Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2022. november 12. 10:44 - Valmont

Téli átkelés

yurii-khimanin-o4h20aiiat8-unsplash.jpg

A háború végéről szól ez az írás, pontosabban minden háború végéről. Amíg írtam, két könyv járt a fejemben, az egyiknek csak a címe kapcsolódik a témához, de szerintem ez az egyik legjobb cím az irodalomban, "Holnap a csatában gondolj rám", a szerző Javier Marías. Maga a könyv is remek, szívszorító történet, nagy kár, hogy a spanyol mester nemrég elhunyt. A másik valóban csatáról szól, ez is a címe, "A csata", Patrick Rambaud műve, mely 97-ben elnyerte a Goncourt-t. Gyerekkoromtól fogva érdekelt a háború, de most, ebben a novellában egy vesztes csata rémisztő következményeiről írok.

 

Téli átkelés

 

Az ezredes a csöndre és a hidegre ébredt. A sátor sarkába állított kis kályhában kéken lobogott a láng. Ingerülten lerúgta magáról a medvebőrt, és felült, a hirtelen mozdulattól oldalába hasított a seb emléke, amit az a pikás szúrt rajta, még a lengyel hadjáratban. Igazából nem volt erős fájdalom, inkább valami bizsergető sejtés. Bizonytalanul talpra kászálódott, majd kikiáltott a szolgának, Molin, mire rövid várakozás után bejött a kese, idős ember, aki immár hatodik éve mellette volt, mióta szegény Ágostont elvitte a tífusz. A csizmámat, morogta az ezredes, és kinyújtotta harisnyás lábait, mire a másik letérdelt, és az ágy mellől előkerítette a vastag, bőr lovaglócsizmát és a megsárgult kapcákat. Mi van odakinn, kérdezte az ezredes kedvetlenül. Mármint a hidegen kívül. Molin megvonta vállát. Szótlan, halk férfi volt, megválogatta szavait, mint aki óvatos a gazdájával, emiatt mindig is feszült köztük egyfajta távolságtartás, köd, uram, és a tüzek alig lobognak. Az ezredes bólintott, átkozott vidék, csóválta a fejét, már a csata előtt láttam, hogy itt nem szabad háborúzni, találtak már gázlót a járőrök. Molin csak a fejét rázta, azt én nem tudom, mire az ezredes felállt, mert csizmái végre a helyükre kerültek, tartotta karjait, míg Molin feladta rá a kék posztókabátot, ami most nem adott meleget, majd kilépett a sátorból. Kér reggelit, hallotta még maga mögül, mire csak legyintett, még nem, majd elindult a tisztek sátra felé.

A tábor lassan éledezett a szürke téli fényben.

Általában, főképp tavaszi és őszi hajnalokon szerette ezeket a perceket. Volt valami megható, családias abban, ahogy az emberek magukhoz tértek, kibotorkáltak a sátraikból, nyújtózkodtak, ásítottak, kilögybölték az edényeiket, vagy hátraballagtak a latrinához. Úgy érezte ilyenkor, hogy ő egy nagy család feje, akinek ezekre az épp hogy öntudatra ébredt lényekre kell ügyelnie, felelősséggel tartozik értük, nem csak a csatatéren, ahol a katonák bálványozták őt, és a legvadabb kartácstűzbe is követték, hanem ezeken a nyugodt mezőkön, erdők öblén, vagy mint most, ezen az istenverte, ködlepte folyóparton.

Kalmek már a sátra előtt állt, és bajuszát fésülte. Ő volt a kedvenc tisztje, az egyik legjobb lovas felderítő, immár nyolc éve együtt szolgáltak, és Kalmek, aki északról származott, szinte semmit sem öregedett, egyedül a bal orcáján jelent meg egy hosszú sebhely, amit szablya okozott. Tisztelgett neki, mikor az ezredes megállt előtte, pár méterre.

Visszajöttek a felderítők, kérdezte tőle, mire Kalmek bólintott, sajnos nem találtak gázlót felfelé, se dereglyést, aki átvihetne minket. Az ezredes dobbantott lábával, márpedig át kell kelnünk, az ellenség hamarosan a nyakunkon lesz, és ha beszorít a folyóba, végünk.

Kalmek bizonytalanul porolgatta nadrágját, nem nézett az ezredesre, lehet, elvesztették a nyomunkat, jegyezte meg halkan, a csata vége felé, a kivonuláskor elég nagy volt a zűrzavar.

Kivonulást mondott, de az ezredes érezte, hogy menekülést akart, mert az volt, valóban, az egy nappal korábbi manőver szinte fejvesztett menekülés kellett, hogy legyen, hiszen akkora ágyútűzbe kerültek azon a gerincen, hogy nem volt ember, akinek ne remegett volna a lába, és csak az ezredes és a kiképzők által begyakorolt kemény fegyelem miatt maradt egyben az ezred. A következő kép, ami elméjébe ötlött, hogy két dombhajlat között menetelnek, s immár minden csöndes.

Rossz ponton avatkoztunk be, jegyezte meg Kalmeknek, mintegy folytatva a gondolatait, azonnal láttam, amikor megérkeztünk a csatatérre. A férfi az ezredest figyelte, mintha valami újat, furcsát látna a húsos, római szónokok szobrait idéző arcban, és nem szólt, tudta, hogy jön még magyarázat, és bár megvolt a maga véleménye a hadvezetésről, kíváncsi volt az ezredesére is.

A balszárny, fent az emelkedőn hátrált, és nekünk őket kellett volna megtámogatni, folytatta az ezredes elgondolkodva, de ehelyett a parancs az volt, hogy a dombról lejövet jobbról, a derékhadnál lévő küzdelembe avatkozzunk be, csakhogy azok a nyavalyások átvontatták az ágyúkat a felénk eső magaslatra, épp akkor, amikor a völgybe értünk.

És ő ezt sajnos már csak az utolsó pillanatban látta meg. Amikor megkezdték az ereszkedést a völgybe, még üres volt a szemközti dombtető, így félelem nélkül nyomultak előre. Egy kisebb lovasegység bukkant fel jobbról, amit puskatűzzel, és szuronyszegezéssél megfutamítottak, féltucat otthagyta a fogukat közülük, fűben fekvő, fehér egyenruhás testek, ők meg akadálytalanul mentek tovább, előre, hogy oldalba kapják az ellenséget a derékhadi csatározásnál. Emlékezett, cuppogós, mocsár volt a talaj, szinte szívta befelé a csizmákat. Aztán a szél lefújta rájuk a saját, bal oldalon dolgozó ágyúik füstjét, így amikor a völgybe értek, jó öt percig nem láttak semmit, csak hallották, hogy a harci lárma, ami oly vérpezsdítő volt az ezredes fülének (fémek csengéséből, az ágyúk dörömböléséből, a becsapódó lövedékek puffanásából, a sivító puskagolyók hangjából és a sebesültek jajongásából állt össze), mind jobban közeledik. De mielőtt elérték volna a csatát, a füstfelhő eloszlott, és megpillantották a felettük sötétlő ágyúkat, és az ezredes azonnal tudta, hogy azokkal kell foglalkozniuk.

