A háború végéről szól ez az írás, pontosabban minden háború végéről. Amíg írtam, két könyv járt a fejemben, az egyiknek csak a címe kapcsolódik a témához, de szerintem ez az egyik legjobb cím az irodalomban, "Holnap a csatában gondolj rám", a szerző Javier Marías. Maga a könyv is remek, szívszorító történet, nagy kár, hogy a spanyol mester nemrég elhunyt. A másik valóban csatáról szól, ez is a címe, "A csata", Patrick Rambaud műve, mely 97-ben elnyerte a Goncourt-t. Gyerekkoromtól fogva érdekelt a háború, de most, ebben a novellában egy vesztes csata rémisztő következményeiről írok.

Téli átkelés

Az ezredes a csöndre és a hidegre ébredt. A sátor sarkába állított kis kályhában kéken lobogott a láng. Ingerülten lerúgta magáról a medvebőrt, és felült, a hirtelen mozdulattól oldalába hasított a seb emléke, amit az a pikás szúrt rajta, még a lengyel hadjáratban. Igazából nem volt erős fájdalom, inkább valami bizsergető sejtés. Bizonytalanul talpra kászálódott, majd kikiáltott a szolgának, Molin, mire rövid várakozás után bejött a kese, idős ember, aki immár hatodik éve mellette volt, mióta szegény Ágostont elvitte a tífusz. A csizmámat, morogta az ezredes, és kinyújtotta harisnyás lábait, mire a másik letérdelt, és az ágy mellől előkerítette a vastag, bőr lovaglócsizmát és a megsárgult kapcákat. Mi van odakinn, kérdezte az ezredes kedvetlenül. Mármint a hidegen kívül. Molin megvonta vállát. Szótlan, halk férfi volt, megválogatta szavait, mint aki óvatos a gazdájával, emiatt mindig is feszült köztük egyfajta távolságtartás, köd, uram, és a tüzek alig lobognak. Az ezredes bólintott, átkozott vidék, csóválta a fejét, már a csata előtt láttam, hogy itt nem szabad háborúzni, találtak már gázlót a járőrök. Molin csak a fejét rázta, azt én nem tudom, mire az ezredes felállt, mert csizmái végre a helyükre kerültek, tartotta karjait, míg Molin feladta rá a kék posztókabátot, ami most nem adott meleget, majd kilépett a sátorból. Kér reggelit, hallotta még maga mögül, mire csak legyintett, még nem, majd elindult a tisztek sátra felé.

A tábor lassan éledezett a szürke téli fényben.

Általában, főképp tavaszi és őszi hajnalokon szerette ezeket a perceket. Volt valami megható, családias abban, ahogy az emberek magukhoz tértek, kibotorkáltak a sátraikból, nyújtózkodtak, ásítottak, kilögybölték az edényeiket, vagy hátraballagtak a latrinához. Úgy érezte ilyenkor, hogy ő egy nagy család feje, akinek ezekre az épp hogy öntudatra ébredt lényekre kell ügyelnie, felelősséggel tartozik értük, nem csak a csatatéren, ahol a katonák bálványozták őt, és a legvadabb kartácstűzbe is követték, hanem ezeken a nyugodt mezőkön, erdők öblén, vagy mint most, ezen az istenverte, ködlepte folyóparton.

Kalmek már a sátra előtt állt, és bajuszát fésülte. Ő volt a kedvenc tisztje, az egyik legjobb lovas felderítő, immár nyolc éve együtt szolgáltak, és Kalmek, aki északról származott, szinte semmit sem öregedett, egyedül a bal orcáján jelent meg egy hosszú sebhely, amit szablya okozott. Tisztelgett neki, mikor az ezredes megállt előtte, pár méterre.

Visszajöttek a felderítők, kérdezte tőle, mire Kalmek bólintott, sajnos nem találtak gázlót felfelé, se dereglyést, aki átvihetne minket. Az ezredes dobbantott lábával, márpedig át kell kelnünk, az ellenség hamarosan a nyakunkon lesz, és ha beszorít a folyóba, végünk.

Kalmek bizonytalanul porolgatta nadrágját, nem nézett az ezredesre, lehet, elvesztették a nyomunkat, jegyezte meg halkan, a csata vége felé, a kivonuláskor elég nagy volt a zűrzavar.

Kivonulást mondott, de az ezredes érezte, hogy menekülést akart, mert az volt, valóban, az egy nappal korábbi manőver szinte fejvesztett menekülés kellett, hogy legyen, hiszen akkora ágyútűzbe kerültek azon a gerincen, hogy nem volt ember, akinek ne remegett volna a lába, és csak az ezredes és a kiképzők által begyakorolt kemény fegyelem miatt maradt egyben az ezred. A következő kép, ami elméjébe ötlött, hogy két dombhajlat között menetelnek, s immár minden csöndes.

Rossz ponton avatkoztunk be, jegyezte meg Kalmeknek, mintegy folytatva a gondolatait, azonnal láttam, amikor megérkeztünk a csatatérre. A férfi az ezredest figyelte, mintha valami újat, furcsát látna a húsos, római szónokok szobrait idéző arcban, és nem szólt, tudta, hogy jön még magyarázat, és bár megvolt a maga véleménye a hadvezetésről, kíváncsi volt az ezredesére is.

A balszárny, fent az emelkedőn hátrált, és nekünk őket kellett volna megtámogatni, folytatta az ezredes elgondolkodva, de ehelyett a parancs az volt, hogy a dombról lejövet jobbról, a derékhadnál lévő küzdelembe avatkozzunk be, csakhogy azok a nyavalyások átvontatták az ágyúkat a felénk eső magaslatra, épp akkor, amikor a völgybe értünk.

És ő ezt sajnos már csak az utolsó pillanatban látta meg. Amikor megkezdték az ereszkedést a völgybe, még üres volt a szemközti dombtető, így félelem nélkül nyomultak előre. Egy kisebb lovasegység bukkant fel jobbról, amit puskatűzzel, és szuronyszegezéssél megfutamítottak, féltucat otthagyta a fogukat közülük, fűben fekvő, fehér egyenruhás testek, ők meg akadálytalanul mentek tovább, előre, hogy oldalba kapják az ellenséget a derékhadi csatározásnál. Emlékezett, cuppogós, mocsár volt a talaj, szinte szívta befelé a csizmákat. Aztán a szél lefújta rájuk a saját, bal oldalon dolgozó ágyúik füstjét, így amikor a völgybe értek, jó öt percig nem láttak semmit, csak hallották, hogy a harci lárma, ami oly vérpezsdítő volt az ezredes fülének (fémek csengéséből, az ágyúk dörömböléséből, a becsapódó lövedékek puffanásából, a sivító puskagolyók hangjából és a sebesültek jajongásából állt össze), mind jobban közeledik. De mielőtt elérték volna a csatát, a füstfelhő eloszlott, és megpillantották a felettük sötétlő ágyúkat, és az ezredes azonnal tudta, hogy azokkal kell foglalkozniuk.

Szép roham volt, jegyezte meg bizonytalanul, az ágyúk ellen. Kalmek bólintott, de most nem nézett az ezredesre, igen uram, mindenki kitett magáért.

Festményen kellene megörökíteni egy ilyen rohamot, bólintott az ezredes, majd benne akadt a szó, mert mondani akart még valamit, de maga se tudta mit, az emlékei összemosódtak, látta a domb felett feszülő kék eget, a velük szemben sorakozó ágyúkból felcsapó füstöt, és a jellegzetes, süvítő hangot, amit a kartácstűz kelt.

Megyek, ellenőrzöm a strázsát, morogta inkább, mire Kalmek tisztelgett, majd megkönnyebbülten elfordult, és visszament a sátrába.

Az ezredes először balra tért, a kicsiny tábor széle felé, a latrinák irányába, hogy lássa, jól ásták-e őket ki. A két gödör kellően mély volt, ám meglepve tapasztalta, hogy üresek, még nem használta őket senki. Megvonta vállát, majd felfelé indult, észak felé, a folyó irányába. Itt csak két őr volt, mert a folyó túlsó feléről nem számítottak támadásra, egymástól jó ötven méterre álltak, ahhoz sétált, aki a pipájával bíbelődött. Amikor megpillantotta őt, elrakta, és vigyázba meredt, a vasak ruháján, a szurony, a lőportartó, a töltényes doboz bántóan csörrentek a csöndben.

Pihenj, katona, intett az ezredes, minden rendben, kérdezte szelíden. A nagy bajuszos férfi, akinek neve most nem jutott eszébe, intett a folyó felé, csöndes egy víz ez, uram.

Az ezredes is arrafelé fordult, és rájött, hogy mióta sietve letáboroztak előző éjjel, azóta nem látta a folyót, ami most ott hömpölygött előtte, méltóságteljesen, sötéten, szinte feketén. A túlpartot ködpaplan takarta. Istenverte folyó, morogta az ezredes, majd körbenézett, még csak fa sincs, hogy dereglyéket készítsünk, jegyezte meg türelmetlenül. A katona hallgatott, de figyelte őt, aztán megköszörülte a torkát. Avas fegyverzsír, pipafüst, mosdatlan testhajlatok elegye párolgott belőle, de az ezredest ez nem zavarta. Intett, na mi van, mondja csak, bátran.

A katona nem nézett a szemébe, úgy motyogta, kérdezte, a csatát, azt ugye elvesztettük.

Az ezredes megütközve bámult rá, majd hátrált egy lépést, hát nem emlékszik, kérdezte kissé értetlenül, vissza kellett vonulnunk.

De, igen, jött a bizonytalan válasz, csak reméltem, a többiek, a sereg többi része kivívta a diadalt.

Az ezredes a fejét csóvált, kötve hiszem, nagy volt a túlerő, és azok az ágyúk, nem fejezte be, de a katona hevesen bólogatni kezdett, és folytatta az ezredes helyett, igen azok az ágyúk a dombon, azok rettenetesek voltak, még mindig a fülemben van a hangjuk. Hallgattak egy sort, aztán az őr ismét megköszörülte a torkát, és bátortalanul megjegyezte, csak azt nem értem, hogy ha vesztettünk, a többiek merre indultak, hol van a  sereg maradéka.

Az ezredes türelmetlenül toppantott, hát ez az, mutatott a folyóra, szerintem ők mér rég átkeltek ezen a nyavalyás folyón, és mi sajnos lemaradtunk a fő csapatettestől. Az volt a direktíva, hogy a fővárosba vivő út a gyülekezési útvonal, és az, számításaim szerint, a folyón túl van.

A katona bólintott, noha arcán látszott, nem igazán érti az okfejtést, és végül ki is nyögte, idefelé jövet nem keltünk át semmiféle folyón.

Az ezredes erre nem tudott mit mondani. Őt is nyugtalanította ez a tény, de aztán elvetette, mert úgy vélte, hogy valamiféle kanyar lehet a folyamban, amit ők ügyesen kikerültek a menetelés során, most viszont sajnos belegabalyodtak a víz okozta problémába.

