Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2012. május 27. 09:15 - Valmont

Két részben II.

Nos, íme a második egység, minden komment nélkül: 

 

  

Töredékek II.

 

 

 

Mint hirtelen ájulás, úgy zárult köréjük a ház. A sötét szobák, a poros folyosók, a keskeny lépcsőfordulók – ott sorakoztak előttük veszélyesen és kiismerhetetlenül. Csupa felfedezésre váró izgalom. Szívremegtető sarok, pulzuslüktető beugró. És mindezzel az elátkozott várkastéllyal szemben ők csupán hárman voltak.

Elindultak, szétváltak és újra találkoztak. Végigtapogattak a falak mentén, ajtókat rúgtak be, zárakat feszítettek fel, végigsiettek, -csoszogtak az első majd a második szinten. A lépcső alján várták be egymást, hogy aztán együtt, nekibátorodva haladjanak egy emeletet felfelé. A hold néhol bevágott a sötétségbe. Egy-egy nyitva hagyott ajtó, lépcsőházi ablak szolgált fénnyel, megvilágítva a padló lomhalmazait.

Az egész ház olyan volt, mintha egy óriás felemelte, és jól megrázta volna. Ruhák, bútorok és mindenféle hétköznapi eszközök hevertek egymás hegyén-hátán, néhol eltorlaszolva az átjárást is. Ilyenkor vad és türelmetlen erővel rontottak a barikádnak, hogy utat bontva továbbmessenek. Űzte őket a türelmetlenség.

A negyedik emeleten az elöl haladó hirtelen megtorpant a folyosó közepén. A lépcsőfeljáró aljában, melyet ezüst derengés lepett el, egy baba hevert. A behatolók lassan, szinte lábujjhegyen közelítették meg, majd az, aki a legalacsonyabb, de legfürgébb mozgású volt, rávetette magát.

Ujjai puha textilbe és vattába markoltak. Csalódottan szorította arcához, majd mélyen beszívta a szappan, az öblítő és cukorka illatelegyének emlékét. Hörgés, rekedt, krákogó hang kélt a torkában.  Ez volt az első hang, amit hármójuk közül valamelyik is hallatott a házban.

A babát Anna hagyta el menekülés közben. Azon az éjjelen, mikor az épületet lerohanták a fertőzöttek, mikor a veszedelem betört a városba, és mint egy hullám elsodort mindent, ami útjába akadt, Anna az ágyában aludt, karja közt Sziszi babával. Az anyja ébresztette, halk, ijedt hangon, majd kiemelte az ágyból, vitte ki a lakás folyosójára, sietve, takarva, mint aki parazsat ment. A konyhaajtóban Anna apja feküdt. Anna szólt hozzá, de az anyja tenyerével eltorlaszolta hangját.

− Hallgass! – parancsolt rá rekedten és durván. – És jól figyelj! Az életünk múlhat azon, amit most mondok. Érted? – A kislány nem moccant, nem bólintott, csak anyja vállába fúrta fejét. Az anyja résnyire nyitotta a bejárati ajtót, kilesett rajta, majd vissza bezárta. – Indulnunk kell. Itt vannak. Mindenhol. A híradóban igazat mondtak róluk. – Mély levegőt vett, majd megint kinyitotta az ajtót. Most még kisebb volt a rés, amin kinézett. Óvatosan, lassan visszazárta. – Kimegyünk, és kifutunk a házból. A lépcsőn megyünk le. Ha bármi baj lesz, azt akarom, hogy fuss – maga elé tolta Annát, aki félelmében összehúzta magát, és nem nézett rá. – Hallod? Ha azt mondom, fuss, akkor fuss. Megértetted? – A kislány bólintott, rebbenve, csak épp hogy mozdítva fején.

Az anya hirtelen feltépte az ajtót és kirontott a folyosóra. A lépcsőkig jutottak, amikor fentről érkezett valaki. Egy fiatal fiú volt, Anna látásból ismerte a liftből, vagy amiatt, hogy a ház előtt szokott cigizni. A fiú most más volt. Meggörbült teste folyamatosan izgett-mozgott, karjait tekergette. Anna anyja megtorpant a folyosó közepén, elengedte a lánya kezét. – A lépcsőn. Lefelé – gyengéden meglökte, majd elkiáltotta magát: – Fuss! – Sziszi baba ekkor hullott a földre. Anna pedig rohanni kezdett, érezte, mellette az anyja nekiesik a fiúnak, de nem mert megfordulni, inkább beleszaladt az éjszakába.

A hármas továbbindult. Átnyargalták az ötödik emeletet, de semmi érdemlegeset nem találtak, csak lomot, foszlott kenyérhéjat, törött székeket és egy halom golfütőt. Némelyiknek véres volt a feje.   

A hatodikon, egy ajtó előtt baseballsapka hevert a földön. A betolakodók közül a legtestesebb megállt felette, majd lehajolt, felemelte, végigtapogatta. A sapka belső felébe sötét, szinte lila hajszálak tapadtak, legalább olyan sötét színűek voltak, mint annak a haja, aki fogta.

Norbert a sötétségre és távoli hangokra riadt. Felült az ágyában, és lélegzetét visszatartva fülelt. Ágya a hálószobában volt, melyet megkapott apjától a válás után. Ajtó nyílt a közös erkélyfolyosóra belőle. Felkelt, az ajtó üvegéhez ment, és kinézett.

Odalenn, mint ecettel leöntött bogarak, rohangáltak az emberek. Néha elhaló, reménytelen sikoly szakadt fel belőlük. Voltak olyanok, aki viaskodtak egymással. Mások csak közrefogtak egy ilyen ember bogarat és némán bámulták.

A zaj a lakásból jött. Norbert megfordult, felvette kapucnis felsőjét a székről, és kilépett a folyosóra.

Félhomály volt, csak a nagyszobából kivillódzó tévé fénye adott némi világosságot. A tévé le volt halkítva, de az apja valamivel motozott odabenn. Norbert közelebb ment, majd a küszöbön megállt, és félve belesett. Az apja a padón térdelt. Körötte kések, ollók, egy ragasztószalag fekete hengere.

− Mit csinálsz? – kérdezte Norbert inkább álmosan, mit riadtan.

Apja felkapta fejét, és csodálkozva meredt rá: − Felébredtél?

− Kiabálnak lent. Az utcán – mondta a fiú.

− Betörtek a városba. Elrendelték az evakuálást. A katonaság…− Az apja felállt, legyintett. Bal kezében egy seprűnyelet tartott, melynek a végére, a letört seprű helyére egy konyhakést ragasztószalagozott.

− Minek az? – kérdezte tőle Norbert.

Ekkor kopogtak az ajtón.

− Norbert – szólt be egy vékony sírós hang – Engedj be.

A fiú az ajtóhoz sietett: − Mariann, te vagy? – kérdezte. – Mi a baj?

− A nagyanyám…elkapták – monda lány elcsukló hangon.

Norbert kioldotta a láncot, és már a kulccsal matatott, mikor az apja ellökte őt az ajtótól.

− Mi van? – kiáltott fel a fiú, de a férfi csak intett neki, aztán kibámult a kukucskálónyíláson. Sokáig, talán húz másodpercig is nézett kifelé, majd elhátrált. Arcának szürke színe még a gyér fényben is riasztó volt.

− Nézd meg – kérte a fiát. Norbert először nem mozdult: − Mi az? – kérdezte csöndesen. Kint a lány meghallotta a hangját.

− Beengedsz már? Valaki jön fölfelé. Félek! – nyafogta.

Norbert még mindig apját lesve lassan moccant, és a kukucskálónyíláshoz lépett.

A lány, akit ismert, odakint állt a sárga fényű folyosói lámpák alatt, és valahova balfelé bámult. A nyakán és a fehér pólóján hatalmas, véres foltot hagyott egy harapás.

− Mariann! – kiáltott fel a fiú. Elfordította a kulcsot és nem törődve apja ordításával, kirántotta az ajtót.

A lány azonnal rávetette magát.  A szemei sárgák voltak, és arca úgy eltorzult, hogy Norbert, ha valaki lefényképezi és megmutatja neki, talán meg sem ismeri. Úgy mozgott, mint egy macska, de mielőtt megragadhatta volna a fiút, az ajtó rácsapódott, és visszalökte a folyosóra.

Norbert apja vállával nekifeszült, és megtartotta, mikor a lány kintről rárontott.

− Kést! – kiáltotta, miközben igyekezett becsukni az ajtót, vagy a láncot beakasztani. – Adj egy kést!

Norbert csak állt ott, a fali fogas mellett, bámult rá, nézte, ahogy erőlködve visszatartja a lányt, akinek válla, arca mid jobban benyomult az ajtó résébe. Marian néha felé lesett, ilyenkor fogát csattogatta, de olyan erővel, hogy az egyik szemfoga reccsenve eltört.