Szép roham volt, jegyezte meg bizonytalanul, az ágyúk ellen. Kalmek bólintott, de most nem nézett az ezredesre, igen uram, mindenki kitett magáért.

Festményen kellene megörökíteni egy ilyen rohamot, bólintott az ezredes, majd benne akadt a szó, mert mondani akart még valamit, de maga se tudta mit, az emlékei összemosódtak, látta a domb felett feszülő kék eget, a velük szemben sorakozó ágyúkból felcsapó füstöt, és a jellegzetes, süvítő hangot, amit a kartácstűz kelt.

Megyek, ellenőrzöm a strázsát, morogta inkább, mire Kalmek tisztelgett, majd megkönnyebbülten elfordult, és visszament a sátrába.

Az ezredes először balra tért, a kicsiny tábor széle felé, a latrinák irányába, hogy lássa, jól ásták-e őket ki. A két gödör kellően mély volt, ám meglepve tapasztalta, hogy üresek, még nem használta őket senki. Megvonta vállát, majd felfelé indult, észak felé, a folyó irányába. Itt csak két őr volt, mert a folyó túlsó feléről nem számítottak támadásra, egymástól jó ötven méterre álltak, ahhoz sétált, aki a pipájával bíbelődött. Amikor megpillantotta őt, elrakta, és vigyázba meredt, a vasak ruháján, a szurony, a lőportartó, a töltényes doboz bántóan csörrentek a csöndben.

Pihenj, katona, intett az ezredes, minden rendben, kérdezte szelíden. A nagy bajuszos férfi, akinek neve most nem jutott eszébe, intett a folyó felé, csöndes egy víz ez, uram.

Az ezredes is arrafelé fordult, és rájött, hogy mióta sietve letáboroztak előző éjjel, azóta nem látta a folyót, ami most ott hömpölygött előtte, méltóságteljesen, sötéten, szinte feketén. A túlpartot ködpaplan takarta. Istenverte folyó, morogta az ezredes, majd körbenézett, még csak fa sincs, hogy dereglyéket készítsünk, jegyezte meg türelmetlenül. A katona hallgatott, de figyelte őt, aztán megköszörülte a torkát. Avas fegyverzsír, pipafüst, mosdatlan testhajlatok elegye párolgott belőle, de az ezredest ez nem zavarta. Intett, na mi van, mondja csak, bátran.

A katona nem nézett a szemébe, úgy motyogta, kérdezte, a csatát, azt ugye elvesztettük.

Az ezredes megütközve bámult rá, majd hátrált egy lépést, hát nem emlékszik, kérdezte kissé értetlenül, vissza kellett vonulnunk.

De, igen, jött a bizonytalan válasz, csak reméltem, a többiek, a sereg többi része kivívta a diadalt.

Az ezredes a fejét csóvált, kötve hiszem, nagy volt a túlerő, és azok az ágyúk, nem fejezte be, de a katona hevesen bólogatni kezdett, és folytatta az ezredes helyett, igen azok az ágyúk a dombon, azok rettenetesek voltak, még mindig a fülemben van a hangjuk. Hallgattak egy sort, aztán az őr ismét megköszörülte a torkát, és bátortalanul megjegyezte, csak azt nem értem, hogy ha vesztettünk, a többiek merre indultak, hol van a  sereg maradéka.

Az ezredes türelmetlenül toppantott, hát ez az, mutatott a folyóra, szerintem ők mér rég átkeltek ezen a nyavalyás folyón, és mi sajnos lemaradtunk a fő csapatettestől. Az volt a direktíva, hogy a fővárosba vivő út a gyülekezési útvonal, és az, számításaim szerint, a folyón túl van.

A katona bólintott, noha arcán látszott, nem igazán érti az okfejtést, és végül ki is nyögte, idefelé jövet nem keltünk át semmiféle folyón.

Az ezredes erre nem tudott mit mondani. Őt is nyugtalanította ez a tény, de aztán elvetette, mert úgy vélte, hogy valamiféle kanyar lehet a folyamban, amit ők ügyesen kikerültek a menetelés során, most viszont sajnos belegabalyodtak a víz okozta problémába.

Valaki közeledett, ezért megveregette az őr vállát, na, itt a váltás, de tévedett, mert a katona, aki futva beérte őket, nem a váltás volt. A járőr visszatért, ezredes út, és azt üzeni, lovasokat láttak, lihegte, mutatta is az irányt. Menjünk, mondta a ezredes, majd visszafordult az őrszemhez, tudja mit, közlegény, talán győztünk, mondta még neki, majd elválik, de hangja tompán csengett.

Átvágtak a táboron, ahol már elég sok katonája állt a sátrak előtt, mind komoran, szinte ünnepélyesen tisztelgett neki. Az egyik fordulóban a strázsamesterbe ütköztek, aki kicsire vágott papírszeleteket tanulmányozott, és felzárkózott az ezredeshez. Mekkora a veszteség, kérdezte tőle az ezredes, kissé ridegen, mert nem nagyon kedvelte a sovány, örökké aggodalmas férfit. Nagyjából ötven embert nem találni, jött a válasz, és a málha jelentős része is elmaradt. Kibírjuk, legyintett az ezredes, és az élelem. A strázsamester felsóhajtott, majd egy másik lapot vett elő, belenézett, és csóválta fejét, alig van, azt is otthagytuk a nagy kavarodásban. Akkor kerítsen, keressen valami falut, ahol rekvirálhat, dörrent rá az ezredes, és elbocsátólag intett, jelezve, hogy a beszélgetésnek vége, és hogy mindez már a másik gondja, aki el is maradt, esetlenül megtorpant egy sátor mellett, és onnan nézte szomorúan a távolodókat.

Az ezredes oldalt pillantott, kisérőjére, és mivel dühe kitartott, rámordult a katonára, magának meg miért olyan fancsali a képe. Fiatal, szőke hajú fiú volt, az ő neve se jött az ezredes szájára, de tudta, hogy jó lövész. A katona megvonta vállát, rosszat álmodtam, és reggel óta kísért. Mit álmodott, kérdte az ezredes, és ekkor megérkeztek a tábor szélére, ahol jó húsz méterre a járőrőr a lovakat csutakolta.

A katona megállt, a földet nézte, majd kibökte, az elsőről álmodtam. Az első miről, értetlenkedett az ezredes. Az elsőről, akit megöltem, folytatta csöndesen a másik, és miközben beszélt, a csizmáját bámulta, két éve történt, a hegyek közt harcoltunk, már nem is tudom melyik országban, és a rohamban összeakadtam egy velem hasonló korúval, kiütöttem a kezéből a kardot, ő hátrált, és földre került. Az ezredesen kényelmetlen érzés lett úrrá ettől a vallomástól, ezért siettetően megkérdezte, és, mi történt.

