Ma este végre leírtam három két ötletem, melyek már egy hónapja a fejemben vannak. Reményeim szerint ez három munkás hétvégét jelent. Az egyik nagyon fapados, de legalább izgalmasan meg lehet írni. Az alapját Hanák Péternél olvastam, az Újabb 100 történelmi tévhitben: 1462-ben a porta Havasalföld ellen indult, hogy megbüntesse az éppen regnáló vajdát. Az bátran harcolt, sőt, "egy éjszakai támadás során kis híján még a szultánt is sikerült megöletnie." Ugye nem kell megmondanom, ki volt ez az ellenálló? A sztori kezdőmondatát napok óta forgatom magamban, és valami ilyesmi lesz: "1462 júliusának egy forró éjjelén négy mindenre elszánt merénylő hatol be a török tábor sátorrengetegébe. Három közülük ember volt, bátor, halálra készülő férfiak." A másik történet egy kellemetlen iskolai emlékemmel kapcsolatos gyónás lesz, és egy Könyvhéten indul, ahol valaki dedikál egy könyvet egy sci-fi fanatikusnak. Ettől függetlenül, de talán ennek előzményeként Hanák valóban aláírta nekem az Újabb...tévhitet. Szóval így működik a nem-valóság.

Ja igen: ez pedig egy kb. tíz éves minimalista történet minimalista stílusban.