Norbert ennek hangjára összerezzent. Lekapta a fogasról sapkáját, felrakta, majd berohant a szobájába. Kitépte az erkélyajtót, és ugyanazzal a lendülettel felugrott a szomszéd erkélyt határoló üvegtábla tetejére. Átlendült rajta, s máris Kovácsék térfelén volt. Az ajtót résnyire nyitva találta, ezért berontott Kovácsék hálószobájába. Kovács a padlón térdelt. A feleségén. Az arca vörös volt a vértől.

Norbert elrohant mellette, ki a szobából, a bejárati ajtóhoz, és kiperdült a folyosóra.

Mariann már nem volt ott. A lakásuk ajtaja tárva-nyitva állt. Norbert lassan ellépdelt előtte, közben belesett, majd megállt. Nem látott senkit. Nem hallott semmit.

− Apa? – suttogta kétségbeesetten.

Nem jött válasz. Az ajtó felé lépett, de aztán visszakozott. Tehetetlenségben lekapta fejéről sapkáját, és a falhoz csapta. Aztán várt, mindenre figyelve várta, hogy történjen valami, de csak a vér dobogott a halántékban.

Ekkor indult meg lefelé a lépcsőn.

A három idegen újból megindult, mind fáradtabban és nehézkesebben, de felkaptattak a hetedikre. Itt különösen sok ruha volt a padlón. A sálak, pulóverek, nadrágok folyton a lábuk köré tekerődztek, mint sekély tavacskában a hínár. A folyosó közepén egy szekrény feküdt a padlón, talán ebből ömlött szét ez a sok ruha. Átmásztak rajta, és benéztek sorra a mögötte lévő lakásokba is. A legutolsóban valaki sötét anyaggal a falra mázolta: Nincs Isten. Sokáig álltak a felirat előtt, moccanatlanul, vigyázban, mint egy díszőrség. Aztán morogva, fejüket lehorgasztva, lassú mozdulatokkal visszamentek a szekrényhez. Átmásztak rajta, majd felcaplattak a nyolcadikra

Itt az, aki a leglassabb volt a csoportban, és ezért folyton lemaradt, azonnal a nyolcszázhatos lakás ajtajához ment. Göcsörtös mozdulattal belökte az ajtót, majd benyomult, de az előtérben megtorpant. Úgy szagolgatta a levegőt, mint egy vadászkutya. Mentaszag érződött. Lenézett – a földön előtte egy cserépnyi zöld menta volt. A levelek már megbarnultak, elszáradtak.

Mariann hajnalban ért haza. Sokáig bajlódott a kulccsal, a zárral, míg végre bejutott a gyógynövényektől szagló lakásba. Nagyanyja lakásába. Még a fülében volt a zene, derekában az autó hátsó ülésén Péter túl szoros ölelése, és orrában a hajléktalan szaga, a hajléktalané, aki ház előtt…mit is csinált vele?

Túl zavaros volt minden ezen az éjszakán. Az utcán rohangáló emberek. A taxis izgatott magyarázata a fertőzésről. Péter, aki maga sem tudta, mit akar Mariannal.

Talán a gyógynövények miatt van – gondolta. Azok kuszálták össze az emlékeimet. Gyertyáért tapogatódzott a cipősszekrényen. Ez is tiszta vicc volt – a huszonegyedik században gyertyafényben élnek.

Nagyanyja mániája miatt volt – mindent csak természetesen. Semmi ipari szemetet nem használni. Mindent csináljanak meg maguknak. A műszaki dolgokat kizárta a lakásból. Az áramot kikapcsoltatta, mivel a vezetékek sugároznak, és néha ki is gyulladnak. Olyanok vagyunk a vezetékekkel telezsúfolt lakásainkban, mint a nyulak, akiknek a ketrecébe áram fut – magyarázta Mariannak. A tévé, a rádió, a telefonon – mind-mind halálos sugárzást mérnek a használóikra. A mosógép vagy a mosogatógép rázkódásukkal olyan rezgéseket bocsátanak ki, melyek ellentétesek az ember bioritmusával. Minden technikai eszköz halálos veszedelem ezekben a szűkre zárt terekben. Sajnos a ház jellegéből adódik, hogy kisugárzásuk áthatol a szomszédos lakásokból. Lentről, föntről, alulról. Mariann nagyanyja ezek ellen a láthatatlan, gyilkos sugarak ellen használta gyógynövényeit. Az egész lakást telepakolta cserepekkel. Az előtér, a nagyszoba, de még a konyha is úgy nézett ki, mint valami tehetségtelen marihuána termesztő élettere. A polcokról, az asztalokról, a plafonról lelógva – mindenhonnan zöld levelek és szárak halmai virítottak a belépőre. És a szag, az intenzív átható keserű, mentolos, éles és balzsamos túlvilági illat valósággal mell bevágta a látogatót.

Ha lett volna ilyen. De nem volt, mert a nagymama szigorúan fogta Mariannt. Most is csak azért mehetett el, mert a színjeles érettségi után a felvételije is sikerült, és…

Mariann megállt az előszobai nagytükör előtt, és félrehajtotta egy páfrány leveleit. A konyhából becsorgó lámpafénynél és holdvilágnál egy idegen állt vele szemközt. A tükörképe.

− Megmondtam, hogy ez lesz a vége – Nagyanyja hangjára ijedten összerándult. Az öregasszony oldalt állt, a nagyszoba küszöbén, bal kezét a háta mögé rejtve fürkészte a lányt. – Az emberek végül csak megtették.

− Mit? – kérdezte kábán Marianna. Érezte, nyelve nehezen moccan szájában.

− Elpusztítják magukat – magyarázta a másik, és közelebb lépett. – Oly mértékű lett a szennyezés, hogy eljutott az agyukig. Nézz csak ki – intett oldalt – Odalenn megindult a harc. Ember embernek farkasa ettől a...fertőzéstől. Hallgasd csak…− Hallgattak. Távolról elfojtott kiabálás szűrődött fel.

− Csak egy hajléktalan – rázta fejét a lány. − Odalenn balhézik a ház előtt – bizonygatta.

− A fertőzés itt van. Mind meg fogunk halni, de a természet túléli – szögezte le az öregasszony. Még közelebb lépett, Mariana állához nyúlt szabad kezével, gyengéden megemelte. – Mutasd magad – kérte szelíden.

− Mi van a kezedben nagyi? – kérdezte a lány. A hangja idegenül csengett a félhomályban.

− Hát igen – az öregasszony lehorgasztotta fejét. – Sajnálom.

− Mit? – kérdezte Mariann.

− Nézz a tükörbe − kérte őt a nagyanyja.

− Már…− kezdte volna lány, de aztán engedelmesen a tükörbe pillantott. És észrevette a harapást a nyakán. Aztán minden eszébe jutott − a ház előtt, a sötétből előtántorgó hajléktalan, aki nekiesett, és a szúró fájdalom a nyakában, a melegség, ami kifolyt belőle, majd a szürke kábulat, mellyel ellökte a férfit, aki úgy dőlt el, mint egy zsák, és amíg talpra kászálódott, ő beütötte a kapukódot, bejutott a házba, és a várakozó liftbe vetette magát, hogy most itt álljon a tükör előtt, maga mellette az öregasszonnyal, aki valamit rejteget a kezében.

− Kérlek, ne – suttogta inkább magának, és el akart lépni, el akart szaladni, de valami erő marasztalta, és inkább megfeszítette az izmait, felkészülve a támadásra.

Nagyanyja észrevette ezt, hátrált egy lépést. – Mariann? – kérdezte bizonytalanul.

A lány nem szólt, csak bámulta őt, sárgába forduló, éhes szemekkel.

Az öregasszony erre előrenyújtotta azt, amit eddig a háta mögött tartott: − Mariann, le kell győznöd. Idd meg ezt. Most készítetem, talán segít. – Egy nevetségesen apró kis üvegecskét tartott a kezében, melyben halványkék folyadék lötyögött. Az ellenszer. Mariann felnevetett az ostoba gondolatra és a nagyanyjának ugrott, közben leverve a cipősszekrényről egy cserépnyi mentát.

Az öregasszony lehajolt az elszáradt növényhez, összemorzsolta a barna leveleket, majd ujjait orrához emelte. Két kísérője, Anna anyja, és Norbert apja türelmesen vártak mögötte. Feltekintett a nagyszoba félig nyitott ajtajára. Az ajtólapon karmolások nyomai barnállottak. Mariann percekig próbált betörni hozzá, mikor oda menekült. Aztán elment, és ő egy fél nap elteltével indult csak utána.

Kiegyenesedett, majd kisietett a lakásból.

A kilencedik emelet lépcsőfordulójában zajt hallottak odafentről, valahonnan a tizedikről. Újult reménnyel indultak meg.

