Az állatok egyáltalán nem érzik az időt, a kisgyermekek homályosan. De kezdjük korábbról. A Sirom - Palóc mitológia novelláskötetem második novellája érinti az idő problémáját. Amivel az utóbbi másfél évben különösen sokat foglalkoztam. Persze inkább saját mitológiámban, mert Bergsont vagy Heideggert tényleg baromi nehéz olvasni. A következő az én megfejtésem: az embert az idő érzékelése tette emberré. A tiltott fa gyümölcse nem a tudás, hanem az idő észlelése volt. Az állat nem tudja elképzelni, mi a jövő vagy mi az, hogy múlt. Rendelkezik tapasztalatokkal, de azok nem állnak össze tudatában elbeszélt idővé, továbbá nem vágyik a mind hosszabban megélhető időre. Ezáltal az állat kívül van az időn. Ezért is halnak meg az állatok könnyebben és közömbösebben, mint egy ember. Az ember, miután megtanulja az időt, nagyjából a kisgyerekkor végén, mikor már az órát is tudja értelmezni, ráébred arra, hogy az időbe vetve él, hogy a múlt pillanatai összetorlódnak mögötte, és a jövő mind rövidebb. Ebből a lineáris érzékelésből fakad a haláltól való félem, és általában az emberi lét tragédiája. Mindenki még több időt akar, ami irracionális törekvés. Érzelmileg persze érthető, de más szempontból meg értelmetlen arra vágyni, ami nem létezik rajtunk kívül.

 

Hideg vér

 

I.

A valóság teljesen más volt, mint amire emlékeztek. Rétegzett. Külön szekvenciában tódult elméjükbe a tér, a szagok és a hangok hulláma. Ahogy rohantak az erdőben, átsuhantak a bozótok kusza szövedékén, a sebesség, a lépteik puha neszei és a testükben doboló vér együttese kimért valamiféle ütemet, de ez nem állt össze elmúlássá, vagyis az idő hiányzott ebből az összhangzatból. Emlékeik homályosak voltak. Felötlött bennük egy sziklás táj képe, ahonnan indultak, a hó, a többiek meleg, szürke teste, az elszakadás, másrészt egy lakás, csupa fehér falakkal, és világos, nagy ablakokkal, a reggeli fény az ágyban fekve, és egy bizalmas, bensőséges érzet, ami talán egykor a szerelem volt.

Nem volt már ezek közül az emlékszilánkok közül egyik se fontos, csak a préda számított. Mert őt ösztönös, mindent felülíró és maguk számára is érthetetlen gyűlöletből le akarták vadászni. Rövid úton elé kerültek, mivel képtelenség volt annyi idő alatt elsajátítani ezeknek a testeknek a kontrollját, túl is futottak rajta. A lejtőssé váló ösvényen bukkantak ki, és a szél itt a völgy felől fújt, így tévesen, a mind keskenyebbé váló illatfoszlányt követve, lefelé indultak hát.

Milyen feszes, tömör és olajozott volt ez a két test. Pontosan mozgott, az idegek finom rezdüléseinek irányításával. Nem futottak, hanem suhantak, a levegőben szálltak. A fejüket beletartották a szélbe, és érezték a távoli falu szenes kéményfüstjét, a tyúkólakban a kakas csípős szagát, a komposzt rothadó kipárolgását. Meg persze ezer mást is, olyan sűrű illatfonatot, amit képtelenség volt szétszálazni, de nem is bíbelődtek vele, ők az ismét erősödő prédaszagra koncentráltak, kiválasztották szalagját, és ennek mentén végignyargaltak az ösvényen, mind jobban gyorsulva, majd hamar kiértek a fenyves szélére, a házhoz. Itt aztán nagyon intenzív lett az illat. Az övé volt, azé, akit láttak az ároknál, aki a vért és a húst otthagyta, és akit később az emlékeikből előhívva felimertek.

Körbügették a kis faházat, zártnak tűnt. Aztán a nőstény észrevette, hogy a hátsó ablakszárny kissé eláll, felugrott a párkányra, a mancsa meglökte az üveget, a rés feltárult, mire ő mozgásba hozta a feszes hátsó inakat és izmokat, és már bent is volt. Párja követte.

Óvatosan körbeszaglászták a lakás üres tereit, mert a szobaajtókat a préda nem zárta be, de nem volt itt semmi élő. Zsigeriekben érezték, hogy hamarosan jönnie kell. Ösztönösen a hálószobában telepedtek le, a rosszul bevetett, savanyú szagú ágyban. Egymás mellé kucorodtak, mint régen, abban a másik lakásban, és a folyosó mind sötétebb sávját fürkészve várták, hogy nyíljon az ajtó.

 

II.

A fehér testek látványa a zöld, mohás horhos alján. Ez jutott valamiért eszébe, mikor az új vadkamera monitorján megpillantotta magát. Nem volt elég fény az erdőszéli házban. A nagy fenyők a nyugati oldalon lenyesték. Így a készülék azonnal átkapcsolt éjjeli módba, a háttér, a puritán szoba kiszürkült, és ő kísérteties, japán maszkként bámult önmagára.

Csúnya, durva, kínai gyártmány volt a kamera. Két napja kapta, a központban, a farkasok miatt.

Nem mintha elhitte volna ezt a hülyeséget. Hogy a lengyel Kárpátokból idáig, a nógrádi erdőkig csatangolnak a szürkék. Egy hím és egy nőstény. Elszakadhattak a falkától.

Magában csak nevetett rajtuk. Még hogy egyszerre két szürke járja az erdeit, ugyan már. Ő már csak így hívta magában a farkast, amit eddig élőben nem, csak a budapesti Állatkertben meg a szakmai kirándulásokon, külföldi rezervátumban, vadlesről nézhetett meg. Az Állatkertbe akkor vitték el a szülei, mikor meghalt az öccse. Több mint harminc éve már. Furcsának találták közömbösségét, poszttraumás sokknak – bár ekkor még nem használták ezt a kifejezést –, ezért próbálták mindenféle nyári programmal felrázni. Egy hétvégét töltöttek a nyolcvanas évek közepén Kádár fővárosában. Vattacukor a Ligetben. Séta a pesti korzón. Fotózkodás a Halászbástyán. Mintha az ilyesmi betölthetné az űrt, ami nem is létezett.

Kikapcsolta a kamerát, majd fogta a rögzítő hevedereket, hátrament az udvarba a tyúkért, és bevette magát az erdőbe. A nagy forrás irányába indult, a szürkék, ha léteznének, ott biztos felbukkannának, nem is saját szomjuk, inkább a préda miatt.

Gyaloglás közben ismét bevillant a két fehér test emléke. Minden áldott nap rettegett, hogy meglátja őket. De ez az a fajta jó rettegés volt, ami miatt mások horrorfilmeket néznek. Éjjelente elképzelte ezeket a meztelen lényeket, akik csak állnak odakinn, a fenyőtörzsek közt, és lesik a háza ablakát. Bejönni és ártani nem tudnak, hisz nincs már erejük, csak jelenések. Vagy az alkonyatban, a fenyvesben figyelik, amint a falusiak lopják a fát. Tudta, hogy néha, mikor ő a központban van, vagy bevásárolni megy, a parasztok megindulnak az erdőbe, és felberreg a láncfűrész. Máskor nem mernék.

Megállt egy ösvény közepén, és elmosolyodott a gondolatra. Igen, ez az ő erdeje. És itt nincsenek se farkasok, se kísértetek.

Fent, a hegy közepén, mert a vidék dombok és hegyek egymást váltogató kitüremkedéseiből állt, megállt, és irányt váltott. Letért az ösvényről, benyomult a sűrűbe, ösztönösen a horhos felé véve az irányt. Rájött ugyanis, hogy miért keringenek a gondolatai a fiú és a lány körül. Pont két éve történt. Ma van az évfordulója. Ezért jutott eszébe a két fehér alak a gödörben. Nosztalgiát érzett, és újra látni akarta a helyet.

A kamerán volt mozgásérzékelő és éjjellátó mód, az varázsolta fekete és fehér, ellentmondást nem tűrő kettőségbe a világot, ha bármi a készülék közelébe ment. Víz és porállónak mondták, az elemek átlagos erdei mozgolódások mellett akár két hétig is bírták.  Az volt a központban az elképzelés, hogy megpróbálják lefilmeztetni a terület három erdészével a kóbor farkasokat. Valakinek csak sikerül. Valakinek csak szerencséje lesz. Aztán a felvételeket feltöltik a Youtubra, ráküldenek egy kis reklámot, és a kísérőszövegben az adójuk egy százalékokat kérik majd a nézőktől. Közeledett az adóbevallás beadásának határideje, gyönyörű, hideg és napos, zöld és vizes májusuk volt. Valamelyik nagyokos a központban azt gondolta, ettől, pár girhes szürke látványától a népek majd öntik a pénzt a Nógrádi Erdők Vadállományáért Alapítványba.

Miközben óvatosan átnyomakodott a ritkásabb rész bozótos meredekén, eszébe jutott ismét a néhai testvére. Felmerült fehér arca a múltból, amire már alig emlékezett. Rémlett, a koporsóban törékeny volt, mint egy porcelánbaba. Nem véletlen. Négy évesen fulladt a kis kerti tóba. Szinte még ember se volt.

A fák a következő szakaszon összezárultak, mintha titkolni akarnának valamit. Nagyon is jól ismerte a titkukat. Ami igazából az ő borzongató titka volt. Amire gondolva nem érzett semmit, csak azt a néha bevillanó riadalmat, hogy egyszer majd megpillantja őket ismét. Jó volt ez a kis félelem, hatalmat adott, mert társult mellé a tudat, hogy azok ketten már csak csont és bőrfoszlányok roskatag váza által képzett ember karikatúrák a föld mélyén – és ennek ő az oka. Hidegvérű vagy, mondta neki mindig az anyja, félek tőled. Öregségünkre felénk se nézel majd. Hogy ráérzett, gondolta, és elégedetten elmosolyodott. Két éve rakta be őt egy otthonba, miután a férje – nehéz volt apaként gondolni rá – meghalt. Az épület harminc kilométerre volt a szolgálati lakásától. Eddig egyszer se látogatta őt.

Végre elérte a Helyet. Magában csak így nevezte a keskeny, mered oldalú, mohás vízmosást, mely lefelé kanyargott, a hatvani síkság szürke, mindig ködlepte vonalának irányába. Nyár elején, ahogy most is, csorgott az alján egy kis ér. Talán azért másztak le azok ketten, vizet akartak szerzeni, avagy fényképezni akarták a valóban mesebeli látványt. Mikor megállt felettük, és rájuk szólt, összerezzentek. A lány arcán látta a félelem előlegét átsuhanni.

Most leguggolt a meredély szélén, körbefordult. Elképzelte, hogy szemközt ott állnak, és figyelik őt. A meztelen holtak. Alkonyodott, a madarak elcsitultak már, és a színek szétfolytak, vagy inkább szürkésbarnába egyesültek. Hát itt vagyok, mondta a képzeletbeli alakoknak, itt vagyok megint. Boldog évfordulót. Kivárt egy kicsit, tűnődött a múlton, az eltelt időn, és azon, hogy mit tett, majd felállt. Térde nagyot reccsent.

Megfigyelőpontnak ez is megteszi, bólintott. Egy nagy tölgy oldalába rögzítette a szalaggal, és megdöntötte, hogy látszódjék az árok mélye is, az a rész, ahol eltemette őket. Már előre borzongott, hogy milyen lesz visszanézni a videót. Talán felbukkan a páros áttetsző, fehér kontúros alakja is majd az éjszakai felvételek egyikén. Józanabb énje persze azonnal kijavította, hogy hogy nem lesz semmiféle felvétel, hisz nem lesz mozgás, így a készülék nem fog beindulni. Rövid tűnődés után elővette a tyúkot is hátizsákjából.

A legjobb, ha a kamera előtt hagytok némi húst, mondták a központban, lehetőleg kevésbé frisset, jó véreset. Kérjetek belsőséget a hentesnél, a számlát írassátok az alapítványra, ne feledjétek, változott a székhelyünk, mondták nekik. A három erdész közül az egyik kétkedve ingatta fejét. Elviszi előbb a róka vagy a nyest, motyogta, a farkasok már csak hűlt helyét találják.

Nem, mondta erre a fiatal nő, aki valami vadállatszakértő volt, a farkasnak a legjobb a szaglása az erdőben, higgyék el, ő fog legelőbb odaérni. Ha a hús friss, pár napra hagyják kint a szabad levegőn.

Nem volt kedve ilyesmi miatt bemenni  a henteshez a városba. Inkább vett egy csirkét a faluban. Valójában nem vette meg, csak elment az egyik családhoz, és rákérdezett, honnan lett tele a kert vége frissen vágott rönkfával. Kellene valami számla róla, különben eljárását kell indítania. Mire megkérdezték, megoldható-e, hogy ne legyen eljárás. Hunyorogtak hozzá a parasztok a ravaszul, és ő bólintott. Egy tyúk az ára.

Ami most idegesen kotyogott a markában. A tarisznyájában elszédült a kevés oxigéntől. Fekete bogyószeme értetlenségtől csillogott. Ahogy a testvére tekintete a víz mélyén, míg ő lenyomta őt a kerti tó zöld vízébe. Tizennégy évének minden erejére szüksége volt, mert a kis rohadék nagyon küzdött. Fröcskölt. A vizes pólóját később a szekrény mögé dugta. Oda nem néztek be a nyomozók, akik kikérdezték ők. Pár nap múlva, mikor már a temetésre készülődtek, akkor vette elő. De a legszebb emlékszilánk az volt, hogy miután eldugta a pólót, és bebújt az ágyba, azon gondolkodva aludt el, hogy a testvére kint lebeg a víz felszínén, és ezzel az értetlen tekintetével az eget bámulja. Arra riadt, hogy az anyja sírva rázza vállát. Angyali, álmos pillantással tekintett sötét arcába, amiben nem volt gyanú, se akkor, se később.

Nem értette, honnan jött a sugallat, de nem odafenn, hanem az árok mélyén vágta el a csirke nyakát. Pont ott, ahol eltemette őket. Csúszkálva, bedőlve ereszkedett le, amit nehezített, hogy az állat kapálódzott szorításában. Talán érezte a véget. Ahogy a lány is. Ő korábban megértette, mi lesz. Nagy, sötét szeme elkerekedett, míg learaszolt hozzájuk, puskáját végig rájuk szegezve. Nem kérdezett, csak parancsolt. Vetkőzzetek le. A fiú próbált ellenkezni, és érvelni, mire rájuk dörrent, azon a mély hangon, amit egy férfi akkor használ, ha nagy a baj. Vetkőzni, vagy keresztüllőlek.

A lány nem szólt, mert ő akkor már tudta. Dacos megvetés volt minden mozdulatában. Szép lány volt, nyúlánk, fekete hajú, kellemes arcú. Végül ott álltak előtte fehéren, hátrébb a hátizsákok, kulacsok, a ruhájuk a lábuknál. A fiú még mindig beszélt hozzá, de már csak félelem volt a hangjában. Kiélvezte, hagyta, hagy magyarázzon, megvárta, míg a monológ sikoltozó könyörgésbe fordul, mert a másik is megértette végre, mert meglátta az arcán azt, hogy mi fog történni. Hogy ő ezt nem haragól, dühből avagy számításból teszi. Hanem mert megteheti. Igaz, élvezi ezeket a pillanatokat, és még inkább majd az emlékét annak, amit tett.

Amikor leért, szabad kezével tokjából elővette a Smith & Wesson kését, majd baljával megemelte a csirkét, hogy a lefelé csüngő szeme az arca elé kerüljön. Próbálta megtalálni benne a fiú félelmét, de ez csak egy buta állat volt. Eltartott magától, majd egyetlen, gyors és erős rántással elvágta a tollak közt a húst, az inakat és a gégét a nyakban. A csirke feje kissé elnyílt a törzstől, a sebből fröcsögve omlott a fekete és vörös vér a jeltelen sírra.

A legszebb a nézésük. Erre jött rá az elmúlt ötvenkét évében. Már megérezte ezt a tanulságot gyerekkorában is az öccsével, aztán felötlött benne, mikor a hajléktalan nőt agyonverte a városszéli erdőben, egy főiskolai szünetben, januárban, de leginkább a harmadiknál, pontosabban a fiúnál tűnt elő a dolog. Később gyakran elővette magában ezt a kétségbeesett, egyben végtelenül bölcs tekintetet. A bűntudat is jó utána, és a kísértő szellemüktől való rettegés éjjelente, ami elől magára húzhatja a takaróját, és ismét gyerek lehet, de ez a nézés, a meghalás előtti összegző, lezáró ív, ez egészen különös. A lányban nem volt meg a kisugárzás. Félt, de továbbra is megvetően bámult rá, kezével mellét és ölét takarta. Ezért őt lőtte előszőr. Mire a másik nagyot ugrott, oldalt, és hátra, és felsikoltott. Mindketten tudták, hogy megpróbál majd meneküli, ezért a vadász tüzelt másodszorra is.