A katona most először nézett a szemébe, majd komoran folytatta, intett, hogy ne, hogy megadja magát, de engem nem érdekelt, elkapott a hév, és, kis szünetet tartott, majd egy sóhajjal együtt kijött belőle, a szuronnyal a földhöz szögeztem, pont a szívén át.

Az ezredes kivárt, hogy hátha jön még valami, de a fiatalember elnézett valamerre, a távolba, mintha keresne valamit, ezért aztán csak a vállára tette kezét, azt tetted, amit tenned kellett, fiam. Egy csata forgatagában nincs mindig lehetőség emberségesnek lenni, ezt tudja az ellenség is, tudja mindenki, aki a mi mesterségünkre adja fejét.

Elfordult, megindult a járőr felé, majd visszanézett, úgy mondta, fordított helyzetben ő is ezt tette volna.

Bosszantotta ez a hirtelen jött elérzékenyülés, ez a drámai vallomás, de elnyomta magában, és mikorra a lovakhoz és emberekhez ért, már ismét merev, hivatalos arcát mutatta, mit találtak, uraim.

A járőr vezetője, egy alacsony, mokány férfi, talán Bartem, vagy Hartem nevű lépett elé, és sötét arccal, halkan, pattogós beszéddel beszámolt neki arról, hogy a folyam mentén délre tartottak, a csata feltételezett irányába, amikor is jó hat kilométerre emberi hangokra lettek figyelmesek a ködben. Egy másik lovascsapat lehetett, elszűrődött hozzájuk a paták dobbanásai is. Mivel idegen beszédnek tűnt az, amit hallottak, és mivel nem akarták elárulni helyzetüket az ellenségnek, azonnal visszaindultak. Felderítők lehettek, jegyezte meg Bartem vagy Hartem, alkalmasint utánunk kutatnak.

Az ezredes végigsimított a mellette álló ló kecses ívű nyakán, majd bólintott, igen, igaza lehet, és nem követték magukat, kérdezte aztán, de mielőtt a másik válaszolhatott volna, elölről, a ködből egy ló nyerítése hallaszott.

Az ezredes ellépett a kis csoporttól, és szemét erőltette. A síkság és a folyó jó tíz méterig látszódott csak, mögötte ködpaplan feszült, és eltakart mindent. Jöjjék hátrébb uram, lépett mellé az egyik járőr, de ekkor mind a ketten megmerevedtek, mert a ködből alakok bontakoztak ki, hat lovas sziluettje.

A két csoport sokáig bámulta egymást, majd az idegenek közül kivált egy fehér egyenruhás, és odaléptetett az ezredes elé.

Ram hadnagy vagyok, mondta, némiképp törve a nyelvet, beszélni szeretnék az ezredes úrral egy kényes ügyről, tette hozzá, azzal elegáns ruganyossággal leszállt a lóról, lehúzta kesztyűjét, és kezét nyújtotta.

Az ezredes kényszeredetten elfogadta a kezet. A másik szorítása erős és határozott volt. Jöjjön a sátramba, kérem, mondta bizonytalanul, majd intett a távolba, az emberei maradjanak a táboron kívül. Ram bólintott, természetesen.

Az ezredes átkísérte a különös vendéget a táboron, közben nem szóltak egymáshoz, majd a sátránál előre engedte, és a kis, tábori széket kínálta fel neki, ő maga a keskeny ágyra ült. Kér valamit, teát, kávét,  kérdezte, mire a másik hárítólag intett, nem köszönöm. Molin, aki eddig a bejáratnál várakozott, biccentett, és kihátrált, leengedve sátorlapot.

Az ezredes most tudta csak jobban megfigyelni vendégét. Arisztokratikus, megnyerő arca, és arányos alkata volt, sugárzott belőle a veleszületett nemesség, de mindezt némi derűvel viselte, és mintha folyton mosolygott volna a szeme. Talán ettől bátorodott fel az ezredes olyannyira, hogy könnyedén, szinte vidáman megkérdezze, gondolom, a csatát önök nyerték, és most foglyoknak kíván minősíteni minket.

Más ügyben jöttem, a téma sokkal személyesebb, csóválta fejét a hadnagy.

Ugyan mi lehet fontosabb egy csata kimenetelénél, elégedetlenkedett az ezredes e válasszal, de a másik mintha meg se hallotta volna őt, mozdulatlanul tanulmányozta az ezredest, aki ettől kezdte kényelmelenül érezni magát.

Ismeri Swedenborg írásait, uram, szegezte neki a kérdést hirtelen a hadnagy. Az ezredes a fejét csóválta, mire Ram így folytatta, nagy kár, mert könnyebben megértené azt, amire most ki akarok lyukadni. Magam is az elmúlt pár órában jöttem csak rá.

Hallgattak egy sort, majd Ram felállt, a kis kályhához ment, és fölé tartotta ujjait, majd elfintorodott, észrevette, hogy a tűz nem melegít, kérdezte, mire az ezredes bólintott, átkozott időjárás, ez a hideg a csontjaimba eszi magát. Ram visszaült a helyére, és így folytatta, esetleg az emberei nem viselkednek furcsán, mintha mind a múlton merengenének, szomorúak, levertek, kérdezte szelíden, mire az ezredes toppantott, hát persze, hogy rosszkedvűek, hisz épp most vesztettünk csatát, menekülőben vagyunk, és nem tudunk átkelni ezen az átkozott folyón.

Ram szelíden, kissé fáradtan elmosolyodott, a folyó, igen, ez fontos, beleillik a nagy kirakósba, jegyezte meg, mire az ezredet elöntötte a méreg, maga rébuszokban beszél, mondja már  meg mire célozgat, ha beszéli a nyelvünket, fejezze ki végre értelmesen magát, kérem.

A hadnagy láthatólag nem sértődött meg e kitörésen, leporolt a nadrágján egy megszáradt sárfoltot, majd mély levegőt vett, és az ezredes szemébe nézett, a csatamezőtől jó egy kilométerre tértem magamhoz, az emberimmel, intett a háta mögé, ma reggel. Ismét csönd ült meg köztük, de mivel az ezredes dacosan összeszorította száját, Ram folytatta, az ezt megelőző emlékem, hogy megtámadjuk az ön hadtestét, épp ereszkedőben voltak a völgybe.

Á, hát maguk voltak azok, csapott a homlokára az ezredes, igen, emlékszem, jó néhányukat le is terítettük, a többiek megfutottak. Ram bólintott, hatunkat megölték az önök által kilőtt golyók, mondta jelentőségteljesen. Emlékszem, magam is lebuktam a lóról, nem éreztem, hol ér a lövedék, de pokolian fájt. Láttam egészében a csatateret, ott volt előttem, a hátam feküdtem, kissé oldalt, ha felnéztem, láthattam az eget is, ami kibontakozott a lőporfüstből.