Valaki közeledett, ezért megveregette az őr vállát, na, itt a váltás, de tévedett, mert a katona, aki futva beérte őket, nem a váltás volt. A járőr visszatért, ezredes út, és azt üzeni, lovasokat láttak, lihegte, mutatta is az irányt. Menjünk, mondta a ezredes, majd visszafordult az őrszemhez, tudja mit, közlegény, talán győztünk, mondta még neki, majd elválik, de hangja tompán csengett.

Átvágtak a táboron, ahol már elég sok katonája állt a sátrak előtt, mind komoran, szinte ünnepélyesen tisztelgett neki. Az egyik fordulóban a strázsamesterbe ütköztek, aki kicsire vágott papírszeleteket tanulmányozott, és felzárkózott az ezredeshez. Mekkora a veszteség, kérdezte tőle az ezredes, kissé ridegen, mert nem nagyon kedvelte a sovány, örökké aggodalmas férfit. Nagyjából ötven embert nem találni, jött a válasz, és a málha jelentős része is elmaradt. Kibírjuk, legyintett az ezredes, és az élelem. A strázsamester felsóhajtott, majd egy másik lapot vett elő, belenézett, és csóválta fejét, alig van, azt is otthagytuk a nagy kavarodásban. Akkor kerítsen, keressen valami falut, ahol rekvirálhat, dörrent rá az ezredes, és elbocsátólag intett, jelezve, hogy a beszélgetésnek vége, és hogy mindez már a másik gondja, aki el is maradt, esetlenül megtorpant egy sátor mellett, és onnan nézte szomorúan a távolodókat.

Az ezredes oldalt pillantott, kisérőjére, és mivel dühe kitartott, rámordult a katonára, magának meg miért olyan fancsali a képe. Fiatal, szőke hajú fiú volt, az ő neve se jött az ezredes szájára, de tudta, hogy jó lövész. A katona megvonta vállát, rosszat álmodtam, és reggel óta kísért. Mit álmodott, kérdte az ezredes, és ekkor megérkeztek a tábor szélére, ahol jó húsz méterre a járőrőr a lovakat csutakolta.

A katona megállt, a földet nézte, majd kibökte, az elsőről álmodtam. Az első miről, értetlenkedett az ezredes. Az elsőről, akit megöltem, folytatta csöndesen a másik, és miközben beszélt, a csizmáját bámulta, két éve történt, a hegyek közt harcoltunk, már nem is tudom melyik országban, és a rohamban összeakadtam egy velem hasonló korúval, kiütöttem a kezéből a kardot, ő hátrált, és földre került. Az ezredesen kényelmetlen érzés lett úrrá ettől a vallomástól, ezért siettetően megkérdezte, és, mi történt.

A katona most először nézett a szemébe, majd komoran folytatta, intett, hogy ne, hogy megadja magát, de engem nem érdekelt, elkapott a hév, és, kis szünetet tartott, majd egy sóhajjal együtt kijött belőle, a szuronnyal a földhöz szögeztem, pont a szívén át.

Az ezredes kivárt, hogy hátha jön még valami, de a fiatalember elnézett valamerre, a távolba, mintha keresne valamit, ezért aztán csak a vállára tette kezét, azt tetted, amit tenned kellett, fiam. Egy csata forgatagában nincs mindig lehetőség emberségesnek lenni, ezt tudja az ellenség is, tudja mindenki, aki a mi mesterségünkre adja fejét.

Elfordult, megindult a járőr felé, majd visszanézett, úgy mondta, fordított helyzetben ő is ezt tette volna.

Bosszantotta ez a hirtelen jött elérzékenyülés, ez a drámai vallomás, de elnyomta magában, és mikorra a lovakhoz és emberekhez ért, már ismét merev, hivatalos arcát mutatta, mit találtak, uraim.

A járőr vezetője, egy alacsony, mokány férfi, talán Bartem, vagy Hartem nevű lépett elé, és sötét arccal, halkan, pattogós beszéddel beszámolt neki arról, hogy a folyam mentén délre tartottak, a csata feltételezett irányába, amikor is jó hat kilométerre emberi hangokra lettek figyelmesek a ködben. Egy másik lovascsapat lehetett, elszűrődött hozzájuk a paták dobbanásai is. Mivel idegen beszédnek tűnt az, amit hallottak, és mivel nem akarták elárulni helyzetüket az ellenségnek, azonnal visszaindultak. Felderítők lehettek, jegyezte meg Bartem vagy Hartem, alkalmasint utánunk kutatnak.

Az ezredes végigsimított a mellette álló ló kecses ívű nyakán, majd bólintott, igen, igaza lehet, és nem követték magukat, kérdezte aztán, de mielőtt a másik válaszolhatott volna, elölről, a ködből egy ló nyerítése hallaszott.

Az ezredes ellépett a kis csoporttól, és szemét erőltette. A síkság és a folyó jó tíz méterig látszódott csak, mögötte ködpaplan feszült, és eltakart mindent. Jöjjék hátrébb uram, lépett mellé az egyik járőr, de ekkor mind a ketten megmerevedtek, mert a ködből alakok bontakoztak ki, hat lovas sziluettje.

A két csoport sokáig bámulta egymást, majd az idegenek közül kivált egy fehér egyenruhás, és odaléptetett az ezredes elé.

Ram hadnagy vagyok, mondta, némiképp törve a nyelvet, beszélni szeretnék az ezredes úrral egy kényes ügyről, tette hozzá, azzal elegáns ruganyossággal leszállt a lóról, lehúzta kesztyűjét, és kezét nyújtotta.

Az ezredes kényszeredetten elfogadta a kezet. A másik szorítása erős és határozott volt. Jöjjön a sátramba, kérem, mondta bizonytalanul, majd intett a távolba, az emberei maradjanak a táboron kívül. Ram bólintott, természetesen.

Az ezredes átkísérte a különös vendéget a táboron, közben nem szóltak egymáshoz, majd a sátránál előre engedte, és a kis, tábori széket kínálta fel neki, ő maga a keskeny ágyra ült. Kér valamit, teát, kávét,  kérdezte, mire a másik hárítólag intett, nem köszönöm. Molin, aki eddig a bejáratnál várakozott, biccentett, és kihátrált, leengedve sátorlapot.

Az ezredes most tudta csak jobban megfigyelni vendégét. Arisztokratikus, megnyerő arca, és arányos alkata volt, sugárzott belőle a veleszületett nemesség, de mindezt némi derűvel viselte, és mintha folyton mosolygott volna a szeme. Talán ettől bátorodott fel az ezredes olyannyira, hogy könnyedén, szinte vidáman megkérdezze, gondolom, a csatát önök nyerték, és most foglyoknak kíván minősíteni minket.

Más ügyben jöttem, a téma sokkal személyesebb, csóválta fejét a hadnagy.

Ugyan mi lehet fontosabb egy csata kimenetelénél, elégedetlenkedett az ezredes e válasszal, de a másik mintha meg se hallotta volna őt, mozdulatlanul tanulmányozta az ezredest, aki ettől kezdte kényelmelenül érezni magát.

Ismeri Swedenborg írásait, uram, szegezte neki a kérdést hirtelen a hadnagy. Az ezredes a fejét csóválta, mire Ram így folytatta, nagy kár, mert könnyebben megértené azt, amire most ki akarok lyukadni. Magam is az elmúlt pár órában jöttem csak rá.

Hallgattak egy sort, majd Ram felállt, a kis kályhához ment, és fölé tartotta ujjait, majd elfintorodott, észrevette, hogy a tűz nem melegít, kérdezte, mire az ezredes bólintott, átkozott időjárás, ez a hideg a csontjaimba eszi magát. Ram visszaült a helyére, és így folytatta, esetleg az emberei nem viselkednek furcsán, mintha mind a múlton merengenének, szomorúak, levertek, kérdezte szelíden, mire az ezredes toppantott, hát persze, hogy rosszkedvűek, hisz épp most vesztettünk csatát, menekülőben vagyunk, és nem tudunk átkelni ezen az átkozott folyón.

Ram szelíden, kissé fáradtan elmosolyodott, a folyó, igen, ez fontos, beleillik a nagy kirakósba, jegyezte meg, mire az ezredet elöntötte a méreg, maga rébuszokban beszél, mondja már  meg mire célozgat, ha beszéli a nyelvünket, fejezze ki végre értelmesen magát, kérem.

A hadnagy láthatólag nem sértődött meg e kitörésen, leporolt a nadrágján egy megszáradt sárfoltot, majd mély levegőt vett, és az ezredes szemébe nézett, a csatamezőtől jó egy kilométerre tértem magamhoz, az emberimmel, intett a háta mögé, ma reggel. Ismét csönd ült meg köztük, de mivel az ezredes dacosan összeszorította száját, Ram folytatta, az ezt megelőző emlékem, hogy megtámadjuk az ön hadtestét, épp ereszkedőben voltak a völgybe.

Á, hát maguk voltak azok, csapott a homlokára az ezredes, igen, emlékszem, jó néhányukat le is terítettük, a többiek megfutottak. Ram bólintott, hatunkat megölték az önök által kilőtt golyók, mondta jelentőségteljesen. Emlékszem, magam is lebuktam a lóról, nem éreztem, hol ér a lövedék, de pokolian fájt. Láttam egészében a csatateret, ott volt előttem, a hátam feküdtem, kissé oldalt, ha felnéztem, láthattam az eget is, ami kibontakozott a lőporfüstből.

Ekkor vettük észre az átkozott ágyúkat, vetette közbe az ezredes, ha azok nincsenek, nem fejezte be, mert Ram felemelte a kezét, mint aki szót kér.

Láttam még, ahogy a megrohanják a hegyoldat, mondta a hadnagy, noha az ájulás sötétsége már kerülgetett, tette hozzá.

Maga látta, kérdezte az ezredes csodálkozva, ugye gyönyörű roham volt, dicsőséges támadás, hangja szinte gyerekesen könyörgőre váltott, mire Ram mosolyogva bólintott, igen, nagyon szép és hősies roham volt, mondta, majd hozzátette, egészen addig, míg az ágyúkat el nem sütötték.

Az ezredes kizökkent a visszaemlékezés okozta derűből, mit akar ezzel mondani, kérdezte, mire Ram megvonta vállát, csak azt, amit láttam.

Ekkor Kalmek dugta be fejét a sátor lapjai közt, uram, van itt egy fejlemény, kezdte, de az ezredes intett neki, mindjárt megyek, várjon, mondta feszülten, majd ültében közelebb hajolt a vendégéhez, egész pontosan mit látott.

Ram felsóhajtott, majd Kalmekre pillantott, aki erre sietve visszahúzódott, és csak ekkor mondta, szinte suttogva. Kartácstüzet láttam, uram. Ugye tudja, mit művel a kartácstűz az emberi testtel, ha közelről éri azt. Képes ötven, száz embert leteríteni, és a kellően erős ágyúk esetében egy-egy kartácsgolyó áthatol egy testen, majd a következőn, majd az azt követőn, megfigyelésem szerint akár öt rohamozó halálát is okozhatja, és mindegyik ágyúcsőben ötven ilyen golyó lapult a kilövés pillanatában, de ami még fontosabb, hogy az ágyúsok képesek nagyon gyorsan újratölteni, és a második lövéssorozattal a maradék csapattestet is könnyedén ledöntik lábáról. Ezt láttam, uram, kartácstüzet, ami pokoli volt, és miután véget ért, rám borult a sötétség. Kis gondolkodás után hozzátette, majd másnap reggel az öt emberem élén, lovamon tértem magamhoz. Nem maguk után indultunk, hanem a folyót kerestük.

