Ez a második része az előző bejegyzésben indult kísértettörténetnek.

A küldött

2. nap

A monitor hosszan és kitartóan csengett, megvárta, míg K. felébred anyja ágyában, felkapja a készülék fa dobozát, átbotorkál vele a széthányt holmik, a félretolt bútorok sikeres bombatámadást imitáló halmai közt, és a napvilágnál bekapcsolja az apró képernyőt. Hajnóczy Katalin, a barátnője mérges arca jelent meg rajta. – Nem hívtál tegnap! – kezdte durcásan. – Pedig megígérted, hívsz, ha megérkezel. 

K. megvakarta borostás állát, aztán körbefordult a feldúlt étkezőhelyiség közepén: – Volt egy kis dolgom az éjjel – morogta. Katalin, aki nemcsak egy dúsgazdag család egyetlen leszármazottja, hanem keresett divatmodell és udvarhölgy is volt, nem szokta meg az ilyen lusta kifogásokat: – De attól még hívhattál volna, drágám. Tudhatnád már, engem nem szoktak ilyen szimpla módon ignorálni.

– Tudom – sóhajtott beletörődően a férfi. – Sajnálom, ígérem, minden nap hívlak, amíg itt leszek. Kétszer is.

– Olyan sokáig maradsz? – méltatlankodott a lány, majd kortyolt teájából, melyet egy elegáns szalóki csészéből ivott, mereven eltartva a porcelánt alabástromfehér, vékony ujjaival. – Azt mondtad, csak aláírod az adásvételi papírokat, és jössz vissza.

– Elállt a vevő – masszírozta meg homlokát K., és körbefordult, ruháját keresve.

– Holnap este bál lesz, a királyné tiszteltére, talán ő is megjelenik. Egyszerűen ott kell lennünk – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Katalin. – Biztos vagyok benne, hogy imádna téged. Téged egyszerűen mindenki imád. Nem tudom, hogy csinálod, mi a titkod. Mindegy is – legyintett. – Ha téged imád, engem is kedvelni fog.

– Meglátom, mit tehetek. Van egy másik vevőjelölt – nyugtatta őt K., miközben öltönynadrágját cibálta magára.

– Intézkedj drágám, intézkedj! Most mennem kell, apám hívat – letette a csészét, csókot dobott ujjaival, majd bontotta a vonalat. K. a fekete képernyőre meredt, miközben lassú, megfontolt mozdulatokkal tűrte be atlétáját a nadrágba, és azon tűnődött, mit akarnak ők ketten egymástól, mi az, ami miatt már több mint egy éve egymást bolondítják. Eltekintve attól, hogy a lány gyönyörű volt és érdekesen önző, K. nem talált okot saját vonzalmára, amely lehet, csupán illúzió volt. Visszament a ruhák, bőröndök, könyvek, vázák, tányérok halmai közt anyja hálószobájába, és megállt az ablaknál.

Tegnap itt, ebben a helyiségben kezdte a keresését. Elhúzta az ágyat, a komódot a faltól, leszedte az erdei jelenteket ábrázoló képeket – de nem talált semmit. Éjfélkor feküdt le, addigra a fáradtság és kudarc már annyira letörte, hogy csak tétován babrált anyja levendulaillatú pulóverei közt. A szülői ágy nyikorgott, mikor fordult rajta, de nem ettől riadt fel, hanem egy furcsa álom ösztökélte ébredésre.

Álmában látta a sötét házat kívülről, csak a holdvilág ragyogta be a környéket. Lassan közelített anyja hálószobájának ablakához, majd az üveghez simulva hosszan bámulta az ágyon alvó önmagát. Aztán hátralépett egyet, és az üveg tükröződéséből apja pillantott vissza rá. Erre riadt fel.

K. kisietett a házból, csak úgy, mezítláb, nem törődve a hideg harmattal és a hullott gallyakkal. Óvatosan az ablakhoz közelített, a földet fürkészve, majd amikor megtalálta, amit keresett, felhorkantott és lehajolt. Egy lábnyom volt a puha földben, pont a fal előtt, az ablak előtt, ahonnan álmában figyelte önmagát.

– Alvajáró lennék? – kérdezte tompán önmagától.

– Elvesztett valamit? – a hangra K. ijedten fordult hátra. Fiatal nő állt mögötte, fekete hajú, sudár anya. Hátán egy zsákszerű pólyában egy év körüli gyereke figyelte K.-t okos, fekete, csillogó szemekkel.

– Elnézést, ha megijesztettem – a nő közelebb lépett, kezet nyújtott: – Mariann vagyok, Morva Mariann. A faluból. Ő itt – fejével a gyermek felé intett –, a lányom, Anna.

K. elfogadta a felé nyújtott kezet. A nőnek határozott szorítása volt. Arca inkább érdekesnek tűnt, mintsem szépnek, de volt rajta egy különös, fájdalmas vonás, valahol a homlok és a szem tájékán elrejtve, mely miatt K.-ba belesajdult az érzés, hogy milyen jó volna ezt az asszonyt megvédeni.

– Meg fog fázni, idefent, mifelénk hűvös a reggel – figyelmeztette a nő K.-t, majd magyarázón hozzátette: – A jegyző mondta, hogy ma jöjjek fel önhöz. Megnézném a házat – mire K. észbe kapott, bólintott, és mutatta az utat: – Erre tessék.

A folyosó elején rögtön meg is állt, majd megfordult: – Ö, nos, van egy kis rendetlenség odabenn – magyarázta elvörösödve. – Kerestem valamit az éjjel.

– Nem zavar – vont vállat Mariann, és elsiklott K. mellett. – Elrejtett pénz? Ékszerek?

– Nem – rázta fejét K., és követte őt a napfényes étkezőbe. – Kér egy teát?

– Igen, köszönöm – a nő behunyt szemmel körbefordult, mint aki a hely hangulatát akarja átérezni.

