolja a láncokat, és óvatosan kikémlel a kukucskálón. Majd kinyitja a kaput.

A nő ott áll az esőben, már csurom víz. Egy pillanatra még meg is sajnálom. Intek neki, jöjjön beljebb. Nem mozdul, percekig bámul ránk. Gondolom, elszokott már az emberi társaságtól. Aztán, amikor belép az iskola boltíves aulájába, csak még nyugtalanabb lesz. Látszik rajta, a szabad terekben érzi csak biztonságban magát. Nyurga, inas alkat, sovány, de még izmos – ezt azonnal felmérjük Öcsivel. Ahogy így jobban megnézem, már tudom, hogy korábban tévedtem, nem bolond. A kezem ügyében üveg pálinka, megkínálom, lassan kóstol bele, összegörnyed. Köhögni kezd, én egy padhoz támogatom, és gyengéden elveszem tőle a megázott fénymásolatot.

Ezt a sorozatot jó pár hete raktuk ki Öcsivel. Az Andrássy úton, az Oktogonon és a pályaudvar környékén. Rajta az arc, alatta kézzel írva a hirdetés. A fertőzött személy átvehető a Bajza Utcai Általános Iskolában. És a cím.

Mutatom neki a képet, kérdem, hogy ő kell, biztosan ők kell. A lány ajkait nyalogatja, és fél szemmel Öcsit lesi, aki a kapu előtt szuszog. Biztosan a menekülési lehetőségeken jár az esze, de azért bólint. Erre én elmondom neki lassan, nyugodtan, hogy milyen nagy költséggel jár a fertőzöttek tartása és megóvása. A nyulak, amiket nekik adunk, szénát zabálnak. A vizet fel kell szivattyúzni a régi ciszternából. A szemetet, mocskot el kell takarítani. Aztán ott van a védelem. Hiába olyan ez az épület, mint egy vár, mégis be tudnak jutni a kintiek, ha nagyon akarnak.

A lány sóhajt, most már nyugodtabb. Megérti, mi nem akarunk rosszat. Pontosabban én nem, Öcsiről nehéz nyilatkozni. Sokszor jómagam sem tudom, mit tervez a bolond kis fejében. Folytatom, úgy magyarázok az idegennek, mint anyám annak idején a piacon. Csak valamennyi élelmet kérünk, és már viheti is. Főképp konzerveket, de bármi mást, mindegy mit, csak ne nyúlhúst. Annyit kérünk, amennyit a súlya nyom. Ismét megrázom a képet az orra előtt. Az ő súlya. Előveszem a jegyzetfüzetemet. Ebben vannak a telefonszámok is, amelyek már nem jók semmire. Az iskola tanárainak a számai. Fellapozom a megfelelő névnél, és mondom is, hetvennyolc kilogramm. A lány reménytelenül néz fel rám.

***

A lány a sarkon akkor jelent meg, mikor már tudtam, nem bírom sokáig a házasságomban. Az a fajta rosszkedv volt ez, melynek okát szinte lehetetlen megtalálni. Benne van a reggeli ébredésben. A hideg padlóban és a keserű kávéban. A másik testének motozásában körötted. Ahogy álmosan és nyűgösen tesz-vesz, zuhanyzik, öltözik, elindul. Nem marad utána semmi jó érzés vagy kellemes illat. Csak a csípős parfüm.

Erre emlékszem, de ez nem igaz. Mert a feleségem voltaképp olyan ébredéskor, mint egy nagy cica. Kéjesen nyújtózik, finoman lépeget apró lábain, a forró vízsugártól nyögdécsel, a kávét apró, figyelmes kortyokban issza. Eleven, telve élettel már ebben a korai órában is. Ám én mégse így érzékelem őt. Olyan, mintha tudathasadásom lenne. Lényem egyik része tudja, hogy nagyszerű teremtés, és minden együtt töltött percünk áldás. Másik felem azonban már csak azt várja, hogy csukódjon az ajtó. Hogy egyedül lehessek, és leüljek egy székre. Ilyenkor mélyet sóhajtok, és arcomat kezeimbe temetem. Aztán eszembe jut a lány a sarkon. Nem akarok neki csalódást okozni, ezért pár perc múlva elindulok én is. Kiszabadulok a közös börtönünkből, alvásszagú, elátkozott, szomorú lakásunkból.

Az utolsó hetekben már egész nap csak ezeket a reggeli találkákat vártam. Úgy siettem feléjük, mint a megszállott, nem figyelve arra, mi történik köröttünk. Tőlem az egész világ összeomolhatott – ahogy azt meg is történt – már csak az a nő érdekelt.

Persze, sejtettem, minden hiába. Ha el is tudok menekülni a lakásból a másikhoz, akkor sem változik semmi. Addig a másodpercig, míg el nem kezdünk beszélgetni, csodálatos lehetőségek állnak előttem. Ám amint megismerkedünk majd egymással – ismét bezárul a ketrecem. Mind eljátsszuk ezt életünkben. Ki egyszer, ki százszor. Vágyakozunk egy idegenre, és képzeletben felruházzuk mindazzal, amit elvárunk az élettől. Jósággal, rejtelmességgel, izgalommal, feszültséggel, békével és sok szeretettel. Mindezt belesűrítjük ebbe a szerencsétlen formába, majd csalódunk, amikor kiderül tévedésünk. Az első pár találkozás után lemondhatunk egy fél tucat vágyunkról. Pár hét elteltével újabb szeretett vonások tűnnek a semmibe. Évek múlnak el, és még mindig hiszünk és várjuk a cáfolatot – jobbára hiába. Vannak, aki így élik le az életüket. Ostoba téveszméik rabjaként. Én is közéjük tartozom, bár most már igazi rab is vagyok.

***

Miután a lány elmegy, és Öcsi ismét felépíti a torlaszt, elkezdjük a napi munkát. Csak reménykedhetünk, hogy odakinn ő is teszi a dolgát.

A tornaterem szellőztetése az első. Anélkül nem nagyon lehet sokáig megmaradni odabenn. Aztán fentről, a karzatról lemossuk őket slaggal. Ez nagyon nehézkes, mivel elszaladnak a víz elől. Már aki még tud szaladni. A mocsok elfolyik a radiátorok alá tört résen át. Fogalmunk sincs, odalenn hol köt ki. Ha végeztünk, lemegyünk a pincébe. Itt tartjuk a nyugodtabbakat. Idelenn és az elsőn valamiért még van áram, bár odakinn az utcai lámpák már nem kapcsolnak fel éjszakára. Gyertyafényben nem szívesen téblábolnék itt.

Most csak három ketrecnek van lakója, köztük ott a lány embere. Annak idején ezek tárolók voltak, vasrácsos kis fülkék. Most ők csücsülnek odabenn: a magyartanár, a szemközti ház gondnoka és az igazgató úr. Míg én vizet adok nekik, Öcsi hátramegy a nyúlketrecekhez. A gyerekeknek volt itt valamiféle biológiai szakkör. Már akkoriban se szerettem, mert nekem kellett összetakarítani a sok szemetet utánuk. Aztán a gyerekek nem jöttek többet, de a nyulak maradtak. Hagytuk szaporodni őket. Az udvari garázsban nagy bálákban áll a széna, azzal kihúzzuk még jó ideig, csak meg ne rohadjon a télen. Öcsi kétnaponta vág le belőlük. Szaporák, azt hiszem, harminc volt eleinte, most már száz felett tartunk. Alig férnek a ketrecekbe.

***

Amikor a Változás lassan elterjedt, az egész dolog, a Kór hatalma apró utalások formájában lopódzott be a tudatomba. Azért nem figyeltem rá, mert a nagy pillanatot terveztem, és csak erre tudtam koncentrálni. Elhatároztam ugyanis, hogy végre megszólítom őt. Többször elpróbáltam, mit fogok neki mondani, sőt, egy ízben az iskolában még le is írtam egy tanuló füzetébe. Elfeledkeztem róla, és csak jóval később jutott eszembe, így majdnem kiosztottam a kettes fogalmazással együtt.

Nem maradt sok vesztenivalóm. A mosolyokból és összevillanó tekintetekből persze tudtam, hogy reménykedhetek. Emiatt egyszerre édes és szomorú hangulatban tengettem napjaim, várva a megfelelő alkalomra. Az, hogy egyre több erőszakos cselekedet, gyilkosság, rablás, értelmetlen leszámolás, ámokfutó vérengzés történt a városban – hidegen hagyott. A híradót nézve aggódtam egy kicsit, hogy mi lesz ebből, és hogy valóban járványról van-e szó, de ez volt minden. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak a luxust, hogy másra figyeljek. Sajnos, emiatt vesztettem el őt.

***

Már senki nem mondja, hogy mit kell csinálnunk. Most Öcsivel találjuk ki a dolgokat. A nyulakat, a fényképezést és a fénymásolást. Azt, hogy üzleteljünk a kintiekkel. Amíg vannak kintiek.

Elnézem az igazgató urat a ketrecében, és elégedett vagyok. Mindenki a helyére került. Hányszor rám szólt, hogy piszok van a lépcsőn, hogy Öcsi ijesztgeti a gyerekeket, vagy hogy nem takarítom rendesen az ablakokat. Hát, most ő néz ki úgy, mint aki sárban hempergett. Az öltönye szakadtan lóg rajta, a haja, mint a szénakazal. Néha hergelem őt egy bottal, etetés vagy mosdatás alatt, de semmi. Olyan, mint akiből kiveszett a lélek. Így persze nincs sok értelme, hamar meg is unom a dolgot.

