Stixszel és egy ikonikus helyszínnel folytatódik. A tehetségtelen költő karaktere a kisvárosokban ragadt magyar értelmiség allegóriája. A Vízválasztó pedig egy valóban létező hely - lásd a képet -, és nagyon összetett érzéseket kelt bennem a mai napig. Egyrészt szeretek minden vizet, tavat, folyót, bányatavat  - ha lehet, belemegyek bármelyikbe, és úszom, míg a tüdőm bírja. Ám itt soha nem úsznék, és valóban olyan hely, ahogy a történetben leírtam, és benne van a késő Kádár-rendszer, a korai kilencvenes évek nyomorúsága: hulladékfából és bádogból összetákolt horgásztanyák, régi, rossz autók, fanatikus, mogorva horgászok, döglött halak, mohás, otromba betonelemek - valamiért nagyon lehangoló az összkép, ha ott vagy. Hétvégi bográcsozás, Kőbányai, Szofi, Jó ebédhez szól a nóta. A gyárból eredő barátságok, a szakik, a "mindent magunknak megszerelünk" hozzáállás, a toldozott-foldozott dolgok, a műhelyből hazalopott dolgok, az újrahasznosított eszközök, a szárítóra kiteregetett műanyag zacskók világa.

Persze ez a történet nem a Vízválasztóról szól. Hanem egy nagyon furcsa gyerekről. 

Három nővér

Hárman voltak: a folyton izgő-mozgó kiskukac, a nyolcéves Anna, Stella a nagylány, aki tizenhét múlt és a középső, akihez Stixet szerződtették, Mariann, a hatodikos. Nem ment neki a magyar, és Stix apját ismerte a nővérek apja, és tudták róla, hogy azon a nyáron vették fel a tanárképzőbe magyar-orosz szakra, szóval adta magát, hogy korrepetálja a gyereket pár alakalommal.

Stixnek persze nem fűlött a foga hozzá, akkoriban, azon a nyáron kezdte el komolyabban feldolgozni Sweedenborgot (noha szíve mélyén tudta, sose fog túljutni a „Menny és Pokol” első ötven oldalán), és miközben a városi könyvtárban jegyzetelgetett, titokban egy idősödő, vörös könyvtárosnőt lesett, aki folyton túl rövid szoknyában mászkált a polcok közt…de az apai kérésnek ebben a korban nehéz ellenállni. Pénzt nem kapott a korrepetálásért, csak ígéretet, hogy fizetik a jogsiját augusztusban.

Stix akkoriban magas, vékony, pattanásos fiatalember volt, haját megnövesztette, és hiúsági okokból nem hordta szemüvegét, amitől folyton hunyorogott. Volt benne valami esetlen felsőbbrendűség tudat, talán azért, mert nagyrészt már mindent elolvasott, amit el kell olvasni, vagy azért, mert azt gondolta, hogy előbb-utóbb az írásaiból fog megélni.

Nehezen barátkozott, de a lányokkal könnyen megtalálta a hangot. Az első reggelen is, mikor kiment hozzájuk a Vízválasztóhoz a kemping kerékpárjával, már a part menti házacskához vezető ösvényen félórás beszélgetésbe elegyedett Stellával. Azonnal tudta, esélye sincs a lánynál – olyan csaj volt, akit Stix magában csak „nagyvilági”-nak nevezett, akinek a barátja nyugati autóval jár, és aki Pestre szokott járni vásárolni a Levi’s boltba, hogy után megegyen egy sajtburgert a Váci utcában. Szőke haját hátrafogta sétálómagnójának fülhallgatója, combhajlatig levágott farmert, hófehér pólót viselt, így ment a közeli kisboltba, és olyan hercegnői módon, de mégis közvetlenül és kedvesen kezelte a lángoló arcú fiút, hogy az mindenhova nézett, csak a pólót feszítő melleire nem.

– A húgaim még alszanak – mutatott a házacska felé Stella, mely a tó partján kuporgott, mint egy ugrásra kész kutya. – De verd fel őket nyugodtan. Vagy legalábbis Mariannt. – Leállította a zenét a walkmanben, és imádnivaló homlokráncolással hozzátette: – Annát jobb békén hagyni. 

Stix ekkor még nem értette ezt a mondatot, később pedig azt kívánta, bárcsak sosem jött volna rá az értelmére.

– Nem akarok zavargálni, megvárom, míg felébrednek maguktól – vont vállat.

– Ahogy gondolod, de akkor itt szobrozhatsz délig – válaszolt a lány isteni, csengő kacagással, majd bekapcsolta a derekán csillogó walkmant és a „Voyage, voyage” című francai popszám dallamira ellibegett. Stix sokáig nézet utána vágyakozva, aztán sóhajtva a ház deszkastégjére telepedett, és elővette az anyja táskájából csórt cigit.

A Vízválasztó egy, a Város határban, a hegyek ölelésében létrehozott mesterséges víztározó volt. Régebben a gyári munkásoknak osztottak a partján kis telekparcellákat, a tóba pedig pontyot telepíttetek. Utóbbiból élt még néhány, a munkások pedig nyugdíjba mentek, és kiköltöztek ide, miután a gyárat kezdték leépíteni. Körben, mindenhol ütött-kopott, innen-onnan összefusizott anyagokból tákolt házacskák sorakoztak egymás mellett. A nővérek lakrészét balról a tavat körülölelő gyalogút, a másik oldalon pedig egy áthatolhatatlan bozót határolta. Majd mindegyik házhoz kis horgászstég is tartozott. A tó felső végénél, a bekötőútnál, ahol Stix a biciklijét hagyta, viharvert táblán hirdetmények, cikkek, figyelmeztetések és egy napszítta térkép segített az idekeveredőnek. Szemben, az autóút felőli oldalon padok barnállottak, most, a korai órán az egyiken egy idős férfi cigarettázott, pecabotja lábánál bólogatott.

Stix régebben is lejárt ide biciklivel, ha nagy meleg volt, sőt, rémlett neki, egyszer még Stellát is megbámulta napozás közben, de sosem ment bele a vízbe, noha a fürdést tiltó táblákat már rég eltüzelte valaki. A zöld, áthatolhatatlan vízre nézve inkább csak sejtette, mint tudta, hogy nagyon mély lehet, és hogy lent hínár és hideg várná, ha fejest ugrana belé. Egyébként sem volt jó úszó.

Miután meggyújtotta a cigarettát, és próbált nem köhögni tőle, elővette jegyzetfüzetét, tollát, és igyekezett befejezni a tegnap elkezdett verset. Fordítás volt, Baudelaire „A dög” című művének újraköltése.

– Épp kapóra jössz – mosolyodott el, ahogy lenézett a vízre, és észrevette a stég mellett ringatódzó haltetemet. Hasával oldalt fordulva a ponty olyan volt, mintha napozna.

– Olyan, mintha aludna, nem? – kérdezte mögötte egy lányhang.

Megfordulva egy barna hajú, nyolc év körüli kislányt pillantott meg.

– Te vagy…Anna, ugye? – találgatott Stix.

– Kérdeztem valamit – jött a válasz, ellentmondáshoz nem szokott tónusban. A gyereken fehér pizsama volt, jobb kezében egy játékmackót tartott. Ledobta a földre, közelebb jött, majd megállt Stix felett. Kényelmetlen, kutató tekintettel bámult le rá. – Anyukád tudja, hogy dohányzol? – kérdezte szigorúan.

– Talán igen, talán nem – vont vállat Stix.

– Csak mert Stella is szokott, és megegyeztünk, nem köpöm be, de akkor vesz nekem Fülest. Az egy rejtvényújság.

– Tudom, mi az a Füles – válaszolt Stix óvatosan, miközben a cigi végéről a tóba kaparta a parazsat hosszú körme hegyével. – Szeretem benne a képregényeket. – A megfeketedett szálat jegyzetfüzete lapjai közé rejtette.

– Én is – mosolyodott el Anna, majd ismét a halra siklott tekintete. – Nagyon nem akart megdögleni. De most még friss.

– Nem hiszem, hogy fogyasztható – csóválta a fejét Stix. A kislány lefeküdt a stégre, lehasalt, majd kezét kinyújtva próbálta elérni a halat. – Nem…úgy...értem – szuszogta erőlködve. Hirtelen feltérdelt, majd megbökte a fiú vállát. – Segíts, vedd ki nekem.

– Eszemben sincs ahhoz a döghöz hozzáérni – rázta fejét Stix, és még arrébb is csúszott.

Anna esdeklő arcot vágott, kéz kezét imához kulcsolta – Kérlek, szépen kérlek, nagyon szomorú az a halacska, mert még nem jött el az ideje, még szeretne egy kicsit úszkálni, és élni, és növekedni.

Stix csak bámult rá és próbálta kitalálni, hogy bolond vagy színészkedik. Végül arra jutott, hogy csak gyerek – félretolta a lányt, és lehasalt a deszkákra. A hal tapintása hideg és nyálkás volt. Először ki is csúszott ujjai közül, de aztán alátolta tenyerét, és emelve, dobva a stégre tudta lapátolni.

– Tessék, most örülsz? – kérdezte, kezét a stég fájába maszatolva.

Anna örült. Odahajolt a halhoz, egészen közel, pisze orrát az élettelen, opálos szemekhez dugva. – Még van benne akarat, érzed? – kérdezte halkan Stixet. A fiú elbűvölve figyelte, szinte levegőt se vett: – Mit csinálsz? – kérdezte rekedten, de a kislány már nem válaszolt. Ajkai a hal eltátott, mozdulatlan szájához értek. Kilélegezett. Aztán lassan eltávolodott. És akkor a hal meglegyintette farokuszonyát, majd ívben begörbítette testét, és ficánkolni kezdett, ide-oda csapkodva magát. Anna diadalittasan nézett Stixre. – Látod? – kérdezte. – Visszatért belé, sikerült. Gyerünk, söpörjük a vízbe.

Stix nem tudott moccanni sem, csak ült a stégen, érezte, ahogy a nap arcába süt a szemközti hegy fái közül, és nézte, hogy Anna barna lábfeje a deszkákon terelgeti a csapkodó halt, mígnem egy utolsó passzal a zöldesfehér test eltűnt a vízben.

– Ezt hogy csináltad? – kérdezte Stix végül, de ezzel még nem volt vége. Anna a stég szélére állt, olyannyira a szélére, hogy a fiú inkább kinyúlt, megfogta a lábát. A kislány lenézett rá. – Nézd csak, most már engedelmeskedik.

Csettintett egyet, mire a hal feje megjelent a víz felszínén. Csillogó gombszemével bámulta Annát, miközben mozdulatlanul egy helyben lebegett. – Visszaadtam az életét, ezért örökre a szolgám marad. Hát nem jó? – Anna nevetése olyan volt, mint Stelláé, körüllengte Stixet, végigpattogott a víz színén, egészen a szemközt szunyókáló horgászig. – Menj! – parancsolta a gyerek újabb csettintéssel, és a hal lebukott a víz alá.

– De, nagyszerű – nyögte Stix, és ekkor újabb álmos hang csendült mögöttük: – Mit csináltok itt?

A házacska ajtajában egy szőkésbarna lány állt, Anna idősebb, csúnyább kiadása. – Te vagy a tanár, ugye? – kérdezte szemét dörgölve, mire Stix bólintott, felállt. Még mindig az előbbi jelenet járt a fejében, ezért csak sokára szólalt meg: – Mosakodj meg, és egyél valamit. Aztán kezdhetjük – mondta. Anna közben észrevette a közeledő Stellát, és eléje szaladt. Stix nézte őket, és érezte, hogy a fejét valami sötét, kellemetlen bizsergés kezdi kitölteni, ami nem múlt el a tanítás végéig.

Mariann nem volt buta lány, csak egy kissé körülményes. Mindent alaposan, háromszor átgondolt, de még így is folyton bizonytalan volt a toldalékolásban. Bent ültek, a ház apró ebédlőasztalánál. Stix félig a lányra, félig a stégen babázó Annára figyelt, olykor pedig a konyhasarokban mosogató Stellát bámulta. Mikor végeztek, kiment a stégre, leült Anna mellé, és elővette a félig szítt cigarettát.

– Mi volt ez az előbb? – kérdezte csöndben, rekedten, miközben meggyújtotta a szálat.

– Semmi. Csak életre keltettem – vont vállat a kislány. – Már régóta meg tudom csinálni. De csak azzal, ami ebben van – körbemutatott, mozdulata átfogta a tavat.

– A vízben? – értetlenkedett Stix.

– Igen – bólintott Anna, és egymás mellé rendezett két ütött-kopott mackót. – És csak ha friss. Volt egy macska…valaki elütötte – állával a műút felé intett. – És bedobta a vízbe. Azzal már nem ment. Szerintem már egy napja is a vízben lehetett, mert elég büdös volt.

Stix mérlegelte a hallottakat, majd eszébe jutott még valami: – És hogyan engedelmeskednek aztán? Hogy csinálod?

Anna eltöprengett, homlokát ráncolva kereste a megfelelő kifejezéseket, közben ujjaival malmozott ölében: – Olyan, mintha érzeném, mit akarnak. És tudnám őket ösztökélni – mondta óvatosan. – Hálásak. És boldogok, hogy ismét élnek. És ezért bármire hajlandóak. Azt hiszem, egy idő után elfelejtik, bár ez változó, nézd csak. – A bozótos vízbe lógó ágai felé mutatott. Stix rövid ideig erőltette a szemét, aztán észrevette a hal fényes fejét. Feléjük fordult, mintha fürkészte volna őket. Ahogy a fiú moccant, hogy jobban lássa, hirtelen lebukott a víz alá.