– A gyermeknek valamit? – kérdezte K. a mosogatóhoz sietve.

– Azt hiszem, ihat majd a teámból. Ne főzze erősre. Bár gondolom maga ért hozzá. A jegyző részletesen beszámolt önről – magyarázta a nő, és K. gyerekkori szobájának ajtajához sétált, benézett.

– Az volt a gyerekszoba – mondta neki K. magyarázólag.

– Nem úgy néz ki.

Mariann most anyja hálószobáját vette célba: – Mit keresett odakinn?

– Egy rossz álom nyomait – K. meggyújtotta a kénégőt a tűztérben.

– És mit keresett idebenn? – a nő széles mozdulattal körbemutatott a padlón egymásra hányt dolgok közt.

– A gyerekkoromat – K. összefonta két karját mellkasán, és a pultnak dőlve várt, ahogy Mariann is, kitartóan nézve őt, mire a férfi feladta: – Meg akartam érteni, miért nem szeretett az anyám.

Mariann mélyet sóhajtott, majd az asztalhoz ment, kihúzta az egyik széket és rároskadt, aztán várakozóan K.-ra pillantott ismét, aki megadóan folytatta: – Elküldött innen még kiskoromban. Később sem látott szívesen. Soha. Mindig rideg volt velem. Az ünnepek nálunk nem jelentettek semmit. Születésnapomra üdvözlőlapot kaptam tőle. Soha nem monitorozott nekem, mindig én hívtam őt. És olyankor is, többnyire én beszéltem. Egyszóval nem szeretett, sőt, néha úgy éreztem, viszolyog tőlem. És nem tudom miért. Volt, hogy rákérdeztem, de kitért a válasz elől. – Elfordult, kihúzta találomra az egyik fiókot, és talált is egy kiskanalat. Rekedten folytatta: – Talán az apám miatt volt ilyen. Akkor halt meg, mikor kisgyerek voltam, talán erre emlékeztettem, a hiányára. Tudja, erdész volt. Kiment egy nap az erdőbe, és nem jött vissza. Két hét múlva találták meg gombaszedők. Hivatalosan szívinfarktust kapott. De mondtak olyat is, mások, mert anyám nem beszélt erről, hogy a rettegéstől halt meg. Látott valamit, amitől megőszült, és megállt a szíve. Így, őszen és a félelemmel az arcán találtak meg. És talán az anyám engem hibáztatott élete végéig ezért. De ez csak sejtés, és azt gondoltam, találok valamit, egy naplót, levelet, bármit, ami magyarázatot ad arra, miért viselkedett ilyen ridegen velem.

A teáskanna sípolni kezdett a gőzlapon, mire K. lekapcsolta a ként. Csésze volt a pulton, egy fémtégelybe pedig talált teát. Beleszagolt, elfintorodott, majd kanalazott belőle a csészébe.

– Át tudom érezni az anyja fájdalmát – hallotta maga mögül. – Jómagam is nemrég vesztettem el a férjem, ugyancsak az erdő miatt. Rádőlt egy fa.

– Részvétem – motyogta K. a tealeveleket kavargatva.

– Tudja, az értelmetlen halál megváltoztatja az embert – mondta Mariann csendesen. A baba nyöszörögni kezdett a hátán, mire kioldotta a kendőt, és az ölébe vette. – A férjem fával foglalkozott, az okozta a vesztét is. Favágó volt. Ez a fa pedig egyszerűen csak rádőlt. Nem vágta, csak elsétált alatta, és egy egészséges fa, amin semmi jele nem volt korhadásnak – láttam én is –, egyszerűn csak rádőlt.

– Furcsa – K. újból a fiókokba kotort, míg egy szűrőre nem akadt. Óvatosan, lassan csorgatva átszűrte a teát egy másik csészébe, majd odafordult a nőhöz: – Cukrot? Tejjel sajnos nem szolgálhatok.

Mariann a fejét rázta: – Nem, köszönöm.

K. leült a vele szemközt lévő fotelbe, közben félretolt egy könyvhalmot, mire egy kép lecsúszott a tetejéről, egészen a nő lábáig, aki felvette, megfordította, majd megdermedt. – Ki ez a férfi? – kérdezte döbbenten. K. a képre nézett, a szőkésbarna, ovális arcú, bizakodó tekintetű fiatalemberre, majd bólintott: – Ő volt az apám.

– Én láttam őt – jelentette ki a nő, mire K.-nak összeszorult a gyomra, mert tudta, hogy a nő igazat mond, és érezte azt is, hogy itt van, megérkezett, eljött az, ami talán magyarázat lehet számára is.

– Az nem lehet. Mikor? – kérdezte elhaló hangon, kerülve a baba gyanakvó pillantását.

– Idén tavasszal – nézte merengve Mariann a képet. – Amikor a férjem eltűnt. Egyedül volt ugyanis, mikor az a fa agyonütötte. Elkezdtük keresni. Napokig kerestük odakinn – mutatott a falon túlra. – Egy délután sötétedésig maradtam, elszakadtam a többiektől. Nem érdekelt az se, hogy Anna otthon vár, csak mentem, át a bozótoson, keresztül árkon-bokron. A férjemet akartam. Alkonyodott, mikor egy hegygerincre értem. És akkor, egy fa mögül, teljesen váratlan módon kilépett ez a férfi – letette a képet az asztalra, majd megsimogatta az izgő-mozgó gyermeke fejét. – Ő volt az, biztos vagyok benne. Fehér volt. Sápadt, mint egy kísértet, és az arca ijedt volt, mint aki fél valamitől. – Mariann elgondolkodott, aztán így folytatta: – Megindultam felé, szóltam neki, mire ő hátrált, majd eltűnt a fák és a bokrok közt. – Kis szünet után még hozzátette: – Magam sem tudom, miért, de nem beszéltem róla senkinek. Egészen mostanáig.

– Biztos benne, hogy az apám volt? – kérdezte K. felindultan.

