Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2012. július 08. 19:55 - Valmont

Puszták népe

Jó kis szünet volt, nézem, június kilencedikei az utolsó bejegyzés. Közben volt egy hét szabadság, a tengernél, ami (a tenger) már nagyon kellett. Mostanában Kosztolányit olvastam, novellákat, és talán innen az indíttatás egy mesélő, egy felidéző/átélő karakterre. Ármány meg meg talán a Gaiman-képregényből, a Sadmanból szüremkedik be. Nagyon sok fordulat nincs a sztoriban, de a palóc történetek körébe jól illik.

 

 

Marakodipuszta

 

Akkoriban, azokban az időkben nem verték nagydobra a szörnyűségeket, mesélte Ármány a kávéját kavargatva. Nem írtak róluk az újságok, nem kerültek bele a tévébe – valahogy a hatalom, az örök Hatalom mindig elérte, hogy helyben maradjanak a gyilkosságok, ámokfutások, az erőszak tombolásának hírei. Az ember, tűnődött Ármány, talán ezért hajlamos azt gondolni, hogy régebben minden jobb volt, pedig dehogy. Ugyanolyan gonosz és kegyetlen volt a természetünk, tíz, ötven, száz, ezer éve is – csak elfelejtjük azt, ami akkor történt, amit meg nem felejtünk el, azt elnevezzük történelemnek.

Jó példa erre a marakodipusztai esetem. Akkoriban Nógrádban voltam könyvtáros, egy nagyobb bányászfalu művelődési házában. Hamarosan elterjedt rólam, hogy értek mindenféle egyébhez, a helyi értelmiségnek magam beszéltem a pszichológusi képzettségemről is. Főképp a helység orvosával, Szamossal diskuráltunk sokat a rossz mátrai borok felett a lélek rejtelmeiről. Ő mesélt nekem a falutól nem messze lévő tanya, Marakodipuszta hányatott sorsáról is. Népes család, Flintáék birtokolták, akiket a téeszesítés se tört meg teljesen. Hagyományos, nagy família volt, együtt élő nemzedékek sora, hol vasárnap, ebédkor még mindig közös tálból ették a gancát vagy a gulyás, és mindig a férfiaknak jutottak a legjobb húsok.

Szamostól megtudtam, hogy volt azonban egy sötét felhő, egy furcsa jelenség, mely kísértette őket – a puszta lakói közül minden emberöltőben valaki szörnyű ámokfutásba kezdett, kiirtva a család számos tagját, hogy végül önkezével tegyen pontot a tombolás végére. Emberemlékezet óta, vagy legalábbis az anyakönyvi kivonatok szerint, és a templomi temetési feljegyzések alapján immár háromszáz éve meg-megesett ez a csúfság. Szamos járt utána a dolognak, jegyzeteiből könyvet készült írni, Marakodiak címmel, de sose jutott túl a kezdőmondaton. Izgatta őt a dolog, ahogy beszélt róla, látszott rajta, hogy képzeletét felgyújtja e szörnyű história, de meg akarta fejteni az okát is. Leginkább még a kútvízre gyanakodott vagy valami örökletes elmebajra. Mikor megtudta, hogy számos páciensem volt a fővárosban, és hogy gyakorlott hipnotizőr vagyok, rávett, együtt vizsgáljuk ki valamelyik családtagot – fizikailag és szellemileg egyaránt.

Egy szürke márciusi napra behívatta a rendelőbe a gazda feleségét. Azt üzenete neki, hogy valami oltás esedékes. Megszeppent, fiatalos nő érkezett, én a sarokból, az orvosságos szekrény mellől figyeltem, kerek, pirospozsgás arcát, meglepett, kíváncsi bogárszemét. Viselkedése, ruhája olyan volt, mintha a múlt századból jött volna. A vizsgálat idejére kimentem, majd a pállott, asszonyi párával terhes szobába visszatérve kifaggattam, tapasztalt-e bármilyen furcsaságot a családtagok körében. Nehezen nyílt meg, de aztán csak elmondta, hogy a férje cudarul veri a nagyobb gyereket, a fia néha éjszakánként kint kódorog a mezőn, és hogy az apósa, az „öreg”, ki az istállóban él, gyakorta kergeti a kisebb gyerekeket egy baltával. Erre az utolsó kijelentésre összenéztünk Szamossal, majd ő kérdezte, tudnánk-e ezzel a családtaggal beszélni, mire a nő csak vonogatta vaskos vállát, hogy ne akarjunk mi azzal beszélni. Így mondta „azzal”, mintha nem venné emberszámba apósát. Gondoltam, neki csak egy éhező száj a félbolond vénember, mi viszont talán megtalálnánk benne az őrület csíráját, mely a nemzetséget fertőzi. Végül közösen kiókumláltuk, hogy Szamos azzal az ürüggyel kéreti magához, a rendelőbe, hogy el akar adni neki valami földecskét a Szilvásban. Ha már itt lesz, talán meg tudjuk győzni egy vizsgálatról is. Az asszony mérlegelte a lehetőséget, aztán bólintott, hogy elintézi.

A következő héten, valamikor péntek tájban beüzent a vénember az egyik gyerekkel, hogy akkor estefelé felkeresné a doktor urat a föld ügyében. Szamos izgatottan készülődött a találkozásra. Ebéd után eljött a könyvtárba, és megbeszéltük a stratégiát. Ő kezdi majd a beszélgetést, és az üzleti részek után rátér az öreg egészségi állapotára. Azt tervezte, hogy bead neki valami erős nyugtatót, aminek a hatására alaposan kikérdezhetjük, és rávehetjük akár a hipnózisra. Felvetettem, hogy az eljárás talán nem teljesen etikus, de a doktor csak legyintett, ezekkel a barbárokkal, mondta, másképp nem jutunk dűlőre.

Délután bezártam a könyvtárt, hazamentem, elköltöttem szegényes estebédemet, aztán, mikor szürkülni kezdett, átballagtam a rendelőhöz. Szamossal a küszöbön találkoztam – mint kiderült, a Ménes-tanyára hívták, ahol valakit csúnyán összeharapdált egy komondor. Kérte, maradjak, ha megjön az öreg, tartsam a rendelőben, ő is igyekszik vissza mihamarább.

Nem volt sok kedvem a procedúrához – nyúlós, miazmás este ereszkedett odakinn a falura, olyan idő, mikor a petróleumlámpa fényénél legszívesebben Saint-Simont olvasgatva szenderegnék díványomon.

Leültem az orvosi asztal előtt álló székre, és figyeltem a kint gomolygó ködszerű párát, eltűnődve az emberi élet végletességén. Hirtelen mély csüggedés vett rajtam erőt, és megborzongtam. Aztán, ahogy fókuszáltam, rájöttem, hogy az ablak keretében egy fehér arc bámul vissza rám. Olyan volt, mint amikor a szemet vizsgáló színes pöttyökből álló ábrán felfedezzük az elrejtett számjegyet. Egy idős, ráncos férfiarc meredt elő a ködből, szigorú, fekete tekintete egészen az agyvelőmig hatolt.

Összerezzentem, majd erőt véve magamon felálltam, és intettem neki, jöjjön be, aztán a bejárai ajtóhoz mentem, és kinyitottam előtte.

Az öreg volt az, akit vártunk, egyből megéreztem, ahogy elsétált előttem, mert hozta az istálló nehéz, állati szagát magával. Nem szólt, nem köszönt, csak biccentett.

Odabenn hellyel kínáltam, de ő csak az ajtó melletti falnak dőlve, karjait ölbe fonva nézett rám várakozóan.

Hol az orvos, kérdezte aztán hirtelen-mogorván. Mondtam neki, hogy valami esethez hívták, de üzeni, várja meg mindenképp, mivel siet vissza. Az öreg erre megvetően felhorkantott, majd szótlanságba süppedt. Leültem az előbb helyemre, és óvatosan végigmértem. Nyolcvan évnél idősebb, szikár, de meglepően jó erőben lévő, pirospozsgás vén palóc volt. Csizmát, kopott nadrágot és bekecset viselt, alatta valami kopott munkáskabátot és inget. Az arcát borosta keretezte, fejé zsíros kalap sötétlett. Moccanatlanul állt, csak a szeme járt ide-oda helyiségben, hogy végül rajtam állapodjon meg.

Megkérdezte, ki vagyok én tulajdonképp. Elmondtam, hogy én vagyok a könyvtáros, egyébiránt meg a doktor barátja. Ezzel a válasszal elvolt egy ideig, de aztán fészkelődni kezdett, és pipát kotort elő a zsebéből. Kérdezte, hogy rágyújthat-e idebenn, mire bólintottam. Gondoltam, felhasználom engedékenységem, és elkezdtem kérdezgetni, milyen az élet odakinn, a tanyán. Az öreg előbb hümmögött, aztán megeredt a nyelve. Az állatokat kezdte szidni, az időjárást, végül a gyerekeit. Helyben voltunk. Kérdeztem, mi a baj a gyerekekkel. Szortyogtatta a pipát, torkrát köszörülte, megszívta az orrát, és tűnődött. A füst lassan kezdte bevonni az egész helyiséget. Végül krákogó hangon belekezdet. Hogy a mai fiatalok henyék, csak a dőzsölésen, a táncon jár az eszük. A munkát nem becsülik, se a sajátjukat, se másét. A gazdaság hamarosan ebek harmincadjára jut, amit nem visznek el a kommenisták, azt ők herdálják el.