Stix felállt, órájára pillantott. Mennie kellett, mert kinyitott a könyvtár. – Tud erről más is? – kérdezte még a lánytól. Anna már épp válaszolni akart, de ekkor kilépett a házból Stella.

– Reggelizünk. Nem tartasz velünk? – kérdezte a fiútól. Stix szabadkozva elköszönt. Ahogy az ösvényen visszafordult, megkapta a választ Annától. A kislány ott állt a ház ajtajában, mutatóujját szája elé téve, szigorú, durcás arccal figyelte Stixet.

Úgy volt, hogy heti három alkalommal megy a Vízválasztóhoz, öt héten át. Ám rögtön a másodikat kihagyta egy egész napos eső miatt. Végül pénteken jutott ki, mikor már kora reggel rekkenő meleget sugárzott az ég. A faház tetején szinte dobolt a nap fénye, Stix, halántékán minduntalan megindult egy verejtékcsepp, amíg a füzetben karmolászó Mariann feje búbját leste.

– Elegem van, megsülök idebenn – fakadt ki a kislány, pedig ő fürdőruhában volt. – Gyere, ússzunk egyet! – Azzal felpattant, és kiszaladt. Stella a nyugágyból szólt rá: – Mariann, várj! – de elkésett, Stix, hallotta a test csobbanását. Aztán semmi.

– Mariann? – hallotta Stella előbb meglepett majd – Mariann! – ijedt kiáltást. Stix felállt, de még nem fordult meg, az ajtónyílásnak háttal állt, úgy fülelte, hogy a kislány felbukkanjon a felszínre. Ám szíve mélyén tudta, hogy nem fog, mert idebenn, a házban túl meleg volt, a minapi eső pedig eléggé lehűtötte a vizet, és odalenn, a mélyben ki tudja milyen hideg áramlatok örvénylettek. Semmi kedve nem volt kimenni, és megpróbálni megmenteni, mert ahhoz nem volt elég jó úszó, és átfutott rajta az is, hogy ha megpróbálja, és nem sikerül, akkor a kislány halálát rá fogják kenni, őt fogják hibáztatni az eseményekért. Olyan volt, mintha látná a jövőt, de igazából csak a felnőttlét felelőssége és a kudarc lehetősége hatott rá bénítólag. – Mariann! – sikoltott most Stella, és erre a fiú megmozdult. Ahogy kiért, még látta eltűnni a lányt a vízben. Oldalt nézett – Anna sápadtan, elbűvölve figyelte a keletkező hullámokat. Fél perc telhetett el azóta, hogy Mariann azt mondta neki: „Elegem van”. Vagy talán egy perc. Stix öntudatlanul elkezdett magában számolni, egy, kettő, három, és közben a stég széléhez ment, tétován lehúzta pólóját.

– Menyire jó úszó a nővéred? – kérdezte Annát hátra se fordulva.

– Melyik? – kérdezett az vissza komoran.

– Mindkettő. Stella – hadarta Stix. Tizenhat, tizenhét.

– Stella jól úszik, de Mariann elég béna. Nem is szabad ugrálnunk a stégről, csak ha bent van a gumimatrac – magyarázta Anna, és ő is közelebb jött a vízhez, megállt a fiú mellett. Szemüket erőtetve keresték a zöld, sűrű szövedékben a mozgás jeleit.

– Be kellene ugranom – motyogta Stix öntudatlanul.

– Várd meg, míg feljön a nővérem. Ha nem jön fel – akkor kell beugranod! – jött a józan válasz a derekától. Lenézett a kislányra. Negyvenhat, negyvenhét. Anna tekintete feketén csillogott, arca merev maradt. Stix megrázta fejét, elhatározta, hatvannál beugrik. Levette szandálját, és rövidnadrágját. Felötlött benne az idétlen gondolat, hogy milyen jó, hogy az új, nem lyukas alsónadrágját húzta fel ma reggel.

Körbenézett, de most egy horgász sem aszalódott a napon, sőt, közel-távol nem hallott emberi hangot, mióta kiérkezett. Hetven. Túlhaladta a percet, jutott eszébe, és kicsit hátralépett, hogy lendületet vegyen, de ekkor felbukkant Stella feje, majd csapkodó karjai, bal hóna alatt húzott valamit. – Segíts – hörögte, mire Stix lehajolt, letérdelt, és fogta, rángatta a felé tolt testet, majd óvatosan a deszkára emelte, mint egy döglött halat. Mariann szeme zárva volt, szájából és orrából víz csorgott, feje elcsuklott oldalra. – Lélegeztesd! – parancsolta Stella dühösen a fiúnak, míg kimászott. Stix óvatosan szétnyitotta a lány ajkait, majd rátapasztotta sajátját, közben jött egy bolond, megvadult gondolat, bárcsak Stella ugrott volna a vízbe, majd erőset fújt, látta, a kislány tüdeje megemelkedik. – Engedj! – a nővér félrelökte őt, oly erősen, hogy könyökére esett, onnan nézte, ahogy Stella összekulcsolt kezével rugózik Mariann mellkasán, aztán ismét a szájába fúj, aztán ismét a mellkas. Stix kettőszázötvennél szólt neki, hogy átveszi, de ekkor Stella már sírt, arcáról Mariann homlokára csöppent egy könnycsepp, és Stix azt remélte, mint a mesében a varázslat, ez végre életre kelti a kislányt, de ez a valóság volt. – Hallod? Átveszem – kérte ismét erőtlenül.

– Fölösleges. Meghalt – jött mögülük Anna hangja, hidegen, fölényesen, mire mindketten odafordultak felé, Stella még a mellkas pumpálását is abbahagyta. – Ne mondj ilyet a nővéredről! – kiáltott rá hisztérikusan. Anna megvonta vállát. – Pedig így van. Nagyon régóta nem lélegzik – konstatálta, majd leguggolt a másik oldalról Mariann fejéhez. – De azt hiszem, én még tudok segíteni. – Azzal lehajolt, és gyengéden a testvére szájába fújt. Mikor eltávolodott, mind mozdulatlanná dermedtek, mint egy furcsa csoportkép, csak Stix agyában kattogott tovább a másodpercmutató. Háromszázötvennél Mariann szeme megrebbent, aztán teste összerándult, majd köhögésbe, sípoló, harákoló fuldoklásban tört ki. – Hála istennek! – sóhajtott Stella, és átölelte a kislányt. – Minden rendben lesz, minden – simogatta fejét, és közben Annára pislantott, és Stix később sem, sőt, soha, egész életében nem tudta megfogalmazni, mi volt ebben a pillantásban. – Hozz egy törülközőt – utasította, mire Anna eltűnt a házban.

– Láttad ezt? – kérdezte Stix.

– Igen, a kis vakarcs istent játszik – csóválta fejét a nagyobb lány, és oldalt fordította Mariannt, hogy a víz jobban kijöjjön belőle. – Szerencse, hogy a lélegeztetés..

– Nem a lélegeztetés volt – vágta el Stix a mondatot. – Anna volt.

– Mi voltam én? – lépett ki a küszöbön a kislány, de Stella szeme Stixre villant, aki inkább nem folytatta a témát. – Rendben lesz – bökött fejével a lassan felülő Mariannra. – Ez a lényeg – szögezte le a legidősebb testvér.

– Hol vagyok? – kérdezte rekedten Mariann, és csodálkozva körbenézett. Szeme megakadt Annán. – Testvérem! – kiáltotta, majd térden odacsúszott Anna elé, aki esetlenül fogadta a hódolatot, hagyva, hogy átkarolja a lábát.

– Hé, nekem nem jár köszönet? – vicceskedett Stella, de hangja ijedten csengett. – Mariann, gyere, menjünk a házba, egy kicsit feküdj le. Hogy érzed magad?

– Szédülök – állt fel Mariann az unszolásra. – De azért jól vagyok.

Eltűntek a házban, és Stix magára maradt a legkisebbel. Lassan felhúzta rövidnadrágját, pólóját, közben szemmel tartotta Annát, aki a vizet bámulta.

– Figyelj, szerintem is lehet, hogy a lélegeztetés…– kezdte volna aztán, de a gyerek azonnal elvörösödött, és felcsattant. – Nem! Én csináltam, ha én nem vagyok, még mindig ott feküdne! – A deszkán sötétlő vízfoltra mutatott.

– Oké, tegyük fel, hogy te voltál. Nem mindegy? – kérdezte csöndesen Stix. – Nem az a lényeg, hogy Mariann jól van?

– De ő nem hisz nekem – vágta rá gyűlölködve a kislány. – Soha nem hisz nekem. Azt kívánom egyszer őt is… – elharapta a mondta végét, majd bement a házba. A küszöbön majdnem összeütközött Stellával.

– Csöndben légy, aludni akar – szólt rá a nagylány. Stix már a szandáljánál tartott.

– Köszönöm – jött oda hozzá Stella. Zavartan vizes haját babrálta. – Mindent.

– Ugyan, nem csináltam semmit – rázta fejét Stix. A lány pólója még mindig nedvesen tapadt testére, igyekezett másfelé nézni.

– Dehogynem, itt voltál, és…– Stella fújt egy nagyot, inkább dühösen, mint fáradtan, majd a napról besétált a ház árnyékába, és leroskadt a nyugágyba. – A jövő héten jössz? – kérdezte a fiútól.

– Igen, hétfőn – Stix megfordult, és indult volna, de hirtelen elszánta magát. – Nincs kedved szombaton bejönni a moziba? Valami jó…

– Nem – Stella gyorsan és kíméletlenül vágta el, kezét kissé maga elé tartva, mintha eltolná magától Stixet. – Ne haragudj, de…– nem fejezte be, a fiú pedig nem is volt rá kíváncsi.

– Oké, csak megpróbáltam – mondta, és intett a lánynak. Stella ekkor már lehunyta szemét, és befelé figyelt, valami belső hangra.

– Megkérhetlek valamire? – kérdezte hirtelen.

Stix várt.

– Ne beszélj erről senkinek, jó? – Stella rászegezte barnásszürke tekintetét, és Stix elveszett benne. Egészen eddig a pillanatig úgy gondolta, egyszer majd megírja a történteket, de most nagyon komolyan az mondta neki: – Természetesen.

Azon a hétvégén a nyár kitombolta magát. Stix a panellakás kisszobájában verejtékezve folyton Stellára gondolt, és írt a lányhoz legalább hét szonettet. Úgy gondolta, átadja őket a hétfői óra után, de végül otthon hagyta a lapokat, mert tudta, versek ide vagy oda, nincs esélye egy ilyen nagyvilági csajnál.

Hétfő reggelre beborult, és bár a hőség nem csökkent, friss esőszagot hozott a szél észak felől. Stix a szokásos helyen hagyta a biciklit, és becaplatott a kis gyalogúton a házikóig. Minden csöndes és mozdulatlan volt, csak a tó fodrozódott dühösen a széltől.

– Hahó! – szólt bele a rezgő vízszagba Stix, mire Anna lépett ki a küszöbön.

– Szia – köszönt komoran. – Mariann visszament a városba. Azt hittem, szóltak neked.

– Nem. Nem szólt senki – rázta fejét Stix, és törökülésbe a deszkákra telepedett. – Valami baja van?

– Nem. Csak már nem szereti a vizet.

– Nem csodálom – nyugtázta Stix. Előkotorta táskájából a lopott cigit, és meggyújtotta. – És a másik nővéred? – kérdezte. Igyekezett palástolni izgalmát, de hangja megremegett.

– Stella? A házban van – Anna leült mellé, a cigarettára pillantott. – Adsz egy slukkot?

– Neeem! – döbbent meg Stix. – Isten ments.

A kislány várakozóan, nyugodtan nézett rá, tekintete kényelmetlen volt, túlságosan magabiztos.

– Most már Stella is elhiszi, hogy én segítettem Mariannon – jelentet ki hirtelen, majd felállt, a ház oldalához ment, benyúlt a deszkák közé, és egy csomag Sopianet vett elő. – Stella dugicigije. Ha már nem adsz a sajátodból.

– Nem hiszem, hogy neked…– kezdte Stix, de a kislány már ki is vett egy szálat, és egy apró kis öngyújtót a csomagból, amivel meggyújtotta a cigarettát. Mélyen leszívta füstöt, mint aki tíz éve dohányzik. – Isteni, nem? Az első cigaretta reggel olyan, mint egy jó baszás.

Stix köhögni kezdett, majd felpattant, és félig dühösen, félig nevetve kérdezte: – Honnan tudsz te ilyen mocskos szavakat?

– Stellától – vont vállat Anna. – Ő gondol folyton ilyesmire.

– És…– kezdte volna a fiú, de aztán megértette, mit mondott a kislány. Megindult a ház felé, félretolta Annát, majd belépett a konyhába. Egy kalapács hevert a padlón, belerúgott, ahogy a lépcső felé ment.

– Te vagy az, Anna? – hallotta fentről Stella erőtlen hangját.