Ekkor vettük észre az átkozott ágyúkat, vetette közbe az ezredes, ha azok nincsenek, nem fejezte be, mert Ram felemelte a kezét, mint aki szót kér.

Láttam még, ahogy a megrohanják a hegyoldat, mondta a hadnagy, noha az ájulás sötétsége már kerülgetett, tette hozzá.

Maga látta, kérdezte az ezredes csodálkozva, ugye gyönyörű roham volt, dicsőséges támadás, hangja szinte gyerekesen könyörgőre váltott, mire Ram mosolyogva bólintott, igen, nagyon szép és hősies roham volt, mondta, majd hozzátette, egészen addig, míg az ágyúkat el nem sütötték.

Az ezredes kizökkent a visszaemlékezés okozta derűből, mit akar ezzel mondani, kérdezte, mire Ram megvonta vállát, csak azt, amit láttam.

Ekkor Kalmek dugta be fejét a sátor lapjai közt, uram, van itt egy fejlemény, kezdte, de az ezredes intett neki, mindjárt megyek, várjon, mondta feszülten, majd ültében közelebb hajolt a vendégéhez, egész pontosan mit látott.

Ram felsóhajtott, majd Kalmekre pillantott, aki erre sietve visszahúzódott, és csak ekkor mondta, szinte suttogva. Kartácstüzet láttam, uram. Ugye tudja, mit művel a kartácstűz az emberi testtel, ha közelről éri azt. Képes ötven, száz embert leteríteni, és a kellően erős ágyúk esetében egy-egy kartácsgolyó áthatol egy testen, majd a következőn, majd az azt követőn, megfigyelésem szerint akár öt rohamozó halálát is okozhatja, és mindegyik ágyúcsőben ötven ilyen golyó lapult a kilövés pillanatában, de ami még fontosabb, hogy az ágyúsok képesek nagyon gyorsan újratölteni, és a második lövéssorozattal a maradék csapattestet is könnyedén ledöntik lábáról. Ezt láttam, uram, kartácstüzet, ami pokoli volt, és miután véget ért, rám borult a sötétség. Kis gondolkodás után hozzátette, majd másnap reggel az öt emberem élén, lovamon tértem magamhoz. Nem maguk után indultunk, hanem a folyót kerestük.

Miért, kérdezte kiszáradt szájjal az ezredes, aki elhűlve hallgatta a magyarázatot, miért keresték a folyót.

Ram a sátor bejárata felé intett, talán ki kellene mennie az emberéhez.

Az ezresed, mint aki álomban cselekszik, felállt, és a hadnagy vállára tette a kezét, hát megtalálta a folyót, itt van a tábor mellett. Igen, mondta Ram. Nem nézett fel rá.

Odakint Kalmek zavart arccal álldogált, majd a kilépő ezredeshez fordult. Igen, kérdezte az halkan. Megjött a révész, mondta a katona komoran. Az ezredes nem mozdult, emésztette magában e szavakat, majd megindult előre, mögötte Kalmekkel, átvágott ismét az immár  üres táboron, míg le nem ért a folyópartra, ahol már összegyúlt az összes embere, némán várakoztak a keskeny kis csónak előtt, hosszú, a parton kanyargó sorban. A csónak végében egy szürke köpenyes férfi állt, az ezredes nem látta tisztán az arcvonásait, hiába ment egészen közel a vízparthoz. Visszafordult Kalmekhez, aki gyengéden megfogta karját, és megszorította, az öné az elsőbbség, uram, mondta neki, ön fog átkelni elsőként.

Az ezredes érezte, hogy valóban így lesz, és végtelenül megkönnyebbült a gondolatra. Megölelte Kalmeket, majd véginézett a többeken, tisztelgett nekik, végül a csónakhoz sétált, és beszállt.

vége

Szólj hozzá!
2020. július 18. 18:45 - Valmont

Ötven év ébren

kredenc_1.jpg

Ez az írás több forrásból táplálkozik.

Az alapszituáció megvilágosodásszerűen jött, mikor valamelyik este, a szomszéd szobában anyám félve/féltve rászólt apámra, hogy ne aludjon el. Apám mostanában valóban rengeteget alszik, és a szíve is…de a lényeg, hogy hirtelen előttem termett egy pár, akinek a férfi tagja nem alhat el, mert akkor meghal.

Aztán ott van az epheszoszi alvók legendája, amiről először Danilo Kisnél olvastam (a novellát vontatottnak éreztem).Később rájöttem, hogy a történet magva egy vándormotívum, melyet mesékben már gyerekként  is hallottam.

Harmadrészt nekem is megvan a magam alvója: egy ízben, a kilencvenes évek közepén Hatvan után, talán Apc környékén egy fiatal férfi azt kérte, hogy x-be érve keltsem fel. Amikor megálltunk x állomásán, elkezdtem rázogatni a vállát, egyre kétségbeesettebben, szólongattam is, később a kalauz is csatlakozott, de egyszerűen nem tudtuk felkelteni. Leszálltam, mivel én is x-be tartottam, de ő a vonaton maradt, és azóta is többször eszembe jutott, hogy talán még mindig alszik valahol.

Végül, és ez a legfontosabb, az idő valóban lassabban haladt gyerekoromban (amikor még a középkorban éltem, lásd, a novella eleje), jobban mondva időn kívül éltem akkor, vagy egy másik ritmusú időben – ám aztán persze felnőttem.

1986. július.18.

 

Éjszaka, amikor felkeltünk, a konyhába lévő vederbe hugyoztunk, mert vécé csak kint, az udvaron volt, és oda a sötétben nem volt jó ötlet kimenni. A veder előtt egy állványon volt a lavór, abba lögyböltük el a kezünket. A lavór melletti kisszekrényen két másik vederben tiszta víz állt a kútból, a két vizes veder közt fémbegre, azzal lehetett inni. Nagyanyám az est folyamán mindig öntött valami hulladék vizet a földön álló vödörbe a vizelet elé, meg az esti mosakodóvizünk is abba került, így a bűz nem uralta el a házat reggelre, de azért lehetett érezni egy erős, savas szagot ébredés után. Na jó, igazából már nem emlékszem, milyen lehetett az ébredés utáni ház. Bizonyára izzadtság, öregségszag, füstszag és húgyszag terjengett a három szobában, a konyhában, a tisztaszobában és a hálóhelyiségben. Akkor még élt nagyapám, ő kelt legkorábban, kávét főzött, aztán harákolt, majd kiment köpni az udvarra. Őt nagyanyám követte, megmosdott, befésülte a haját, majd ment a dolgára, kiengedte a tyúkot, cserélte a vizüket, enni adott nekik meg a disznónak is.