A nő ránézett, fontolgatta, mi lenne a jobb válasz, majd bólintott. – Igen, biztos.K. felállt a fotelből, és nyugtalanul, mint akinek valami fontos dolog most jutott eszébe, fel-alá kezdett járkálni. – Ez nem lehet. Huszonöt éve, hogy meghalt.

– Talán a kísértete volt – jegyezte meg halkan Mariann, majd kortyolt a teájából. – Sok mindent beszélnek erről az erdőről.

– Nem hiszek az ilyesmiben – csóválta fejét K., majd megtorpant. – Emlékszik még a helyre? Ahol látta őt.

Mariann bólintott: – Igen.

– Akkor vigyen el oda – kérte K. – Ma délután. Alkonyatkor. Ugyanabban az órában, mint amikor látta.

Mariann látta rajta a kétségbeesett vágyat, és talán megsajnálta őt, talán tetszett neki a fiatalember, azért válaszolta azt, ami végül megpecsételte a sorsukat: – Rendben.

folyt. köv.

Kínlódom az új Krasznahorkaival, egyszerűen nem értem, erre miért volt szükség, erre a Tar Sándort és Háy Jánost rosszul idéző, a vidéki embertípusokat megrajzolni kívánó, de igazából nagyon kínos és a mélyrétegben nagyon egyforma monológhalmazra, amire egy régi szleng illik leginkább: műmájer. És nem értem a kritikákat sem, melyek szemérmesen félrenéznek - lehet, én vagyok már túl öreg (mondom ezeket úgy, hogy a Sátántangó ott van az első ötben nálam). Mindez onnan jön, hogy a lenti hosszabb, több részes történet is egy hazatérésről szól. A blogon lévő írások jelentős része arról szól, ezen nincs mit szépíteni, mert az ember nehezen dolgozza fel, hogy egyszercsak évekig, évtizedekig máshol él. A kísértettörténet túl egyszerű lett volna, ezért az alternatív, steampunk környezet. Benne van, a háttérben ott lapul egy gyerekkoromban látott - akkor - nagyon ijesztő sorozat, A messziről jött ember egy jelenete is. Három vagy négy részt tervezek, meglátjuk majd a történetív kifutását. 