Miért, kérdezte kiszáradt szájjal az ezredes, aki elhűlve hallgatta a magyarázatot, miért keresték a folyót.

Ram a sátor bejárata felé intett, talán ki kellene mennie az emberéhez.

Az ezresed, mint aki álomban cselekszik, felállt, és a hadnagy vállára tette a kezét, hát megtalálta a folyót, itt van a tábor mellett. Igen, mondta Ram. Nem nézett fel rá.

Odakint Kalmek zavart arccal álldogált, majd a kilépő ezredeshez fordult. Igen, kérdezte az halkan. Megjött a révész, mondta a katona komoran. Az ezredes nem mozdult, emésztette magában e szavakat, majd megindult előre, mögötte Kalmekkel, átvágott ismét az immár  üres táboron, míg le nem ért a folyópartra, ahol már összegyúlt az összes embere, némán várakoztak a keskeny kis csónak előtt, hosszú, a parton kanyargó sorban. A csónak végében egy szürke köpenyes férfi állt, az ezredes nem látta tisztán az arcvonásait, hiába ment egészen közel a vízparthoz. Visszafordult Kalmekhez, aki gyengéden megfogta karját, és megszorította, az öné az elsőbbség, uram, mondta neki, ön fog átkelni elsőként.

Az ezredes érezte, hogy valóban így lesz, és végtelenül megkönnyebbült a gondolatra. Megölelte Kalmeket, majd véginézett a többeken, tisztelgett nekik, végül a csónakhoz sétált, és beszállt.

vége

Mindig sokkal többre becsültem a természetes vizeket a strandoknál. Alapvetően a Balaton már nem tekinthető ilyennek, de talán a bányatavak se egészen, legfeljebb ha sorsukra hagyja az ember őket. A szlovákiai Ruzsina az egyik legszebb fekvésű úszható tó északon. Az ipolytarnóci bányató ugyancsak fontos volt számomra a kilencvenes években. Gyakorta lejártunk nyáron a munkagépek által kimélyített szélébe, távol a falutól, és a magas, homokos partról ugráltunk a jéghideg vízbe. Volt, hogy vizsgára készülődve is ide jöttem, rémlik, tanulás és úszás után némi filozófiát olvastam az egyik kalyiba stégjén. A most következő írásban a sűrítés a legfontosabb elem, hatezer karakterbe elfér egy komplett történet, egy szerelem vége, egy tragédia, és a feloldó, misztikus, síron túli befejezés. És a színhely - természetesen - egy bányató partja. 

Mondj egy mesét

Meséld el, amit a nagyanyádtól hallottál a bányatóról. Tudom, hogy szomorú lesz a vége, mint minden ilyen történetnek, de szeretném hallani.

Augusztus vége felé jártak, a lánynak már megvolt a jegye Hollandiába. Esténként a fiúval kimentek a bányatóhoz, a határba, ahol a nagy, rozsdás munkagépek, mint őskori állatok rajzolódtak ki az alkonyodó ég lilájára. Akkoriban már nagyon keveset szerelmeskedtek, talán a közelgő elvárás, talán a fiúban növekvő dac és harag miatt, többnyire csak ültek a tó partján vagy valamelyik összetákolt stégen, és figyelték a sötét vizet. Felidézték, mennyit fürödek a tóban, de csak a szélén, két méteres szakaszon, mert utána pokoli erővel mélyült, jéghideg, éjsötét távolságokra lefelé, és e múltidézés közben mind a ketten érezték, hogy ez a fajta katalógus lezárja életük egyik részét, és a lánynak megnyit egy újat.

Előbb mondd el, miért nem tudsz itt maradni.

Olyanok voltak, mint az elváló párok a világ bármely táján, a történelem bármely pillanatában, de ők ezt az egész folyamatot roppant egyedinek és drámainak élték meg. Azok az utolsó esték tele voltak hallgatással, sóhajokkal, megtorpanó mondatokkal, felcsattanó vádakkal, és a mélyben hullámzó érzelmekkel. Augusztus végére a lány mind többet gondolt a tó jéghideg mélyére, a sötétségre, ahova már nem ér le a hold derengő fénye, a lassan sodródó halakra, a mélyvízi növények ringatózására. Még érezte a testének feszülő másik, meleg testet, de ez a hideg már kitöltötte a belsejét.

Úgy érzem, itt, ebben a faluban, ebben az országban nem kapok levegőt. Olyan, mintha odalenn lennék a tó alján, bámulnék fel az égre, a csillagokra, és tudnám, soha nem láthatom őket a felszínről, mert vassúlyok cövekelnek le. Nem fuldoklom, de az utolsó lélegzetvétel is távozik belőlem, egy nagy, fényes buborék, üzenetem a világnak. Szép lassan emelkedik, fölszáll, majd a felszínen kipukkad, és tudom, hogy ennyi voltam, ez voltam én, itt, az isten háta mögött, ebben a faluban, elzárva mindentől, a világtól, a tudománytól, az élettől. Ezért nem tudok itt maradni. Most te jössz.

Napközben a munkagépek csikorogva marták a bányató oldalát, teherautók járták a földutat, sárga porfelhőt húzva maguk után. Hétvégén megjöttek a horgászok, ellepték a stégeket. De az éjszaka az övék volt, minden rohanó percével, a sebesen múló idővel, mely könyörtelenül rájuk nehezedett. A fiú elnézett a sík terület felé, Szécsény irányába, halovány derengést rajzolt a város a horizontra, és apja földjeire gondolt, arrafelé feküdtek, ott fog majd dolgozni ősztől, immár főállásban.

Régebben itt itató volt az állatoknak. Nagy esők után szétterült, el, egészen az országútig, de szárazabb időben is mindig volt egy kerek vízfolt, és az öregek azt mondták, a közepe olyan mély, hogy a templom is beleférne. Namost, volt egy szép lány, aki kijárt az egyik kis mederhez ruhát mosni. Így ismerkedett meg a pásztorfiúval, aki ide hordta itatni a nyáját. Nagy szerelem lett köztük, csakhogy a lány nem tudta, hogy a fiú a gazda fia, és módos apja a gyermekét másnak, egy hasonlóképp gazdag család lányának szánta, mit sem törődve a fiatalok akaratával. A fiú beletörődött sorsába, és kiadta a leány útját. Ő azonban nem tudott túlleni szerelmén. A lakodalom éjjelén ide jött, ahol megismerkedtek, levette ruháját, és bement a víz közepébe, oda, ahol a legmélyebb. Azonnal elnyelte őt. Másnap, mikor rátaláltak a ruhájára, lett nagy jajveszékelés és siránkozás. Szerelme, a pásztorfiú pedig elhagyta ifjú feleségét, elszökött, elbujdosott.

Túl voltak már a beszéden, kifogytak az érvekből. A fiú, aki a kertészeti egyetemen végzett, egyébként sem volt a szavak mestere. A lány, aki Wittgensteinből írta szakdolgozatát a magyar-filozófia szakon, úgy vélte, nem lehet beszélni a fájdalomról, ami benne van – szíve szerint Hollandiáról és az kétéves posztgraduális képzésről beszélt volna, a hidakról, a bringákról, a coffeshopokról – így inkább hallgatott. Azzal már nem próbálkozott, hogy magával csábítsa a fiút, tudta, idős apja nem nélkülözhette a munkáskezet a mind nagyobbá növő gazdaságban. Nem volt lehetőség beszélni a jövőről, mert nem volt jövő, ezért mesélték hát el újra és újra a gyerekkoruk és szerelmük történetét.

Ennyi?

Az utolsó éjjelen a fiú sírva fakadt. A lány nem bírta nézni, elfordult, úgy hallgatta szavait arról, hogy nélküle nem tud élni, hogy úgy érzi, hogy az egyik felét kiszakítják, hogy mintha amputálnák a szívét, ami persze nem lehetséges, hisz amputálni csak egy kilógó szervet lehet, amin aztán nevettek, keserűen, összeölelkezve, és ekkor a fiú megcsókolta a lányt, ott a csillagok alatt, maradj, kérte. A lány hosszan bámult rá, ilyen közelről elmosódott volt az arca, mintha nagy mélységbe feküdne, súlyos víztömeg alatt, de az jól látszott, hogy megrázza fejét. Aztán felállt, és elment, beleveszett a sötétségbe.

Nem. Van folytatás. A leány azóta is ott fekszik a mélyben, várja szerelmét. Türelmes. A szíve tele reménnyel. Ha nyugodt a víz felszíne, néha látható egy buborék, ami feljön a mélyből, és kipukkad. Levegő a lány tüdejéből.

A lány másnap reggel elutazott Hollandiába, és csak a temetésre jött vissza. Üres koporsót temettek, mert a testet soha nem találták meg a mélységben. Megüzenték neki, jobb, ha nem mutatja magát, ezért az utcáról a régi, félembernyi temetőfaltól bámulta a menetet, majd ahogy a megpillantotta a koporsót, elfordult, és megrázta fejét, aztán kiment a bányatóhoz.

Persze csak a föld rétegei mozognak az iszap alatt, az enged fel néha levegőt. Amiatt a buborék. De ezt a régi falusiak nem tudták. És az, amit ők hittek, az sokkal szebb egy ilyen racionális magyarázatnál, nem?

Sokáig állt a vízparton, ott, ahol utoljára ültek, és ahol aztán másnap a munkások megtalálták a fiú ruháját. Nézte a vizet, a mélyét és a felszínét, szürke szemét le nem vette a zöldeskék, tükrösima tömegről. Sokáig várt, gyásztól merev arccal, de végül elmosolyodott. Két buborék, mondta alig hallhatóan.

vége  

Hol fáj anyu, kérdezte anyám a haldokló nagyanyámat.

Mindenhol.

Karácsony előtt

Emlékeiben azokban a napokban a ködből folyton előszitált az eső, és a fák felett halovány derengésként kereste az utat a napfény lefelé, a földre, de nem tudott áttörni a vastag paplanon, és ők, az emberek, a hátrahagyottak remény és cél nélkül bolyongtak a világban, várva az elkerülhetetlent.

Az olasz megrendelő és Balázs járt a fejében, mikor felfelé ment a nyikorgó lifttel a harmadikra, mellette egy öregember állt, kicsit előrébb, így láthatta a sárga hajcsomók alatt koponyája simaságát, valami nagy együttérzés szállta meg, kedve lett volna beletúrni az öreg ritkás üstökébe, és mint kisgyereknek, megsimogatni a buksi fejet, de aztán eszébe jutott, hogy a pasztellszín szövetből is el kell indítani még a héten egy szállítmányt a lengyeleknek.

Megcsörrent a mobil, persze Balázs volt az, ismét van valami gond, folyton a gondok. Kinyomta, és belépett a kórterembe, nem a hatos, hanem a negyvenkettes volt, és megcsapta az orrát az a nehezen leírható a szag, a vizelet, az öreg testek, a gyógyszer, az éjjeliszekrényen puhuló, félig megevett banán, a tüdőkből előgomolygó gyógyszeres esszencia keveréke, melyet jó öt perc után megszokott a látogató.