Én akkoriban még jó későn ébredtem, még tudtam aludni. A vidéki levegő tette. A nap fénye. A mozgás. Az éhség. A nehéz és zsíros ételek, melyeket az éhség miatt ettünk. Kitámolyogtam a házból, a szemembe tűzött a nyolcvanas évek fénye. Kakas kukorékolt, kutya ugatott, a távolban, az úton valami nagy és nehéz ment a téesz felé. A nagyapám a fal mellett ült a kisszéken, és maga elé bámult, nagyanyám a nyári konyhában ténykedett. A baromfiudvar sarkához mentem, oda vizeltem, napközben így szoktuk mi, férfiak.

Emlékszem, milyen lassan folyt ki belőlem a vizelet. Minden nagyon lassú volt. Az idő ragadós mézként folyt át egy napon. Az órák elnyúltak, a perceket a fejem körül vagy a plafonon dongó legyek mérték ki. Míg éjszaka lett, évezredek teltek el, birodalmak dőltek romba, királyságok lettek semmivé. Kilenc avagy tíz éves lehettem, nem ismertem még a cigaretta füstjét, az alkohol melegét a gyomorban, a szex isteni, halhatatlanságot ígérő hazugságait – de azokban a hetekben rászoktam Kómárékra. Azon a nyáron, a szünet elején valamiért összevesztem a telepi gyerekekkel, hanyagoltam őket, talán féltem is tőlük. Eddig mindig gond nélkül befogadtak, de akkor, egy beszélgetésben előjött, hogy én városi vagyok, jöttment, akinek csak ilyenkor, nyári szünetben kellenek ők, akik folyton itt vannak, akik mindig várnak rám, de én persze ezt nem becsülöm meg. Gyengén védekeztem, majd sértődötten otthagytam őket, de már akkor féltem, mihez kezdek majd az idő végtelen tereiben. Még nem érdekelt az olvasás, még messze volt az a büszke öntudat, amikor már a városban maradok majd, mert barátnőm van, nem, még a falu volt a nyár színtere, és délelőttönként, mikor meguntam a műanyag katonákkal való játszadozást, kimentem az utca elejébe, a Kómár házukho’, ahogy nagyanyám mondta, és bementem hozzájuk, a két öreghez, akik valahogy itt ragadtak a Horthy-korból. Persze nagyanyámék is Horthy alatt voltak gyerekek és fiatalok és felnőttek, de Kómárék olyan ráncosak, pókhálósak és aszottak voltak, hogy az ember azonnal megérezte, hogy iszonyatosan öregek, pedig talán tíz évvel lehetett idősebb Kómár bácsi nagyapámnál.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

1 komment
2018. március 19. 20:21 - Valmont

Száz év együtt

azazel.jpg

Ezt a történetet loptam, egész pontosan egy barátom mesélte még a főiskolán, hogy van egy Moldova írás, melyben egy lány és egy fiú búcsúzkodik a peronon, aztán az utolsó előtti pillanatban bemondják, hogy a vonat egy órán át még az állomáson rostokol, ami után a szerelmesek nem tudnak mit kezdeni egymással. Ugyanez az alapötlet egyébként már felbukkant Kosztolányinál is (Hrussz Krisztina csodálatos látogatása; Éjfél/Kísértethistóriák, Maecenas 1987 - az első horrorkönyvem!), aki egy sírból visszatérő leány kapcsán írja meg, hogy mennyire nem lehet mit kezdeni a boldogsággal és az idővel, ha e kettő hirtelen rendelkezésünkre áll. Egyébként pedig vissza akartam térni az Istent megkérdőjelező, ellene lázadó cselekvőhöz, aminek ábrázolását ebben az írásban - az elmúlt tizenkét hónap egyik legjobbjában - kezdtem el.

 

Azazel bizonyítása

 

A légkörbe érve felizzott teste. A Legnagyobb éles tekintetére emlékeztette őt a fájdalom. Pörgött-forgott zuhantában, és még csak nem is sejtette, hol lesz a vég. Egy örökkévalóságnak tűnt az út lefelé. Annál is inkább, mert tudta jól, vissza nem vezet ösvény. Szárnyak nélkül az idők végezetéig a bolygó gravitációjának foglya marad. Ha néha oldalt vagy felpillantott, láthatta a többieket. Sárga csóvák, izzó csíkok a haragoskék horizonton. Keleten ott ragyogott a legfényesebb, vezetőjük, bukásuk okozója, a Fényhozó. Bár ekkor még hallhatták volna egymás tudatát – inkább bezárták gondolataikat elméjük börtönébe. A vereség sokkja, a szégyen és a rettenet a jövőtől némaságra ítélte őket. És ott volt még a dac is, mert ha egymáshoz beszélnének, hallaná Ő is, ki bírájuk lett a harc végeztével. Ki letépte szárnyukat, és kinek parancsára társaik a mélybe lökték őket. Hallaná a kétségbeesés szólamait, a megtört lelkek sikolyait, a reménytelenség dalait. Ezt pedig nem akarták, mert még a bukásban is kitartott bennük az a lázadó hév, ami ide juttatta őket. Aztán hirtelen jött a becsapódás.

 

Az utolsó percek voltak a legkeservesebbek. A halál előtti száznyolcvan vagy négyszázhúsz másodpernyi bizonyosság, hogy itt a vég, a megmásíthatatlan elszakító, feloszlató, megszüntető akarat. Zsákutcába kerültek, és üldözőik lépte, kárörvendő röhögésük mind közelebbről visszhangzott. A fiú fogta a lány kezét – egymással szemben térdeltek –, és hangosan, zihálva sírt. A lány néma maradt, talán mert tudta, rá sokkal rosszabb dolgok várnak a halál előtt. Nézte szerelme arcát, nem szólt, majd szoknyája ráncai közül vastag pengéjű, életlen kést vett elő. – Tedd meg – kérte. – Inkább te, mint ők. – Szeme sötéten és elszántan csillogott, olyan volt, mintha a petróleumlámpa összes sárga fényét összegyűjtötte volna. Akkor már órák óta menekültek, azóta, hogy a katonák megtalálták a bánya második szintjén, a pihenőben lévő rejtekhelyet. Harminc vagy negyven falusi bújt itt el, jobbára nők, gyerekek, néhány férfi, aki már nem tudott kimenni az erdőre a többiekkel.

Ez az írás jelenleg nem elérhető. A tervezett, második novelláskötetem részét fogja képezni. A kötet munkacíme "Háború isten ellen", a megjelenés várható maximuma 2025. május. További információk hamarosan.