Ahogy mind jobban belejött, úgy lett egyre erősebb és dühösebb hangja. Csak akkor esett egy kicsit vissza, mikor végigvette a családtagjait: a fiát, aki ostoba és élhetetlen, a menyét, akit egy lusta nőszemélynek titulált, az unokáját, akinek csak a kártyán jár az esze, az asszonya pedig folyton a városba járkál vásárolni, de a dédunokáiban, a két kisgyerekbe se lát sok értelmet, egyikőjük már harmadszor járja az ötödiket az iskolában. A hangja lemondó és keserű volt – de nem éreztem benne a gyilkos dühöt.

Mikor elhallgatott, kivártam egy kicsit majd rákérdeztem, igaz-e hogy néha baltával fenyegeti a gyereket. Sokáig nem válaszolt, csak fújta a füstöt, mely már pászmákban feszült közénk. A fehér sávokon át, hol csak a fejét, hol csak a lábait láttam. Az ablak rossz szigetelése miatt ezek a füstcsíkok lágyan mozogtak, inogtak, mint szellemek a várfokon.

Ki mondta ezt nekem, kérdezte, talán csak nem az ostoba menye? Leginkább azt döfné meg egy villával, mint az ördögöt, feltűzné a hasánál fogva, hagy kínlódjon, mondta, fröcsögte mind fokozódó dühvel. Aztán a fiát hasítaná kettőbe, azt a nagy, buta tökfejét, az ácsszekercével, amit még az apjától kapott, az is bizonyosan csak rosszat terjeszt róla, morogta elszántan, de az unkája se érdemelne jobbat, ha lehetne, az ilyet vízbe kellene fojtani, be a kútba, aztán rá egy követ. Annak az asszonya meg annyit gágog, mint a liba, és csak gyűlölködés jön ki a száján – legjobb volna elvágni a nyakát azzal a rozsdás késsel, amit a párnája alatt tart a rablók ellen. De a dédunokáit, azokat is el kellene kapni, a torkuknál fogva, és szorítani őket, egy marokkal, míg csak vinnyognak, mit macskakölykök a hideg vízben.

Kifulladva elhallgatott, és már azt hittem, nem is szól többet, mert kiadta mérgét. De aztán így folytatta: ám, ha mindezzel végezne, fogná a kenderkötelet, melyet még Vácott vett, a háború előtt, megcsomózná, és az istállóban felkötné magát a keresztgerendára. Már ki is nézte azt a kis fejőszéket, amit lábával elrúgva pont jó lenne a magasság is, hogy véget vessen ennek a nyomorult életnek, ennek a szenvedésnek ezen az elrohadt, semmi, koszos világon.

Ekkor tényleg elhallgatott, és mintha a lelkét, egy hatalmas füstcsomót eresztett a szobába. Köhögve hessegettem el arcom elől a savanyú ködöt, de nem sokra jutottam. A legutolsó adaggal a levegő telítődött, és mint ősszel a mezőn, már csak a közvetlen környezetem láttam magam előtt. Felálltam, és tapogatódzva az ablak felé indultam, hogy friss levegőt engedjek be, de ekkor megéreztem, hogy ott van mögöttem. Nem mertem megfordulni, sem moccanni, csak figyeltem szemem sarkából árnyékát. Közelebb hajolt, egészen a nyakamig, és úgy súgta a fülembe, hogy most mennie kell, mert várják a többiek. A családja.

Azzal ellépett, én pedig sóhajtva kiengedtem a visszatartott lélegzetet, majd feltéptem az ablakot, és mélyet sóhajtottam. A füst, mint egy zsilip zúdult el mellettem – megfordultam a légáramra, és Szamost pillantottam meg a küszöbön. A nyitott ajtó huzatot keltett, az mosta ki az öreg minden nyomát egy szempillantás alatt.

A doktor az asztalhoz támolygott, és lerogyott székébe. Sokáig üveges szemmel bámult maga elé halottfehéren, majd az alsó fiókból elővette a pálinkásüveget, jót húzott belőle.

Mi történt, kérdeztem, bezárva az ablakot. A szoba levegője olyan gyorsan kitisztult, mintha az öreg sose járt volna benne.

Elkéstünk, nyögte. A marakodiak. Rám emelte rémült tekintetét. Az öregember. Mondta erőtlenül.

Itt volt, vágtam szavába, és valóban egy potenciális ámokfutó.

A doktor összerezzent, majd ha lehet, még jobban kiszökött arcából a vér. Itt volt, dünnyögte, kérdezte, aztán ivott ismét, sokat, nagyon sokat. Ez érdekes, folytatta, mert ahogy jöttem a betegtől visszafelé, a rendőrök beértek, és egyesen Marakodipusztára vittek. Egy béres jelentette nekik, mi történt. A család – motyogta, és megtörölte száját. A család – folytatta –, lemészárolva. Az öreg fiának a feje széthasítva, a menye vasvillával ledöfve, az unoka a kútban, fejét kővel zúzták be, annak a felsége az ágyba, átvágott torokkal. A két gyerekük pedig az istállóban, megfojtva, mint két kismacska.

És az öreg, kérdeztem lassan ébredő riadalommal, noha már tudtam, mi lesz a válasz.

Ott volt az istállóban. Vigyorgott az a szörnyeteg, a kötélen, amire felkötötte magát, fejezte be Szamos, és ismét ivott.

vége   

Szólj hozzá!
2010. június 20. 08:36 - Valmont

A mocsár mélyén

Például egy Tarzan-filmből is ismerős lehet a mocsárba ragadás jelenete, de nekem megvan máshonnan is. Nem emlékszem a címére. Épp az új, nagy, csupa sötét és üres térrel teli házunkba költöztünk. Esténként a nappaliba gyűltünk össze, lesve a tévét, fülelve az ismeretlen hely neszeit. Akkor adták ezt a filmet, melynek csak a katarzisára kapcsolódtunk be. Két nő volt a jelenetben, azonos külsejű, valami doppelganger sztori. Az egyik, aki mereven, kísértetiesen viselkedett, belekényszerítette a másikat a mocsárba. Aztán csak figyelte, ahogy alámerül. Nem mondom, hogy már nyolc évesen tudtam, valamikor megírom a saját lápos történetemet, de a kép olyan erős hatást gyakorolt rám, hogy zárványként megragadt bennem, mélyen a titkos félelmeim üledékében, és ezért fel kellett dolgoznom valamilyen módon. Például itt és így.  

 

 

 

Lápi emberek

 

Víz, mocsár, szúnyogok. Négy hete ástak felfelé a töltés mellett. Lassan vándoroltak gödörről gödörre az olajvezeték mentén. Vastag felhőkben dongták őket körül a szúnyogok. A csmiriszek be-beálltak a tábortűz füstjébe. Ez se használt sokat. Ugyanúgy vakarództak, mint Sztyepa. Esténként hülyére itták magukat gyantából erjesztett italaikkal. Sztyepa folyton izzadt, és légyirtóval fújta magát. A rövid tajgai nyár fülledt meleget hozott a sivár tájra. A tenyerét feltörte az ásó. Elalvás előtt mindig az első táborhelyre gondolt. Az ott hagyott sátor alatt még mindig ott volt Burek teste. Már ami megmaradt belőle. A gépet hívták így, ami kifordította a földből.

A láp némán terült el köröttük. Valahol elöl, kilométerekre kélt csak dohogás és füst. A munkások már ott jártak. Az olajvezeték őszre eléri Fermhát. Ki tudja, hány értékes leletet tipornak még el addig. Burek típusú gépükkel hat hete markolták ki a mocsárból a vadász testét. A művezető felhívta az egyetemet. Persze, hogy Sztyepát küldték ki.

Unatkozó tanársegéd nyáron. Vékony, fehér bőrű fiatalember. Tudományos sikerek, nők és pénz híján. A szúnyogcsípések belobbantak vádliján, karján, mint a stigmák. Éjjel a hálófátyolba burkolódzva nem tudott a vérszívórajok zúgásától elaludni. Ha mégis, a csmiriszek vonyítása ébresztette fel. A holdat ugatták vagy talán énekeltek. Ők is vadászok voltak, a lápon túli, szilárd részről. Pár rubelért napi tíz órán át túrták a mocsarat. Keresték Sztyepának a Burek típusú gépről elnevezett hulla társait.

A láp által mumifikált halott egészen ép volt, mikor Sztyepa kiért hozzá. Aztán pár óra alatt összeesett, bűzlő, sötét csomóvá olvadt. Bőrruhája, szerszámai ismeretlen törzset sejtettek. Sztyepa szerint jó kétszáz éve süllyedt a lápba. A rektor sokáig kérette magát. Aztán adott egy kisebb összeget Sztyepának a kutatási alapból. Ha megtalálja Burek törzsének táborhelyét vagy temetőjét – doktori is lehet a témából.

Ám a csodás lelet elrejtőzött. Pedig a fiatal régész eleinte biztos volt dolgában. A csontjaiban érezte. Valahol mélyen, a cuppogós sár alatt fészkeltek a holtak és kunyhók. Ám ahogy teltek a hetek, a lelkesedés elolvadt a forróságban. A csmiriszek egyre kedvetlenebbül túrták a vizes masszát. Sztyepa is mind később ébredt reggelente. Napközben izzó tenyere és sajgó dereka hosszú szünetekre csábította. Alkonyatkor komoran járta a lápot. A földet fürkészte, a szúnyogokat hajtotta. Vigyázni kellett, hova lép. Néhol a mocsár hirtelen beszívta térdig a lábat. Ha nem talált szilárd támaszt, a sötét talaj magába nyelte. Egy ízben Sztyepa órákig küzdött. Fáklyás csmiriszek mentették őt ki rémült kiáltásai nyomán.