A küldött

0. Prológus

A helyet, amit végül elhagyni kényszerültek, az emberek Tavasnak hívták. Senki nem értette a név eredetét, mert voltaképp egy ligetes tisztás volt, már bent az erdőben, de még nem az igazi erdő. Mindenesetre elég messze terült el a falu utolsó házától, hogy érdekes legyen oda kimenni piknikezni, szalonnát sütni, kollektívát ünnepelni vagy megemlékezést tartani. Valamikor a Háború vége után vették fel ezt a szokást az emberek, mikor már volt élelem bőven, és kimenni a Tavasba egyet jelentett azzal, hogy elszakadnak a mindennapok szürke és unalmas világától, valami nagyvilágit csinálnak, valami különlegeset. Ezekben a kezdeti időkben, az első lelkesedés lendületével építették meg hétvégi munkával a Pavilont, egy deszkából ácsolt esőbeállót, asztalokkal, padokkal és ugyancsak deszka padozattal. Körötte három szalonnasütő kapott helyet, betonból kiöntve, a belsejüket teherautók felnijei alkották. Vastag, földbe ásott tőkéken körbe lehetett ülni őket, egyik még egy vas állvánnyal is bírt, a gulyásokhoz. Hátrébb, az erdő felé egy házikót ácsoltak, ami inkább bódé volt, egyetlen ablakkal, itt tartották a kondérokat, evőeszközöket, nagy mérőkanalakat meg a nyársakat. A helyiségben örökké égett zsírszag honolt, és sokan úgy érezték, amikor beléptek, hogy valaki – akár a füst – épp akkor oszlott el a levegőben, a sötét sarkokban. De ez az érzés nem kapcsolódott ahhoz a másik félelemhez, ami miatt az emberek feladták a Tavast. Az a másik rettegés az erdőből jött, és csak lassan vert gyökeret a szívekben. Az első időkben, azokban a korai májusokban és azokon a forró nyarakon az emberek csapatostul lepték el hétvégenként a Tavast. Jöttek a családok, brigádok, rokonok és barátok, hangoskodva, megrakott elemózsiás kosarakkal és teli üvegekkel, és egyszerűen élővé varázsolták a helyet. Mind tudták, hogy a Tavas ott lesz akkor is, miután eloltják a tüzet, miután a közeli patak vizében elmossák a kondérokat, összeszedik a papírszalvétákat és az üres flaskákat, hogy ott fog várakozni a sötétben, az éjben, de a napvilágnál nem törődtek vele. Jókedvű, derűs idők voltak azok, a férfiak hangoskodtak, örültek, hogy élnek, a nők folyton fecserésztek és nevetgéltek, és nagyon csinosak és kedvesek voltak. Mindenki elégedettnek tűnt, hogy itt lehetnek, együtt, hogy süt rájuk a nap, és van étel, és nem annyira rossz a bor. Ám a szívük mélyén mind nyugtalanok voltak. Nem merték bevallani, de néhány óra múlva kényelmetlenül érezték magukat. Amikor pedig sötétedni kezdett, előbb a nők kezdtek el fészkelődni, majd a férfiak csöndesedtek el, és csak bámultak a tűzbe, szótlanul, végül a társaság, ahogy megérkezett, ugyanolyam hirtelenséggel, de már jóval komorabban, szedte a sátorfáját. Ugyanaz történt, ha az iskolából kihozták a gyerekeket. Eleinte vidáman rajcsúroztak, kiabáltak, kergették egymást, míg a nevelők a fák árnyákba húzódva cigarettáztak, de aztán hirtelen mindannyiójukon levertség és fáradtság lett úrrá. A tanárok a nap erejének tulajdonították a változást. Ha valami megemlékezésre került sor a Pavilonban, például a Győzelem napját ünnepelték, a szónokok, versmondók minduntalan belezavarodtak a szövegbe, hogy végül kukán, vörösen és dacosan, a súgó tanár szavára nem figyelve bámulják a deszkapadlót. Bizonyára nem emiatt volt, de az iskolai foglakozások, a szakkörök, az ünnepek, a játékos délutánok lassan elmaradtak a Tavasból. Ezután a párocskák tűntek el, akik motorral vagy kerékpárral jöttek ki, gyors csókot váltani, a pavilon deszkáinak dőlve ölelkezni, vagy tiltott cigarettán osztozni, miközben a zuhogó esőt bámulják a házacska koszos ablakán át. Végül a családok, baráti társaságok és munkahelyi kollektívák adták fel. Divatba jött a grillezés, és sokan a kert végében építettek grillkemencét, ott egyszerűbb volt sütögetni, nem volt annyira macerás, mint kivándorolni a Tavasba. Az idő is másképp telt már akkor, mert a televízió, és a munka felzabálta a szabadidőt, sokan egyszerűen már nem értek rá, hogy órákra elmenjenek egy ilyen félreeső helyre. Mások megöregedtek, megváltoztak vagy egyszerűen csak meghaltak, és közben a gyerekeiknek elfeledték átadni azt, hogy néha el kell menni a barátokkal szalonnát sütni egy olyan helyre, mint a Tavas. A hely lassú romlása és pusztulása évekbe telt, és igazán senki nem beszélt róla, senki nem hozta fel, hogy mi történik, de mégis, mindenki tudta, hogy a Tavas ott van, odakinn, az erdő szélén, és szép lassan szétrohad. Egy éjjel valaki kifosztotta a bódét, a fémeszközök nagy részét elvitte, hogy aztán eladja egy távoli város használtcikk piacán. Amikor a Pavilon teteje beroskadt, egy teherautó jött ki valamelyik délután, és két férfi gyorsan lebontotta az egész tetőzetet, a fát felpakolták a platóra, majd némán elhajtottak. Az asztalokat és a padokat már korábban felhasogatták olyanok, akik lusták voltak fát gyűjteni az erdőben. A gyom tavasszal felverte a korábban szépen nyírt teret, és egész nyáron nem jött senki, hogy tegyen ez ellen. A forrás, ami az erdő szélén, egy a meredeken emelkedő hegyoldalban fakadt, eliszaposodott, mivel elmaradtak azok, akik addig időről időre kitisztították. Egy nagy varangyos béka vert tanyát a belsejében, hajnaltájt messzire hangzott kuruttyulása. Végül a csipke és kökény mind beljebb merészkedve bevégezte a pusztítást, és eltüntette a Tavast, egyedül a mellette kanyargó földutat hagyva meg, ahol az erdész autója járt. Csak ekkor, amikor az emberek végképp feladták a helyet, ekkor kezdtek el arról beszélni, hogy miket láttak odakinn. Akkor, amikor már nem jártak ki, amikor már nem volt esélye annak, hogy bárki vagy bármi is igazolja szavaikat. Suttogtak az öregasszonyról, aki feltűnt a fák közt, míg a kondért mosták, és csak bámulta őket szótlanul, majd hirtelen köddé vált. Beszéltek a zavartan viselkedő állatokról, például a rókáról, mely nem tűnt veszettnek, és csak állt egy fatörzs mellett, és bámult az erdő sötétjébe. Oda lehetett menni hozzá, végigsimítani a hátán, meg se moccant. Mások a hangokról beszéltek, a sóhajtásról és nyögésről, melyet alkonyatkor adott ki magából az erdő, mikor ők épp az utolsó morzsát verték le ruhájukról, vagy az utolsó cigaretta hamuját ütötték bele a parázsló tűzbe. De a legtöbben arról a kényelmetlen érzésről számoltak be, ami rendszertelenül, bármelyik napszakban megrohanta őket. A tekintetről, melyet a tarkójukon, a nyakszirtjükön éreztek. Biztosak voltak benne, hogy a fák közül jött. Olyan volt, mint egy tapogató ujj, egy durva, fekete körmökben végződő öreg kéz simítása. Ott volt velük, még akkor is, amikor hazaértek, és elrontotta az egész napjukat. Másnap reggelre tovatűnt, nem maradt más utána, csak a kelletlen rosszérzés, hogy talán sokat ittak vagy ettek, de szívük mélyén tudták, nem erről van szó. Hanem arról, hogy valaki figyelte őket, az embereket, egész végig, míg a Tavasban voltak.

1. nap

A menetrendszerinti Zeppelin négykor kötött ki a városban, ott bérelt egy gőzautót, és amíg felfűtötték a kazánt, a közeli kávézóból felhívta a jegyzőt. A férfi valamiért nem szívesen hajlott rá, hogy a házban találkozzon vele.

– Nagyon sűrű a mai programom – szabadkozott homlokráncolva, nem is nézve a kamerába, de aztán sóhajtva beadta a derekát. K. kikapcsolta a képernyőt, majd kilépett a fülkéből. Amerikai stílusú kávét ivott, rövid és erős feketét, mely jó kedvre derítette, mikor kilépett a Fő utcára. Öt éve nem volt a városban, és miután anyjával összeveszett, megfogadta, többet nem is jön vissza. – Most mégis itt vagyok – motyogta maga elé. Az autókölcsönző alkalmazottja egy padon talált rá, ahogy az arcát a kora nyári fénybe tartja. A recepciós leírása alapján megnyerő, vonzó, fiatal férfit keresett, elegáns, szürke öltönyben, minden csomag vagy táska nélkül. K. átvette tőle a kulcsot, aranyhegyű töltőtolla, mellyel aláírta a bérleti szerződését, bántóan csillogott a fényben. Dombornyomott névjegykártyájára firkantotta  a címet, hogy hol fog tartózkodni az elkövetkező napokban az autóval, a másik megilletődötten vette le tőle. – Erre tessék – mutatta az utat, K. pedig követte őt a parkolóba. A gép halkan, jóindulatúan duruzsolt és remegett. – Hármasban néha rángat, ilyenkor váltson fel vagy le – tanácsolta az alkalmazott, miközben még egyszer ellenőrizte a tűzteret. A lángok rőt fénye ördögivé varázsolta mosolyát: – Nem mai darab ez, uram.