Az anyja elrévedve feküdt félig ülő helyzetben, sovány teste kirajzolódott a foltos és – milyen költői eszköz ez? – rojtos fehér kórházi paplan alatt. Ahogy a férfi, a fia, az öltönyös, merev és esetlen, mindig hajszolt és ideges idegen árnyéka rávetült, szeme megrebbent és fókuszált, majd mély zihálás hagyta el kiszáradt ajkát, a fia felé nyúlt, mire az infúziós állvány, mellyel karja egy életet adó vezetéken át volt összekötve − megrezdült.

A férfi közelebb húzta az állványt, majd előkotorta az ágy alól a háromlábú kopott kisszéket, és leült rá. Úgy érezte magát, miközben megfogta anyja izzadt és merev kezét, mintha ismét gyerek lenne, aki szülei lábánál kuporog, de most az, amit néz, nem a tévé bűvös kékje, hanem egy másfajta műsor, a szenvedés, az álom, a kábulat és a fájdalom örök darabja, ami itt zajlik és most, és a férfi tudta, hogy ezt az előadást soha, haláláig nem fogja elfeledni.

− Hogy vagy, anya? – kérdezte halkan, noha a másik három beteg aludt, vagy mint az ablak melletti öregasszony, aki lerúgta magáról a takarót, és hálóingét felhúzta derekáig, feltárva ráncos és sovány alsótestét, merev tekintettel bámulta a paplant, és ha néha nem rebbent volna szempillája, a férfi azt hitte volna, már halott.

− Nagyon fáj, kisfiam – mondta az anyja mindenféle pátosz nélkül, noha egykori magyartanárkánt tudta, milyen erőltetett áthallás lehet e pár szó, de persze egyiken se foglalkoztak már ilyesmivel. A férfi felnézett az infúzióban lévő menedékre, a gyógyírre, a koktélra, ami nyugalmat szerezhet nemcsak anyjának, hanem − be kellett ismernie −, neki is: − Kapsz fájdalomcsillapítót? – kérdezte rekedten.

Az anyja nagy sokára bólintott: − Igen. De már nem elég. Ez rosszabb mindennél – motyogta.

− Felültesselek? – kérdezte a fia, mire az asszony bólintott. Amint azt az első nap, immár három hete, észlelte, anyja a terem rossz ágyát kapta, a támla támasztéka sajnos eltörött, ezért az egyik ágy alól csent háromlábú széket kellett beékelni a fejrész és a fal közé, így az asszony ülő helyzetbe kerülhetett. A férfi egy vízkőcsíkos pohárba ásványvizet töltött, közben benézett a kis szekrénybe, ott volt érintetlenül a banán és a benzinkútnál vett szendvics is: − Nem ettél, anya – mondta némiképp szemrehányón. Az asszony a pohár pereme felett esdeklő tekintettel nézett rá, miközben mohón itta a vizet, majd amikor végzett, és a férfi letörölte a ráncos arcon lefutó cseppeket, csak a fejét csóválta. – Nem vagyok éhes. Későn jöttél.

− Baleset volt az úton, egy mentőautó karambolozott. Enned kell – jelentette ki a férfi, és hirtelen úgy érezte, megfordultak a szerepek, ő lett a felnőtt, és a nő, aki felnevelte, aki tanáros szigorúsággal végigvezette őt a gyerekkoron, immár saját lányaként várja az ítéletet. De igazából nem várt semmit. A pozícióváltástól és az ivástól és a gyógyszerektől olyannyira elfáradt, hogy feje oldalt csuklott, és elszenderült. A férfi várt pár másodpercig, míg az anyja szuszogni nem kezd, ekkor a kabátjához ment, kivette a cigarettásdobozt és az arany öngyújtót, és kilépett a folyosóra. A háta mögött az egyik öregasszony sirálykánt rikoltott egyet álmába − már nem lepődött meg rajta, számtalanszor hallotta az elmúlt napokban.

Két helyen volt dohányzásra lehetőség a kórház területén, ő most a távolabbi, az udvar végében lévőhöz ment, a rámpához, ahol a szennyest és a tiszta ágyneműt szállító autók álltak meg. Itt mindig csak kevesebben jöttek, mert egy széljárta hely volt, az egyik oszlopra dróttal konzervdobozt kötöztek, ez volt a csikkgyűjtő, ennek ellenére rengeteg csikk volt a földön is, és a falra, a raktárajtó mellé egy kopott táblát szögeztek, rajta a dohányzást engedélyező felirattal. Egy nővérke állt fent a rámpán, és a másfél méteres mélységet szegélyező korlátnak dőlve cigarettázott. A férfi futólag végigmérte, nem mintha nagyon izgatták volna az egyenruhás nők, de valahogy ismerősnek tűnt, azt gondolta először, hogy talán hajdani osztálytárs, olyan, akit maga után hagyott a szülővárosával együtt, jó harminc éve, közvetlenül az érettségi után, de nem, egy idegen volt. Később próbálta felidézni a vonásait, de csak annyi maradt meg belőle, hogy vékony, fekete hajú, meghatározhatatlan korú asszony volt, hátát egy piros pulóver melegítette, és a haját kiengedve hordta, mely kissé szabálytalanak tűnt. És talán a szemei, a fekete szemei.

− Ki hinné, hogy egy hét múlva karácsony van? – kérdezte az asszony csöndesen, mikor megállt tőle három méterre, és rágyújtott, noha az előzőt épp most nyomta be a konzervdobozba. A férfi megvonta vállát, és a töredezett betonnal borított udvara mutatott, melyen az orvosok deres autói parkoltak: − Az idő elég hideg hozzá.

Épp feltámadt a szél, és hókristályokat pörgetett, napok óta ez volt, reggel esőszitálás, mely délutánra havas szikrázásba váltott, hogy az egészből éjszakára nem maradjon csak a holdfényben csillogó, cukormázas táj.

A férfi érezte, ahogy a nő végigméri, közben azt is, hogy megrezdül a mobilja, melyet a kórteremben mindig lehalkított, noha tudta, a négy beteget már semmi nem zavarja. Balázs hívta.

− Rokonhoz? – kérdezte a nővér. A férfi intett, hogy egy pillanat, majd fogadta a hívást.

− Szia, az olaszok ismét téged kerestek, hogy ha nem indítjuk el ma a szállítmányt, felmondják a rendelést, és nagyon komolynak tűnt a csávó, mi legyen, mit csináljak? – hadarta Balázs, és a hangja, mely majdnem mindig idegesítette, most olyan volt, mint egy kétségbeesett kisgyereké. A férfi mély levegőt vett, majd kifújta, s csak azután válaszolt: − A debreceni anyagot már összeraktuk?

− Most rakják – jött azonnal a válasz.

− Szedjétek ki belőle a különbözetet, és induljon el az olaszoké – adta ki a férfi az utasítást.

− De a debreceniek már egy hónapja leadták a rendelést.

− Nem érdekel. Az olasz partner fontosabb. A debreceniek helyett találunk mást – vágta el a további ellenkezést a férfi, majd várt, míg a másik ki nem mondja, amit ki kell mondania: − Rendben.

− Ma este már ne hívj – ez inkább egy fáradt kérés volt, nem főnöki utasítás, mire Balázs halkan elköszönt. Mikor bontotta a vonalat, eszébe jutott a nővérke kérdése: − Az anyám. Nagyon beteg. Neki…– kereste a szavakat, és hogy mit mondhat el egy idegennek, de aztán arra gondolt, itt, a kórházban senki nem idegen −…nagy fájdalmai vannak. És a gyógyszer már nem sokat segít. Már nem nagyon tompít rajta – hirtelen megérezte, hogy nem tudja abbahagyni, hogy gyónni fog, és hogy ez jól esik, nem nézett a nőre, a kristályos csillogást figyelte az udvar fáinak hátterében: − És én nem tudom, mit csináljak. Az orvosunk, Barlóti doktor, mindent megtesz, gondolom, a nővérek is, de a doktor azt mondja, ez a legerősebb fájdalomcsillapító, és hogy nem tud mit tenni, és ez a tehetetlenség, ez egyszerűen megőrjít, meg a várakozás, hogy én is és anya is csak azt várjuk, hogy legyen vége már, de a doktor úr azt is mondta, hogy anyám szervezete nagyon erős, akár még hetekig is elhúzhatja, nem mondta, de tudom, azt akarta igazból ezzel kifejezni, hogy akár hetekig is elkínlódhat – tehetetlenül kiengedte a füstöt magából, ami most zihálásnak tűnt: − Bárcsak…bárcsak lenne valami megoldás.

A nővér elnyomta a cigarettát az oszlop falán, melyen tucatnyi fekete sebhely sötétlett, majd zsebébe nyúlt, és elővette a dobozt, aztán észlelte, hogy üres, összegyűrte, és visszarakta zsebébe: − Van egy szál cigije? – kérdezte a férfit.

Az bólintott: − Persze – és elővette a cigarettatárcáját a zsebéből, előzékenyen kihúzott belőle egy szálat, és később arra is emlékezett, hogy a nőnek feketére vagy sötétkékre volt lakkozva a körme.

Figyelte, ahogy a másik rágyújt, olyan volt, mintha a hüvelykujja végéből varázsolná elő a lángot, aztán nézte, ahogy az első füstgomolyag kijön azon a vékony, színtelen ajkakon. Megborzongott, talán egy kezdődő betegség jeleként: − Bocsásson meg, hogy kifakadtam…− mondta csöndesen, és hátrébb lépett, el az asszonytól.

− Semmi gond. Elég régóta itt dolgozom ahhoz, hogy ne lepődjek meg az ilyesmin – mondta a nővér színtelen hangon, majd figyelmesen ismét végigmérte a férfit, és így folytatta: − Talán van megoldás arra, hogy mind a kettejüknek nyugodt és békés karácsonya legyen.

− Nyugodt és békés? – nézett rá a férfi.

− Békés – bólintott a nővér.

Kis csönd állt be köztük, egészen addig, míg a férfiban az értetlenség átváltott a megértés izgatottságába. Érezte, kiszárad a torka, ezért nem is tudta végigmondani, amit akart: − Úgy gondolja…

− Ahogy mondtam, elég régóta dolgozom itt – a nővér mintha nem is hozzá beszélt volna, inkább magának, mert tűnődve folytatta: − Láttam már ezt-az. Láttam már olyan éjszakai műszakot, mely során a nagy fájdalmak véget értek. Vannak dolgok, lehetőségek, eszközök, melyek meggyorsítják a természetes folyamatot, megnyugvást hoznak a nehéz időkben. Vannak lehetőség, melyek által a szükségszerűt előbbre lehet hozni.

Elhallgatott, majd várakozóan a férfira nézett, aki viszont maga elé bámult. Forróságot érzett ujjaiban – a csikk már szinte tövig égett. Ledobta maga elé a betonra, és eltaposta.

− Mennyi? – kérdezte aztán.