Fiúk

Majdnem alkonyodott, mikor megtalálták. Ez jó lesz, azt hiszem. Mondta a nő. A férfi bólintott, és emelte a fejszét. Gyantás lett végül a keze. A nő ment elől, ő követte, mögötte a fa. A hó csikorgott, kutya ugatott lent a telefüstölt völgyben. Keserű, szúrós szagú lett minden. Alig szóltak, míg hazaértek. A ház sötét volt, a jégcsapok tüskeként meredeztek a bejárati ajtó felett, az eresz alatt. Bent a házban csönd és szarszag fogadta őket. A szoba közepén rácsos csapóajtó sötétlett a padlóban. A férfi megállt előtte, felette – mutatta a fát. Meghoztuk. Mondta. A rácsok közt valami mozdult. Szórhatnál le szalmát. Mondta a nő, miközben a konyhába ment. Kivette a húst a kamra nyitott ablakából. Forgatta, majd bárdot húzott elő. Legalább ma megsüthetnéd. Szólt a férfi az ajtóból. Ott állt, és nézte őt. A frászt hozod rám. Mordult a nő. Letette a bárdot, és leült az asztalhoz. Meggyújtott egy mécsest, töltött két pohárba, majd az egyiket a férfinak nyújtotta. Boldog ünnepeket. Mondta. Ittak. A nő köhögött. A boltban kifizettem a tartozást. Mondta nagy sokára. Megint kérdezték, kit várunk. Hogy kinek kell ez a sok hús. A férfi bólintott. És mit mondtál. Kérdezte. A szokásost. Mondta a nő. Rokonok jönnek, de nem maradnak csak egy estére. Ismét töltött, de nem itta meg. Jövőre megint veszünk tyúkot. Vagy nyulat. Azok szaporodnak. Lassan felállt, kisétált a másik szobába. Sötét volt kint, nem szűrődött be semmi fény. Pontosan a csapóajtó előtt állt meg. Ahhoz ketrec is kell. Szólt ki a férfi a konyhából. Hát majd összeütsz egyet. Válaszolt a nő. Van fa elég a kert végében. A pohár tartalmát beöntötte a rácsok közé. Boldog ünnepet, kedveskéim. Mondta. Ismét mozgás támadt odalenn. Tudod, mindig arra gondolok, hogy ez nem véletlen. Szólt ki a konyhába a nő. Micsoda. Kérdezte a férfi a mécses lángjába nézve. Hogy ez velünk esett meg. A nő leguggolt, a rácsra rakta a tenyerét. Az utcán végigment egy autó. A fénye végigsöpört az arcán. Ha mással történik ilyen, az biztos mást tesz. Megöli őket, vagy elengedi. Ujjait végighúzta a rácsokon. De mi tudtuk, hogy mit kell tenni. Nézd meg, milyen jól csináltuk. Amint kimondta az utolsó szót, kopogtak. Ki lehet az. Állt fel a nő. Az ablakhoz óvakodott, félrehúzta a függönyt. Mögötte kilépett a férfi a konyhából. Kezében a mécses. Alacsony alak állt az ajtó előtt. Szakállán dér. A szomszéd. Mondta a nő. Mit akarhat. Megfordult, meglátta a férfit. Oltsd el. Szólt, majd legyintett. Most már mindegy. Az ajtóhoz lépett. Biztos meglátta. Kezével intett a férfinek. Aztán kinyitotta a zárat. Teste takarta a lakás belsejét. Jó estét. Mondta a szomszéd. Vidám szemű ember volt. Mindig előre, hangosan köszönt, mint most is. Egy fenyőfa volt mögötte, elfektetve a járdán. Két fa jutott. Mutatott hátra. Gondoltam, az egyiket áthozom. Ha még nem szereztek. Beleszagolt a levegőbe. Odabent a nő férje egy nagy falapot fektetett a rácsra. Aztán a sarokból a lapra tette az asztalt. Van már fánk. Válaszolt a nő. Pont ma hoztuk. A szomszéd megvonta vállát. Befelé nézegetett a házba. Akkor jó. Megyek tovább, hátha máshol még kell. Odabent a férfi meggyújtott még két mécsest. Jó napot. Szólt ki. Nem jön beljebb. Mondta. Igyon egy pohárkával. Mondta a nő is. A szomszéd arca felderült. Ilyen hidegben jólesik. Mondta, és bement a nő után. Az visszafordult és gondosan becsukta az ajtót. De sötét van maguknál. Mondta a szomszéd. Kikapcsolták az áramot. Válaszolta a férfi. Kezet fogtak, és leültek. A szakállas kézbe vette az elé tolt poharat. Egészségünkre. Mondta. És boldog ünnepeket. Tette hozzá. Ittak. Ha gondolják, hó végégig tudok kölcsönözni. Mondta aztán a szomszéd krákogva. Már megszoktuk. Szabadkozott a nő. De köszönjük. Talán jobb is így. Tette hozzá a férje. Az ember legalább nem bámulja naphosszat a tévét. A szakállas bólintott. A gyerekeimet nem lehet kirobbantani a szobából. Mondta. Bezzeg amikor mi gyerekek voltunk. Ha már leesett a hó, egész sötétedésig kint maradtunk. Sóhajtozott. A férfi újratöltötte a poharát. Tényleg is. Mikor jönnek meg a maguk gyerekei. A másik kettő összenézett. A nő szólalt meg Most nem jönnek haza. Majd később. Zavart csend állt be. Kakas kukorékolt valahol. A szomszéd felkapta a fejét. Hallották ezt. Kérdezte. Igen. Kakasok. Válaszolta férfi. Nem, nem. Inkább emberi szó. Mondta szomszéd fülelve. Mintha valaki segítségért kiáltana. Hallgattak mind, de csönd volt. Szóval. Kezdte újra a férfi. Úgy gondolták a fiaink, hogy elég lesz újévkor megnézni az öregeket. A vonatjegy is drága. Mi meg most mit mondhatnánk erre. Megvonta vállát. Felhajtotta az italt. Kér még. Kérdezte a szomszédtól. Meg se várva a választ újratöltötte a poharakat. Összerezzent, amikor a szakállas ismét megszólalt. A pálinka az asztalra csöppent. Megint hallom. Mondta a szakállas. Azt kiáltják, itt vagyunk. A nő felállt. Az ablakhoz lépett. Kinézett. A szomszéd az. Kinn áll a ház előtt. Mondta. A szakállas ingatta fejét. Furcsa. Tisztára olyan, mintha a szobából szólna. Erősködött. Körülnézett a sötét sarkok felé. Visszhangzik ez az egész ház. Kivettem, a vízvezetékeket, azért. Jelentette ki a házigazda. Már csupa rozsda volt. Elrothadt. Vizet se fogyasztunk legalább annyit. A nő visszatért az asztalhoz. De le nem ülhetett. Most meg, kiáltott fel a szomszéd. Felállt székéről. Azt kiáltják, az asztal alatt vagyunk. Lenézett. Meglátta a deszkalapot lába előtt. Ez hova vezet. Kérdezte. A nő hátrálni kezdett. Ez. Kérdezett vissza. Ez lejárat a pincébe. Krumplit, káposztát tartunk odalenn. De nagyon vizes. Azért kell letakarni. Nincs ott semmi más. A házigazda is felállt. Én nem hallok semmit. Mondta. De megnézheti, ha akarja. Megragadta az asztal szélét. A szomszéd csak a fejét rázta. Hagyja csak. Biztos az utcáról visszhangzik. A nő mögötte bement a konyhába. A szomszéd letette poharát az asztalra. Megyek is. Mondta. Túl kell adnom a fán. A másik tartóztatóan intett. Maradjon még. Kérte. A szomszéd azonban már az ajtónál volt. No, minden jót. Nézett vissza. A nő állt mögötte. Homlokon ütötte a bárddal. Ahogy a szomszéd összecsuklott, mindketten hozzáugrottak. Nem ájult el. Szeme vérbe borulva forgott. Elmentek az erdőbe. A tavaszi szünetben. Magyarázta neki a nő. Nem hinné el. Úgy jöttek vissza, mint a farkasok. Mit tehettünk volna. Gondoltuk, ellesznek velünk. A férfi megragadta a hóna alatt a szakállast, és húzni kezdte. A nő közben eltolta asz asztalt, és leemelte a rácsról a falapot. Nem lehetett bírni velük. Folytatta a nő. Nadrágja zsebében keresgélt. Olyan vadak voltak. Mi megtettünk mindent. Mikor megtalálta a kulcsot, leguggolt, kinyitotta a zárat. Be kellett zárni őket. A szomszéd nyöszörgött. A nő felemelte a rácsot. A férje a nyílás szélére görgette a magatehetetlen testet. Megharaptak minket. Felfaltak volna. Ha hagyjuk. A szomszéd felemelte fejét. Embereket hallottam. Mondta a nőnek motyogva. A nő lábával lelökte a sötétbe. Már nem emberek. Mondta még. De még mindig a mi gyerekeink. Rámegy a gatyánk, de akkor is kitartunk mellettük. A férfi lecsapta a rácsot. A nő rákattintotta a lakatot. Aztán csak hallgatóztak, a mécsesek lángaj lobogott köröttük. A szomszéd odalenn a könyökére támaszkodott. A pince nagy volt. Sötét. Valami mozgott benne.