A lövéseket az arcokra küldte. Nem robbantak szét görögdinnye módjára, ilyen csak a filmekben van, de a lány koponyájának bal felső domborulata leszakadt, és elszállt. Egyébként meg a sörétek szétszaggatták az állkapcsok csontjait, az orrok porcait, a szemgolyók szétfolytak, a homlokok bepöttyöződtek. Remélte, a fogak sérülnek annyira, hogy nem lehet majd őket azonosítani. Nem mintha bárki valaha is megtalálná a testüket. Két menetben hordta  a meszet éjjelente a gödörhöz, amibe temette őket. A cuccaikat máshol égette el.

Megvárta, míg a madár egészen elnyugszik, és amikor már nem rángott markában, ledobta a földre. Még élt, de a vérveszteségtől már nem tudott felállni, lába a földet kapart tehetetlenül, ahogy a fiú, míg haldoklott. Ugyanúgy tett, mint akkor, fölé hajolt, és egész közelről figyelte.

Ilyen lehet istennek lenni. Egy félős, beszari istennek, tette hozzá magában vidáman.

Egész sötét lett körötte, arra eszmélt. Ideje volt hazatérni. Felkattintotta az elemlámpát, majd megindult a vízmosás emelkedőjén. Bokrokba, ágakba kapaszkodva tudott csak kikecmeregni. Mikor felért, a kamerára nézett, és mosolyogva intett. Aztán nekivágott a vadonnak. Míg elérte az ösvényt, az erdő ősi, rituális formáit hozta elé a sárga fénycsóvában. A fák fura alakzatokban villannak elő, a bokrok mögött sötét tömegek lapultak, innen-onnan neszező zajok hallatszottak. Ha valamikor, akkor most kellett volna elébe toppannia a kísértetüknek. A félelem jólesően dobolt mellkasában, szétterjedt tagjaiban, és végül meggyűlt elméjében. Igen, gyertek csak, készen állok.

Persze nem történ semmi. Baj nélkül elérte a holdsütötte ösvényt, ami lekanyargott a dombokról az erdészházig.

Egyébként is, mi történhetett volna.

Mikor már látta az épület sötét tömegét a fenyves mellett, és távolabb és lentebb a falu utcáinak fényeit, megállt, és rágyújtott. Jó volt most dohányozni, Nagy ritkán művelte, amikor kedve tartotta. Büszke volt rá, hogy kontrollál mindent az életben, az alkoholt, a cigarettát és a nőket. Úgy vélte, ez a legfontosabb – uralkodni az összes, köröttünk lévő dolgon, hatalmat gyakorolni egyszerre önmagunk és a világ felett. Az anyja mindig a tudást istenítette, az olvasást. Nagy irodalomkedvelő volt a vén hülye. Nem értette, hogy a világ másképp működik. Az ember ösztönösen megtehet bármit, amit akar, és ha okos és ügyes, büntetlen marad. Mert nincs semmiféle felsőbb erő, se isteni, se emberi, ami gátat vethetne tetteinknek, vagy kimérné azok ellensúlyát. Felnézett a csillagos égre, és belefújta a sziporkázó látványba a füstött. Majd ledobta a cigarettát, gondosan eltaposta sarkával, és elballagott a házáig. Ahogy a kilincsre tette a kezét, egy röpke pillanatig elbizonytalandott.

Úgy érezte, van valaki a sötét épületben.

Mi van, ha odabenn várják, jött fel benne a gondolat. Ott állnak az előtérből nyíló konyha közepén, és ő csak akkor veszi észre őket, mikor behajtja az ajtót és a szúnyoghálót, és megfordul. Bizonyra szörnyethalna rémületében.

Megcsóválta fejét, elmosolyodott, nem, ilyen nincs, a dolgok nem így működnek, mondta ki magának mintegy bátorításul. Aztán belépett  házba. 

 

III.

A kamera még tíz napig működött. A tizedik napon egy rosszul forrasztott áramkör elfüstölt benne. Később a szíj kilazult, és a szerkezet a földre esett. Az egyetlen felvételén látszódott  az erdész, ahogy leereszkedik a mélybe. Alakja fehér kísértet volt a szürke és sötét háttér előtt. A tyúk kiömlő vére volt a legfeketébb a képen. Amikor visszafelé jött, a férfi a lencsékbe bámult, intett is. Pár percig nem történt semmi, majd beóvakodott a két farkas a képbe. Fentről jöttek, a vízmosás északi végéből. Azonnal rávetették magukat a tyúkra, két perc alatt széttépték és befalták. De még nem végeztek. Tűnődve lefetyelni kezdték a hideg vér miazmás rétegét a földről. Ekkor történt, hogy testük megdermedt, mozdulatlanná vált, és mint két etruszk szobor meredtek bele az éjszakába. Jó három perc múltán felkapták fejüket, és a maradék csontokkal és cafatokkal nem törődve felügettek a meredélyen, az erdész nyomában, felbukkantak a kamera előtt, majd eltűntek a látóköréből. Céltudatosan és komolyan, szinte felelősségteljesen  mozogtak, és szépek is voltak. Egy hím és egy nőstény.

 

IV.

„Engesztelve a holtak népét jámbor imákkal,

fogtam az állatokat, nyakuk elmetszettem azonnal;

folyt feketén a gödörbe a vér, gyülekeztek az elhúnyt

holtak lelkei mély Ereboszból, sűrü sereggel.”

 

Olvasta  a tanárnő, majd felpillantott a kötetből, és besétált  apadok közé: – Odüsszeusz teát eljut Hadész palotájához, ahol az áldozati gödörbe vért csorgat, majd az eléjre járuló, a vérre áhítozó holt lelkeket sorba kikérdezi. Tudja a szabályt, hogy vigyázni kell velük, hisz Kirké figyelmezteti.

Az osztály némán, tűnődve merengett a hallottakon, ami jó jel volt, úgy tűnt, továbbra is tetszik nekik a szöveg, valamiképp megfogta Odüsszeusz utazása a csapatot, sokkal inkább, mint az Iliász komor, férfias háborúimádata.

– Egy fontos hiedelmet itt nem említ Homérosz, de elmesélem nektek – tette hozzá azon a hangszínen, amit az „érdekes kiegészítés a hivatalos anyaghoz” néven címkézett fel magában. Ő maga is már csak homályosan emlékezett a dologra idős, néhai professzora előadásából: – A görögök a halottidézést nagyon komolyan kezelték, és a szabályait szigorúan betartották. A legfontosabb az volt, hogy az eseménynél nem lehetett jelen más, csak az idéző, emiatt van, hogy Odüsszeusz nem viszi magával hajóstársait, egyedül végzi az egész művelet.

Ágoston jelentkezett, a legjobb magyarosa, őt merte egyedül indítani a megyei, város  versenyeken. – Tanárnő, mi volt ennek az oka? – kérdezte.

Mind figyeltek a válaszára. Igen, gondolta az asszony, a horrort, azt nagyon szeretik: – Úgy vélték, ha más is jelen van, a Hadészból megtérő szellem képes megszállni és birtokba venni a testét. Rengeteg előírásuk volt a halottakkal szemben, ez csak egy a sok közül, és később, a klasszikus korban feledébe is merült. – Tekintete megakadt az ablak melletti üres széken. – Sándor hol, van?

– A testvére temetésén – mondta mögötte egy lány. A tanárnő megborzongott a furcsa egybeesésen. Természetesen hallott az esetről. Azt is tudta, hogy eleinte gyilkosságként kezelték, sőt, Sándort is meggyanúsították. Elképzelni se tudta, min mehetett keresztül a fiú, aki mondjuk tényleg elég furcsa volt, de semmiképp sem az a hidegvérű gyilkos karakter.

– A tanulópárja küldje majd el neki a mai  anyagot – mondta csöndesen. – Most pedig nézzük meg, mit mond Akhilleusz a túlvilági létről.

vége

A Homérosz Odüsszeiájából származó részletet Devecseri Gábor fordította.

A történet végső következtetését az olvasónak kell megtalálnia. Van persze egy nyilvánvaló csattanó, de a szöveg önmagában rejt egy másik (kellemetlen?) tanulságot, amiben azóta hiszek, hogy megtanultam olvasni. Mert lehet bármennyi új sorozat vagy szuperhős, virtuális valóság, hírfolyam, poszt, bármennyi egyéb típusú tartalom, a legerősebb, világformáló aktor mindig is az olvasás marad. Igen, az olvasás, pontosabban az egyéni olvasata valaminek, elképesztő hatást gyakorolhat az életünkre. A novella szerint a fő kérdés az, hogy ezeket az olvasatokat, az olvasmányélményt ki alakítja igazából: a teremtő szerző - avagy a midenható olvasó?

(Stílusosan a mostani képet egy harmadik fél, a mesterséges intelligencia segítségével generáltam). 

 

Azon a napon ért véget a nyár, de a hegyekben már egy hete hűvösek voltak a tatár reggelek, melyek véres sávot hagytak az ég peremén. A padlóra fektetett matracon aludtak, az avarszagú huzat ébresztette őket. Somlyó kelt fel először, borzas, kozmás ízű kávét ivott, közben a fotelből nézte a nő alakját a takaró alatt. Eszter összehúzta magát a hideg miatt. Törékenynek tűnt, finom metszésű arca, és a párnánk szétterülő fekete haja festőecsetre kívánkozott. Somlyó, miközben a testet figyelte, mely után oly régóta vágyakozott, nem érzett elégedettéget, csak szomorúságot. Azon tűnődött, talán beteg lesz, de igazából tudta, hogy ez az egész depresszió inkább lételméleti eredetű.

Később felöltözött, majd cigarettával és a könyvvel kiült az emeleti erkélyre. Pompás kilátás nyílt a hegy alatti síkságra, ha erőltette a szemét, messzi falvak templomtornyait is láthatta. Elszívta a barnaízű dohányt, aztán mélyeket lélegzett a friss levegőből. Most minden rendben lévőnek tűnt. Törékeny egyensúly volt ez, mert aztán elérkezett a pillanat, mikor fel kellett nyitnia az ölében tartott kötetet.

Két hónapja kezdődött. Nem is. Tizenöt éve, amikor Miklóssal került egy kollégiumi szobába. Somlyó angolt és magyart tanult, a másik magyart és történelemet. Nagyon gyorsan összehangolódtak, mert mind a ketten rajongtak a modern, negyvenöt utáni irodalomért, az azóta méltán elfeledett Hal Hartley-filmekért és a nyolcvanas évekbeli angol alternatív zenekarokért, bár itt Miklós a Joy Divisiont, míg Somlyó a Test Department tartotta a csúcsnak. Eleinte mind a ketten írogattak, de Miklós volt a kitartóbb, ráadásul Somlyó inkább versekben utazott, és ott sokkal gyorsabban kiderül az igazi, átütő erejű tehetség hiánya, és mivel olvasott és önkritikus volt egyszerre, nagyjából második táján abba is hagyta. Barátja szövegeit általában elsőként olvasta, és bár volt benne némi irigység, őszinte örömmel gratulált egy-egy jobb sikerült íráshoz, „A tó rejtélye” című novella kapcsán pedig kijelentette, hogy ezt már publikálhatnád, mire Miklós felnézett a füzetéből, amibe órák óta írt, majd fejét csóválta, nem, ebben több van, valószínűleg regényt csinálok belőle. Így is lett, de jó tíz évet kellett rá várni, és Somlyó el is felejtette az ígéretet, egészen a legutolsó találkozásukig.

Ami után nem sokkal később Miklós meghalt. Egészen ostoba módon. Reggel volt, rutinból vezetett a középiskola felé, ahol tanított, de a szokásos útvonalat elterelték, és mindez persze dugót eredményezett. Türelmetlenül kikanyarodott a sorból, és mellékutcákon halad előre, olyan részén a városnak, amit kevésbé ismert. Ez okozta a tragédiát. Meg az, hogy egyenrangú kereszteződés figyelmeztető tábláját benőtte egy akácfa. És hogy a jobb oldali utca belátható részét kitakarta egy parkoló busz, ami mögül most úgy tör elő a betonszállító teherautó, mint egy őskori, nagy, dühös szörny, és maga alá teperi a Suzukit, benne a meglepett, ijedt és aztán rettegő Miklóssal, akiben aztán elömlik a sziporkázó fájdalom, mikor a fémrétegek benyomulnak felé, erőszakosan nekifeszülnek a testének, és összezúzzák a mellkasát, medencéjét, a bordák reccsenve törnek, a gerinc- és nyakcsigolya elpattan három helyen, így a fej előre bukik, rá a kormányra, ami mögül másfél óra múlva vágják majd ki őt.

Azon az utolsó találkozáson Miklós csak nagy sokára vette elő a karcsú kötetet. Végül  megcsináltam, mondta, emlékszel még,  „A tó rejtélye”. Somlyó emlékezett, mert fiatal korunkban minden nagyon fontosnak érződik, és ahogy öregszünk, a legtöbb új élmény elveszti jelentőségét, mert nem tűnik másnak, csak puszta ismétlődésnek. Szótlanul elvette a könyvet, és belelapozott, majd rekedten megszólalt, ez nagyszerű, barátom. Miklós vállat vont, nem nagyon találtam rá kiadót, tudod, hogy van ez, a legtöbben nem is válaszoltak, néhány visszaírt, hogy nem illik a profiljukba ilyesmi, aztán meguntam, és kiadtam magánban, de elég jól fogy, valószínűleg a pénzemnél leszek.

Somlyó felnézett rá, majd kimondta azt, aminek csillogását a másik szemében látta, de nem ez a lényeg, ugye, nem a pénz. Miklós bólintott, nem, valóban, hanem hogy létrejött, és megtalálja az olvasóit, azok pedig létrehozzák a saját olvasatukat. Ahogy most te is, tette hozzá. Ebben a verzióban is benne vagyok, kérdezte a másik, mire az író megint bólintott, természetesen, és Eszter is. Somlyó úgy tett, mint aki belemélyed a könyvbe, és amikor nagy sokára ismét megszólalt, vigyázott, hogy hangja ne árulja el. Hogy van Eszter?  

Esztert negyedikbe ismerték meg, egy másik főiskoláról jött át. A fekete hajú lány – aki egy őszi napon csak úgy megjelent a negyvenöt utáni magyar irodalom szemináriumon – azonnal elbűvölte mind a két fiút, igaz, az érzéseit csak Miklós mondta ki, mikor hazafelé ballagtak az albérletbe. Somlyó szótlanul hallgatta másik izzó vallomását, amiben a barátja hol Dante Beatricéjához hol Anna Kareninához hasonlította az új évfolyamtársukat, és mikorra megérkeztek, eltakarta magában azokat a szerelemhajtásokat, melyek aztán ott növekedtek a sötétben éveken át, míg Miklós lassú, de kitartó munkával meghódította Esztert, aztán az iskola befejeztével ott maradtak a városban, és összeköltöztek, gyerekük nem született, ráérősen, nyugodt tempóban tengették életüket a vidéki viszonyok közt, időről időre meglátogatva Somlyót, aki Budapesten keresett megélhetést magának, máskor ő utazott hozzájuk, néha pont ide, a mátrai nyaralóba, amit Miklós a lány apjától kapott nászajándékba. Nyáron meg ősszel, a turistaszezonban kiadta, de télen és tavasszal ők maguk használták, és Somlyó mindig is imádott itt vendégeskedni, de soha nem gondolta, mikor korábban a tornácon beszélgetett velük, hogy egyszer így fog felébredni benne.

Megborzongott a reggel lassan oldódó vas hűvösétől. Még mindig nem akarta elhinni a múlt éjszakát. A könyv súlya a jelenbe láncolta, és emlékeztette, hogy el kell olvasnia azt a részt, ami miatt eredetileg idejött, de gondolatai elkalandoztak, vissza, a tengermély hangulatú temetés utáni időszakba, mikor is órákon át tűnődött, hogy fel kellene hívnia Esztert, egy baráti, vigasztaló beszélgetés jót tenne neki, de persze a szíve mélyén tudta, hogy nem erről van szó, és borzalmasan szégyellte már ezért a kettősségért is magát, agyag lényegét, az esendő emberi természetét. Elvetette az ötletet, és nyugton maradt, tétlenül várt. Végül a sors oldotta meg a dolgot, mert a könyvfesztiválon, következő év júniusában találkoztak.

Eszter a megmaradt könyveket árulta, egy ismerőse, aki kiadót vezetett, helyet biztosított neki a bódéja sarkában. Öröm és bánat volt a tekintetében, ahogy ránézett, majd kijött a pult mögül, és szótlanul átölelte őt, és amikor Somlyó megérezte a sovány és esetlen test nekifeszülését, azonnal elöntötte őt a régi, korbáccsal se csillapítható vágy, és önkéntelenül is a nő fülébe súgta, hiányoztál. Eszter meglepetten hátrált, arcát fürkészte, az övén gyanakvó vonások feszültek el, de meglátott valamit Somlyóban, ami miatt bólintott, és meghívta a férfit egy kávéra a Gerbeaud teraszára. Kellemes idő volt,  még nem kezdett őrjöngeni a nyár, a hosszú, párás forróság hetei csak ezután jöttek, amikor is e-maileket váltottak, és hosszú kemencemeleg telefonbeszélgetésekben mondták el, mit gondolnak az életről, a sorsról és Miklós regényéről, de Eszter már ekkor, a teraszon megvallotta Somlyónak azokat a tapasztalatokat, amelyek kétségbe ejtették őt, és amik kapcsán megkérdőjelezte a saját épelméjűségét.