A nővér megcsóválta a fejét, de mivel a másik nem figyelt rá, mondta is: − Az ár nem lényeges. Most. Később majd igen. Ha túl leszünk rajta. Ha túl leszünk mindenen. Addig is, menjen békével.

− Mindennek van ára – makacskodott a férfi. – Jobban szeretem tudni megegyezés előtt azt, hogy…

− Keresse holnap Kis Esztert a mínusz egyen – vágott közbe a nő türelmetlenül. – Induljon. Nem lenne jó, ha ma együtt látnának minket.

A férfi, mint engedelmes katona vagy inkább szolga, vagy inkább mint egy alvajáró, megfordult, és elindult lefelé a rámpán.

− De előtte mondja ki – szólt utána a nővér élesen, parancsolóan. – Mondja ki, hogy akarja.

A férfi megtorpant, és nem moccant. Valahogy érezte, hogy ez lesz a legrosszabb, maga sem értette miért, aztán eszébe jutott anyja arca, a fájdalom azon a szeretett arcon, az utazgatás a fővárosból, a hosszú és gyötrő autóút, melyet még ki tudja hányszor kell megtennie, melyek felemésztik lassan a lelkét, az életét, a várakozás az elkerülhetetlenre, ami mindennél rosszabb, és a tehetetlenség, hogy nem tud segíteni, illetve most mégis, most kiderült, tud.

− Akarom – mondta csöndesen, remélte a másik hallotta, aztán otthagyta őt, visszament  a kórterembe, kiszedte a széket az anyja háta mögül, és visszaengedte gyengéden a támlát, mindeközben anyja végig aludt, és ezt kihasználva megcsókolta homlokát, érezte az öregasszony test pállott szagát, a gyógyszerek szagát, a mosdatlan bőr szagát, a  vizelt szagát a pelenkában, melyet a nővérek olyan baromi ritkán cseréltek, hiába adott nekik mindig egy ezrest, ha jött, de most, kifelé ment egyiket se látta, alkonyodott már, ahogy kisurrant  a kórházból akár egy tolvaj, vagy nem is, mint egy gyilkos.

Anyja házához ment, nem haza, a fővárosba. A lakás, egy harmadik emeleti kis ingatlan a város szélén, barátságos lakókkal, tiszta lépcsőházzal, melyben gondosan ápolt növények árasztottak zöld szagot, üresen és hidegen várta. Direkt nem anyja ágyába, hanem a nappaliban lévő kanapéra feküdt, tévézett éjfélig, előtte az asztalon ott volt a tévéújság, de tudta, hogy három hete elavult, azóta, mióta.

Éjfélig bírta, addig őrlődött, nem is figyelve a Jóbarátok ki tudja hányadik részét, azt, amiben az egyik csaj azt hiszi, megkérik a kezét, éjfélkor felpattant és kimondta: − Nem akarom – nyögte, majd kezébe temette arcát: − Anya, nem akarom, hogy – suttogta, aztán felrángatta a cipőjét, felkapta a nevetségesen könnyű ám ennek ellenére meleg és persze drága kabátját, és már az ajtóban volt, amikor eszébe jutott. Csak állt ott, kezét a kilincsen hagyva, és érezte, ahogy a megkönnyebbülés hullámai elöntik. – Hogyan találná meg? Hiszen nem is mondtam meg neki anya nevét – suttogta boldogan, majd az ajtónak dőlt, aztán leroskadt a földre, érezte a padló hidegét, az előszobában nem volt fűtőtest, és ki tudja meddig tartott, míg visszamászott a kanapéra, de végre megnyugodva és elégedetten álomba szenderült, közben végig azon járt az esze, hogy az anyja biztonságban van.

Hajnalban riadt, arra, hogy a mobilja rezeg a dereka alatt. Kábán kotorta elő, felült, és fogadta a hívást. Engedelmesen igenelt, hogy igen, ő az, majd meghallgatta az üres frázist, férfi beszélt, nem Barlóti, egy másik orvos, aki ügyletben volt az éjszaka, hangja kásás volt az éjszakai műszaktól, mely során meghalt a férfi anyja.

Lezuhanyozott, és míg folyatta magára a túl forró vizet, próbálta megvizsgálni önmagát, hogy most mi van, mit érez, de csalódottan vette tudomásul, hogy nincs megkönnyebbülés, csak egyfajta üresség, egyfajta cél nélküliség, mint amikor bent, a cégnél megoldott valami nagy problémát, mint például az olaszokkal, és utána már nem a siker érzése jön, hanem az, hogy mikor jelenik meg vajon az újabb megoldandó dolog.

A kórházban először a negyvenkettes kórterembe ment, de ott már csak az üres ágy fogadta, az anyja cuccait, a szemüvegét, üres pénztárcáját, a ruháit egy zacskóban kapta meg a nővérpultnál, ahol a hivatalos iratokat is ki kellett tölteni. Barlóti akkor futott be, mikor végzett, részvétet nyilvánított, majd ment is a dolgára, tudta, a férfi már nem fog neki pénzt adni, már nem volt fontos számára a közvetlen viszony, a megnyugtató, vigasztaló hang, ami bármennyire is álságos volt, mégis, némiképp hatott a hozzátartozókra.

Visszament a házhoz, és elhozta a ruhát, amit anyja gondosan és előrelátóan összekészített még mielőtt bekerült a kórházba, ott volt, ahol mondta, hogy lesz, a nagy szekrény felső polcán, egy szatyorba. A férfi belenézett: csupa fekete, kombiné, szoknya, talán még bugyi is. A faliszekrényből egy fekete, csatos cipőt választott, azt egy másik szatyorba tette, majd visszament a kórházhoz. A recepción elmagyarázták neki, hogy az elhunyt – most már ez volt az anyjához kapcsolódó szakszerű kifejezés – a mínusz egyen van.

A férfinak csak akkor jutott eszébe, hogy hol hallott már erről az emeltről, amikor kiszállt a liftből, és az éles neonfénnyel együtt megcsapta a hipó szaga. Itt is volt egy pult, és ahogy odalépett a szigorú tekintetű fiatalemberhez, aki mögötte ült, majdnem Kis Esztert kérdezte, de aztán észbe kapott, s az anyja nevét mondta. A fiatalember ellenőrzött valamit a képernyőn, majd a férfinál lévő szatyorra pillantott. – Átvegyem, vagy meg akarja nézni? – kérdezte, és a férfi hálás volt neki amiatt, hogy a hangjában némi együttérzés csengett. – Megnéznem – mondta halkan.

A filmekből ismerős nagy terembe mentek, ahol hideg volt, és a falakban acélajtók fénylettek. A fiatalember a tizenkettest nyitotta ki, majd kihúzta a tepsit, és gyengéden lehajtotta az asszonyról a lepedőt. A férfi érezte, hogy nem fog tudni sírni, inkább riadt viszolygás öntötte el, ahogy a hideg fejbőrhöz nyúlt, de mivel a másik, az élő figyelte, végigsimította anyja ráncos, elidegenedett arcát, majd bólintott, mire a fiatalember eltüntette a testet.

Már kifelé mentek, és nem kellet volna sok, hogy az egész elfelejtődjön, a múlt homályába vesszen, egy meg nem történt, ijesztő, de mégis hihetetlen eseménnyé silányuljon, ám ekkor a férfi nem bírta ki, és megkérdezte: − Beszélhetnék Kis Eszterrel?

A fiatalember megtorpant, felnyúlt a bajszához, megtapogatta, majd rekedten így szólt: −Az ápolóval?

A férfi bólintott. Maga sem tudta még, mit fog mondani neki. Talán csak annyit, hogy hálás azért, amit felkínált, de időközben ugye megoldódott a dolog, és.

− Ő meghalt – mondta élesen a fiatalember, majd elindult.

− Az nem lehet – értetlenkedett a férfi, és érezte, hogy valami lassan közelít felé, nem szabadna folytatnia, de egyszerűen nem bírta abbahagyni: − Tegnap délután beszéltem vele – intett –, odakint.

A másik erre felhorkant: − Tegnap délután, mi? − Végigmérte őt, indulatosan lépett is felé, mint aki támadni akar, de aztán elment a férfi mellet, az egyik, fal mellé tolt hordágyhoz sietett, és szinte erőszakosan rántotta le a leplet, mennyivel más, mint ahogy anyámmal bánt, gondolta a férfi, aztán lassan közelebb ment a feltárt hófehér testhez, a meztelen testhez, mellkasa közepén a jellegzetes ipszilon vágással, a szépen elomló fekete hajjal, a vékony ajkakkal, a megjegyezhetetlen, ugyanakkor nagyon is ismerő arccal.

− Tegnap reggel, a hatos úton volt egy karambol, ő volt szolgálatban a mentőautóban, és…– magyarázata fiatalember, de a férfit innentől már nem hallotta, arra figyelt, ami végre odaért hozzá, arra, amit tett, amit kért és amit feláldozott érte cserébe.

És rázuhant a sötétség.

vége

A túlzott hype ellenére nekem annak idején tetszett a Cat Person című novella, és a történet, főképp a zárás verbális durvasága, sokáig ott motoszkált bennem. A lenti írásban lefordítottam az alapszituációt, a rosszul sikerült randi történetét a saját narratívámba.  Ami a keletkezés során érdekes volt, hogy a szöveg valamiképp önmaga generálta az összefüggéseket, rejtett utalásokat - jómagam is csak az első olvasat után vettem észre a "gödör", a számok, az "űr", a múlt és jelen idő, az elbeszélői pozíció viszonyrendszerét (bölcsészesen: referenciáit vagy referenciahorizontját). Persze lehet, tudat alatt, ennyi év, és ennyi novella után már működnek olyan erők, melyeket nem veszek észre, de tény, hogy ez egy szimpla Cat Person verziónak indult, egy fordított Kedvencek temetőjéből vett ötlettel kiegészítve, némi falusi couleur locallal és boszorkánysággal. Én azt gondolom, több lett belőle.  

Ásni novemberben

Ez még a kilencvenes évek közepén történt, amikor divat volt a mindent tudó narrátor alkalmazása az ilyen típusú szövegekben, ezért mi is ott leszünk Csaba mögött, ahogy leszáll a kisvárosi vasútállomáson, kikerüli a különféle kacatot árusítók standjait, majd a gödrös, kijárt területen, melyet itt járdának hívnak, átvág a buszhoz, mely elviszi nagyanyja falujába.

Abban az évben korán jött a hideg, Csabán csak egy amerikai középiskolások öltözködését idéző kabát van, a hátán nagy, hímzett indiánfejjel. Az apja hozatta neki németből, már egy éve, mikor a problémák kiélesedtek otthon. A család már régóta nem működött, ezért a fiú, ha tehette, a válás után az egyetemről nem a kis panellakásba beszorított apjához vagy a kertvárosi házban egyedül lézengő anyjához ment a szünetekben, hanem a faluba, ahol a gyerekkorait töltötte. Így tett most is, november közepén.

Már régóta figyelte a lányt, az esélytelenek nyugalmával, mert állandóan körötte volt az a másik, de azon az estén, amikor az őszi nagy buli volt az aulában, ahol fellépett a Takács Tamás is, akkor egyedül volt, mikor rátalált. Bolyongott a tömegben, majd a lépcsősor tetején kötött ki, és csak nagy sokára döbbent rá, hogy a lány odalent ül, nyolc fokkal lejjebb, egy pohár sört szorongat a kezében, és nincs vele senki.