1 komment
2018. február 04. 19:13 - Valmont

Ember az udvar sötét végében

sotetseg_1.JPG

Hallottunk már ilyenről, és akkor - mivel mással esett meg - viccesnek találtam. De most itt van. Nálunk. Nem tudjuk őt meggyőzni, hogy nincs ott senki. Minden racionális érv lepereg róla. Hiába nevetséges az egész feltételezés, hogy valaki éjjelente az udvaron ólálkodik, és órákon át figyeli az ablakát - nem érdekli. Látja. Hiszi. És fél. Az idegen férfi motoz, motyog, különös jeleket vés a párkányra. A párkányon persze nincs semmi. Szívem mélyén megértem őt. Gyermek lett ismét, és emlékszem még, amikor éjjel rettegtem kimenni a vécébe, mert szinte láttam a farkasember vicsorgó fejét az ablakban. A vécé ablaka hat méter magasan volt - de ez nem számított a félelmemnek, ami máskor meg, a "Cápa" elolvasása után az ágyamban fekve rohant meg, noha hatszáz kilométerre volt a legközelebbi tenger. Csakhogy én kinőttem ezt a félelmet, ő viszont most kezd visszaöregedni bele, és innen  már nincs visszaút, és ez a tehetetlenség elkeserít. Más nem maradt, más eszközöm nincs - írok köré egy történetet.

 

Hazatérés

 

– Egy ember leselkedik az udvaron – mondta a nagyanyja. – Azután jön, hogy te elmész. Mi? Nem, azóta esett hó, nem leled majd a nyomát. Este jön, mikor már sötét van. Felgyújtom a kinti lámpát, és akkor eltűnik. Ha nem gyújtom fel, képes órákon át ott állni az udvar végében, és csak les be az ablakon.

 

A katona a földre dobta a kabátot. Zsebre tette a fiatalember cigarettáját, de egy szálat ujjai közt hagyott. Szájába dugta, tenyerével ernyőzte, úgy gyújtotta meg. A társa felé fordult, aki addigra végzett Pajával. Paja a földön feküdt, keze, lába szétvetve. Az arca behorpadt az ütésektől. Az egyik szeme kiugrott helyéből, lecsúszott orcáján a hóba. Feje körül glóriát vont a kispriccelő vér. A katona társa ott állt felette. Felemelte a véres puskatust egy utolsó ütésre, mert Paja még levegőért kapkodott. Szájában látszódtak a törött fogai. Aztán a másik katona meggondolta magát, legyintett, és részegen motyogott valamit nyelvén, miközben letérdelt a hóba, hogy átkutassa a fekvő ruháit.

 

– Nem tudom, mit akar az az ember. Hogy nincs jobb dolga, mint ott állni a hidegben. Hogy ideeszi a fene. Meg aztán félek is tőle, mert egyre közelebb jön. Volt, hogy már az ablak alatt motoszkált, ott zörgött. Hogy mit csinál ott – ki tudja. Reggel kimentem, megnéztem, mintha valamit írt volna a hóba. De azt is belepte az, ami éjszaka hullott. Mi? Nem, most nem áll ott. De most nappal van. Majd ha elmész, majd ha esteledik, akkor bukkan csak fel. Tőlem jöhet, zárom az ajtót, meg a tisztaszoba ajtaját is. A vécé ablakát se nyitom ki. Tettem rá függönyt, mert ott is belesekedik. A ház háta mögé jön, hallom, ahogy abban a kis szoroskában motoz, oszt ha kimegyek a vécére, onnan, fentről les rám. Hát most leshet, a függönytől nem lát semmit.

 

A katona elgondolkodva szívta a cigarettáját, majd megindult, elsétált a félmeztelen fiatalember mellett a földbe vágott üreg, a búvóhely bejáratához. Még mindig fekete füst gomolygott bentről. Valami lángra kaphatott, amikor felrobbant a kézigránát. A füst zsírszagot hozott, ami disznóvágásokra emlékeztették a fiatalembert, amitől megkordult a gyomra. Még szorosabban karolta át meztelen felsőtestét, mintha az segítene. Meztelen lábával topogott a hóban. Mostanra sikerült keményre tapodnia, így legalább csak a talpa fázott. De az nagyon. A katona tőle három méterre csak bámult az üregbe, nem mozdult. Társa megfordította Paját, hogy hozzáférjen a farzsebéhez. Paja nagyot nyögött.

 

– Régen nem volt ilyen világ. Ismertem az egész utcát. A nagyapáddal itt laktunk, nem is tudom hány éve, de nem voltak ilyenek. Ez csak most van, most lett ilyen a világ. Régebben a tyúk a patak partján volt álló nap, de nem kellett félteni, nem volt, aki elvigye. Most meg rettegnem kell attól a sötét embertől. Kellene valami nagy bot, vagy egy kisbalta. Hozd be majd nekem a fészerből a kisbaltát. Ha legközelebb az ablakom alatt motoz, kinyitom, és fejbe vágom. Majd akkor megtanulja, hogy ne ijesztgessen ilyen szegény öregasszonyokat. Mi? Hogy ki ő? Nem tudom, aranyom. Nem látom rendesen az arcát. Mindig az árnyékban marad, sötétben, onnan les az ablakomra. Csak azt látom, hogy ott van. Arra is gondoltam már, hogy meggyújtom az ámbiton a villanyt, mikor feljön, mert néha idejön az ablak alá, és akkor kilesek az ablakon, és akkor meglátnám, kicsoda ő. De amikor meggyújtom a villanyt, akkorra mindig eltűnik.

 

A félmeztelen, mezítlábas fiatalember fejében kavarogtak a gondolatok. Azt hinné az ember, ebben a rettentő hidegben lelassul az elme működése is, de nem. Talán riadt szíve pumpált több vért az agyába. Arra gondolt, hogy a katona agyonverte Paját. Arra gondolt, hogy ő eddig megúszta. A rajtaütést is túlélte. Egy negyedórája kezdődött minden. Még félálomban, odabenn, a sötét búvóhelyen meghallották, hogy kint motoz valaki. Hallották az idegen nyelvet, azt, hogy idegen kezek elhúzzák az álcául szolgáló csipkebokrokat. Hatan voltak odabenn. Hatan, egy bányászcsapat tagjai, akik a front hírére kiásták ezt a búvóhelyet a falutól jó messze lévő Gyurcsik güdriben. Aztán mikor megjött a front, kijöttek ide, élelemmel, vízzel. Bár vizük volt amúgy is, mert rengeteg hó esett. Csak ezzel a rettentő hideggel nem számoltak. Tüzet nem mertek gyújtani, mert a füst elárulta volna őket. Összebújtak hát szorosan, betakaródzva odabenn, az üregben, mint valami állatok. Végül mégis megtalálták őket. A fiatalember most kinyújtotta maga elé két kezét. Vörösek voltak az ujjvégei. Ujjai remegtek Kézfeje remegett. Szíve hangosan vert. Fejében kavarogtak a gondolatok. De még élt.