Amikor érintkezem velük, például beadom nekik a friss vizet vagy az ételt, tudom, hogy nem kell félni – ez a három idelenn egyáltalán nem veszélyes. Mégis, mindig rossz érzésem van, mert nem tudunk semmit a Változásról. Résnyire nyitom az ajtót, úgy csúsztatom be a tálkáikat. Soha nem próbálkoznak. Biztosan tudják, ők járnának rosszul. Fél füllel hallom, hogy Öcsi hátul már nyúz, de nem megyek oda. Felfordulna a gyomrom, pedig még nem is ettem szinte. Jöhet egy cigaretta, ez legalább elűzi a vérszagot. A nyulak idegesen motoznak ketreceikben.  Ha majd kész a hús, mehetünk fel, bedobálni a tornateremben lévő tucatnyi bolondnak. Öröm lesz nézni, ahogy egymást tépik érte. Ilyenkor érzem igazán, mégis csak valami jót teszünk.

Addig is a füstön át a férfit bámulom, aki már teljesen más, mint a lány fénymásolatán. A ketrec végébe húzódik, sérült lábát maga alá vonva. Úgy tűnik, mint aki valamin töpreng, de már nem hiszek nekik. Nincs belül semmi. Ahogy kint is mind jobban eltűnik a húsa. Amikor azt mondtam, hetvennyolc kiló, hazudtam a lánynak. Jó, ha hatvanat nyom. Hiába, nincs sok élelmünk. Ma is, legföljebb egy combot kap, nyersen. Délután talán zabkását, de egyáltalán nem biztos, hogy lesz kedvem főzni. Ez az egész, hogy előre kell terveznem napokat, igen nagy teher. Néha visszasírom, hogy nincs, aki parancsoljon.

A férfi felsóhajt, ki tudja, mi jut eszébe.

*** 

Pénteki nap történt. Úgy véltem, a hétvége időt ad majd, hogy átgondoljam az eseményeket, és hogy mindent elmondjak a feleségemnek. Tudtam, bármilyen választ kapok, a sorsunk már eldőlt. Aznap hajnalban ébredtem, kicsoszogtam a hűvös erkélyre, és elnéztem a panelházak szürke tömbjeit. Szívem kávé nélkül is hevesebben vert. Alig bírtam kivárni, hogy a felségem összeszedje magát, és felkapva a kocsikulcsot, elinduljon. Én teljesen más irányba mentem, busszal, majd földalattival. Soha nem utaztunk együtt reggelente.

Az, hogy akkor láttam őt utoljára, ma is nyomaszt. Izgatott várakozásomban nem figyeltem rá, nem emlékszem, mondott-e valamit, megcsókolt-e, avagy csak kisétált a lakásból. Talán hallottam, ahogy odalenn a parkolóban beindítja az autót. És a kávéscsészéjét biztos, hogy én raktam be a mosogatóba. Emlékszem, apró rúzsfolt maradt rajta.

Mindez távoli, töredékes képekben maradt meg bennem – másra kellett akkor figyelnem. A tévében a rendőrfőkapitány nyilatkozott, mikor lekapcsoltam. Az arckifejezése aggódónak és tanácstalannak tűnt.

És aztán jött a hosszú, idegtépő dülöngélés az iskolatáskák közt a buszon, le a hegyről, egészen a folyóig, át a hídon, majd le a föld alá. Számoltam a perceket. Soha nem néztem még meg ennyiszer órámat ezen az úton. Másodpercre pontosan zajlott minden. Az időzítés tökéletes volt, szokás szerint, negyvenötre értem a Csengery utcához. A sarok túloldaláról már hallottam kopogó lépteit. Ismét a fekete magassarkú volt rajta. Kifújtam a levegőt, megdörzsöltem a szemem – és megálltam. Belém fog ütközni. Ha nem, akkor meg fog torpanni, mikor kibukkan a sarok mögül. Csak ilyenekre tudtam gondolni.

Amikor már egész közel ért, éreztem, hogy mindenem lüktet és bizsereg. A levegő elektromosságtól és feszültségtől volt sűrű – ám mindez nem belőlem áradt. Volt ott egy ember, aki gyilkolni készült.

 ***

Másnap visszajön a lány. Egy nagy szövetzsákot húz maga után, van vagy hetvennyolc kiló.

Öcsi izgatottan nyitja a kaput, de mielőtt kitárná, megfordul, rám néz. Látom rajta, nem az étel miatt nyugtalan. Ő soha nem éhes, napokig elvan egy falat kenyérrel, mégis ilyen kövér. Megvonom a vállam, mert nem érdekel.

Vigyorog, ahogy a nyíló résen át kidugja fejét, néz jobbra, néz balra – óvatosnak kell lenni.

A zsákot Öcsi hozza be, a lányt én. Bab, száraztészta, penészes krumpli érkezett. Van egy mérleg a tanáriban, ahol alszunk, oda kísérjük a vendéget. Sokáig vacakolok a súlyokkal, a másik kettő nyugodtan várakozik, a lány később elsétál. Hetven kilót hozott, fogalmam sincs, hogy miképp tudta összegyűjteni, és elvonszolni idáig. A zsák alja szétfeslett a betonon.

Körbenézek, látom, már ott ül az ő asztalánál. A férfi dolgait nézegeti, a fényképtartóban lévő képet. Könnyes az arca. Én Öcsit figyelem, amikor felém fordul, intek neki. Dagad a nadrágja elöl, ahogy megindul felé.

Néha nem értem Öcsit. Sok dolog van benne, ami zavaró, de ennek ellenére lehet szeretni. Annak ellenére is, hogy tudom, miket művelt, mikor a kórházban dolgoztam. Én is hibáztam, de mit tehettem volna – mivel senkire nem tudtam hagyni, esténként bevittem magammal. Aztán persze, amíg az alagsori folyosót nyaltam, néha betévedt olyan helyekre, ahova nem kellett volna. Szerintem akkor tört meg benne valami. Korábban sem volt teljesen rendben, de a halottak óta már nem törődik semmivel.

Én pedig mit tehetnék az ő akarat ellen?

***

Osztályfőnöki óráimon mindig azt hangsúlyoztam, hogy az erőszak sehova nem vezet. A gyerekek talán elhitték ezt. Ahogy mi, többiek, felnőttek is. Ám köröttünk lassan megváltozott minden. A takarítónő esténként behordta húszéves, elmeháborodott testvérét az iskolába. Azt hallottam, a gyerek holtak húsából evett. Az utolsó napokban ugyanilyen őrültek jelentek meg minden sarkon. A külső kerületekben éjjelente fellángolt egy-egy panelház. A lakók nem tudtak lefelé menekülni, a füsttel együtt felkúsztak a tizedikig, és az égő fáklya végén várták be a véget, pizsamában üvöltözve. Nagyon valószínűtlenné váltak a dolgok. A levegő, a fények, a színek. És a félelem, mely e bizonytalanságból fakadt, behálózott minket. Én leginkább a testemet féltettem. Jól megalapozott szorongás kerülgetett, hogy valami szörnyű történik majd velem. Védtelennek és törékenynek éreztem magam. Folyton az járt a fejemben, hogy végzetes sebet szerzek egy hirtelen támadásban. Esténként, dolgozatjavítás után az épület sötét sarkait fürkészve lopóztam haza. Az őrült fiútól rettegtem, aki majd beleharap a húsomba, és fogaival valami végérvényeset művel. Mindez ott volt a levegőben. Mindenki így érzett akkoriban a városban, nemcsak én. A félelem és a pánik napról napra erősödött, és senki nem tudta, hogyan ér véget e különös időszak.

*** 

Azért csak követem őket.

Öcsi megy elöl, a lány utána, mint akit megbűvöltek. Kezében szorongatja a fényképet. Átvágnak az elsősök termei előtt, oldalt kanyarodnak, az ebédlő irányába, majd lefelé indulnak a pincébe. Olyan szépen, csendben lépdelnek, mint két régi jóbarát. Megállok hát a lépcső tetején. A lány észreveszi, a fordulóban ő is megtorpan, és felnéz rám.

Azt gondolom, most látom utoljára szabadnak. Meg vagyok róla győződve, hogy Öcsi ketrecbe rakja. Így vagy úgy, de gondja lesz rá. Figyeltem őt, hogy les rá. Még soha nem láttam ilyennek a tekintetét. Nem kellett volna a lánynak idejönnie. Nincs senki ezen a világon, aki ennyit ér. Nincs olyan dolog, amiért érdemes ennyi kockázatot vállalni. A Változás, a kinti fertőzöttek és mi. Mind rossz, de a legrosszabb majd odalenn várja, a ketrecben.

Aztán minden olyan gyorsan történik.

*** 

Mielőtt megpillantottam volna őt, felharsant a sikoly az Andrássy út túloldalán. Először megdermedtem, aztán tovább akartam menni, túl a sarkon. Csak a begyakorolt mondatokkal kívántam foglalkozni, az utolsó normális reggelek egyikén. Ám valami érthetetlen részvét még ezt is elvette tőlem. Vagy talán az örök kíváncsiság hajtott, mikor megálltam, és a hang irányába fordultam?

Egy autó állt a zebrán. Vastag, szoknyás lábak nyúltak ki kerekei alól. A sofőr, egy fiatal, kövér férfi ott guggolt felettük. A zebra elején egy nő állt, elfúló hangon sírt, majd a hájas mozdulatára ismét sikoltott. A térdelő ugyanis babrált valamit a fekvő testen, de hogy mit, azt én nem láthattam. Megindultam feléjük. Mögöttem megérkeztek, majd megtorpantak a kopogó léptek, az ismerős illat lassan beérte orrom.