– Nem. Én – szólt Stix, és felrobogott a pár lépcsőfokon. A házacska szűkös emeletén csak két ágy és egy kis éjjeliszekrény volt. Stella a jobb oldali ágyon feküdt bikiniben, fején a fülhallgató, de nem zümmögött benne zene. Elnyúlt, sápadtan, mereven, mint egy márványszobor, és a mennyezetet bámulta. Stix megállt felette, és mélyet szívott a cigarettából. – Stella, mi történt? – kérdezte a lánytól. Az végre rápillantott, arcán a felismerés a bosszúsággal keveredett. – Semmi – mondta, és felült. – Mi történt volna?

Stix végignézett rajta, majd hátrált egy lépést. – Nem tetszik ez nekem – mondta, és valóban így érezte. Ez a merev, üres Stella nem az volt, akit itt hagyott. – Hol van Mariann?

– Bevittem a városba. Anya munkahelyén lesz egy kicsit. Már nem szereti annyira a vizet – magyarázta gépiesen Stella. Hangjában fáradtság csengett. – Már én sem szeretem annyira ezt a vizet – tette hozzá magyarázólag. – Adsz egy szippantást?

– Nem – tagadta meg tőle is Stix, és még egy kicsit hátrált. – Mi van veled?

– Semmi – bizonygatta Stella, és most már felállt, szemközt a fiúval. Kihúzta magát, így arcuk egy magasságba került.

– Azt hiszem, el kellene mondanunk valakinek, hogy mit csinált Anna – jelentette ki Stix hirtelen, mire Stella összerándult, mint akit megütöttek, arca, ha lehet, még jobban elsápadt.

– Nem, egyáltalán nem kellene. Ez egy rossz ötlet. Nem tudhatja meg senki – hadarta, majd közelebb lépett a fiúhoz, kinyúlt, megfogta kezét. – Inkább gyere, ülj le egy kicsit az ágyamra. Tenyere puha simításától Stix cigarettája a padlóra esett, és a következő pillanatban már ott voltak egymáson, az ágyon. Érezte a lány izzadt, nedves testét maga alatt. Nagyon rideg és merev volt minden izom ebben a testben, de nem érdekelte, mert csak érinteni, birtokolni akarta. Arra gondolt, hogy most, végre most megtörténik, hogy nővel, és már a lent dohányzó, nagyon rémisztő nyolcéves sem zavarta. Felnyúlt, hátra, hogy kioldja a bikini kapcsát, közben hallotta, hogy Stella zihál, és ő is zihált, aztán a keze feljebb csúszott, a lány tarkójára. Egy nagy dudorra. Szinte lüktetett a keze alatt, mindjárt a koponya tövénél feszült, szilva nagyságú kinövéséként. Stix azonnal felugrott, és ismét hátrált, el az ágytól, a lánytól. – Mi van a fejeddel? – kérdezte riadtan. Stella csak feküdt mozdulatlanul, a bikini felső lecsúszott bal melléről. Sötét, nagyon sötét tekintettel méregette Stixet. – Mi a baj?

– Ez a baj – mutatott körbe Stix józanodva. – Te ezt soha nem csinálnád velem. – Bólintott, diadalmasan, míg érezte, odabenn egy kis hang könyörög, hogy hagyja abba, menjen vissza az ágyhoz, és…– Ez nem te vagy. Anna az, ugye?

Stella megrázkódott, majd hirtelen összerándult, harákolva, köpködve öklendezni kezdett. Kezével riadtan eltakarta mellét, arcára fájdalom ült ki, mint aki gyötrő álomból ébred. – Nem hittem neki, ezért megharagudott, megütött a kalapáccsal, majd a vízbe nyomta a fejem, míg…– megakadt, szeme üvegesen meredt maga elé, jobb kezét szája elé kapta. – Istenem!

Aztán hirtelen megint minden változott, arcán ismét közömbös, unott kifejezés ömlött el, hátradőlt, hagyta magáról teljesen lecsúszni a bikini felsőt, és hívogatóan intett Stix felé: – Na, mi lesz, nem jössz?

Stix menni akart, nagyon is oda akart menni hozzá, de tudta, hogy nem lehet. Később, egészen öregkoráig, míg ép volt az értelme, gyakran gondolt arra a pillanatra, arra a momentumra, ahol élete kettéágazott. Bár jó volt a fantáziája, mégse tudta elgondolni, mi lett volna, ha Stellát választja, csak sejtette, hogy valami elemésztő, fájdalmas és halálos módon vesztette volna el a szüzességét. Megrázta fejét, és bár minden érzékszerve ordított a csalódástól, hogy ezt teszi, lerobogott a lépcsőn, ki a stégre. Anna épp a vízbe dobta a cigarettáját.

– Mit csináltál? – förmedt rá Stix, de nem mert a közelébe menni.

– Én? Semmit – színlelte az értetlent a kislány. – Hisz én nem csinálok semmit, nem?

Stix bámult rá egy pillanatig, talán eszébe jutott a kalapács is a padlón. Aztán kifújta a levegőt, és fejét csóválva elhátrált, el a háztól, a víztől, de leginkább Annától.

A maradék órákat Mariann anyjának a munkahelyén, egy poros kis irodában tartották meg. Mariann jól haladt, később Stix azt hallotta, abban az évben ötöse lett magyarból. Stella, ha valahol összefutottak, simán átnézett rajta, később Stix inkább már nem is köszönt neki. Anna sorsát nem követte, vagyis inkább nem akart tudni róla semmit, de áttételesen, tíz évvel később az anyja említette. Azt mondta, hogy azt beszélik a városban, hogy Stella Németországban dolgozik, meztelenül táncol valami klubban, illetve más dolgokat is csinál. De jó nővér, mert állítólag az összes keresetét hazaadja Annának. Stix aki ekkor már a Város elátkozott és tehetségtelen költője volt, ezen nem csodálkozott.   

vége

Kilencvenéves nagyanyámnak, aki már csak meg akar halni.

A Szürkék

Emlékszik az ősz szagára, a félelemre a bombától, arra, hogy nem tudta, szeresse vagy gyűlölje Reagant a tévében, és emlékszik a Limahl dalra, amit a moziból kifelé jövet dúdolt, hátha nem felejti el másnap reggelig. Igen, a Végtelen történet. Imádta a zenéjét. Másnap reggelre elfelejtette.

Never ending sztori…

Négyen bandukoltak az utcán a lakótelep sárga fényben égő házai felé. Hárman jó barátok voltak, megengedték a fiúnak, hogy csapódjon. Hetek óta tartott ez a bizonytalan állapot. Nem tudta, kedvelik-e vagy csak szánalomból vannak vele. Mind egy őrsben voltak, és senki más nem volt hajlandó vezetni az őrsnaplót. Akkoriban az őrs egy tanítási osztály egy egysége volt. Az őrsök alkották a rajt, ami maga az osztály volt. Akkoriban az iskolai ünnepeken piros nyakkendőt hordtak a felsősök, utálták Reagant, az amerikai elnököt, és a fiúk mindig T34-es tankokat rajzoltak a napköziben. Vagy birodalmi lépegetőt.

Anyám azt mondta, megvan a cím.

Szólt az egyikőjük, hátrafordulva, kacsintva, egy gyűrött papírlapot nyújtva felé. Nagydarab szőke fiú volt, szeretett a maszturbálásról beszélni, ami különösen zavarta a fiút.

Holnap elmehetsz hozzá.

Ti nem jöttök?

Megálltak mind a hárman, összenéztek. Látszott rajtuk, ezt már megbeszélték.

Te vagy az őrsvezető.

Vonta meg a vállát a legalacsonyabb, aki talán valóban kedvelte a fiút.

Meg te nem jársz edzésre, szóval neked van időd délután.

Magyarázta a másik, akinek már nem emlékszik az arcára.

Ja, szerencsére nem jársz.

Tette hozzá a szőke fiú, és ezen mind a hárman nevettek. Látszott rajtuk, a viccel a kérdés el volt döntve. Ő volt a kiválasztott, a szerencsétlen balfácán, akinek meg kell látogatnia a százéves öregembert.

Minden tanévben minden őrsnek egy-egy érdekes témát, cikket kellett leadnia az iskolai újságba. Azon az őszi hónapon ők kerülte sorra, a Mókus őrs. A szőke osztálytárs anyja javasolta a dolgot. Keressék meg a város legöregebb emberét, és beszélgessenek vele. Például a tanácsköztársaságról. Talán az öregember harcolt a hadseregben, és segített visszaverni a cseheket az Ipolyon túlra. Vagy a szlovákokat. A gyerekek nagyon jó cikket tudnának írni az emlékeiből.

Akkor még többes számban beszélt, ott a szülői értekezleten. A tanácsnál dolgozott, ő szervezte a százévesek hivatalos köszöntését. Virág, bonbon, valamennyi pénz. Így persze tudta, hogy jelenleg is él egy százegy éves apó a külváros egy düledező utcácskájában.

Anyám azt mondta, hogy a hatos busszal kell menned. Leszállsz a konzervgyárnál, és ott van a Sárköz utca. A tizenegyes számot keresd. Azt is mondta, elég rossz szag van nála.

Magyarázta a szőke fiú zavartan. Nem nézett a szemébe. A többiek se.

Segíthetnétek. Jegyzetelni.

Próbálkozott ő halkan, minden remény nélkül. Nem is válaszoltak, másról kezdtek el beszélni – a csajokról az osztályban, hogy kinek mekkora már a melle, avagy hogy melyik nem túl öreg tanárnőt dugnák meg –, megint úgy tettek, mint akik nem hallják a hangját, avagy nem értik azt a nyelvet, amit beszél.

Gyakran érezte ezt másokkal is, nemcsak felnőttekkel, hanem gyerekekkel, még néha nála kisebbekkel is. Mondott valamit, csinált valamit, és nem történt semmi. Mintha nem is létezne. Az emberek átnéztek rajta.

Ez persze néha jól jött. Például feleltetésnél. De volt benne valami nyugtalanító is.

Másnap zuhogott az eső, mikor leszállt a hatos buszról. Elhagyatott, földöntúli vidék volt ez. Jobbra egy romos, rozsdás gyárépület téglái vöröslöttek. Az egyik kéményéből savanyú füst gomolygott. Balra, a főútról nyíló utcákban földhöz kushadó munkáslakások húzódtak a város határáig. Ott egy üres placc volt, két focikapuval. Hallgatta a kapucniján doboló cseppeket, és lassan, a pocsolyákat kerülgetve megkereste a Sárköz utcát. Ekkor látta meg a Szürkét.

Egy magas, sovány férfi volt, szürke kalappal a fején, sárgás ballonkabátban. A kezében fekete aktatáskát szorongatott. Türelmetlenül topogott, és nyakát nyújtogatta, mint aki levegőt szaglássza. A fiú elment mellette, majd megfordult, és felnézett rá. A férfi megmerevedett. Végtelen lassúsággal pillantott körbe, majd le, így tekintete magakadt rajta. Olyan volt a nézése, mint egy mély kút. A fiú azt gondolta, beleesik, és csak zuhan, amíg a hang

– Mit keresel, kisfiú?

vissza nem rángatta. A férfi fehér arcán átvilágítottak a kékes erek. Nagyon betegnek tűnt, egy kopasz, öreg patkánynak, amit teleinjekcióztak ismeretlen vírusokkal a laboratóriumban.

– Te látsz engem, ugye?

Eszébe jutott, mit mondott kiskorában anyja az idegenekről. Válasz nélkül elfordult tőle, és bement a Sárköz utcába.

A tizenegyes ház kapujánál visszanézett az utca eleje felé. A férfi már nem volt ott.

Az öregember háza vályogból épült. Tetejét, ablakait mára szinte feketére aszott fából farigcsálták, ki tudja, mikor. Sokáig dörömbölt az ajtón, mire motozást hallott bentről. Apró, összegörnyedt vénember nyitott ajtó. Zöld selyemmellényt, régies inget és bő nadrágot viselt. Sárga haja maradékét hátrafésülte, szemét vastag szemüveg torzította.

Mit akarsz?

Kérdezte magas, sipító hangján.

István bácsihoz jöttem.

Én vagyok. Mit akarsz.

Inkább türelmetlen volt, mint goromba. Egyre másra a fiú mögé nézett, mint aki keres valamit.

Szeretnék interjút készíteni István bácsival. Az emlékeiről. Az iskolai lapba.

Az öreg hallgatott, lehorgasztotta feje enyhén remegett. Ő csak várt, figyelte a kapucnija peremén nyújtózkodó esőcseppeket, a pocsolyák csilingelését, és úgy érezte, a pillanat évezredekig tart.

Gyere be, megázol.

Motyogta a vénember, és kijjebb tárta az ajtót.

Valóban savanyú, nedves szag volt odabenn. Kopott, apró bútorok, egy varrógép a sarokban, rádió, ami szinte egy kisebbfajta szekrénynek tűnt. Az asztalon tál, mellette ruhák, kopott férfi, nadrágok, bő női szoknyák.

Régi ügyfelek. Beadták, hogy csináljam meg őket. Soha nem jöttek el értük.

Magyarázta az öreg.

Az hinnéd, hogy meghaltak. Vagy történt velük valami, he?

Nem várt választ, válaszolt ő magának, miközben leült egy nyikorgó karosszékbe.

Én is ezt hittem sokáig. De inkább az történt, hogy nem találtak vissza. Lehet, te se találnál vissza a házamhoz másodszor. Legfeljebb ha térképet rajzolsz. Tudsz térképet rajzolni?