vége

Sűrű, nehézkes napokkal múlik a május, meg egy sehova sem tehető olvasmánnyal (Térey Protokollja). Nem csoda, hogy szombat reggel azon kaptam magam, ismét kedvenc motívumaim forognak fejemben. Lassú világszétbomlás, atomizálódó emberiség, valami nagy-nagy vész, melyre csak az utolsó bekezdésekben találni magyarázatot. Elárvult gyerek, vándorlás észak felé, a Mátra, a hegyek, mint a menedék szimbólumai. Ezekből lett a lenti írás, amelyen a kelleténél is jobban látszik, hogy egy versesregény közepében vagyok - mint olvasó. Érdemes volna egyszer összefűzni ezeket a történeteket egy apokaliptikus regénnyé, mely tele lenne élet-halál harccal, árulással és hiábavaló önfeláldozással. Azt hiszem, jó lenne.

Fel, Északra

Mint minden érintett, álljon bármely oldalon, Evelin is lassan átértékelte a jövőjét a világvége kapcsán.

Legelőször jött a rettentő bizonyosság, hogy ezentúl minden másképp lesz. És hogy a régi dolgok soha többé nem hozhatóak már vissza. A lángoló város, a fel-elcsapó halálsikolyok és a fegyverropogás volt a nyomatékos érv minderre. Meg az élet romlásának ezer apró jele. A zárva maradó üzletek. A szörcsögő, majd kiszáradó csap. A hízó hulladékhalmok a házak előtt – és ahogy e dombok eztán kisvártatva fogyni kezdtek, miután a túlélők egyik fele ráfanyalodott a szemétre.