 

– Amikor ülök itt egyedül naphosszat, azon gondolkodom, ki lehet az az ember. Mert nem látom az arcát, de mégis, emlékeztet valakire. Biztos meséltem már neked, hogy a háború alatt a nagyapád mellett udvarolt nekem egy másik is. Nagyon szép legény volt, a Pajával, a felső szomszédunk fiával voltak komák. Ő is a bányában dolgozott, ahogy a nagyapád, de egy másik brigádban. Nem jön a számra a neve. Olyan félénk, bátortalan, szelíd legény volt. Nem nagyon mert közeledni senkihez, de én valahogy tetszettem neki. Gyakran eljött hozzánk, anya kedvelte, de ő sem tudott választani kettejük közt. Azt mondta, rám bízza. Én meg fiatal lány voltam, örültem, hogy ketten is járnak udvarolni, ezért nem választottam. De aztán jött a háború.

 

Bedobták a bombát, a kézigránátot, aztán jött a dörgés, a fény, és a nyomás és csengés a fülben. Utána meg a jajongás és a sírás. Amikor kirángatták őket, kettejüket, láthatta a betűző reggeli fényben, hogy Kocsist kettészakította a robbanás. Mellette feküdt Sándor, homlokáról vér csorgott. Az se modult már. A Franci befelé kúszott, az üreg végébe, őt az egyik katona agyonlőtte. Miközben kilökdösték kettejüket, láthatta még, hogy a Komi összegörnyed a földön fájdalmában. Kezeit a gyomrára szorította. Ő volt az, aki jajongott és sírt. Aztán amikor már kint álltak, és a katona rájuk szegezte fegyvert, és várták a másik katonát, akkor dördült a másik lövés, és a Komi végre elhallgatott. Mind a hárman megkönnyebbültek kicsit.

 

– Na, ha nincs a háború, talán ezt a másik legényt választom. Hogy hívták, te, a nyelvemen van a neve. Szegény családjuk volt, az alvégen laktak, de anya mondta, hogy azt hallja, szorgalmas, értelmes, a bányában szeretik, elő fogják léptetni. Mert a nagyapád is jó dógos ember volt, de ő csak elvégezte a munkáját, azon túl nem nagyon ügyködött, nem instarkodott. Meg aztán jobban is tetszett nekem ez a fiatalember. Szépen énekelt, a táncházban minden lány vele akart táncolni. De aztán jött a háború, és amikor ideért a front, ő is kiment a pajtásaival a határba. És ott aztán megtörtént a baj.

 

A katonák részegek voltak, látta rajtuk azonnal a fiatalember, hogy gonosz részegek. Csak a jelre vártak, hogy rossz dolgokat tegyenek. Ott álltak velük szemközt, rájuk fogták a fegyvert, és vártak valami csak általuk ismert jelre. Felettük egy holló károgott valamelyik fán. A fagy néha roppant egyet a fehér tájban. Hegyek és dombok mindenfelé, mögülük elődübörögtek az ágyúk, tompán, messziről, a város irányából. A fiatalember arra gondolt, már majdnem megúszták. Egy nap, és a front áthalad a vidéken. De nem számoltak ezekkel a leszakadozott, össze-vissza utóvédhadakkal, a csőcselékkel, a fosztogatókkal, akik gondosan átfésülték a falvakat és a falvak környékét, miközben mint a zsizsikek, belepték a tájat. Búvóhelyek után kutattak. Aztán az egyik katona intett a fejével, és a fiatalember bakancsára mutatott. Hogy vegye le.

 

– Mind a ketten elbújtak odakinn a határban. A nagyapád is és ez a fiatalember is. Külön-külön helyen. Fergyi sógor járt mindkét csapathoz. Vitt nekik híreket, kenyeret, mikor mit. Azt mondta jól vannak, bizakodnak, sokat nevetgélnek és kártyáznak. Nekem külön üzent mind a kettő, nagyapád és ő is, hogy tartsak ki, bújjak, el, kormozzam be az arcom, ha bejönnek a faluba a katonák. Hallottuk már akkor, mi történik az asszonyokkal. Amikor ideért a front, így is tettem. A Dálnokék pincéjébe bújtunk el, öten voltunk ott lányok, ha ránk találnak, lett volna ott nagy sikoltozás. Hallottuk is, hogy kint az udvaron megy az idegen beszéd. De aztán elvonultak, nem bántottak minket, be se jöttek a pincébe. Nem volt mindenki ilyen szerencsés a faluban. A tanítónőt hárman erőszakolták meg.

 

Levette a bakancsot, és akkor a katona intett, hogy a kapcát is. Azt is lecsavarta, és szépen a bakancsra terítette. Ekkor a másik intett a fegyverrel, hogy a kabátot is vegye le. Vonakodva gombolta ki, húzta le magáról. Amikor végzett, a katona mutatta, hogy a mellényt és az inget is. Ezek alatt már csak egy atléta volt, de az se maradhatott. Mikor kész lett, a másik katona Paja felé lépett, és fejével a bakancsára bökött. Paja ekkor felé fordult, végignézett rajta, ahogy ott vacog nadrágban, mezítláb, félmeztelenül. A szeme mindent elárult. Ezek meg fognak ölni minket. Aztán nekiugrott a katonának. A fegyvert próbálta meg kicsavarni a kezéből, de az a földre lökte őt, majd fölé magasodott, és káromkodva fejbe vágta a tussal. A fiatalember nem mozdult, mert az, aki előtte állt, rászögezte a puskát. Arcát elfutotta a pír, és nem nézte, mi történik Pajával, csak számolta a tus csattanásait, egészen tízig.

 

– Aztán amikor csend lett, kijöttünk a pincéből, és kimentünk a Kómár házukhoz, hogy valami hírt halljunk. Ágyú lehetett ott a sarkon, mert nagy halomban álltak a hüvelyek. Nem volt már egy lélek katona se a faluban, ezért mindenki kezdett kijönni a pincékből, padlásokból, ki hol bújt meg. Az iskolában, a tanteremben a Siráék megtalálták a tanítónőt. Felakasztotta magát szégyenében. Fergyi sógor csak délután keveredett elő. Felénk tért, bejött hozzánk, anyám pálinkával kínálta. Addigra már megjárta a határt, volt mindkét búvóhelyen, elmondta, mi volt, mit látott.

 

A katona most visszafordult felé, és intett a fegyverével, mondta is anyanyelvén, hogy menjen, induljon, ezt még a fiatalember is megértette. A katona arcán nem volt semmiféle érzelem. A fiatalember tétován lépett egyet a hegyoldal felé. A falu irányába. Nem jött erre semmi tiltakozás, ezért bátrabban lépett kettőt, majd szaporán megindult. Minden egyes lépés fájt mezítelen lábfejének a kérgesre fagyott vastag hóban. Mintha le akarnák nyúzni róla a bőrt. Összeszorította fogát, és ment tovább. A hideg rázárult meztelen mellkasára, hiába fonta össze rajta karját. Várta, hogy mikor húzzák fel a fegyvert a háta mögött, várta a lövést. De nem jött. Helyette felért a domb tetejére, és kinyílt előtte a táj.