A fiú a szoba közepén lévő asztalhoz telepedett. Előtte a tányér csillogott a gyér fényben, sárga csontokkal, húsleves szaggal.

Tudok.

Kipakolta a táskájából a jegyzetfüzetét és a tollát. Az utolsó oldalon nyitotta ki, ott voltak a kérdések, melyeket anyjával fogalmazott meg előző este.

Az egész életed egy térkép. Vagy egy labirintus. Vagy egy labirintus térképe.

Magyarázta az öreg a fiúra meredve. A fiú nem figyelt, fél szemmel az első kérdését olvasta.

Térkép, mely elkezdődik egy városban, ez kórházban vagy egy házban, és elvezet egy temetőig. Az, amit közben bejársz, az végigkövethető az ujjaddal. Az egész életed nem más, mint egyik helyről a másikra tartó menetelés. Éveken mész át, mint egy búzamezőn, és a térképen piros nyomot hagy a forró véred. Aztán eltemetnek valahol, és ott lesz egy kereszt. De.

Az öreg már inkább magának magyarázott, a fiú pedig nem merte félbeszakítani.

Van úgy, hogy valaki nem látszódik a térképen. Nem hagy nyomot, annyira jelentéktelen és semmi az élete, annyira unalmas és jelentéktelen ő maga is, hogy a világ nem veszi észre, és nem kerül fel a térképre. Ilyenkor bajba vannak ők is, a Szürkék.

Felkapta fejét, mert az öreg olyan fenyegetően ejtette a ki szót, melyre később még annyit fog gondolni, hogy nem lehetett nem felfigyelni rá.

Kik azok a Szürkék?

Kérdezte végül. Az öreg előredőlt, kíváncsian, mint aki most veszi észe, hogy vendége van.

Elmondom neked, mert egyből láttam, hogy hasonlítunk. Ahogy álltál az udvaromban, az unalmas kis táskáddal a sárga esőkabátodban. Tudtam, hogy egyívásúak vagyunk.

Suttogta, mint akik titkot mond. Az is volt.

A Szürkék, akik a térképedet rajzolják. És ha kiteszik az ikszet, eljönnek érted. Ők azok, akik tudják, ismerik mindenki útját a bölcsőtől a koporsóig. Kivéve azét, aki olyan, mint én. Meg talán te.

Milyen?

Unalmas. Átlagos. Jelentéktelen. Súlytalan. Mintha nem is léteznénk. A társaid átnéznek rajtad, ugye? A felséged semmibe fog venni. A gyerekeidnek esze ágában se lesz engedelmeskedni a szavadnak. Az unokáid elfelejtenek kamaszkorukra. A kollégák észre se veszik majd, ha betegség miatt nem mész be dolgozni. Ezek vagyunk mi, fiam. A senkik, akik épp, hogy léteznek.

Hallgattak egy sort, az eső rákezdett, és mind vadabbul verte a ház tetejét. A fiú megköszörülte a torkát, de sokáig nem szólt, félt, hangját elnyomja a zaj.

Honnan tudja mindezt a bácsi?

Kérdezte végül, és remélte, nem hangzik bután a kérdés. Az öreg eddig egy kis szalaggal szöszölt, bütykös ujjai úgy jártak rajta, mint a motolla, néha tű csillant köztük, máskor cérnaszál feszült. Most az ölébe ejtette kezét, és bólogatni kezdett.

Egyszer beszéltem az egyikükkel. Debrecenben.  Mikor átköltözött a kormány. Vagy nem is, a Rákóczi zűrzavaros táborában. Vagy nem, talán amikor László fejét vették Budán. Szerencsétlen balek, azt se tudta, mi történik vele. Szóval nagyon rég volt. De emlékszem minden szavára. Azt hitte, egy vagyok közülük, mert láttam és hallottam őt. Talán így is van. Mindegy, soha többé nem láttam. Eddig nem jöttek el értem, ezért vagyok még itt.

A fiú még mindig a neveken töprengett, és valami rémleni kezdett neki a történelem óráról. Nem kellett számolgatnia, hogy kimondja.

Az nem lehet.

Az öreg csak nézte őt és bólogatott. Majd összerezzent, mint akit hazugságon kaptak.

Azt mondtad, az iskolai újságnak kell írnod valamit, ugye?

Kérdezte szelíden. A fiú kifújta a visszatartott levegőt, mint egy igent.

Akkor mondunk nekik valamit. Mondjuk azt, hogy ezernyolcszázkilencvenöt, nem nyolcvanöt nyarán születtem egy északi-magyarországi kisvárosban.

A fiú írni kezdett, megkönnyebbülve és gépiesen. Az öreg szép tiszta, rövid mondatai odasorjáztak a lapra, és kizártak azt, amit addig hallott. Nem akart semmit, csak leírni négy oldalt, teleírni négy lapot, ami elég lesz a cikkhez. Mikor végeztek, az öreg visszaolvastatta vele az egészet. Ahol ellentmondásba keveredett, kijavíttatta. Végül felállt, a fiúhoz ment, és a zsebéből egy papírba csomagolt valamit húzott elő. Olyan volt a szaga, mint a fiúöltözőnek.

Cukorka. Mert jó fiú vagy. És mert nem irigyellek azért, ami a térképeden van.

A fú elvette, megköszönte, és felállt. Az öreg kinyitotta előtte az ajtót.

Elállt az eső. Végre.

A fiú elköszönt tőle, és zavartan, kipirult arccal átvágott az udvaron. Hátra se nézve végigment az utcán, ki a főútra, elsétált a buszmegállóig, és csak ott dobta el a cukorkát.  

Két hét múlva az iskolai újságban lejött a cikke. Az újságot meg lehetett venni, de többnyire csak a tanárok és néhány stréber tanuló fizetett érte. A megmaradt példányokat ingyen el lehetett vinni a porta előtti kis állványról. A fiú felmarkolt kettőt, az írásához lapozott, a második oldalra, és megdobban a szíve, mikor megpillantotta nyomtatásban azt, ami addig csak a füzetében létezett. „Százéves szabómesternél jártunk” – mondta a cím. Ahogy elmélyedt a szövegben, észre se vette, hogy átmegy a hallon, az iskolakapun, az utcán, egészen addig, míg árnyék nem vetült rá. Valaki állt előtte.

A szürke kalapos férfi. Bár erősen tűzött az október délutáni nap, most is ballonkabát volt rajta.

– Szia, kisfiú.

Majdnem mosolygott. Egyik kezében az iskolai újság egy példányát tartotta. Felemelte a fiú arca elé, mint egy körözési papírt.

– Te írtad a cikket az öregről, ugye?

Kérdezte majdnem kedvesen.

– Ezért szaglásztál azon a környéken, ugye?

A fiú nem tudott megszólalni, csak bólintott. Hangzavar kelt a háta mögött. Azok hárman, az állítólagos barátai léptek ki a kapun, vitatkoztak valamin. Nagyon messzinek és valószínűtlennek tűntek, mintha nem is léteznének.

– Na, nézzük csak, segíts nekem.

A férfi kinyitotta a táskáját, kivett belőle egy lapot, összezárta a táskát, majd vízszintesen megtartotta, és a lapot eligazgatta rajta. Valójában egy térkép volt. Piros vonalak kuszasága hálózta be, de a fiú még így is látta, hogy a város térképe. Vagy talán az országé. Nem lehetett pontosan megmondani, mert a városok, falvak, utcák, terek folyamatosan változtak a papíron.

– Jelöld be nekem, hol lakik az öreg. Te biztosan emlékszel rá.

Nem kérés volt, parancs. Egy piros végű ceruza járt hozzá. A fiú ismét hátrafordult, a barátai felé, akik továbbra sem közeledtek. Senki más, se a gyerek, se a felnőtt nem volt a közelben. El kellett vennie azt a ceruzát.

A térkép fölé hajolt, és arra gondolt, bejelölhetne bármit, de ebben a pillanatban a változó nevek és helyek hirtelen kristálytiszta képpé merevedtek, és megjelent előtte a felirat „omladozó gyár”, mellette egy másik, „buszmegálló”, mellette pedig utcanevek és házszámok. Hirtelen nagyra nőtt a Sárköz utca, majd még nagyobbra a tizenegyes szám. Később, mikor majd feltalálják, a fiú – akkor már férfi – a GPS-en lát hasonlót, mikor az ráközelít egy távoli célra. A tizenegyes számra tette a ceruza hegyét, és kört rajzolt köré. Könnyebben ment, mit gondolta.

A szürke kalapos rápillantott a jelre, és biccentett.

– Tudhattam volna. Hányszor elmentem a háza előtt…

Komótosan elrakta a ceruzát és a térképet. Az újságot a fiúnak nyújtotta, közben feje fölött elpillantott a közeledő gyerekek felé.

– Jó kis cikk egyébként. Kár, hogy hazugság. Na, menj.

Nem fogja bántani?

Ennyit tudott kinyögni, ennyire futotta, de ahhoz képest, hogy hány éves volt, és hogy a Szürke mennyire hihetetlennek és veszélyesnek tűnt, ez is több volt a semminél.

A férfi most először nézett rá érdeklődve és talán meglepetten.

– Nem. Nem lesz fájdalmas. De lehet, utána még alkalmazzuk is.

Azzal otthagyta, mert a fiúk megérkeztek, hátba vágták őt, és ő megfordult, és mire visszafordult, a Szürke már nem volt ott.

A fiú akkor nem, csak később értette meg, mit jelentett, amit a férfi utoljára mondott. És aztán, mikor végiggondolta, egy életre boldog lett ettől a mondattól.

vége

Gyermekkori rettegés forrása volt a svéd némafilm, "A halál kocsisa". Hosszú éjszakákon át hallottam az ágyban fekve annak az átkozott kocsinak a nyikorgását, mintha közeledne felém a sötétben. A neten megtekinthető. Most újranézve már persze inkább megmosolyogtató a mozi, de lássuk be, majd 100 éves filmről van szó...Nem mondanám, hogy ki kellett írnom magamból ezt a régi félelmet, mert ha őszinte vagyok, évtizedekig eszembe se jutott a film. Lettek persze új félelmek. Sokkal reálisabbak és kopárabbak, amelyekről nem lehet vagy nem szabad ilyen történeteket írni:

A halál kocsisa

– Mindjárt éjfél - mondta a fiú. – És még a hó is megint esni kezdett.

– Elővegyem a pezsgőt? – kérdezte a lány.

– Elhoztad?

– Hoztam egy üveggel. Gondoltam, nekik úgyse kell ma éjszaka.

Egy ideig hallgattak. Nézték az eléjük suhanó utat, a holdat a szélvédő peremén, a hófödte síkságot. Az autó órája tizenegy negyvenet mutatott.

– Nem hiszem el, hogy egy úton fogunk szilveszterezni – fakadt ki a lány hirtelen. A szeméhez nyúlt, fáradtan megdörzsölte.

– Oké, de ki gondolta volna, hogy meghívnak magukhoz, és képesek így összeveszni? – kérdezte fáradtan a fiú. – Ezt még róluk sem hittem volna.

– Maradhattunk volna. Legalább éjfélig – dünnyögte a lány. Homlokát az ablaküvegnek nyomta. Fagyos volt. Odakinn nagyon hideg lehetett.

– Aha, persze – csóválta fejét a fiú. – Anna bevonult a szobába. Ilyenkor tudod, mi van? Bőg hajnalig.

– Ezt te honnan tudod? – nézett rá kíváncsian a lány.

– Imre mesélte – vont vállat a fiú. Aztán hosszasan hallgattak, talán percekig is. Az autó motorja halkan duruzsolt. Nem erőlködött, épp csak kilencvennel haladtak. A fiú óvatosan vezetett. Tavaly ősszel összetörte apja kocsiját, azóta félt a nagy sebességtől.

A lány előre nézett, figyelte, ahogy a hópelyhek betáncolnak a szélvédő elé.

– Nem szeretnék így élni. Mint ők – mondta aztán szomorúan. – Ha együtt maradunk, ha sokáig együtt leszünk, ne váljunk ilyenekké – kérte a fiút.

Az rápillantott, elmosolyodott: – Rendben, ezt megígérhetem. Bár igazából én nem szeretnék megöregedni sem.

– Nagyon öregnek lenni nem jó – vont vállat a lány. – De fiatalon meghalni sem.

– Nem, én sem ezt mondtam – bizonygatta a fiú. – Csak hogy megtenni, amit meg akarok, megélni mindent, amit lehet, átélni, amit lehet. És aztán: agyő. Amikor már nincs más hátra, csak a leépülés. A lassú romlás, hogy évről évre egyre több bajod, ráncod meg problémád van.

– Nehéz megmondani, hogy ez mikor kezdődik – jegyezte meg a lány óvatosan. – Szerintem a legtöbb ember észre se veszi ezeket a változásokat önmagán.

– Ez a baj – a fiú lassított.

– Miért állunk meg? – kérdezte a lány.

Valóban, már csak gurultak, majd a fiú lehúzódott valamennyire az út szélére, és teljesen megállította az autót. Behúzta a kéziféket, és hirtelen áthajolt a lányhoz, szájon csókolta.

– Lehet, veled azért kipróbálnám – súgta neki aztán. – Az öregedést.

Majd elhajolt, vissza kormányhoz és körbenézett: – Pisilnem kell. És mindjárt éjfél. Igyunk pezsgőt.