Aztán ott volt a városban maradók lassú változása, züllése. Ezek a lények hetek, hónapok alatt riasztóan idegenné lettek. Mindenki sápadt, rongyos és lomha mozgású lett. És éhes.

Evelin már ekkor megfigyelte, hogy az emberek folyton az eget bámulják, mintha onnan várnának segítséget. Vagy csak oda vágyott elkárhozott lelkük. Megálltak egy-egy utcasarkon, és napokig lestek felfelé, megfeledkezve mindenről.

Így tett Evelin férje is. Órák hosszat ült az erkélyen, és figyelte a bíbor nap retinaégető korongját az ég alján, a budai hegyek fölött. A távoli sirályhangok mintha csak az ő kedvért csaptak volna fel a folyó partjáról. Evelin persze tudta, a madarak a homokpadokra sodort testeken marakodnak. Egy ideig a folyó tele volt úszó holtakkal, a díszes kompánia méltóság nélkül bukdácsolt a Fekete-tenger felé.

A világvége már nem sokat rontott házasságukon. Azon a reggelen, mikor arra ébredtek, hogy minden megváltozott, Evelin férje nem ment ki kávét főzni. Soha többé nem főzött kávét, noha ez az ő feladata volt napi beosztásukban. Az asszony fekve maradt a kihűlt párnák közt, és a mennyezetet bámulva azon tűnődött, milyen régóta nem szereti már a másikat.

Ez az új, szótlan őszinteség ráébresztette a nőt, hogy a világvége felszabadítólag hat az érzelmekre. Sejtette, ezzel mások is így voltak – azokban a napokban veszekedéstől, kiabálástól, látványos szakításoktól zengett a város. Amíg élelmet szimatolva járta az utcákat, Evelin fergeteges érzelmi kitörésekben kimúló viszonyoknak lehetett fül- és szemtanúja.

Az esetükben erről szó se volt. A férfi csak elnémult, égbenézővé vált, majd fogyni kezdett, talán a reménytelenségtől. Evelin próbálta tartani benne a lelket, és csontjain a húst. Táplálta őt, ahogy tudta – mindezt inkább kötelességtudatból, mint sajnálatból. Aztán, ahogy múltak a hetek, a nő feladta, mert a városban nem akadt már több ennivaló és remény. A férfi pedig elfogadta sorsát. Szerencsére mind kevesebbet találkoztak a lakásban. Apró jelek mutatták csak, hogy a másik még ott van. Evelin inkább naphosszat odakinn volt, és valami ehető után kutatott, csak hogy ne kelljen rábukkannia e bizonyítékokra. Végül egy szerdai vagy csütörtöki napon, a férfi eltűnt. Az asszony azonnal megérezte, mikor hazaért, zsákjában egy vinnyogó kölyökkutyával. Lerakta a zsákmányt a konyában, és körbeszimatolta a lakást, de nem maradt semmi nyoma a másik testnek. Amikor kilépett az erkélyre, megértette, ez a vége a házasságuknak. A kempingszék, melyen a másik oly sokat bámulta a semmit odafenn az égben, gondosan összecsukva, a falnak támasztva várt.

Evelin később még egyszer látta a férfit. Pontosabban a fejét – egy karóról vicsorgott rá a Városligetben. A nő szíve egy pillanatra hevesebben vert, majd elfordította tekintetét. Csak remélte, gyors volt a vég, mást nem érzett halottja iránt. A fák közt rengeteg hasonló darab aszalódott, egy kislány, aki az asszony mellett bandukolt, hangosan számolta őket, százhatig jutott, míg a menekülők kis csoportja elhagyva a mementót, kiért az autópálya felüljárójára.

Tízen indultak el, fel, észak felé. Volt köztük gyerek, vénség, fiatal lány és esetlen kamaszfiú. Az éhség kovácsolta csoportjukat, melyhez Evelin a házuk előtt csatlakozott.

