Azt hiszem, hogy az írás meg úgy általában az "alkotás", vagyis a dolgokkal való igényes szöszölés mindig is áldozattal jár. Ezt az áldozatot próbáltam megjeleníteni az alábbiakban. Az áldozatot mindig a hozzánk közel álló személyek hozzák. A írásban van egy másféle, jóval brutálisabb áldozat is - ez azonban inkább egyfajta múzsaértelmezés. Valakinél olvastam, hogy írni úgy kell, hogy konkrét személynek készítjük a dolgot, hogy mindig valakinek szánjuk a sztorit, akkor lesz ereje, lendülete, és akkor lesz nekünk pontos képünk arról, hogy mit akarunk elérni az írással. Nos, ezt a gondolatot formáltam egy kissé át a második áldozatnál. Fontos észrevenni, hogy a múlt és jelen idejű narráció a napló olvasásának pillanatában vált. Talán nem hoztam ki elég plasztikusan, de a lényeg nem az, hogy mi történik a padlásszobában - hanem inkább az, hogy hol is van ez a padlásszoba valójában...
Rejtett zugok
Hallgatta a Jézus-szolga beszédét, majd bedobta az első rögöt, aztán az ásók elkezdték lapátolni a földet, egy nő énekelt, nem is, inkább magas, fejhangon kornyikált, aztán megtelt a gödör, és az izzadt arcú férfik ráhordták a felette keletkezett ki halomra a koszorúkat.
A fiú ekkor megfordult, végignézett a gyér rokonságon, a kritikusok és a rajongók távolabb álló csomóin, majd felpillantott az üres égre.
Míg fogadta a részvétnyilvánításokat, a pap ott állt mellette, és a ruhájából és testéből áradó tömjénszag és izzadtságpára bele-belekúszott a fiú orrába. Nem is ez zavarta őt, inkább az, hogy a jobbára ismeretlen emberek, akik közül minden második fontosnak tartotta megemlíteni, hogy az apja milyen hatalmas, milyen elmondhatatlanul nagy író volt, és hogy a regényei mennyi örömet szereztek az olvasóinak, szóval hogy ezek a megkésett hódolók most azt hiszik, hogy ő izzad, mint egy ló. Úgy tűnt a falubeli bámészkodók, az elnyűhetetlen könyvbuzik és a kiismerhetetlenül távoli barátok száraz, nedves vagy semleges tenyerei soha nem fogynak el – de aztán mégis eljött a pillanat, mikor már csak ketten maradtak, ő meg a pap. A temetkezési vállalkozó emberei távolabb cigarettáztak a halottaskocsi platójának dőlve.
– Meddig marad a faluban? – kérdezte tőle a Jézus-ember, ahogy kifelé indultak a temetőből.
– Talán ma este. Avagy még egy estét – válaszolt a fiú elgondolkodva, majd megtorpant, őszülő hajába túrt, és csodálkozva megfordult, a sírra nézett.
– Meghalt az apám – mondta döbbenten.
– Meg – hagyta jóvá a pap, és várt, de a másik még most sem kezdett el sírni, csak állt egy kicsit, lesve a halmot, a koszorúkat avagy a temetőkert fala fölött vöröslő októberi naplementét, távolabb a jegenyéket, a falu szélének házait, oldalt, jobbra a templom tornyát vagy a hegyeket balra, majd megindult, megfordult, és határozott léptekkel ment kifelé.
– Valamit szeretnék odaadni magának, még az apja hagyta nálam, hogy…adjam majd oda – szólt utána a pap. – Este otthon lesz?
A férfi hátra se nézve válaszolt: – Igen, Kenobi mester.
– Tessék? – kérdezte a pap, aki bizonyára nem volt járatos a popkultúra hivatkozásaiban, melyekről a férfi könyvet is írt, az egyetlen könyvet életében, míg az apja tizenhét regényt és három novelláskötetet.
Otthon, vagyis az apja házában az első útja a bárszekrényhez vezetett, töltött magának egy Old Grahamet, csak úgy, jég vagy víz nélkül, aztán felballagott a dolgozószobába.
A ház feszülten, nyikkanás nélkül tűrtre, hogy közlekedjen benne.
A dolgozószoba az épület előtti parkocskára nézett. Távolabb, a kőkerítés mögött a falu házai, és a huszonhatos, hétköznap kissé zajos út látszódott. A házat, egy hajdani kúriát, apja a hatodik regénye után vásárolta, hogy a válás után végleg hátrahagyhasson mindent. Nem mintha addig is…
A férfi elfojtotta gondolatait, helyette végighúzta ujjait a regények borítóin. Mindegyik kötetből több is szerepelt a polcokon, szemben apja íróasztalával. Mindegyik regénynek Gemma, az ifjú bölcsészhallgató, a filozófia és a szemiotika szakavatott kutatója volt a főhőse. A fiatal lány csodálatos kombinatorikus képességei, gyors észjárása, és fantasztikus emlékezőtehetsége segítségével szörnyű rejtélyeket oldott meg világszerte. Az olvasók imádták, mivel törékenysége ellenére volt lényében valami elszánt, kikezdhetetlenül őszinte vonás, illetve mert karaktere, ahogy a kritikusok fogalmaztak, már-már hiperplasztikusnak volt nevezhető.