– Itt van hátul – a lány hátrahajolt, megkereste az üveget. Csapódott az ajtó, a fiú kiszállt. Az autó órája tizenegy ötvenhetet mutatott. A lány bekapcsolta a rádiót, mire egy tavalyi popszám öntötte el a kocsi belsejét. Óvatosan letekerte a pezsgő fémfóliáját, közben kinézett az út szélén álló sötét alakra. A visszapillantó tükörben két fénypötty jelent meg. Valami közeledett mögöttük.

Odakinn a fiú bánta, hogy hátulról, a csomagtartóból nem vette elő kabátját. Hideg volt, szúrós, kellemetlen fagy. Nyílt terepen, egy szántóföld közepén álltak. Az út szélén gombolta ki sliccét. Ahogy háttal a kocsinak végignézett a tájon, tekintete megakadt valamin.

A hóban, tőle jó ötvenméternyire egy alak sötétlett.

– Mi a fene – motyogta a fiú. Keze megakadt nadrágjában. Szemét erőltetve figyelte a jelenést, majd hátranézett a lányra, hogy ő is észrevette-e. Nem, mert a kocsiban bajlódott valamivel. – Talán egy madárijesztő…– nyugtatta magát.

Ekkor valamivel több fény lett, mert a hold kikerült egy tépett szélű felhőfátyol takarásból. Hideg kék sugarai elömlöttek a tájon. Olyan volt, mint egy ezüstszőnyeg, amelyet gyors mozdulattal terítettek le. Széle hamar elérte a mezőn lévő jelenést is.

Nem madárijesztő, hanem egy ember. Előregörnyedő, leeresztett karú, enyhe terpeszbe álló ismeretlen. Feje oldalra dőlt, mintha nyaka nem bírta volna súlyát.

– Ó – nyögte a fiú, és öntudatlanul is felhúzta sliccét. Aztán kábán felemelte kezét, és intett az ismeretlennek. Az nem reagált. Moccanatlan testtartásában volt valami gyászos merevség.

– Talán halott – jelentette ki a fiú, mintegy magát bátorítva.  – Szólni kellene valakinek.

Megfordult és ismét a lány felé nézett. Most már látta, a pezsgőspalackkal vacakol.

– Hé – kiabálta neki. Oldalról, jobb felől halvány fény kélt, két sárga pupilla. A fiú már hallotta is a motorzúgást: nagy, erőszakos, böhöm test száguldott feléjük. Hirtelen rosszérzés söpört át rajta. El kellene tűnniük az útról. Neki és a lánynak. Mindkettejüknek, mert valami lesz.

Karját lengetve ismét próbált jelezni a másiknak. Azonban még a közeledő gép zaján át is hallotta a kocsiból kiszűrődő zenét.

– Van itt valami – kiabált a fiú. Visszafordult a mező felé, és a csodálkozástól tüdejében akadt a lélegzet.

Az alak eltűnt a hófödte síkról.

A kamion már egész közel ért, szinte érezte robogását a talpán keresztül is. A kocsiban elhalt a zene. A fiú nem hallhatta, de a stúdióban valaki visszafelé kezdett számolni. Tíz, kilenc, nyolc, hét.

Átfutott rajta a gondolat, hogy még a jármű előtt átszalad a kocsijához, de elvetette. A kamion túl közel volt. Hat, öt, négy.

Aztán észrevette, nem elég szélen parkolt le. A kamion ki fog térni, jobbra. Őfeléje. Négy, három kettő.

Végül azt is észrevette, hogy közben ismét változott a fény. A hold bebújt egy felhőpaplan mögé. A világ elsötétült. A kamionsofőr így nem látja őt. Egy.

Éjfél volt.

A sekély vízelevező árok mélyén tért magához. Rideg fűszálak töredeztek alatta, ahogy felült. Egy sötét alak állt előtte. Nagydarab, szakállas, sápadt férfi.

– Hol van? – kérdezte a fiú. Nyelve akadozott, tagjait jeges borzongást simogatta. Úgy érezte, mindene üvegből, van. A teste áttetsző és törékeny.

– Látsz engem? – jött a türelmetlen válasz rekedt, borízű hangon. – Biztos, hogy látsz engem?

A fiú zavartan bólintott, majd megismételte: – Hol van?

– A lány? – kérdezte az ismeretlen.  – Elment. Elment segítségért.

– Ki maga? – kérdezte a fiú.

– Én vagyok a sofőr – bólintott a férfi. Kinyújtotta tömzsi, erős kezét felé: – Na gyere, állj fel.

A fiú felkászálódott és körbenézett. Még mindig az út mentén volt. Az üres elhagyott éjféli úton.

– Mi történt? – kérdezte fejét tapogatva. Maga elé tartotta tenyerét – nem volt rajta vér.

– Elsodortak. Bele az árokba – magyarázta a kamionos.

– Nem maga volt? – értetlenkedett a fiú.

– Nem, nem – bizonygatta mosolyogva a másik. – Én utána jöttem. – Valamiért nagyon elégedettnek tűnt.

– Azt hittem, meghalok. Egy csomó minden lepergett az életemből – jelentette ki a fiú, majd mélyet sóhajtott. – Látta a rendszámát? – A fiú fellépett az aszfaltra. Tőlük tíz méterre egy nagy, sötét kamion állt az út szélén.

– Nem volt – motyogta mögüle a férfi. Kulcs csörrent az aszfalton. A fiú megfordult, és észre is vette a csillogó fémet. Önkéntelenül lehajolt érte, majd nyújtotta a másiknak. Ám az hátrébb lépett.

– Tartsd csak meg – kérte őt szelíden.

A fiú azt hitte, rosszul hall: - Micsoda?

– A tiéd – a férfi a kamion felé intett. – Most már a tiéd.

A fiú továbbra is nyújtotta felé a kulcsot, és közben úgy érezte, átverték. – Várjon csak – kezdte volna, ám az idegen már hátat is fordított neki, és elindult a kamion felé.

– Sajnálom fiam, ez a szabály – mondta még derűsen. – Majd szép lassan rájössz mindenre magadtól. Semmi kedvem tanítómestert játszani…

– Rendőrt hívok – jelentette ki a fiú, és futni kezdett az ellenkező irányba. Maga sem tudta, miért fut, de hirtelen megtorpant, mintha falba ütközött volna. Valamiért egy lépést sem tudott tenni.

– Hé, álljon meg! Valami van a lábammal – kiáltotta kétségbeesetten.

A férfi türelmetlenül visszafordult: – Nincs semmi a lábaddal – mondta élesen. – Egyszerűen nem hagyhatod el a kamion huszonkét méteres körzetét.

– Miért pont huszonkettő? – értetlenkedett a fiú.

– Nem tudom – vont vállat a férfi. – Ez valami szent szám.

– De mi ez az egész? – A fiú kétségbeesetten várt, miközben a másik tétován állt az út közepén, és hunyorogva őt méregette. Aztán sóhajtva kifújta a levegőt, és a mező felé intett.

– Láttál engem, ugye? – kérdezte rekedten.

A fiú, mint a jó tanuló bólogatott:– Láttam a mezőn valakit.

– Az én voltam – szögezte le a férfi ellentmondást nem tűrő hangon. – Pont egy éve, szilveszter éjjelén hazafelé mentem a… – eltűnődött, majd legyintett – …mindegy is. Szívroham lehetett, de állva maradtam. Úgy találtak meg másnap, ott álltam, fagyottan, mint egy szobor.

A kamion felé fordult, majd megcsóválta fejét: – Furcsa, hogy ma éjjel itt ismétlődik meg minden – motyogta, majd visszaballagott a fiú mellé, megfogta vállát. – De már mindez nem fontos, egyáltalán nem. Gyere.

Gyengéden maga után vonta. Odasétáltak az út mellet várakozó járműhöz.

– Kérem, magyarázza el, mi ez az egész – nyögte a fiú, és hirtelen megtorpant.  

A férfi a hátsó ajtónál volt, valamivel matatott. Most meglepetten megfordult, és végigmérte a fiút. – Alkalmasnak tűnsz – bizonygatta. Megpaskolta a kamion oldalát. – És ez egy jó kis gép, nekem elhiheted – mosolygott, majd hirtelen elkomolyodott, és így folytatta:– Negyedikben néha rángat. A kuplung pedig indulásnál akad, jól meg kell nyomni. – Eltűnődött. – Mi van még? Ja, igen, tankolni természetesen soha nem kell. Defekted se lesz, abban biztos lehetsz.

– Ne értem – rázta a fejét a fiú, és tehetetlenül széttárta karját. Olyan volt, mint egy szobor, ott az útközepén, félig a jármű árnyékában – Maga ivott vagy bolond?

A sofőr arca dühös grimaszba rándult, és visszasietett hozzá. Egészen közel állt csak meg a fiú előtt. – Mit nem lehet ezen érteni? Éjfél volt. Te kerültél sorra. Egy évig, a következő évig furikázol, és összeszeded őket. Ennyi. Ha szerencséd lesz, egy év után szabad vagy. Ha nem, lenyomsz még egy évet. Szabi nincs. Táppénz nincs. Se hétvége. Se család. Csak te, a kamionok és ők, a szállítmányod.

– Kik? – nyögte ki a fiú, megérezve, hogy a válasz lesz a kulcs mindenre.

– A holtak – bólintott a férfi és hátrébb lépett.

– A holtak? – kérdezett vissza a fiú, majd hirtelen elnevette magát. – A holtakat kell gyűjtögetnem egy éven át? – kérdezte. és ismét nevetett. A férfi egy kicsit várt, majd megragadta a másik karját, és maga után húzta.

– Gyere, nézd meg a saját szemeddel.

A kamion orrához vezette őt, a vezetőfülke és a pattogva hűlő motor elé. A fiú így láthatta azt, amit a jármű tömege eddig kíméletesen kitakart előle.

– Úgy álltam meg, hogy ne lásd, hogy ezekre ébredj – magyarázta a férfi, és széles karmozdulattal elé tárta a látványt. – Azt ott az autód az árokban. Az ott a távolban, az oldalára fordulva a másik kamion, ami előttem haladt. Hamarosan lángra kap majd a motortér, de a sofőrnek ez már mindegy lesz, mert szokása szerint nem kötötte be magát, így kirepült a tarlóra. Jó mélyen belefúródott a földbe. És valahol a mezőnek azon a sötét részén ott vagy te. Vagyis a tested. A kamion pótkocsija kilendült a hirtelen fékezéstől, az csapott el. Repültél, mint egy madár, jó húsz métert, de szerintem már a levegőben meghaltál – magyarázta közönyös, fojtott hangon.

A fiú előbb csak közelebb lépett a ronccsá tört autóhoz, majd tétován el is indult felé.

– Én nem tenném – figyelmeztette hátulról a férfi.

– És ő…? – remegett a jobb keze, mikor megkérdezte. Felemelte maga elé, és csak bámulta.

– A kocsiban van – erősítette meg a férfi a háta mögül. Majd toppantott egyet. – Érted már?

A fiú érezte, hogy bizonyosság, mint egy jeges ár, végigsöpör rajta. A mező fekete foltja felé nézett, de nem látta pontosan önmagát. Visszafordult a férfihoz, majd felpillantott a vezetőfülkére.

– Egy évig? – kérdezte csendben. A férfi bólintott.

– Ideje beszállnunk – mondta aztán, és visszament hátra. A fiú követte, épp akkor érte utol, mikor a férfi kinyitotta a hátsó, kétszárnyú ajtót. – Egy kicsit nehezen jár. De majd rájössz mindenre te magad – magyarázta a férfi, és szélesre tárta a kocsiajtót. Benn sárga lámpafény villant. A raktér két oldalán keskeny padok voltak a padlóhoz csavarozva. Ketten ültek két oldalt. Egy szerelőoverallos férfi, és a lány.

– Csukd be mögöttem, és menjünk – kérte a férfi már odafentről. Aztán benézett a lányra, kit a fiú bámult. A lány a padlóra meredt mozdulatlanul, könnyű kis kabátját összehúzta magán, arca nagyon sápadt volt.

– Edit – szólította meg a fiú. A lány nem válaszolt, nem moccant.

– Edit, gyere, menjünk – nyújtotta felé a kezét a fiú, és próbált felmászni a platóra, de a férfi odafentről elállta útját.

– Hagyd őt – kérte szelíden.

– Edit, hagyd ezt abba, és menjük – kiáltotta a fiú kétségbeesetten, és várt, sokáig várt, de a lány nem moccant, és a fiú észrevette, hogy nem is pislog, ahogy bámul maga elé.

– Ő…– nézett fel a fiú a felismerés döbbenetével a férfire, aki bólintott.

– Ő már csak egy fuvar – mondta szelíden, majd a padhoz lépett, és leült a szerelőruhás mellé. – Nem kellett volna olyan gyorsan hajtani, öreg – motyogta neki, aztán hátát a kamion falának vetve lehunyta szemét.

A fiú álldogált még pár másodpercig a szélesre tárt ajtószárnyak előtt, végül összeszedte magát, mélyet sóhajtott és intett a lánynak. – Boldog új évet – mondta neki, de a lány már erre se reagált. Mintha könny csillant volna az arcán, de a rossz fény miatt ebben a fiú nem volt biztos.