Egy délután történt, mikor üres kézzel, éhesen tért haza a portyáról, és nem találta lakáskulcsát a zsebében. Megállt a kaputelefon számlapja előtt, de sehogy sem jutott eszébe a kód. Hallott már erről, suttogva elbeszélt hírekben, melyek lassú leépüléssel riogattak. A vérhiány, az éhség, és a vég depressziója okozhatja. És most itt volt. Az ajtó üvegjét sűrű vastag rácsozat védte, a legelső erkély alja három méter magasan kezdődött – remény se volt durva, erőszakos behatolásra. Másfél óráig ült a ház előtt, az örökre mozdulatlanná parkolódott autók közt, mikorra végre felötlött benne a számsor. Az ajtó felé indult, de tekintete a lépcsőház tompa lámpaburájára esett, és megállt. Elnevette magát, mert eszébe jutott, nincs már áram az épületben. Ráébredt, soha többé nem fog hazatérni.

Ekkor, ebben a kétségbeejtően végleges pillanatban bukkant fel a sarkon a kis csoport, kilenc főnyi vánszorgás, felkínálva a kerekítés lehetőségét. Evelin pár szót váltott az elöl haladó idősebb férfival. Igen, észak felé. Ott még talán van élelem. Hosszú lesz az út. A legtöbb üzemképes járművet már elvitték a menekülők. Talán később találnak egyet. Igen, nyugodtan velük jöhet.

És Evelin velük ment. Kint az autópályán, hol a várost jelölő táblába valaki egy géppisztolysorozatot eresztett korábban, Evelin megfordult, és visszanézett Pestre. Fekete csíkokban szakadt fel belőle a füst – valami közösnek és ósdinak a lényege – az ég felé. Evelin nem érzett sajnálatot, mikor hátat fordított mindennek, igaz, egy jó ideje alig érzett már valamit. Csak éhséget.

A első napokban az autópálya melletti erdőkben még fogtak pár apróbb állatot. Bogarakat és pondrókat ásta ki a zsíros földből. Aztán kezdett rosszabb lenni a helyzet. A lassan eléjük bukdácsoló lapályos síkon nem akadt semmiféle ennivaló. A föld keményre szikkadt a korai nyárban. A néhol előtünedező tanyák, kisebb falvak sötéten, ellenségesen figyelték vonulásukat. Sehol nem mertek bemerészkedni az idegen falak közé, mert nem tudták, miféle veszedelem les ott rájuk.

Néha a nyomukba szegődött egy-egy autó hangja. Ilyenkor biztonságosabb volt bebújni a pálya melletti árokba, nekisimulni a fémkorlát hideg szalagjának, és megvárni, míg a jármű elhalad. Máskor távoli mezőkön kóborló, sötét alakokat pillantottak meg. Az apró figurák, amint észlelték őket, ugyancsak megtorpantak. A két csoport sokáig vizslatta egymást, próbálva kitalálni, mire számíthatnak, de közeledésre sosem került sor.

Mogyoród után az egyik kisfiú ételszagot érzett. Egy útmenti reklámtábla árnyékába bújtak a tűző nap elől. Mögöttük ritkás település házai fehérlettek. Evelin már felfigyelt a gyerekre korábban. Tíz év körüli, élénk tekintetű teremtés volt. Gyakran viccelődött, főképp a felnőttekkel, koravén, ironikus humorral, de mégis úgy tűnt, eddig nem fogott rajta semmi rossz.

Akkor, és ott izgatottan javasolta, keressék meg a szag forrását. Pár háznyit kellett csak beljebb menni a faluba, míg ráakadtak.  Az épület előtt már mind érezték a húsleves illatát. És ahol leves van – ott van szakács is.

A szag hátulról jött, a medence felől. Hárman lebegtek benne, a két gyerek és az asszony. Lassan szétoszló testüket a nap étellé forralta. A férj ott hevert a parton, szürkén, szikkadtan, csuklóján rések, kezében kés. Mellette a gereblye, és Evelin csak később jött rá: ezzel tartotta lent, a víz alatt a családját, mikor azok küzdeni kezdtek életükért.

Hatvan városa előtt, mikor már mind nagyon éhesek és fáradtak voltak, benyomultak egy elhagyott benzinkút shopjába. Elhatározták, itt töltik az éjszakát is, noha korábban tartózkodtak a fedett helyektől. Evelin most is rosszéréssel fogadta a döntést. Éjfél felé zajra riadt. Kiment az olajszagú sötétségbe, és felnézett a csillagokra. Nem tudta meddig tartott, de aztán, mikor a fiú megtalálta, ráébredt, hogy ő is olyanná vált az éhségtől. Égbámulóvá.