Bávatagon rázkódik a hátsó ülésen, a hátizsákja ott kuporog mellette, figyeli az elsuhanó dombokat, melyekből hegyecskék nőnek, és fogalmunk sincs, mire gondol, mert ennyire azért nem tudunk mindent, annyira nem látjuk ennek a nagyon is valós és nem konstruált világnak a belső mozgásait. Az tény, hogy zsebéből többször elővesz egy arany nyakláncot, óvatosan, lopva, a markában kuporgatva nézegeti, néha megbökve mutatóujjával, akárha halott kígyó lenne.

Összeszedte minden bátorságát, és lehuppant mellé. Amikor szóba elegyedtek, ráébredt, a másik enyhén ittas, és ez kissé lehangolta, de tudta, egyébként jól van ez így, és valóban, mert gyorsan ki tudta belőle szedni, hogy összevesztek a másikkal, aki nem volt még olyan komoly, de a lány mostanra csalódott benne, például ide se akart jönni, helyette elment a haverjaival túrázni a Mátrába. A fiú később hozott még sört, és miután megitták, megjegyezte, elmehetnének valahova, de az ő albérlete foglalt, mert a többiek otthon vannak. Fél szemmel, oldalról figyelte a kissé részeg lány arcát, aki csak pár másodpercig figyelt befelé, magába, mint aki valami belső hangra vár, aztán bólogatni kezdett, rendben, menjünk fel hozzám, a koleszbe, már úgyis szar a zene.

Külső szemlélőként Csabáról nehéz lenne bármi konkrétat mondani. A haja barna vagy inkább fekete. A vonásai arányosak, arca kissé kerekdedek, a szeme szürkés, talán kék. Zárkózott, néha mogorva, de amikor ellágyul, akkor a legtöbb ember úgy érzi, szeretne a barátja lenni. Nem túl magas és nem túl alacsony. Alkata zömök, olyan, amiből negyven éves korára enyhe elhízottság lesz. Nincsenek közeli barátai, inkább ismerősei, haverok, akikkel együtt lóg a szülővárosában, vagy most a főiskolán abban a másik városban, ahova két ászállással lehet csak eljutni. Amit tanul, az kevésbé érdekli, helyette a sci-fi irodalmat kedveli és a természetjárást. Néha kimegy a falu feletti mészkősziklákhoz, és órákig csak ül az egyik csúcson, alatta a mélység, és nem lehet tudni, mi jár a fejében.

A portás hortyogott a székében, ezért nem kellett bujkálni, mikor benyomultak a lánykollégium előterébe, majd felmentek az elsőre, ahonnan keskeny, nagyon hosszú lépcső vezetett a másodikra, itt volt a lány szobája, a tetőtérben, a huszonkettes, a fiú megjegyezte, eldöntötte, ezen túl ez lesz a szerencseszáma.

Amikor a busz megérezik a faluba, komótosan leszáll, dülöngélve, mind a tengerészek hosszú út után elindul, majd a kutyaugatás szimfóniájában bekanyarodik a szilvafás kis utcába, kinyitja nyikorgó kertkaput, és felmegy a felső házba. A nyári konyha már le van zárva télire, régebben, míg élt a nagyapja, ilyenkor is befűtöttek benne, de a nagyanyjának már elég a ház.

Szokás szerint örömmel fogadja őt, megcsókolja mindkét orcáját, Csaba közben gyengéden fogja csontos vállát, mint aki attól tart, a másik elesik, belezuhan a múlt időbe, a múlt idejű ragozásba, mely könyörtelenül ott van mindannyiunk nyomában. Miután a fiú elrendezkedik, nagyanyja ételt szed neki, káposztás tésztát, amit Csaba nem igazán kedvel. Most különösen nehezen fogy tányérjáról, csak turkálja a masszát. Nagyanyja a dikón ülve köt, kisvártatva megkérdezi mi a baj, Csaba vontatottan válaszol, semmi, mire az öregasszony hunyorogva faggatja tovább, csak nem egy kislány, mire Csaba nem válaszol, csak bólint. A nagyanyja mélyet sóhajt, majd feláll, vizet merít a sarokban lévő vödörből, iszik, a bögre pereme felett kémleli a fiút, aki magába roskadtan ül az asztalnál, végül megtörli száját, és azt mondja neki:

– Menjél, kérdezd meg Kovács Sárát, volna-e egy kis ásnivaló. A fiúk is mindig hozzá jártak, ha ilyen bajuk volt. Csak egy kis a veteményese van a ház mögött, nem sok. Ő majd segít neked, biztos vagyok benne.  

Csaba értetlenül néz nagyanyjára, fel is áll, majd a tűzhelyhez megy, leguggol, kinyitja az ajtaját, fát dob a parázsra, csóválja a fejét, nincs nekem nőre szükségem.

A nagyanyja felnevet, zavartan babrálja kötött mellénye gombjait, jaj, nem úgy értettem én te, hát nem olyan asszony a Sára néni, van már vagy kilencven éves, mondom, még a velem egykorúak jártak hozzá, ha szerelemi bánatuk volt. Na, menj csak, nézd meg, ott van a Halmos felett, az utolsó ház az utca végében, zöld kapuja van.

A lány ledobta a kabátját az egyik ágyra, a szobatársam hazament, temetésre, egyébként se lenne itt, nagyon bulis csaj, mondta, és megfordult, de ekkor a fiú már ott volt előtte, hozzátapadt, rásimult, miközben esetlenül megcsókolta, s úgy tett, mintha mindig is eggyé lettek volna forrva, ahogy azt tanulták egy éve a bevezetés a filozófiába szemináriumon, Platónnál. De persze ők sosem voltak egy, akik aztán kettészakadtak, a lány érezte ezt, és talán a fiú is, ezért nem ellenkezett, amikor eltolta magától, teszek be valami zenét, és a magnóhoz ment, rövid keresgélés után a Guns n’ Roses mellett döntött, gitárszóló harsant, majd kissé lassan és bizonytalanul megfordult, és látta, a fiú most az ő ágyán ül, és várakozóan néz rá, és ekkor döbbent rá talán először az est folyamán, hogy ez az egész nem volt jó ötlet, mert a  másik szemében nem sóvárgást, nem kíváncsiságot, nem szerelmet látott, hanem feneketlen ürességet, amit ő nem akart vagy nem tudott volna megtölteni semmivel.

A faluban majd minden háznak zöld kapuja van. Csaba kényszeredetten, inkább unalmában csatangol össze-vissza a kora délutáni alkonyatban, az erdőszélen elszív egy cigit, családja nem tudja, hogy évek óta dohányzik, majd visszafelé arra kerül, amerre nagyanyja magyarázta. A huszonkettes szám alatti ház tulajdonképp egy kidőlt-bedőlt kerítés mögötti rom. Csoda, hogy a négy vályogfal egyben van, az apró, homályos ablakok nem estek még ki megfeketedett fakeretükből. Csaba bezörget az ajtón, majd megköszörüli torkát, Sára néni, kiált a hideg csöndben. Kisvártatva csoszogás kél bent, majd az öregasszony kinéz a nyikorogva keletkező ajtórésen. Csupa bibircsók és ránc arc, hajlott, feketébe bugyolált test, vastag kendő az ősz hajon. Nagyanyám küldött. Hogy van-e valami ásnivaló, motyogja zavartan Csaba, mire a vénség bólint, ásni szeretnél, he, krákogja, majd kilép, behúzza az ajtót, egy nagy kulccsal gondosan be is zárja, aztán elindul, és int hívogatóan, gyere csak, nálam mindig lehet ásni.

Beszélgessünk, javasolta rekedt hangon, és a fiú nem tudta leplezni a csalódott fintort, ami megjelent arcán, miről, kérdezte. Miért pont én, tette fel a kérdést a lány valódi kíváncsisággal, mire a fiú felsóhajtott, és bevillant neki a pszichológia előadás a múlt hétről, hasonlítasz anyámra, mondta, és így akarok bosszút állni apámon, aki túl szigorú volt velem gyerekkoromban. A lány nem nevetett, megcsóválta fejét, most komolyan, kérte, mit látsz bennem. A fiú felállt, lassan közelebb jött, óvatosan lépdelt, mintha aknák közt vagy tojáson járna, és közben megnyalta ajkát. Azt látom, aki képes adni nekem valami fontosat, valami nagyon különlegeset. A lány erőt vett magán, és nem hátrált, testük ismét találkozott, ott a szoba közepén, mit, kérdezte csöndesen. Még nem tudom, suttogta a fiú a lány nyakába, majd gyengéden bele is harapott a póló fölött a bőrbe, ugyanakkor átkarolta a lány derekát, és az ágy felé húzta, ám az hirtelen kiszabadította magát. Vissza szeretnénk menni, mondta komoran a lány. Most mi bajod van, kérdezte a fiú értetlenül, de a hangja mélyén már ott volt a düh is, amitől a lánynak összeszorult a gyomra. Tévedtem, mondta a lány, azt hiszem, ez rossz ötlet volt, nem kellett volna belemennem, nem kellene itt lennünk. Elindult az ajtó felé, jelezve, hogy részéről a beszélgetésnek vége, ez az ügy le van zárva, de a fiú nem moccant, csak ez a dacos mozdulatlanság maradt számára. Kérlek, magyarázd meg, mondta hidegen, nem kérve, hanem inkább parancsolva, amivel persze még inkább eltávolította magát a lánytól, akiben a riadalom átadta helyét az ingerültségnek. Nincs ezen mit magyarázni, sokat ittam, mondta, és elfordult a fiútól, nem nézett a szemébe, kezét a kilincsre tette, és ez a mozdulat megnyugtatta. Azt hiszem, igazából nem vagy az esetem. Van benned valami…nem fejezte be, helyette kinyitotta az ajtót, ám a fiú még mindig nem moccant, utána szólt, hangja elvékonyodott, olyan lett, akár egy riadt kisgyereké. Mi?

A ház mögé kerülnek, gazos, bokros a föld, néhány esetlen, görcsös szilvafa kapaszkodik a meredek domboldalba. Itt ássál, mutatja az öregasszony, majd egy kalyibára néz, ásót ott találsz. Csaba értetlenül áll, bámulja maga előtt a mohás, érintetlen földet. De mennyit ássak, kérdezi esetlenül, mire az öregasszony fogatlan mosollyal bámul fel arcába, azt te tudod, annyit, amennyi a bánatod, aztán ha megvan, rakd bele a bánatod, és temesd be. Holnap reggelre el fogod felejteni, bármi legyen is az, még csak nem is emlékszel rá, olyan lesz, mintha meg se történt volna veled. Azzal otthagyja őt, visszacsoszog a házba, hátra se nézve a fiúra, aki még álldogál egy kicsit, majd ő is megindul az utca felé, de félúton megtorpan, láthatólag zavarban van. Bárcsak tudnánk, mire gondol, mit remél, míg a fészerhez megy, kinyitja dróttal lezárt ajtaját, kiveszi az ősöreg ásót, aztán nekifog. Nem nagy gödröt, csak olyan röplabdányit ás. A talaj már kissé fagyott, régen esett, a föld szeletenként jön ki, szinte vágni kell, felülről lefelé lesújtani az ásó élével. A fiú egyre elszántabban és dühösebben mozgatja a szerszámot, majd mikor úgy érzi elég, eldobja, és lihegve áll a műve felett, és ekkor, a nap szinte utolsó fényénél, még napvilágnál, előveszi zsebéből azt a láncot, amit már láttunk korábban nála, a buszban, és beejti a gödörbe. Nézi odalent a csillogást, majd letérdel, és puszta kézzel tölti vissza rá a hideg földet. Mikor kész, lábával megtapossa, elegyengeti a talajt. Hazaindul, de előtte gondosan visszarakja a fészerbe az ásót.