Ezután csak bottal indult útnak. Döfködte vele a puha, bűnös földet. Ahogy teltek a napok, mind dühösebben. A negyedik héten, szerdán és pénteken megjelent az ásatáson Vologya. Szteypa évfolyamtársa volt az egyetemen. Ő is ott maradt, de a gazdasági igazgatóságon. A közeli kisvárosban szállt meg. Kiautózott új kocsijával az országúton, majd begyalogolt az ásatásig. Alacsony, kövér kis férfi volt, rózsaín bőrrel. A szúnyogok alig csípték. Lúgos lehetett a vére. Elnézte az olajvezeték töltéséről az ásókat, és a gödrökben kutakodó Sztyepát. Aztán leült a tábortűz mellé, kávét tett fel. Sztyepáéból. Mikor a fiú odament hozzá, halk, akadozó beszélgetésbe kezdtek. Sztyepa azt akarta hinni, csak érdeklődés okán látogatta meg őket.

De Vologya pénteken végre kibökte, miért jött. A rektor őt bízta meg az ásatás esélyeinek felmérésével. Mint egykori szakember, képes megítélni a helyzetet. Sztyepa dermedt szívvel várta, mi következik. Aztán rákérdezett. Nulla. Mondta Vologya. Később elővett valami kémcsövet. Mutatta a benne lévő szürke port. Bevitte analizáltatni a mocsár földjét. A városka kórházában egész jó labor van. Sztyepa ezt már nem akarta hallani. Dobott egy kis zöldet a tűzre. Hogy jobban füstöljön. Esteledett, különösen mohón csíptek a szúnyogok. A csmiriszek csendben pakoltak. Hétvégére hazamentek falujukba. Sztyepának hétfőn kellett volna kifizetni nekik a második hónap bérét. Remélte, addig a rektor átutalja neki. Szombatra és vasárnapra ő is haza akart utazni. Lezuhanyozni. Nem konzervet enni. Saját ágyában aludni. Szúnyoghálós ablak mögött. Négy órás vonatút lett volna. Tudta, hogy nem kéri meg Vologyát, vigye el. Főleg nem most.

Az egyik vadász sátrából kerített egy üveg erjesztett gyantalevet. Ivott, majd rákérdezett, mi is van ezzel a kémcsővel.

Szemközt, a félbetört fenyvesek mögött vöröslött a nap. A levegő rezgett a szúnyogoktól. Halk cuppogással tizenhat férfiláb távoldott az út felé. Sztyepa tudta, a csmiriszek két órán át gyalogolnak majd falujukig. Ivott megint, kínálta Vologyát is. Az nevetgélve hárította. Aztán vékony, nőies hangján magyarázni kezdett. A láp nem képes hosszú ideig magában tartani semmit. Azért, mert túl laza és könnyű a szerkezete. Kvarchomok és löszös agyag alkotja. Az ilyen összetételű mocsarakban a Freysson-féle, felfelé ható rétegmozgás érvényesül. Ami belemerül, az hosszabb-rövidebb idő után visszajut a felszínére. Maga a láp emeli fel és dobja ki a szilárd testeket, mint amilyen például egy halott. A vadász holtteste ezért nem lehet régebbi ötven évnél. Ha régebben süllyedt volna bele, a láp már kinyomta volna a felszínre. És akkor a vadak. És a madarak. És a férgek. Vagy egyszerűen csak elolvadt volna, ahogy az történt Burekkel is.

Sztyepa sokáig hallgatott és ivott. Vologya közben elszívott két cigarettát, majd megunta a várakozást. Felállt. Egészen sötét lett. Azt mondta, az ásatást abba kell hagyni. Nincs semmiféle ősi törzs. Burek csak egy magányos, szerencsétlen vadász. Talán egy elkóborolt csmirisz. Harminc éve szökhetett meg, bizonyára az asszonytól. Avagy a téeszből. Eltévedt, vagy leitta magát, és.

Sztyepa felállt, megingott. Dobott a tűzre a szikkadt, fehér gallyhalomból. A vadász kése. A ruhája. Az öve. Próbált érvelni akadozó nyelvvel. Ismeretlen díszítés, kerek és ovális szimbólumok. Nem látott még soha ilyet senki e környéken.

Egy magányos művész. Vágott közbe Vologya. Valami különc, aki díszítgette a cuccait. Nem jelent semmit. Az ásatás leáll. Ismételte, és hátat fordított. Sztyepa ivott, majd megindult felé. Kinyírod a karrierem. Kiáltotta. Megbotlott egy gallyban. Káromkodva a földre zuhant. A szúnyogok, a meleg és a fáradtság kikészítették. Ám Vologya szavai mérték rá a végső csapást. Elterült, a hátára gördült, és hallgatta a távolodó nedves lépteit.

Fent az égen millió csillag ragyogott szembe vele. Lassan a szájához egyensúlyozta a palack nyakát. A gyanta mentolos, csípős íze végigfolyt állán, nyakán. Lehunyta szemét, és várta a súlyos álom érintését. Még érezte a háta alatti mocsár melegét. Olyan volt, mintha egy hatalmas testen feküdne. Hívogató, nagy, súlyos érintés. Elképzelte, hogy magába fogadja őt e massza. Elbújik benne. Amikor idáig jutott, eljött hozzá a törzs.

Egy földön heverő mozdulatlan test körül ácsorogtak. Idősek, férfiak, nők, gyerekek, vegyesen. A fekvő olyan sápadt volt, hogy csak halott lehetett. Vénember guggolt felette. Arca feketével kifestve. A többiek elbűvölve lesték. Szépen kimunkált bőrruháikban a csmiriszekre emlékezettek. Ám a fejformájuk kecsesebb, termetük magasabb, szálkásabb volt. Halkan zümmögtek, míg az öreg a kör közepén elővette kését. Sztyepa tudta, valami csúnya fog történni. El akart fordulni, de álmában erre nem volt képes. Ott állt a felettük emelkedő kis dombon. Távolabb láthatta kunyhóikat is. Nem volt ismerős a táj, melyben mindez lejátszódott. Azért igyekezett valami jellegzetes motívumot találni.

Az öreg közben felnyitotta a fekvő hasát. Lassú buggyanással dőltek kifelé a belek. Az idős férfi belenyúlt a vágásba, és segített nekik. Inakat, hártyákat tépett át. Mire végzett, nagy sötét üreg volt a hulla belseje. Ekkor az öreg a földbe markolt, és egy maréknyit a testbe nyomkodott. Félrehúzódott, utat engedve a mögötte álló vadásznak. Az ugyanígy cselekedett. Lehajolt, összekapart egy jó adagot a nedves talajból. Amint a hullába tömte, arrább ment ő is. Jött a következő. Sztyepa felkiáltott izgalmában. Hirtelen megértette. Ám az álomban a hangokkal vigyázni kell. Mind megdermedtek, a zümmögés elhalt. Majd egyszerre fordultak felé. Felnéztek rá vad, egyenes metszésű arcukkal. Aztán a feketére festett idős ember utat tört magának, megindult Sztyepa felé. Kezében ott csillogott a belezőkés. A fiú nem tudott most se moccanni. Tehetetlenül, nyüszítve várta sorsát. Amikor gyilkosa karnyújtásnyira ért, ismét kiáltott egy nagyot. Pont a szúrás előtt riadt fel.

Másodpercekbe telt, míg rájött. Nem a saját hangját hallotta álmában. Távoli, elhaló segítség rezgett felé a hajnali szürkületben. Nedves és ragacsos volt a levegő. Szája kiszáradt, feje zúgott. Jó sokáig ivott a műanyag vizeskannából. Aztán botját felragadva megindult a hang irányába.

A töltés mentén haladt, és száz métert is megtett, mikor megpillantotta. Az anyja kertében növekvő káposztákra emlékeztette. Egy fej volt csak, meg egy kis válldarab. A jobb kéz turkáló ujjai. A többi a föld alatt. Bizonyára a sötétben, éjjel, rosszul lépett. Rossz felé tért. Elhagyta a vezeték melletti ösvényt, és a láp magába szippantotta.

Sztyepa óvatosan haladt felé, a talajt döfködve maga előtt. Az utolsó másfél méter nagyon bizonytalan volt. Várj, mondta, hozok pallót. A süllyedő szemei hálásan csillogtak. Megköszönni már nem volt ereje. Egész éjjel a láppal harcolt. Csak tátogott a föld szorításában, mint egy rózsaszín hal.

Sztyepa a tárborba érve felragadott két deszkát majd megtorpant. Átsuhant rajta egy lehetőség. Majd eszébe jutott álma, és az azt megelőző éjjeli beszélgetés. A keserűség, mint valami mocsári lé tolult fel torkában. A tűz még meleg hamuja mellett állva sokáig tűnődött, számba vett mindent. Lelke mélyén érezte, megcsinálja. Az ötlet első fellobbanásakor tudta, hogy meg kell csinálnia.

Egy gumicsövet és félbevágott műanyag flakont használt. Összeragasztószalagozta őket. Kis tűnődés után keresett egy vékonyabb vasrudat is. Ami belefér a csőbe.

Amikor visszaért a merülőhöz, az elkerekedő szemekkel bámulta eszközeit. Szteypa nem várta be a buta kérdést. Körbenézett – az ösvényen nem közeledett senki. Szombat volt, és a tajga közepén voltak. Leguggolt hát a fej mellé fektetett deszkára, és elmondta neki.