Januárban volt, mondta, a barátnői utószilveszteri bulit szerveztek, és elrángatták őt is. Fél év telt el a temetés óta, és ő ezalatt nem mozdult ki otthonról, szén özvegyként várt és várt, maga se tudta mire, de most elgyengült, és a többiekkel tartott. Akik persze bucira itták magukat, így mondta Eszter, és Somlyónak külön tetszett ez a vicces megfogalmazás, nevetett is rajta, de aztán elkomorult, mert a nő úgy folytatta, hogy éjfél után elkeveredett a nagy, basszustól rezgő teremben a többiektől, és egyszerre csak azon kapta magát, hogy egy fiatalemberrel táncol. Először furcsa volt az idegen, magas és vonzó test ott vele szemben, de aztán már csak a zenére koncentrált, és elengedte magát, és a partnere megérezte ezt, és igyekezett követni, összefonódtak néha, majd elváltak, nem szóltak egymáshoz semmit, de aztán a szám végén a fiú, mert az volt, jó tíz évvel fiatalabb nála, kihúzta oldalra, a fal mellé, és tökéletes gyengédséggel megfogta az állát, lehajolt, és megcsókolta.

Csak egy csók volt, szabadkozott ott a Gerbeaud teraszán Eszter, majd mutatta, hogy Somlyó ajka szélén ott maradt a kapucsínó habja. A férfi zavartan elfordult, így legalább maradt ideje leplezni érzelmeit, a csalódottságot, a dühöt, a reményt és a megbocsátást. Eszter hangja így némiképp oldalról ért el hozzá. Nem folytattuk. Azt mondta a fiúnak, hogy most nem alkalmas, és ő rendkívül udvariasan megköszönte a táncot, majd elment, fejezte be a nő, de a hangsúlyt nem vitte le, emiatt a férfi sejtette, hogy a lényeg most jön, és megkönnyebbült, mivel rájött, hogy nem a csók volt a fontos a történetben – ami Eszter élete is volt egyben. Ám a nő csak később, az egyik telefonbeszélgetésük során bontotta ki számára, azt, ami igazán fontos követkeménye lett ennek a csóknak, és ami ezután jött, az talán rosszabb volt, mintha azt mondta volna ott, az enyhe júniusi délutánban, hogy hazavitte magával az idegent, és vad, perzsa nászban összefeszült vele.

Miklós regénye, „A tó rejtélye” egy gyilkosságról és annak felderítéséről szól. Baráti társaság gyűlik össze egyikük nyaralójában, mely egy észak-magyarországi mesterséges tó mellett épült. A hétvége folyamán összeismerkednek a szomszédban lakó furcsa, fiatal házaspárral, melynek csinos nőtagjával az egyikük, az a karakter, akit Miklós Somlyóról mintázott, összeszűri a levet. Az asszonyt vasárnap reggel a vízben találják meg, testén több szúrt seb. A gyanú előbb a férjre, majd Somlyó karakterére terelődik, majd mikor a gyászoló férj is öngyilkos lesz, a társaság kényszerűségből marad a következő hétre is, és nyomozni kezd az ügyben. A rejtély megoldására az Eszterről mintázott szereplő jön rá, ő fedezi fel az egyik közeli nyaralóban bujkáló idős férfit, akiről kiderül, hogy a két halott apja. Ugyanis a szerelmesek testvérek voltak, követve természetellenes vonzalmukat elmenekültek otthonról, vallásos és dühös apjuk azonban követte őket mindenhova, végül itt érte be a párt, és amikor a lánya bevallotta, hogy terhes, első felindulásában kést ragadott. Később, immár hideg, biblikus dühvel ölte meg a fiát is, öngyilkosságnak állítva be az esetet. A csoport egy hosszúra nyúló reggeli jelenetben számol le a gyilkossal, az összecsapásban többen megsérülnek, de végül sikerül bebizonyítaniuk a kiérkező rendőröknek társuk ártatlanságát.

Eszter a csók utáni napokban suttogó önvádtól ösztökélve elővette és újraolvasta a könyvet. És a végső, reggeli harcban döbbenten vette észre a Változást. Világosan emlékezett, hogy az őróla mintázott karakter kisebb sérüléssel megússza az apa támadását, ám most azt olvasta, hogy a gyilkos lelöki őt a nyaraló emeleti ablakából, és bár túléli az esést, amikor társai rátalálnak, nem tudja mozdítani lábait, egy életre lebénul.

A nő elhallgatott a telefonban, mikor mindezt elmondta, majd kis szünet után megkérdezte Somlyót, ugye nem őrültem meg. A férfi túl lassan válaszolt, kijelentette, talán rosszul emlékezik. Mert őneki úgy rémlik, Eszter karaktere mindig is kiesett azon az ablakon, és lebénult. Talán csak az önvád miatt rémlik úgy neki, hogy korábban enyhébb sérülést szerzett, talán most egyfajta büntetésként beszüremlett e korábbi verzió a tudatába, és.

Nem tudta folytatni, de Eszter megtette helyette. Emlékeztette Somlyót, hogy Miklós mennyire fontosnak tartott a modern irodalomelméleteket. Igen, csak ő kapott jelest a kollokviumon, bólogatott a férfi, közben a polchoz ment, és leemelte a Miklós könyvét. Emlékszem, utána való héten tartottunk egy bulit, ahol egyesek elégették a Bevezetést tankönyvet, ennyire gyűlölték a tárgyat, mosolyogott, majd elkomorult, mert megtalálta a részt, amiben a csillogó reggelen Eszter mozgásképtelen alteregóját felfedezik az üvegtörmelék közt. Talán arra is emlékszel, folytatta a nő a vonal túloldalán, hogy ő úgy vélte, Barthesnek és Hollandnak igaza volt a mindenható olvasó elmélete kapcsán. Hogy a szövegben, az irodalmi műben nem történik semmi, minden az olvasóban zajlik, és hogy maga a mű egyáltalán nem egy kész valami, hanem az egyes olvasatok alkotják, struktúrálják, véglegesítik.

Somlyó visszarakta Miklós könyvét a helyére, majd megrázta fejét, de inkább ki is mondta, hogy ez, amit Eszter tapasztalt, azért nem ugyanaz, mint amikor a barthesi olvasó megteremti a saját szuverén értelmezését, mert ez a szöveg utólagos módosulása, amire csak természetfeletti erők lennének képesek.

A nő lelkesen igenelt, igen, igen, igen, mondta, ezt magyarázom én is, hogy valami különös történt velem, hisz rajtam kívül, megkérdeztem másokat is, elhiheted, senki nem emlékszik már arra a verzióra, amiben ez a hősnő nem bénul le, és talán én is csak azért emlékszem, hogy a lelkiismeretfurdalásom örökké megmaradjon.

De ki az, aki emlékeztet, szögezte neki a legfontosabb kérdést Somlyó. Miklós. Mondta a nő azonnal, amire elhallgattak.

Ez azt feltételezné, hogy Miklós valahol még létezik, mint teremtő aktor, jegyezte meg óvatosan a férfi, mire a nő azt válaszolta, hogy igen, és ennél is többet feltételez, hogy most is hall és lát minket, sőt, talán ő formálják e szavakat, melyek elhagyják a számat, mire Somlyó vissza akart kérdezni, hogy ezt hogy érti, de Eszter elterelte figyelmét, mert egy letaglózó kéréssel állt elő, jöjjön el Somlyó a hétvégére a mátrai nyaralóba, beszéljék meg mindezt normálisan, mert ha valakivel nem tud róla beszélni, akkor meg fog őrülni.

Hát így jutottam el ide, nézett le a könyvre Somlyó, és a fejét csóválta, mert elöntötte őt a bíbor bűntudat, az önvád és a szerelem, mindez egyszerre tört rá, fékezhetetlenül, durván, hogy remegni kezdett a könyvet tartó keze, de erőt vett magán, és belelapozott, megkereste azt a bizonyos részt, és már épp olvasni kezdett volna, amikor zajt hallott maga mögött.

A nő sután ébredt, akár a fiatal őzek, megrázkódott, teste végigborzongott, tarkóján a finom, fekete pihék felmeredtek, majd hátára fordult, és kinyitotta szemét. Jó pár percig bámult maga elé, aztán kikelt az ágyból, de a takarót, e lila és arany páncélt magán hagyta, húzta maga után, mint egy menyasszonyi ruhát, így vonult ki a hálószobából, de a küszöböt elhagyva megtorpant, és visszafordult, benézett a feltúrt ágyra.

Zajt hallott az emeltről, ez ösztökélte új mozgásra, köpenyét leengedve a keskeny lépcső aljához ment, és hallgatózott, ám csönd volt a válasz. Végül elszánta magát, és óvatosan, kecses lábait finoman a lépcsők belső részére helyezve felóvakodott a kis előtérbe, amiből a fürdő és a vendégszoba ajtaja nyílt. A nap betűzött az előbbi félig tárt ajtaján, hívogató tojás ragyogása arra ösztökélte a nőt, hogy belépjen a fürdőszobába, egyébként is, a hólyagja feszült, és a zaj, ami talán ébredéséért is felelős volt, bizonyára semmi különöset nem jelentett, talán egy toboz hullt az ablak elé, vagy a kiskert korai dúlója, éj vaddisznó tarolt a kerítésnél. Belökte hát az ajtót, és belépett a fénybe, és ez lesz, amit utoljára lát, mert az ajtó takarásból mögé fordul egy árnyék, és szinte pontosan a szíve közepét döfi át hátulról a vadászkése, mely hideg és gyémánt, és a nő tüdejében a meglepetéstől bennreked a levegő, és a fény, mely a mosdó kis, felső ablakából sziporkázik rá, örökre magába fogadja.

A földre dobta a könyvet. Bezáródott esésében, és bután hevert most ott, mint bármilyen tárgy. Percekig bámulta, egészen addig, míg meg nem hallotta a puha őzlépteket a háta mögött. Eszter megállt a küszöbön, és várt, aztán odalépett hozzá, és a vállára tette két kezét. Elolvastad, kérdezte csöndesen, noha tudta a választ, abból, ahogy az erkély korlátja mellett hevert a könyv.

Elolvastam, válaszolt Somlyó rekedten. Még mindig szeretem azt, ahogy ezeket a fura jelzőit használja, „tojás ragyogás” például, meg ilyenek.

De nem ez a lényeg, szögezte le Eszter.

A férfi bólintott, nem, nem ez a lényeg, aztán hátrafordult, felnézett abba a gyönyörű, örök érvényű arcba, és úgy érezte, a szíve egyetlen nagy dobbanásban összeomlik és magába roskad, miközben kimondja. A lényeg, hogy jobb lesz, ha többé nem találkozunk.

vége

Még mindig a Városban vagyok, képzeletem, emlékeim, múltam soha ki nem fakuló, szomorú, nyomorult, mégis végtelenül egyszerű, esetlen, és egykor ártatlan városában. A leválás megkezdődött a költözéssel, amikor otthagytam, és máshol kerestem boldogulást. Ennek már húsz éve. Azóta minden megváltozott: az utcák, a helyek, a kocsmák, az emberek. De ha jobban belegondolok, akkor múlt el a nosztalgia, a visszavágyódás és főképp az ártatlanság, akkor sötétült el a város képe, mikor pár éve bekerült a hírekbe egy ámokfutó szörnyeteg, aki machetével gyilkolt egy abc előtt és bent a boltban is, ott, ahol néha - igaz ritkán -  én is vásároltam. Emiatt az állat miatt már nem tudok ugyanúgy gondolni a városra, mert az a hely, ami ilyen lényt kitermel magából, az nem lehet az én városom. Havonta többször is visszatérek még mindig, de már csak a család, az erdő, a hegyek miatt. A Városnak a fizikai világban számomra vége - de itt újraírhatom történetét tetszésem szerint.

 

Kolláthné haragja

 

 

„Minden város olyan gyilkost érdemel, amilyen,

de a rút városok gyilkosai gyönyörűek”

Hosszú  Kések, korai dalszöveg

 

Mindenkinek megvan a véleménye és emléke arról a forró júniusi délutánról, mikor Kolláthné haragja végigsöpört a városon, mint egy tomboló, erőszakos és izgága vihar. A legtöbben zavarba jönnek, ha ezekről az emlékeikről kell beszélniük. A filmekben a durva részek, amikor valaki gyilkol, mindig szépen megkoreografált jelentekben csúcsosodnak ki. A kamera mindig pontosan mutatja, amit látnunk kell. De Kolláthné tombolása tele volt zűrzavarral, lökdösődéssel, eleső, megbotló testekkel, törő csontokkal, szakadó sebekkel, lassú vérzéssel.

Mindenkinek van egy apró emléktöredéke arról a napról, amelyből hosszú és kínkeserves munkával összeállítható lenne a nagy egész, de az origó, a kezdet, hogy miért alakult ilyen rémesen az a délután a város lakosainak – az nincs meg sehol.

Kolláthné fél háromkor még az ágyban fekvő, szuszogó férje felett állt, és egy nagy, széles pengéjű kést tartott a kezében. A férfi fejénél, a kisasztalon három üres sörösüveg volt. A férfi izzadt, mert bár a redőnyök le voltak engedve, a lomha meleg így is elterpeszkedett alsógatyás testén. Kolláthné sokáig állt ott, egyszer még a kést is felemelte. Aztán felsóhajtott, és kiment a konyhába, ivott egy pohár vizet. Langyos volt a víz, mert a hetek óta tartó hőségben a csövek átmelegedtek a panellakás falaiban. A nő ezután az előszobába sétált, és csak nézte magát a nagy, egész alakos tükörben. Bő, sárga lebernyegruha volt rajta, mely eltakarta szétfolyó testét. Tésztás, egészségtelen arcán csak akkor látszott a pofon nyoma, ha valaki közel hajolt hozzá. Göndör, vörös hajára ráfért volna a dauer.

Mélyet lélegzett, majd bólintott, felvette retiküljét, kivette belőle az újságot, széthajtotta, aztán vaksin, sokáig kereste a hirdetést. Mikor meglett, félhangosan mormolta maga elé a szavakat, mintha varázsigét mondana: auratisztítás, hipnotikus terápia, stresszoldás, problémakezelés. Új: belső én felszínre hozása.

Összehajtotta az újságot, elrakta retiküljébe, majd kiment a lakásból. A kés ott maradt a konyhaasztalon.

A ház előtt gyerekek játszottak. Kolláthné feléjük se nézett, és úgy csinált, mint aki nem hallja, amikor a kopasz fiú félhangosan megjegyezte: szia, röfi. A többiek röhögtek.

Beszállt a kocsiba, ahol szinte elkábította a meleg. Letekerte az ablakot, majd elindult, óvatosan kilavírozott a lakótelepeket körülölelő útra, látszott minden mozdulatán, hogy gyakorlatlan sofőr. Mikor beért a belvárosba, egy piros lámpánál odalépett hozzá az a büdös hajléktalan, akitől úgy undorodott. Kolláthné sóhajtva felhúzta az ablakot. Máskor a vénember szó nélkül továbbment volna a következő autóhoz. Most azonban csak állt ott, és nézett be a nőre. Talán napszúrást kapott. A másodpercek elnyúltak, Kolláthné úgy érezte, évekig tart, míg zöld lesz. Mikor egyesbe tette a sebváltót, a férfi odakinn előrehajolt, és egy nagy sárga csomót köpött az ablakra. Kolláthné egészen megriadt a váratlan fejleménytől, hirtelen azt hitte, betört az üveg, kicsit félre is rántotta a kormányt, rádudáltak.

Alig talált parkolót a belvárosban a megadott cím előtt. Ahogy lehúzódott szélre, és kitette az indexet, egy nagy, sötét autó lassított mögötte, majd gyorsan beállt orral a kiszemelt helyre. Kolláthé először nem is értette, mi történt, aztán hátrafordult, és a sofőrre nézett, aki magasan, felette ült. Egy vékony, sovány, kopasz férfi volt, napszemüvegben, atlétatrikóban. Kolláthné kérdőn felemelte két kezét. A férfi rápillantott, majd válaszul felemelte jobbját, középső ujját kinyújtva. Aztán kiszállt, és még kiabált is valamit, talán, hogy húzz a picsába. A nő gázt adott, kisorolt, de figyelmetlenül, majdnem megint nekijöttek, dudáltak rá, mire ő elnézéseket motyogott maga elé.

Végül egy oldalsó utcában, jó száz méterre tudott csak megállni. Átvánszorgott az üzletek előtti felforrósodott betonon, és közben egy papír zsebkendővel izzadt homlokát törölgette. A világ körötte meleg, fény és zaj tombolásából állt. Délutáni csúcsforgalom volt a város belsejében, a hegyek közé beszorított főút felett vastagon megült a szmog.

A férfi rendelője a harmadikon volt, egy irodaháznak támaszkodó öreg, roskatag bérház saroklakásában. Csak hosszas csöngetésre nyitotta ki. Pecsétes atléta és pálmafás alsónadrág volt rajta, sovány, éhes arcán háromnapos borosta. Ahogy meglátta Kolláthnét, a fejéhez kapott: maga a háromórás, hú, elfelejtettem, hogy jön. Betessékelte a nőt a füstölőszagú lakásba, és egy zsúfolt előszobán át a félhomályos nappaliba kormányozta. Csüccs, mondta, és egy karosszékből kivett egy tányért, melyen halgerinc fehérlett. Mindjárt jövök.