Ahogy elhagyta a város poros de sima főútját, és rákanyarodott a hegyekbe vezető szerpentinre, megértette, mire célzott a férfi. A gőzautó köhögött és morgott, és mint egy nagy, dacos állat, ellenállt minden ösztökének. Saját, unalmas tempójában mászott fel a gerincre, majd szinte fékezhetetlenül bukott alá a túloldalon. K. pattanásig húzta a fékezőkart, de még így is, egy kanyarban majdnem kisodródott, egyszer pedig egy szembejövő motorost késztetett dühös kiabálásra a kilengő autótömeg.

A jegyző a falu szélső házánál várta, idegesen cigarettázott, és a csikket a talpán nyomta el, mielőtt beszállt. – Nem szoktam magam végezni ezt, de tekintettel a körülményekre…– morogta miközben az ülésen fészkelődött. – Nagyon értékelem a fáradozását – bólintott kimérten K.. – Abban, ott…? – sandított a jegyző kopott fekete táskájára, mely egy idős, vidéki orvosokat idéző darab volt.

– Nem. A házban hagytam, ahogy kérte – sóhajtott a férfi. Kövérkés, ötvenes alak volt, kopott barna öltönyéhez nevetségesen ómódi, kerek karimájú kalapot hordott. Halkan szitkozódott, mikor rátérek a göröngyös, kátyús erdei útra, aztán hirtelen elhallgatott, majd kimutatott oldalt: – Itt volt a Tavas, emlékszik? Gyerekkoromban gyakran jártunk ide.

K. oda se nézve megrázta a fejét: – Sajnos anyám, még kiskoromban elküldött a papokhoz, a F.-i internátusba – magyarázta. – Alig van emlékem erről a helyről.

– Nem sokat veszített – vont vállat a másik lemondóan. – Ez a vidék már nem ugyanaz, mint régen. A változás elért minket is. Mindenki rohan, ideges, feszült. De maga bizonyára jobban megérti ezt, hisz a székesfővárosban él, és…hol is dolgozik?

– A Spender és Társainál. Fűszer és gyarmatáru – bólogatott K..

– Minden reggel az teájukat iszom – csillant fel a jegyző szeme. – Komolyan, a legfinomabb tea.

– Köszönjük – K. lefékezte az autót, mert megérkeztek az erdészházhoz. Ahogy kiszálltak, megcsapta őket a hűvös, mert itt már bent voltak a fák közt, jó mélyen az erdőben. A ház olyan volt, mint egy riadt, fölre kushadó állat. Alacsony, zsindelyes építmény, fehérre meszelt falakkal, apró ablakokkal. Hátához egy fáscsűr és istálló tapadt. Oldalt gazos kiskert, melyre alig sütött be a nap. A jegyző a bejárathoz sietett, majd zsebéből kulcscsomót kotort elő. – Meddig szándékozik maradni? – kérdezte a zárral babrálva.

– Amíg nyélbe nem ütjük az üzletet a vevővel – válaszolt K..

– Ja, igen – a jegyző felegyenesedett, megfordult. – A vevő, akit említettem, visszalépett. Kijött megnézni másodszor is, szétnézett…– körbe mutatott. A ház egy kisebb dombon állt, fák vették körül, a bokrokat K. anyja elszánt szívóssággal kiirtotta, ezért a törzsek katonás rendje mögött a szomszéd hegyoldalara, és lentebb, a völgyben egy bozótos ligetre lehetett látni. K. rájött, azt a helyet nevezte a jegyző imént Tavasnak.

–...és elment tőle a kedve. Ne kérdezze miért. – Felemelte ujját, és elmosolyodott: – De! Van ez másik érdeklődő. A faluból. Özvegyasszony, akinek a férje…

– Hozza fel őt holnap – kérte őt szelíden K.. Ekkor végre kinyílt a zár, a jegyző félreállt, és K. beléphetett a házba, amiben oly régóta nem járt. Por és fehér lepedők borítottak mindent. Az előszoba bútorait, hátrébb a nagy étkezőasztalt, a székeket, a kanapét, az ablak alatti olvasósarkot. Az anyja hálószobáját, a korábbi hitvesi szobát zárva találata.

– A kulcsok nálam vannak. Ha esetleg… – zörgette meg a csomót mögötte a jegyző. – Nem fontos – vallotta be inkább magának K..

– Egy falubeli öregasszonnyal mindent összepakoltattam, ő takarta le a dolgokat. Nem tudom, miért zárta be azt a szobát – magyarázkodott a másik.

K. nem válaszolt, benyitott egy másik ajtón, mire fájdalmasan gyengéd érzések rohanták meg. Ez a gyerekkori szobája volt, ahol olyan kevés időt tölthetett a száműzetése miatt. Az anyja lomtárnak használta, ócska bútorok, szőnyegek, könyvkupacok és újsághalmok sorakoztak a kis ágyán, az íróasztalán és a padlón. Visszasietett a nappaliba, melynek sarkában volt a konyha, és vizet engedett a csapból. A sugár eleinte köhögve és sárgán tört elő, majd mikor tiszta lett, K. megivott két pohárnyit, közben a mosogató feletti ablakon át az erdő fáit nézte.

– Ha bármire szüksége van…– kezdte a jegyző.

– Anyám érdekelne még – kérte őt K..

– A polcra raktam.