A férfi felhajtotta az italát, majd a sarokban lévő szemetesbe dobta a poharat. Aztán az íróasztalhoz lépett, és sorban kihúzogatta a fiókokat. A bal oldali harmadik nem engedett, kulcsra volt zárva, márpedig egyetlen fiókban sem talált eddig kulcsot. A hatodikban rábukkant arra, amit igazából keresett, bár valójában nem akart rálelni. Ott volt, mind a százötven oldal, kissé sárgultan, mivel már jó két éve küldte el apjának, és a kiadóknak. Senkitől nem érkezett válasz, és ahogy átpörgette a kéziratot, a rengeteg hibajelzésből, apja sűrű, szálkás jegyzeteiből, az alá– és áthúzásokból azonnal megérette, hogy miért. A regény szar volt.
Ekkor csöngettek, és ő elejtette a lapokat meglepetésében, majd szuszogva, nehézkesen, negyven éves testének minden törődöttségével összegyűjtette a szöveghópihéket a perzsaszőnyegről és egytől egyig mindet belegyömöszölte a kukába a pohár után.
A pap állt az ajtóban, immár hétköznapi viseletben, zavart, de érdeklődő arckifejezéssel.
– Jöjjön be – szólította őt a fiú, majd a nappaliba vezette a vendéget. – Italt?
– Nem köszönöm, autóval vagyok – intett a háta mögé a másik. – Csak azért jöttem, tényleg, hogy…
– Átadjon valamit – nyugtázta a fiú, és letelepedett az egyik bőrfotelbe. A pap állva maradt. Egy pár pillanatig némán fürkészték egymást, a sarokban égő asztali lámpa féloldalasa világította meg arcukat.
– Az apám egy szar apa volt – jelentette ki hirtelen a fiú.
– Értem – vont vállat pap.
– Nagyon keveset foglakozott velem. Pontosabban semennyit – folytatta a fiú könnyedén vagy könnyednek vélt hangszínen. – Míg más apák úszni, biciklizni vagy teniszezni hordták a kölykeiket, addig ő folyton csak dolgozott. A hétvéget is a dolgozószobájában töltötte. Amikor együtt élt velem és anyámmal, akkor is kábé ugyanannyit láttam, mint miután otthagyott minket, és ideköltözött. Mondhatjuk, hogy igazából apa nélkül nőttem fel. De az igazán szörnyű…– Itt a fiú mély levegőt vett majd kiengedte, lassan, fogai közt, mintha cigarettafüstöt fújna ki. –…az volt, az, hogy képtelen volt az apai szeretet bármi jelét kimutatni. Ha reggel a konyhában találkoztunk, ha jóéjtpuszit adott, vagy ha eljött értem a suliba – megcsinálta, amit kellett, érti, megsimogatta a fejem, fogta a kezem meg ilyenek, de éreztem, hogy igazából nincs jelen, csak mint egy gép, elvégzi a munkáját, kötelességét, míg az igazi érzelmeit, az igazi szenvedélyeit a másiknak adja.
– Kinek? – kérdezte a pap nyugtalanul.
– Gemmának.
Súlyos csend telepedett rájuk, ahogy a regényekben ezt írni szokták. Végül a pap törte meg: – Én tényleg csak ezt akarom odaadni. – Farzsebébe nyúlt, majd közelebb lépett, és egy kulcsot tartott a fiú elé. – Az apja megkért, míg haldoklott, hogy adjam majd át magának. A nyakában hordta, egy láncon, láthatólag fontos volt számára.
– Egy kulcs – vette át a tárgyat a fiú.
– Igen. És nem tudom, mit nyit. Ezt már nem volt hajlandó elárulni. Azt mondta, maga úgyis rátalál majd a zárra.
A fiú eltűnődött, majd hirtelen mosoly hasadt arcán: – A vén szemétláda – jelentette ki vidáman, mire a pap felnyögött. – Tudta, hogy először az íróasztalfiókját fogom átnézni. Van egy lezárt fiók…
– Ami talán egy új Gemma-regényt rejt – szaladt ki a pap száján a reménykedő kijelentés.
– Nem lesz több Gemma-regény – vágta el a fiú hidegen a rajongó vágyait.