Kolláthné nyögve leült, majd mélyet sóhajtott, és hátradőlt a széken. Körbenézett. A falakon japán metszetek reprodukciói és színes kendők derengtek, szemben vele egy házi oltáron Buddha arany szobra előtt mécsesek pislákoltak. A földön mindenhol könyvek, párnák, gyertyák, madártollak és kendők kavarogtak. Volt még a sarokban egy nagy, sötétbarna ruhásszekrény is, ami nagyon kirítt a környezetből.

Szóval, mi még nem találkoztunk, jött vissza a férfi, és kezét nyújtotta. Kézszorítása lágy volt és nedves. Milyen okból keresett fel, kérdezte, majd valami bonyolult jógaülésben leereszkedett Kolláthné elé egy párnára.

Magánéleti problémáim vannak. Motyogta a nő. És úgy érzem, már nem bírom tovább. Körbemutatott. Ezt. A férfi megértően bólogatott, borostáit vakargatta hosszú körmeivel. A létezés súlya, mondta lágyan, mindannyiunkat megvisel. Egy mély transzot tudnék javasolni, ahol feltárhatnánk a problémák gyökereit, aztán egy másik ülésen az aura... Én erre gondoltam. Vágott közbe Kolláthné, majd retiküljéből elővette az újságot, és a férfi elé tartva mutatta a sort. A belső én felszínre hozása – olvasta is jelentőségteljesen. A férfi egy ideig csak bámulta a hirdetést, majd megvonta vállát. Rendben van. Felállt, a ruhásszekrényhez lépett, kinyitotta, valamit keresgélt benne. Alapvetően ezt a kezelést nem nagyon kérik az ügyfelek, igaz, elég új dologról van szó, magyarázta közben. Tavaly voltam Kárpátalján, tanulmányúton egy Mesternél, aki sok mindent mutatott, az egyik ez volt. Adott hozzá egy…á, meg is van. Visszafordult, a kezében áttetsző üvegdarabbal. Hegyi kristály. Mondta a férfi, és visszaereszkedett a csöndben figyelő Kolláthné elé. Ez fog segíteni a külső réteg, a külső személyiség lehámlasztásában, hogy napvilágra kerüljön a belső éne.

Egész pontosan mi fog történni? Kérdezte Kolláthné kisé nyugtalanul. Nos, nagyon egyszerű, de ugyanakkor nagyon is bonyolult művelet ez. Magyarázta lelkesen a férfi. A hegyi kristály energiája vonzza a felületes, mindennapi énünket. Ez az a személyiségburok, melyet Maya, a teremtett világ színes forgataga olyannyira elbűvöl. És amíg a hipnózisban ez a személyiségtartomány belefeledkezik a csillogásába, addig a belső énje felszínre tud jönni mögüle, és elmondhatja nekem az igazi bánatát, hogy mi a gond, mi bántja, ilyesmi. A férfi egyik tenyeréből a másikba dobálta a követ, majd mikor véletlenül a földre ejtette, zavartan felkapta. Persze ez egy hosszadalmas, és precíz eljárás, nem mindig szokott az első találkozón sikerülni. Nem baj, rázta meg fejét Kolláthné, tudok jönni máskor is. Aztán észbe kapott, de menyibe fog kerülni, már úgy értem, egy alkalom.  A férfi szeme összeszűkült, mint egy rókáé a fényszóró csóvájában. Az első alakalom mindig azon a bevezető díjon megy, amit a hirdetésben írok. A többit majd meglátjuk, vonta meg vállát, majd előredőlt, és Kolláthné szemébe nézett, nos, belevágunk, felderítjük az Ön igazi személyiségét?

Kolláthné, aki eddig előrehajolva itta a férfi szavait, most sóhajtva hátradőlt székében. Nagyon kivannak az idegeim. Motyogta maga elé, azt hiszem, nincs már más választásom. Bólintott. Igen, vágjunk bele. A férfi elégedetten elmosolyodott, majd felmutatta a kristályt a nő arca elé. Akkor kérem, nézzen a kő mélyébe.

Kolláthné engedelmeskedett. Előbb bizonytalanul, majd mind határozottabban megjelent előtte egy lüktető, pulzáló fehér fény a kristály magjában. A fény hívogató volt, erős és meleg, és Kolláthné elindult felé.

A következő pillanatban ott állt a férfi felett, aki vérző fejjel kuporodott össze a szőnyegen, ne bánts, sikoltotta, de Kolláthné meg se hallotta, belerúgott. Nem öllek meg, mondta megváltozott, mély hangon, mert kiszabadítottál, de. Lehajolt, majd leguggolt, és a férfi arca elé tartotta a hegyikristályt. A kőről vércseppek hullottak a szőnyegre. Ezt elviszem, nem vagy méltó hozzá, te féreg. A férfi a szekrény felé mászott, közben egyik kezével fejét védte. Vigyed, persze. Elérte a szekrényt, felnyúlt, kinyitotta, majd bemászott, és magára húzta az ajtót, aztán kántálni kezdett. Jézus Krisztus, Szűz Mária, könyörgöm, szabadít meg a gonosztól, nagy Buddha adj erőt, hogy túléljem, Jézus Krisztus…

Kolláthné ott állt a szoba közepén, kezében a kristállyal, zavartan, kissé bambán. Körbefordult, mint aki most először eszmél, hol van. Mit tettem, suttogta, majd lenézett a kezében tartott véres kőre. Aztán arca elé kapta kezét, mert a kőből áradó fény ismét elborította.

A terepjáró mellett állt, és fél kézzel az ernyedt testet tartva másik kezével újra és újra rácsapta a kocsi ajtaját a sovány, atlétatrikós férfi arcára. A férfi a jármű magas küszöbére csúszott, fogai, orra széttörve, ferdén meredeztek elő véres húsából. Mi, nyögte, majd az aszfaltra esett. Valaki, egy nő a közelben felsikoltott. Újabb autó fékezett mellettük. Kolláthné nem törődött ezekkel, beszállt a terepjáróba, az indítókulcs a helyén volt. Ahogy megmarkolta a kormányt, véres kezeire esett a pillantása. Alkarja csupa karomolás volt, kisujja törötten, bénán lógott. Beléhasított a fájdalom és a döbbenet. Úristen, nyögte, mi folyik itt. A jobb kezében tartott kristályt kirakta a kormány feletti széles térre, rápillantott, és a fény ismét elnyelte.

A tompa puffanásra riadt, majd tolatásba kapcsolt, és ismét áthajtott valamin, aztán ismét előre, és ezt megcsinálta háromszor, nem törődve a mögötte, mellette dudálókkal. Valaki feltépte a kocsi ajtaját, Kolláthné belekarmolt az arcába, mire a másik üvöltve eltántorgott. Kolláthné kitámolygott a terepjáróból, és benézett a hátsó kerék alá. Egy összegyűrődött test vonaglott a földön, mint egy sérült bogár, Kolláthé érezte a bűzét, és ahogy a hajléktalan utolsókat rebbenő szemébe nézett, ismét feleszmélt. Én nem akartam, suttogta, és már hajolt volna le, hogy segítsen, hogy fogja a haldokló kezét, de eszébe jutott, a kristály, amit a kocsiban hagyott. Benyúlt érte, és ahogy megfogta, a fény átáramlott testébe, ugyanakkor hátulról rátámadtak.

Valami motozott alatta, izgatottan tekergett és nyifogott, mint egy kismacska. Kolláthné a játszótér melletti bozótos közepén ült. Ahogy körbenézett, nem látott, csak zöld leveleket, arrább, a bozótból kivezető szűk csapáson egy női test feküdt. Kolláthné lenézett maga alá. Bő ruhája alól két gyerekkéz nyúlt ki, az avart markolta. Háta mögött a gyerek lábai doboltak a földön. Kolláthné még jobban rányomta fenekét a nagy, kemény gyerekfejre, teljesen beborítva az orrlyukat és a csiklandós szájat. Valahol egy másik gyerek sikoltozott fájdalmában. A nő hirtelen megrázta magát, és felállt. Ellépett, és lenézett a mozdulatlan, kopasz fejű testre. Mi történt itt, nyögte, és öklébe harapott. Valami csillogott a fiú teste mellett. Távolról szirénázás hallatszott, a ház felől lábdobogás, ijedt, dühös asszonyhangok értek el hozzá. Lehajolt, felvette a kristályt a földről, és azonnal tudta, mi a teendője.

A férje fejét babusgatta, mikor ismét magához tért. Végigsimította a csatakos hajat, a ráncokat a homlokon, a nagy, húsos orrát. Aztán elmotozott az ajkakon, végül a halántékra tette ujját, finoman masszírozta. A férje mindig szerette ezt. Végül felállt, és a hajánál fogva magával vitte a konyhába a fejet. A bejárati ajtón jó ideje dörömböltek. Kolláthné nem törődött vele, a kiáltozással se. Ellenőrizte a gáztűzhely szigetelőszalaggal leragasztott kapcsolóját – továbbra is sziszegve dőlt elő a gáz a nyitott sütőtérből. A fejet a konyhaasztalra helyezte.

Kiment a nappaliba, és felvette a földről a kristályt, majd megkerülve a fejetlen testet, a fotelba roskadt. Hú, motyogta ez aztán durva nap volt. Valaki elkezdte feszegetni az ajtót, és közben kiabált, megöllek, te kurva, de az extra biztonsági vasalatok egyelőre kitartottak. Kolláthné lenyúlt a férje testéhez, a hátsó zsebből előbányászta cigarettáját és az öngyújtót. Aztán felállt, mert valaki az ajtón túlról ismét bekiabált, hogy rendőrség, nyissa ki. Kiment az előszobába, a nagy tükör előtt megállt, és fülelt. Az ajtófeszegetés hangja elmaradt. Utolsó felszólítás. Jött át egy szigorú hang az ajtó túloldaláról. Kolláthné kivett egy szálat a dobozból, szájába dugta. Aztán megnézte magát a tükörben. Mit tettem, nyögte, de csak egy pillanatig látta a nagydarab, véres, összekarmolt, tépett hajú nőt, mert utána egy gyönyörű, fiatal, izmos idegen, egy nem nélküli, meztelen és aranyhajú isten tűnt elé, aki kedvesen, bátorítóan mosolygott rá. Az idegen isten mondott valamit. Igen, suttogta Kolláthné, ez az. Ekkor rátörték az ajtót, de mielőtt benyomultak volna, meggyújtotta a cigarettát, és a fény, mely körülölte napját, végleg magába olvasztotta őt.

vége

  

A kilencvenes években, sőt, még kétezer elején is gyakran jártam az S.-i könyvtárba. Talán már írtam erről itt korábban. A műanyag vödrökről, melyeket eső esetén kiraktak  folyosókra. Az unott és mégis büszke, kérdésekre valami sértett öntudattal válaszoló könyvtárosokról. A használtruha-vásárokról az előtérben. A por és az öreg papír szagáról, utóbbi máig az egyik legkellemesebb dolog számomra a világon. A rengeteg kikölcsönzött és soha el nem olvasott könyvről. A papírkártyás katalógusról, mely ma, mikor a Kindle könyvolvasón akár a könyvtár egész szépirodalmi állománya rajta lehet, őskorinak, nevetségesnek és meghatóan naivnak tűnik. Szóval ez volt számomra a könyvtár, de ez a történet nem a könyvtárról szól, hanem arról a szereplőről, aki itt bukkant fel először.

Az utóbbi novellák mind összefonódnak, és egy szerves egységet alkotnak. Mind S.-ről és a múltról és a jelenről szólnak, és a rémületes időről, mely a kettő közt feszül. 

 

Rövid előadás a halálról

 

Miután a bátyja bement az erdőbe, és soha többé nem jött ki belőle, és ő, Kovács örökölte a telket, és lepermetezte, de erős szél fújt, ami miatt két hétre rá a haja nagy része kihullt, és emiatt, meg a gyógyszertáros miatt a felesége végleg, és végérvényesen elhagyta, Kovács elment a „Hogyan találjuk meg valódi énünket” előadásra a városi könyvtárba.

A szórólapot, melyen az eseményt hirdették, a helyi ABC előtt nyomta kezébe egy magas, sovány, betegesen sovány férfi. Hosszú, fekete kabátot, öltönyt és csokornyakkendőt viselt a hűvös őszi délelőtt. Kovács érezte, a férfi szürke pillantása végigméri őt mialatt kántálva – jöjjön el, hallgassa meg előadásomat, egyszeri, soha vissza nem térő alkalom – átadja a papírlapot. Aztán e tekintet továbbsiklott róla, egy fiatal, feltűnően csinos nőre, aki nagy szatyrokat cipelve lépett ki a boltból.

– Hagy segítsek – tüsténkedett a férfi –, és egyben meghívnám előadásomra is.

Kovács nézte, ahogy a férfi a nő autójáig cipeli a szatyrot, majd azt is nézte, ahogy a kocsinak dőlve hosszan eldiskurálnak. Soha nem értette, hogy lehet ilyen könnyen ismerkedni. Őneki évekbe telt, míg a felsége vonakodva és kedvetlenül, de elfogadta közeledését. Hogy aztán egyetlen vasárnap délután eltűnjön az életéből. Felsóhajtott, majd a kezében tartott sárga papírra nézett. Félkövér kiemelésekkel volt olvasható a lényeg. Önmagunk felfedezése. Hipnotikus tréning. Utazás az időben. Vissza a születésig. Nézzük szembe a halálunk napjával.  A bátorság forrása. Önmegvalósítás az idő tükrében. Ingyenes. Csak másfél óra. Szombat délután. Csak egy alkalom a városban.  Megváltozik minden.

Nem tervezte, hogy elmegy egy ilyen előadásra, de a szórólapot mégse dobta ki, lerakta az előszobai szekrény tetejére, és a hét folyamán gyakran rápillantott.

Aztán szombaton, ebéd után ott találta magát a dermedező paprikás krumpli felett, egy félig üres Kőbányaival a kezében, és a szemközti panelházat bámulta. Percek óta nem mozdult senki a tíz emeletnyi ablakrengeteg mögött.  Az égről kósza felhők árnyékai vetültek a földre, játékos formákban kergetőztek, de ettől persze nem lett jobb kedve. Az előszobai beépített szekrényre pillantott, melynek ajtaja még mindig félig nyitva volt. Felállt, tétován odalépett. Az ajtó mögött az üres polcokról halvány virágillat áradt. A felesége parfümje. Becsukta az ajtót, erősen, dühösen. A szórólap sárgán virított a kisszekrényen. Felvette, zsebre gyűrte, majd cipőt, kabátot húzott, és elment a könyvtárba.

Az utóbbi időben, mióta a bátyja eltűnt, és ő elkezdte kutatni a környék történetét, és megtalálta a Feketékről szóló rémisztő hiedelmet, gyakran megfordult a könyvtárban. Ám itt, a nagy előadóban, mely tulajdonképp egy hetven négyzetméteres, ablak nélküli szoba volt, még nem járt. Annyi széket zsúfoltak be, hogy elöl csak egy kis asztalkának maradt hely. Az asztalon kancsó víz állt pohár nélkül. Csak minden hatodik széken ültek, a legtöbb középkorúak, inkább magányos, szótlan, zavartan fészkelődő férfiak és még náluk is idősebb nők párban, hármasával, izgatottan vihorászva, sugdolózva, műbőr retiküljükben kotorászva. Kovács percekig állt az ajtóban a menjek vagy maradjak szavakat forgatva magában, végül egy vastag, szinte rekedt hang hátba taszította, befelé a terembe.

– Kovács, maga az? – megfordult, és középiskolai matematika tanárnőjét, Zsuzsa nénit pillantotta meg. A nő nemcsak megöregedett, hanem iszonyatosan meg is hízott, Kovács fel sem ismert volna, szürke kabátja alatt lila ruhája a hastájékon púpozódott, mintha gyereket tolna előre benne, pedig hatvan már biztosan elmúlt.

– Csókolom, Zsuzsa néni – köszönt, és lépett egyet befelé. – Maga is...az előadásra?

Az öregasszony körbefordult, ismerősöket keresett, de nem talált, ezért beérte Kováccsal. – Igen, gondoltam, jó móka lesz, úgyse nyitja rám senki az ajtót hétvégén. Tudja, a gyerekek kirepültek, felmentek a fővárosba, és jó, ha havonta egyszer…

Belekarolt Kovácsba, és középen, a székek közt nyitva hagyott kis ösvényen behúzta a terem belsejébe, egészen az első sorig.

– Itt jó lesz, ugye? – kérdezte és már le is ült. Kovács homályos balsejtelemmel ereszkedett le mellé. Remélte, nem lesz olyan rész, ahol a hallgatóságot szerepelteti majd az előadó, mint abban a kisregényben, amit az iskolában kellett olvasni.

– Tiszta Márió és a varázsló nem? – találta ki aggodalmát az asszony, és mosolyogva körbe és hátra lesett. – Bár azt gondolom, itt valami kollektív szeánsz lesz.