Vologya, Vologyácska, álmot láttam. Újságolta, majd a cső végét belenyomta férfi a szájába. Emlékezett, anyja milyen óvatos mozdulatokkal tömte libáit. Finoman, a gégét masszírozva tolta lefelé a műanyagot. Vologya szemei kidülledtek, de köhögni már nem maradt ereje. Csak nyál csorgott szájából, ahogy nyeldekelt.

Tudom már, mit csinált a törzs, hogy ne találjuk meg őket. Tudom már, mi a megfejtés a rejtélyedre. Suttogta lágyan Sztyepa. Az álmom éjjel megmutatta. Azt hiszem, a láp közvetlenül a fejembe sugározta. Hogy segítsen, nem  úgy, mint te.

Megállt, hagyta pihenni a másik. Lecsapott egy szúnyogot nyakán. Megnézte véres ujjait, majd így folytatta. Megértettem, mi történt a testetekkel. Megtöltötték őket, a hullákat – földdel. Így az anyag magába fogadta az anyagot, és nem jöttek vissza soha a felszínre.

A mocsár vizenyős földjébe markolt, mint egy akaratos gyerek. Itt vannak még mindig alattunk. Itt várnak arra, hogy kiássam őket, én, nem más, és megírjam belőlük a doktorim.

Vologya ekkor valamit nyöszörögni kezdett, de a cső és lelapított nyelve miatt nem lehetett érteni szavait. Sztyepa megsimogatta a küzdelemtől csatakos fejét. Csss. Mondta. Ne beszélj. Ne erőlködj. Elmondom úgyis. Azzal megfogta a csövet, és még lejjebb nyomta. Vologya rángatni kezdte a fejét, és jobb kezét majdnem kiszabadította a földből. Sztyepa bal lábbal rátérdelt az ujjaira. Maradj. Kérte őt fojtottan. Mindjárt végzünk. A cső nem ment tovább. Vologya belsejéből keserű nyüszítés fakadt. Sztyepa csak a fejét csóválta. Nem lesz könnyű. Közölte sajnálkozva. De meg kell tennünk. Azzal egy marék földet szórt a félbevágott  műanyag flakonba. Majd kiegyenesítette a gumicsövet, felállt, és a vasrúddal ledöfködte a masszát Vologyába. Órákig is eltarthat. Bólogatott Sztyepa. Remélem, addig nem merülsz el teljesen.

Alatta ott fehérlett Vologya feje. A látóhatár peremén lassan felkelt a nap. Ragyogása befonta őket. Amikor végzek, beásom melléd Burek ruháit, eszközeit. Míg beszélt, Sztyepa új adag földet gyűjtött. Két kézzel. Ragacsos, lápi anyag volt. Mint a bébiétel. A vasrúd könnyen vitte lefelé. Vologya már nem tiltakozott, csak lesett felfelé. Szeme sarkából könny folyt. Sztyepa körbenézett. Valamiről meg kell jegyeznem ezt a helyet. Motyogta. Azt hiszem tizenöt év elég lesz. Én tudok várni. Ráérek, még fiatal vagyok. Amikor visszajövök, és kiáslak, folytatjuk a kutatást. Lenézett a haldoklóra.

Egy halott nem halott. De ha téged is megtalállak, két halottal már komolyabb ásatásba kezdhetünk. Bizonygatta neki Sztepya. Aztán berakta a flakonba az újabb adag földet. A vasrúd mintha most könnyedebben vitte volna. Vologya pedig kezdett megtelni láppal.   

 

vége

 

1 komment
2010. június 15. 23:13 - Valmont

Vár kísértetekkel

Igazán sokféle elképzeléss kapcsolódik a kísértetekhez. Igazságkereső, -tevő lelkek, az élőkre irigy elhaltak maradványai, az időben és a térben maradt lenyomatok, kövületek, bűnök és megváláthatatlanág miatt itt ragadt vallásos fantazmagóriák. Az alábbi sztoriban a kísértetek rejtélyének egy újszerű megközelítését adom. A kísértet sokszor egymásra fényképezett képek hamisítványában jön létre - de mi van, ha már az eredeti se más, csak dimenziók, terek és idők egymásba csúszott szeleteinek látványa? Lehet, hogy amit kísértetnek vélünk, az előttünk avagy utánunk élő lelkek pillanatnyi, villanófénybe rögzült látomása, világok találkozásánál torlódó elnagyolt, raszteres kép? Ha így is van, attól még a látvány és az okozott sokk veszélyes is lehet számunkra. Lásd lentebb...

 

 

 

A bíbor szoba rejtélye

 

Első kép: A legenda

 

– És ez – magyarázta az idegenvezető hölgy –, ez a híres-nevezetes bíbor szoba, a vár baljós látványossága. – Kis szünetet tartott, megvárva, míg mindenki rá figyel. Még a sarokban csókolózó párocska is. – Nézd, milyen nagy ágy – súgta a lány a fiúnak, aki csak a lány ajkait, zöld szemét és szépen ívelt szemöldökét bámulta maga előtt. – Nevét az 1518–ban lezajlott véres in flagrantiról kapta. Az ágy még az eredeti darab, ebbe csábította Mikhó Anna férje távollétében a várnagy siheder fiát – folyatta az erősen kifestett asszonyság. Mind a tizenhárom turista a sarokban álló masszív famonstrumhoz sereglett. – Ez aztán a játszótér – súgta a lány a fiú fülébe. – Hollósy azon a végzetes napon rajtakapta őket – emelte fel kezét az idegenvezető, mire rózsaszín lebernyegruhája megfeszült hatalmas mellein. – A fiút szeretője szeme láttára apró darabokra szelte. Mindent elborított a vér – kezével sugár alakban ívelt, mint a gótikus szobácska kupolája. – A falakat, a plafont, a padlót. Anna pedig mindezt végignézte. A férfi bezárta az ajtót, nem menekülhetett. Mikor végzett a kölyökkel…– az asszony hirtelen megfordult, és egyenesen a párocskára meredt. Azok tisztelettudóan visszabámultak rá. – …felesége ellen indult. – Az idegenvezetőnő a boltíves, embermagas ablakig sétált. Szép kilátás nyílt belőle a Kis-Versegre és a távoli Csanádos templomtornyaira. – Anna tudta, most ő következik. Talán maradt ideje elmondani egy imát. De az ura kardját már nem várta be. – A vaskos, tömpe ujjak az ablakon túl, a mélybe mutattak. A lány odasétált a nő mellé, ki akart nézni, ám a másik finoman megfogta vállát. – Nem szabad, roskadt a fal – mutatta az ablakpárkány alig combig érő vonalát, a kilazult köveket. Majd emelt hangon így folytatta: – Azóta már sokan látták alakját idefenn az ablakban. – E lezárásra izgatott sutyorgás volt a reakció, és a nő hagyta őket tűnődni és félni. Volt valami savanyú kőszag a levegőben, és valami fojtó hideg a bőrön e szobában. Tudta, emiatt hamarosan mind úgy érzik majd, hogy tovább kell menniük a vár többi kiállítótermébe, a nyugodtabb és biztonságosabb részekbe. Mindig is így volt a bíbor szobában.

 

Második kép: A csönd

 

Alkonyatra értek vissza. A fiú apjának Ladáját a parkolóban hagyták, majd aznap másodszorra is felkapaszkodtak a meredek ösvényen. A fiú sokáig kereste a helyet. Fotósnak készült, tudta, a fény, a naplemente vörös csillogása egy dolog, de a vár tömbjének sötét árnya is sokat számít a kompozícióban.

– Legyen benne a bíbor szoba is – kérte a lány, mire kerülniük kellett. Áttörtek egy bozótos, meredélyes szakaszon, végül kibukkantak egy tisztásra. Innen jól látszott a főkapu és a déli oromzat is. – Időzítő – motyogta a fiú, míg a megfelelő fát kereste. Végül egy v alakú ágösszehajlásba igazította a polaroidot, melyet nagybátyja küldött neki Németországból karácsonyra. Visszasietett a  lány mellé, egy pillanatra hátrafordult, és már ekkor meglátta. A lány azonban rántott rajta egyet. – Nézz előre! – kérte természetellenesen mosolyogva.  A gép villant, majd surrogva kiszaladt belőle a kép, és leesett a fűbe. A lány ment oda, a fiú már ismét a falakat bámulta. – Láttam valamit. Egy pillanatra – motyogta társának, aki ott állt a fánál, csöndben, mozdulatlanul, kezében a fényképpel.  A fiú mellésietett, keskeny válla fölött nézte meg kettejüket, a vérvörös alkonyban fürdő hátteret, a vár fekete tömegét, és az egyik ablakban felderengő alakot. – Ő az – pillantott fel rá csillogó szemmel a lány. – A bíbor szoba ablakában. Menjünk!

A portás beengedte őket a reggeli jegyükkel, talán elhitte, hogy fent hagyták a lány napszemüvegét. A félhomályban botorkálva csak hosszas keresés után találták meg a déli torony feljáróját. Nyikorgó falépcső tekergődzött lábuk alatt, a falakon ismeretlen eredetű nedvesség csillogott. – Lassan! – kérte a fiú, mert rosszérzés lepe el. De a lány nem hallgatott rá. – Ott lesz – suttogta. – Siessünk! Ott van szobában, érzem, minden idegszálamban – lihegte, azzal előrerohant. A fiú próbálta követni, ám az utolsó lépcsőfordulóban a fényképezőgép szíja beakadt a korlátba. – Várj! – kiáltotta nyugtalanul. Aztán megtorpant, mert a lány léptei is elhaltak. A csönd ráborult az épületre, elterpeszkedett a lépcsőkön, árkádokon, mohos udvarokon, kiteljesedett a bíbor szobában, és megtöltötte a fiút is jó harminc évre.