Nem várták meg az újabb csöndet, a pap gyorsan elköszönt, és a másik kikísérte őt, nézte, míg végigmegy a murvás kocsibehajtón, majd bezárta az ajtót.
Megfordult, és élvezettel várt pár szívdobbanásnyit a félhomályos előtérben, a néma házban, mielőtt megindult felfelé a dolgozószobába, a lezárt fiókhoz. Elképzelte, hogy átolvassa apja hagyatékát, amely valószínűleg tényleg egy regény, talán tényleg Gemma befejező története, melyen a főhősnő végre hozzámegy Roberthez vagy elpusztul a gonosszal vívott végső ütközetben – aztán mikor a szöveg végére ér, kiviszi az egészet a kocsifelhajtóra, és oldalanként elégeti.
Amikor már ott volt, a kényelmes forgószékben ülve, és bedugta a kulcsot a zárba, majd felkattintotta a zöld búrás asztali lámpát, egész testében megborzongott, és hirtelen megértette, hogy mi is az a végzet. Ám már nem volt visszaút – elfordította a kulcsot, és kinyitotta a fiókot.
Egy barna bőrbe kötött naplóféleség volt benne.
A fiú némiképp csalódottan emelte ki, mivel egyáltalán nem volt kíváncsi apja gyónására, hisz várhatóan azért hagyta hátra ezt, hogy a halálon túlról kérjen bocsánatot azért, amit apaként elkövetett.
Végül mégis kinyitotta, és szeme megakadt az első, sűrűn teleírt oldal első mondatán.
Egy rejtekajtóról szólt, mely a dolgozószoba falába vájtan tökéletes illeszkedéssel várja a belépőt. Az ablak felől másfél méterre, térdmagasságban kell kissé megnyomni a falat, hogy kitáruljon. Amint olajozott zsanérjain elfordul, szűk, félembernyi folyosó vezet mögötte fel a tetőtér egy rejtett zugába. Pontosan a ház padlásrendszerének közepére, egy kör alakú üvegablak által megvilágított helyiségbe jut a látogató. A szobácskában épp hogy elfér állva egy felnőtt. Csupasz villanykörte világítja meg, de oldalt, a szerszámokkal zsúfolt sarkok, a falra aggatott mindenféle eszköz, és egy kopott, zöld dívány már jótékony homályba vész. A lényeg azonban, az égő alatti masszív faasztal – pontos, ragyogó fénybe vonva tűnik a látogató elé. Az asztal négy sarkából bőrszíjak tekergőznek, és feszesen, mereven tartják az asztallapra kötözött szőke, csapzott hajú lányt, ki most a belépőre pillant, és szeme elkerekedik a hasonló, ám mégis különböző arc láttán. Nyögve szólní kíván, de már távolról látszik, hogy miért nem bír: nyelve helyén csonk, kitépték, talán pont a fogóval, mely a mellette lévő falon lóg. A lány izeg-mozog, sovány, de izmos teste megfeszül a szíjakon, mellei ide-oda ringanak, de szabadulni nem bír, vagy csak ezt kívánja mutatni az idegennek, kiben megmentőjét reméli. Csupasz testére egy zsákszerű szövet van tekerve, ami túlságosan sokat hagy szabadon sebeiből. Zúzódások, vágások, véraláfutások, megégetett, felszaggatott bőr, vagy a korábbi kínzások hegei, lenyomatai tarkítják túlélhetetlenül sűrűn. Csak az arcát hagyták meg sértetlennek, a szinte tökéletes vonásait, és a nagy, okos és csillogó kék tekintetét nem bántották.
A fiú döbbenten áll, és bámulja a vonagló testet, majd kibukik belőle az első gondolat, mely a szobába lépése óta feszíti őt: – Te vagy Gemma.
A díványhoz oldalazik, lerogy rá, a rúgók felcsikorognak. Oldalt néz, a bútor szövetére – vér és spermafoltok pöttyözik szemérmetlenül.
– Ezt apám csinálta – jegyzi meg vagy kérdezi, a lány nyögve, tátogva, fejével bólogatva igenel.
– Belőled szedte ki asz összes történetét. Az elejétől fogva – folytatja a fiú, mire a fekvő rab ismét helyesel.
– Korábban volt egy garázs, mikor még velünk élt…– tűnődik a fiú. – Akkor gondolom ott tartott.
A lány várakozóan bámul rá, majd megrángatja bal karját.
A látogató végre észreveszi vágyát.
– Engedjelek el? – áll fel a fiú, és lassan közelebb lép hozzá. – Minek? Te nem is létezel.
A lány értetlenül néz fel rá, aztán szeme könyörgően hunyorít, arcát megdönti, és a valódi és szívbeli fájdalmaktól egy könnycsepp fut végig rajta. A fiú kinyúl, letörli, majd a szájához emeli ujját, és megízleli a nedvességet.
– Temiattad van minden – jelenti ki hirtelen. – Az egész életemet elrontottad. Neked köszönhetem, hogy egy nulla lettem, egy második, egy senki, egy tehetség és akarat és apa nélküli nímand! – A végén már fröcsögi szavait, nyála a lány kulcscsontjára cseppen. Az döbbenten hallgatja a vádakat, majd kétségbeesetten megrázza fejét, haja ide-oda csapkod a deszkán.
– De tudod mit? – kérdezi a felette álló, és felel is rá. – Rendben van: megszabadítalak. Véget vetek ennek.
Körbenéz, aztán a fali szerszámtartóhoz lép. Egy kalapács csillog középen a csavarhúzók, fogók és reszelők közt. A fiú leemeli, mire mögötte felnyög a lány.
– Nézzük csak…– A látogató észrevesz egy kis asztalt, mely tetején dobozok porosodnak. Kinyitja az egyiket, majd a másikat, végük az egyik fiókban találja meg, amit keresett. Felemeli, és megmutatja a lánynak a szöget. Nagy, majdnem tizenöt centis. – Ez jó lesz – bólint, és visszamegy a fekvő fülé. A lány cibálni kezdi magát, vonaglik és nyöszörög, és próbál az idegen szemébe nézni, de a fiú a fejéhez áll, bal kezével leszorítja homlokát, közben két ujjal az orrnyereg feletti részhez illeszti a szög hegyét.
A lány most felnéz rá, a rettegés és a rémület tartalékait egyetlen pillantásba sűrítve.
– Hidd el, igazából ez nem rólad szól – suttogja neki a fiú. – Hanem az apámról és rólam. Sajnálom, hogy belekeveredtél.
Azzal lesújt. A szög könnyedén és egyenesen fúródik a koponyába, mire a lány szeme fehérjét azonnal vér borítja el, aztán jön az orrából is, teste ráng egy kicsit, majd merev lesz.
A fiú elengedi a kalapácsot, mely koppanva hull lába mellé, hátrébb lép, míg fejét be nem veri a tetőgerendába. Szisszenve felnyúl, kitapogatja, ujjai hegyén kis vérfolt. A lépcső felé indul, hogy keressen a sebre valamit, és csak fél szemmel érzékeli, hogy a holttest moccan egyet. Megtorpan.
Látta korábban is, hogy a zsák mennyire vastag a lány derekán, de igazából csak most gondolt rá először, hogy mi lehet ennek az oka. És amikor megfordul, és ismét látja a lány derekán végigfutó rángást, megérti, miről van szó.
Az előbb, a dobozok közt észrevett egy tapétavágó kést, az ragadja fel, majd csíkokba lehámozza a testről a szövetet.
Jól sejtette – a lány hasa természetellenesen kidudorodik, mintha nagyon sokat evett volna, vagy minta lenyelt volna egyben egy kisebb labdát, akár egy kígyó.
Valójában terhes.
Tisztán látni, ahogy a magzat izgatottan vájkálja a hűlő hús és bőrt belülről, és a fiú hirtelen végiggondolja, mi tett, és hogy mit tehet, közben talán megrohanja a szánalom és a gyengédség, de a bűntudat távol marad.
Végül dönt: a tapétavágóval egyetlen, óvatos és köríves mozdulattal nyitja fel a bőrt és a szövetet, aztán nem törődve a kiömlő vérrel, benyúl a langyos zsigerek közé, és addig tapogatódzik, míg ujjai közé nem akadt egy apró kis láb. Ekkor leteszi az asztalra a tapétavágót, a másik kezével kifeszegeti a baba útjába akadó részeket, így segítve a test előbukkanását, egészen addig, míg meg nem pillantja a lilás fejecskét, a masszív kis testet, azt hogy az újszülött egy lány, és hogy gyönyörű.
Fogja a kést, és egyetlen mozdulattal, mint aki már évek óta csinál ilyet, elvágja a köldökzsinórt, majd a babát az alkarjára fekteti, és gyengéden megpakolja a hátát, kétszer-háromszor, mire a csöpp test felsír.
Egy órán át ül a zöld díványon, ölében a babával, akit egy koszos törülközőbe bugyolált. Szeme minduntalan vissza-viszatéved az egyik sarokban felfedezett kalitkára, melyet majd át kell alakítania, később pedig valami nagyobb, rácsos szobára lesz szükség. Összevetve az asztallal és a szíjakkal ez enyhébb és szabadabb dolognak tűnik számára.
Azt persze már most tudja, hogy ma éjjel, amint a naplót becsukja, megkezdődik írói karrierje, de azt is, hogy néhány dolgot másképp fog csinálni.
Nem akar minden szempontból az apja nyomdokaiba lépni.
vége