Mi van bennem, ismételte meg a fiú követelődző makacssággal, mire a lány kilépett, vagy inkább kimenekült az előtérbe, ahol már biztonságban érezte magát, és onnan válaszolt, azelőtt, hogy átgondolta volna, és ezt persze azonnal megbánta, üresség. Üres vagy. Azzal megindult előre, mert úgy vélte, ezt nem kell részleteznie, ám a bűntudata megállította, a lépcső tetején megtorpant, és várt, míg meg nem hallotta, hogy a fiú jön, bezárja, nem becsapja, hanem normálisan behúzza a szobaajtót, aztán a linóleumon súrlódnak a léptei, és már ott volt mögötte, figyelte a farmerkabátos hátat, a keskeny csípőt, a farmert, de leginkább  a nyakat, amihez az előbb, először és utoljára hozzáért, és a nyakon csillogott valami, a fiú önkéntelenül is kinyúlt  érte, de ekkor a lány megfordult, és arca elképedt, mert meglátta a felé nyúló kezet, hátrált, bele a semmibe, a fiú utána kapott, de csak a póló elejét érte el, ujjai beleakadtak a láncba és letépték, mert a lány teste már hátradőlt, elvesztette minden magabiztosságát, belefordult a múlt időbe, bukott és pördült, mind a húsz, beton lépcsőfokon át, míg végül halk és nedves zajjal meg nem állapodott odalenn, az aljban.

A nagyanyja pirítóst csinál neki estére, rumos teával. Sokáig nézik a tévét, Friderikuszt meg valami amerikai bűnügyi filmet, aztán a fiú és az öregasszony is nyugovóra tér, előbbi a tisztaszobába, ahol hideg van, reggel erre ébred, meg a beszédre. Pizsamában lép ki a konyhába, ahol két férfi nagyanyját faggatja, aki a kezét tördeli, és riadtan pillant Csabára, a két férfi meg úgy néz rá, hogy azonnal látni a tekintetükön, miatta jöttek. A férfiak kezet nyújtanak a fiúnak, és elmondják, mi járatban vannak. Ő figyelmesen meghallgatja őket, aztán megrendülten leroskad egy székre, majd erőt vesz magán, és bólint, folytathatják. Készséges és együttműködő, csendben válaszol is, tárgyilagosan előadja, mi volt azon az estén, hol volt, mit csinált. Igen, beszélgettek, de aztán útjaik elváltak. Nem, nem tudja bizonyítani, mert hazament és lefeküdt. Az utolsó kérdés elhangzásakor tekintete a bajuszos nyomozó tekintetébe fúródik, őszintén és magabiztosan válaszol, igen, hajlandó magát alávetni a hazugságvizsgálatnak. A nyomozó, aki már több tucat gyilkost rács mögé juttatott, érzi, hogy ez a szál vakvágány, mert a fiú ártatlan.

A fiú hol a kezébe tartott láncra, hol az odalent heverő valamire nézett, végül zsebre vágta az ékszert, majd leóvakodott a roncshoz, ami pár másodperccel korábban még a lány volt. Most viszont törött és vörös és lila részek halmaza, egymásba gabalyodó tagok, szövetet átütő szilánkok, és lassan kiterebélyesedő vértócsa alkotta halom. Az arca félig a háta felé fordulva bámult oldalt, a padló síkjába, és a neonfényben kíméletlenül kirajzolódott, hogy a csontok szerkezete eltorzult, a koponya a bőr alatt végezetesen deformálódott az eséstől. Három vagy négy fog hevert a roncsolt ívű száj körül, az egyik szemgolyó homályosan, mint lágyult tojás ereszkedett ki üregéből, duzzadt, törött légcsövű torkából halk zihálás tört elő. A fiú leguggolt az arc mellé, és csak bámult szótlanul, lélegzetét visszatartva, várt, míg a légzés, e rekedt hörgés mind lassabbá válik, majd egyetlen utolsó vérbuborékos szisszenéssel a lányból kiszakadt a lélek, és ekkor fiú egészen fölé hajolt, és beszívta a levegőt, és próbálta lenyelni az összes dolgot, ami kiáramlott a másikból, ezzel töltve be az ürességet.

vége

93 éves nagyanyám keze, 2017. december 24.

Nagyon sokmindent mesélt nekem az irracionálisról - nélküle nem így látnám a világot. 

Ajándék

– Csak annyit kérnék karácsonyra, hogy adj dupla adagot abból a nyomorult altatóból – morogta az öregember az ágyból, miközben a Személyzet ténykedését figyelte. Almacsutka, koszos atléta, egy összevizelt lepedő, félig megemésztett tésztakupac pettyezte a padlót, a Személyzet most azon ügyködött, hogy mindezeket egy nagy, fekete zsákban tüntesse el. – És aztán engem is bepakolhatsz a zsákodba, és nyugodtan kivihetsz a szemétégetőbe – folytatta az öreg a másikat fürkészve.

– Sajnálom, de inkább nem tenném – jött a szokásos, kimért ám irodalmi értelemben is értékelhető válasz. A Személyzet lassú, nyugodt mozdulatokkal dolgozott, lépteinek surranása, karmozdulatainak íve hipnotikusan megnyugtató erővel bírt. De az öregembert most mindez idegesítette. Gyerekkorában volt egyszer egy távirányítású robotja, mely kisebb kockákat tudott egymásra pakolni – őrá emlékeztette a Személyzet szenvtelen viselkedése. Az elmúlt hónapokban mind jobban előjöttek a régi emlékei, míg a pár évvel ezelőttiek, vagy akár az elmúlt két évtized eseményei elhomályosultak. Egy-egy gyerekkori nyaralás napsütéses forrósága, egy jelentőségteljesen rideg ebéd, a szülei válása előtti időkből, a harmadik kutyájának éles csaholása – mindez beszüremkedtek a félálomban töltött napjaiba, mikor csak feküdt ágyában, és hallgatta a Személyzet csöndes felolvasását, vagy nézte a Falon a világ híreit.

– Illetve – folytatta a Személyzet különösen neheztelő hangszínen – szeretném emlékeztetni, hogy kettőezer-hatvanhárom május ötödikén rendelkezett a temetése körülményeiről, mely rendelkezés nem tartalmazza a szemétégetőben való elhamvasztását. Amennyiben módosítani óhajtja végrendelete ez irányú…

– Nem akartam. Csak a túlzás eszközével éltem – csattan fel az öregember, aztán gúnyosan elmosolyodott. – De te ezt nem érted, ugye? Fogalmad sincs az olyan dolgokról, mint a hasonlat, a cinizmus, az allegória, a nagyítás…ugye?

– Ismerem ezeket a fogalmakat – jegyezte meg némiképp sértődötten a Személyzet. – Bármikor tudok idézni irodalmi példákat velük kapcsolatban.

– Nincs rá szükség – zárta le dühösen a témát az öregember.

A Személyzet végzett a takarítással, és az ágyához lépett, hogy megigazítsa rajta a takarót. Mikor ujja a fekvő felkarjához közelített, hogy egy végtelenül lágy érintéssel a bőr alá fecskendezze az altatót, az öreg megragadta karját: – Hogy tudnám elérni, hogy megölj? – kérdezte tőle halkan, szinte suttogva, olyan hangszínnel, ahogy bizalmas összeesküvők tárgyalják meg a zsarnok halálát.

– Attól tartok, sehogy – jött a válasz.

– Nem akarok tovább élni – rázta a fejét az öreg, s elkeseredetten megszorította a másik mozdulatlan tagját. – Elegem van ebből a tehetetlen fekvésből. Százkét éves vagyok. Eleget láttam és eleget álmodtam. Már csak a múlton rágódom, nincs semmi és senki, aki életben tartson, akiért érdemes volna e kínlódás. Egyedül vagyok a világban, nincsenek gyerekeim, a rokonaim halottak. A testem cserbenhagyott, egy csődtömeg, egy roncs, amit már csak te és a gépek tartanak életben. Tehetetlen vagyok a pusztulással szemben, amely azonban olyan lassan közelít felém, hogy nincs türelmem kivárni. Ezért kérem a segítséged abban, hogy vessünk véget ennek a borzalmas állapotnak…

Lihegve elhallgatott. Rég beszélt ennyit, főképp a Személyzethez, akit általában megvetően levegőnek nézett, rosszabb napjaiban Kutyának avagy Ördögnek csúfolt. Mindketten vártak, a másik nem tudta, illendő-e már megszólalnia, avagy az öreg még folytatni kívánja a vallomását. Végük tíz másodperc elteltével döntött: – Sajnos nem áll módomban részt venni az Ön fizikai létnek a megsemmisítésében. Ez szembemegy miden szabállyal és ellenkezik a küldetésemmel is.

– Átkozott gép! – csattan fel az öreg, és felemelkedett fektéből ülő állapotba, amitől azonnal mellkasába szúrt egy alattomos fájdalom. Köhögés tört rá, ezért szavai szétfolytak: – Miféle…küldetésed van…neked….csak azt csinálod…amit beléd programoztak.

A Személyzet hozzáigazította az ágyat a férfi testhelyzetéhez, majd szenzorjaival letapogatta a tüdejében történő légmozgásokat, megmérte a vérnyomását és ellenőrizte a szívverését. Az öregember pórusaiból előpárolgó szagok alapján egyedül az adrenalin emelkedett meg némiképp a vérben. Semmiképp nem tűnt veszélyesnek a helyzet, ezért nem riasztotta a Központot.

– Holnap karácsony – hörögte az öreg, majd a Személyzet eléje tartott tenyerébe köpött némi sárgás váladékot: – Hat éve ápolsz engem, és soha semmiféle ajándékot nem kaptam tőled. Most azt kérem, hogy holnap adj be nekem este dupla adag altatót. Annyit, hogy karácsony másnapján már odaát ébredjek fel. Ez legyen a te ajándékod nekem, te ostoba gép.

A Személyzet a sterilizációs panelhez lépet, beletartotta kezét a kék fénybe, majd visszament az öregemberhez. – Csak nyomós indok esetén tudok elpusztítani egy élő teremtményt. Például ha legalább két másik ember életét meg tudom vele menteni – jegyezte meg sértődötten. – Mellesleg felhívnám a figyelmét arra, hogy hat év alatt én sem kaptam magától semmiféle ajándékot a közös karácsonyaink során.