K. megfordult, és kimért léptekkel a fali polchoz sétált, melyen a porcelánfigurák, a Kossek-összes és az apjáról készült fényképek közt megtalálta a fémhengert. – Kisebb, mint gondoltam – mondta. A jegyző nem szólt semmit, csak a torkát köszörülte, és kihúzta az asztal melletti egyik széket. – Esetleg elkezdhetnénk a papírmunkát. A királyi öröklési törvény elég sok tennivalót ró ránk…

– Nem halaszthatnánk ezt holnapra, mikor felhozza azt az özvegyet? – kérte őt K. azon a hangján, amivel a beosztottjaitól szokott kérni. A jegyző eltűnődött, majd visszatolta széket: – Rendben – sóhajtotta hallatóan megkönnyebbülten. – Addig előkészítek mindent – az asztalra tette a kulcscsomót, majd fogta a táskáját, és kifelé hátrált, közben a lakás sötét sarkiba kémlelt. – Magára is hagynám önt.

– Köszönöm – válaszolt K., még mindig az urnát nézve. – Van itt monitor?  – kérdezte még, amire a jegyző már az ajtóból válaszolt: – Igen, az előfizetést nem mondtam le, természetesen majd érvényesíteném a díjazásomnál. Az anyja hálószobájában találja.

A fiatalember utána sietett, és a ház ajtajából figyelte, ahogy nekivág az ösvénynek. – Ne vigyem vissza? – kérdezte már kiáltva, de a jegyző csak a kezét rázta, és fürgén szedve lábait, gyorsan eltűnt a fák közt.

K. visszalépett az üres házba, és amikor becsukat az ajtót, konstatálta, hogy a szemközti hegy mögött eltűnőben van a nap. Alkonyodott, ő pedig nekilátott a keresésnek.

folyt. köv.

Lassan közeledünk a végéhez, az S.-ről szóló történetfolyam lezáráshoz. De előbb el kell mesélni a kezdeteket is. Az ország egyik legszebb fekvésű (lásd a képen), de egyébként legcsúnyább városának eredetét.

Az előző két íráshoz szervesen kapcsolódik a történet, főképp a főszereplő okán. De utalások vannak benne erre, erre és erre a  történetre is.

A határvonalon

A hangra, az érintésre, a fájdalom lüktetésére ébredt – és a sötétségre. Nappal lehetett, mert bőrét meleg sugarak szúrták, és a madárrikácsolás és a hangyák miatt hamar rájött, az erdőben fekszik, a földön, a hátán. És talán halott volt. Ezen tűnődött, mikor a gyerekhang megismételte: – Kelj fel!

Ellenállhatatlan erő rohanta meg tagjait, hogy elinduljon, hogy mozogjon, hogy folytassa, ott, ahol Azelőtt abbahagyta az életét. Térdre tápászkodott, közben nagy, húsos testében recsegtek a csontok, majd féltérdre ereszkedett, s lehajtott fejjel eltűnődött, merre tovább. A gyerek most a feje búbját érintette meg, amitől ismét lágy, elektromos lökéshullámok áradtak szét benne: – Keresd meg a célod! – érte őt a csengő hang. A férfi megtapogatta hasznavehetetlen szemeit: véres, varas gödör volt mindkettő, ezért nem látott semmit. Kinyúlt, hogy megfogja a gyereket, hogy rátámaszkodjon, hogy az elvezesse a legközelebbi házig, hogy segítséget kapjon, kórházba kerüljön és…ekkor elérte a csenevész vállat, és rámarkolt. Hirtelen megrohanták a képek. Éjsötétség, lüktetőt, vörös fény, majd a föld, nyúlós, sárga agyag, az emelkedés, a fölfelé, a nap és a menny felé törekvő test, aztán egy kút, valahol az erdőben, egy utca, a test, ami az utcán volt, jónak tűnt, belésiklott, majd bement a szemközti házba, egy öregasszony háza, eladott neki valamit, csak úgy, szórakozásból, majd a város, utcák, fel a hegyre, egy férfi lakása, dulakodás, hosszú várakozás egy szobában, végül az ablakon át ugrás a mélybe, valami eltört a testben, egy kerítés, átmászott rajta, közben az a valami, ami eltört, átszúrt egy fontos szervet, a test leállt, egy gyerek, egy kisfiú, aki egyedül játszott a homokozóban, akibe átáradt minden, a gyerek otthon, a gyerek a nagyszüleinél, ismét a szüleivel, ismét az óvoda, a csoport az erdőbe kirándult, a gyerek leválik tőlük, beveszi magát a sűrűbe, míg rá nem talál a mozdulatlan, szem nélküli férfi testére, a férfi most önmagát látta, a percekkel korábban meglévő állapotot, ahogy kiterülve, mint egy nagy, elejtett állat, lélegzet és szívdobbanás nélkül feküdt fenyőtű ágyán, és ekkor a gyerek megérintette a homlokát, és újabb villanás, felismerésszerű villámcsapás jött: nem lesz szüksége kórházra.

Felállt, görnyedten, fáradtan megtartotta magát, aztán sután elindult. A teste nehezen működött. Érezte, hogy vércsomók gyűltek meg itt és ott, és az izom bekeményedett a lábában és a felkarjában. Hátra se fordulva, otthagyta a fiút, hogy megtalálja a célját. Tudta, a gyerek hamarosan eltűnik a bokrok közt, visszatér a többiekhez, már hallotta is a távolból az óvónők kétségbeesett kiabálását.