Nem fordultam meg. A sofőr cipőjét körbefolyó vértócsát bámultam, lassan, de céltudatosan mozgó kezét. Aztán kiléptem a széles útra, és oldalt tértem. Balra néztem, nem jött semmi. Előttem a baleset perspektívája lassan gyilkolássá tágult. A férfi ütemesen verte a fekvő koponyáját a betonba. Hol megemelte a csatakos, ősz hajtincseket markolva, hol lecsapta a fejet. A sikoltozó addigra elhátrált, de már nem is tudtam rá figyelni. Elbűvölve figyeltem a sofőr energikus mozdulatait, és hirtelen megértettem – tetszik a dolog.

Ekkor fordultam vissza a lány felé. Ott állt a sarkon, engem nézett. Nagyon távolinak tűnt, főképp arckifejezése miatt. Én pedig nem tettem semmit, csak lassan elvettem róla tekintetem. Amikor ismét a párosra pillantottam, már tudtam, hogy számomra minden megváltozott. Ez volt a legfájóbb. Nem pedig az, mikor átléptem az úttest záróvonalán, és egy jobbról érkező autó elsodort.

***

Öcsi kinyúl, és megragadja a lány haját, eltüntetve a szemem elől. Hallom, hogy vendégünk felsikolt, és hogy legurul a lépcsőkön. Aztán Öcsi teste puffan, talán ráugrott. Nem akarok többet hallani. Egy fej csapódik a nagy pinceajtónak, amit mindig zárva tartunk. Biztos vagyok benne, hogy a lányé.

Elhatározom, hogy inkább megyek, megfőzöm a kását. Legalább azzal előrébb leszünk. Már épp fordulnék, de a hirtelen beálló, gyanús csend megállít. Semmi nem moccan odalenn. Tudom, hogy a lánynak sikoltoznia, Öcsinek hörögnie kellene. A tagok, az ujjak, a lábak a betonon csapkodnának, dobolnának. Semmi nincs mindebből. Pár perc tétovázás után nyugtalanul megindulok lefelé. Mindenfélére gondolok közben, de amit a forduló után látok, az megdöbbent.

A lány valóban a pinceajtó előtt hever. Öcsi rajta, a lábai közt. Nagy, busa fejét a lány melleire hajtva figyel a másikra. Az pedig a képet Öcsi hátára szorítva könnyezik, és motyog maga elé. Csak annyit mond, hogy szeretem, szeretem. Ez a nagy mamlasz pedig biztos magára érti. Vagy egyszerűen csak ellágyult. Szentimentálisak lettünk összezárva idebenn. Nagy szívem van, de Öcsinek néha még nagyobb. Elnézném még őket sokáig, ám vár a munka. Csettintek, mire a testvérem magához tér, felnyúl, és befogja a lány száját. Aztán lerángatja a nadrágját, és teszi a dolgát.

***

Már a ketrecben ébredtem. Amitől tartottam, bekövetkezett. A bordáim és a jobb térdem sajogtak, a bőr több helyen szétnyílt rajtam, testem vérzett. Nagyon lassan tudtam mozogni, felállni, rázni a rácsot, inni a poshadt vízből. Később, mikor elájultam, valaki kicserélte a kötéseimet. Éles fény villant, rájöttem, fényképezőgépből, régi, polaroidos surrogás követte.

Hetek teltek el az ócska rongyokra szögező bénaságban. Hamar megértettem, hogy az iskola pincéjében vagyok. Hátul, a folyosó végén nyulak motoztak. Elöl, az első két ketrec felől néha morgás, ebédidőben elégedett csámcsogás szűrődött felém. Sorstársak éltek ott. Soha nem próbáltunk meg kapcsolatba lépni egymással. A két gondozóval sem, akik hamarosan nélkülözhetetlen, figyelmes tartóimmá váltak.

Az első időkben megfordult a fejemben, hogy beszélek velük. Később rájöttem, hogy csak a takarítónőnél lenne érdemes próbálkozni. Fia, az egykori halottevő úgy ment és szuszogott, mint egy vadkan. Hallottam, ahogy puszta kézzel eltöri a nyulak nyakát. Tűrtem, hogy durva lapátkezeivel lefogjon, míg anyja a hideg vízzel lecsutakol. Biccentettem, ha a napi adagomat belökte az ajtó résén.

Tíz napja lehettem idelenn, mikor már elég erőt éreztem ahhoz, hogy beszéljek. Az asszony épp vödörbe gyűjtötte mocskunkat. A szomszédos ketrec lakója halkan vinnyogott. Talán fájt valamije. Mikor a takarítónő odaért hozzám, nyitottam a szám, és kiejtettem egy hangot, egy m hangot. Kérdezni akartam, egy kérdő névmással. Aztán nem mondtam semmit. Megértettem, ahogy rám nézett, hogy nincs mit kérdezni. Nem akartam tudni – avagy nem is érdekelt – hogy mi van odakinn. A nő tekintetében benne volt a válasz mindenre.

Azóta már ki tudja, mennyi idő telt el. Semmi nem változik, csak a testem lesz mind kevesebb. Biztos vagyok benne, hogy nem kaptam el a Kórt. Ember maradtam, majdnem teljesen. A hely, a pince megnyugtatóan körbeveszi ezt a maradékot. Karcsi bácsi, a technikatanár saját tervezésű zselégenerátorai még mindig egyenletesen szolgáltatják a sárga fényt. A takarítónő néha furán néz rám. A nyulak mind hangosabbak, talán megnőtt a populáció. A falak nedvesednek, néha víz csöpög a fejemre. És ma reggel új, ismeretlen lakó érkezett a mellettem lévő ketrecbe

2011

Ez nehéz szülés volt. Jó egy hétig csiszolódott a szöveg, és a végtermék még csak nem is a legkifinomultabb dolgom. Rengeteg elírás, logikátlanság, hiba volt benne, attól tartok, még maradt is. 

Itt is az ötlet villant be előbb, miközben a házak közt a zöld, májusi növésű füvet néztem. Napokon át vágták kisgépekkel a közmunkások (?), aztán jött az eső, a meleg, és kezdődött minden előről. Idén tényleg el lehet képzelni, hogy ez a burjánzás végül csak győzedelmeskedik. Akkor, mikor mi már sehol nem leszünk...

Ehhez jött Doris Lessing, kinek egy könyvét már egy éve olvasom, és még mindig van száz oldal hátra...Nos, egy másik művének a címe volt az ösztönző: A fű dalol. Aztán a fejemben volt még valami kiplinges, a fűszálak mögött rejtőzködő ember/állat arc iszonyatáról.

Hát így lett mindez.

Arc a fű mögött

Thom szerdáig legalább harmincszor megcsörgette az Öreget – mindhiába. A telefontársaság központosa szerint nem volt vonalhiba.

A legutóbbi riasztó látogatás után Thom elhatározta, kideríti, mi zajlik a tengernél. Hetente egyszer felhívta idős barátjukat – jól tudván, hogy rajtuk kívül úgysem próbálkozik más ezzel, az öregnek nem volt élő rokona. Most, a harmadik hét elteltével sem vette fel senki fenn, északon a kagylót. Végül megpróbálta elérni a közeli Svenson-tanyát. A hatodik csörgés után az üzenetrögzítő bevallotta, gazdái nyaralni mentek.

Thom ekkor kiment a konyhába mosogató Lysához. Az előző este szusipartijának edénykéi lassan gyűltek a szárítón. A férfi sokáig figyelte felesége csípőjét, majd kijelentette, felutazik a Tanyához. Lysa nem ellenkezett, csak elzárta a vizet, megfordult. Nézte férje arcát, vörös ujjait törölgetve. Megkérdezte, miért nem hívja inkább a rendőrséget.

Thom eltűnődött ezen a lehetőségen. Végül bevallotta, egyrészt attól fél, nevetségessé válna a hivatalos szervek előtt. Másrészt határozhatatlan rosszérzés gyötri.

Annyi mindennel tartoztak az Öregnek. Hét éve, mióta a fjordoknál megvették a Tanyát, ő, a szomszéd vigyázza épületet. Metszi a sövényüket. Elrakja a postát, fizeti a számláikat. Ez a törődés egy kétórás autóutat igazán megérdemelne. Lehet, a konyhája padlóján fekszik.

A nő némán figyelt, majd feltette a kérdést, mely ott motoszkált Thomban is. Mi van, ha más történt. Ha. Nem fejezte be, ezért Thom felállt, megfogta, megszorította kezét. Aztán felvette bakancsát, bőrkabátját, és lement a garázsba.

A volán mögött végiggondolta az utóbbi hónapok eseményeit. Míg besorjázott a sztrádára araszoló forgalomba, volt rá ideje bőven. Az egész egy április esti híradóval kezdődött. Különös, zöld fényeket láttak Vossen környékén elsuhanni az éjszaki égbolton. Lysa jegyezte meg, az nem messze van a Tanyától. Ekkor jutott eszükbe, hogy a tél vége óta nem mentek le a házhoz. Thom fél füllel még hallotta, hogy egy svendkausseni halász nyilatkozik a jelenésről. A zöld ragyogás a tengerbe hullott, pár száz méterre a parttól. Még csobbant is. Közben Lysa felhívta az Öreget. Az elmondta nekik, a ház rendben van. Ő is. Csak a tél volt hosszú. És a hetvenhat év súlya túl nagy. Lysa nevetve javította ki. Hetvenhét. Idén hetvenhét lesz az Öreg. A nő számon tartotta, ahogy annyi más apróságot is. Mindig vitt neki egy üveg vodkát, ha túlhaladtak a dátumon.

Azon a hétvégén leutaztak a Tanyára.