Elhallgatott, retiküljéből savanyú cukorkát kotort elő. Megkínálta Kovácsot is, de ő nem kért, helyette kényszeredetten megkérdezte: – És egyébként hogy tetszik lenni, Zsuzsa néni?

– Mióta nyugdíjban vagyok, és nem látom a büdös kölyköket, csodálatosan! – nevette el magát a nő, hogy rengett a hatalmas hasa, majd Kovács karjára tette a kezét. – Persze, csak viccelek. Tudod, amióta volt az a szörnyű buszbalesetem, azóta nem olyan rózsás a helyzet.

– Buszbaleset?

Kovács érezte, a másik elvárja, hogy visszakérdezzen, ezért kötelességtudóan, jó tanuló módjára meghallgatta, hogy Zsuzsa néni épp ételt, meleg ételt vitt fel az akkor még egyetemista gyerekeinek a fővárosba, amikor a távolsági busz, „máig sem tisztázott okokból kifolyólag” az árokba borult. Többen súlyosan megsérültek, ő maga pedig kiesett az oldalsó ablakon, egyenesen a szántásra. Az arcát törte össze, három foga kitört, és hosszú ideig kómában feküdt. Szerencsére aztán magához tért, és lassan, nehézkesen rendbe jött, hála a doktoroknak, de ezek a bevillanások azóta is kísértik

– Milyen bevillanások? – Kovács a nő lihegő szüneteiből ismét tudta, hol kell kérdeznie. Ám most Zsuzsa néni elkomorult. – Látok dolgokat. Azért is vagyok itt. Hátha megmagyarázza ez a jóember nekem, hogy miért…

Ekkor azonban a szórólapot osztogató öltönyös, hórihorgas férfi sietett végig mellettük, kilépett az asztal elé, és mint egy showman több tízezres közönsége előtt, magasra emelte kezét, és harsogni kezdett: – Jóóó napot kívánok! Üdvözök mindenkit az előadáson! A titkos tudás inkarnációjában ismert, beavatott nevem Szikh mester, kérem, szólítsanak így, ha kérdésük adódik. Márpedig adódik majd, abban biztos vagyok.

Kovács hátrafordult. Nagyjából harmincan, ha voltak. Szeme megakadt egy fekete hajú, erősen kifestett nőn hátul, a jobb sarokba. Valahonnan ismerős volt neki, aztán amikor visszafordult, és meglátta, hogy az előadó is a nőt bámulja, rájött, az ABC előtti parkolóban látta, az ő szatyrát cipelte a magas férfi – vagyis Szikh mester – az autóig.

A mester most száját nyalogatta, mint egy nagy, sovány és éhes macska, aztán erőt vett magán, és így folytatta: – Ma egy csodálatos utazásra hívom önöket. A lelkük legmélyébe kell elvándorolniuk, a múltba és a jövőbe. Bátor utazás lesz, szembe kell majd nézniük a leghiábavalóbb dologgal, a saját születésünk pillanatával, és a legfélelmetesebbel is, a halálukkal. Azt gondolom, és a tapasztalataim is azt mutatják, ha e kettővel szembesülnek, az előadás végén megerősödve, lélekben megtisztulva és kimunkálva hagyják el a termet.

– Hiszem, ha látom! – kuncogta Kovács fülébe Zsuzsa néni.

A férfi féléjük pillantott, kacsintott, majd ugyanolyan derűs és harsogó hangon folytatta: – Persze nem mondom, hogy egy ilyen, egyszeri alkalom mindenkin segít. Azt sem állítom, hogy a hatás végérvényes. A megszerzett tudást ápolni, fejleszteni kell. Vagyis naponta gyakorolni azt a meditációt, amelyet én „kezdőpont és végpont meditáció”-nak hívok, vagyis szembenézni a születéssel és a halállal, és a kettő közti sávban megerősödve építeni magunkat. Ehhez kitűnő eszköz a teljes technikát leíró és feltáró könyvem! – Az asztal mellé egy fekete hátizsák volt támasztva. Felvette, kinyitotta, és befóliázott könyvcsomagot vett elő belőle. Horgas, csontos ujjaival feltépte a fóliát, és az asztalra rakta a fénylő borítójú vékony kis könyvecskéket. – „Mindennapi bátorság” a címe, és az előadás után jutányos áron csak itt és most önöknek eladó. De nem is szaporítom a szót, kezdjünk bele.

Bár Szikh mester nagyon hangosan beszélt, és szépen hangsúlyozta és fűzte a szavakat, Kovács mégis kezdett egy ebéd utáni, szendergő állapotba csúszni. Próbált a férfi ideges arcjátékára, madárként rebbenő hatalmas kezeire vagy a mögötte lévő asztalra, a kancsó vízre, vagy az asztal mögötti k tudja hova vezető ajtóra fókuszálni, de szemhéja mind lejjebb és lejjebb ereszkedett. Addig követte a dolgokat, hogy a férfi elmondta, az élet két legfontosabb állomása a születés és a halál, és ha a saját születésünk és halálunk jelentőségével tisztába jövünk, akkor az énünk és a személyiségünk sziklaszilárddá válik. Nem ismerünk majd akadályt, problémát, mely eltéríthetne minket. Képesek leszünk bármire. A siker hirtelen megrohan minket, az életünk minden terültén. Ehhez persze meg kell néznünk, és meg kell értenünk, és el kell fogadnunk a szültésünk és a halálunk pillanatát.

– És ehhez van szükség a hipnotikus meditációra. – Kovács erre a mondatra riadt fel, és egy test közelségére. A mester ott állt felette, és lebámult rá. Tekintetében csúfondáros öröm vegyült. – Megkérhetem az urat, hogy szemléltesse számunkra a szűz elme első találkozást az én meditációs technikámmal?

– Tessék? – Kovács megtörölte száját. Kevés nyál maradt kézfején. Megérezte, mindenki őt nézi, és mindenki rá vár, ezért – vagy inkább a belé nevelt jómodor miatt – felállt. – Persze.

– Remek. A születés újraélésével kezdjük.

Kovácson végigfutott a kép, hogy a padlón fekszik, és keservesen sír, mint egy csecsemő. Megrázta fejét. – Nem lehetne más?

Szikh mesterben benn akadt a szó, merőn ránézett, olyan pillantással, mint aki épp egy különös bogárfajt fedezett fel.

– Van valami gond?

Ekkor azonban Kovácsnak váratlan szövetségese adódott, mert Zsuzsa néni, mintha iskolába lenne, jelentkezésre emelte kezét. – Nem kezdhetnénk inkább a halállal? – kérdezte gyöngyöző, csengő hangján, jelentőségteljesen megnyomva az utolsó szót. A teremben páran felmorajlottak.

Zsuzsa néni szabadkozva körbefordult: – Az azért még mindenki előtt ott van. – Majd a szemben lévő falon feketéllő órára mutatott. – És már nincs sok időnk.

Szikh mester is hátrafordult, megnézte az órát a falon, majd felvonta öltönye ruhaujját, és a karján lévő órán is ellenőrizte az időt.

– Asszonyom, ön téved. Még nagyon sok időnk van – jelentette ki aztán mosolyogva. Végül visszatalált Kovácshoz, felé fordult, fejét oldalt billentette:  – Persze, ez az egész önkéntes. Ha ön nem akar részt venni benne…

– Akkor én fogok! – állt fel Zsuzsa néni, majd ismét a közönség felé fordult, és kecsesen pukedlizett.

Kovács megkönnyebbülve roskadt vissza a székébe. Hátulról, az ajtó felől valami szóváltás zajai szűrődtek be a terembe.

– Jó – vont vállalt az előadó –, akkor műsorváltozás – mosolygott. – Megkérdezhetem a kedves…

– Zsuzsa – jelentette ki a volt tanárnő, majd hirtelen megragadta Szikh mester kezét. – Biztos nem akar mást csinálni? Biztos jól van ez így? – kérdezte tőle olyan csöndesen, hogy talán csak Kovács hallotta. A férfi zavartan hátrébb lépett.

– Miről beszél?

Az előtér felől ekkor már hangos kiabálás és veszekedés zaja hallatszódott be. Szikh mester hol Zsuzsa nénire, hol az ajtó felé pillantott. – Mi folyik itt? – kérdezte bizonytalanul.

Zsuzsa néni a férfi felé nyomakodott nagy hasával: – Hát nem látta?

A helyiség ajtaját valaki feltépte. Kovács odanézett, és egy férfit látott. A férfi kezében csillogott valami.

– Hol van? – kiabálta a férfi.

– János! – sikoltotta a fekete hajú nő oldalról. A csinos, kisminkelt asszony volt, aki olyan szépen elbeszélgetett Szikh mesterrel a parkolóban. – Mit csinálsz itt?

– Megölöm – mutatott a késsel Szikh mesterre János, és már meg is indult felé. – Megtaláltam a levelét!

– Várjon! – könyörgött az előadó: – Azt mondta, nem házas! – De a másik nem hallgatott rá, és olyan gyorsan jött, hogy látszott, nem fog várni semmire és senkire. Ekkor már mindenki sikoltozott és kiabált, néhányan rendőrt emlegettek. Nagyon hirtelen zajlott le a dolog, Kovács csak villanásokat látott. Az idegen, a férj testét elhaladni a a székek közti folyosón. Aztán Szikh mestert, ahogy Zsuzsa néni mögé bújik. Az asszonyt irányba fordítja. És a támadónak löki.

– Jaj – nyögte Zsuzsa néni, és hasában eltűnt a csillogó kés és a férj keze.

– Ó – nyögte Szikh mester, majd megfordult, az asztal mögé rontott, feltépte az ajtót, és eltűnt a másik szobában. Kovács felállt, lépett volna Zsuzsa néni és az idegen felé, de aztán inkább hátrált. Mert a férj kihúzta az öregasszonyból a kést, és felé suhintott vele: – El az utamból!

Zsuzsa néni a padlóra rogyott, kezével hasát foga. A férj ekkor továbbindult, és bement a nyitva hagyott ajtón Szikh mester után.

– Zsákutca. Az a takarítószeres szoba – nyögte Zsuzsa néni a földről. Kovács hozzá lépett, felvonta, az egyik székbe segítette.

Hosszú ideig, talán évezredekig csönd volt. Aztán egy emberen túli sikoly harsant, amibe mind, az összes teremben lévő beleremegett. Magyarázat nélkül is mind tudták, ilyen hangot ad ki az, aki megpillantja a saját halálát. Eltelt pár másodperc. Végül előjött a férj. Keze és kezében a kés véres volt. Falfehér arccal, mereven eltámolygott Kovácsék mellett, végig a szűk kis ösvényen a székek közt, ki az előtérbe. Odakinn valaki kiabálni kezdett vele, talán a portás, aztán ajtó csapódott, és a hangok elhaltak.

– Nem tudta – sóhajtott Zsuzsa néni, majd kihúzta magát a széken, és benyúlt ruhája alá.

– Jó tetszik lenni? – nyögte Kovács, aztán csak nézte, ahogy az asszony két párnát ráncigál ki a lila ruhája alól. Hasa azonnal leapadt. Az egyik párnán csúnya vágás volt.

– Én jól. Az a sarlatán – Zsuzsa néni fejével a takarítószeres szobácska felé bökött –, már kevésbé. Sajnos csak beszélt a jövőről. De nem látta. Pedig azt hittem, segít majd rajtam, hogy elmúljanak ezek a látomások.

Megpaskolta Kovács kezét, majd retiküljébe nyúlt. – A rendőrök itt fognak tartani minket estig. Hoztam szendvicset. Kér egyet, fiam?

vége

Volt egy e-novella pályázat az Ulpiusnál, melyre beküldtem a lentit. Tetszett nekik, legalábbis az írták, feltöltik, csak küldjek adatokat, képet, szerződést postán. Megtettem mindent, de nem történt semmi. Valamikor rákerestem az oldalra - most nem találom - és az én anyagom nem volt ott. Írtam nekik, mi a gond, hisz én mindent teljesítettem, de válasz a mai napig nem jött.

Ezért most felrakom ide.

A Járványügyi álmok novelláskötetem egyik erősebb írása, viszonylag hosszú.

 

Aréna

/Óbuda/

 

Valahol, talán a konyhában egy teafőző sziszegett, hogy szúúú. Enyhe füstszag terjengett vékony, fátyolos pászmákban. A lány felköhögött, és ahogy megmozdult, vállába, karjába fájdalom nyilallt.

– Jaj! – nyögte.

– Magadhoz tértél? – guggolt elé valaki, kitakarva a fényt.

A lány elfordította arcát, felnézett. Nagydarab, megtermett férfi tornyosult előtte. Fekete gyakorlót viselt, kezén bőrkesztyűt. Arcát erős, vöröses szőrzet borította. A legfurcsább rövidre nyírt szőke haja volt. Mostanság senki nem tudta ilyen szépen levágni a saját haját.

– Nahát – mondta a férfi. – Akár be is mutatkozhatnánk. Mire emlékszel?

– Anna vagyok – nyögte a lány, és felnyúlt a fejéhez. Matatott pár pillanatig a tincsek közt, majd felszisszent. – Valami ütésre – jegyezte meg tétován. Kitapogatta a padlót maga körül. Linóleum volt. Egy lakás vette körül.

– Nem mondtad a neved – folytatta aztán nagyot nyelve. Láthatóan kiszáradt a szája.

– Nem – hagyta jóvá a férfi. Pár pillanatig merőn nézett le a fekvőre, míg Anna akaratlan féregmozgással összébb nem húzta magát. Erre a másik elsétált, át egy másik helyiségbe. A lány végre körbenézett. Folyosóféleségen feküdt. Jobbra és balra szobák nyíltak. A férfi talán az egykori konyhában tűnt el. A törött ablakon át lágy szellő fújt be.

– Te itt élsz? – kérdezte rekedten. A konyhából edénycsörgés volt a válasz. A lány ujjait kezdte ki-be hajtogatni, mintha karmok volnának.

– Mondhatjuk – tért vissza a férfi, kezében egy csészével. Leguggolt, megemelte a lány testét, majd az ajkához illesztette a csésze szélét. Az ital forró volt, és keserű.

– Csalántea – suttogta a férfi. – Igyál, szükséged lesz rá. Dehidratálnod kell.

A lány óvatosan nyeldekelt.

Amikor végzett, már kezdte érezni vállait, karjait. Megtámaszkodott, hátrahúzta magát. Lába nehezen mozgott. Mikor maga elé vonta, meglátta okát.

Vastag kötéllel voltak megbéklyózva lábfejei.

– Ez mi? – kérdezte riadtan. Hangja elvékonyodott, keze azonnal a csomó felé rebbent. A férfi pár lépésről figyelte, és ismét túl sokáig hallgatott.

– Odalenn eltorlaszoltam a lépcsőházat. Az ablakon át közlekedem, ott húztalak fel téged is – közölte aztán lassan.

– A lábamnál fogva? – A lány nem hitte el. A másik bólintott, majd benyúlt a konyhába, elvette saját csészéjét.

– Honnan jöttél? – kérdezte hirtelen. A lány kitapogatta a csomót, és megbizonyosodott róla, hogy nem tudja leszedni.

– Scott-kötés – magyarázta a férfi. – Ha elkezded kibogozni, megfeszül a bokádon.

Lenyúlt a saját bokájához. Katonai bakancsának szárában hosszú, vékony pengéjű kés volt dugva. Úgy nézett ki, mint egy borotva.

– Az az én késem – mondta suttogva a lány.

– Tudom.

 A férfi ismét ivott, lehajolt, és odanyújtott a lánynak a kést. – Honnan jössz? – kérdezte ismét.

– Csepelről – mondta az. – Előtte Kőbányáról.

– Mi van Csepelen?

– Még kitartanak.

– Akkor miért jöttél el? – A lány sokáig nem válaszolt, óvatosan nyiszálta a kötelet. Bizonyára nem akart belevágni húsába. Kopott, mocskos farmert, valaha égszínkék kapucnis szabadidőfelsőt viselt. Lábán a sportcipőt szigetelőszalag tartotta össze.

– Ketten jöttünk el – válaszolt. – Egy fiúval. El akartuk hagyni a fővárost. Az országot. Lemenni a tengerig. Csepel egy csapda lesz előbb-utóbb. A járvány mindenhova elér.

Fiatal bőre már most kifakult, arcát aggodalmas ráncok szabdalták. Haja zsíros, hosszú fonatokban hullt szeme elé. A tincsek egy-egy polipkarnak tűntek a tompa fényben. A férfi fel-alá lépdelt előtte, figyelte minden rezdülését.

– Mi történt vele? A barátoddal? – kérdezte megállva.

– Neki nem sikerült – vont vállat a lány. A kötél elpattant, a maradékot diadalmasan lefejtette magáról. Felsóhajtott, szabad kezével bokáit kezdte masszírozni. A kést nem engedte el.

– A Deák téren vágtunk át, mikor megtámadtak minket. A fertőzöttek. Én átrohantam a parkon, de mindenhol ott voltak. Bebújtam egy bokor mögé. Ő látta ezt, és elcsalta őket – elhallgatott, jobbjában a fém súlyát méregetve. – Még nem mondtad meg a neved.

A férfi vállat vont: – A barátaim Gladiátornak hívtak – közölte, kihörpintve maradék italát.

