Van valami mély, elkötelezett kapcsolat az étel és a sötétség közt, erre mutatnak a hagyomány és a vallás azon tételei, hogy a test az a földi, a lenti, az alantas, míg a lélek, az az éteri, a fenti a magasztos. Ha ez így van, akkor a test táplálása nem lehet jó. Sőt, minél kifinomultabb egy adott étel, annál nagyobb veszélyt jelent a lélekre, hisz ideláncolja, a földi, csökevényes létezéshez köti azt. Az étel a legkorábbi kábítószer, a maja, a gonosz legerősebb fegyvere. A most következő novellában benne van minden rajongásom a jó ételek és a főzés iránt. Közepes, de gyors amatőr szakács vagyok. Az írás hősei viszont balszerencséjükre a legjobb szakács ételét kóstolják, és ennek következményei október utolsó éjjelén kulminálnak.
Utolsó falatig
A legfinomabb étel mindig elvesz belőlünk valamit, mivel megismételhetetlenül egyedi, akár az élet, ezt a közhelyes bölcsességet fogalmazta meg magában a könyvelő, ha a házaspárra gondolt, de általában inkább nem gondolt rájuk, mert akkor eszébe jutott az Étel is. A könyvelő egy főzőtanfolyamon ismerte meg Savert és Erikát, melléjük osztották be, együtt aprították fel a zöldséget és a marhát a raguhoz. Irodalmi főzés volt, Wirginia Woolf Világítótornyából a bouf en daube került terítékre, és mivel a recept több órás rotyogtatás írt elő, a hármas beült a nagy, svéd designos konyharész mögötti bárba, és összebarátkoztak. Mindannyian gourmet-nak számítottak, és ez nem üres címke volt esetükben. Kellő műveltséggel rendelkeztek az ételek élvezetéhez, és anyagiakban is megengedhették maguknak az előkelőbb fogásokat. Saver egy gyárban dolgozott vezetőként, nagy, vaskos, csupa szöglet férfi volt, de római metszésű arca finom eleganciát tükrözött. Erika pénzügyi igazgató volt egy kisebb cégnél, törékeny, vékony, angolosan sápadt asszony. A negyvenes éveikben jártak.
A marha közös, esti elfogyasztása után névjegyet cseréltek, és bár a könyvelő ettől az egésztől nem várt sokat, a házaspár nem hagyta őt magára, valamiért ragaszkodni kezdtek hozzá, például ha találtak egy új helyet a városban, átküldték neki a címét, máskor étteremkritikákat vagy egy-egy különleges receptet osztottak meg vele, de többször elhívták vacsorára egy-egy jobb helyre, ahol a consommé arany csillogása felett el lehetett beszélgetni arról, hogy milyen lett volna annak idején, a fénykorában eljutni az El Bulliba. A könyvelő örült mindennek, és mivel magányos és kissé sivár volt az élete, némi borzongással töltötte el ez a fajta betolakodás a mindennapjaiba, ugyanakkor titkon élvezte is, hogy vannak odakinn, a lakása falán túl emberek, akik számolnak vele, és gondolnak rá.
A következő lépcsőfokot az jelentette, amikor a házaspár meghívta őt vacsorára.
A hegyen laktak, egy társasház legfelső emeletén, nagy teraszuk volt, mely kitűnő kilátást nyújtott az alkonyodó városra. Erika cavat és tapast szolgált fel a könyvelőnek és férjének, és a nagy, párnázott székekbe telepedve, halkan beszélgetve, iszogatva, eszegetve nézték, ahogy a vörös színek lassan szürkébe fordulnak a házak falain. Kétfajta tudás létezik, fejtegette Saver, miután megtörölte kissé húsos ajkait egy textilszalvétával, az egyik amit az elménkkel sajátítunk el, a másik, amit a testünkkel. És az utóbbi legmagasabbrendűbb változata az ízlelés, a rágás, a nyelés. Fontosabb mint a tapintás vagy a látás. Ez az én hitvallásom. Fiatal emberként a szellemi tudást felhalmoztam magamban, megérkeztem egy olyan állapotba, ahol már csak a részletek bővítése maradt hátra, például ismerem Rembrandt majd összes jó képét, de Rembrandt kortásait, a kevésbé jelentős mestereket már kevésbé. Igen, ezen még lehetne dolgozni, de minek. Mi végre. Emiatt fordultam inkább a testi tudás bővítése felé. Akkoriban jöttek divatba a forradalmak nálunk: ismét felfedeztük a borokat, megérkezett a sörforradalom, majd a fine dining, végül ezek a buta kézműves dolgok, és én örömmel vetettem bele magam mindenbe. Elmélázott, és megnyalta ajkát. Később – és itt megfogta felsége vékony, kékeres csuklóját – volt pénzünk utazni, keletre, Ázsiába, Európába, északra, és így mostanra már ott tartunk, hogy megkóstoltunk majd mindent, amit érdemes, és amit ez a bolygó nyújtani tud.