– Még gúnyolódsz is, te bádogember? – csattant fel az öreg. – Kifelé a szobámból, ne is lássalak! – mutatta is neki az ajtót, mintha a másik nem tudná, merre kell elhagyni a betegszobát. A Személyzet odakinn, a folyosón megállt, és egy pillanatra kiélesítette a szenzorjait, így hallhatta a hangszigetelt ajtón át a másik zokogásba fúló szavait: – Nem bírom tovább, meg akarok halni, édes jó istenem, miért nem engeded meg neki?

A Személyzet az előtérbe sétált, ahol az ajtóvédelmi pozícióba helyezte magát, és takarék üzemmódba kapcsolt. Érzékelői persze rá voltak csatlakozva az öregember testét távolról monitorozó orvosi eszközökre, és figyelte a ház körüli mozgásokat is, de amit nem észlelt, az a vele szemben lévő panorámaablak mögötti narancsos naplemente volt, amelynek millió árnyaltba széttörő fénye elomlott a havas tájon.

Éjfél felé a Személyzet megküldte összegző jelentését a Központnak, és ellátta egy speciális záradékkal, melyben beszámolt az öregember hirtelen feltámadó halálvágyáról. Leírta a történteket, és részletezte azt, hogy a férfi az utóbbi időben valóban egyre rosszabb lelkiállapotba került, az élet vagyis a létezés már semmiféle örömöt nem jelent számára, súlyos és gyógyíthatatlan depresszió jelenléte következtethető ki nemcsak szavaiból, hanem gesztusaiból, mozdulataiból, testhőmérséklete változásaiból is. A Személyzet a csatolmány végén további utasításokat kért ez ügyben. Éjfélig, vagyis karácsony napjáig nem érkezett válasz.

Az öregember hajnalban álmodott. Ismét gyerek volt, és karácsony estéjén izgatottan bontogatta az ajándékokat. Az egyik nagy dobozban egy bűvészkészletet talált. Az álmon belül ekkor megjelent a valódi, öreg énje, aki elálmélkodott azon, hogy valóban, annak idején talán tízévesen kapott egy bűvészkellék készletet, amiben egy kis könyvecske is. A könyv számos trükköt leírt és megmagyarázott, ez kissé kiábrándító is volt, nem csoda, hogy gyerekként az öregember hamar ráunt a dologra. Ám világosan emlékezett pár, a könyv elején lévő mutatványra, melyeket aztán szüleinek, majd később kocsmákban haveroknak avagy randevúk során különféle nőknek be tudott mutatni.

Mikor magához tért késő délután a kába szendergésből, még mindig benne mocorgott az álom. Szótlanul figyelte, ahogy a Személyzet felengedi az automata redőnyt és szellőztet, aztán engedelmesen bekanalazta a tálcán elé rakott pépes ennivalót. Várt, míg a másik beköti karjába az infúziót, és csak ekkor szólt hozzá némiképp békülékeny hangon: – Elnézést kérek a tegnapiért.

– Nem történ semmi – jött szinte azonnal a válasz, mintha a másik egész éjszaka ezen tipródott volna.

– Ezúttal, ezen a karácsonyon van számodra egy kis ajándékom – bólintott az öreg, és intett, hogy a másik segítsen neki felülni. A Személyzet elvette a tálcát, majd felemelte az ágy háttámláját, eligazgatta a férfi a párnán, hogy ne csússzon le, végül várakozóan megállt a fekvő feje mellett. – Nyisd ki a szekrényt, és a nagy, zöld feliratos papírdoboz alján megtalálod – mutatta az öreg a falba süllyesztett szekrénysor felé. A Személyzet engedelmeskedett, kiemelte a foszlott dobozt, majd beletúrt. – Mit keresünk? – fordult a másik felé készségesen, de ekkor a papírok és füzetek, igazolványok és egyéb dokumentumok közt ujjai valami fémesnek koccantak. – Egy érmét – mondta az öreg csöndesen. – Egy pénzérmét – majd bólintott, ahogy a másik felmutatta a csillogó korongot. – Ez az. Tudod, régen ilyennel fizettek az emberek másoknak a szolgálataikért. Akkoriban nagyon sokan dolgoztak az emberek közül. Nem úgy, mint ma.

– Furcsa időszak lehetett – jött az udvarias válasz, majd a Személyzet visszapakolt a szekrénybe, és odaadta az öregnek a pénzt.

– Hát, nem volt ennyire üres és léha ez a világ. Az emberek nem voltak ilyen semmirekellőek és lusták, az biztos – zsémbeskedett az öreg.

– Nem értek egyet – vetette ellen szelíden a Személyzet. – Óránként több száz novella, kép, vers, szobor kerül fel a Központ értéktárába. A vitafórumok mindig tele vannak majd mindegyik témában. Az olvasott szövegek és a megnézett filmek száma soha nem látott mértékben növekszenek szinte havonta. Az emberek nagyon is aktívak. Teremtenek, alkotnak és befogadnak – vagyis jól használják fel az idejüket.

– Amatőr borzalmak. Ma már mindenki művész és egyéniség, és mindenki azt hiszi magáról, hogy ő egy Leonardo. Közben szóra se érdemes az, amit kiadnak a kezük közül. De nem erről akartam veled beszélni – latolgatta az érme súlyát, majd megropogtatta májfoltos, száraz gallyakra hasonlító ujjait. – Hanem arról, hogy ki vagyok én tulajdonképp.

– Tudom, hogy ki ön – jegyezte meg készségesen a Személyzet.

– Nem, barátom, van egy titkom, amit nem tudsz – bólogatott ravaszkás mosollyal az öreg, majd próbaképp megpörgette ujjai közt az érmét. – Mert én valójában egy hatalmas varázsló vagyok.

– Egy varázsló? – kérdezte a Személyzet némi csodálkozással.

– Igen – helyeselt az öreg. – Csak eddig ezt nem mondtam neked. Bármire képes vagyok. Bármire. És most be is bizonyítom neked.

– Hogyan? – érdekelődöt udvariasan a másik.

– Eltüntetem ezt a pénzt – mutatta fel az érmét az öregember diadalmasan, majd kivárt, mintegy hatásszünetet tartva, de a Személyzet nem reagált, talán nem értette.

– No jó, csak figyelj – mondta az öreg majd baljából jobbjába pörgette a pénzt, átbillentette kézfején, de közben karja megremegett, mire az érme a takaróra hullott. – A francba – morogta a varázsló, majd felvette újból a pénzt, és folytatta, mintha mi sem történt volna. – Kicsit gyakorolnom kellett volna – magyarázkodott, aztán nyelve hegyét kidugva újra próbálkozott, és most sikerült, a pénz a tenyerében landolt, két ujjai közé billentette, majd felmutatta, aztán ökölbe szorította, és a Személyzet elé nyújtott öklét: – Figyelted? Benne van – háromszor ráfújt az öklére majd kinyitotta üres tenyerét, és a Személyzet elé tárta a semmit: – És most eltűnt.

A Személyzet néma maradt.

– Mit szólsz? – kérdezte diadalmasan a vénember tőle, amire persze már reagálnia kellett: – Valóban lenyűgöző.

– Ugye? – bólintott az öregember. – És van itt még valami – emelte fel ujját figyelmeztetően. – Mindezt, ha akarom, meg tudom csinálni az egész világgal is. El tudom tünteti, úgy, hogy csak én maradjak az egyetlen létező. El fogom tüntetni a fákat, a hegyeket, az óceánokat, a falakat, a madarakat és még téged is. Ehhez mit szólsz?

A Személyzet eltűnődött a hallottakon, majd bizonytalanul megjegyezte: – Nem örülnék neki.

– Az egy dolog barátom, hogy nem örülnél, de ha tegnap jól értettelek, neked meg kell akadályoznod más élő emberek pusztulását – figyelmezette őt diadalmasan a férfi. – Vagyis, ha nem akarod, hogy mindez bekövetkezzen…

– …el kell pusztítanom magát – fejezte be döbbenten a Személyzet.

– Hát, igen – dőlt hátra elégedetten az öregember, majd lehunyta szemét.

– Át kell ezt gondolnom – jegyezte meg tétován a Személyzet.

– Csak gondolkodj rajta – vont vállat az öreg. – Alkonyatig, ajándékbontásig adok neked időt. Aztán elpusztítok mindent.

Lassan teltek az órák, de valami nevetős, mosolygós könnyedséget sugallt a mind jobban eluralkodó félhomály, valami halovány, isteni derűt, továbbá egy bensőséges, meleg ölelés ígéretét, mely a ködlepte tájból lopódzott elő egészen a fekvő ablakáig.

A nap utolsó sugarai épp hogy elhalványultak a dermesztően hideg horizonton, amikor nyílt az ajtó, és belépett a Személyzet. Kevésbé tűnt céltudatosnak a mozgása, ahogy az férfi mellé ért. És mintha köszörülte volna torkát, mielőtt megszólalt: – Végiggondoltam a dolgot. És valóban nincs más megoldás. Ha fenntartja még az álláspontját…

– Fenntartom – vágott közben türelmetlenül az öregember.

–…akkor meg kell védenem a világot, így el kell pusztítanom önt – fejezte be szomorúan a Személyzet.

– Ez a beszéd – helyeselt a vénember, majd izgatottan fészkelődni kezdett. – Kezdjünk is neki.

– Nem akar senkitől elbúcsúzni? – kérdezte a Személyzet, ám a másik csak a fejét rázta. – Utolsó kívánság?

– Kérem az ajándékom. Ennyi az összes kívánságom – szögezte le a fekvő.

– Legyen – bólintott a Személyzet, majd a férfi felkarjához nyúlt, csak egy halovány érintés erejéig, ameddig a dupla adag altató a másik véráramába jutott. – Boldog karácsonyt – mondta még halkan, ám lehet, a vénember ezt már nem hallotta, mert ellazult, légzése lelassult, és színes álmok lepték el agyát, megint gyerek volt, és a karácsonyfa alatt ülve bontogatta az ajándékokat, anyja és apja figyelő tekintetétől kísérve, és aztán eljutott az utolsó csomagig, aminek feltépte díszes burkolatát, és ekkor magához ölelte a semmi.

Keze lehanyatlott, az ágy mellé, és pizsamájának ujjából kicsúszott az oda rejtett érme, majd megpördülve, csilingelve megállapodott a padlón. A Személyzet felvette, visszarakta a dobozba. „Nagyon esetlen trükk volt” – jegyezte meg aztán a Központnak küldött üzenetében. A válasz azonnal érkezett, valószínűleg az ügyeletes – egy valódi ember, egy azok kevesek közül, akik még hajlandóak voltak valamiféle munkát végezni – nemrég kezdte a műszakot, ezért volt ennyire fürge: – „A lényeg, hogy ő hitt benne. Köszönjük a közreműködésed. Az egyes számú törvény kapcsán tőlünk kapott felmentésed ezennel visszavonjuk. A továbbiakban az élet ismét szent és sérthetetlen. Készítsd elő a testet a hamvasztásra.”

A Személyzet már indult, hogy ezek alapján eljárjon, de ekkor a hang, egy valószínűleg inkább tréfás, mint kedves operátor hangja még megállította: – „És kellemes karácsonyt kívánunk neked.” 

vége