Anna anyja ment elöl, mindenhova belesett, mindent, felforgatott, átnézte az összes helyet, ahol egy kislány elbújhatott. Ezért volt, hogy a férfi, aki a tizediken abból a szobából előjött, őt kapta el. Nekirontott, és a vállába mart. A nő felsikoltott, próbálta magáról letaszítani, de a másik akkor már átkulcsolta kezeivel, és berángatta egy nyitott ajtón. A másik kettő dermedten állt, majd követték őket.

A lakás a semmiben nyílt. Egy harckocsi lövése találhatta el – a nappali egy tátongó nyílásba olvadt a lövedék erejétől. A férfi oda vonszolta be Anna anyját, majd egy könnyed rugaszkodással lerántotta a mélybe.

Még a nő sikoly mellett is lehetett hallani, hogy a szomszéd lakásban valami moccant. Az öregasszony megrázta fejét, és otthagyta Norbert apát, aki meredten bámult az éjszakába. Arcát távoli erdőtűz festette rőtre.

Mariann nagyanyja óvatosan benézett a másik lakás ajtaján. Sárga fény, lángok visszatükröződése fürdette a falakat. Egy árnyék suhant el rajtuk. Az öregasszony beljebb óvakodott, majd ösztönösen balfelé indult, a nagyszobába. A szoba közepén egy nő állt.

− Nem lesz semmi baj – mondta neki halkan az öregasszony.

A nő arcában izzottak sárga szemei. Ajkai megfeszültek, ettől, és kivillanó, egészséges fogaitól, olyan volt, mintha mosolyogna. Pedig nem mosolygott.

− Meg tudom gyógyítani magát− magyarázat neki az öregasszony. – El tudom készíteni az ellen…

Hirtelen elsietett mellette Norbert apja, és egy apró pisztolyt szegezett a nő fejéhez.

Mielőtt az öregasszony szólhatott volna, meghúzta a ravaszt.

A lövés hátralökte az asszonyt, egészen az ablakig. Nekiesett, majd ernyedten a földre omlott.

− Ezt miért kellett? −  kérdezte az öregasszony dühösen.

− Megölte volna magát – fordult felé a másik. − Csak egy fertőzött volt…

Az öregasszony a fejét ingatta, és a földre terített műszőrméhez lépett, lábával arrébb rúgta. – Talán tudnánk velük kommunikálni – sóhajtott.

− Ezekkel? − A férfi ellenőrizte a pisztolyát. – Kétlem. Egyébként sem ezért jöttünk. Hanem hogy megkeressük a családtagjainkat.

− Igen – bólogatott az öregasszony. Majd keserűen így folytatta: – Igen, ezért jöttünk. Csak időközben elfelejtettük, kik vagyunk.    

 

vége

 

Szólj hozzá!
2012. április 30. 11:13 - Valmont

Két részben I.

Valamelyik hétvégén újranéztem éjjel a 2004-es Holtak hajnalát. Főképp az első tizenöt perce működik a filmnek, míg a változás kibontakozik és ráront az élők világára. Rémálmaim voltak utána, a rosszabbik fajtából, mikor azt gondolod, az álom valóságos, és az általad ismert világnak egyszer és mindenkorra vége. Most végiggondolva - az egész "bújjunk el egy bevásárlóközpontban" váz a filmben nem is annyira a fogyasztói társadalom kritikája (na jó , lehet, a Romero-féle verzióban az volt, de szerintem ott nagyon is szájbarágósan az), hanem inkább annak a vágynak a szublimálása, hogy a túlélők úgy akarnak tenni, minta semmi se változott volna. A régi világ díszletei enyhíthetik a világvége tényét. Ezért olyan erős ez a történet - mert végül a bevásárlóközpont is elesik, és ezzel képletesen, allegorikusan az emberi történelem egy szakasza zárul le. Mint itt, két részben előadva.

 

 

Töredékek

 

 

− Az internet. A hamburger. Nem is. A száguldás az autópályán. Hogy már nem tudok lemenni Miskolcra pár óra alatt. Hogy nem tudok sehova menni.

A nagyszobában feküdtek. A férfi egy báránybőr utánzatú takaró terített a földre. Még az ezredforduló táján vette az IKEA-ban. A várossal szemközti hegyen égett a hegyoldal. A lángok bevilágították vékony, izmos testüket. Odakinn hűvös szél fújt, azt mondta: súúú. Ezek voltak a hangok köröttük. A zihálásuk és nyögéseik már belevesztek a múltba.

 − És te? Neked mi hiányzik a leginkább? – kérdezte a férfi. A nő a hátáról átgördült a bal oldalára. Félresöpörte a szeme elé hulló haját.

− A kozmetikusom – mondta, majd bizonytalanul felnevetett. A férfi értetlenül nézett rá, mire így folytatta: − Nem is a kezelés, hanem az, hogy nagyon jókat dumáltam vele.

− Velem nem tudsz? – kérdezte a férfi majdnem sértődötten. A hasán feküdt. A hátán lassan halványult a nő tíz körmének tíz csíkja.

− Nem erről van szó – A nő a férfi lapockájára hajtotta fejét. Füle pont a szíve fölé esett. Dom, dom, dom – mondta neki a férfi szíve. – Csak volt valaki, akivel nagyon laza kapcsolatban voltam, mégis, iszonyat jól el tudtam vele beszélgetni. Elmondhattunk egymásnak mindent. A legintimebb dolgokat. Nem tudom, miért tudtunk ennyire megnyílni. Talán mindketten úgy éreztük, hogy ez egyfajta gyógymód. Jobb és gazdaságosabb, mint pszichológushoz járni.

− Mindent elmondtál neki? Rólunk is? − kérdezte a férfi csodálkozva.  A karja belső ívén megrándult egy izom.

− Igen – ismerte be a nő. – Pedig látásból ismerte a férjem. Vajon mi lehet vele?

− A férjeddel? Hisz ő…

− Nem. A kozmetikusommal. – A nő most félig felemelkedett és fülelt, mint egy izmos, harcias állat a szavannán. – Te nem hallottad?

 A férfi is megemelte fejét, de pár másodperc múlva visszahanyatlott. − Csak a szél – mondta csöndesen.

A szél betört a lépcsőházba. Talán maga is meglepődött, hogy sikerült. A bejárati ajtót egymásra hányt vasrudak védték. Beljebb feltornyozott bútorok barikádja torlaszolta el a folyosót. A szél átbújt résein, és nem az üres liftakna felé, hanem a lépcsőháznak iramodott. Felszáguldott tíz emeletet, majd végigiramodott az üvegcserepekkel teleszórt folyosón. Végül áttüremkedett a vaslemezekkel borított tűzálló bejárati ajtó alatt, hogy a nagyszobába megtalálja a két meztelen alakot.

A nő megborzongott. Karján tüskeként meredtek fel a szőrszálak.

− Lehet – bólintott, és visszafeküdt a férfira. – Ettől a tűztől nem tudunk majd aludni – jegyezte meg.

− Talán újból dolgozik. A kozmetikusod – jelente ki a férfi. Hangjának rezgését a nő a bőrön és a húson át hallotta. – Valahol ismét melózik.

− Azt nem hinném. Nem az a túlélőtípus – jegyezte meg a nő.

− De csak képzeljük el! − erősködött a férfi. – Ül egy jó kis házban, odakinn, a külvárosban és várja az ügyfeleket. A krémek, az ollók meg a reszelők − mind ott sorakoznak körötte – folytatta mind lelkesebben.

Mély levegőt vett, majd bent tartotta. Szemét a plafonra szegezte, mintha arra vetítenék álmait. – Az utolsó ügyfél után összepakol, és főz valami finomat a pasijának. Vagy a férjének.

− Nem, nem volt férje − jegyezte meg a nő némiképp türelmetlenül.

− De lehet, már van. Mindegy – a férfi eltűnődött. – Hm. Előző nap a pasija lent járt vidéken, és szerzett friss húst.

− Végre nem mókus a vacsora – a nő felemelte balját, mint aki éljenez.

− Végre nem mókus – hagyta jóvá a férfi. – A nő a húst kis kockákra vágja és befűszerezi. Aztán fémnyársakra húzza a darabokat, majd ezeket a nyársakat a parázsra rakja, ilyen spéci rostélyra.

− Isznak hozzá valamit? – kérdezte a nő hirtelen lelkesedéssel.

− Bort. Csak bort – szögezte le szigorúan a férfi. – Egy kis budai pincéből sikerült kimenteni. Sárga, muskotályos ízű, de száraz bor. Sajnos nem túl hideg, de a fűszeres húshoz még így is jó.

− És miután jól belaktak? – kérdezte a nő sejtelmesen.

− Utána? – kérdezett vissza a férfi, mélyet sóhajtva. – Utána elpakolnak maguk után. Aztán a férfi a nőt a mosdóba kíséri, és egy vizes törülközővel lemossa testét. Miután végez, a nő ugyanezt teszi vele. Végül ott állnak, a sárga gyertyafényben, és nézik egymást. Rájönnek lassan, hogy megöregedtek, talán már nem is szépek, talán ráncosak, és a bőr néhol lóg rajtuk. Látják egymás sebeit, azokat is, melyeket nem a testen ejtettek, meglátják a szomorúságot, amely szinte rátelepedik a vállukra, akár egy hívatlan kísértet. De nem törődnek ezzel, mert nem tehetik meg, hogy erre figyeljenek – inkább odalépnek egymáshoz, és.