A férfi előrenyújtott karral botorkált pár lépést, míg az első fatörzsig el nem ért, itt megállt, fülelt pár percig, de csak a reggeli erdő zajait, és távolabbról, idegen betüremkedésként az ébredő várost hallotta, ezért amikor megunta a dolgot, elindult a másik irányba, ám ekkor ismét megszólította őt a hang, a gyerek lágy, de parancsoló hangja. – Várj – mire ő megdermedt, és csak lassan, óvatosan mert megfordulni. Érezte, hogy a másik valami nedves, kerek és gömbölyű kavicsot csúsztat a kezébe: – A medve szeme – mondta a gyerek, de nem is kellett volna, mert azonnal látni kezdett, nem a saját, hanem a kezében tartott golyóval, a tenyere belsejét, és a fák törzsét derékmagasságban. Mint egy kamerát, lassan körbeforgatta a szemet, két ujja közé csippentve, így még láthatta, ahogy a gyerek eltűnik a fák és bokrok közt, immár véglegesen, abba az irányba, ahonnan a hisztérikus női kiabálás szűrődött feléjük.

A férfi ismét megindult, derékmagasságban maga elé tartva a szemet, átvágott a hegygerincen, majd a garázssor szélén oldalazva, a fák közt elért a hegyoldalra települt régi temetőig. Sokáig bámulta egy csipkebokor tövéből a nyári melegben fehéren remegő sírköveket, és mögöttük a nagy, tízemeletes házak tömbjét, míg végre rászánta magát, és megkerülve az erdőben a temetőt, a mellette lévő, égbe törő lakóházak utcájához ért, ahol a műút az erdőnél ért végett. A gyönge kis akácok közt megtorpant, mert már sejtette, valami nincs rendben. Óvatosan, mint aki hideg vízbe lép, előrenyújtotta lábát, és valóban, mintha falba ütközött volna, nem tudta letenni talpát a betonra, hátratántorodott, visszaesett az erdő földjére. Csalódottan előretapogatott szabad kezével. Nem volt ott láthatatlan fal, csak egy gátló, szörnyű erő, mely eltaszította őt a városból.

– Majd máshol – motyogta a férfi, és továbbindult, a város kagyló alakú körvonalának peremén, mindenhol az erdőben gázolva, a határvonalon tapogatódzva. Legközelebb a Pécskő út végénél próbálkozott, ebben az utcában lejutott volna a városközpontba, de itt is ugyanaz történt. Látta az új építésű házak közt játszadozó gyerekeket, egy anyuka teregetett a kertben, tőle tíz métere. – Hé!  – kiáltott neki a férfi, de a nő meg se rezdült. – Hé, itt vagyok! – kiáltotta a férfi ismét, ám a másik fogta az üres kosarát, és elgondolkodva visszament a házba. A férfi, kezében a mind ragacsosabb medveszemmel továbbment. Nemsokára egy utcácska keresztezte útját, mely kettészelte az erdőt. Már nem is próbálkozott, hogy a betonra lépjen, feljebb került a fák közt, míg az út földúttá nem silányult, azon már könnyedén átkelt.

Az első változás a Rokkant-telepnél érte. Ahogy az erdő fái közül kikukucskált erre a városrészre, épülő házakat, négyemeleteseken dolgozó víg kőműveseket látott. – De hát ez…–motyogta maga elé, és nem tudta befejezni, mert akkor még nem értette pontosan, mi van, de arra gondolt, hogy ezek a házak már jó hatvan éve kész vannak. Később, ahogy elhagyta a város belső gócát, és letért a völgy torkolatához, a domboldalra felkapaszkodott családi házak fölötti erdősávból megpillantotta a síneken pöfögő gőzmozdonyt, mely hat, acélgerendákkal megrakott csillét húzott maga után. Az alkonyi fényben valami a szemébe villant – a vasútállomáson álldogál csendőrök kardjának csillogása volt.

Azon az éjszakán leereszkedett a völgybe, és egy frissen keletkezett patak medrében átgázolt a poros utak között a túloldalra, majd felmászott a mind ritkábban beépített hegyoldalra, és elindult visszafelé, a város belseje felé. Az akácosok, melyek gyerekemlékezet óta ott zöldelltek mindenhol, eltűntek útjából, tölgy és cser vette át helyüket, a szemközti hegyvonulat tetején reggelente egyre több és több fenyő zöldellt. Néha megállt, leguggolt a hegyoldalon, és tűnődve várta a változást, órákon át legeltette szemét a mind régebbi és mind kisebb épületeken, a lassan eltűnő makadámutakon és síneken, a helyükbe vastagodó földutakon. Emiatt lassan haladt, a sok megálló okán napok, éjszakák és nappalok teltek el a kökény és a csipke közt, így megérthette, hogy a város felgyorsuló mértékben módosul. Régi, roskadozó épületek váltották a központ felmeredő ikertornyát, az utcákon lovaskocsik és hintók jelentek meg, feljebb pillantva, északon, a patakpartról eltűntek a gyári hivatalnokok egykori villái, és látta, hogy az acélgyári úton is a munkások lakásai, és a nagy, kuporgó állatra emlékeztető templom visszasüllyed a földbe, hogy egy libalegelőnek adjon helyet. Fél nappal később a Vasmű gyártelepe is semmivé foszlott fent, északon.

Egy délután, mikor a legrosszabbul érezte magát, leült az egykori Kálvária hegy oldalába, és szemével megpróbálta meghatározni gyermek-, ifjú- és felnőttkora egykori helyeit, melyek mostanra már mássá váltak, más helyekké, ismeretlen, rút, barnássárga épületekké, pocsolyákká, üres, homokos foghíjtelkekké. A buszmegálló zöld épülete, melyen telente annyit melegedett az áporodott falusi testek szagában, most nádasként zöldellt odalenn. A mozi, ahol először megfogta egy lány kezét, miközben a vásznon az a lény kiette magát az űrhajós hasából, valamiféle katonai kaszárnya lett. Az utazási iroda, melynek széles kőperemén, e betonpadon annyit ültek és cigiztek haverjaival a gimnázium alatt, szatócsboltok apró, düledező sorává vált.

Amikor továbbment, megfogadta, nem néz le ismét a városra, de akaratlanul is, óránként ellenőrizte, mi történik, ám egy meredélyen lába gyökérbe akadt, elesett, és a hegyoldalon elveszítette a szemet. Hosszas, legalább félnapos keresés után találta csak meg, s amint felemelte, azt látta, hogy a változás még radikálisabb lett, a város helyét benőtték a fák, ő pedig közelebb mehetett a falu kunyhóihoz.