Egy masszív gerendaház volt, a szirtekhez vezető földút elején terült el, fenyvesek árnyékában. Mögötte nyolcszáz méterrel, két hegyorom találkozásánál feküdt az Öreg apró kis háza. Hátsó kertjéből sziklafal szegélyezte ösvény vezetett le a fjordok vágatán át egészen a partig. Ez volt az egyetlen összeköttetés a szárazföld és a tenger közt jó pár kilométer hosszan.

Thom egyszer végigsétált ezen a csapáson. Úgy érezte, a sziklák összenyomják, kipréselik belőle a levegőt. A szél, mint ideges madár sikoltott keresztül a vágaton. Az Öreg pont ezt szerette a helyben. Erre az énekre aludt el alkonyatkor.

Amikor azon az április napon leértek, körbejárták, kiszellőztették a Tanyát, aztán átmentek hozzá.

Fűnyíró zaja hallatszott a kertből, kiáltásaikra elhalt berregése, majd fáradtan előjött szomszédjuk. Alacsony, ősz, északi ember. Mint egy manó Thulk nagy Mesekönyvéből. Arca pirospozsgás, vonásait a szél markánsra csiszolta. Lysa gyakran húzta őt, kacérkodott vele. Az Öreg valaha jóképű férfi volt. Tetszett neki a lány évődése.

Azon a napon Thom emlékei szerint sötét árny felhőzte e vassal vésett vonásokat. Szürke kezeslábasa csupa zöld fűvér volt. Behívta a párt a házába, átadta a felhalmozódott leveleket. Ezek többnyire a …-i önkormányzat hivatalos értesítési voltak. Szemétégetésről, veszett róka veszélyről, halászati tilalomról. Itallal is kínálta őket, Lysa vodkát kért, Thom teát. Amíg a tea elkészült, szóba került a zöld fény is. Az Öreg nem látott semmit. Később, mikor már kifogytak a témából, a kandallóban pattogó hasábokat figyelték. Ekkor kezdett először beszélni az Öreg a dologról. Egy új növény telepedett meg kertjében. Hosszú szálú, egyenes, csipkézett levelű. Mintha sás és fű keveréke lenne. Éle vág. Nől, mint a dudva, naponta irtani kell. Ám folyton folyvást új hajtássokkal tör elő. Egy éjszaka képes tíz centit nyúlni.

Lysa nem akarta elhinni ezt az igyekezetet. Hobbikertészkedett a városi teraszon. Tudta, milyen ütemű a növekedés ezen a hideg éghajlaton.

Az Öreg erre kivezette őket a kertbe. Egészen a szurdokbéli ösvényéig letarolt, zöld csomók borítottak mindent.  A saláta, a répa és a paradicsompalánták eltűntek közeikben. Olyan volt a terep, mint egy csatatér. Oldalt, a ház falánál több csomónyi növény állva maradt. Thom derekáig értek. Ahogy megfogta az egyik irdalt levelét, az azonnal húsába vágott. Mélyen, dühösen – még napokig cserélni kelt rajta a kötést.

A következő alkalommal, mikor lementek, az Öreg már a kocsizajra átjött hozzájuk. Thom később azt gondolta, elébük jött. Nem akarta, hogy ők menjenek a házhoz. Minta szégyellt volna valamit.

Sokáig beszélgettek a Tanya kerítésénél állva. Thom emlékezett a férfi meggyötört arcára, mely pár hét alatt tíz évet öregedett. Új, fájdalmas árkok lepték el homlokát. A kezén jó pár kötés fehérlett. Lysa kérdett rá, hogy attól a különös növénytől van-e. Az Öreg zavartan igenelt, majd másra terelte a szót.

Később, a kocsiban összevitatkoztak a férfi megítélésén. Nem tudták elönteni zavarának okát. Lysa azt állította, hogy a magány végül kikészítette. Talán félelmei vannak. Halálfélelme. Thom már akkor úgy vélte, hogy a fura, parazita gyom az ok. A növénnyel való viaskodás felőrölte barátjukat. Hazaérve rákeresett az interneten az agresszív betolakodóra. Talált valami hasonló kinézetű közép-afrikai sást. Aztán átnézte a gyomirtó szerek titkos világát. Végül felhívta az Öreget, megígérve, hogy az Aspalon 2000-ből küld neki egy dobozzal. Hiába szabadkozott a másik rekedten, még aznap éjjel az internetes boltban kifizette és elküldette a távoli fjordokhoz a mérget. A leírás szerint ez mindenféle földet sivataggá tesz, úgy, hogy nincs hatással a későbbi betelepítésre.

Pár nap múlva az Öreg felhívta. Hangja ezúttal lelkesen csengett a vonal végen. A szer hatott. A növény visszahúzódik a sziklavágat felé. Thom kissé erőltetettnek érezte ezt az optimizmust. Éjszaka nem tudott aludni, felébresztette feleségét, majd elmondta Lysának aggályait. Most már egészen biztos volt benne, hogy az Öreg távol akarja tartani őket valamitől. A nő hosszan simogatta feje búbját. Végül azt válaszolta, pénteken lepjék meg őt. Végül csak Thom tudott leutazni. Lysa valami konferenciára volt hivatalos.

A férfi épp csak leparkolt házuknál, ment is tovább. Már messziről szemébe tűnt a zöld harsogása. Körben a sziklákat és a dombokat száraz fű és ritkás hanga borította. Minden sivárnak és kopottnak tűnt még - hisz nyárelő volt, a hideg még ott bújt napközben is a sziklák tövében. Ám az Öreg tanyájánál valósággal tombolt a természet ereje. A fűszerű gyom már az előkertig jutott. A ház két oldalánál keskeny járatok voltak belé vágva. A lábtörlő környéke szürke porral borítva fogadta Thomot. Azonnal tudta, ez az Aspalon 2000.

Kopogni akart, mikor észrevette a függöny rebbenését. Mintha még az ősz üstököt is látta volna távolodni. Az ablakhoz lépett, belesett, de odabenn sötét volt. Aztán jó negyedórán át kopogott, csöngetett az ajtónál, végül ököllel verte deszkáját. Semmi nem moccant a házban. Hátrament, megkerülve az épületet a csapáson. Bármennyire is óvatos volt, a növény össze-vissza vagdalta nadrágját. Otthon fedezte csak fel az apró, borotvapengékre emlékeztető hasításokat.

A hátsó ajtó ugyancsak zárva volt. Előterében egy kis tisztást irtott az Öreg. Arrább, a fűövezet határánál eldobva, legyőzötten hevert egy elektromos kasza. Mögötte, a sziklákig csak az embermagasságúra nyúlt növény tengere. A férfi fülelt, melyeket lélegzett a párás, furcsa, vasízű levegőből. Ahogy figyelte a szárak átláthatatlan közeit, szinte hallani vélte a növekedés ciripelő neszezését.

Végül visszasietett kocsijához. Távolodva a néma épülettől, végig a hátában érezte az Öreg tekintetét.

Ezután – talán bűntudatból – elkezdte hívogatni őt. Remélte, hogy valami hétköznapi magyarázatot kap tőle a rejtőzködésre. Nem így történt, mert az öreg nem vette fel a telefont az elmúlt három hétben.

Mikor idáig jutott emlékeiben, Thom elérte a városból kivezető autópálya-szakasz végét. Végre rákapcsolhatott a Volvóval. Felgyorsított, és betöltötte a lejátszóba az ESB egyik korai anyagát. A jazz meglepő fordulatai kiűzték a zavaró emlékeket tudatából. Csak a riadtság apró bolyhai maradtak a sarkokban.

Tviestonál lehajtott a pályáról, majd zötykölődött fél órát a tél által megrongált úton. Ekkor hívta őt Lysa. Megnyugtatta a nőt, hogy minden rendben van. Nem mondták ki, de gondolták, hogy azért, mert még nem ért oda.

A Tanyánál parkolt le, és már onnan látta a változást. Előbb sétálva, aztán sietve, végül futva ment a másik ház felé. Illetve ahhoz, ami maradt belőle.

A vegetáció teljesen legyőzte az Öreg birtokát. A fű kitódult az udvarról a dombok közeibe, jó húszméteres körzetben. Mögötte, az apró ház csak sötét árny volt dzsungelében.

Thom tehetetlenül torpant meg e zöld lándzsaerdő szélénél. Rekedten kiáltotta az Öreg nevét egyszer, kétszer, háromszor. Nem jött válasz. Körbenézett, majd szeme megakadt a hegyoldali ösvényen.

Egy meredek, keskeny csapás vezetett fel a fjord tetejére. Onnan, a magasból, be lehetett látni a tengert és a szárazföldet is. Jó időben a svenkaausseni óratorony csillogásáig elért a tekintet. Thom nekilendült az ösvénynek, zsebéből elővéve mobilját. Ám hiába pötyögte előbb a rendőrség majd a mentők számát. Idekinn ritkán volt térő.

Jó pár perces mászás után, az ösvény felénél megállt pihenni. Sarkára guggolva nézte az Öreg tanyáját övező fűrengeteget. A ház körül mintha még magasabbra nyújtózkodtak volna a szálak. Úgy tűnt, ráhajolnak a tető aljára, be akarván fonni az épületet egy zöld bölcsőbe. Thom felállt, kiköpött, és már indult volna tovább. Ekkor vette észre a mozgást. Nem a szél okozta, mert nem volt szél. A fű ingott odalenn erre-arra. Nagy, hosszú test kígyózott a szálak tövénél. A férfit természetfilmek aligátortámadásaira emlékezette a jelenet. Magát a formát egy ideig nem látta a szálak takarásától. Aztán a felhők közül kibukott a nap. A fény áttűzött a zöld övezeten, és a ház felé kúszó mozdulat sötét árnyékká változott a mélyben. Emberinek tűnt. A napsütést érzékelve moccanatlanul várt, míg a fény eloszlik, ekkor folytatta útját, majd eltűnt az épület sarkánál.