A férfi hirtelen elakadt. Talán a plafonra vetített film szalagját tépte be a gép.

− Várj, folytatom – kérte a nő szelíden. Felnyúlt, és letörölte a másik arcán végiggördülő könnycseppet. Aztán ő is a hátára feküdt, és felnézett a plafonra. – Egy csók. Majd a férfi kivezeti a nőt a nagyszobába. Leterít a padlóra egy műbőr takarót, melyet még Azelőtt vásárolt az IKEA-ban. Aztán levonja maga mellé a nőt, és végigcsókolja a lábujjától a tarkójáig, odáig, ahol az úgynevezett hajas fejbőr kezdődik.

− Ó, igen – sóhajtott a férfi. – És a nő beleborzong, karján a szőrszálak felmerednek, akár hajnalban a pitypangok.

Elhallgattak, figyelték a szél hangjait. A férfi elképzelte a ház üres lakásait, a néptelen, szeméttel és torlaszokkal teli folyosókat. A nő a ház mögötti kiégett játszótérre gondolt. Egy lángszórós osztag védekezett itt annak idején az utolsó leheletig.

A férfi gondolatban már lejjebb vándorolt a házban. Maga előtt látta a megerősített bejárati ajtót, a bútorok és a vasak tömkelegét. Nem. Nem jöhetnek be a házból. A házban csak ők vannak. Minden más odakintre szorult.

A nő a játszótérről átsuhant a parkolóig, majd még távolabbra, a Város belsejébe vezető kihalt utcákra. Autóroncsok. Golyónyomok a falakon. Mint megannyi szénrakás – összeégett testek a földön. Aztán eszébe jutott a park. Tegnap járt arra, mikor valami zöld növényre vágyott. Zajt hallott, ezért a bokrok közé surrant. Ott voltak, a frissen ásott sírok közeiben motoztak. Három vagy négy − sápadt, csontos testükön látszott az éhezés. Látszott rajtuk, hogy hetek, hónapok óta nem ettek rendesen.

− Igen – suttogta, felidézve az inas testek látványát. Győzni fogunk – gondolta még hozzá. Mi fogunk győzni. Túléljük őket, lehet, hogy csak kevesen, lehet, csak mi ketten, de mi túléljük őket.

− Nem hiszem, hogy még életben van – ezt már hangosan mondta. – A kozmetikusnő. Amilyen kis kövérkés volt, az első napokban elkaphatták.

Oldalt nézett. A férfi már nem hallotta szavait. Szemei lecsukódtak. Beesett, csontos arcán az álmodók békéje honolt.

Ebben a pillanatban egy elszabadult teherautó csapódott az épület oldalának. Az ütés épp hogy végigrezgett a betonon, mikor ugráló, kapaszkodó testek tompa puffanásai keltek a motorháztetőn és a platón. A nő felpattant, és az ablakhoz sietett. Érezte, mögötte a férfi is ébren figyel.

Üveg csörrent.

A nő kitárta az ablakot és lenézett a mélybe. Pont elég holdfény volt, hogy lássa a veszedelmet.

− Az első emeleti ablak – szólt hátra rekedten. − Egy teherautóról elérték.

Megfordult, arcát félelem és kétségbeesés torzította: − Betörtek a házba – mondta majdnem sírra. – Itt vannak.

 

 

folyt. köv.

Szólj hozzá!
2012. április 16. 23:37 - Valmont

Szilveszter. Éjfél. Országút.

Gyermekkori rettegés forrása volt a svéd némafilm, "A halál kocsisa". Hosszú éjszakákon át hallottam az ágyban fekve annak az átkozott kocsinak a nyikorgását, mintha közeledne felém a sötétben. A neten megtekinthető. Most újranézve már persze inkább megmosolyogtató a mozi, de lássuk be, majd 100 éves filmről van szó...Nem mondanám, hogy ki kellett írnom magamból ezt a régi félelmet, mert ha őszinte vagyok, évtizedekig eszembe se jutott a film. Lettek persze új félelmek. Sokkal reálisabbak és kopárabbak, amelyekről nem lehet vagy nem szabad ilyen történeteket írni:

 

 

A halál kocsisa

 

 

– Mindjárt éjfél - mondta a fiú. – És még a hó is megint esni kezdett.

– Elővegyem a pezsgőt? – kérdezte a lány.

– Elhoztad?

– Hoztam egy üveggel. Gondoltam, nekik úgyse kell ma éjszaka.

Egy ideig hallgattak. Nézték az eléjük suhanó utat, a holdat a szélvédő peremén, a hófödte síkságot. Az autó órája tizenegy negyvenet mutatott.

– Nem hiszem el, hogy egy úton fogunk szilveszterezni – fakadt ki a lány hirtelen. A szeméhez nyúlt, fáradtan megdörzsölte.

– Oké, de ki gondolta volna, hogy meghívnak magukhoz, és képesek így összeveszni? – kérdezte fáradtan a fiú. – Ezt még róluk sem hittem volna.

– Maradhattunk volna. Legalább éjfélig – dünnyögte a lány. Homlokát az ablaküvegnek nyomta. Fagyos volt. Odakinn nagyon hideg lehetett.

– Aha, persze – csóválta fejét a fiú. – Anna bevonult a szobába. Ilyenkor tudod, mi van? Bőg hajnalig.

– Ezt te honnan tudod? – nézett rá kíváncsian a lány.

– Imre mesélte – vont vállat a fiú. Aztán hosszasan hallgattak, talán percekig is. Az autó motorja halkan duruzsolt. Nem erőlködött, épp csak kilencvennel haladtak. A fiú óvatosan vezetett. Tavaly ősszel összetörte apja kocsiját, azóta félt a nagy sebességtől.

A lány előre nézett, figyelte, ahogy a hópelyhek betáncolnak a szélvédő elé.

– Nem szeretnék így élni. Mint ők – mondta aztán szomorúan. – Ha együtt maradunk, ha sokáig együtt leszünk, ne váljunk ilyenekké – kérte a fiút.

Az rápillantott, elmosolyodott: – Rendben, ezt megígérhetem. Bár igazából én nem szeretnék megöregedni sem.

– Nagyon öregnek lenni nem jó – vont vállat a lány. – De fiatalon meghalni sem.

– Nem, én sem ezt mondtam – bizonygatta a fiú. – Csak hogy megtenni, amit meg akarok, megélni mindent, amit lehet, átélni, amit lehet. És aztán: agyő. Amikor már nincs más hátra, csak a leépülés. A lassú romlás, hogy évről évre egyre több bajod, ráncod meg problémád van.

– Nehéz megmondani, hogy ez mikor kezdődik – jegyezte meg a lány óvatosan. – Szerintem a legtöbb ember észre se veszi ezeket a változásokat önmagán.

– Ez a baj – a fiú lassított.

– Miért állunk meg? – kérdezte a lány.

Valóban, már csak gurultak, majd a fiú lehúzódott valamennyire az út szélére, és teljesen megállította az autót. Behúzta a kéziféket, és hirtelen áthajolt a lányhoz, szájon csókolta.

– Lehet, veled azért kipróbálnám – súgta neki aztán. – Az öregedést.

Majd elhajolt, vissza kormányhoz és körbenézett: – Pisilnem kell. És mindjárt éjfél. Igyunk pezsgőt.

– Itt van hátul – a lány hátrahajolt, megkereste az üveget. Csapódott az ajtó, a fiú kiszállt. Az autó órája tizenegy ötvenhetet mutatott. A lány bekapcsolta a rádiót, mire egy tavalyi popszám öntötte el a kocsi belsejét. Óvatosan letekerte a pezsgő fémfóliáját, közben kinézett az út szélén álló sötét alakra. A visszapillantó tükörben két fénypötty jelent meg. Valami közeledett mögöttük.

Odakinn a fiú bánta, hogy hátulról, a csomagtartóból nem vette elő kabátját. Hideg volt, szúrós, kellemetlen fagy. Nyílt terepen, egy szántóföld közepén álltak. Az út szélén gombolta ki sliccét. Ahogy háttal a kocsinak végignézett a tájon, tekintete megakadt valamin.

A hóban, tőle jó ötvenméternyire egy alak sötétlett.

– Mi a fene – motyogta a fiú. Keze megakadt nadrágjában. Szemét erőltetve figyelte a jelenést, majd hátranézett a lányra, hogy ő is észrevette-e. Nem, mert a kocsiban bajlódott valamivel. – Talán egy madárijesztő…– nyugtatta magát.