Rájuk zárta a kamion ajtaját.

vége

Itt egy újabb történet, mely a Szár melletti hegyen játszódik, abban a világban, ahol Sztálint ártatlanul kivégezték. Az alapját én Danilo Kis-nél olvastam, ha jól emlékszem, ő dolgozta fel az efezusi alvók történetét. A barlang meg a mérges gázok Hicsiro Zarándokénekekéből való, és ugyanez persze ott van Sánta Sokan voltunkjában is.

Nagyapám és a halál

A halál azon az őszön kezdte nagyapámat kerülgetni, mikor a szári népképző iskola tanárjelöltje lettem, és az igazgató, mentorom és pártolóm, megkért rá, hogy írjam meg a Város történetét Razin uralkodásától a Kivégzések Éjjeléig. Ez volt a belépőm a tanári pályára. Nem sokáig kérettem magam, mert egy tanár mégiscsak többet keresett, mint apám, aki akkoriban még mindig egy romeltakarítási osztagban gürcölt reggeltől esti.

Az anyaggyűjtés lassan ment, bár a Közkönyvtárban a kutatás során megismerkedtem Helgával, egy negyvenéves, magas, lapos mellű, de elképzelhetetlenül furcsa szexualitással bíró könyvtároskisasszonnyal, aki mindenben segítségemre volt. Hogy kiszellőztessem a fejem, délutánonként, hetente legalább kétszer kimentem a régi Turán motorommal nagyapámhoz a Hegyre, és segítettem neki a favágásban.

Az öreg már betöltötte a kilencvenet, de még mindig dolgozott, olyan keményen, akár egy húszéves. Bérvágást vállalt, a kútásó özvegye hordta neki a farönköket egy ócska gőzteherrel, a hasznon pedig arányosan osztoztak. Ma is magam előtt látom nagyapám apró, szikár alakját, ahogy a hasábokkal elborított udvar közepén áll, kezében a balta, mögötte apró gerendaháza, fölötte a hegyfal és a fák sötét ormai. Nagyapám a Hegy közepén lakott, jóval a Szomjas forrás alatt. Azt mondta, világéletében a Hegy árnyékában élt, máshol már nem is tudna elaludni. Mosolygós arca mindig piroslott, mintha forrásvízzel épp az imént mosakodott volna. Ezt a ráncos képet fehér szőrpelyhek keretezték, és feljebb előcsillogott belőle élénk tekintete, melyből sütött a ravaszság.

Nem ismertem nála szívósabb és csavarosabb gondolkodású embert. Azt vallotta, ilyenek voltak a felmenői is, apai ágon, de a fia…ilyenkor lemondóan legyintett, én pedig egyetértőn bólintottam, és a töredék közt kapirgáló faterra gondoltam.

Általában négy körül értem a házhoz, és nagyapám előbb mindig megkínált áfonyapálinkával és szárított mókushússal. Nagyon finoman, sok borssal és fahéjjal készítette a mókust, melyből volt bőven a Hegy ezen részén, így a ház mögötti fákra aggatott köteleken folyton himbálódzott és száradt legalább fél tucat vézna kis test a szélben.     

Azon a napon, mikor a halál először járt nagyapámnál, a kútásó özvegyét is az udvaron találtam. Ölébe szedte a hasogatott fát, és míg a gőzteher kazánjához ballagott, lemondóan odaszólt nekem: – Nagyapád halni készül.

Az öreg a favágó tönkön ült, térdére támaszkodva zihált.

– Mi történt – álltam meg felette. – Rosszul van?

Felnézett rám, és kék szemében most nem láttam mást, csak kisfiús félelmet.

– Itt járt – jelentette ki csodálkozva, mint aki még mindig nem hiszi. – Itt járt a halál.

Mint elmondta, az özvegy aznap két fuvart is hozott. Épp a másodikat pakolta le a platóról, mikor észrevette, hogy egy idegen ólálkodik a ház mögött, a fák közt. Nem szólt semmit a nőnek, csak fogta a baltát, és hátrament.

A halál akkorra már leakasztotta az egyik mókustetemet a kötélről, és az ölében tartva simogatta. Negyven év körüli férfinak tűnt, fekete öltönyt viselt, akár a tisztviselők a városban. Miközben beszélt, fehér zsebkendőt tartott szája elé. Hangja vastag volt, mint a húson hízott kukac. Azt mondta nagyapámnak, hogy turista, aki a Szomjas forráshoz igyekszik, de eltévedt. Kérte nagyapámat, jöjjön közelebb, mutassa meg neki az utat, esetleg kísérje el egy darabon. Nyomatékul tenyerében két külföldi aranypénzt nyújtott nagyapám felé.

– A szememre valókat, melyekkel lezárhatná – bólintott az öreg dacosan.

– Maga látott valamit? – kiáltottam az asszonyra, aki az autó kazánjában turkált egy vasúddal.

– Én ugyan semmit – rázta vörös fejét a nő, majd a tűztérbe dobta cigarettáját, és visszatrappolt közénk. – De én már megyek is. Rendben lesz, papa, higgyen nekem – megpaskolta nagyapám vállát, aki legyintett.

– Menj csak – mondta, majd hirtelen megfogta kezem. – Ha elfogadom a pénzt, így ragadta volna meg a tenyerem. – Megszorította az enyémet. – És akkor már visz is magával, ráncigálja kifelé a lelkem. Csak a testemet találtátok volna meg ott, az avarban.

– Mutassa meg, hol történt – kértem szelíden, és ő hátravezetett.

A köteleken mozdulatlanul barnállottak a mókusok. Kettő közt hiányzott egy a sorban.

Lent, a földön mintha bolygatta volna valaki a leveleket. De az is lehet, csak a szél volt.

– Mondtam neki: Uram, a városból jött idáig az erdőben? – emlékezett nagyapám. – Mire ő: Igen. Mire én: Azt tudja, hogy tegnap egész délután esett, és az ösvények feláztak, mint a szivacs? Mire ő: Észrevettem, bizony. Mire én a cipőjére mutattam, hogy akkor hogy lehet, hogy se azon, se a nadrágja szárán egy petty sár sincs. Erre már nem tudott mit mondani, csak megpaskolta a nyulat, mire az felpattant, és úgy, irha nélkül, kibelezve elkezdett szaladni, be a sűrűbe! – Mutatta is az irányt a domboldalon, a csipkebokrok közeit. Nagyapám mindig nyúlnak hívta a mókusokat. – De gyere, igyunk egy pálinkát.

– És aztán mit csinált a Halál? – kérdeztem már odabenn, a földszagú kis konyhában, az ácsolt faasztalnál ülve.

Nagyapám felhajtotta a kupica pálinkáját, majd elmosolyodott. – Mit csinált volna? Eltette a révészpénzt, és visszaballagott az erdőbe. – Felemelte horgas, össze-vissza görbült ujját. – De egyszer csak visszafordult, és azt monda: Eljövök még érted, öreg.

Hallgattunk egy sort, majd ittunk még egy kupicával, aztán levettem a kabátom, mert melegem lett, nagyapám pedig elkezdett énekelni valami katonanótát. Szép, magas hangja volt, ha odakinn, az udvaron dalolt, néha a ház köré gyűltek az állatok, és könnyeztek, olyan szomorúan csengett az éneke. Mikor befejezte, rám nézett, majd zsebéből egy kulcsot vett elő, és átnyújtotta. – Rakd el. A ház a tied lesz.

– Nem fog maga meghalni – köszörültem a torkom, és nem nyúltam a kulcsért.

– A halál kitartó, nem nyugszik, míg meg nem kaparintja, amit akart – bizonygatta. – Bár az is igaz, a családunk, apám és az ő apja mind kicselezte őt. Talán ezért is vagyok ennyire a bögyében.

– Kicselezte? – kérdeztem vissza megütközve. Dédapámat soha nem láttam, mikor megszülettem, már nem élt.

– Hát igen, túljártak az eszén – hunyorgott elégedetten a nagyapám, de erről többet nem mondott, csak felállt és a kezembe nyomta a kulcsot. – Tedd csak el. Vissza fog jönni, és jobb felkészülni a legrosszabbra.

Aznap kétszer annyi fát hasogattunk, és a végén vízhólyagoktól sajgó tenyérrel ültem fel motoromra. Nagyapám ott ált a kunyhó ajtajában, nézte, ahogy gőzt adok, majd intett, és bement.

Megváltozott. Tartása megbicsaklott, háta görnyedt lett, arca kifakult, szeméből eltűnt az élet. Nem akartam, hogy feladja, de azt se akartam, hogy elhiggye, a halál fekete öltönyben jár, és mókusokat kelt életre.

Két hétig nem jött elő a dolog, de aztán ismét feltűnt a kísértő jelenés.

Ezúttal egy ószeres, egy gyűjtögető öregasszony képében érkezett. Hajnalban nagyapám kopogásra ébredt, karmos körmök kocogtatták az ablaküveget. Ahogy kikászálódott a jó meleg dunyhákból, a félhomályos szürkületben odakinn egy kendős, horgas arcot pillantott meg.

– Engedjen be, drága bácsi – károgta az öregasszony. – Megveszem a lomot, a kacatot, ami már nem kell magának. – Megcsörgette, majd felmutatta két aranypénzét az üvegen át. Nagyapám erre már hátrahőkölt, mert ugyanolyan cikornyás külföldi érmék voltak, egy ártatlanul kivégzett politikus, talán Nixon vagy Sztálin arcképével, mint amilyeneket legutóbb az öltönyös idegennél látott.

– Nem vagyok felöltözve, néném – suttogta a kint toporgónak, mire az legyintett.

– Ugyan, nem baj az, láttam már olyat eleget.

Nagyapám ekkor a szoba sarkába surrant, és lekucorodott, átkarolta térdét, és fejét lehajtva még a szemét is behunyta. – Tudom, hogy te vagy az, menj el – suttogta csak magának, de a kint álló persze ezt is meghallotta.

– Láttam már mindenféle pózban mindenkit, úgyhogy emiatt ne aggódj, apuska – károgta a vénasszony hangján. – Láttam már kicsavart testű szűzlányt, elvágott torokkal, imádkozó katonát, akit fejbe lőnek, papot a kötélen lógni, letolt nadrággal, öregasszonyt, kit a szeretője, egy disznó nyom agyon, láttam királyokat a vécén, kik belük tartamával együtt életüket is kiadják, kaszáló sihedert a mezőn, kinek villám szerez utolsó kéjt, feketévé fulladó babát a  bölcsőben, kovácsot tűzbe bukni, sétáló hercegnőt fej nélkül, halászt a hullámsírban, vadászt, akit farkasok marcangolnak, élőt ahogy változik, és megtér – láttam én már mindent, elhiheted, hogy nem a te szemérmed fog zavarba honi.

– Elhiszem, de akkor se engedlek be. Nem kell a pénzed – motyogta nagyapám, majd elszenderült, csak úgy ültében.

Arra riadt, hogy verem az ajtó fáját. Később, ágyában ülve, harangvirágteáját kortyolgatva, még mindig hálóingben, savanyú szagokat árasztva mesélte mindezt nekem, miközben én valami vacsorafélét próbáltam összekotyvasztani a tűzhelyen.

– Harmadszorra elvisz – jelentette ki panaszosan a nagyapám a hátam mögött. – Túljár az eszemen.

– A maga eszén senki nem járhat túl – biztattam. Láttam, nem érdemes ellenkezni vele, követtem hát őt képzelődései mind kacskaringósabbá váló ösvényein. – Még a halál se.

– Igen, abban igazad van, hogy van egy trükkünk. Nagyapám és apám is megtette, miért ne tenném meg én is? – gondolkodott el. Megfordultam, és élesen ránéztem. – Miről beszél?

Végigmért, mint aki elszámolást készít, aztán felállt, az ajtóhoz ment, résnyire nyitotta és kikémlelt rajta, majd elégedetten bezárta. Végül visszacsoszogott az ágyhoz, leült rá, és mélyet sóhajtott. – El tudunk bújni a halál elől.

Hallgattam, ahogy a tűhelyen kitartóan rotyogott a répafőzelék.

– Ezt még apám magyarázta el. Van odafenn a hegyoldalban egy szűk nyílás. Ha bebújsz rajta, odabenn kiöblösödik. Csak le kell feküdni ott a földre, és egy nap alatt olyan mély álomba merülsz, mintha nem is élnél. Ott, ebben az üregben, ebben a félálomban még a halál se talál rád. Ott el tudsz majd rejtőzni te is – magyarázta nagyapám óvatosan.

– Hol van ez a hely? – kérdeztem üresen csengő hangon, majd megkavartam az ételt.

– Tudni fogod, rátalálsz, ha eljön az időd. Annyit segítek, a ház mögött kell elindulnod felfelé, a forrás irányába – mondta az öreg, majd sóhajtva hátradőlt ágyán, mely nyikkant, mint egy öreg kanca. – Legalábbis apám nekem így magyarázta, mielőtt eltűnt. Neki meg az ő apja mesélte.

– Hát nem meghalt? Nem eltemették? – kérdeztem riadtan.

– Ezt mondtam mindenkinek, mert megkért, hogy ezt mondjam – ismerte be. – De igazából csak elment egy hajnalon. Akkor már többször mondogatta, hogy zargatja őt a halál. Lassan itt az ideje, hogy utánuk menjek.

– Azt akarja mondani – kérdeztem szinte szótagolva –, hogy az apja és nagyapja odabenn alszanak most is, ebben a barlangban?