– Miért? A film miatt? – kérdezte a lány. A férfi értetlenül pillantott rá, majd fejét rázta. Odasétált hozzá, és kezét nyújtotta: – Gyere, megmutatom.

Az ülő elfogadta a segítséget. Amint talpra állt megingott, de hamar visszanyerte egyensúlyát. A férfi óvatosan vezette a kitört ablak felé. Menet közben a lány kíváncsian körbenézett. Egy szinte teljesen üres lakásban voltak. Rend és tisztaság uralkodott mindenhol. Az egyik szobában fegyverek csillogtak a padlón.

– Mivel foglalkoztál? Előtte – kérdezte a lány kíváncsian. A konyhába erős fény tűzött be kintről, ezért káprázva fordult körbe. A tűzhely belsejében parázs égett, felette kis állványon teafőző feketedett.

– Katona voltam – bólintott a férfi.

– Akkor innen a neved?

– Nem. Én választottam a nevem – válaszolta, s kimutatott az ablak résén. – Itt nőttem fel.

A teret övező házak egyikének harmadik emeletén voltak. Egyenesen a nagy, üres térség közepére láttak, az amfiteátrum romjaira. A lány elhűlve nézte a zöld gyepet és a barnásszürke kővonulatokat. Odafenn sebes és könnyű, eső nélküli felhők kergették egymást. Hol beborult, hol kiderült az ég.

– Értem – mondta aztán elfordulva. Nekitámaszkodott az asztalnak, lenézett rá. Megszikkadt húsdarabok fénylettek csonthalmok közt.

– Macska – bólintott a férfi, mire a lány megvonta vállát, és kivett egy cafatot. A kést letette az asztal lapjára.

– Mi történt aztán? – kérdezte a férfi.

– Elindultam, át a Dunán. Tudtam, nyugat felé kell tartanom.

– Melyik hídon jöttél át?

– Csak a Margit híd járható. A többinek vége – mondta a lány két nyelés közt. – De lassan már át is lehet gyalogolni a folyón.

– A szárazság miatt – helyeselt a férfi. – Folyton beborul az ég, de hónapok óta nem esik eső.

A lány megnyalta ajkait, és újabb húsdarabot tett szájába. Rövid rágás után kimutatott az amfiteátrum közepére: – Az mi ott?

A férfi oda se nézett, úgy válaszolt: – Mindjárt megmutatom. Igyál még. – Újabb csésze teát nyújtott felé. A lány vonakodva vette el. Ahogy belekortyolt, fintor futott végig az arcán.

– Hol találtál rám? – kérdezte hirtelen.

A férfi habozott: – A híd környékén.

– Tényleg nem emlékszem semmire. Mintha…– ismét felnyúlt a fejéhez, és körbetapogatta a dudort hajában. – …egy kődarabbal eltaláltak volna. De ők nem dobálnak követ.

– Emlékszel az első napokra? – kérdezte a férfi gyorsan, miközben leakasztotta a kannát a tűzről. Óvatosan letette a padlóra. A lány még mindig a sebesülését vizsgálgatta: – Nem nagyon. Osztálykiránduláson voltunk. Amint visszatértünk a városba, elszabadult a pokol.

– Értem.

Egy ócska napozószék megnyikordult, ahogy a férfi beleereszkedett. Szinte majdnem kitöltötte a konyha hátsó traktusát: – Én azóta itt élek, hogy elkezdődött. Senkim sincs már. Volt időm gondolkodni a dolgon – mondta maga elé.

– Nehéz lehetett. Egyedül – vonta meg vállát a lány. Lopva körülnézett a konyha szegényes polcain: – Az ott kakaó? – derült fel arca.

A férfi bólintott: – Tejem nincs.

– Gondoltam. Megteszi a víz is.

A lány levette a dobozt és beleszagolt. Szinte alig figyelt a másik monológjára. Nyelvét kidugva összpontosított, ahogy remegő ujjakkal beleszórta a port csészéjébe, majd a teáskannából forró vizet öntött rá.

– Az egésznek nem volt semmi előjele. Egyszerre csak bumm – itt volt a nyakunkon – mondta a férfi színtelen, távoli hangon. – Nekem látnom kellett volna, mert pont ezzel foglalkoztam. A baj megelőzésével. Problémákkal meg erőszakkal. De…nem volt semmi előjele, semmi. Egyik napról a másikra az emberek megvadultak, és széttépték egymást. Tudod… – hirtelen előredőlt, mire a lány feleszmélt az álmodozásból. Eddig orrát a pohara fölé tartva inhalált. – …tudod, egyszer átéltem valami ilyesmit. A légiónál szolgáltam, lehúztam ott tizenegy évet. Kamaszként mentem ki a sivatagba, és úgy jöttem vissza…– nagy, kesztyűs kezével lemondóan combjára csapott. – Volt egy falu. Nagyon rég meséltem ezt el bárkinek is, úgyhogy, jól figyelj. Élt ott egy lány, egy fekete lány. És tetszettem neki. Tudod, hogy van ez.

A másik igenlően bólintott. Látszott, alig érti a szavakat. Nagy, mohó kortyokba itta a kakaót.

– Aztán elvezényeltek onnan. Három év múlva visszamentem. A lány sehol. Kérdeztem, mi történt. Semmi válasz. – A férfi felsóhajtott, arcához nyúlt, egy pillanatig így maradt. – Megkérdeztem másképp. Kiderült, a rokonai halálra kínozták a szőke gyereke miatt. Azt mondták a gyerekre, hogy boszorkány, mivel barna bőrrel és szőke hajjal született. A lány belehalt, de a gyerek, a kislányom, mert az enyém volt, még élt. Elhoztam, elvittem a katonai kórházba. Este aztán pár jó emberrel visszamentünk a faluba. Amit ott…– ismét elakadt, mint egy régi, egyre lassuló, romló gép. Üres tekintettel meredt kezeire, combjaira, bakancsos lábára. – Az volt olyan – fejezte be végül. – Az volt olyasmi, mint amit fertőzöttek művelnek a világgal.

A lány közben felállt, és kilépett a konyhából a folyosóra.

– Szép nagy lakás – kiáltotta vissza elismerően. Igazából nem volt kiáltás, legfeljebb hangos beszéd, de visszhangzott az üres terekben. Senki nem kiabált már ebben a városban önszántából.

Aztán sokáig csönd volt, és a férfi felfigyelt erre. Körmét piszkálva hallgatózott, majd fel is állt. Ahogy kilépett a folyosóra, a lány összerezzent árnyékától. A bejárati ajtóban állt, a kilincset próbálgatta. Falfehérnek tűnt a félhomályban.

– Mondtam, hogy ott nem lehet kijutni – szólalt meg a férfi. A lány bólintott, és óvatosan visszasétált a férfi felé. Amint odaért hozzá, egymáshoz kellett érniük, válluk, karjuk összesimult.

A lány az ablakhoz ment, kinézett rajta. Lassan, nagyon megfontoltan vette a levegőt. Szeme ide-oda cikázott, az üveget, a mélységet kutatta.

– Minden olyan üres – mondta aztán. – Itt nincs egy se belőlük. A fertőzöttekből. Hol lehetnek?

A férfi lassan mögé lépett, a lány megérezte, megfeszült, aztán erőt vett magán, kiengedett, mint egy katona pihenj tartásban.

– Gondoskodom róla – súgta a fülébe a férfi.

Kis szünet után a lány megkérdezte: – Mi az ott az amfiteátrum közepén?

– Egy oszlop – jött a készséges válasz.

– S mik vannak rajta?

– Láncok.

– Miért?

A lány megfordult, szembe a másikkal. Fel kellett néznie rá, szemében lassan meggyűlt egy könnycsepp, és végigfolyt arcán: – Miért?

– Láttad a parittyát – bólintott a férfi, fejével oldalt és hátrafelé intve. A lány nem válaszolt. Odalenn a kezei végre megtalálták a kést az asztal lapján. Ujjai ráfonódtak nyelére.

– Te ütöttél le – mondta aztán, majd vágott. Ebből a helyzetből szúrni nem tudott, márpedig egy oldalíves vágást a férfi könnyedén háríthatott. Csak az útjába kellett akasztania karját. Másik kezével elkapta a kést tartó csuklót, és megszorította. A penge a földre hullt.

– Miért? – nyöszörögte a lány, térdét előrenyomva. A férfi eltáncolt, majd az asztalra lökte a lányt: – Nőt akarsz? – lihegte a fekvő.

 A kérdezett csak a fejét csóvált, és fel és kipillantott az amfiteátrumra és a láncokra. A lány megérthette, vagy csak sejtett valamit, mert lehunyta a szemét.

 

Két nappal később, mikor a férfi az utolsó testet húzta a rakáshoz, felcsattant mögötte egy ideges, fiatal hang: – Mit csinálsz?

Lassan fordult meg, kezét az övébe tűzött pisztoly elé tartva.

Egy huszonvalahány éves fiú állt előtte. Nagy, súlyos kalapácsot tartott jobbjában. Bal karja idős, zavaros tekintetű asszonyt támogatott. A kövérkés nőn vörös fürdőköpeny feszült. Kusza és ősz hajába mindenféle gaz ragadt.

– Elégetem őket – bökött a férfi a halottak halmára. A fiú végignézett a rakáson, a benzineskannákon, és a férfi merev, feszült alakján.

– Kik ezek? – nyögte aztán. – Azt látom, hogy halottak, de hogy kerültek ide, és miért égeted el őket? – szavai peregtek, mint harcba hívó dobszó.

– Fertőzöttek. Megbüdösödnek a melegben.

– Te intézted el őket? Te ölted meg mindet, egyedül? Azzal a puskával?

A férfi bólintott, megmutatta pisztolyát, és rántott egyet a mesterlövészpuska vállszíján is.

Lent voltak, a nyílt, veszélyes térben, az amfiteátrum melletti hajdani parkolóban. Az égetőkör megszenesedett ívéből csillag alakban futottak a korábban elhamvasztott testek zsírpatakjai a fiú és az asszony lába felé.

– Miért csinálod ezt, fiam? – szólalt meg a vénasszony is, és eloldalazott az egyik kormos autóig. Végighúzta ujját az ajtaján.

– Bosszúból – mondta a férfi.

Az asszony megnézte ujját, majd megvonta vállát, és nekidőlt a kocsinak. Fáradtnak és betegnek tűnt. Ráncos bőre kivörösödött a naptól.

– A bosszú isten ellen való – jelentette ki krákogva. – Nincs egy kis vized? Ma is szörnyű meleg van.

A férfi felmutatott a törött ablakú lakásra: – A rejtekhelyemen van.

– Nem láttál egy lányt? – kérdezte hirtelen a fiú, közelebb lépve. Leengedte a kalapácsot, a halottak arcát vizsgálgatta. Lassan megindult, körbejárta a rakást: – Egy húsz év körüli lány. Kék melegítőfelsőben. Olyan álmodozó, lassú mozgású figura, tudod, nagy, barna szemekkel.

A férfi tűnődött pár másodpercig, majd megvonta vállát: – Nem.

A fiú megállt, kifújta a levegőt: – Pár napja elszakadtunk egymástól a túlparton. Azt hiszem, soha többé nem találok már rá. Bejártam utána ezt az oldalt, aztán meghallottam a lövéseket. – Az öregasszony felé intett a kalapáccsal: – Vele a sarkon találkoztam.

Az épp ruháját tisztogatta, most hunyorogva nézett a férfi felé: – Én itt élek, nem messze. Már sokszor hallottam a lövöldözést. Gondoltam, most megnézem, ki az. Vizet is kell már szereznem.

A férfi megvonta vállát, és felkapta az egyik kannát: – Én adhatok. Álljanak arrébb! – kérte, és a kupakot kioldva, locsolni kezdte a halottakat.

Amikor végzett, óvatosan meggyújtott egy gyufaszálat, és a rakás aljába dobta. A lángok azonnal elborították a tucatnyi testet. Pár pillanatig nézte művét, majd a zsíros füst arcába csapott. Köhögni kezdett, hátrasétált.

– Nincs kedvük egy finom csalánteához? – fordult a két néma szemlélő felé.

 

Az öregasszonyt csak nagy sokára tudták felhúzni, úgy, hogy a kötéllétra fokaiba csavarta magát. Odafenn aztán lihegve elterült a konyha nyikorgó székében. A fiú azonnal megtalálta a fegyvereket, és izgatottan vizsgálgatni kezdte őket. Közben a férfi rakott a parázsra, és vizet töltött a kannába egy vödörből.

– Pokoli ez a meleg – nyöszörögte az asszony – Soha nem lesz már vége. Elég a világ, mert megérdemli – bólogatott.

A fiú egy vadászpuskával a kezében tért vissza közéjük. Kikattintotta, és belenézett a csőbe: – Honnan van ennyi fegyvered? – kérdezte a férfitől. Az karba font kézzel az ablakpárkánynak dőlt: – Katona voltam, légiós. Aztán egy biztonsági szolgálatnál dolgoztam a Változás előtt. Ez volt az egyetlen mániám – a fegyverek.

– Most jól jönnek, gondolom. Biztos sok hasznát veszed ennek az arzenálnak itt, az erődödben.

– Valóban megvan a hasznuk.

A fiú visszazárta a csövet, majd a puskát letámasztotta a sarokba: – Hányat irtottál már ki?

– Sokat – bólintott a férfi.

– Mindet nem tudod, fiam – szólt közbe az asszony. Lassan lecsillapodott lihegése. Egy nagy, mocskos kendővel kezdte törölgetni homlokát. – Ezt a büntetést ember nem fordíthatja vissza. Csak a gyerekeket sajnálom. Nálam is van egy, de már beszélni se hajlandó.

– Egy gyerek? A magáé? – nézett rá a férfi meglepetten.

– Persze, hogy nem. Úgy találtam.

– Hol voltál, mikor elkezdődött? – kérdezte hirtelen a fiú. A férfi elgondolkodott, majd a szekrényhez lépett. Egy köteg zöld, összeaszott levelet vett ki belőle.

– A stadionnál. Meccset biztosítottunk. Aznap volt a lányom születésnapja, így aztán soha nem felejtem el.

– Én az iskolában. A tanárok kezdték, verni kezdtek mindenkit – hadarta izgatottan a fiú, és leguggolt a fegyver mellé.

– Isten elfordult tőlünk. Testvér testvér ellen harcol – bólogatott az asszony. A férfi tördelt és szórt a levelekből a forró vízbe, majd visszatette őket a szekrénybe.

– Mi voltunk, nem isten – monda egykedvűen. – Én láttam. A meccs után kezdődött. Úgy volt, hogy az A-szektor lesz a balhésabb, ők voltak a hazaiak. De rendben kijöttek az utcára. – Felnézett, a vendégei meglepetten hallgatták az előtörő mondatokat. – Mi, meg a rendőrök tereltük volna őket a metró felé. És akkor hirtelen ott termett a másik oldal kemény magja, a vendégeké. Egy mellékutcában vártak minket, és ránk rontottak, de úgy, mint akik megőrültek.

Megrázta fejét, felnyúlt, elmaszatolt valamit a szekrényen: – Elkezdték nyomni az embereket a parkoló felé. Nem tehettünk semmit, futott mindenki. Elöl már sikoltoztak azok, akiket elkaptak. Én ott voltam, ezért tudom, hogy nem isten volt, hanem mi.

A másik kettő némán figyelt, talán saját emlékeiken rágódva.

– Ami elöl folyt, az…– a férfi nyugtalanul kereste a szavakat, de nem tudta befejezni a mondatot: – …láttam, hogy semmit nem lehet tenni. Vadak voltak, és nem volt erő, ami megfékezze őket. És az egész terjedt hátrafelé. Az, aki eddig menekült, vagy próbálta csitítani a többieket, az is hirtelen bevadult. Olyan volt, mint a futótűz. És a végén már mindenki tépte a másikat. Egymás haját, orrát, fülét. De úgy, hogy a saját sebeikre nem is ügyeltek Az emberimet elsodorták. A rendőrök még az elején visszavonultak. Én pedig…

– Éhezünk, forróság van, és egymás vérét ontjuk, ez isten büntetése – kontrázott az öregasszony. Nagy, eres ujjait elégedetten összekulcsolta a hasán.

– Maga éppenséggel nem éhezik – nézett végig rajta a fiú.

– Állatokat nevelek.

– Milyen állatokat?

Az öregasszony nem válaszolt, és emiatt aztán jópár másodpercig mind csöndben maradtak.

– Mi a módszer? – állt fel aztán a fiú, és kimutatott a romra. – Hogy csinálod?

A férfi végignézett rajta, most igen figyelmesen. A másik valamiért hamar elfordult, mint akit zavar ez a pillantás. – Hogy tudsz annyit leszedni belőlük? Innen fentről csinálod? – folytatta inkább a kérdezősködést. – Jó pozíció, gondolom. Ti biztos így mondjátok.

– Kik? – mordult rá a férfi, és poharakat vett elő.

– Ti, katonák.

– Már nincsenek katonák – rázta meg a fejét az idősebb. – Van egy rövidhullámú adó–vevőm. Befogtam rajta a katonai adásokat is. A Változás harmadik hetében mind elnémult. Hidd el, odakinn már nincsenek szervezett egységek.

A fiú megvonta vállát, majd valamit kapirgálni kezdett az asztalon: – Szóval, akkor innen csinálod? Megvárod, míg besétálnak a célkereszted közepébe, aztán: durr? – folytatta.