Ekkor valamivel több fény lett, mert a hold kikerült egy tépett szélű felhőfátyol takarásból. Hideg kék sugarai elömlöttek a tájon. Olyan volt, mint egy ezüstszőnyeg, amelyet gyors mozdulattal terítettek le. Széle hamar elérte a mezőn lévő jelenést is.

Nem madárijesztő, hanem egy ember. Előregörnyedő, leeresztett karú, enyhe terpeszbe álló ismeretlen. Feje oldalra dőlt, mintha nyaka nem bírta volna súlyát.

– Ó – nyögte a fiú, és öntudatlanul is felhúzta sliccét. Aztán kábán felemelte kezét, és intett az ismeretlennek. Az nem reagált. Moccanatlan testtartásában volt valami gyászos merevség.

– Talán halott – jelentette ki a fiú, mintegy magát bátorítva.  – Szólni kellene valakinek.

Megfordult és ismét a lány felé nézett. Most már látta, a pezsgőspalackkal vacakol.

– Hé – kiabálta neki. Oldalról, jobb felől halvány fény kélt, két sárga pupilla. A fiú már hallotta is a motorzúgást: nagy, erőszakos, böhöm test száguldott feléjük. Hirtelen rosszérzés söpört át rajta. El kellene tűnniük az útról. Neki és a lánynak. Mindkettejüknek, mert valami lesz.

Karját lengetve ismét próbált jelezni a másiknak. Azonban még a közeledő gép zaján át is hallotta a kocsiból kiszűrődő zenét.

– Van itt valami – kiabált a fiú. Visszafordult a mező felé, és a csodálkozástól tüdejében akadt a lélegzet.

Az alak eltűnt a hófödte síkról.

A kamion már egész közel ért, szinte érezte robogását a talpán keresztül is. A kocsiban elhalt a zene. A fiú nem hallhatta, de a stúdióban valaki visszafelé kezdett számolni. Tíz, kilenc, nyolc, hét.

Átfutott rajta a gondolat, hogy még a jármű előtt átszalad a kocsijához, de elvetette. A kamion túl közel volt. Hat, öt, négy.

Aztán észrevette, nem elég szélen parkolt le. A kamion ki fog térni, jobbra. Őfeléje. Négy, három kettő.

Végül azt is észrevette, hogy közben ismét változott a fény. A hold bebújt egy felhőpaplan mögé. A világ elsötétült. A kamionsofőr így nem látja őt. Egy.

Éjfél volt.

A sekély vízelevező árok mélyén tért magához. Rideg fűszálak töredeztek alatta, ahogy felült. Egy sötét alak állt előtte. Nagydarab, szakállas, sápadt férfi.

– Hol van? – kérdezte a fiú. Nyelve akadozott, tagjait jeges borzongást simogatta. Úgy érezte, mindene üvegből, van. A teste áttetsző és törékeny.

– Látsz engem? – jött a türelmetlen válasz rekedt, borízű hangon. – Biztos, hogy látsz engem?

A fiú zavartan bólintott, majd megismételte: – Hol van?

– A lány? – kérdezte az ismeretlen.  – Elment. Elment segítségért.

– Ki maga? – kérdezte a fiú.

– Én vagyok a sofőr – bólintott a férfi. Kinyújtotta tömzsi, erős kezét felé: – Na gyere, állj fel.

A fiú felkászálódott és körbenézett. Még mindig az út mentén volt. Az üres elhagyott éjféli úton.

– Mi történt? – kérdezte fejét tapogatva. Maga elé tartotta tenyerét – nem volt rajta vér.

– Elsodortak. Bele az árokba – magyarázta a kamionos.

– Nem maga volt? – értetlenkedett a fiú.

– Nem, nem – bizonygatta mosolyogva a másik. – Én utána jöttem. – Valamiért nagyon elégedettnek tűnt.

– Azt hittem, meghalok. Egy csomó minden lepergett az életemből – jelentette ki a fiú, majd mélyet sóhajtott. – Látta a rendszámát? – A fiú fellépett az aszfaltra. Tőlük tíz méterre egy nagy, sötét kamion állt az út szélén.

– Nem volt – motyogta mögüle a férfi. Kulcs csörrent az aszfalton. A fiú megfordult, és észre is vette a csillogó fémet. Önkéntelenül lehajolt érte, majd nyújtotta a másiknak. Ám az hátrébb lépett.

– Tartsd csak meg – kérte őt szelíden.

A fiú azt hitte, rosszul hall: - Micsoda?

– A tiéd – a férfi a kamion felé intett. – Most már a tiéd.

A fiú továbbra is nyújtotta felé a kulcsot, és közben úgy érezte, átverték. – Várjon csak – kezdte volna, ám az idegen már hátat is fordított neki, és elindult a kamion felé.

– Sajnálom fiam, ez a szabály – mondta még derűsen. – Majd szép lassan rájössz mindenre magadtól. Semmi kedvem tanítómestert játszani…

– Rendőrt hívok – jelentette ki a fiú, és futni kezdett az ellenkező irányba. Maga sem tudta, miért fut, de hirtelen megtorpant, mintha falba ütközött volna. Valamiért egy lépést sem tudott tenni.

– Hé, álljon meg! Valami van a lábammal – kiáltotta kétségbeesetten.

A férfi türelmetlenül visszafordult: – Nincs semmi a lábaddal – mondta élesen. – Egyszerűen nem hagyhatod el a kamion huszonkét méteres körzetét.

– Miért pont huszonkettő? – értetlenkedett a fiú.

– Nem tudom – vont vállat a férfi. – Ez valami szent szám.

– De mi ez az egész? – A fiú kétségbeesetten várt, miközben a másik tétován állt az út közepén, és hunyorogva őt méregette. Aztán sóhajtva kifújta a levegőt, és a mező felé intett.

– Láttál engem, ugye? – kérdezte rekedten.

A fiú, mint a jó tanuló bólogatott:– Láttam a mezőn valakit.

– Az én voltam – szögezte le a férfi ellentmondást nem tűrő hangon. – Pont egy éve, szilveszter éjjelén hazafelé mentem a… – eltűnődött, majd legyintett – …mindegy is. Szívroham lehetett, de állva maradtam. Úgy találtak meg másnap, ott álltam, fagyottan, mint egy szobor.

A kamion felé fordult, majd megcsóválta fejét: – Furcsa, hogy ma éjjel itt ismétlődik meg minden – motyogta, majd visszaballagott a fiú mellé, megfogta vállát. – De már mindez nem fontos, egyáltalán nem. Gyere.

Gyengéden maga után vonta. Odasétáltak az út mellet várakozó járműhöz.

– Kérem, magyarázza el, mi ez az egész – nyögte a fiú, és hirtelen megtorpant.  

A férfi a hátsó ajtónál volt, valamivel matatott. Most meglepetten megfordult, és végigmérte a fiút. – Alkalmasnak tűnsz – bizonygatta. Megpaskolta a kamion oldalát. – És ez egy jó kis gép, nekem elhiheted – mosolygott, majd hirtelen elkomolyodott, és így folytatta:– Negyedikben néha rángat. A kuplung pedig indulásnál akad, jól meg kell nyomni. – Eltűnődött. – Mi van még? Ja, igen, tankolni természetesen soha nem kell. Defekted se lesz, abban biztos lehetsz.

– Ne értem – rázta a fejét a fiú, és tehetetlenül széttárta karját. Olyan volt, mint egy szobor, ott az útközepén, félig a jármű árnyékában – Maga ivott vagy bolond?

A sofőr arca dühös grimaszba rándult, és visszasietett hozzá. Egészen közel állt csak meg a fiú előtt. – Mit nem lehet ezen érteni? Éjfél volt. Te kerültél sorra. Egy évig, a következő évig furikázol, és összeszeded őket. Ennyi. Ha szerencséd lesz, egy év után szabad vagy. Ha nem, lenyomsz még egy évet. Szabi nincs. Táppénz nincs. Se hétvége. Se család. Csak te, a kamionok és ők, a szállítmányod.

– Kik? – nyögte ki a fiú, megérezve, hogy a válasz lesz a kulcs mindenre.

– A holtak – bólintott a férfi és hátrébb lépett.

– A holtak? – kérdezett vissza a fiú, majd hirtelen elnevette magát. – A holtakat kell gyűjtögetnem egy éven át? – kérdezte. és ismét nevetett. A férfi egy kicsit várt, majd megragadta a másik karját, és maga után húzta.

– Gyere, nézd meg a saját szemeddel.

A kamion orrához vezette őt, a vezetőfülke és a pattogva hűlő motor elé. A fiú így láthatta azt, amit a jármű tömege eddig kíméletesen kitakart előle.

– Úgy álltam meg, hogy ne lásd, hogy ezekre ébredj – magyarázta a férfi, és széles karmozdulattal elé tárta a látványt. – Azt ott az autód az árokban. Az ott a távolban, az oldalára fordulva a másik kamion, ami előttem haladt. Hamarosan lángra kap majd a motortér, de a sofőrnek ez már mindegy lesz, mert szokása szerint nem kötötte be magát, így kirepült a tarlóra. Jó mélyen belefúródott a földbe. És valahol a mezőnek azon a sötét részén ott vagy te. Vagyis a tested. A kamion pótkocsija kilendült a hirtelen fékezéstől, az csapott el. Repültél, mint egy madár, jó húsz métert, de szerintem már a levegőben meghaltál – magyarázta közönyös, fojtott hangon.