Nagyon sokáig nem válaszolt, már azt hittem, el is aludt, de aztán csak kibökte. – Hát, haza nem jöttek.

Aznap nem vágtunk fát. Megettük a főzeléket, majd elmosogattam, míg az öreg valamit faragott odakinn a küszöbön ülve. Némán figyelte, ahogy felszítom a tüzet a motor kazánjában.

Nem álltam meg, hogy mielőtt elindulok, ne mondjam meg neki a véleményem. – Ez az egész őrültség – toppantam elé – Ha létezik is egy barlang, valószínűleg mérges gázok vannak benne. Hallottam már ilyenről. Aki bemegy, az olyan, mintha elaludna. De valójában a gázok megölik, és a barlang klimatikus viszonyai, a levegő, a pára meg mit tudom én mi, tartósítják a testét, mintha csak aludna.

A síkságon, Szár mögött lebukó nap utolsó sugarai pont a nagyapám ráncos, halovány arcba csaptak. Összezárta bicskáját, majd felállt a küszöbről. – Még sokat kell látnod – mondta azzal bement a házba.   

Mielőtt a halál harmadszorra is meglátogatta volna nagyapámat, megkerestem a fateromat, hogy kikérdezzem minderről. Nem mintha sokra tartottam volna a véleményét, de arra kíváncsi voltam, hogy ő miképp emlékszik dédapám, vagyis az ő nagyapjának halálára.

A romeltakarító brigád akkor már Szár külső védvonalát építette. A menekültekkel együtt olyan hírek szállingóztak, hogy az északi tartományok lezüllött hadserege, martalócok hordája fosztogatja a Duna-Tisza közét, és erre tartanak. Tankokkal, rakétavetőkkel veszik ostrom alá a városokat, megsarcolják őket, a tisztek pedig fejenként két fiatal lányt vagy fiút követelnek túszként.

Apám és tucatnyi társa egy hosszú sánc végében kapirgálta a földet. A sánc oldalából vasgerendák meredtek az ég felé. Itt-ott kicsiny, kör alakú lőállásokat építettek jókedvű kőművesek.

– Nem emlékszem a nagypapa halálára – dörzsölte borostáját apám, az ásó nyelére támaszkodva. – Akkor mi már nem éltünk a Hegyen. Akkor mi már leköltöztünk a városba anyáddal – magyarázta. – Csak annyi volt, hogy felmentünk a temetésre.

– Nyitott volt a koporsó? Láttad dédapámat holtan? – kérdeztem.

Apám dohányt vett elő a zsebéből, újságpapírba sodorta, aztán komótosan rágyújtott. Sovány és vézna volt, arccsontjai szinte átütötték sárga bőrét. A tekintete mintha folyton a város előtti szomorú síkon időzött volna. Mintha egyfolytában az ellenséget várná.

– Úgy emlékszem, le volt zárva. Nagyapád azt mondta, az öreg olyan dühös, csúnya arcot vágott halálában, hogy nem akarják közszemlére tenni – erőltette emlékezetét a faterom. Felém kínálta füstölgő cigarettáját, de nemet intettem. – Egyébkén jól megy sorod? – kérdezte bátortalanul.

– Igyekszem boldogulni – vetettem oda. Még mindig nem bocsátottam meg neki, hogy két éve anyámat eladta a kínaiaknak, akik a zverzeni lőszergyárba kerestek rabszolgákat.

Ezután elmerültem a kutatómunkában, és jó egy hétig nem mentem fel a Hegyre. De hajnalonként, amikor Helga zihálva legördült rólam, és levette a bilincseket rólam, minduntalan eszembe jutott nagyapám, aki kulcsnélküli házában retteg a halál újabb látogatásától. Elhatároztam, visszaviszem neki a nagylelkű örökséget, a kulcsot, hogy legalább az ajtót be tudja zárni a fosztogatók, a vérmedvék és a halál előtt.

Az udvar elhagyatott volt, fa is alig akadt, minden feltakarítva, összesöpörve, látszott, a kútásó özvegye egy ideje nem hozott vágnivalót. Ahogy kopogtam, majd beszóltam az ajtón, azonnal tudtam, nincs odabenn senki. Beléptem a szobácskába – mindenhol rend és tisztaság, mintha csak az imént hagyták volna el. Alig fordultam körbe, az ajtó döngve becsapódott mögöttem. Odaugrottam, próbáltam kinyitni, de valamivel eltorlaszolták.

– Ki vagy te? – hallottam kintről nagyapám hangját.

– Az unokája vagyok, engedjen ki – kiáltottam ijedten.

– Bizonyítsd be, vagy rád gyújtom a házat! – jött a válasz.

– Hogyan bizonyíthatnám? – kérdeztem döbbenten.

Töprengett, majd a régi, ravasz hangszínén kibökte: – Mit hoztam magammal a bécsi ostromból?

– Egy sebet a vádliján. Szuronyrohamban szerezte, aknarepesztől – mondtam azonnal, mint a jó diák.

– Kit tépett szét az az akna? – kérdezte izgatottan.

– Legjobb barátját, aki maga mellett futott, Vozák Andrást.

Erre már kinyílt az ajtó. A küszöbön ott állt nagyapám falevelekkel borítottan, jobb karja felkötve.

– Mi történt magával? – nyögtem, és odaugrottam hozzá, mert láttam, imbolyog. Betámogattam. Könnyű és nedves volt teste. A ruháját sárkéreg és gallyak bogai fedték. Úgy nézett ki, mint egy embernyi mozgó erdő.

– Eljött értem harmadszor is, de megúsztam ennyivel – levette a kötést kezéről. Kézfeje csuklótól megfeketedett, összeaszott csonk volt csak, mint egy múmia tagja, szenesen csillogott az alkonyi fényben.

– Ki csinálta ezt? – kérdeztem teljesen feleslegesen.

– Te – nézett a szemembe, majd lerogyott az egyik székre Levelek peregtek testéről a padlóra.

Elmondta, hogy a múlt héten egy délután egyszer csak megjelentem a háta mögött, miközben a kisbalta nyelén próbált igazítani. Köszöntem, ahogy szoktam, és mosolyogtam, azzal a keserű, mindenttudó mosollyal, ahogy a háború után született gyerekek szoktak. Csak az volt a furcsa, hogy a motorom nem volt sehol. Azt állítottam, elromlott, stoppal, a doktorral jöttem fel idáig.

Aztán kibukott a szög a zsákból, mert ahogy bejöttünk a házba, és nagyapám kitöltötte a pálinkát, fizetni akartam érte. Nyújtottam a két aranypénzt, és az öreg gépiesen, meglepetten majdnem elfogadta. Mikor kezeink összeértek, izzó, tüzes fájdalom hasított át köztük.

– Akárha a körmeimen keresztül akarta volna kirángatni a lelkem – sóhajtott. – Úgy éreztem, felpüffedek, az agyam, a szívem összetorlódik a kezemben.

Nagyapám elrántotta magát a szorításból, a pénz a földre hullott. A fájdalomtól csillagokat látott, kirohant, és hátul, az esővizes hordóba dugta kezét. Mikorra valamelyest csillapult az égető érzés, keze összetöpörödött és megfeketedett. Az izmok már nem engedelmeskedtek benne. A ház addigra kiürült, a pénz eltűnt.

– Nekem is ezt kell tennem – ismerte be elkeseredetten. – Fél karral nem tudok fát vágni, miből éljek ezután? Itt az idő, hogy felmenjek, és elbújjak előle. – Az erdő felé intett. – Gondoltam, téged még megvárlak, de hogy ő ne találjon rám, a fák közt beástam magam a földbe, ahogy Vozákkal csináltuk a mátrai csatában. Ez hónapi éltünk gyökereken és kukacokon, de végül csak kifüstöltük azokat a fránya olaszokat…

Elmerengett, én pedig felálltam, mögé léptem, és megfogtam két vállát.

– Ne menjen abba a barlangba – kértem szelíden felülről. – Jöjjön velem vissza a városba. A szeretőm megmutatta nekem a közkönyvtár titkos alagútrendszerét. Senki nem ismeri az összes járatot, ott még a halál se talál magára.

Felnyúlt, megfogta és megszorította kezem, majd fel is nézett rám, szemében hálakönnyek csillogtak.

– Jó gyerek vagy – ismerte el.

Ebben maradtunk, meg abban, hogy reggelig eldönti, mi legyen.

Persze akkor még nem tudtam, hogy tényleg csak el akart búcsúzni.

Száraz kenyeret és lókolbászt vacsoráztunk hagymával, majd nyugovóra tértünk. Én a padlón ágyaztam meg fakéreggel, és vártam, míg hortyogni kezd, majd belülről bezártam az ajtót, a kulcsot pedig cipőmbe rejtettem.

Hibába, mert megtalálta. Az üres ágyára ébredtem és a tél nyomára.

Másnap reggelre ugyanis lehullott az első hó. Vékony lisztrétegnyi volt csak, amit délre a nap felnyalt, de arra pont elég, hogy lássam a nyomait, mely a ház előtt kezdődtek, és felvezettek egészen az erdőig. Követtem őket a Hegyen, meredélyeken, hasadékokon és bozótokon át, mókuscsapdákat és farkasvermeket kerülgetve, míg egy meredélyes sziklahasadékhoz nem értem. A sziklán nem maradt meg a hódara, de jó nyolc méter magasan egy nyílás sötétlett.

Felmászhattam volna, hogy benézzek, de nem mertem. Talán mert a holtak csöndjétől féltem, talán azért, mert az álmodók hortyogása megváltoztatott volna mindent.

Ehelyett fenyőgallyat törtem, és visszafelé elsöpörtem, magam mögött mindkettőnk lépteit. De nem is kellett ez az elővigyázatosság, mert mikorra házhoz értem, a hó már csomókban, foltokban olvadni is kezdett.

Egy gőzautó állt az udvaron, elegáns, fekete modell, nem láttam ilyet még Száron se, nemhogy a Hegyen.

Idős, magas hölgy szállt ki belőle, sudár alakján mókusbunda barnállott, az ölében valami állatot, egy kutyát vagy macskát tartott.

– A ház érdekelne – lépett a kocsi elé, miközben szájába elefántcsontból készült szipkát dugott. – Pont ilyen házat keresek már hosszú ideje a Hegyen. Szívesen megvenném. – Körbefordult, majd ezüst öngyújtójával lángot csiholt. – Maga a tulajdonos? – végigmért, fekete, elevenbe hatoló tekintetével.

Összehúztam magamon a kabátot, és hátrafordultam az erdő elé. A nyomok már teljesen összekuszálódtak.

– Most már igen – mondtam kelletlenül.

– Ezt hogy érti, fiatalember? – kérdezte nyomatékkal a hölgy, és mélyet szívott cigarettájából.

– Az ott egy mókus? – mutattam az ölében feszülő állatra. Csupasz volt, testét erek és nyers hús borította, melynek lilája megfeszült, ahogy a bodorodó füst után szaglászott.

– Nem – csóválta fejét a hölgy, jobbjában pénz csörrent. – Szóval, hol az eredeti tulajdonos? Jól megfizetném őt – ellenmondást nem tűrően meredt rám, de én álltam a tekintetét.

– Elbújt – mosolyodtam el, mire ő a földre engedte a mókust, kipöckölte a cigarettát a szipkából, majd beszállt az autóba, és hangos zakatolással megfordult. Mielőtt kihajtott az udvarról, leeresztette a vezetőoldali ablakot, és kihajolt rajta.

– Még találkozunk, fiatalember – mondta, aztán elpöfögött.

Felvettem a cigarettát, és beleszívtam. A napfény melege arcomat simogatta, csend honolt a tájon. Nyújtózkodtam egy nagyot, és közben arra gondoltam, talán kiköltözünk ide Helgával. A füstnek kámforíze volt.

vége  

Hajnaltájt felriadtam, valamikor, két hete, és aztán jó sokáig nem tudtam elaludni. Akkor képződött meg bennem egy fáradt, rosszkedvű és csalódott feleség képe. Mondott egy mondatot, a lenti kezdőmondatot, amit szinte hallottam az éjszaki csendben. A részegségnek ez a definíciója már régen megfogalmazódott bennem - van a részegségnek valami sajátos, dacos, tiltakozó és heroikus státusza, amiről nekem mindig Hajnóczy és "A halál kilovagolt Perzsiából" című kisregénye jut eszembe.

Másnap reggel megírtam a nő történetének első másfél oldalát, de aztán nem tudtam folytatni, nem éreztem a ritmusát. Aztán tegnap reggel megjött, felbukkant bennem a kép, ahogy a nő becsukja a szemét, és hirtelen megváltozik körötte minden a konyhában - filmszerű, nagyon vizuális megoldás. Innen már gyorsan be tudtam fejezni, s csak remélem, hogy az elég közhelyes csattanóért kárpótol a felvezetés: egy rossz házasság látlelete.

Vacsora előtt

– Úgy kezdődött, hogy üvegesre ittad magad – mondta a nő a másiknak, és a konyhapult alóli tárolóból elővette a hagymát.

– Üvegesre? – kérdezte az asztalnál ülő sziluett. A nő a késtartóhoz ment, hunyorított. Oldalt, a látómezejében vibrált az ülő alak fekete tömege, mintha épp eltűnni készülne. Másrészt meg olyan volt, mit nyári, forró betonút fölött a hullámzó levegőréteg.