 

Közjáték: Szerelem

 

– A vár alatti csipkebozótban találták meg – mondta  férfi, és megfeszítette magát a díványon. Mögötte és jobbra a szantálillatú nő abbahagyta a jegyzetelést. – Ne haragudj, de még mindig felzaklat. Harminckét év telt el, ám olyan, mintha tegnap történt volna. – felsóhajtott, megdörzsölte szemét, majd ősz üstökébe túrt, és ellazulva visszasimult a bőrre. – A közeli városba vitték a  testét. Nekem kellett azonosítanom. Kérdezték, veszekedtünk-e. Egy ideig talán engem gyanúsítottak. De aztán azt mondták, a félhomályban nem vette észre az ablakpárkányt, ezért zuhant ki. Aztán megjöttek a szülei…szörnyű volt.

– Tulajdonképp miért mentetek vissza? – kérdezte a nő a háta mögül, és leeresztette jegyzetfüzetét ölébe.  – Nem tudom – csóválta fekete fejét a férfi. – Van valami a képen. Egy alak, a szoba ablakában. A bíbor szobában. Teljesen felizgatta őt. Azt gondoltam, ez egy játék. Belementem, hogy majd fent, a szobában szex lesz vagy valami…Hát, nem az lett.

Egy keskeny, száraz és ráncos kéz érte nyakát a füle alatt. A pszichológusnő a földre térdelt, a férfi mellé. Bátorítóan megszorította a fekvő csupa merevség vállát. – Nem vagy hibás. Ezt nem mint szakember mondom, hanem mint …társ – suttogta. A férfi elkínzott arca feléje fordul, szeme csillogott a szoba félhomályában. – Akkor sem tudom kiverni a fejemből. Te mondtad, ez az összes házasságom kudarcának alapja. – A nő bólintott, halványan rúzsozott szája finom, gúnyos mosolyra szaladt. – Igen, és ezért nem fogok én addig hozzád menni, míg meg nem teszünk valamit.

– Mit? – kérdezte a férfi kíváncsian.

A nő felállt, megigazította szoknyáját, majd mélyet sóhajtott. – Visszamegyünk. – jelentette ki. – Hova? – kapta fel fejét a férfi, és felült a díványon. A pszichológusnő kinyújtotta felé kezét: – A várba. De előbb az ágyba.

 

Harmadik kép: Találkozás

 

Megvárták, míg a fiatalember továbbviszi a csoportot, majd visszaosontak a szobába. A férfi az ablakhoz sietett, kinézett rajta.  – Kipróbálhatnánk – mondta a nő a hát mögül. A hatalmas ágy mellett állt, ujjaival cirógatta, mint egy állatot. – Ne viccelj ezzel – kérte őt a férfi elgyötört hangon. – Nem tetszik ez az egész. Nem kellett volna idejönnöm.

A szoba közepére sétált, elgondolkozva nézte a pszichológusnőt, aki cigarettát vett elő táskájából. – Itt nem gyújthatsz rá – figyelmeztette a férfi, de a másik csak legyintett. – Kérem a képet – parancsolta, míg beleszívott a szálba, hogy füst bodorodjon ki szájából. A másik zakózsebébe nyúlt, és elővette a kifakult, megsárgult polaroidfényképet. – Tessék! – tartotta fel kényszeredetten a nő elé, aki csak a fejét rázta. – Te csinálod. – Ő kis, arany öngyújtót nyújtott a másik felé. Egy pillanatig így maradtak, majd a férfi elvette, és leguggolt a padlóra. A nő hátrált, ismét retiküljébe túrt. – Semmi értelme. Ez nem jelent semmit, nem változat semmit a múlton – motyogta az idős alak a szoba közepén. Elektromos dolog zümmögött, mikor felnézett, meglátta a fényképezőgépet a nő kezében. – Kell ez? – kérdezte idegesen. A pszichológusnő az lcd-kijelzőre nézett, majd bólintott. – Megbeszéltük – mondta szelíden. A féri körbefordult, majd nehézkesen felállt, és az ablakoz ment. – Inkább itt csinálom – mondta. – A füst miatt. A párkányra tette a képet, majd rövid tétovázás után a széléhez illesztette a gyújtó lángját. Ahogy a papír összekunkorodott, a nő két képet készített a jelentről. Megvárták, míg csak hamu marad, majd a nő elfújta azt is, le, a mélységbe. – Kész – mondta. – Most már mehetsz. Én elszívom itt a cigit.

A férfi tanácstalanul állt mellette, elnézve a tájat. – Ennyi volt – kérdezte vagy jelentette ki bizonytalanul. A nő bólintott, a géppel babrált. Fél szemmel érzékelte, hogy a másik távolodik. Ahogy a léptei elhaltak, megnézte az első majd a második képet. Azonnal észrevette őket. Odalenn álltak, egy tisztáson, felfelé bámultak a várra. – Ez nem lehet – suttogta. Kinagyította a képet. A lent álló fiúban, minden fiatalsága ellenére felismerhetőek voltak ötvenéves páciensének vonásai. Leengedte a  készüléket, és eltaposta cigarettáját a padón. Aztán lassan, mint aki víz alatt mozog, az ablakhoz lépett, egészen a párkányig. Fehér kosztümjét hirtelen huzat fújta át, letépve nyakáról a sálat is. Utánakapott, és ahogy nekidőlt a falnak, egy szikladarab kilazult térdénél.

Míg zuhant, pörögve esett és szállt alá a közelítő csipkeborok felé, egy pillanatra látta, hogy a tisztás ott, alant, az erdőcske szélén, immár üres.

 

vége

 

Szólj hozzá!
2010. május 09. 08:32 - Valmont

Hajnali háromkor

Megvolt a sztori, aztán kitaláltam hozzá a főszereplőnő nevét. És ez utóbbi valamiért nagyon megtetszett, lehet, felhasználom még máshol is. Maga a történet is könnyen jött, egy hétfő reggel összeállt, míg beértem a melóba. Aztán egész héten ott volt a fejemben, reggelente elővettem, finomítottam, majd betoltam abba a felső rekeszbe, ahol a napló is hever a történetben. Pénteken már kisé belezavart egy lényegesen új, középkori történet körvonala, ami ehhez képest nagyon egzotikusnak, díszesnek és brutálisan vonzónak tűnt...de azt sikerült háttérbe szorítani addig, hogy szombat reggel hét és kilenc közt meglegyen Milla éjszakája. Kilenckor már kelt a gyerek, így nyelvi játékosságra, stílusra, finomságokra sok idő nem maradt. Talán jó lett volna beemelni konkrét szövegrészletet a srác írásából, de akkor meg a terjedelem nőtt volna meg túlságosan. Ám még így is elégedett lehetek, mert hat nap alatt életre kelt egy egyszerű, okos és becsapós kis sztori - így ma, vasárnap pihenhetek.

 

 

 

Egyedül a másikkal

 

 

 

Milla két éve élt a lakásban, mikor megtalálta a naplót. Az egész azzal kezdődött, hogy elhagyta őt a barátja, az a semmirekellő Jose. A fiúnak elege lett Milla érzékeny lelkéből. Nem szerette továbbá, hogy annyit tanul éjszakánként, és a nem értette a lány verseit sem. Millának pedig főképp ez a két szenvedélye volt: a jogi egyetem summa cum laudéval való befejezése és a szonettek. Mikor megtalálta Jose búcsúlevelét a postaládában, sírt egy sort, majd összerakta közös életük emlékeit egy dobozba. Aztán a másfél szobás kis lakás konyhájában írt egy verset Jose rút jelleméről. Míg lefőtt a kávé, el is készült vele, a rímek is helyénvalónak tűntek. Odakinn, szemben, a park túloldalán ácsok kurjongattak egymásnak a felállványozott templomtornyon egyensúlyozva. Milla elnézte őket a kávét kortyolgatva, miközben Solness építőmester karaktere, Jose utolsó mondatai és egy, a jog és erkölcs órán elhangzott latin idézett kavargott fejében.

Amikor a megfelelő helyet keresett a lábánál kucorgó Jose-féle emlékdoboznak, eszébe jutott a hálószobaajtó feletti kis zug. Egy apró tároló volt, afféle függőpolc, még az előző lakó, a halott srác alakította ki.

A doboz könnyű volt, mert csak fényképek, nyaralási videók, egy póló, egy alsónadrág és egy fogkefe volt benne. Amikor székre állva feltoszogatta a sötét kis vacokba, az ott felhalmozott dolgok egy része megindult, és a nyakába csúszott. Három női magazin, egy üres ékszeres dobozka, egy törött napszemüveg és egy zöld, bőrkötéses határidőnapló.

Milla leült a székre, és lábával ide-oda lökdöste a tárgyakat. Jose keze jutott eszébe, és a fiú mosolya, melyről most már úgy érezte, soha nem volt őszinte. Milla zárkózott, félénk lány volt, inkább csinos, mint szép, inkább kövérkés, mint teltkarcsú. Hosszú, sűrű és sötét haja fogta meg igazán a férfiakat, és puhán feszülő bőre, mely olyan fehér volt, hogy az erek mindenhol átszínezték.