A fiú előbb csak közelebb lépett a ronccsá tört autóhoz, majd tétován el is indult felé.

– Én nem tenném – figyelmeztette hátulról a férfi.

– És ő…? – remegett a jobb keze, mikor megkérdezte. Felemelte maga elé, és csak bámulta.

– A kocsiban van – erősítette meg a férfi a háta mögül. Majd toppantott egyet. – Érted már?

A fiú érezte, hogy bizonyosság, mint egy jeges ár, végigsöpör rajta. A mező fekete foltja felé nézett, de nem látta pontosan önmagát. Visszafordult a férfihoz, majd felpillantott a vezetőfülkére.

– Egy évig? – kérdezte csendben. A férfi bólintott.

– Ideje beszállnunk – mondta aztán, és visszament hátra. A fiú követte, épp akkor érte utol, mikor a férfi kinyitotta a hátsó, kétszárnyú ajtót. – Egy kicsit nehezen jár. De majd rájössz mindenre te magad – magyarázta a férfi, és szélesre tárta a kocsiajtót. Benn sárga lámpafény villant. A raktér két oldalán keskeny padok voltak a padlóhoz csavarozva. Ketten ültek két oldalt. Egy szerelőoverallos férfi, és a lány.

– Csukd be mögöttem, és menjünk – kérte a férfi már odafentről. Aztán benézett a lányra, kit a fiú bámult. A lány a padlóra meredt mozdulatlanul, könnyű kis kabátját összehúzta magán, arca nagyon sápadt volt.

– Edit – szólította meg a fiú. A lány nem válaszolt, nem moccant.

– Edit, gyere, menjünk – nyújtotta felé a kezét a fiú, és próbált felmászni a platóra, de a férfi odafentről elállta útját.

– Hagyd őt – kérte szelíden.

– Edit, hagyd ezt abba, és menjük – kiáltotta a fiú kétségbeesetten, és várt, sokáig várt, de a lány nem moccant, és a fiú észrevette, hogy nem is pislog, ahogy bámul maga elé.

– Ő…– nézett fel a fiú a felismerés döbbenetével a férfire, aki bólintott.

– Ő már csak egy fuvar – mondta szelíden, majd a padhoz lépett, és leült a szerelőruhás mellé. – Nem kellett volna olyan gyorsan hajtani, öreg – motyogta neki, aztán hátát a kamion falának vetve lehunyta szemét.

A fiú álldogált még pár másodpercig a szélesre tárt ajtószárnyak előtt, végül összeszedte magát, mélyet sóhajtott és intett a lánynak. – Boldog új évet – mondta neki, de a lány már erre se reagált. Mintha könny csillant volna az arcán, de a rossz fény miatt ebben a fiú nem volt biztos.

Rájuk zárta a kamion ajtaját.

vége

Szólj hozzá!
2011. október 10. 22:57 - Valmont

Furcsa alkony - Közjáték

Ez tulajdonképp egy beékelődés, az ötletről már itt írtam, de csak most jutottam oda, hogy kezdjek is valamit vele. Az első másfél oldal könnyen megvolt, ott voltak a sátorban ezek a furcsa, féltörténelmi karakterek, aztán valahogy elapadt a dolog. Közben meg mindvégig a Hős című film járt  fejemben, aminek a csattanója ugye az, hogy miképp akarja megölni az uralkodót az, akiről nem is sejtettük.

De én nem akartam ezt a sztorit újrázni. Helyette elvittem a lovecrafti irányba, hogy onnan aztán visszakanyarodjunk a a las vegasi vámpírtörténet eredetéhez.

Annyira azért nem vagyok vele elégedett.

 

 

1462

 

1462 forró augusztusnak egy éjjelén négy merénylő hatolt be a Szultán táborába. Három közülük ember volt, halálra szán bátor férfiak.

A had ezekben a napokban lépett az ellenség területére. Lassan kígyózott felfelé a szelíd lankák és dombok közt, melyek később majd oly magas, zord hegyekké érnek. Éjszakánként a Szultán kiküldte álomlátóit a sötétségbe, kik próbálták befogni a környék alvó tudatait. Hálóikban mindenfajta színes kép akadt, de elmondásuk szerint egy se mutatta ellenállás jegyeit.

– A vajda sötét erőkkel kereskedik – jegyezte meg azon az estén a Bizáncból hozott Vak. Ott ült, a szultán aranyozott trónszékének jobbján, a fősátor közepén, és időről időre a levegőbe szimatolt a résekkel, melyek orra helyén nyíltak. Fülét ugyancsak lemetszették, szemét kivájták – így világtanul, érzékek nélkül biztosabban vizslathatta a jövőt. – Démonok szolgálják, melyek túlélnek majd mindannyiónkat. Ahogy a vajda is. És te, Harker, te még megismered a dühüket – rám mutatott, noha fogalma se lehetett, hogy pontosan hol ülök a sátorban.

– Ugyan mit tudsz te az én jövőmről – legyintettem kedvetlenül, mivel a göröngyös út és a sereg folyamatos zsongása csontomig kifárasztott, majd apró csészémből felhajtottam a kávém maradék, zaccos alját.

– A követ úr szerint London a mi barbár világunk határain túl fekszik – mosolyodott el a Szultán, gyér szakállát simogatva. – Oda már nem érnek el elképzelt árnyaink.

– Nem képzelt! – sipítozott a Vak. – Nagyon is élő, hús és vér, főképp vér, telve vérrel, amire még mindig vágyik. És vannak vele segítők is. Erre tartanak, pont ide – Az ostoba a szőnyegekkel vastagon borított padlóra mutatott, mintha kijelölné a világ közepét. Talán igaza is volt, hisz akkoriban a Bizánc-rontó tettein függött mindenki szeme, a Pápától az angolok királyáig.

– Az beszélik, a Vajda emberfejekkel szokott labdázni – morogta a Kövér Bég, az anatóliai hadak vezére, ki a Szultán másik oldalán ült vagy inkább feküdt, egy apró, de roskadásig megpakolt asztal előtt. Folyamatosan falt, a zsíros lé végigcsurgott állán, le a selyempárnákra, amelyeken mint vércsöpp hagyott kerek foltokat. – És hogy úgy jön meg az étvágya, ha karóba húzottak közé viszik asztalát.

– Hm. Érdekes – tűnődött a Szultán hegyes, apró fülét dörzsölgetve. – A karóba húzás kellemetlen szagokkal jár. Láttam egyszer egy görögöt, akinek az összes bélsara a száján át jött ki a végén.

– Nem tudom, én csak hallottam – mentegetődzött a Bég. Rajta és rajtunk kívül még egyvalaki volt a sátorban, a Szultán testőre, a Fekete. Egy éjszínű óriás, néma, mint a sír. Állítólag Etiópiából, az éneklő majmok és a beszélő krokodilok országából hozták, még gyermekként, és válogatott tanítók nevelték testőrré. Kétkezes, görbe szablyáját most sem engedte el, ott állt, mereven és csillogón a tróntól kissé hátrább, tekintetét a sátor bejáratára függesztve.

– Akárhogy is van, sereggel jön majd ellenünk, akiket emberekből toboroztak, nem démonokból. Azok fejét pedig le lehet vágni – jelentette ki a Szultán.

Mintha ez végszó lett volna a nagy – de akkor még meg se született – Shakespeare egyik darabjában – mozgás és zaj kélt a sátor bejárata előtt. A Fekete előrébb ment, a Szultán elé, a sátor közepére. Karján megfeszült minden izom, ahogy kardját rézsút maga elé tartotta. Akár egy festményen, mindenki megdermedt abban a pózban, ahogy épp volt – a Szultán arany trónján kissé előredőlve, erőszakos, hegyes állát szinte beledöfve a légbe, a Fekete ott előtte, mint egy veszélyes kőszobor, a Kövér Bég, aki épp egy szem fügét akart bekapni, és a csillogó szemet ajka előtt tartotta meg, és a Vak, ki hunyorogva ráncolta a besüppedt szemgödreit övező bőrt.

Aztán benyomultak a hangoskodók, tucatnyi lándzsás gyalog, kik a Szultán sátrát védték ötven méteres övezetben, körbefogva egy kis csoportot, három férfit, és egy negyediket, kit e három cipelt és kinek neméről csak hatalmas, otromba testalkata árulkodott, mivel feje hiányzott. A lándzsások vezetője csendre intett a kiáltozó, morgó elégedetlenkedő társaságot, majd a Szultán felé fordult, és mélyen meghajolt.