– Igen – bólintott a nő és keze megállt a késtartó felett. Egy közepes méretű, Sinkei típusú szeletelő- és vágókés hiányzott. Végül kihúzta a zöldségaprításhoz használatos kisebb darabot, és visszalépett az asztalhoz. Nem nézett a másikra: – Elkezdtél rövideket inni, aztán jöhetett egy-két üveg sör vagy egy üveg bor, aztán megint rövid. A vacsorához már teljesen mereven ültél le. Fogalmad se volt, hogy mit eszel. – Letette a meghámozott hagymafejet a fa vágódeszkára, és a kés pengéjén megbámulta önmagát. – Ez volt a legrosszabb. Tudom, hogy jó szakács vagyok, mindenki azt mondja, hogy jó szakács vagyok.

– Jó szakács vagy – erősítette meg a másik.

– És te mindezt semmibe vetted azzal, hogy az alkoholtól eltompulva ültél az asztalhoz – bólintott az asszony, majd elkezdte szeletelni a hagymát.

– Mi volt még? – kérdezte a másik fáradtan. A nő ügyesen előbb vízszintes, majd függőleges vágásokkal apró kockákká mállasztotta a lila fejet.

– Hogy mi juttatott még ide bennünket? – tette fel önmagának a kérdést a nő, majd letette a kést, és önkéntelenül is felnyúlt nyakához. Már kevésbé fájtak a fojtogatás okozta bevérzések.

– Nézzük csak – kezdte. – Későn jártál haza, mert az évek alatt munkamániás lettél.

– Kellett a pénz – szabadkozott másik.

– De nem ennyire. Megvolt mindenünk, amit csak akartunk – a nő a hűtőszekrényhez lépett, kinyitotta, és egy fokhagymát vett ki belőle. Aztán visszament az asztalhoz, és a fejet a lapjára csapta. A szétmálló gerezdek közül kiválasztott kettőt, a többit félretolta: – Józan és szerény körülmények közt kellett volna élnünk, beérve az eléggel. De neked mindig, mindenből több kellett. Autóból, borospincéből, drága órákból, a számítógépes kütyükből, nyaralóból…

– Ezek normális vágyak – vetette ellen erőtlenül a másik.

–...nőkből – a nő eddigre apró szeletekre vágta a két megtisztított fokhagymafejet. Most leengedte a kést, de nem nézett fel a másikra, az asztalon csillogó dolgokat bámulta.

– Talán mert te kevés voltál – vetette ellen szelíden a másik. – Talán ezért kellettek ezek a pótlékok. Hogy kitöltsék az űrt, amit a házasság keltett. Ezért kellettek a nők is.

A nő nem válaszolt, inkább ismét a hűtőhöz lépett, és kivett belőle egy tálat. A tálban fél kiló sertéskaraj volt, rózsaszín frissességgel ragyogott a gyenge fényben.

Alányúlt, és kiemelte a húst, a vágódeszkára helyezte, majd a tállal a mosogatóhoz ment, ellögybölte, és a szárítóra rakta. Ahogy megfordult, valami sötétet vett észre a szemközti sarokban, a tálalószekrény előtt. Az asztalnál ülő szótlanul figyelte, ahogy a padlón lévő tócsa fölé hajol. A vörös színű folyadék szinte elnyelte a fényt, miazmásan terpeszkedett a kő járólapok sima felszínén.

– Micsoda szemét van itt – motyogta a nő, majd kiegyenesedett, és határozottan visszalépett az asztal elé. Futó pillantást vetett a mozdulatlanul bámuló másikra, felvette a kést, és indulatosan belevágott a húsba. – Ez a legkönnyebb védekezés – fakadt ki közben –, hogy valami nem stimmel, és ezért pótlékokat keresel. Hogy valami elromlott, és ezért elmenekülsz, dolgokba, más nőkbe, ilyesmi. Szerintem ez gyávaság.

– Miért? – kérdezte az árnyalak valóban kíváncsian.

– Mert ha valami nem jó, akkor le kell ülni, és beszélgetni kell róla. És eldönteni a következő lépést. És aztán aszerint cselekedni. De te, mint az emberek többsége, ilyen fokú következetességre képtelen voltál. Inkább elmismásoltad a dolgot. Elkented magadban, és köztünk is, hogy mi a baj, és elkezdted csinálni a dolgaidat.

– A párbeszédhez két fél kell – jegyezte meg a másik.

A nő közben két nagyobb részre szelte a húst, majd az egyiket óvatosan, ujjnyi méretű kockákra vagdalta.

– Igen, gyáva voltam én is – ismerte el, majd kézfejével megtörölte a szeme alját. – Csíp ez hagyma – mondta, és a kés pengéjével arrébb tolta a hagymakupacot a hatalmas vágólapon. – Az ember hajlamos elgyengüli és reménykedni – bólogatott a nő –, és becsukni a szemét akkor, amikor tisztán kellene látnia. Bűnrészes voltam, a bűnsegéded abban, hogy tökéletesen elrontsuk és tönkretegyük a házasságunkat. És talán az fájt a legjobban, hogy te sejtetted, hogy így fogok cselekedni.

– Hogyan? – értetlenkedett a másik.

– Talán már amikor összejöttünk, akkor tudtad, hogy ez lesz – jegyezte meg keserűen a nő, majd felkapta gondolatot, és gyorsan így folytatta: – Vagy nem tudtad, csak érezted. Hogy én pont az a típus vagyok, akivel ezt meg lehet csinálni.

– Milyen típus? – A nő közben végezte az első darab hússal. A kockákat most áthalmozta egy tányérra, és maga elé vette a másik húsdarabot. Elgondolkodva tapogatta.

– Aki hajlamos kompromisszumokat kötni a csöndes családi béke érdekében, hajlamos elviselni a langyos árulásokat, a közönyt és az érdektelenséget még az óhatatlanul bekövetkező hűtlenség közepette is. – Bólintott, majd belevágott a húsba. – Igen, ez vagyok én. Pontosabban ez voltam én, míg elegem nem lett.

– Talán te is beszélhettél volna ezekről az érzéseidről – jegyezte meg az árny. – Talán akkor elébe lehetett volna menni a dolgoknak, és nem lett volna olyan sokkoló a terved, hogy…

– ..el akarok költözni – A nő sóhajtva fejezte be, szinte kiszakadt belőle a három szó. Eltűnődött, majd bólintott: – Igen. Beszélnem kellett volna róla. A kételyeimről, a félelmeimről, a csömörömről. Arról, hogy éjszakánként egyedül fekszem le, míg te félrészegen tévézel. A hétvégi hívásokról, mikor bevonultál a dolgozószobádba, és suttogtál, de még így is kihallattam, hogy „én is kívánlak”. A néma reggelekről és delekről és estékről, mikor csak léteztünk egymás mellett a házban, szó, reakció vagy egyáltalán, mindenféle érintkezés nélkül.

– De legalább a szex jó volt, nem? – kérdezte a másik nyugtalanul.

A nő elmosolyodott: – A szex jó volt – fürgén kockázta a második adag húst, néha egy-egy inasabb részt leválasztott, majd a deszka szélére tolta a kés élével. – De önmagában ez nem elég. Ráadásul a szexet nehéz elrontani. Alapvetően, ha az ember belendül, akkor jön magától minden, akkor már nem nagyon kell tervezni meg ügyeskedni, úgy értem, ösztönösen jól tudjuk csinálni, mert végső soron olyankor egyszerűen állatokká válunk.

Szünetet tartott a késsel, és kibámult a konya ablakán a ház előtti tájra. Fehér kavicsos út indult a kerítésüktől, befutott egy árnyas alléba. Az első fa tövében csillogott valami. A nő szemét erőltetve előrelépett, el az asztal mellett, hátha jobban látja.

– Igen…– folytatta lassan –…a szexet nem kell tanulni, mert az jött velünk az évezredek alatt. A társas együttlétet, és ezt az egész házasság dolgot viszont nekünk, embereknek kellett volna kifinomítani. Nem mondhatnám, hogy túl jól sikerült…– Csak annyit látott, hogy valami fekete dolog, talán egy autó fara áll félig az út menti árokban, félig a fának simulva. És mintha az autó hátsó üvege csillámlana, ahogy visszaveri a lemenő nap fényét.

– Lehetett volna tenni valamit? – kérdezte hirtelen a másik.

– Tessék? – kérdezett vissza a nő felriadva képzelődéséből.

– Szerinted meg lehetett volna menteni ezt a házasságot? Történhetett volna más is – az alak körbemutatott –, ehelyett?

– Mi helyett? – a nő körbefordult, csodálkozva pislogott, mint aki álomból ébred. Lenézett üres kezeire. – Hol a kés? – kérdezte nyugtalanul.

– Csak arra vagyok kíváncsi, hogy van-e benned csalódottság – jegyezte meg a másik. – Hogy így alakultak a dolgok. Vagy belátod, hogy másképp nem lehetett vége.

– Vége? – kérdezte a nő – És hol a kés?

A tartóra nézett. A kés, amivel az előbb szeletelt, ott volt a helyén. Ellépett az asztaltól, közben belerúgott valamibe. Az a valami pendülve és fémesen végigsiklott előtte, és nekiütközött a konyhabútor aljának. Egy Sinkei típusú szeletelő- és vágókés volt.

– Szóval: hogyha lett volna bármi esély megoldani ezeket a problémákat, akkor most bizonyára rosszul éreznéd magad, csalódott lennél, és nem akarnál eljönni – magyarázta finoman az asztalnál ülő.

– Elmenni? – kérdezte a nő kisé riadt hangon. – Én nem akarok elmenni.

– Most még nem – vont vállat a másik. – De hamarosan követsz majd. Feltéve, ha – ahogy az előbb magyaráztam – nem maradt benned némi kudarc vagy keserűség. Kérlek…– mély levegőt vett, lassan kiengedte, majd befejezte a mondatot. –…vizsgáld meg önmagad. Mit érzel, ha a házasságodra és a férjedre gondolsz?

– Semmit – rázta meg a fejét a nő, de esze máshol járt. – Hova kellene mennünk?

– Később – az alak simító mozdulatot tett maga előtt. – Előbb a lényeg. És ha még mélyebbre nézel – nem találsz már semmi reményt? Nem maradt semmi lehetőség a folytatásra?

A nő legalább hét másodpercig várt a válasszal. Ezalatt lehunyta a szemét, és nem láthatta a változás lassú kisarjadását a konyhában.

Az asztalon lévő hús lassan megszürkült és barnás levet eresztett. A hagyma és a fokhagyma elvesztette csillogását, összezsugorodtak és beráncosodtak. A sarokban lévő folt egészen kiszáradt, a felszíne megkeményedett. A nap odakint hirtelen lement, majd felkelt, majd megint az alkonyatra készülődött. Maga a nő mintha kissé összement volna. Haja lelapult, feszes bőre felpuhult és ráncossá vált. Szeme alatt sötét karikák vastagodtak. A nyakán lévő ujjnyomok egészen befeketedtek, halántékán, alkarján, combja belsején lilás foltok, véraláfutások jelentek meg. De a legrosszabb az egész bőrét ellepő szürke, kelletlen szín volt, ami miatt most olyannak tűnt, mint egy fekete-fehér némafilmből kivágott papírfigura.

Amikor kinyitotta a szemét, egyszerre tört rá ez a sok változás, a döbbenet a szóval együtt szakadt ki belőle:

– Nem.

Lassan körbenézett, csodálkozva, de rezignáltan vette szemügyre a konyha furcsaságait.

– Mi történt?

– Eltelt három nap, és te még mindig itt vagy – jegyezte meg mögötte az árny. Most már állt, nagy, éjfekete tömege elfedte a mögötte lévő ablak sárga fényét.

A nő érezte a másik hidegét, a belőle áradó temetői szagot: az eukaliptusz és szegfű, a kidobott, fonnyadt virágok, a poshadt víz és a leégett gyertyák elegyét, de nem törődött vele, mert megpillantott a padlón egy, a szék mögül kinyúló lábat.  Nem lépett előre, hogy jobban szemügyre vegye az asztal túloldalán fekvő valakit.

– Gyere, ideje indulni – mondta a mögötte álló, mire a nő megfordult, és engedelmesen követte. Kimentek a konyhából, átlépdeltek az előszobán, kisuhantak az előkertbe, át a kapun, majd végig a repedezett betonúton, amelyet még a nő férje intézett el a közműveknél egy évezreddel ezelőtt. Amikor az allé elejéhez értek, az asszony bekukucskált a fának csapódott kocsi ablakán. Ott ült szürkén és foltosan, örök fájdalom görcsébe merülve a férje. Mindkét kezével oldalát szorította. Mindhiába, a vér kérgesre száradt az ülésen, ruháján, és a kocsi padlóján. A férfi homloka összezúzódott, s ha a nő egyenes vonalat húzott a seb és a szélvédő közé tekintetével, egy pókhálószerű törést vehetett észre az üvegen.

Visszafordult az út felé, ahol az árny állt.

–Te nem a férjem vagy - mondta neki tűnődve. A másik nem felelt. – Ki vagy te? – akarta még kérdezni a nő, de már elég volt csak gondolnia, és egyébként sem tudott mivel hangot kiadni. A sötét sziluett pedig úgysem válaszolt. Várt, míg a nő megérti, hogy oda kell lépnie hozzá, és meg kell fognia a kezét.

Atán elindultak, be, a fák sötét közébe.

vége