Végül erőt vett magán, és szépen visszarakta a lehullott dolgokat fentre, a doboz mellé. Egyedül a naplónál lassult le lendülete, mert nem emlékezett ilyen darabra a múltjából. Amikor fellapozta, megdermedt.

A napló majd minden oldalán idegen, érdes-szálkás írással rótt sorok tűntek elé. Az ő vers- és jegyzetíró kerek és kunkori betűihez képest ezek a karakterek férfiasan szikárak voltak. Akadt oldal, ahol csupán egy mondat szerepelt, volt, ahol a szöveg belepte az egész felületet. Elsőként az „unalom”, a „csönd”, a „sötétség”, a „ridegség” és a „magány” szavak tűntek elébe. Ismerős kifejezések voltak saját verseiből – ám biztos volt benne, hogy a könyv nem az övé, és hogy ezt az írást soha nem látta még.

Készített magának egy forró fürdőt, gondosan elpakolva a gyertyákat a kád pereméről. Ezek lángjait legutóbb még Joseval bámulták. Aztán keresett egy üveg könnyű fehér bort, és csak úgy, hűtés nélkül kinyitotta. Az első pohár után, a titokzatos szövegfolyam keltette kellemes borzongással telepedett a vízbe. Feljebb ült a vízben, és nagy, telt kebleire támasztva a napló alját, lapozott, olvasott, és ivott. Péntek volt, a vizsgaidőszakig még harminchat nap választotta el.

A legtöbb bejegyzés érzések, gondolatok, benyomások rögzítése volt. Aggodalom, rosszkedv, keserűség. A lélek elhagyatottsága. Az éjszaka gyötrelmes hossza, a magány súlya.

Néhány töredék foglalkozott valamiféle múlttal. Így például egy tengerparti, gyermekkori nyaralás jeleneteivel. Anya és apa a dűnék közt csókolóznak. Apálykor a rákok iszkolnak vissza a víz felé.

Máshol könyvekről, komolyzenei albumokról vagy festményekről szóló megjegyzések tűntek a lány elé. Sehol nem talált semmi személyest. Azt sem tudta megállapítani biztosan, milyen nemű, hány éves a szöveg írója.

A harmadik pohár után Milla elégedetlenül felsóhajtott, majd kinyúlt padlón heverő farmernadrágjáért. Előkotorta belőle telefonját, és felhívta apját. A férfi csak sokadszori csöngetésre vette fel. Mióta elvált Milla anyjától, rászokott a kora esti sziesztára, hosszan, jóízűen aludt, hasán valamelyik kedves teológusa vaskos kötetével. Mikor végre beleszólt a telefonba, Milla akadozó nyelvvel kérdezte tőle, hagyott-e nála valamiféle határidőnaplót a költözés után. A váláskor apja jó sok holmit hurcolt a lány lakására, hogy majd később, ha megfelelő helyet talál magának, elviszi. A hálószobai szekrényben, a pincetárlóban, és a beépített szekrényekben várakoztak dolgai erre a bizonytalan eseményre. Apja most rekedten, álomittas hangon tagadta, hogy bármiféle határidőnaplót vitt volna lányához. Milla elismerte, hogy a naplóba lévő írás nem apjáé, de talán valamelyik barátja, tanítványa felejtette nála…Ám a másik fél a vonal túlsó végén erre már nem is válaszolt, hosszan hallgatott, majd megkérdezte, mi történt. Még így, ilyen rövid idő alatt és telefonon keresztül is megérezte, baj van. Milla beleremegett az aggódó hangba, de még nem tudott Joseról beszélni. Nyögött valamiféle szabadkozást, majd bontotta a vonalat. Ahogy a padlóra csúsztatta a készüléket, a napló mellé esett nedves kezéből. Milla automatikusan átfutotta a szöveget ott, ahol a könyv kinyílt. Az ismeretlen szerző épp a betegsége végleges elmúlásáról, a fájdalom és a rettegés távozásáról értekezett. Ekkor jutott eszébe a lánynak a halott fiú.

A lakást, ahol Milla két éve élt, anyja és apja annak idején nyomott áron vásárolták meg a halott fiú gyászoló szüleitől. A lány már nem is emlékezett a srác nevére – csak annyit tudott róla, hirtelen, fiatalon halt meg valami gyors betegségben, huszonvalahány évesen. Ő is azért kapta a lakást, mint Milla: hogy önálló, felnőtt életet kezdjen – ami ilyen gyorsan és tragikusan véget is ért számára. Halála jól jött Milláéknak, akik pont az egyetem környékén kerestek valami kis apró kuckót az ablakon kidobott albérleti pénz helyett.

Milla felvette a kötetet, és izgatottan továbbalapozott, de az elkövetkező oldalakon már nem jött elő sem a betegség, sem a gyógyulás téma. Ettől függetlenül ellepte a bizonyosság, hogy a fiú naplóját találta meg. Szerencsétlen, merengett maga elé hangosan, közben a vizet kevergetve, bizonyára azt gondolta valami átmeneti javulás kapcsán, hogy meggyógyult.

Aztán ahogy újra olvasgatni kezdett, szeme elé tűnt egy új bejegyzés első, büszke sora. Másfél év tünetmentesen. Milla hirtelen úgy érezte, túl forró a víz. Lenézett karjára – azt pedig rücskös libabőr lepte el.

Aztán ki is mondta maga elé, hogy ez nem lehet.

Aztán összezárta a naplót, és behunyta szemét, hogy csak a sötétség legyen körötte. Zúgott a feje a bortól. Miközben törülközött, végig úgy tűnt neki, kíváncsi tekintet figyeli puha, terebélyes testét. Hálóruhát vett, noha odakinn még csak épp besötétedett. Az ácsok eltűntek a tetőről, helyüket éles fényű reflektorok világították csontfehérre festve a falat. Leült a konyhaasztalhoz, és felhívta anyját.

Az asszony valami kiállítás-megnyitón volt a legújabb barátjával, így Milla türelmesen várt, míg kimegy az épület elé, ahol viszont a forgalom zaja volt túl hangos. Ott azért sikerült megértetnie vele a kérdést – hogy pontosan mi történt elődjével, a lakás előző tulajdonosával. Anyja értetlenül visszakérdezett, hogy miért érdekli ez Millát, majd a választ meg se várva  elmondta, meghalt, gyors lefolyású felnőttkori leukémiában. Milla hátranézett a sötét folyosóra. Nedves lábnyomai jelölték útját idáig. És kapott kezelést, volt a következő kérdése, mire anyja talán megvonta vállát, mert bizonytalan hangon válaszolt. Az adásvételi papírok aláírásakor beszélt valamennyit a fiú összetört anyukájával. Ő talán említette, hogy csontvelő transzfúzióra volt előjegyezve, de azt már nem érte meg szegény. Három hónap alatt végzett vele a kór, ha jól emlékszik. Pedig milyen fiatal volt.

Milla eddig tétován lapozgatott a napló utolsó oldala felé, ám pont, amikor az anyja kimondta a „fiatal” szót, ismét talált egy mondatot, mely miatt ki kellett nyomnia anyját, hátra kellett dőlnie a székben, hogy mélyeket lelegezve fülelje a csöndet.  

Az ismeretlen azt írta az utolsó előtti oldalak egyik első sorában, hogy végre felállványozták a templomtornyot. Ráfért az épületre a renoválás, mert a nagy viharok során…

Milla mutatóujját szájához emelte, és ráharapott. Csak egy dolog járt a fejében: valaki él rajta kívül a lakásban. Elmormolta magában egyszer, kétszer, háromszor.

Felállt, óvatosan a pulthoz lépett, és a késtartóból kihúzta a legnagyobb pengét. Aztán szép csöndben megindult, noha tudta, milyen esztelenség ez az egész.

A lakás harminchat négyzetméter volt. Búvóhelyekben egyáltalán nem bővelkedett – amit sorra kellett venni, az az előszobai beépített szekrény, az ágy alatti rész, és a hálószobai nagy ruhásszekrény volt.

Előbb mindenhol felkapcsolta a lámpákat, hogy fényárban ússzanak a helyiségek. Az összes sarokba és benyílóba világosságot akart. Majd gondosan végignézte a lehetséges rejtekhelyeket. A végén még a ruháit is kipakolta a szekrényekből, megkocogtatta a falakat, és benézett a mosogató alá, meg a konyhai a tárolók mögé, ahol legfeljebb csak egy törpe kucorodhatott volna össze.

Természetesen sehol nem volt senki. Leroskadt az ágyára a hálószobában, kezében a naplóval és a késsel. Gyorsan végigpörgette a maradék pár bejegyzést, de már semmi érdemlegeset nem talált. Gondolataiból azonban nem távozott az idegen nyomasztó árnya, egy jelenlét, melyet sem ő, sem más nem tud megmagyarázni, csak a napló írója. Majd egy órán át töprengett így, mígnem egy ásításból rájött, hogy valamennyire megnyugodott. A bejárati ajtóhoz ment, ellenőrizte a zárat, aztán a folyosón megtorpanva várt egy kicsit, végül széket hozott, és a naplót visszarakta a helyére, fentre, a szűk kis zugba.

A kést párnája alá rejtette, bár félt, álmában megsebezi magát vele. Nyolc éves kora óta először felkapcsolt lámpánál aludt el, azon tűnődve, mi a rendőrség hívószáma.

Éjfélig moccanatlanul álmodott. Akkor aztán felkelt, kiment a konyhába, egy széket kerített, az előszobába vitte, felállt rá, és hosszas tapogatódzás után levette a naplót a helyéről. Visszament a konyhába, a limlomos fiókból tollat vett elő, és leült az asztalhoz. Aztán olyan hosszan várt mozdulatlanul, a sötétben maga elé bámulva, hogy már három óra is elmúlt, mikor leírta az első mondatot.

Alig talált már üres helyet az utolsó lapon, de ma nem is volt sok jegyzetelnivaló. Mindenesetre rögzítette a tényt, hogy valaki kotorászott a dolgai közt, mert a napló nem ott volt, ahova rejtette. Másrészt ideje új naplót keresni, mert ez, amit gyógyulása óta vezet, betelt.

Márpedig az fontos, hogy egy férfi rögzítse emlékeit az életről.

 

vége 

 

 

 

Szólj hozzá!
2010. április 19. 17:30 - Valmont

A húsleves a toron

Ez megint egy szikárabb, nehezebben felfejthető anyag. Meg lehet próbálni egy levegővel elolvasni, vagy ösztönösen, a szöveg töréspontjain mélyeket lélegezve. Nagyon árnyalt horror. Tudjuk, érezzük, hogy valami rossz történik, de talán első pillantásra nem egyértelmű, mi az. Vissza kell menni a szövegben, hogy rájöjjünk, min akad ki annyira a nővér, hogy otthagyja a társaságot a toron. De még így se tudom megmagyarázni a bűnt, amit a család elkövet a fiú ellen. A pozíciók, az események egyéni értelmezése és kommentálása folyamatosan változik, némiképp bizonytalanságban tartva az olvasót a tekintetben, hogy morálisan kinek van igaza. 

 

 

Halottevők

 

 

Olyan kevesen voltak, hogy még csomóba se tudtak állni az eső ellen. Kora délelőtt volt, ezért némelyek, akik a munkahelyről jöttek el, gyakran az órájukra pislantottak. A koporsó fölé fekete, vízhatlan vásznat feszítettek. Nem láttam még ilyet, mondta az egyik lány, én sem, súgta vissza a másik unottan. Az anyjuk és a nagyanyjuk egy kicsit arrébb állt, jobbra tőlük a fiú, baljukon a gyér rokonság és a volt munkatársak. A pap késett. Már percek óta a gödör alját nézték, melyben lassan gyűlt a víz. A földhalom mögött a két munkás cigarettázott, a parazsat tenyerükkel védve. Arrább, ahol a hegyek kezdődtek, kék fények villództak, a mennydörgés azonban idáig már nem hallatszott el. Azt hiszem, szeretné ezt az időt, mondta a fiatalabbik, azt hiszem, már előre örülne a holnapi kapálásnak meg kertészkedésnek a telken, mondta, mire a másik megint csak bólintott egykedvűen, utáltam, ahogy böfögött, jelentette ki váratlanul, mire húga elnézett a város felé, mindig beleböfögött a vasárnapi ebédbe, folytatta az idősebb, bárkit vittünk fel, neki böfögnie kellett, miért nem tudta visszatartani, csak egyszer, csak egyetlenegyszer. Húga nem szólt semmit, hanem a közeledő fehér és fekete ruhás alakra pillantott, hát most már nem kell emiatt aggódnod, jegyezte meg, talán keserűen, bár az esőkopogásban nem nagyon lehetett ezt megítélni, talán anyának is jobb így, folytatta nővére, mire húga a földre pillantott, és kezével tiltó mozdulatot tett, de a másik nem hagyta abba, hogy már nem ugráltatja, láttad mostanában a lábát, tiszta görcs a visszértől, egész órákat állt a széke mellett esténként, a szavak úgy buktak ki belőle, mint a sáros göröngyök, mindig volt valami kívánsága, és ő már ugrott is. Fontos ezt éppen most mondani, kérdezte a húga talán szemrehányóan, de a nővére meg se hallotta, beszéd közben, míg folytatta, cigarettára gyújtott, azt hiszem, mindenkinek jobb így, még a tulajdon anyját sem kímélte, egyszer, emlékszem, éjszaka főzette meg vele a levest, mert azt csak ő tudja úgy megcsinálni, a csirkelevest. Beteg volt, vetette ellen a húga, akkor beteg volt, és ez volt minden kívánsága, szerintem meg lehet érteni. Igen, de miért kell egy betegnek este tizenegykor ennie, vetette ellen a nővére, a pap már majdnem odaért, mindketten őt nézték, miért kell mindenkinek elfogadnia egy ember uralmát éveken át. Hát most vége, mondta húga, mikor a pap megállt a sír elejénél. Addig egyikük se tudta, hogy pontosan merre lesz a hulla feje. A pap, aki fiatal volt, és csupa lelkesedés, belekezdett, anyjuk felsírt, anyósa fogta át vállát, húga megindult volna, de a nővér visszatartotta, hagyd, hagy sírjon csak, súgta, közben sarkával a puha földbe taposta cigarettáját. Híveim, mondta a pap, túlkiabálva a cseppek halk moraját, nézzétek a földet, nézzétek, mivé lesz az őszi esőben. Terméketlen ez a föld, nincs, ami kivirágozzon belőle. Az őszi eső hideg és erőtlen, nem életet hoz. Megvan az ideje az őszi esőnek és meg a tavaszinak. A tavaszi eső csűrbe esik, ahogy a régi mondás tartja, vagyis szép termést hoz, életet teremt, de az őszi, mely szürke, mint a föld, már semmit nem éltet, csak elmossa a föld barázdáit, mint könnyeink a ráncokat. Nézzétek az esőt, ami lassan megtelik a sír alján, mégis mi ez, ha nem az őszi eső utolsó ajándéka a halottnak, lágy, puha ágy, a terméketlenségen túl, az utolsó haszna a víznek, könnyeink ugyanígy készítik elő az ő útját a mindenható kebelébe, puha folyó, langyos patak a könny, melyen a halott átkelhet az örök boldogságba, és ezért, ezért híveim végtelenül hálás ő nekünk. Sírjatok. Visszafelé a fiú vitte a két lányt apja kocsijával, anyjuk és nagyanyjuk egy volt munkatárs autójában utaztak. Amikor megálltak a ház előtt, az idős férfi szabadkozott, de végül mégis leállította a motort, és kiszállt az autóból. Többen nem is voltak hivatalosak a torra. A fiú a kisebbik lányhoz lépett, és átkarolta a vállát. Az felnézett rá, de arca üres volt, ami egy pillanatra megzavarta a fiút. Nem tudta még, hogy kell vigasztalni. Nem tudta, mit lehet vagy kell mondani ilyenkor, a sír fölötti részvétem is alig jutott eszébe. Remélem nem tart sokáig, jegyezte meg a nővér fáradtan mögöttük, mire anyja hátrafordult, és vörös szemeivel végignézett rajta, ha nem akarsz, nem kell feljönnöd. A nővér megvonta vállát, de követte őket az előcsarnokba. Odakinn elállt az eső, a nap azonban nem sütött ki. Hatan is befértek a liftbe, de meglehetősen kényelmetlenül szorultak egymáshoz, mindegyikőjük kénytelen volt belenézni egy másik szempárba, szólni azonban egyikőjük se tudott. A volt munkatárs fütyülni kezdett, majd észbe kapva lehajtotta fejét. Ősz hajú, alacsony, kövér ember volt, piros arccal és nagy, bozontos szemöldökkel. Kérges tenyere pont a nővér arca mellet támaszkodott a lift falához. A lakásban hideg fogadta őket és gyertyaszag. A nővér ugyanakkor megérezte a készülő étel illatát is. Az ő kedvence lesz. Mondta húga súgva, miközben leültek a nagyszoba kopott bőrdíványára. A nővér megvonta vállát. Nagyanyjuk kiment a konyhában, anyjuk a vendéget kínálta aprósüteménnyel. Percekig nem szóltak. Szép beszéd volt, jegyezte meg végül a fiú bátortalanul. Talán inkább érthetetlen, sóhajtott bosszúsan az anya, nem ezt a papot akartam, hanem azt, akinél keresztelkedtetek, de a múlt hónapban meghalt. Igen, olyan újszerű beszéd volt, mondta a kisebbik lány, a fiú védelmére sietve, nem hallottam még ilyen, nem találta a szavakat, a fiú segített, költői, igen, költői halottbúcsúztatót. Kihasználta az esőt, mintha a természeti jelenség díszlete lenne a temetésnek, mondta a fiú zavartan, mert azt gondolta, okoskodik, és az esőt metaforának tekintette, a könnycseppek megfelelőjének, szerintem szép. A nővér meglepetten fordult felé, igen, ez igaz, jól mondtad. Az anya megvonta vállát, és a volt kollégához fordult, nem szenvedett sokat, miután beszállították a kórházba. Sajnos már nem tudtunk szólni a barátainak. A vendég megértően bólintott, az szép, ha nem hosszú betegség végez az emberrel, engem a hátam kínoz, meg cukros is vagyok, tetszik tudni. Értem, mondta az anyja. Mit csinálsz az egyetem után, kérdezte a nővér a fiútól, talán ott maradok, lehet, hogy lesz egy tanársegédi hely, mondta az halkan, de mind meghallották és ránéztek, ez igen szép, még nem is mondtad, jegyezte meg anyjuk, mert biztos nem kérdezted, sóhajtott maga elé a nővér, milyen egyetem, hova jársz, kérdezte a vendég vastag, közvetlen hangon a fiútól, aki megmondta, hogy hova jár, de bántotta őt a tegezés. Nem is ismerte ezt az embert. Az jó, az jó, mondta a  férfi, majd kinézett az ablakon. Nemsokára kisüt a nap, folytatta, az anya követte tekintetét, és valóban, az első napsugarak majdnem az ő meggyötört arcára estek, de aztán a felhők összezárultak. Megnézem, mit csinál a nagyi, mondta a nővér, és kiment a szobából. Az évfolyamon ő a legjobb tanuló, szólt hirtelen a kisebbik lány, mire a fiú elpirult, nem csoda, hogy a professzora, aki a témavezetője az évfolyamdolgozatánál, diplománál, motyogta közbe a fiú, aki a vezetője, folytatta a lány, megkérte, hogy maradjon. Egyszerűen nagyon-nagyon tehetséges. Az jó, mondta a férfi visszanézve rájuk. Igen, az nagyon jó, ha valaki abból él meg, amit szeret, mosolygott először a nap folyamán az anya. Mi is szerettük a melót, mondta a férfi, nagyon sokat dolgoztunk, de sose morogtunk emiatt. Akkoriban nem voltak ilyen sztrájkok meg minden, nem szóltunk semmit, csak melóztunk. Aztán néha elmentünk ide-oda, de nem kocsmázni, értik, legfeljebb megittunk egy-egy pohár sört, vagy kimentünk a pályára, hát így lettünk mi barátok. A nagymama visszatett egy zöld zacskót a hűtőbe, majd ránézett a belépő lányra. Egy kis plusz adalék, mosolygott a lány, de a nagyi nem viszonozta, ez volt a kedvence, mondta összeszorított szájjal, a gőzbe bámulva, meg töltött káposzta és túrós palacsinta. Az lesz ma, kérdezte a lány, mire a másik bólintott. A leves tetején egy tyúk karmos lába keringett. Az ablakon vastag pára telepedett meg, a lány leült egy székre, elővette cigarettáját, de amint az öregasszony keskeny, fekete posztós hátára pillantott, inkább eltette. Beszéltél vele mostanában, kérdezte az öregebb, hátra se fordulva. Nem igazán, válaszolt a lány könnyedén, nagyon sokat dolgozom. Valamiből meg kell élni, folytatta tűnődve, mentegetődzve, a lakás is drága, most emelték a fűtést. Miért kellett elmenned egyáltalán, szólt hátra a nagymama, megvolt a szobád, megvolt mindened, nem lett volna ilyen sok költséged. Ráadásul egyedül. Te ezt nem érted, mondta a lány, már nem bírtam, fel kellett nőnöm. És ez azt jelenti, hogy otthagyod szüleid és rájuk se nézel, fordult most meg az öregasszony, szeme összeszűkült, mint egy nagy fekete macskáé, haldokló apádhoz sem jöttél be a kórházba. Vidéken voltam, száz kilométerre, már késő volt, de mit magyarázkodok, ti talán jöttetek felém, egyszer néztétek meg, hol lakom, aztán kész, vége. A lány felállt és kiment, belépett a kis mosdóba, elővette cigarettáját, és rágyújtott. Alig szívta le az első két slukkot, amikor nyílt az ajtó. Bűntudatosan háta mögé dugta a szálat, de csak a  fiú lépett be, elnézést, mondta, hátrált volna kifelé, de a lány csak intett, már megyek, mondta, a csap alá tartotta cigarettáját, ne dohányozz ebben a lakásában, épp ma, harsant kint az anyja hangja, menj el, súgta a lány a fiúnak, akinél fél fejjel magasabb volt, tessék, nézett fel az rá, nem maradj itt, és ne egyél itt, kérte őt a lány, aztán kiment mellette. A fiú kis ideig tűnődött, közben zavartan kigombolta sliccét, de mikorra oda került, elmúlt a vizelhetnékje. A nagyszobában volt egy szétnyitható asztal, azon terítettek meg, igaz, elég kényelmetlen lett a helyzet, mert az egyik oldalon ülők beszorultak az asztal és az üveges szekrény mögé. Ráadásul később vették észre, hogy a metszett poharak pont a szekrényben vannak.  A fiú állt fel, majd egyenként kiszedegette őket, aztán visszaült helyére. Nem nézett a nővér szemébe, a másik kezét fogta az asztal alatt, tenyere izzadt, az abroszon régi ételek nyomai rajzoltak ki számára érthetetlen jeleket. Elnézést kell kérnem, jelent meg az anya két tányérral kezében, de a nagy levesestál, amit még nászajándékba kaptunk, eltört a múlt héten, aki kér még, annak sajnos ki kell mennie konyhába, sorban behozta a tányérokat, a fiúéban egy inas nyak is volt a sárga lében, répa, krumpli. Megkóstolta a levest, nagyon-nagyon fűszeres és sós volt, de jól esett, sőt egyre jobban, noha szája kiszáradt, a csirkéhez viszont hozzá se nyúlt, nem szeretem, mondta, és kanalával átemelte a lány tányérjára. Megérezte, hogy a nővér őt nézi, végre rápillantott, annak arca szomorúbb volt, mint egész nap. Visszatért ételéhez. A végén a leves zsíros pöttyökben csillogott tányérja alján, ezeket kötögette össze, hirtelen támadt kábulatában, mikor a nagymama teli poharat tett elé. Savanyú szagú vörösbor volt benne. Az ő bora, súgta bizalmasan, fogyaszd egészséggel, mindenki kapott persze, nem volt olyan száraz, mint amilyennek illata alapján tűnt, ugyanakkor erős, súlyos bor volt, a fiú vizet kért volna hozzá, de nem merte megzavarni az ebéd ritmusát. Amint elvitték a tányérokat, és kifújták levesgőztől megnedvesedett orrukat, töltött káposztát hozott a két idősebb nő. Ezt volt a kedvence, mondta az ősz férfi szemügyre véve a hengereket, és levette fekete öltönyét, meglazította a nyakkendőjét, volt, hogy megevett belőle hatot, mondta a halott anyja, néha képes volt felkelni korán reggel, csak hogy megmelegíthesse, lement a boltba tejfölért, és megevett egy csomót munka előtt. A fiú három darabot szedett, a lány mellette kettőt, a nővér csak egyet, az ősz férfi viszont négyet. A halott felesége hármat, az öregasszony kint maradt a konyhában, ahonnan edénycsörgés hallatszott be. A jó töltött káposzta az egész napra elég, mondta az ősz férfi, nem igaz, hunyorított a fiúra, bevágsz hármat, és estig meg se nyikkansz. Zavartan elhallgatott, mert mindenki szótlanul vagdosta ételét, no, kezdjünk neki, mondta, és enni kezdett ő is. Az egyik nő bort töltött mindenkinek, ittak megint, a nővérnek könnybe lábadt a szeme, olyan savanyúnak érezte ezt a vörös lét, amit kegyesen mindenki bornak nevezett, hogy elhazudja a termelő hozzá nem értését, és most csodálkozva látta, hogy a fiú még kér. Veszek még, mondta a fiú és elvett még egyet, majd tejfölt öntött rá. Csámcsogva enni kezdett. A nővár elbambult és félrenyelt. Kevesebbet kellene innod, mondta a húga, de senki nem tudta, kire céloz. A nővér köhögni kezdett, elnézést kérve kisietett az előszobába. Az öregasszony a konyhában a csontok közt turkált. Bentről kihallatszott az ütemes evés. A tűzhelyen egy palacsintatészta pirult, túró állt halomban az asztalon. A nővér torka már fájt, végül a falat jó helyre kerül, kimerülten lépett a fürdőszobába, a csapból ivott vizet. A nagyszobából hallatszott, hogy hangosan beszél a két férfi. Te, mondta a fiú, nem láttad a kenyeret, ez előbb itt volt. Azt hiszem elfogyott, válaszolta az öreg. Kiszaladnál édesem, kérte a fiú a húgát. A nővér megrázta fejét, majd kilépett a fürdőszobából és a konyhába ment. Segíthetek, kérdezte az öregasszonytól. Igen, vegyél le egy lapost tányért a palacsintának, mondta az, majd villával óvatosan megfordította a tésztát. Tudom sütni is, a levegőben megfordítom, ajánlkozott a nővér, az öregasszony azonban meg se hallotta. Kivett hát egy tányért a szekrényből, és meglátta mélyen bent a leveses tálat. Letette a tányért, aztán kiment az előszobába. Anya, mi folyik itt. Szólt be onnan a nagyszobába. Mind meglepetten tekintettek fel, a fiú szája zsíros volt, húga ott állt mellette a kenyérrel, az anyja pedig éppen szedte le terítékét. A volt kolléga fogait piszkálgatta és az ablakon nézett ki. Miről beszélsz, kérdezte az anyja, miközben a maradékokat egy tányérba gyűjtötte. A fiú elnézett a nővér mellett, szeme csillogott, keze fejével megtörölte száját, majd ismét poharáért nyúlt, tudod te azt nagyon jól, anya, kiáltotta a nővér, de már nyúlt kabátjáért, kérsz még egy kis bort, kérdezte az  anyja a fiútól, meg se hallva a kiáltást, húga végre letette a kenyereskosarat és nővérére nem nézve óvatosan leereszkedett székére, jöjjön már, nyugodjon meg, mondta az idős férfi, és hasát simította, a nővér ekkor már felöltözve állt ott, végignézett rajtuk, a konyhából, kezében a palacsintasütővel az öregasszony bámult rá, az első palacsinta már szépen be volt görgetve, ott fénylett az asztalon. A nővér kifelé menet bevágta maga mögött az ajtót, így nem hallotta a fiúból feltörő böfögést.

 

vége

 

1 komment
horror
süti beállítások módosítása