– Nagyságos úr e hármat a tábor határában fogták el a szpáhik. Egymással küzdöttek, és egymást vádolják kémkedéssel.

E szavakra a holttestet cipelők egyike elengedte a kezében tartott lábat, és előrelépett, majd a földre roskadt. Középkorú, vékony férfi volt, arcán friss és régebbi vágásnyomokkal. Hirtelen mozdulatára a Fekete felemelte kardját, míg torkából valami mély, állati morgás tört fel.

– Fényességes úr! Tégy igazságot! – nyögte a földről, fejét lehajtva az ismeretlen. – Mi egyszerű zsoldosok voltunk, és épp csatlakozni kívántunk seregedhez, mikor e kettő – hátrafelé intett, azokra, akik a hulla lábait fogták – ránk támadt. Testvérem és barátom fejét vették a harcban, én is csak annak köszönhetem életem, hogy a katonáid közbeavatkoztak – hadarta sebesen pergő nyelvvel.

A másik kettő közül az idősebb, akinek ritkás, ősz szakálla volt, e szavakra ugyancsak elengedte terhét, majd a görnyedő mellé kuporodott a földre, de ő felnézett ránk, pontosabban a Szultánra, míg beszélt: – Ne higgy neki, uram! Két napja követjük őket, az ellenség táborából jönnek, kémek, vagy orvgyilkosok, akik életedre törnek.

– Hazudsz, kurafi! – sziszegte a mellette térdelő, mire ez az öreg felé ütött, a másik visszarúgott, és már kis is tört volna ismét a harc, ha a Fekete közéjük nem gázol. Az egyiket elrúgta jobbra, a másikat kézfejével legyintette meg, mire mindketten lecsendesedtek.

A harmadik idegen, egy fiatal, barna bőrű, csillogó szemű legényke, ki eddig némán állt, most lassan lépett egyet előre, majd meghajolt mélyen, és így is maradt, testét megdöntve.

– Beszélhetek, uram? –kérdezte alázatosan.

A Szultán kegyesen intett felé: – Szólj.

– Társam igazat szólt. A vajda sereggel kél ellened. E kettő – oldalt és háta mögé, a halottra mutatott – valóban tőlük jön. Tervüket nem tudtuk, de gondoltuk, kifigyeljük minden tettük, hogy óvjuk a te fényességes személyed.

A Szultán mereven bámult rá jó pár másodpercig, majd hirtelen megkérdezte: – De mit kerestetek ti a vajda táboránál?

A fiatalember nem jött zavarba. – Zsoldos vagyunk mi is uram, csatlakozni kívánunk ahhoz, aki megfizet.

– És a vajda nem kínált eleget? – kérdezte a Szultán gúnyosan.

– Pásztorok és parasztok gyülevész hadát vezeti, pénze nincs – intett lemondóan a földről idősebb társa.

A vágott arcú ekkora ismét összeszedte bátorságát, és felemelkedett térdelő helyzetéből: – Uram, kérlek, hallgasd meg szavam – siránkozott. A Fekete odalépett mellé, és lenyomta vállát, majd fejét is, hogy ne bámulja a Szultánt. A férfi így folytatta: – Mi vagyunk azok, akik fényes seregedhez kívánunk csatlakozni. Szimből jövünk, és a tenger óta követjük hadad. A társam a velenceiknél szolgált, én pedig részt vettem több korábbi háborúdban, ott voltam a bizánci diadalnál is. Hűségünk hozzád szólít. – Hirtelen a másik kettő felé fordult, vádlón rájuk mutatott: – De ők, ők valóba árulók. Ránk támadtak, hogy felhívják magukra a figyelmet. Kihasználták a csetepatét, idehozatták magukat, hogy a közeledbe férkőzhessenek. Ők az orgyilkosok, uram. Életed veszélyben van. – Ismét a Szultánra nézett, aki akaratlanul is hátradőlt székében, majd a Vak felé fordult.

– Te mit látsz, világtalan? – kérdezte tőle nyugtalanul. – Melyik hazudik, kik ezek és honnan jönnek?

A Vak megnyalta ajkait, a levegőbe szimatolt, vagy legalábbis úgy tett, aztán torz arca elgondolkodóvá, merengővé vált. Végül megrázta fejét, és széttárta karját. – Valami különös van ezekkel az emberekkel. Valami sötét, mély titok lappang köröttük. Nem látok múltjukba, de a jövőjük halál.

– Kié nem? – mordult fel a Bég, aztán fürgén felpattant, és a Szultán mellé lépett. – Jó uram, nem tudjuk eldönteni, melyik hazudik és melyik mond igazat.

– Vagyis? – kérdezte a Szultán, hangjából kitűnt, már ő maga is tudja a választ.

– Ölesd meg mind – bólogatott a Bég mosolyogva.

Ez volt a pillanat, mikor nagy, súlyos csend ült a sátorra, olyan mély süketség, melyet azóta se hallottam. A tizenkét katona, a három idegen, a halott, a Szultán, a Bég előtte, mellette a Vak, és a Fekete a sátor közepén – mind egyszerre figyelte a másikat, és gondolt valamire annak kapcsán, amit a Bég javasolt az imént. Mind végiggondoltuk, mit jelent ez a kérés az igazság szemszögéből, és bár tudtam, hogy a Bég javaslata helytelen, éreztem azt is, hogy ez a logikus, az egyetlen járható út. Ám ekkor a vágott arcú férfi hirtelen így szólt:

– Van még egy mód eldönteni az igazat, uram! – mind ránéztünk kétségbeesett kiáltásra, ő pedig a holtra mutatott: – Kérdezzük meg a testvéremet.

A Vak felhördült, a Kövér Bég gúnyosan kacagott, de a Szultán érdeklődve előredőlt trónján.

– Hogy gondolod?

A véres arcú fogoly tarsolyához nyúlt, és roppant óvatosan elhúzott belőle pár szakadozott pergament. Felmutatta a Szultán felé: – Ezt Bizánc elestekor találtam – kezdte csöndesen. – Abdul Al-Hazred Necromonikonjának néhány lapja. Hallottál már róla ugye, uram?

– Mesebeszéd – kiáltott fel rikácsoló hangján a Vak. – Az arab összes könyvét elégették.

– Nos, be tudom bizonyítani, hogy ezek a lapok abból a könyvből valók. A formula, mely rajtuk van, megidézi, és szóra tudjuk bírni a holt lelket – magyarázta izgatottan a másik.

– A Necromonikon titkos, sötét mágiát ír le. A halottidézés és életre keltés tudományát – fordult felém a Szultán, és láttam, szemében kíváncsiság csillog. – Egy őrült arab állította össze, Al-Hazred, de az első kalifák korába elrendelték, hogy az összes másolatot el kell pusztítani. Nagyon veszélyes könyv, mivel állítólag képes kapukat nyitni a világunkba más, szörnyű dimenziók lényei számára.

– A formula csak a halottakat idézi meg – bizonygatta a fogoly.

– Már próbáltad? – lépett elé a Kövér Bég.

– Egyszer. – A vágott arcú lesütötte szemét. – Apánk halálakor. Hogy megtudjuk, hova rejtette aranyát.  

– És meglett? – faggatta őt a Kövér Bég.

A férfi bólintott: – Testvéremmel három napig mulattunk a damiettai kikötőben. – körbenézett – Két szabályt kell csak betartanunk: tűz nem éghet az idézés alatt, és – a katonákra és a másik két fogolyra mutatott –…legfeljebb négy élő lélek lehet jelen.

A Kövér Bég a fejét csóválta. – Ez egy ravasz csapda! – A Szultánhoz fordult. – Ne higgy a kurafinak, uram. Valamit forral.

Mind a trónon ülőre néztünk, aki láthatólag már eldöntötte a dolgot. Kihúzta magát, aztán az őrség parancsnokához fordult: – E kettőnek vegyétek fejét – szavaira a szakállas és a fiatalabb fogoly egyszerre kezdett kiabálni és esdekelni, de a katonák megragadták és kivonszolták őket a sátorból. A Szultán most a vágott arcú felé fordult: – A tiéd a helyén marad, ha a halott igazolja meséd – jelentette ki kegyesen. Aztán körbenézett a jelenlévőkön, és így folytatta: – A követ úr és a Fekete maradhat. A többiek kint várjanak.

A Kövér Bég mérgesen fújtatva megindult, a Vakhoz lépett, karon fogta. – Az őrséget a sátor köré parancsolom – morogta. – Ha bármi veszély adódik, csak kiálts, uram, berontanak, és…

Nem fejezte be, kifelé indult, a világtalant támogatva. Az, ahogy a hullához ért, hirtelen megtorpant, mint egy makacs öszvér.

– Van itt valami nagyon furcsa – jelentette ki, és fejét lefelé fordította, mintha a test halmát méregetné.

Most néztem csak meg én is jobban a fejetlent. Koszos, rongyai, egy iszonyatos hordómellkast és kitüremkedő hasat rejtettek. Legalább kétembernyi termete partra vont tengeri szörnyeteg képzetét keltette a szemlélőben.