Thom fejét csóválva, dermedten állt még pár másodpercig, majd talpa megcsúszott a morzsalékon. Oldalt méterekre volt a szikla széle, mégis adrenalinos rémület árasztotta el tagjait. Csak pár lépés után ismerte el, a látottak miatt. Mint aki álomban cselekszik, céltalanul mászta meg a hátralevő részt. Jeges, fémízű szél csapott arcába odafenn, és zöld derengés öntötte el bőrét, ruháját. Nem kellett a nap kósza fénye, hogy megértse okát.

A tenger balról egészen a vosseni hegyekig zölden hullámzott odalenn. A víztömeg mélyén ide-oda hajladoztak a szálak, mint egy úszó óriás idétlen, festett haja.

A keskeny partsávra kitörve a fű egyetlen irányba tudott menetelni, az Öreghez vezető vágat felé. A szoros elején feltorlódott, kétméteresre is megnőtt tömege. Thom megfordult, és ismét a szárazföldet és az Öreg tanyáját bámulta, mely mint egy dugó állt ellen ennek az áradatnak.

Eddig.

A férfi lassan, sóhajtva engedte ki a tüdejében bent tartott levegőt. A végére nem maradt más testében, csak az ösztön. A menekülés iránti esztelen vágy.

vége 

Itt van ismét a vérnősző barom, az otromba, buta hentes, Kocák, akit már egyszer felhasználtam itt: http://horrornovellak.blog.hu/2009/04/26/vilagvege_utan, de most a nagy Cthulhu egy követével kerül szembe.  

Magáról az írásról két dolgot: valamikor a kétezeröt körül csináltam, hosszabb szünet után, és ennél éreztem ismét valamit a teremtő fantázia könnyed, örömteli működéséből. Vázlatos lett, eltúlzott karketerekkel (baltás harcigéppé torzult tanárnő), de ezt is beraktam a "Járványügyi álmok" kötetbe, mert oda illik.

A másik, hogy ihletője a  sziget orrában álló hatalmas panelház, melyben 98 körül laktam pár hónapot. Különös idők voltak azok. 

Intés az őrzőkhöz

A lány, akit Kocák, a Nagyfejű nem akart beengedni a Szigetre, a tűz fölött melengette a kezét, pedig odakinn egyáltalán nem volt hideg. Ősz felé járhatott, a régi idő szerint 2022-őt írtak, a Változáshoz képest a 13. évben jártak. A Nagyfejű gyanakodva leste a vékony, feltűnően tiszta ujjakat, és továbbpillantva próbálta elképzelni a zsákruhába bújtatott tizenvalahány éves testet. A férfi régebben hentes volt a körúton, ezért is lett ő az Első Erőd parancsnoka. Hosszan vitatkozott társaival, míg végül beadta derekát, így az elfogott Lány feljöhetett a tizedik emeleti leshelyre. A hosszú hallgatást végül Fúria, a vadász törte meg:

– Mi a helyzet odaát? Találkoztál még elő emberrel?

A lány rájuk se nézett, megigézve bámult a lángokba, majd felsóhajtott, és megrázta fejét: – Hónapok óta nem láttam senkit.

Fúria hallgatott egy sort, ezzel akaratlanul is felhívta magára a figyelmet. Azelőtt tanárnő volt egy terézvárosi iskolában, így elsajátította, miként kell jelentőségteljesen hallgatni.

– Tegnap – kezdte – megvitattunk egy új elméletet. Arról.

Kocák a nőre nézett, majd kibontotta a kendőt, amiben az ellátók hordták a kenyeret. Szikkadt kis cafatok voltak, melyeket Csepel mezőin ültetett, aratott, kaszált, csépelt és őrölt gabonából sütöttek. A férfi a lány felé kínálta az egyiket, de az hárító mozdulatot tett, kezét épp hogy ellibbentve a tűzről.

– Az új elmélet szerint a szemét a Változás oka. Elakadt a szemétégetés Rákospalotán, a felgyülemlett anyag szörnyű burjánzásba kezdett, ismeretlen, penészalapú kórokozót kitenyésztve, melyet aztán a patkányok és madarak széthordtak a városban. A kór az emberi agyat támadta meg, végtelen agressziót és fájdalmat keltve a betegben. Nem volt ellenszer, és a járvány egyébként is olyan gyorsan terjedt, hogy a hatóságoknak esélyük se volt felismerni az okot. Csak a következménnyel foglalkoztak, és az felmorzsolta őket. Így kezdődött a vég. – Elhallgatott, de a hangsúlyt nem vitte le, maradt lebegve, kérdésként a levegőben. A lány rápillantott, mire a tanárnő, kinek övében három kés volt tűzve, és hátára csatolva egy szekercét hordott, elkapta tekintetét.

– Nem. Nem ez volt az oka – suttogta a lány. – De elmesélhetek én is egy variációt.

Kocák és Fúria közelebb hajoltak, hogy jobban hallják. Minden egyes menekült, vándor, hírnök hozzáadott valamit a közös hiedelmeikhez, mely gyűjtemény csak egy célt szolgált: megmagyarázni, miért omlott össze a világ. Száz és száz ötletet és elméletet hallottak már, és mindkettejüknek megvolt a titkos kedvence, melynek helyességéről szentül meg voltak győződve. Ám egyik elbeszélést sem lehetett alávetni semmiféle bizonyításnak, mivel a Csepelen túli terület a vadaké, az őrjöngőké, az emberfalóké lett, azoké, akik megszállottként rótták a város romjait, élők után kutatva.

– Inkább az mondd el, honnan jöttél, és hogy jutottál be a szigetre! – vágott közbe Tescó, a harmadik őr, a tízemeletes toronyház-erőd mindenese. Az ablaknál állt, nézte a füstölgő Duna-partot. Még mindig volt éghető anyag odaát. – Leromboltuk a Gubacsi hidat és a vasúti átjárót is. Átvágtuk a töltést. Két hete összeért az aknazár, körben, végig a parton. A vízben karók vannak. Nincs bejárás ide, élő lélek nem jut át odakintről. – Lassan megfordult, látni lehetett rajta, inkább a nőéhség beszél belőle, mintsem a düh. – Neked mégis hogy sikerült? Talán repültél?

A lány megvonta a vállát: – Egy helyütt sekély a víz. Karót nem találtam. Az aknákkal pedig mindig is szerencsém volt.

Tescó közelebb lépett. Majd még közelebb. A lány nem nézett fel rá, pedig a fiú térde már a vállát érintette.

– Nem hiszem el – jelentette ki Tesco. Annak idején, az utolsó napokban korábbi munkahelyén, egy hipermarketben sáncolta el magát. A sietve megszervezett Csepeli Irreguláris Véderő helikoptere mentette ki a tetőről, némi konzervvel együtt. – Fél éve nem érkezett senki. Nem jutott át élő ember a védővonalon. Ha azt hiszed…– úgy tűnt, mindjárt belerúg az idegenbe.

– Melegítsd a vacsorát! – szakította félbe durván Kocák, mire a fiú elhallgatott. A férfi megbökte a lány térdét: – Te pedig mondd csak el, amit akartál. – Keze egy kicsit tovább időzött a horzsolásokkal tarkított bőrön, a lány elfintorodott, de nem húzódott arrébb.

– Korábban egy családdal találkoztam az Állatkertben. A ketrecekben laktak. Mint az állatok. Ők mesélték el a Változás igazi okát. Közvetlen tapasztalatuk volt róla, emiatt igazi túlélők lettek. Persze aztán elszúrták. Egy éjjel nyitva felejtették a ketrecajtót. Akkoriban még vékonyabb voltam, kifértem a rudak közt, de őket elevenen széttépték.

Kocák elégedetten horkantott. Mindig megvetette az elővigyázatlan embereket. A rémület napjaiban, mielőtt útra kelt, hogy átvágjon az utolsó menedék, Csepel felé, két húsvágó bárdja mellé berakta késkészletét is.

– Azóta a városban bujkálsz? – kérdezte hirtelen Fúria. A lány bólintott. A másik szobából hallatszott, ahogy Tescó edényekkel csörömpöl, aztán gázrezsó gyulladt.

– Nehogy babot adj! – kiabált át neki a Nagyfejű. – Ma este ne…– A lányra kacsintott, de az Fúriát bámulta. – A gyerekedről akarsz kérdezni? Hogy láttam-e? – suttogta úgy, hogy a hentes ne hallja. Fúria mohón bólintott, szeme csillogott a félhomályban: – Honnan tudod?

– Megérzek dolgokat. Így maradtam életben annyi ideig odaát.

– Pörkölt lesz – szólt vissza kedvetlenül Tescó, mire a hentes éhesen felnyögött: – Jöhet.

– Nem láttam olyat a fertőzöttek közt, aki hasonlítana rád – fejezte be a lány, és ismét a tűz felé fordult.

Fúria hátradőlt két könyökére, és sóhajtott egyet. Felpillantott a plafonba vágott lyukra, melyen át kigomolygott a csillagok közé a tűz füstje. Minden menekülttől megkérdezte ezt, a támadók arcát pedig igyekezett nem nézni, miközben lemészárolta őket. Zsigereiben érezte, egyszer, mikor véletlenül mégis rápillant valamelyikre, lánya eltorzult, sebes, üszkös, fekete ábrázatát látja majd. Innen eredt a dühe, amivel a fertőzötteket üldözte, ha azok bejutottak az Első Erőd védelmi körzetébe. – Halljuk hát, mit mesélt az a család neked! – riasztotta fel ábrándozásából a Nagyfejű hangja. – Ha hihető a magyarázat, beengedünk a Szigetre. – A lány még mindig Fúriát figyelte, a nő nem értette, miért.

– Élt a város közepén egy magányos nő, aki minden pénzét álmokra költötte – vágott bele a jövevény. – Misztikus irodalmat olvasott, hajdani, elfeledett, hatalmas istenek és uralkodók világáról. Annyira egyedül volt, hogy elhatározta, elmenekül innen, itt hagyja a mi földünket, azért a másikért. Kezébe került egy tiltott szertartáskönyv, mely tartalmazta a másik világ rítusait, és a miénkbe vezető kapujának megnyitását. A könyv annak idején nagy botrányt kavart, több egyház tiltakozott kiadása ellen.

Amikor a lány felpillantott – ismét Tescó állt előtte, kezében harapófogó, annak végén gőzölgő konzerv.

– Ismerem azt a könyvet. Mi is árultuk. A címe nem jut szembe – motyogta a fiú, és figyelmesen végigmérte a lányt, miközben lerakta a Nagyfejű elé az ételt. – De honnan tudsz te erről?

Az éjszakából halk pukkanás hallatszott. Fúria felállt, az ablakhoz lépett, kitárta. Kocák megtörte kenyerét.

– Annak idején a ketrecekbe bújt család szomszédjában élt ez az illető. Ők meséltek róla. Elmegyógyintézetbe akarták záratni a nőt – mert a lakására fájt a foguk. – A hentes hangosan falni kezdett, de ekkor újabb dörrenés ütötte meg fülüket, mire kérdőn Fúria felé fordult. Zsíros ujjai remegtek az étel felett.

– Nem tudom – nézett le rá a nő. – Talán megint bepárásodott pár akna.

– Ti vagytok az egyedüli őrszemek? – súgta a lány Kocáknak. A Nagyfejű a fejét rázta: – Még két védelmi vonal van hátrébb. Mi vagyunk az Első Erőd. De kevés dolog jut át rajtunk.

Belépett Tescó, újabb konzervet hozva, és a lány felé nyújtotta, de az a fejét rázta: – Köszönöm, nem. – Mire Tescó letette Fúria helyére, majd visszament a másik szobába.

– Mi történt aztán a nővel? – kérdezett ismét a Nagyfejű, miközben az egykori tanárnő visszaült közéjük. – Átjutott oda, a másik világba?

A lány végre elvette kezét a tűz fölül. Megnézte ujjait, mint aki először látja őket: – Nem – folytatta történetét. – Egész éjjel kántált. Elégetett vagy ötszáz mécsest, kifolyatta egy galamb vérét, és rákente egy alaktalan kőidomra. Aztán hajnalban sikoltozásra riadtak a szomszédok. Végre hívhatták a mentőket – teljesült a kívánságuk.

– Megbolondult? – Fúria úgy evett, mintha még mindig az iskolai menzán volna. Újabb robbanás előzte meg odakintről a lány válaszát, de ezúttal valóban hangos volt. Az idős nő felpattant, Kocák is emelkedett, aztán inkább a lányra nézett: – Elvitték a bolondok közé? – a lány bólintott, szinte elégedetten.

– Azt hiszem, valami történik kinn – fordult vissza az ablakból Fúria. Tescó megállt az ajtóban, kezében az étellel. Mind nézték, ahogy a nő felkapja saját adagját, és elindul le, kifelé az éjszakába.

– Nem segítenek neki? – furcsállta a lány.

Tescó megvonta vállát, Kocák legyintett: – Elintézi. Nem is tudod elképzelni, mire képes.

A fiú leült helyére, enni kezdett: – De mi köze mindennek a járványhoz? – kérdezte teli szájjal.

– Én sem értem a történeted – kontrázott a hentes dühösen.

A lány hallgatta volna még a lépcsőházból visszhangzó lépteket, de azok igen gyorsan elhaltak: – Kiderül minden, csak várjatok. A nőt bezárták a bolondok közé, és a család megkapta a lakását gyámságért cserébe. Folyton látogatniuk kellett, néha kihozták, vigyáztak rá. Így ők vették észre először, hogy az a nő mégiscsak járt ott. Persze, hogy gyorsan kapcsoltak, így viszonylag sokáig túlélték.

– Nem olyan sokáig, mint te – vetette közbe Tescó óvatosan.

– Én egyedülálló vagyok – mosolyodott el az est folyamán először a lány.

Lent Fúria kitapogatózott a sötét előtérből, és átvágott a toronyház előtti hajdani kereszteződésen, egyenesen az úttesten felállított aknamező felé.

Odafenn a lány elégedetten nyújtózott, úgy, hogy a két férfi szíve jól hallhatóan beledobbant. Aztán az idegen így folytatta:

– Amikor azon a különös éjjelen a nő révületbe esett a sok kántálástól, magával hozott ide egy kaput. Ez volt a kulcs a halott istenekhez, akik rajta keresztül később beáramlottak a világunkba. Az én állatkerti családom látta mindezt, de nem hittek nekik, sőt, meggyanúsították őket, hogy meg akarják ölni a gondozásukra bízott bolondot.

Fúria egy elszenesedett autóhoz lépett, és kivett kormos utasteréből egy fáklyát. Meggyújtotta, mire az elömlő fény rémisztő képet tárt fel. Előtte, az aknamezőn legalább húsz emberfaló tapogatódzott befelé. A legelső már túl is jutott a veszélyes szakaszon. Fúria mély lélegzetet vett.

– A nő a család minden igyekezete ellenére életben maradt, így egy tavaszi napon a kapu kinyílt, és kijöttek belőle annak a másik világnak a küldöttei, és szétrajzottak a városban. Élő és gondolkodó lényeket szálltak meg, majd éktelen haraggal fordultak az emberiség ellen. Innen a járvány, az én mesém szerint – fejezte be a lány, és felállt. – Hol a mosdó?

Fúria lassan hátranyúlt, kiakasztotta szíjai közül baltáját. Kezében libegett–lobogott a fáklya, de jól látta, hogy az első valami tárgyat tart a kezében. Ez furcsa volt, mert a fertőzöttek soha nem fogtak meg semmit, kivéve a húst.

Tescó nézte a távolodó lány hátát, közben fejét ingatta: – Te elhiszed ezt a baromságot? – fordult a Nagyfejűhöz, aki sörtéit vakargatta a tokáján.

– Nem érdekel – válaszolt az vontatottan, majd fürgén felpattant. – Más dolog foglalkoztat most. Nem akarom megbánni, hogy ideengedtem.

A közeledő fertőzöttnél egy zsák volt – és ez Fúriát teljesen megrémítette. Egy ismeretlen tényező magával hozhatta a világ ismételt megbolondulását, ami a kezében tartott fegyvert értéktelenné teszi.

Addig is – megindult a lény felé. Oldalt, tőle néhány méterre az egyik behatoló aknára lépett – narancssárga lánggömb és szürke füstgomolyag nyelte el.

A Nagyfejű megtorpant a robbanás hangjára, de aztán csak rányitotta az ajtót a lányra. Az a tükörnél állt, mereven bámulta magát.

– Hát itt vagy – szólt a hentes.

– Hát itt vagy – mondta a lány a tükörnek. Kocák belépett, behúzta az ajtót maga mögött. Odakint a folyosón ott toporgott Tescó, kezében óvszert szorongatva, az utolsó csomagok egyikét.

Fúria fáklyát tartó kezével letörölte az arcára fröccsent vért, és belépett a zsákos elé. A kezek hossza, a csontig lehántott húsú ujjak hatótávolsága jelentette azt a bűvös kört, amin belül élő csak fegyverrel létezhetett. Fúria lendült, aztán könnyedén, oldalt, ívesen sújtott. Szeme közben végig az előrehaladó csapat tagjait pásztázta. A zsák puffanva esett a földre, rögtön utána egy csodálkozó fej.

– Nem akarok bajt – nyomult közelebb hasával a hentes. A lány elmosolyodott. Kocák szorosan mögé lépett, szemébe nézett a tükörben. – Csak maradj nyugton. – Felnyúlt, kiakasztotta a ruha vállrészét. A szövet a lány bokájára hullt.

– A baj – súgta a lány, nézve a saját, épp hogy kerekedő mellét. – Már itt van.

Fúria lehajolt, és felemelte a zsákot, majd szemét a közeledőkön tartva hátrálni kezdett. Ijesztően könnyű és kerek dolog ütődött lábikrájának, le is tette a földre, és féltérdre ereszkedett. A fáklyát a puha, kormos talajba döfte, s baltáját el nem engedve feltárta a küldemény titkát.

– Azt hittem észreveszed. – A lány megfordult, a férfihoz simult. Felágaskodva épp elérte a zsíros és szőrös fülcimpát. Belesúgta: – Tizenhárom éves vagyok. Egyidős a járvánnyal. És Cthulhu kapujával, ami e világra született a bolond nőből. – Azzal megcsókolta a hentest.

És akkor Fúria felsikoltott, mert megpillantotta, és a gyenge fényben is felismerte az ajándékot, amit neki küldött a Nagy Öreg, a lány apja. Elrúgta a fejet zsákostul, felpattant, hátrált, de a baltát már nem volt ereje felemelni. A támadók nem törődve az aknákkal nekiiramodtak és rázúdultak, mint a farkasok.

És Tescó egyben hallotta a nő és a hentes sikolyát, ezért berúgta a mosdóajtót, és megpillantotta a lány köldök nélküli, meztelen hasát, és a tántorgó, elszürkült arcú Kocákot.

– Ő a kapu! Öld meg! – hörögte a Nagyfejű, majd nekiesett az ajtónak, és bezárta azt a küszöbön álló Tescó előtt, akinek még volt ideje az ablakhoz rohanni, a radiátor mellől felkapni a riasztópisztolyt, de a jelzőrakétát már nem tudta felküldeni az égre, pillanatnyi koszorúként, örök búcsúzásképp, mert valami zaj megzavarta, megfordult, és rázúdult az átváltozott Hentes százhúsz kilója, átnyomva őt és önmagát az üvegen.

Így esett el a Sziget.

vége

Először egy sejtelmes, filozofikus novellát akartam e hétre felrakni, de aztán úgy éreztem, hogy év végéhez, ennek az évnek a végéhez jobban illik egy hardcore zombitámadás. Amit talán szebben meg lehetett volna benne csinálni, az a fény, az elemlámpa sugarának a szerepe. Jobbára ugyanis ez és a főszereplő különös képesség irányítja a sztorit. A spanyol miliő pedig utalás és tisztelgés a zseniális Rec és a várva várt Rec 2. filmek előtt.

És egy rövid summa: a lentivel együtt 43 novellát, írást raktam fel eddig az elmúlt egy évben. Egy életműnyi anyag, noha minőségi okokból nem mindegyik lehetne kanonizát része. Mégis, jobb, hogy itt vannak, mert így legalább heti 50-60 olvasó ránézett. Egy alkalamommal, 12 órára kikerültem az Index főoldalára is, akkor 1500-an kattintottak A mizseri hűtlenek című írásra. A legtöbb komment ekkor született. Mivel alapvetően ez a blog az írásokról szól, illetve a kommentelők többsége ex catedra kijelentéssekkel, és nem kérdéssel, vitát kezdeményező felvetéssel élt - nem reagáltam egyre sem. A dicséretek persze jól estek, a kritikák egy részét elfogadtam, egy részét nem értem. Az utóbbi hónapokban hárman kerestek meg ilyen-olyan ajánlatokkal, ötletekkel, a legígéretesebbnek két filmes csoport kérése tűnik. Kiadói ajánlatot eddig nem kaptam.

Incidens a sötét erdőben

– A csaj hűséges – mondtam a katonának, elengedve a kezét. Persze, hazudtam. Láttam egy magas, szőke német egyetemistát, ahogy hátradönti a fiú barátnőjét az altafillai vár mellvédjén. Talán két hete eshetett meg az in flagranti, míg Raul a körletben súrolta a vécét.

– Ne pazarolja a képességét – szólt hátra a Doktor. Ő is egyenruhát viselt, ahogy a dzsipben ülők mindegyike – rajtam kívül. – Hamarosan odaérünk, tartogassa akkorra.

– Ez nem olyan dolog, amit el lehetne használni – nyugtattam meg.

– A jövőt is látja, uram? – nézett rám a visszapillantó tükörben a sofőr, akit Sebastiannak hívtak.

– Nem – csóváltam a fejem, és elővettem egy vékony, Chile márkájú szivarkát. – Csak egy adott személyhez kapcsolódó múltat, és azt is csak a megfelelő tárgy megérintésével.

– Sokszor hívja önt a rendőrség? – kérdezte Raul, miközben készségesen tüzet adott. Résnyire lehúztam a dzsip hátsó ablakát, és kiengedtem rajta egy szájnyi füstöt.

– El sem hinné – hunyorítottam rá. – Emlékszik a múlt karácsonyi darálós gyilkosra? – A katona bólintott. A holdfényben alig látszott fiatal, fáradt arca, de tudtam, hogy keveredik rajta a félelem és a csodálat. – Na, én vezettem nyomra őket.

– Ugye tudja – fordult ismét hátra Doktor idegesen –, hogy a mai estéről soha, senkinek nem beszélhet? A Bázison majd alá kell írnia egy...

– Jól van, jól van – nyugtattam feltartva elé szivaros kezem.  – A diszkréció az egyik...

A sofőr hirtelen, csikorogva fékezett. Mind előrelódultunk, és én közben fél szemmel már láttam a deres erdei út közepén álló másik autót. Három méterre a lökhárítójától ért véget utunk.

– Sebastian, miért nem figyel jobban?! – szitkozódott a Doktor a homlokát masszírozva.

– Nem volt kivilágítva, uram – jegyezte meg élesen a sofőr. Erre mind az autóra meredtünk.

Egyszerű, nagy családi kombi volt. A tetejére mindenféle dolgot kötöztek. Úgy tűnt, kirándulóké, kik egy hétvégét töltöttek a közeli forró vizes barlangmedencéknél.

– Szálljunk ki, nézzük meg – morogta a Doktor.

Mielőtt bárki mozdulhatott volna, Sebastian felkapcsolta a dzsip tetejére szerelt fényszórót.

Hirtelen minden magyarázatot nyert, mert a ragyogó sugárkévében azonnal szemünkbe tűnt a kocsi sérülése, és az úton szétszóródott holmik csóvája is.

A motorháztetőn jó nagy felületen egy benyomódás sötétlett, mintha őzgida csapódott volna neki a kocsinak. Oldalt, és az autó mögött apró, már deresen csillogó tárgyak hevertek a betonon, valószínűleg a tetőrakományból szóródtak szét mindenfelé az ütközés hatására.

– Raul! – intett a Doktor a mellőlem kikászálódó katonának. – A kocsihoz.

A fiatalember kibiztosította eddig ölében melengetett géppisztolyát, majd az autóhoz oldalazott. Belesett a sofőr felőli oldalon, aztán kinyitotta az ajtót.

– Tiszta – fordult felénk. Aztán a kocsi elejéhez került, és a horpadásra bökött a géppisztoly csövével: – Nem hiszem, hogy állat volt, uram – szólt fojtott hangon.

– Mire ez a nagy óvatosság? – néztem én is a Doktorra. Kerek kis szemüvegének lencséi csillogtak a hold fényében, ahogy rám emelte tekintetét. – Nem azt mondta, hogy egy kísérleti szérummal fertőzött elítéltet kell megkeresnem?

Valahogy túl hangosnak tűntek szavaim a mélysötét erdő közepén. Úgy saccoltam, a katonai bázis, ahova igyekeztünk, még jó negyedórányira lehet, fenn, a hegy lábánál. Azok hárman akaratlanul is összébb húzódtak. Eldobva a szivart, a kocsi orrához mentem.

–De, ezt mondtam – nyugtázta mögöttem a Doktor. – Csak azt nem akartam részletezni, míg alá nem írja a titoktartási nyilatkozatot, hogy miféle szérumot adtunk be neki...

Mielőtt a horpadásra tettem kezem, megfordultam, hogy lássam az arcát:– Mifélét?

Megcsóválta fejét, majd a motorháztetőre bökött:  – Mondja meg maga. Bizonyítson, hogy megéri az árát.

– Ez nem így megy. Csak azt látom, amit ő érzett vagy tudott. Ha nem ismerte a kísérlet részleteit…– abbahagytam, mert magyarázkodásnak tűnt.

Mindig ez volt. Előbb a hitetlenkedés, aztán a hű meg a há, végül valami undorral vegyes tisztelet – ez az, ami kijár a magamfajta csodabogárnak. Mélyet sóhajtottam, majd a megnyomorodott fémhez nyúltam.

Valaki rohan az éjben. Félmeztelenül, mezítláb, szürke, durva nadrágban. Nadrágján szám: 999. Arcán rémület, fájdalom és emészthetetlen vágy – a hús után. Átfut mezőn, erdőn, árkon-bokron, míg ide nem ér, a fényszórók csapdájába. Csikorgás, ütés és fájdalom. A bokrok karmoló ölelése. Aztán fel, ismét fut, míg el nem borítja a szédülés árnya…          

Itt elvesztettem. Fejem rázva felpillantottam a holdra, betájoltam magam, majd jobbra mutattam egy csipkebokorra.

– Arra ment – oda is sétáltam, hogy végigsimítsak az ágakon. Néhány tüske tenyerembe akadt. Azok hárman halkan követtek. Tudtam, keményre fagyott talajon nem lesz nyom.

– Lámpát – nyújtottam hátra kezem, mire hideg fémhenger simult belé. Bekapcsoltam, sugarát előre, a meredten sorakozó fatörzsek közé irányoztam.

– Óvatosan – suttogta mögöttem a Doktor. – Az alany veszélyes lehet.

– Arra már rájöttem – motyogtam magam elé Az egyik tölgyfa kérgén valami piroslott az erős fénycsóvában. Odaléptem, és két ujjamat a vérfoltba nyomtam.

Összeesve a fa tövében. Ketten rohannak hozzá Az egyik visszamegy az autóhoz. A másik fölé hajol. Hosszú hajú, jó illatú, nyakában lüktet egy ér. Csak el kell kapni azt a hosszú hajat, és lerántani.

A földre suhintottam a lámpa sugarával. Vastag vércsík vezetett el a fától.

– Az egyiket az autóból megharapta – nyögtem, követve a vörös ösvényt.

– Az nem jó – jelentette ki a Doktor, már nem nekem címezve szavait. – A fertőzés nyállal terjed. Raul, Sebastian: a hatos protokoll lép életbe.

– Mi az a hatos protokoll? – kérdeztem, de nem válaszoltak. Ekkor megfordultam, és megragadtam a mögöttem osonó Doktor kezét.

– Mindenkit megölni, aki elkapja – olvastam ki a fejében keringő emlékekből. Aztán hozzá kellett tennem a saját dühömet. – Mibe kevert maga engem?

Kirántotta karját a szorításomból. – Állambiztonsági érdek – magyarázta izgatottan, nem állva a tekintetemet. – Ha ez a fertőzés kiszabadul, huszonnégy órán belül elborítja az országot. Megállíthatatlan. A hordozók elviselhetetlen késztetést éreznek majd, hogy friss húst zabáljanak. Akár közvetlen hozzátartozóik testéből…

A földet nézte, én pedig kopaszodó feje búbját. Ennek a foltnak bólintottam, és megfordultam.

A kezemben tartott lámpa fénye egy alacsony, vérrel borított alakon állapodott meg. Ott állt, pár lépésnyire tőlünk, ki tudja mióta várt már, egy fa árnyékában. Mind megdermedtünk, de a Doktor csak pár pillanatra – Raul, a fegyvert! Célozz! – kiabálta vállam mögé bújva.

Annyi időm marad, hogy a fiatal nő arcába kúsztassam a fényt. Valaha szép vonásait a harapások szörnyű maszkká torzították. Rám vicsorított, és megindult.

Mellettem felugatott Raul géppisztolya, és a támadó testét hátrasöpörte a sötétbe.

– A fejét, a fejét! – üvöltötte a Doktor a fülembe. Ellöktem magamtól, majd követtem az áldozatot a fénnyel. Jó három méterre, a földön találtam rá. Olyan sebesen kúszott, mint egy gyík, de Raul újabb sorozata utolérte, és az avarba verte koponyáját.

– Legközelebb együttes tűzerő! – fordult a hátul álló Sebastian felé a Doktor. A katona sápadtan és remegve bólintott.

Letérdeltem a halotthoz, és megfogtam a csuklóján átvérzett kötést.

Pólya, csillogó, vörös, meleg vér. Valaki igyekezett elállítani a sebek folyását, de mindhiába. A test három perc alatt merev lett, de nem kezdett el hűlni. Visszatámolygott az útra. Sátorcövekekbe rúgott, kábán felemelt egyet. Ekkor meghallotta a sikolyt, és az erdőben meginduló test zaját.

– A férj a fertőzött után indult. Bizonyára bosszút akart állni – jelentettem ki, majd körbefordultam. – Erre.

Kis emelkedő felé mentünk. Az aljában a Doktor megfogta karom: – Az ott jó lesz?

Egy fémkaróra mutatott, mely pár méterre csillogott a földön. Felismertem: sátrak rögzítéséhez használták. – Igen. A férj itt járt – mondtam, és felvettem.

Izzó fájdalom a bal karban. Felmászni egy fára, megpihenni. Várni a reggelt, a segítséget. Furcsa, zsibbasztó érzés, mögötte már ott az éhség.

– Megharapta őt is – motyogtam, majd felemeltem tekintetem. – Aztán, később felmászott…

A Raul fölötti ágon valami sötét tömeg gubbasztott. Most, mikor felnéztem és tekintetünknek esélye lett volna találkozni, a lény rázúdult a katonára. Raul felnyögött, és összecsuklott a súly alatt. A következő pillanatban elgurultak a fák közé. A kezek, lábak kavalkádjában fény villant, megszólalt a katona fegyvere.

– Menjen! – ordított a Doktor Sebastianra, aki mereven leste a távolodó küzdőket. Végül megrázta fejét, és a másik felé nyújtotta fegyverét. – Nem megy – olvastam le remegő szélű szájáról. A Doktor elkapta tőle a csillogó fekete fémet, és megiramodott a párharc irányába. Én utána. Ekkor ismét felhangzott néhány erőszakos lövés. Lámpám gyorsan megtalálta és utolérte a hátrafelé tántorgó alakot. Nem Raul volt. A következő maréknyi lövedék össze-vissza csapdosta a fertőzött fejét. Némán csuklott össze az avaron. Raul sápadtan hevert a földön, bal lába teste alá szorult. Kezem nyújtottam felé, és felhúztam.

Fájdalom a bal vádliban. Nyolc fog apró nyoma. Csak észre ne vegyék.

– Megharapta – engedtem el, és léptem hátra, mire Raul és a Doktor is egyszerre rántották egymásra a fegyvert.

– A hatos protokoll, emlékszik, katona?! – nézett a célzógömbbe az orvos. Apró kis kecskeszakálla meg-megrándult az izgatottságtól.

– Nem fog megölni egy erdő közepén – jelentette ki majdnem sírva a másik. – Biztos van ellenszérum…

– Nincs – válaszolt a Doktor, és lőtt. A golyók besöpörték Rault egy szederbokor aljába. Törzse összecsuklott, és így maradt örökre.

– Mi az isten folyik itt? – nyöszörögtem, de a jó Doktor válaszra se méltatva elsétált mellettem. Aztán megtorpant, visszafordult. – Még van egy. Az eredeti fertőzött. Meg kell keresnünk.

– Miért nincs ellenszerük? – kérdeztem a hátától. Nem válaszolt, mert zaj kélt bal felől. A Doktor egy fatörzs fedezékéhez bújva fürkészte a csillogó sötétséget. Direkt nem segítettem neki a lámpával.

Pár másodperc fülelés után odasétáltunk a férfihoz, akinek Raul torzította el arcát. Társam lábával a hátára fordította a féloldalasan fekvő tetemet. – Az ellenszer kísérleti stádiumban van. Nem lett volna értelme Raullal kockáztatni. És nem hagyunk hátra sebesültet ebben az erdőben. Élve – válaszolt most szigorúan kérdésemre, majd fújtatva körülnézett. – Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy a fertőzött idáig eljut. Azt gondoltuk, a Bázison bujkál…lehet, fel kell majd égetnünk itt mindent…

– Maga őrült – csóváltam fejem.

Nem válaszolt, csak a fegyvere rándult egyet. Felém. – Na, csinálja! – mutatott szabad kezével a testre.

Leguggoltam a néma hús mellé. Fiatal férfié volt, enyhén elhízott testét jó minőségű túraruházatba burkolta.

–  A tudomány őrült – mondta hirtelen fejem fölött a Doktor. – Nem én.

Óvatosan megérintetem az egykori kempingező jobb kezét. Azt, amelyikkel a sátorcöveket foghatta.

Egy tisztás. A menekülő meztelen hátát éri a szúrás. A gerince reccsen, talán megbénul. Hagy szenvedjen még, de ne tudjon elmenni. Ezért…

Felnéztem a kis emelkedőre: – Ott van. – mutattam is. A Doktor ismét a fegyverrel intette, hogy menjek előre, majd ellenőrizte a tárat.

– Erre nincs szükség – mondtam neki. – Emberünk már nem tud elmenekülni. Se támadni.

– Ezt hogy érti? – faggatott ingerülten, mire felgyorsítottam lépteimet, majd megtorpantam a dombocska tetején. Aztán félreálltam útjából. A tisztás magaslati pont lehetett, mert kör alakba kivágták a fákat. A csonkok közt, Leonardó rajzát idézve, kezét, lábát széttárva ott feküdt a fertőzött.

Sovány, szakállas alak volt, a fejemben már többször látott félmeztelen testét föld és vér csíkozta. Csuklóit és bokáit egy-egy sátortartó cövek rögzítette a földhöz.

– Ezért – bólintottam elégedetten. – Kiszegezték magának, mint egy bogarat.

A Doktor elégedetten horkantott, majd a fekvő mellé lépett.

– Először a gerincén szúrta meg. Mármint a férj. Aztán hátulról bezúzta a koponyáját. Így bánt el vele. – magyaráztam készségesen. A doktor rám nézett, majd leguggolt, és az opálos tekintet fölé hajolt.

– Kár – mondta inkább a másiknak. – Őt vissza akartam vinni. Elég lett volna mozgásképtelenné tenni.

Tudtam, mert korábban láttam a férfi emlékeiben, hogy a fertőzött nem volt halott, és nem volt teljesen mozgásképtelen. Legalább tíz centire elért szájával, ahogy felszegte nyakát, előre, egészen a Doktor torkáig. Jó csomó húst és némi porcot is kitépett belőle, mert hallottam, ahogy fogai közt ropogtatja. A Doktor iszonyatos sebét markolászva hátraugrott, és a fenekére esett. Ujjai közül vér bugyogott elő. Bíborszínűnek tűnt a rászegezett zseblámpám fényében.

Lehajoltam, és elvettem lába mellől a fegyvert.

– Tudja, hatos protokoll – mondtam neki.

 Egy-egy sorozatot kapott mindkettő.

Amint visszafelé lépdeltem, az út és a fényszóró irányába, megálltam egy ritkásabb részen, és rágyújtottam egy szivarra. Aztán érthetetlen vidámsággal elkurjantottam magam: – Sebastian!

A nyomaték kedvéért a levegőbe lőttem. Az autók felől szinte azonnal szaggatott dudaszó válaszolt rá.

– Ez az – sóhajtottam. A kirándulók járműve mögött tíz méterre bukkantam ki az útra. Gondosan szétnéztem előbb balra, majd jobbra, aztán a dzsiphez mentem. Útközben belerúgtam valami puhába, és az egészen a kocsiig repült. Ott eldobtam a félig szítt szivart, és kinyitottam a sofőr melletti ülés ajtaját.

– Sebastian, te gyáva…– kezdtem, de az autó belseje üres volt. Behajtottam az ajtót, és ekkor néztem csak le a földre, mert felkeltette figyelmem az a színes dolog, amit idáig rúgtam. Egy Barbi baba feje volt.

Nem kellett lehajolnom, és megfognom, hogy tudjam, volt egy kislány is az erdőben.

A lépteikből és a szuszogásukból, ami felhangzott a hátam mögül, azt is sejthettem, hogy bajban vagyok.

Ám a kezemben tartott fegyver, a fémet érő ujjaim tapintása végképp megpecsételte sorsom. Megéreztem ugyanis, furcsa adottságomnál fogva bizonyos voltam benne, hogy a tár üres.

 vége