 

– Azt mondta Fergyi sógor, hogy nagyapádék rendben vannak. Hogy már készülődnek vissza. A biztonság kedvéért kivárnak még egy éjszakát, de aztán bejönnek a faluba. És én akkor ennek nagyon megörültem, de vártam, mit mond a másikról. Azokat is meglátogatta. De ott már nem volt ilyen jó a helyzet. Már messziről látta, a búvóhelyet felforgatták. Kint feküdt az egyik, halott volt. Odabenn megtalált még négyet. Ötöt számolt, de hatan mentek ki a búvóba. Pont az én legényem hiányzott. Fergyi sógor szerint azok, akik rajtuk ütöttek, azok vitték el magukkal, fogságba. Talán így volt.

 

Minden egyes lépés külön fájdalom. A lábában, a tüdejében, a combjában. A falu már látszik a távolban két dombhajlat közt. A templom csúcsa. Ott, attól jobbra van a szerelme háza. Oda kell mennie. Oda kell elérnie, és akkor minden rendben lesz. A lány foszlós kaláccsal várja majd, felülnek a kemence padkájára, átkarolja őt, és halkan beszélgetnek, arról, hogy hol építsenek saját házat a faluban, meg hogy kiket hívjanak meg a lagziba. Ezekre gondol, miközben botladozik a végtelen, havas mezőn. Ez jár a fejében, mikor térdre esik, és összegörnyed a hidegtől. – Haza fogok jutni – mondja ki dacosan. Aztán csak vár és remeg megállíthatatlanul.

 

– A nagyapád másnap visszajött, és aztán tovább udvarolt nekem, most már szabad volt neki a pálya. Nem volt vetélytársa. Láttam rajta, megkönnyebbült, mert sejtette azért, hogy ha úgy alakul, nem őt választom. De nem úgy alakult. A háború utáni évben összeházasodtunk. Rá egy évre megszületett anyád. Ebben a házban maradtunk, anyáék visszaköltöztek az alvégre. Itt lakom, mióta megszülettem, már nyolcvanhárom éve. Hogy mi? A legény? Soha többé nem hallottunk róla. De no, tényleg is, onnan kezdtem az egészet, hogy néha úgy érzem, ő az. Ő áll ott az árnyékban éjszaka. Nem tudom neked megmondani, honnan jön ez az érzés, de valamiért bennem van. Valahogy időskorában visszajött a fogságból – vagy csak valaki nagyon hasonlít rá. Nem tudom. De meg mernék esküdni rá, hogy ő az.

 

Kiment elszívni egy cigit, és felbámult a szürke égre. Alkonyodott. A hó fehéren derengett az udvaron, csak a járdák barnállottak, ahonnan délelőtt elhányta a havat. Hátrafordult, felnézett nagyanyja házára, a konyha ablakára, ahonnan ki szokott lesni, mikor megérkezik autójával a városból. Hátrált pár lépést, nem törődve azzal, hogy cipője, nadrágja szára havas lesz. Azt a képzeletbeli vonalat követte, mely nagyanyját összekötötte a látomások világával. Végül megállt a rozoga kerítés mellett, amelyen túl egy másik kert, majd azon túl a dombok következtek. Csönd volt, most még az örökké dühös kutyák se felelgettek egymásnak. Sokáig kereste szemével, míg rátalált. Lehajolt, és ujjait végigfuttatta a peremén. Behavazódott, mert hajnalban esett, de még azért ki lehetett venni a körvonalait. Egy férfi lábnyoma volt a kerítés mellett. Egy férfi meztelen talpának lenyomata. 

vége

1 komment
2017. november 20. 19:22 - Valmont

Háború isten ellen

durer_revelation_four_riders.jpg

Az utolsó háborút isten ellen vívjuk, mert meg fogja unni a Twittert, a fácsét, az instás szűrőket, a pornót, a gyerekmunkát a Nike-gyárakban, az olajban fetrengő sirályokat, a templomajtóban vörös fejjel szitkozódó híveket, a sós karamell ízű kólát, a # lefejezosvideot, az aranyporral készülő degusztációs menüket, a gépekbe vetett hitünket meg az összes többi ilyesmit - a sor szabadon folytatható.

A lenti történet persze nem feltétlenül rólunk szól (van benne utalás más világokra, melyek közül az egyik lehet a miénk is), de persze rólunk is szólhatna, sőt, a befejezés - ami persze egy kezdet - akár még felénk is mutathat. Az alapötlet innen jött, van benne három-négy zseniális írás, és pár unalmasabb. Főképp kettő hatott rám inspirációként: a bábeli torony plasztikus rajza, és egy másik, ahol angyalok egész természetes módon jelennek meg a földieknek. Ha már angyalok, ne feledjük a másik mintát, a Nancy in Hell on Earth igazán attraktív de ultrabrutális angyalait se. Aztán van az új, Nádasdy-féle Színjáték fordítás, mely tényleg szórakoztató, és valahol ott volt a fejemben egy istent kereső madárraj története is, amiről Borges írt egy nagyon szép példázatot.   

 

Isteni színjáték

 

Leszakadt az ég palástja, és mögüle kirajzottak a dühös és vérszomjas angyalok. Mind más és más módon látott neki a végítélet beteljesítésének: volt, aki lándzsája minden átdöfő pengéjével, más kürtéjnek falakat rogyasztó harsogásával, míg a harmadik a tekintetéből lövellő lánggal pusztította az embereket. Ezren és ezren voltak, az égből támadtak, dühös darazsak módjára, majd a föld alá bújtak, és a pincékben, óvóhelyeken keresték a menekülőket, aztán a vizek habjain vágtáztak, hogy felleljék a hajók legénységét. Könyörtelen, hideg tekintettel végzeték munkájukat, szenvtelenül teljesítették be isten akaratát, hang és minden érzelem nélkül ölték halomra a föld lakóit.

Az utcákat elborították a temetetlen testek. A vér belecsorgott a csatornákba, elárasztotta, és vörösre festette a folyókat, tavakat és a tengereket. A templomokban, ahol az utolsó pillanatig könyörögtek a hívek az istenhez, mint aratáskor a kalász, egymásra dőltek a padokban a halottak. Anyát gyermekével, apát fiával, idősebbet a fiatallal, férfit az asszonnyal együtt öltek le a tomboló égiek. Végeztek a kisdeddel, ki a bölcsőből tekintett fel rájuk bizakodva, de ugyanígy a tolószékben nyáladzó aggastyánnal is. Elpusztították a terhes asszonyt magzatával együtt. Menekülés körben mészárolták le a családokat, egyenként, egymás után, hogy a szeretteik elvesztésének látványa még szörnyűbbé tegye a halálukat.

Ez az írás jelenleg nem elérhető. A tervezett, második novelláskötetem részét fogja képezni. A kötet munkacíme "Háború isten ellen", a megjelenés várható maximuma 2025. május. További információk hamarosan.

1 komment
horror
süti beállítások módosítása