– Azért nem ilyen egyszerű – a férfi poharakat vet elő, majd töltött a teából nekik.

– Igen, miért jönnének a puskája elé? – hunyorgott az öregasszony. Széke nyikordult egyet, ahogy fészkelődni kezdett. Homlokán legördült a sokadik izzadtságcsepp.

– Valóban – nézett a férfira a fiú. – Hogy csalod az amfiteátrumba őket? Ezek mégse vadállatok, hogy a hús…

– De – bólintott a férfi. – Vadállatok. És hússal. A húsra, vagy amit a hús kiad magából, arra idejönnek mindig. Legyenek bármilyen messze, eltalálnak ide.

– Nem értem.

– Szerintem pusztán állatok. Aznap, a meccsen, amikor már minden odavolt, az egyik nekem esett. – Felsóhajtott, majd háromfelé tolta a három poharat az asztal lapján. – A tömeg szélén voltam. A parkolóba akartam jutni, oldalra, oda, ahova mindenki özönlött. Ott volt a…– megcsóválta fejét, majd hirtelen mozdulattal felkapta poharát, és a tűzbe vágta. A parázs sisteregve csapódott szét, füst és pára szállt fel. A két másik ember riadtan bámult a férfire, aki arcát kezei mögé rejtetve így szólt: – Bocsánat. Még mindig…– most már folyamatosan mélyeket lélegzett, majd hirtelen abbahagyta a zihálást, és folytatta: – Az első, aki rám támadt, majdnem le is győzött. Valahogy odasodródott mellém. Hirtelen nyílt annyi rés a testek közt, hogy nekem tudott esni. Mint amikor szünet van egy áradatban. És ő ki is használt ezt. Az öklei véresek voltak, csuklóig. Az egyik kezében hajcsomót szorongatott. Ahogy jött, oldalt csapott, és szerintem kivájta egy nőnek a szemét. Aztán csak jött.

– Még jó, hogy nem fertőződtél meg – nyögte a fiú, és elvette az egyik poharat. Odavitte az öregasszonynak, aki jóindulatúan biccentett: – Köszönöm, kedves. Azt hiszem, az a kérdés, jobban jártunk-e, hogy mi nem kaptuk el ezt a nyavalyát.

– Ezerből egy – helyeselt a fiú. – Hallottam eleinte a tévében, míg volt tévé, hogy ezerből egy immunis. Gondoljatok csak bele, hogy milyen különlegesek vagyunk. Háromezer ember közül csak mi úsztuk meg.

A férfi felvette a másik poharat, és a fiú felé nyújtotta.

– Igyál csak – mondta az könnyedén, de a férfi mozdulatlanul tartotta felé a teát: – Na, jó. Köszönöm. Maradt még neked? – mondta aztán a fiú, és elvette a poharat, majd óvatosan belekortyolt az italba: – Egy kis méz jó volna.

– Majd iszom később – mondta a férfi. – Igazából azt hiszem, eleinte sokkal többen voltak az egészségesek – folytatta elgondolkodva. – Akik bezárkóztak, elbarikádozták magukat, elrejtőztek…

– Én is a pincébe menekültem előlük – vágott közbe vidáman az öregasszony, majd ivott.

– De aztán az éhség mindenkit kiűzött a szabadba – tette hozzá a férfi. – És akkor már mindegy volt, ki a fertőzött, ki egészséges. Csak a harc maradt.

– Mi történt azzal, aki rád támadt? – kíváncsiskodott a fiú, elszántan kortyolgatva teáját. Ismét kézbe vette a puskát, majd bizonytalanul leállította a lába mellé.

– Azt láttam rajta, hogy nem ember. Nem harcolt, nem ütött vagy rúgott. Harapni akart. A karomat és a combomat, aztán a torkom felé próbálkozott. Soha, de soha nem láttam még ilyet, pedig harcoltam sokféle nép ellen – magyarázta a férfi lassan. – Olyan volt, mint egy csökönyös, veszett kutya. Sunyin és dühösen próbálkozott. Azt hittem, menten leszakítja az egyik ujjamat. Tudtam, ha közel engedem, beleakaszkodik az orromba vagy a fülembe, és elintézi. Nem tehettem mást…– elhallgatott, és kivárt. Amikor a másik kettő feleszmélt, hogy a befejezés jön, hirtelen lehajolt, kirántotta a kést bakancsa szárából, és köríves vágó mozdulatot tett: –…elvágtam a torkát.

A pengét a vágás végén lefelé csapta, és beleállította az asztal lapjába.

– Ejha – motyogta a vénasszony elpilledve. Szemhéjai pillanatokra le–lecsukódtak öreg arcában.

– Ahhh…– engedte ki a fiú a levegőt, a kést bámulva. Előrelépett, de megingott, mint aki részeg: – Ezt ismerem – mosolyodott el, a férfira nézve. Aztán felnyúlt a homlokához, elhessegetve valamit. A sarokból halk hortyogás ütötte meg a fülüket: – Ez a lányé. Akit keresek.

– Mi a neve? – kérdezte a férfi ellentmondást nem tűrően.

– Nem tudom – ismerte be a fiú kábán. – Mit adtál te nekünk? – Belenézett a poharába, mely üres volt.

– Csalánteát, némi mákkivonattal. Én ültettem a tetőn mindkettőt – magyarázta a férfi, és elvette a kést a fiú elől, aki az asztal lapjára dőlt: – Tudod, gondolnom kell arra az időre, mikor megtámad majd valami betegség. A szenvedés nagyon nehéz dolog. Nehéz teher. Olyankor jól jön egy kis mák. Ezt még az afgánoktól tanultam.

Felfordította az esetlen testet. A fiú merev tekintettel nézte a plafont, szája még mozgott. A férfi fölé hajolt, hogy hallja.

– Hol a lány? – susogta egy gyönge hang fülébe.

Sokáig nézett a fekvő arcába, de nem válaszolt. Amikor már nyitotta száját, a fiú hortyogni kezdett álmában.

– Még a nevét se tudod – mondta neki a férfi.

 

Másnap délutánra az öregasszony megszokta a sikolyokat és az időnként felhangzó puskalövéseket. Tehetetlenül, a nyikorgó székbe kötözve nézte, ahogy a férfi a nyitott ablaknál ülve lődöz kifelé. Mikor szünet állt be, a kimerült fogoly feje lecsuklott, de hamar felkiáltott odalenn a fiú, vagy új lövés dörrent, aztán a forró hüvely pattogott a padlón.

A férfi néha evett valamit az asztalról, olykor ivott, máskor egy műanyag flakonba vizelt. Soha nem válaszolt a kérdésekre. Mikor a vénasszony vízért könyörgött, feléje se fordult. Kora este kiment a konyhából. Odakintről kisvártatva segítségkérő ordítás szűrődött fel. Olyan hang volt, mintha valakit nyúznának. A férfi visszacsörtetett az ablakhoz, felkapta a puskát, és kapásból lőtt. A hang élessége alábbhagyott.

Hamar leszállt a sötétség. A fülledt melegben olyannak tűnt, mint valami pára, ahogy ellepte a kis konyhát. A vénség némán bámulta a lövészt, mielőtt hosszú szünet után megszólalt.

– Micsoda egy bolond vagy te, fiam – krákogta kiszáradt torokkal. A férfi e szavakra felállt, és végigmérte a nőt, mint aki először látja. Az asszony teste megpuffadt a kötelékek szorításában. Keze, lába kékszínű lett, elkínzott arcát merevvé tette a fájdalom. Beszélni is csak halkan, érthetetlenül tudott, mintha nem működnének szervei.

– Azt hiszed, kiirthatod őket? A saját, megmaradt véred feláldozásával? Kinek képzeld te magad?

A kérdés nyugtalanítóan sokáig ott remegett a levegőben, mire a férfi megmozdult. Letette a puskát a padlóra, a fal mellé állítva. Aztán lehúzta kesztyűit, és megropogtatta ujjait.

– Így nem hozhatsz semmit helyre – folytatta a nő. Beletörődő, nyugodt hangon beszélt, fel se nézve a másikra, aki lassan eléje lépdelt. – Mi, emberek nem tehetünk semmiről…

Elhallgatott, mert a másik megragadta a vállát. Aztán a férfi erőt vett magán, letérdelt elé, mint aki imádkozik. Felnyúlt, és megemelte a nő fejét, hogy a szemébe nézhessen: – Hol van az a pince? – kérdezte szelíden.

A vénasszony elrántotta állát a fogásból, és a fal felé nézett.

Lent, az arénában valaki erőtlenül hörgött.

– Megkínoztad, kihasználtad, mind egy darab húst – ingatta fejét az öregasszony, mint aki nem is hallotta a kérdést. – Miért nem ölöd már meg? A sötétben úgyis vége.

A férfi vidáman a háta mögé bökött: – A távcsövön van éjjellátó. – Aztán ruganyosan felállt, csinált egy törzshajlítást a szűk helyen, majd lenézett foglyára: – Tévedsz. Nagyon is tehettek róla ti is. Semmivel sem vagyok jobbak, mint ők – mondta lassan.

A vénasszony nem felelt, dacosan egy irányba figyelt. A falon egy tenyérnyi foltban lehámlott a festék, alatta rajzszöggel ákombákom gyerekrajz volt felerősítve. A másik követte tekintetét, majd bólintott.

– A születésnapján ölték meg, de nem a fertőzöttek – mondta elgondolkodva. – Eljöttek elém, a stadionhoz. Ott vártak a kocsiban, a parkolóban, egészen addig, míg megindult a tömeg. Láttam, hogy kiszállnak, és azt is, hogy a barátnőmet fellökik. A lányom sikoltott, de senki nem állt meg. Nem segítettek nekik, pedig akkor még emberek voltak mindannyian. Tudod, mit mondok neked? Nem vagytok jobbak náluk, és nem is érdemeltek más elbánást, mint ők.

Az öregasszony megmozgatta ujjait: – Lazítsd meg a kötést – kérte, de a férfi csak a fejét rázta. – Akkor legalább adj innom.

– Nem, mert attól rosszul lennél – jött a válasz.

Kis ideig hallgattak, mígnem lentről sietős léptek vagy futás zajai szűrődtek fel. A férfi a fegyverhez ugrott, felvette, és távcsövével végigpásztázta a kinti teret. Aztán felugatott a fegyver, dörrenése betöltötte a kis szobát. Mikor vége lett, a nő elájult.

Gyengéd pofozásra tért magához, és közben az éjszaka feketéje megvastagodott köröttük. Alig látszódtak a férfi vonásai a beszűrődő, lágy kinti fényben.

– Hol a pince? – kérdezte türelmesen, miközben rágott valamit hátsó fogaival.

– Nem emlékszem – nyöszörögte sírós kislányhangon a vénség.

A férfi most hosszabb ideig bámulta, mintha a szemét erőltetné a sötétben.

– Mi történt velük? A lányoddal és…– préselte ki magából az asszony kínkeservvel. Bármennyire is igyekezett, nem tűnt érdeklődőnek hangja.

– Amikor odaértem az autóhoz, illetve a roncshoz – mondta a férfi –, csak darabokat találtam a földön. Mindenféle részt belőlük.

– Lehet, hogy élnek, fiam – suttogta a vénasszony, de a másik erre már nem válaszolt, felállt, a puskához ment, és újratárazta.

A nőből ekkor szörnyű, rekedt, szörcsögő hang tört elő. Mély harákoló lélegzetbe, majd újabb kérésbe olvadt: – Adj innom.

– Hol a pince? – jött a válasz, de a vénasszony erre sem felelt, talán el is ájult. 

 

Arra riadt fel, hogy a férfi vizet locsol arcába. Mohón lenyalta szája széléről.

– Óvatosan – mondta fogvatartója. – Lassan igyál. – Azzal a szájához emelte a palack végét.

Szúrós ízű esővíz volt benne, de a nő mohón ivott. Pár korty után a férfi elvette a palackot.

– Mondtam, hogy lassan! – rótta meg az előtte térdelőt.

 Az öregasszony akaratlanul is ment volna utána, de a láncok nem engedték.

Vaksi tekintetével most mérte csak fel, hol van.

Az aréna közepén lévő, földbe ásott facölöphöz volt bilincselve. A rozsdás, hosszú láncok csuklóin fényes pántokban végződtek, ezeket lakat fogta össze. Körötte a föld, a cölöp, de még a lánc némely része is vörösesbarna volt.

A férfi kedvtelve szemlélte őt pár lépésnyi távolságból.

– Rajtad azért van hús – bólogatott, és megigazította vállán a puskát. Háta mögött, a parkolóból vastag, fekete füstbodor tekeredett az ég felé.

Az öregasszony tehetetlenül megrángatta láncait: – Mit akarsz velem? – nyögte.

– Hisz tudod – vont vállat a másik. – Honnan van élelmed, nyanya? Hol a pince? – kérdezte aztán hirtelen.

Az öregasszony gyűlölködve pislantott rá, majd gyorsan elkapta árulkodó tekintetét: – Ha elengedsz, megmondom. Odavezetlek…

A férfi erre nem szólt semmit, talán nem is hallotta, mert már a házak közét leste. Aztán nyakából leakasztotta apró, de hatékonynak tűnő távcsövét, és belenézett.

– Jönnek? – suttogta ijedten a fogoly, de a katona csendre intette. Kis idő múltán aztán a férfi leengedte a távcsövet, és ismét az asszonyra figyelt.

– Szerintem valahol felfelé van a búvóhelyed – kezdte lassan, és közben egy elliptikus kört írt le a cölöp körül. – Valahol a hegy felé. Valami rozzant, ócska ház pincéje. A rakpart környékét már bejártam, és voltam lefelé is, a vár irányában. Igen, csak a felső utcák régi házaiban van akkora pince, ahol elbújhat egy ilyen varangy – gondolkodott hangosan a férfi.

Az öregasszony nem válaszolt, csak hunyorgott az éles fénytől. Nem lehetett megállapítani, milyen napszak van, de ismét nagyon meleg volt. Körben a kiszáradt fű helyén egy sereg nyom volt a porban. Testek lenyomata, lábnyomok, elhúzott tömegek által vájt vályú.

Aztán letekintett közvetlenül maga elé, mert valamit észrevett. Egy fül volt az, apró, összevérzett darab. Ernyedten hevert a földön, mint valami döglött állat.

– Légy átkozott, te kurafi – mondta hirtelen az öregasszony. Hangja most erős volt és keserű. Görnyedten kiegyenesedett, a lánc megcsörrent rajta. Ősz haja bomlott szénakazalként gabalyodott arca körül, éhségtől csillogó szemei a férfira tapadtak. Az lehajolt, és bakancsa szárából elővette a lány kését.

– Azt kívánom, hogy égj a pokolban, de előtte állj ki még istentelen kínokat idefenn, ebben a melegben is. Remélem, hogy a lányod is ugyanígy…– nem fejezhette be. A férfi előrelendült, és a szájába vágott.

Egy másodpercig úgy maradtak, majd fekete vér bugyogott elő a vénség arcából. A másik mintha zavarba jött volna tettétől, hátrálni kezdett, majd a kést elrakva otthagyta áldozatát.

Az öregasszony közben térdre rogyott, és artikulátlanul jajongani kezdett. Kezét kérőn nyújtotta a férfi távolodó alakja felé, de az meg se fordult.

Pár perc elteltével, mikor bizonyossá vált, hogy egyedül maradt, lenyúlt, ameddig a lánc engedte, és letépte ruhája alját. A rongydarabot sebére szorította, de azonnal elfutotta a vér. Csak ekkor vette észre keze állapotát.

A hosszú lekötözéstől csuklója szederjes és lilás lett, mint egy halott tagja. Olyan torznak tűnt a nappali fényben, hogy a vénasszony felhördült, mire akaratlanul is vért nyelt. Felköhögte, apró pöttyöket hintve a porba, maga elé. Egy árnyékfejet is ért a permet.

A nő megdermedt, majd tekintetével lassan követte az árnyék vonalát, míg el nem ért a végéig, egy poros, mocskos lábig. Felfelé vándorolt rajta, a szakadt farmeren, a kilyuggatott pólón, egészen a megfeketedett, üres tekintetű arcig.

Harminc év körüli volt az idegen, és olyannyira elváltozott már, hogy nem lehetett megállapítani nemét. Inas, napbarnított karjain megfeszültek az izmok, orrlyukai hol kitágultak, hol összeszűkültek. Szemét nem is az öregasszonyra, a cölöp fájára szögezte.

– Istenem, kegyelmezz – nyögte a fogoly sebzett beszéddel. Aztán észrevette, hogy az alak ujjairól lefoszlott a hús, és a csontok fehér ceruzavégekként merednek elő belőle. Mikorra a vénasszony megértette, mit lát, a fertőzött nekiugrott. Egyetlen lépésből lendült felé, ellenállhatatlanul, fenyegetően kivillantva zöldes ínyét. Akár harapni készült, akár marni – félelmetesen hatékony volt mozgása.

Mielőtt elérte volna a hátrébb húzódó foglyot, távoli lövés dörrent, és pillanattal később a  lövedék szétrobbantotta a támadó fejét. Teste oldalt zuhant, még másodpercekig mozgott keze-lába.