– Kezdjük hát! – adta ki a parancsot a Szultán, miután a páros mögött lehullt a bejáratot fedő selyemtakaró.

A felszólításra az idegen körbenézett, majd a sátor sarkába sietett, ahol egy apró kis füstölő parázslott. Megnyálazta két ujját, és elfojtotta fényét. – Így már rendben lesz – motyogta, aztán a halott mellé lépett, térdre rogyott, és maga elé tartotta a pergamencsomót. – Bármit hallanak vagy látnak, kérem, ne jöjjenek közelebb, csak ha szólok – nézett ránk szigorú tekintettel. Nem válaszolt egyikünk se.

Aztán belekezdett egy érthetetlen, csupa torokhangból álló szövegbe. Ahogy hallgattam, éreztem, hogy hideg rosszullét kúszik csontjaimba, a torkom összeszorul, és gyomromba mintha fekete lyukat rágott volna egy patkány. A férfi nem sokáig, talán két percig kántált, monoton, reszelős hangján, majd hirtelen, ahogy belefogott, abbahagyta. Leengedte maga mellé a pergament, és csak térdelt a test előtt, lehunyt szemmel, sebzett arcán valami tűnődő viszolygással. Eltelt egy perc is talán, amikor a Szultán felemelkedett trónjáról: – Itt az ideje…– kezdte volna, de ekkor, ebben a pillanatban a fej nélküli test megmoccant.

Először csak rándult egyet, akár egy bárka a kikötőbe, mire mind akaratlanul is hátrébb hőköltünk helyünkön, és erre, mintha a félelmünkből kapná erejét, mozogni és rázkódni kezdett. Csak a Fekete vett erőt riadalmán, és közelebb lépett, kardját emelve, mintha annak pengéjével akarná kitakarni a látványt.

– Ki voltál te életedben? – kérdezte vészjóslós hangon a hullától a vágott arcú férfi, mire a test moccant még egyet majd elnyugodott. – A bátyám voltál? – faggatódzott tovább a fogoly, de erre már a Szultán is felállt, és a Fekete hátáig jött.

– Igen.

A válasz a fejetlen tömeg mélyéből jött, tompán és élettelenül, de még így is feltűnt, hogy a hang színe mennyire vékony és gyenge.

– Mi ketten kémek és orgyilkosok voltunk, kik a magasságos Szultán életére törtek? – faggatódzott tovább rendületlenül a sebes arcú férfi.

– Nem.

E szavakra a vágott arcú felállt és meghajtott magát a Szultán felé:– Uram, testvérem igazolt engem.

Ám az uralkodót már nem érdekelte bűntelensége. – Kérdezhetek tőle? – nyögte izgatottan a halottra mutatva.

– Igen uram, rövid ideig még itt lesz közöttünk – bólintott a másik. – Menj csak nyugodtan közel, hajolj fölé, hogy jól hallja hangod.

A Szultán előre lépett, majd térdre esett a test előtt, mint aki imára készül. Várt egy kicsit, végül arcát a domborodó has fölé emelve kimondta kérdését: – Tényleg olyan gyönyörű a Paradicsom?

Ekkor vettem észre az apró kis dudort a holttest oldalában. Egy pillanatra felfodrozódott az ócska köpeny, megjelent alatta egy kitüremkedése, mintha valami belülről nyomná a húst és a szövetet. A Szultánra néztem, aki a has fölé hajolva, átszellemülten várta a választ, majd a vágott arcúra, kinek eddig fegyelmezett vonásain mintha valami győzedelmes mosoly körvonalazódott volna. Végül a Feketére pillantottam, ki tőlem jobbra, és hátrébb, a Szultántól pedig jó két métere állt.

Mindig a Szultán előtt kellett volna lennie másfél lépéssel.

Rájöttem, hogy ez valóban egy csapda. Akkor persze még nem tudtam, amit majd a vágott arcúból szednek ki, szörnyű kínzások, fejbőrének lenyúzása által – hogy ők hárman mind az ellenség kémei voltak, hogy összecsapásuk csak színjáték volt, hogy a előttem álló az arcát önmaga kaszabolta össze, és hogy fejetlen hulla a Szultán seregének katonája, az egyik előőrs harcosa, kit a vajda csapata ejtett fogságba, majd készített elő erre a jelenetre.

Mintha álomból ébrednék, sietve és kapkodva cselekedtem: gyorsan a holttest mellé léptem, lehajoltam, és szétrántottam mellkasán a ruha szövetét, oly erővel, hogy az hasadva engedett mozdulatomnak. Előtűnt a halottfehér bőr, rajta durva, elnagyolt varrások és öltések véres cikkcakkja. A Szultán felnézett rám – előbb értetlennek, majd rémültnek tűnt, szólni akart, de ekkor egy kar kiszakította magát az összevarrt húsból, és torkon ragadta. Fél szemmel láttam, hogy a vágott arcú a Feketének ugrik, és a meglepetés erejét kihasználva a földre dönti az óriást.

Megragadtam a vékony kart, és elrántottam a Szultántól, vesztemre. A halott hasát, bőrét és varrásokat átszakítva irtózatos hangok kíséretében egy női alak szülte magát a levegőre. Vékony, meztelen testét zsigerek és vér borította, fekete, hosszú haja csimbókokban tapadt a hátára és az arcára. Izzó tekintetét előbb rám, majd a Szultánra vetette, és ahogy megszólalt, azonnal láttam, hogy szájában két elülső foga meghosszabbodott, akár a farkasok agyara.

– Melyikőtök a Szultán? – kérdezte idegen hangján, mely az imént még a testből szólt hozzánk. –  Amelyik nem az: élhet.

A Szultán rám nézett, és csak a félelmet láttam szemében. Oldalt, arrébb két test viaskodott a földön. Fegyver nem volt nálam. Magam se tudom, miért válaszoltam hát: – Én vagyok.

A nő azonnal nekem ugrott, földre estünk, és ő mint egy állat próbált a nyakamhoz kerülni. – A vajda üdvözletét küldi, fenség – lihegte bűzös leheletét fülembe.

Próbáltam elnyomni fejét, mire tenyerem élébe harapott. Másik kezemmel a torkát szorítottam, ám ez semmit se ért. Centiről centire küzdötte le feje a távolságot, ahogy mind közelebb hajolt nyakamhoz. Lehunytam a szemem, és megadtam magam a sorsnak.

Aztán a következő pillanatban hús és bőr reccsent, és én, ki eltátotta száját erőlködésében, hirtelen más lettem, mivel forró, keserű valami folyt torkomba – az első kortyot azonnal le is nyeltem.

Ahogy hörögve, fuldokolva felnéztem, a Szultán láttam magam előtt a Fekete szablyájával. És egy fej nélküli, csonka testet magamon. A nő lábai még mozogtak, de két keze már erőtlenül lecsúszott testemről. Oldalt lestem – feje csodálkozva meredt rám a földről. Mivel a nyakából még mindig arcomba fröcsögött vére, undorodva lelöktem magamról. A Szulán kezét nyújtotta, és felsegített. Köhögve és hörögve intettem neki, próbálván a kihányni azt, amit lenyeltem, és most égette bensőm, akár a tűz. – A számba ment a vére – nyögtem az uralkodó felé.

– Köszönöm, barátom, hogy hazudtál az érdekemben – szólt ő, és átadta a kardot a Feketének, nekem pedig egy díszes varrású kendőt nyújtott: – Töröld meg arcod.

A vágott arcú mozdulatlan teste valamivel arrébb hevert mozdulatlan.

Felegyenesedtem, mert a métely nem távozott belőlem. – Uram, én…– kezdtem volna, aztán inkább nem szóltam. Ugyan miképp mondhattam volna el, hogy szörnyű idegenség kezd hatalmába keríteni?

– Mind egy terv részei voltak – bólogatott a Szultán elgondolkodva, majd a nő levágott fejéhez lépett, felemelte hajánál fogva szemmagasságba. – Látod a fogait? – fordult felém. Láttam, de nem akartam nézni. – A vajda némbereinek egyike. Állítólag több ilyen, pokolbéli teremtménye van. – Sóhajtott, majd a földre dobta a fejet. – Égessék el – szólt a Feketének, aztán visszasétált trónjához. Ahogy leült, és rám nézett, tekintete elkomorodott. – Remélem, a vére nem mérgező – jegyezte meg.

– Allah útjai kifürkészhetetlenek – sóhajtottam, majd a Bég asztalához mentem, és egy kupába sörbetet töltöttem, hogy elnyomja a számat égető keserűséget.

De az ott maradt évszázadokig, míg vissza nem tértem e földre ismét. Akkor persze már mind eltűntek: a Szultán, a törökök, a szörnyű vérengzések – csak mi maradtunk egymásnak, vértestvérekként, a vajda és én, Jonathan Harker. 

vége 

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása