Az összes bántalmazott nőnek vagy férfinak ajánlom ezt a novellát. Sietek hozzátenni: a csodavárás, az igazságos sorsban való hit nem lesz elég. Mindig nehéz lesz, de tenni kell a mérgező környezet ellen, ami a sorsunkat elferdíti, sőt, ki is siklatja. Ugyanakkor hiszem, hogy e környezet kialakulása ellen az egyetlen ellenszer a kultúra – ezért vannak a szövegben irodalmi és egyéb hivatkozások. A kakas például, amit Aszklépiosznak fel kell áldozni, itt magát a jó sorsot idézi meg, az istenek és szolgáik, a jó szellemek által védelmezett életutat egyengeti. A mitologikus világban mindig van segítség a legnagyobb sötétség, a legnagyobb baj idején. A mi világunk nem ilyen. Itt csak magunkra számíthatunk.
Talált gyermek
Az, hogy nagynéném életét az erdő mentette meg, szinte majdnem bizonyos. Ám ezt az állítást csak úgy tudom némiképp alátámasztani, ha előadom az egész történetet. Mind minden elbeszélés, ez is számos logikátlanságat és esetlenséget tartalmaz, és némiképp töredékes is lesz. Tekintettel arra, hogy a mai kor embere két-három oldalnál hosszabb szövegre nem képes figyelni, ezért kevesebb mint húszezer karakterbe kell beszorítanom mindazt, amit erről az eseménysorozatról el akarok mesélni, ami, lássuk be, formailag némiképp olyan, mint azok a fazekak, amelyekbe a törökök a csecsemőket rakták, hogy eltorzítsák majdani gyermektestüket, és később e kis korcsokat mutatványként hordják végig Európa piacain.
A lényeg, hogy kilencvenkettőben nagynéném megörökölte azt a siromi kis parasztházat, ahova végre el tudott menekülni férje, Géza elől Pestről legalább hétvégenként. Vett magának egy Suzukit, bár máig nem tudom, egyetemi segédtanári fizetéséből hogy gazdálkodta ki, és hétvégenként lement vele a templomdomb alatti vályogházhoz, nyírta a füvet, megtanult metszeni, kifestette előbb a füstszagú konyhát, majd az utcai szobát, hátulra, az udvarra nagy, fehér vásznat feszített a nap ellen, a diófa ágára pedig hintaágyat szerelt. Magas, sovány, csontos arcú nő volt a nagynéném, világos bőrén sokáig vöröslöttek Géza pofonjai, öklének sötét emlékfoltjai. Miért nem váltok el, kérdezte anyám tőle a hintaágyból. Emlékszem, nagynéném, aki a varrógép talpazatára szerelt gyúródeszkán épp a doktoriját javítgatta, felnézett, szemüvegét a homlokára tolta, és megrázta nagy és keskeny fejét, akkor megölne, mondta halkan. Nem vették észre, hogy én, a kamaszlány, a diófa egyik ágán ülök, halkan, mint egy indián másztam fel, még jóval azelőtt, hogy kitelepedtek volna az udvarra, reggeli után. Ez volt az a nap, amikor feljöttünk északra a nagynénémhez, és anyám otthagyott nála pár hétre, július elején, amikor az igazán nagy melegek jöttek. A forró délelőttök elől a vastag vályogfalak mögé bújtam, és Füles képregényeket olvastam, vagy rejtvényt fejtettem, miközben nagynéném, kipirulva a hőségtől, izzadt homlokára tolt szemüvegével a doktorijára készült, ha jól emlékszem a klasszikus görögség előtti vad rítusok volt a témája. Néha készített nekem jeges teát vagy teakólát, mely a Szlovákiából hozatott feketetea-sűrítmény felengedése volt szódával, máig az ínyem alsó részén van az ital erős, édes íze. Olykor mesélt nekem, mindenféle történetet az antik népek, főképp a görögök hagymázas képzelgéseiből, máskor felolvastam neki A kőszívű ember fiainak aznapi penzumát, ez volt a kötelező hetedikben, és megvitattuk a Baradlay-fiúk jellem általi determináltságát, vagy azt, hogy miért tragikus hős Jenő. Nagynéném szelíd, álmodozó nő volt, aki lélekben kétezer-ötszáz évvel korábban élt, valamelyik peleponészoszi hegyi faluban, egész nap kecskét legeltetett a ligetes lankákon, éjszaka pedig titkos dalokat énekelt társnőivel egy szirten a holdfényben. Már végzős egyetemista voltam, mikor kimutatták nála a betegséget, és ocsúdni se volt időm, olyan gyorsan elment. Kétszer voltam nála a kórházban, az első alkalommal, amit már akkor búcsúnak hittem, megfogtam a csonttá aszott kezét, és a még mindig csillogó, eleven és erőltetetten bizakodó szemébe néztem, azok a napok, ott Siromban, azok nagyon fontosak számomra máig, mondtam, köszönöm, tettem hozzá, és láttam, kicsordult könnye, ezért elégedett lehettem, még ha csak részben volt is mindez igaz, és büszke voltam magamra, hogy ott, a végén, nem kérdeztem meg, mi lett igazából Ariellel, mert tudtam, úgyse mondaná el.
A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.