Az öregasszony térdre hullott, láncai megfeszültek, de most nem törődött a fájdalommal. Kézfejével akaratlanul is letörölte arcáról a fertőzött vért. Szeme sarkából látta az épületek árnyékában gyülekező alakokat, akik majd próbálkozni fognak. A nap teljes erejével tombolt odafenn, kiszolgáltatva őt az aréna közepén. Inkább behunyta szemét. Szétvágott ajkai közül valami imaféleség kélt.

 

Másnap délután a katona egy kereszteződésben állt, és hallgatózott.

Bal kéz felől régi, romos, egyszintes házak sora húzódott a hegyoldalban, jobbra tőle egy félig kész irodaépület váza fehérlett a melegben.

A férfin több fegyver is csillogott, kezében nádvágó kést tartott. Kesztyűs kézfejével minduntalan megtörölte homlokát, és úgy tűnt, próbál mindenfelé figyelni.

A forróságban nem mozdult semmi, nesz sem hallatszott. Még azok az éles hangú bogarak is hallgattak, melyek az utóbbi időben olyannyira elszaporodtak a környéken.

Az utca végében, odalenn látszott egy aprócska szelet az összeszáradt folyóból. A túlparton több helyen is fekete füst emelkedett. Feljebb, észak felé sötét madarak köröztek a levegőben. Rikoltásuk idáig már nem hallatszott el.

A férfi gondosan szemügyre vette mindezt, majd egy sárga, beszakadt tetejű házacska felé fordult. Sötét ablakaiban összetört az üveg, ajtaját valaki kifeszegette helyéről. Odabenn megtaposott, mocskos paplan látszódott a padlón

A katona minderre ügyet sem vetett. A ház alapzatába vájt pincenyílásokra figyelt. Aztán óvatos macskaléptekkel közelebb osont, körbenézett, majd leguggolt az egyik ablak elé.

Gyenge, savanyú légáram csapta meg arcát. Alig volt hűvösebb, mint a kinti levegő. Édes, bomló aromát hordott, mintha valaki húst felejtett volna kint az asztalon.

A férfi mélyen beszívta ezt a párát, majd felmordult. Előhúzta egyik pisztolyát, és maga elé tartva benyomult a házba.

Ürülékhalmok, eldobált gyerekruhák fogadták. A hajdani nappali közepén csontok voltak egymásra hányva. Szépen letisztogatott sárgájuk halványan derengett.

A konyhai pincelejáratot vaskos tölgyfaajtó védte. A katona szerencséjére kívülről volt benne a kulcs. Óvatosan elforgatta, majd lenézett a sötét lépcsősorra. Rövid tűnődés után meggyújtott egy rongydarabot gyufával, és a gomolyagot lelökte a lépcső aljába. Félhangosan számolt háromig, majd lement a lépcsőn.

A sárga, gyorsan hamvadó lángok a pince felét világították be. Asztalok és kádak sorakoztok egymás mellett. A sarokban rozzant vaságy állt. Az asztalokon fényesre suvickolt kések, bárdok és villák csillogtak. Ahogy a katona megindult, arcát súrolta valami. Elkapta fejét, erre beleütötte orrát egy puha darabba. Hátrált, majd a még égő rongyot felemelte késével, és feltartotta maga elé.

Plafonról lelógatott húsdarabok erdeje vöröslött előtte. A nem túl vastag szeleteken finoman csillogott a só. A férfi éhesen beszívta illatukat, majd kikerülte e részt. A pince másik traktusa már az utcáról kapta a fényt. Itt, a fal mellett, az ablakok alatt alacsony ketrecek sora húzódott.

Olyan volt, mintha kutyákat tartottak volna itt. Ám a második ketrec aljában egy kis kabátka kéklett.

A negyedik ketrec közepén gombszemű baba hevert. A hatodik ketrecben volt valaki.

A katona idegesen körbefordult, de a pince többi része üresnek tűnt. Megköszörülte a torkát, és közelebb lépett a fogolyhoz – ekkor jött rá, hogy az egy gyerek, és már régóta figyeli őt.

A ketrec hátsó részébe húzódott, átkulcsolta térdét, arcát valamelyest elrejtve bámult rá. Csak szemei csillogtak a sötétben. Távolról olyan volt, mint egy nagy halom ruha.

– Mi történt itt? – kérdezte tőle akaratlanul a katona. A gyerek összerezdült, és még jobban eltakarta magát.

– Ki vagy te? – faggatta őt a férfi, majd lehajolt a ketrec elejéhez. Aprócska lakat tartotta össze az ajtóféleséget.

A gyerek mozdulatlanul nézte, ahogy lerúgja. A férfi kinyitotta az ajtót, és félrelépett. Közben övébe rakta fegyvereit.

– Gyere! – sürgette. – Nemsokára alkonyodik. Nem akarok itt maradni.

Pár pillanatig várt, majd sürgetően intett, és olyan mozdulatot tett, mint aki be akar bújni a másikhoz. A gyerek erre megmozdult, kényszedetten négykézlábra ereszkedett, és kimászott. Ahogy kiegyenesedett a férfi előtt, látszódott, milyen vézna és ijedt. Egész testében remegett, rezgett rajta a szakadt, hosszú hálóingféleség, a rojtosra foszlott nadrág, sűrű, csapzott hajának minden szála.

– Mi történt itt? – mutatott körbe a katona. – Mit csinált veletek a vénasszony?

A gyerek már nem őt nézte, meredten bámult az egyik félhomályos sarokba. A katona is odafordult, de ő, aki nem szokott hozzá ehhez a fényhez, először nem látta. Ám segített a huzat, mely az ajtó felől, fentről kélt. Végigsöpört a termen, és a bomló rothadás új, minden eddiginél erősebb ízét hordozta. A katona akaratlanul is hátralépett a gyerek felé, aki összerándult. Erre a férfi erőt vett magán, és a szürke tömeghez ment. Mikor már csak egy méternyire volt, megértette, mi lóg előtte a kampón. Felszisszent, majd a gyerekhez ugrott. Nem törődve a sikkantásával, megragadta, és kivitte őt a pincéből, el a sóval teli kádak, a kések, a nagy asztal előtt. Csak odakinn, az utcán, a napfényben állt meg lihegve. Elengedte a másikat, aki azonnal behúzódott az árnyékba. Most, a világosban jobban szemügyre vehették volna egymást. A fogoly arcát azonban vastag koszréteg borította, hajában a pince nedves piszka száradt. Értetlen, elrévedő tekintete semmi jót nem ígért. Arca az alultápláltságtól koponyaformát öltött, végtagjait a csontok rajzolták meg.

A férfi odalépett elé, majd megbökte vállát: – Gyere velem – mondta szelíden, és mielőtt elindult, még hozzátette: – Nem maradhatsz itt. Én adok neked enni és inni.

Jó tíz lépés után hallhatta, hogy a kölyök követi. Elégedett mosolyra görbült szája.

Pár perc után a gyerek kezdett elmaradni. A katonának nem kellett megfordulni, észrevette erőtlen lépteiből is. Egy kiszáradt fa tövénél bevárta. A kölyök öt méterre tőle megállt.

– Pihenjünk – mondta a katona, és elővette kulacsát. – Nesze, igyál. – előrelépett, és letette kettejük közé. A másik gyorsan felkapta, és mohón ivott belőle.

– Lassan, mert bajod lehet – figyelmeztette a katona. A gyerek nem hallgatott rá. Amíg ki nem ürült, nem vette el szájáról a bádoghengert. Aztán letette maga elé, sarkára guggolt, és félig előre nyújtott kezeit, félig a katonát lesve elrévedt.

– Afrikában úgy tartják, egy hosszú szárazság jelzi majd a világ végét – morfondírozott a felnőtt. Halkan beszélt, szinte csak magának. – Azt gondolják, hogy a Föld fel fog perzselődni, fokozatosan és lassan, ahogy a nedves fa ég el. – A gyerekre pislantott: – Tudod, te egyáltalán, hol van Afrika?

A kérdezett a fejét rázta, mire a katona legyintett. Letört egy darabot a fa kérgéből, a szájába rakta, és ütemesen rágni kezdte. – Tudod, azt tervezem, hogy amíg véget nem ér, minél többet magammal viszek. Nincs már más tervem az élettel. Ehhez persze nagyon óvatosnak kell lennem. Minden lépést ötször átgondolok. Az, hogy idáig eljöttem érted, tiszta őrültség.

Kiköpte a kérget, és körbelesett: – Éhes vagy? – kérdezte aztán a gyerektől. Az kis gondolkodás után bólintott. A férfi oldaltáskájából valami rugalmas, szürke dolgot vett elő, leguggolt, és odanyújtotta neki. A gyerek gyanakodva vette el, hosszan szagolgatta, majd beleharapott.

– Cukor, liszt és némi mákkivonat – bólogatott a katona, figyelve, ahogy rág. – A készleteim legjava. Edd csak meg mindet.

A gyereket nem kellett biztatni. Mohón befalta a darabot, ujjait is lenyalogatta utána.

A katona felállt, mire a gyerek is próbált, de a férfi nyugalomra intette. Lehajolt hozzá.

– Jól figyelj! – suttogta neki bizalmasan. – Remélem, elhiszed, hogy nem rosszindulatból teszem. Egyszerűen nincs más választásunk. Lassan elkezdenek majd zsibbadni a lábaid, az ujjbegyeid és az ajkaid. Már ne induljunk el, jó?

A másik értetlenül bámult rá. Aztán mégis tett egy tétova kísérletet, hogy felálljon, de megbotlott a lábában, és elterült a férfi bakancsánál. Az kíváncsian nézte próbálkozását, mintha valami fura élőlényt lesne.

– Aztán elkezd majd körötted forogni a világ, és álmosító kábulat önt el. De legalább nem érzed majd ezt a forróságot – folytatta monoton hangon. – Ha lenne más mód, hidd el, nem tenném ezt. De ők csak akkor jönnek el, ha csalétket adok nekik – mondta. – Amint teljesen felszívódik majd a mák, érezni fogod, hogy ellep az álom. És engedd, hogy magával ragadjon. – Megköszörülte torkát, valamit megint kiköpött. – Amikor felébredsz, már a nehezén túl leszünk. Ha ugyan felébredsz. Azt hiszem, csak a vége igazán fájdalmas. Ígérem, ha úgy adódik, segítek majd. Ők aztán nem finomkodnak. De ott leszek veled, a távcső másik oldalán, és figyellek majd.

Mikorra befejezte, a kölyök lehunyta szemét. Orra előtt kis porfelhők libbentek lélegzete ütemére. A katona lehajolt érte, átnyalábolta és felemelte.

Ekkor meghallotta, hogy távol, valahol északon mennydörgés kél. 

 

A férfi fent ült az ablakban, szokott helyén, és a mind sűrűbben felvillanó villámokat figyelte. Arcát néha nedves, zöld illatú szél érte. Ilyenkor akaratlanul is megnyalta kiszáradt ajkait, aztán ismét belesett az előtte feketéllő puska távcsövébe.

Az aréna közepén, a cölöp körül féltucatnyi test hevert. A gyerek ernyedten csüngött a láncokon, láthatólag még mindig nem tért magához. Eddig egy sebet sem ejtettek rajta a támadók, pedig némelyik egész közel jutott hozzá.

A férfi felsóhajtott, majd mélyen belélegezte a vihar által előretolt illatokat. Nemcsak vízszag, hanem por, füst, rothadás és egy csomó remény is volt benne.

Hirtelen valaki kifutott a nyílt térbe, mire akaratlanul is megrándult ujja a ravaszon. A lövedék elsüvített a levegőbe. A második előtt már a távcsőn át tartott célra. A fertőzött négykézláb, szinte ügetve igyekezett áldozata felé. A golyó oldalát találta, és elsöpörte őt célja előtt jó pár méterrel. A katona még egy lövedéket kilőtt rá. Ekkor valami bevillant a távcső lencséjén. Zavartan felkapta fejét, és rájött, esőcsepp az. Olyan régen látott már ilyet, hogy pár másodpercig gyermeki csodálkozással lesett ki a levegőbe. Aztán kinyújtotta egyik kezét, hagyva, hogy a meginduló zivatar tétova előőrse ellepje.

De gyorsan magához tért ámulatából – betárazott a puskába, és végigpásztázta vele a környéket. Egyelőre nem volt mozgás, ezért célkeresztje visszakanyarodott a fogolyra.

A kölyök a nedvességtől éledezni kezdett, moccantak tagjai. Aztán kinyílt szeme is, és egyenesen a katona felé nézett.

Az erre elvette arca elől a távcsövet, majd egy puha szövettel megtörölte a lencsét. Mikorra újból foglya arcába nézett, már ütemesen esett az eső. A cseppek elborították az aréna körét, végigverték a port, a holtakat, a cölöpöt és a gyerek haját, arcát. Patakokban olvadt le róla a kosz, de a sűrűsödő esőfüggöny miatt néha alig lehetett látni belőle valamit.

Azt azonban a katona megértette, hogy eddig nem nézte meg figyelmesen. A haja például nem barna vagy fekete volt, hanem szőkés. Aztán pár pillanat múlva már arcvonásai is egyértelműbbek lettek, mivel tenyerével lesöpörte róla a vizet és mocsok nagy részét, majd a láncait kezdte rángatni.

A katona nyugtalanul igazított valamit a puskán, felállt. Mélyet lélegzett, a konyhapultnak támaszkodva bámult maga elé. Végül besietett a szobába, hol fegyvereit tartotta, és egy nagy, olajzöld távcsővel tért vissza. Remegő kézzel élesítette képét, és kereste az apró alakot odalenn. A kölyök talpát a cölöpnek vetve próbálta eltépni a láncot. Apró, inas testén megfeszült minden izom. Haja szőkesége még vizesen, csapzottan is nyilvánvalóvá vált. Karja egy helyütt teljesen tiszta lett – mélybarna, egészséges bőre elütött környezete szürkeségétől.

A katona leengedte a távcsövet, és szája elé kapta kezét. Döbbenten nézte az esőt, és az arénában küszködőt. Arcán bujkáló öröm, bizonyosság és komor határozottság váltakozott.

Ekkor már úgy zuhogott kinn, mintha dézsából öntötték volna. A gödrök, mélyedések nagyon gyorsan megteltek vízzel, a kiszáradt föld képtelen volt időben beszívni a nedvességet. Minden párolgott és forrongott az áradatban. Amikor a katona még egyszer belenézett a távcsőbe, ezen a párán át már nem láthatta a gyereket. Mégis, gondolkodás nélkül felkapta fegyverét, és leengedte a kötéllétrát.

Ahogy az épület külsejére került, azonnal bőrig ázott. A puska szíja beakadt valamibe, ingerülten elengedte, hogy haladhasson. Mikor leért, látta pár méterre a sárban, de nem hajolt le érte. Futva indult meg az aréna közepe felé, mint egy elszánt gladiátor.

Még az eső pászmás függönyein át is észrevette a körben gyülekezőket. Az épületek tövében fekete alakok mozogtak ingerülten, mint óriási bogarak. Úgy tűnt, nem mernek kilépni a nyílt térre, de izgatottságuk miatt előbb-utóbb elhatározzák majd magukat. A katona most már nem törődött ezzel sem. Tócsákon, süppedős sárfoltokon botorkált át, szeméből a vizet törölgetve. Néha megbotlott, máskor lihegve megállt, körbefordult, hogy tájékozódjon. Az eső robajában nem hallatszott semmi, a színek és a tárgyak elvesztették körvonalukat.

Amikor újra nekiindult, egyszer csak valamibe beakadt a lába, és elesett. Arca egy pillanatra a sáros földet érintette, bal keze teste alá szorult. Egy test kapaszkodott a lábszárába. Riadtan oldalt hengerült, eltaszította. Aztán feltérdelt, és meglátta a cölöp vonalát.

A gyerek ott kuporgott a tövében, összegömbölyödve, arcát takarva. A katona közelebb mászott hozzá, mire a másik kúszva hátrált, és még mindig nem nézett rá. Ekkor a felnőtt elkiáltotta magát, a lánya nevét ordítva az eső surrogásába. Nem történt semmi, a leláncolt, apró test mozdulatlanul a földre lapult. A férfi lassan odacsúszott hozzá, keze, lába sárba süllyedt. A gyerek vacogott a hirtelen jött hidegtől, ezért ráborult, átkarolta, de nem nézte meg az arcát. Az afrikai vadászatok alatt kifinomult hallásával még a víz pergésén túl is észlelte a közeledők tocsogó lépteit.

Azok, ott, az aréna szélén végre elhatározták magukat.

A katona megtapogatta oldalát és zsebeit, bár előre tudta a hiányt. Pisztolyát és a gyerek bilincseinek kulcsát odafenn hagyta, az asztalon. Biztos volt benne, hogy nem érne vissza velük. Puskája a sárban már használhatatlan.

Lenyúlt hát bakancsához, és előhúzta Anna kését. Feljebb kúszott, a cölöpig, maga után vonva a gyereket is.

A másik remegése lassan csillapult, oldalt fektette hát, az ölébe, fölé hajolva védte a víztől. A kést lazán tartotta, szúrásra készen. Hátát a kemény fának vetve várt, és közben nem mert a lánya szemébe nézni.

 

vége