Megcsóválta nagy fejét, majd a könyvelő szemébe nézett, és így folytatta, de tudom, hogy van még odakint valami, valami különleges, ami vár rám, és ez tart életben, intett majdnem üres poharával a távoli látóhatár felé, majd felhajtotta az italt, menjünk, mert az osztrigát sem jó megvárakoztatni.
Eltelve a négyfogásos menüvel, melynek gerincét hideg hering, pácolt marhanyak, főtt galamb és roston sült angolna vitte, és melyhez megfelelően párosított borok adták a kíséretet, a könyvelő a taxi hátsó ülésén elemezni kezdte magát, szokásához híven belső énje lefúrt mélyen az érzelmeibe, hogy rájöjjön, miért kezdett el kötődni ehhez a két emberhez, és mikorra megérkezett lakáshoz, arra jutott, hogy a bátorságuk a lényeg, az, hogy együtt, ketten olyanok, mint akik nem ismernek félelmet, elmennének a végsőkig, és egy jó menüsor érdekében akár még emberhúst is főznének. Felfelé az elegáns bérház széles márványlépcsőjén azon tűnődött, milyen lehet az emberhús íze, de elhessegette ezt a gondolatot, meg persze tudta jól, a különféle olvasmányélményeiből, hogy az unalmas disznóhúsra hajaz.
Ezután történt, hogy Saver és Erika egy időre eltűntek. Egész pontosan egy hónapig nem jelentkeztek, nem küldtek cikklinkeket, sms-ben új étterem címét, semmi, teljesen hallgatás követezett, melynek vége felé a könyvelő szinte kínzó vágyat érzett, hogy ő keresse fel őket, akár személyesen, akár az online térben. Egy péntek estén már úgy volt, felhívja a férfit, mert mégiscsak illetlenségnek tartotta volna, ha először Erikánál próbálkozik, de ekkor Saver megelőzte.
Megtaláltuk, csak ennyit mondott a készülékbe, majd a két lakás közti felező ívén egy kávéházat jelölt meg, ahol neki és a könyvelőnek azonnal találkoznia kell.
Volt valami feszültség, meghatottság és talán félelem a hangjában, ami arra késztette a könyvelőt, hogy a viszonylag kései óra ellenére ne tiltakozzon, felöltözött, és a jelölt helyre ment, ahol alig páran ültek a kerek kis asztaloknál, kintről úgy nézett ki a kávézó, mint egy akvárium, és az ablaknál, az utcafrontál, ott volt a legnagyobb hal, Saver.
A könyvelő kávét kért konyakkal, és miközben rendelt, már észrevette, hogy a vele szemben ülő férfi nem ugyanaz, akit egy hónapja látott. Mély ráncok gyűrődtek homlokán, lefogyott, a bőr lógott nyaka alatt, a szeme alatt karikák sötétlettek. Saver előtt egy kis tálon spanyol sonka, olajbogyó és foszlós kalács volt érintetlenül. Erőtlenül felemelt egy szelet sonkát, de nem vette szájába, csüggedten visszaejtette a tálkára.
Mit találtak meg, törte meg a csendet a könyvelő, visszautalva a telefonban elhangzott drámai bejelentésre, mire a másik láthatóan magához tért, felélénkült, és felhajtva vörösborát, belekezdett.
Két héttel ezelőtt hétvégén felkerekedtek, és elautóztak északra. Kivételesen nem gasztronómiai célból, mivel jól tudták, hogy az országnak ezen a táján nem nagyon találni valamirevaló éttermet, legfeljebb kifőzdét, csárdát, ahol azokat az unalmas, zsíros tucatételeket adják harmincoldalas étlapokon. Túrázni szerettek volna, ki is néztek egy útvonalat, ami valami zsákfalu mellől indult, de valahol rossz irányba kanyarodtak, így aztán hosszan mentek befelé az erdőbe, az egyre rosszabb betonúton, ami aztán földútra váltott, a bokrok szinte karcolták a kocsi oldalát, a lombok összehajlottak felettük, mígnem hirtelen kinyílt a tér, és ott volt előttük egy klasszicista stílusban épült kúria, parkolóval, és fehér, elegáns írású táblával: La Fin. Vagyis A Vég – franciául.
Mivel nem láttak autót a parkolóban, először nem akartak bemenni, hisz ahol nincs vendég, ott nincs forgalom, és ott nincs frissesség, De aztán, talán a barátságos kora délutáni napfény, a klasszicista, elegáns épület és a hátsó kéményből előgomolygó fekete, zsíros füst látványa miatt másképp döntöttek. Hét lépcső vezetett fel az ajtóhoz, mely egy dór oszlopokkal szegélyzett, tágas előtérből nyílt, magyarázta Saver elmélázva. Belépve egy kis, homályos fogadóhelyiségbe jutottak, ahol egérszerű leány, a recepciós fogadta őket pultja mögött. Mintha évek óta várt volna, csóválta fejét Saver.
Elmondták neki, hogy nem volt foglalásuk, de szívesen megkóstolnák az étterem főztjét. A lány egy jó fél percig lapozgatott a előtte heverő könyvben, majd türelmet kért, és eltűnt a befelé vezető nagy, súlyos tölgyfa ajtó mögött. Kisvártatva visszatért és bólintott, a konyha tudja fogadni a vendégeket, de csak előre összeállított, degusztációs menüjük van, melynek ára, és itt mondott egy még Savernek is meglehetősen magas összeget. Erika volt az, aki bólintott, rendben van, mire Saver vállalt vont, az asszony fizeti, mosolygott, de a recepciós nem mosolygott vissza, helyette bevezette őket az előcsarnokba, ahonnan kétoldalt lépcsősor indult az emeltre, ahol bizonyára szobák is voltak, de ők mentek tovább, hátra, és egy napfényes étteremrészbe jutottak. Nem volt sok asztal, talán hét. Az egyik fal szinte teljes egészéből üvegből volt, kis tóra, ősparkra, távolabb az erdő fáira nyílt kilátás. Leültek, és nézték, ahogy a recepciós eltűnik egy hátsó lengőajtón, ami bizonyára a konyhába nyílt.
Valamiről beszélgetni kezdtek, talán arról, hogy egy ilyen hely hogy élhet meg itt, az isten háta mögött, mindenféle reklám nélkül, talán Erika még rá is akart keresni az interneten az étterem nevére, de persze nem volt térerő, aztán visszajött a lány, nagy kancsóban vizet hozott, meg egy ódon palackot, utóbbit némi ügyeskedéssel megnyitotta, és a levegőt elöntötte a vörösbor zamatos, avaros, gyümölcsös, bőrös illata. Saver kérte a menüt, mire a leány megcsóválta fejét, nincs menü, minden fogás egyedi, és csak aznap készítik, magyarázta türelmesen. A vendégnek kell rájönnie, mit tartalmaz. Azzal otthagyta őket.
Erika megvonta vállát, majd szabadkozva a palackért nyúlt. Tudom, hogy még nem szellőzött ki, és éhgyomorra nem szabad, de, motyogta, majd hirtelen mozdulattal töltött a borból, és ivott. Megborzongott, szeme elnyílt. Mi van, kérdezte Saver szinte ijedten. A nő csak a fejét rázta, ez, ez, motyogta elhűlve, majd kinyögte, olyan, mintha a saját véremet innám.
Valóban olyan volt, bólintott Saver szomorúan, elképesztően összetett ital, soha nem éreztem még ilyet, noha ittam már ezer eurós tételeket is, és Spanyolországban végigjártuk a leghíresebb pincéket. Átiramlott a gyomromon, a beleimen, az ereimen, céltudatosan előkészítette a helyet annak, ami ezután következik, mintha direkt csak az lett volna a célja, hogy valamiképp felkészítsen arra, ami elképzelhetetlen.
Mert hamarosan a lány ismét megjelent, ezúttal fekete kötényt viselt, és kezében már ott volt az első fogás két tányérja. Nem tudom, mi volt a tányéron, csóválta meg fejét Saver, és nem nézett a könyvelő szemébe, de az biztos, hogy azt gondoltam, amikor megkóstoltam, hogy finomabbat még nem ettem. Egyszerre volt édes és sós, de nem olyan közönségesen, mint az umami, volt benne valami füstös, vad íz, és a halak frissessége is, és kinézetre az egész egy kis, rózsaszín tégla volt, valami fehéres, zöldes habban úszott, bólintott, majd kijelentette, de rosszul gondoltam, mert az ezt követő hat fogás mindegyike felülmúlta az előzőt. És egyikről se tudták biztosan megállapítani, hogy miből készült, pontosan milyen összetevői lehetnek, milyen alapanyagokat használt a zseniális, földöntúli szakács, csak azt tudták, hogy ilyet sehol máshol nem tudnának enni, és csak azt sejtették, hogy haláluk napjáig csak erre fognak ezután vágyni, erre az ételsorra, ezekre az ízekre, ezekre az állagokra (hagyjuk a műkedvelő „textúra” szót, fakadt ki mintegy mellékesen Saver, és csak ekkor emlékeztetett régi önmagára, csak a felkapaszkodott sztárszakácsok használják, dörmögte).
Másodiknak valami halszerűség érkezett, ropogós kéregben, zselés gömbökkel, melyeknek lágy, citromos és fás íze volt, aztán talán párolt zöldségekből készített variációk, mindenféle állagban és színben, mindegyik mellett kis pötty volt a mártás, ami kiteljesítette az ízüket, majd következett valami, ami határozottan szárnyasnak tűnt, noha a szájban porózussá vált, akár a Pavlova torta cukorteste, de még ennél is furább és emlékezetesebb volt az ötödik fogás, ami lehet, hogy marha volt, de hogy melyik része, arra nem jöttek, pedig a farkától az agyvelejéig minden elemét kóstolták már, mindenesetre pörköltszerű lében volt, és mellé, kis, ezüst színű fánkok jártak, melyek inkább voltak édesek, a belsejükben pedig vérszerű, sós alvadék lapult, és ha az ember együtt ette mindezt, az egy ízrobbanás volt, nem is a szájban, hanem az agyban, és ne feledkezzünk meg a hatodik fogásról, amit végképp nem tudtak kategorizálni, már csak a látvány alapján sem, mert dermedt zselétóból hárfaszerű fátyol állt ki a tányéron, és mellette fekete, szénre emlékeztető kavicsok lapultak, ízre mind a három elem nagyon egyedi volt, sós és fűszeres, ugyanakkor lágy, kissé pezsgős, érezni lehetett, ez már a levezetés, az íny megnyugtatását szolgálja, az utolsó, a hetedik előtt, ami desszert kellett hogy legyen, bár a sárga lapocskák, rajtuk különféle rétegekkel és soha nem látott bogyókkal és díszítő göbökkel inkább valami sajtos, joghurtkrémes, kissé savanykás, kissé uborkás összízt hoztak, de tény, tökéletesen zárlatként működött.
Elhallgatott, és hagyott időt a másiknak, hogy megeméssze a hallottakat.
És mi történt aztán, kérdezte végül a könyvelő, mire Saver fújt egy nagyot, majd szomorúan megcsóválta fejét, fizettünk, és kitámolyogtunk az épületből, és annyira az élmény hatása alá kerültünk, annyira eltelítődtünk, hogy csak az autópályán vallottuk be, hogy legszívesebben már most visszafordulnánk, és újraennénk az egész menüsort. Hazáig áradoztunk az ételekről, és tudtuk, egytelen vágyunk maradt az életben, hogy megismételjük, ezért már aznap este fel akartam híni őket, de egyszerűen nem találhatóak meg az interneten, sehol nincs nyoma a La Fin nevű étteremnek.
Ez furcsa, jegyezte meg a könyvelő, de Saver meg se hallotta, nagy, kockás textilzsebkendőt vett elő, megtörölte izzadó homlokát, és folytatta, de persze nem hagytuk annyiban, nem hagyhattuk annyiban, következő hétvégén visszamentünk. Sokáig kerestük azt a bizonyos lehajtót, csak nagyon nehezen találtuk meg, de végül ott voltunk ismét a tisztáson, a fehér épület előtt, és bár gyanús lehetett volna, hogy a kémény ezúttal nem füstölt, bekopogunk. A férfi lehorgasztotta fejét, és szinte motyogva folytatta, senki nem nyitott ajtót. Fél óráig próbálkoztunk, körbejártuk az épületet, belestünk az ablakokon. Hátul be lehetett látni a konyhába, mindenhol szép rend volt, de üresség is, és ettől úgy éreztük, megszakad a szívünk, végül csak leroskadtunk a tornácra, és átkaroltuk egymást, Erika elkezdett sírni, én pedig vigasztaltam. Alkonyodott, mikorra összeszedtük magunkat, hagytam egy cetlit az ajtóba tűzve, kérve raja, hogy értesítsenek, ha nyitva lesznek, majd eljöttünk. Ennek már két hete.
A könyvelő utána számolt magában, és bólintott, igen, és jött valami jelzés, kérdezte nyugtalanul, mire Saver felpillantott rá, figyelmesen, fürkészve, először nem, lementem a következő hévégén is, immár egyedül, mert Erika akkor már főzött, de a papírlapom változatlanul ott volt, az ajtóban, és az épület továbbra is üres volt, üres, üres, mint egy kagylóhéj. Akkor már nagyon fáradt voltam, mivel alig ettünk valamit azokban a napokban.
Miért, vágott közbe a könyvelő, és a sonkára meg a kalácsra mutatott, miért nem eszik. A másik egy ideig nem válaszolt, végül kibökte, azután az ételek után nem tudunk mást enni, egyszerűen elment az étvágyunk minden mástól, megpróbáltuk, de a legjobb falat is kifordult a szánkból, olyan, mintha papírt ennénk, vagy mintha fűrészport nyeldekelnénk. Erikát jobban megviselte ez, mivel eleve soványabb volt, tette még hozzá bűnbánó hangon.
Azt mondta, Erika azért főz, vetette közbe bátortalanul a könyvelő, mire Saver csak a fejét csóválta, igen, elkeseredetten próbálja rekonstruálni azt a menüsort, összevásárolt mindent, és naphosszat a konyhában kísérletezik, ha épp nem alszik, hogy valamiképp előállítsa legalább az egyik ételt, amit ott ettünk, de olyan messzire van tőle, olyan messzire, barátom, és ezt ő is tudja, és ettől csak még idegesebb, és még jobban fogy, most már kórosan sovány.
Talán szólniuk kellene az orvosuknak, javasolta a könyvelő szelíden, de Saver csak legyintett, és mit mondjunk, hogy egy étterem miatt képtelenek vagyunk bármit is lenyelni immár majd három hete, ez nevetséges.
Komoran hallgattak, majd Saver pénzt vett elő, az asztalra tette, és felállt, hát így állunk, mondta búsan, holnap október vége, gondoltam teszek még egy próbát, elautózom egyedül, mivel Erika már nagyon gyönge, északra, és megnézem még egyszer a helyet, nincs kedve velem tartani, kérdezte némi félelemmel a hangjában, de nem ettől, hanem veleszületett óvatossága okán rázta meg a fejét a könyvelő, sajnos van egy határidős munkám, mondta halkan, majd kezet fogott a nagydarab férfival, de értesítsen, ha van fejlemény, és gondolkodjanak el az orvosi segítségen.
Másnap nem tudta kiverni fejéből a szerencsétlen sorsú házaspárt, minduntalan felpillantott a számítógép képernyőjéről a falon függő festményre, mely egy német festő csendélete volt, leölt fácánnal, borral, sajttal, szőlővel teli bőségtál, és azon tűnődött, hogy hova vezet mindaz, amit hallott. Este megkapta a választ, csöngött a telefonja, Saver volt az.
Sikerült, lihegte a férfi a vonalba, délután voltam az étteremnél, és ajtót nyitottak. Kicsoda, kérdezte a könyvelő, mire a másik előadta, hogy a recepciós lány hosszas kopogtatás után végre nagy kulcszörgést követően előjött az épületből. Saver papírlapja, mely még mindig az ajtóba volt tűzve, a földre hullott. A férfi előadta neki, hogy mennyire ízlett a menüsor nekik, és hogy azóta is csak arra tudnak gondolni, a lány egykedvűen végighallgatta, majd azt monda, hogy az étterem határozatlan ideig zárva van, de egyedi szerződéssel tudnak házhoz szállítani akár már a mai estére. Saver természetesen kapott a lehetőségen, és megrendelte az ételt, ami pontban nyolcra meg is érkezett, gyere át, barátom, élvezd velünk ezt az éjszakát, gyere, és kóstold meg a hihetetlent, magát az életet, lelkendezett, és a könyvelő megígérte, hogy rendben, mindjárt ott lesz.
Rossz érzésekkel eltelve ült be a taxiba, a legbelső, óvatos, higgadt, racionális énje, amitől annyi segítséget kapott a munkában, azt hajtogatta, hogy ne menjen oda, de végül kiszállt a ház előtt, megnyomta kapucsengőt, majd felliftezett a legfelső lakásba.
Saver nyitott ajtót, ha lehet még soványabban, de sugárzó, elégedett arccal, jöjjön, jöjjön csak, adja a kabátját, és legyen részese a csodának, motyogta, majd a folyosón lévő fogasra akasztotta a vendég kabátját.
Az előszobában egy papírlap hevert a telefonasztalon, a könyvelő akaratlanul is ránézett, szállítói szerződés, ez volt a fejléce, az egyik sarkán vörösbarna folt. Megvágtam a kezem, pont mikor hozták az ételt, magyarázta a háta mögül vendéglátója, és a könyvelő elkapta tekintetét a dokumentumról, amelynek kissé kusza jogi nyelvezetébe épp belemélyedt. Ahogy megfordult, ráébredt, hogy a másik már nem ura önmagának, szeme csillogott, arca lángolt, bal keze idegesen remegett, jobbjával intett a folyosó vége felé, megtenné, hogy szól Erikának, gyengélkedik, a szobájában van, én addig, nem fejezte be, de testével megfordult, a másik irányba, mintha valami hangot hallana onnan. A könyvelő kényszeredetten bólintott, noha a benső énje most már folyamatosan azt mormogta neki, hogy azonnal menjen el innen, de mégis a mutatott irányába indult, diszkréten kopogott kettőt az ajtón, majd mikor nem jött válasz, benyitott.
Ez lehetett a házaspár hálószobája, Erika a nagy franciaágy szélén feküdt, egy takaró volt rajta, mellette sárga fényű éjjelilámpa világította meg hegyes, csontos arcát, amelyet a könyvelő először meg sem ismert, egy csontra húzott bőrmaszk volt ez az arc, az éhezés és az étvágytalanság szobra, és csak amikor közelebb lépett, és jobban megnézte, akkor rajzolódtak ki a nő régi vonásai a sárga, pergamenszerű bőrön, de nini, az ajkak milyen szürkék, jegyezte meg magának a könyvelő, majd hosszan nézte a mozdulatlan mellkas ívét, közben számolt is magában, végül lenyúlt a fekvő kezéhez, finoman megfogta a csuklót, de nem kellett kitapintania a pulzust, olyan meggyőzően hideg volt a hús.
Visszabotorkált az előtérbe, majd balra indult a folyosón, Saver után, de a félig nyitott ajtóban megtorpant. Emlékezett, odabenn van az ebédlő, mögötte az amerikai konya. Odabentről Saver örömteli dudorászása hallatszott ki, zacskóval csörgött, és a műanyagan keresztül is már érezni lehetett valami mennyei illatot. A könyvelő visszanézett a bejárti ajtó felé, mely oly közel volt hozzá, végül mélyet sóhajtott, és belépett Saverhez.
Legelőször a konyhán akadt meg a tekintete. Láthatólag minden lábos, fakanál, kés, kanál, habverő elő volt szedve, és piszkosan, kaotikus összevisszaságban vagy a mosogatóbban vagy a nagy, széles márványpulton hevert egymásra hányva, köztük turmix, keverő és aprító, szuvidáló, hőkezelő és egyéb gépek tömbjeivel.
Saver hátranézett abból, amivel ügyködött, és szórakozottan megjegyezte, Erika műve, hiábavaló próbálkozásainak a nyoma, hogy utánozza ezt, mondta, azzal félreállt, és feltárt a könyvelő előtt a hosszú étkezőasztalt, amelyen a zacskókba csomagolt fehér, négyzet alakú dobozok sorakoztak, összesen hét. Az első zacskóját Saver már megbontotta, ujjai mohón birizgálták a doboz fedelét. Nos, kérdezte, felkészült a csodára, mire a könyvelő önkéntelenül is hátrált egy lépését, Erika halott, mondta aztán rekedten, de a másik arca erre nem változott, ugyanolyan sugárzó, elégedett tekintettel bámulta a dobozt ujjai alatt, valóban, kérdezte azért halkan, ez várható volt. Ki hozta a csomagokat, kérdezte a könyvelő hirtelen, csak hogy megakadályozza azt, ami történni fog. Saver megvonta vállát, nem tudom, motoros sisak volt rajta, talán az a lány, az a szürke arcú kisegér az étteremből, ujjai belemélyedtek a doboz perforációjába, mire a könyvelő sietve folytatta, elolvasta a szerződést, amit küldtek mellé, de erre a vendéglátója már nem válaszolt, mohón feltépte a dobozt, és előjött az illat, amitől a könyvelő térde megremegett, és szeme előtt elhomályosult a világ, és akkor már nem létezett számára se más, mint a dobozból feltáruló étel, ízléses kis kerámiatálakban volt, két adag, az egyik a magáé, kacsintott Saver, most, hogy Erika kiesett, tette hozzá kissé neheztelve. A könyvelő bámulta a tányérban lévő dolgot, és érezte, hogy az erősebb és nagyobb nála, olyan hatalmas dolog, amivel soha életben nem találkozott még, és nem is fog, és ez a belső énjének nem tetszett, sőt, a belső énje már sikoltott a félelemtől, és végül a könyvelő, mint gyerekkora óta mindig, hallgatott rá, a konyhapulthoz ment, felkapott róla egy villát, és az orrába döfte. Mivel viszonylag széles közei voltak, akadálytalanul elérte hegyével az orrüreg felső részében lévő szaglóhámos bőrt, és fel tudta sérteni, így a vér azonnal elöntötte orrát. Felnyögött a fájdalomtól, eldobta a villát, és a kicsurgó vére alá tartotta tenyerét, hogy ne csöpögtesse össze a padlót. Mit csinál, kérdezte döbbenten Saver, de a könyvelő nem válaszolt, csak hátrált, nem nézett a tálkákra, és tartamukra, hanem arra figyelt, hogy már nem érzi az illatokat, és így, hogy e két inger megszűnt, képes volt elszakadni a szobától, és eljutni a bejárati ajtóig. Kabátját a fogason feledte, noha utoljára hétévesen hagyta el bármi tulajdonát. Odalent, az utcán papírzsebkendőt tömködött orrlyukaiba, de persze azonnal átvérzett. Taxit hívott, amibe először nem engedték beszállni, végül a sofőr adott neki egy gombóc papírtörlőt, azzal fel tudta fogni a vérzést, és így a taxis hajlandó volt őt elvinni a baleseti ügyeltre.
Nem is kellett sokáig várakoznia, hamar sorra került. Egy fiatal orvos ellátta a sebeit, majd közben szórakozottan megkérdezte, hogy ez hogy történt. Konyhai baleset, válaszolt a könyvelő csöndesen. Egy ideig nem fog szagokat érezni, azt ugye tudja, jegyezte meg a másik szinte vidáman, mire a könyvelő bólintott, igen, hála istennek.
Halloween van, ilyenkor sok furcsa dolog történik, szögezte le az orvos, majd felhelyezett egy fogóval egy-egy tampont az orrüregekbe, ettől a könyvelő szeme könnybe lábadt, és a fájdalomtól nem tudott bólintani vagy szólni, noha teljes mértékben egyetértett a másikkal.
vége