Az élénk szemű gyerek gyíkokra vadászott a parkolóban. Azt monda, némelyik éjszaka jön elő, főként, ha nem oszlik a nappali forróság. Kettőt fogott, az egyiket a nőnek adta, aki csak rövid ideg bizonytalankodott. Épp, mikor letépte az állat fejét, végigsöpört rajtuk egy fényszóró. Karon ragadta a gyereket, és rohanni kezdett vele, előbb, hogy feldördültek volna a fegyverek. Nem rájuk lőttek – száz méter után még hallották a többiek sikolyait.

Hajnalban egy elágazásnál letértek az autópályáról. Evelin a távolban kékes domborulatot látott. A Mátra. Mondta a gyereknek, majd hozzátette, arra kell menniük, arra van észak.

Mi van északon, kérdezte a fiú. Gyíkvértől maszatos arca törődött és kiábrándult volt. Talán az éjszaka örökre levedlette jókedvét. Ennivaló, nyugtatta őt Evelin, majd elindult, dühösen és színlelt magabiztossággal.

Nem az úton mentek, hanem odalenn, az árokban. Később fák sorakoztak fel a beton mellé. A fiú ledobott egyikükről egy mókust. Vinnyogott, míg körmeikkel lenyúzták bundáját húsáról.

A hegyvonulat egyre közelebb jött hozzájuk, pedig vándorlásuk üteme napról napra lassult. Nem a fáradtság, inkább a csüggesztő mélabú húzta vissza őket. A gyerek is kifogyott vicceiből. Evelin pedig mind többet merengett letűnt életén, a sok félbehagyott dolgon, melyek már öröke így maradnak.

Aztán egy nap megértették, hogy lassan elérték északot. Autó húzott el mellettük, magas építésű, bogárfekete dzsip. A két vándor már a hangjára elbújt egy csipkebokor mögé, onnan lesték, ahogy száguldva eltűnik a szemközti kanyarban. A kocsi tisztának, megkíméltnek tűnt, mintha a régi időkből tört volna át valami titkos kapun. Evelin még a férfit és a nőt is látta benne, harmincas, jól táplált testek.

Délután érték be őket.

Evelin sokáig figyelte az út közepén oldalára fordult járművet. Egy éles kanyarba rejtett betonakadály, hajdani katonai ellenőrzőpont lett váratlan végzete. Az autó belerohant, átpördült rajta, majd túloldalán állapodott meg. Körben ligetes, bokros fedezék mindenhol. A nő csapdát vagy leszámolást sejtett, ezért csak naplementekor, a vastagodó szürkületben döntött úgy, hogy megnézik a roncsot. Lassan, az alkony neszeit fülelve settenkedtek oda hozzá, közben volt idejük felmérni mindent. A szétrobbant üveget. A kiszóródott holmik halmait. Az olajtócsát, mely a bal hátsó keréknél sötétlett. A férfit, ki jó nyolc méterrel hevert a jármű előtt. Áttörte a szélvédőt, és ahogy végigcsúszott rajta, arcát lekoptatta a beton.

Evelin azonnal tudta, még él. Apró kis szikra, de maradt benne némi dobbanás. Mielőtt megindult volna felé, valami moccant a kocsiban. Inkább arra tért, hagyta, hogy a gyerek menjen a férfihoz.

A nő az ütközés pillanatában beszorulhatott a műszerfal és az ülése közé. Valaha csinos, lebarnult arcát most kínok torzították. Félig már kibányászta magát a fém és a szövet csapdájából, de jobb lába még nem engedte. Észrevette Evelin árnyékát, és mélyet sóhajtott. Ám megszólalni már nem maradt ideje – a másik benyúlt a szélvédő embernyi nyílásán, és egyetlen erős rántással kiszedte a kocsiból. Hús sikoltott, csont reccsent. A sebesült elájult, és Evelin szépen végigfektette az autó mellett. Látta, a szabadítással eltörte a nő bokáját – lábfeje most furcsa, esetlen szögben állt el vádlijától.

A gyerek ott állt a férfi felett, és kérdőn nézett Evelin felé, aki nemet intett neki, majd az időt kérés jelét mutatta egy másik korszakból. Ahol a kisfiú bizonyára kosarazott, mert megértette, bólintott.

Ekkor Evelin leguggolt a nő mellé, és végigsimította arcát. Hús, meleg, vér és izzadtság – ezt érezte egyetlen mozdulatra. Az ájult pedig a hideg tapintástól lassan magához tért. Elkerekedő szemmel bámult fel Evelin arcába, teste megfeszült, próbált volna hátrafelé kúszni. De a lába fájdalma megakadályozta. Csak ekkor, szisszenő tehetetlenségében nézett hátra, fejét kifacsarva pillantott a fiúra és az előtte fekvőre.

Még él, de már nem sokáig. Nyugtázta neki Evelin. Északra tartunk mi is, folytatta, és nagyon éhesek vagyunk.

Hagyjon békén minket, kérte az előtte fekvő, és lehunyta szemét.

Ezt akarja, kétkedett Evelin, majd lágyan ezt monda a nőnek, megtehetem. A férfinek egy-két órája marad. Maga talán tovább bírja, de a kocsinak annyi. Bizonyára van benne élelem, ám ezzel a lábbal sehova nem fog menni többé. Orvos kellene hozzá, de mivel szerintem elszakadtak benne az inak, már egy orvos sem tudna rajta segíteni. Szóval, a kajája hamarosan elfogy majd, és itt fog éhen halni.

A nő ezt kicsit mérlegelt, aztán vékony, kétkedő hangon megjegyezte: talán megtalálnak. Jó emberek. Nem olyanok, mint maguk.

Evelin megrázta a fejét. Ha meg is találják magát, sok könyörületet ne reméljen. Ilyen lábbal őket is csak lelassítaná. És már nincsenek jó emberek. Felnézett a kelő hold fehérjére. Higgye el, senki nem fog törődni magával. Rajtunk kívül.

Mit ajánl, jött odalentről a kétségbeesett alkudozás.

Őt kérjük, és cserébe segítek magán – mutatott Evelin a gyerek és az ájult férfi felé.

Ő a férjem, válaszolt gyorsan a nő, majd beharapta ajkát. Mi van vele, próbált ismét arrafelé nézi.

Úgy látom, nagyon csúnyán megsérült. Szó szerint. Bár még él, vont vállat Evelin, nem hiszem, hogy tudnának még valaha beszélni. Elbúcsúzni.

Az előtte fekvő elkezdett szipogni, majd sírva fakadt.

Evelin várt, közben tekintete elkalandozott az égen. A csillagok átkozottul vonzották pillantását. Átkozottul éhes volt. Érezte, ha nem eszik, hamarosan örökre odafenn ragad. Na, mi legyen, sürgette meg az asszonyt magához térve a révületből.

Miért csinálja ezt, nyögte odalenn a sérült. Miért kér engedélyt?

Evelin maga sem értette. Aztán kimondta, ami legelőször eszébe jutott, hangozzék bármennyire is furcsán. Mert így tisztességes.

Hogy fog történni, kérdezte elhaló hangon, rövid várakozás után a nő. Semmi különös, guggolt le Evelin, majd óvatosan kinyúlt, és megfogta a sérült csuklóját. Az összerándult, de erőt vett magán, és hagyta az érintést végigkúszni kékes erein.

Itt fogom megharapni, monda neki Evelin, csak egy kicsit, hogy keveredjünk. Hogy megfertőzzem, és hogy a fertőzés rendbe hozza magát, a bokáját. Amivel aztán velünk jöhet, fel, északra, ahol van ennivaló.

A nő tovább sírt, de közben bólintott is, vagy csak úgy tűnt, Evelint már nem érdekelte.

Nincs más választásunk, egyikünknek sincs, mondta még szomorúan, majd intett a kisfiúnak, aki látva a jelet, nekiesett a férfinak.

Bár másképp lett volna, mondta még Evelin, bár másképp ért volna véget a világ, mentegetődzött, majd a nő csuklójához hajolt, és az ereibe harapott.

vége