Mikorra leért a völgy aljára, rájött, még csak nem is falu volt, hanem a patak körül elszórtan álló házak csoportja. Pásztorok éltek itt, az asszonyok valami különös mintájú szőttessel babráltak, a férfiak érthetetlen nyelven káromkodva hajtották az állatokat a göröngyös főutcán. A férfi azt hitte, itt már nem működik az átok – de csalódnia kellett, nem léphetett a szeméttől, tehénszartól barnálló utcákra, a titokzatos erő távol tartotta, így egy kerítés tövében éjszakázott, a mellkasán tartott szemet tenyerével letakarva próbált pihenni, vagy a felette, a fák koronája közt pislogó fényeket bámulta, és számba vette mi történt vele. Hat napja vándorolt, és rémlett neki, a következő nap, a hetedik, csütörtök lesz. A teste – mely valami érthetetlen makacssággal még mindig működött – megfeketedett, itt-ott lilás foltok lepték el, ruhája a tüskék marásaitól cafatokban lógott. Fel-felpillantva a csillagos égre nem érzett semmi mást, csak ürességet, önmagában és odafenn is, egy isten nélküli, visszafelé folyó világba vetett sors volt csupán, mely be fogja teljesíteni a végzetét az út végén.

És másnap fény derült arra is, mi ez a végzet.

Reggel körbejárta a mind jobban zsugorodó helyiséget, mígnem dél tájban ott találta magát egyetlen kunyhó szilvafás kertjének a végében. Ennyi maradt a városból.

A gazda háttal állva fát vágott egy otromba tőkén, és amikor megfordult, hogy összeszedje a lehullott darabokat, az őt figyelő férfi a felismerés döbbenetétől felnyögött, és akaratlanul is meglódult előre, ám mikorra beérhetett volna a kalyiba udvarára, amikorra megtette volna a végső lépést, a tákolmány a szeme láttára foszlott semmivé, és nem maradt a helyén csak egy tisztás, körötte az évszázados tölgyek, és a távolban a patakcsobogás. Leült a legnagyobb fa árnyékába, és várt.

Amikor a nap delelőre hágott, két ember görnyedt alakja bontakozott ki a fák közül. Egy sovány inas férfi, és szinte még gyerek asszonya botorkált a keskeny vadcsapáson, hátukon hatalmas, szíjakkal összefogott csomagban vitték motyójukat, talán egész otthonukat. Amint észrevették a férfit, közelebb mentek hozzá, aztán tisztes távolból, pár méterre megálltak. Mindketten rongyos, szürkére mocskolódott lenvászon ruhát hordtak, a férfinél bot volt, melynek feje egy kisbaltában végződött, arra támaszkodva kérdezett valamit érthetetlen, csupa cs és sz nyelvén. A fa tövében heverő csak bólintott, helyet mutatott maga előtt és mellett. A pár láthatóan elértette, sóhajtva leengedték holmijukat, majd az asszony elment, fát gyűjtött, míg ura tüzet csiholt kövekkel és a fokos fejével. Mikorra a lángok felcsaptak, előkerült egy nyúl teteme is a szákból, és egy kis kondér. Az asszony ügyesen ágas tartót faragott, ura a földbe nyomkodta. Vadhagymát, ismeretlen fűszereket szúrtak az aljába, majd vizet, végül a feldarabolt sovány nyúlhúst. Néha szóltak a világtalanhoz is, aki csak zavartan mormogott, de a szemmel követte minden mozdulatukat. Mikorra elkészült a pörkölt, intettek neki, telepedjen oda a kondérhoz, de ő csak a fejét rázta, és mosolygott. Hét napja nem evett és nem ivott, de ez egyáltalán nem volt baj. A pár gyorsan és mohón evett, közben a férfi teli szájjal magyarázott valamit, néha talán vicces dolgokat, mert az asszonyka is el-elmosolyodott. Csenevész, de ragyogó szemű lányka volt, aki félénk mozdulatival folyamatosan urát szolgálta. Mikor végeztek, elvitte a kondért a patakhoz. A párja törökülésben ülve csendesen beszélt az idegennek, aki megértően bólogatott, de közben a szemet a vastag gyökerek egy öblébe illesztette, így folyamatosan láthatta az egész táborhelyet. Azt is, amikor a jóllakott vándor feje le-lecsuklik, végül hátradől a gyepen, arcát az ég felé fordítva fáradt álomba merül.

A férfi felállt, tapogatódzva megkereste a fokost. Megállt vele az alvó felett, és figyelte a szemen át saját alakját, az idegen védtelen testét, míg elég erőt nem gyűjtött ahhoz, amit tenni készült. Aztán lecsapott, a kisbalta nehéz, bunkós felével, és sikerült azonnal betörnie a koponyát, a homlok domború íves részénél. A második ütés félrement, mert az alvó felriadt, és összerándult a fájdalomra, de a harmadikkal oldalról eltalálta és átszakította a halántékot. Aztán két-három gyors ütéssel kitágította a lyukat. Mikorra végzett, a másik összegörnyedve tekergődzött előtte, akár egy sérült gyík vagy kígyó, de vonaglása pillanatról pillanatra lassult, végül mozdulatlanná vált. A férfi eldobta fokost. Felpillantott. A nő állt vele szemközt, dermedten, remegő ajkakkal, futásra készen, kezében a tisztára suvickolt kondérral.

Sokáig nézték egymást, majd a férfi intett, magához hívta a lányt. Az tétován, bizonytalanul közeledett, mint aki csapdát sejt, vagy csak reményvesztett volt, belátva, a férfi úgyis azt tehet vele, amit akar. Amikor testközelbe ért, a férfi megfogta vállát, majd emlékezetében megkereste a helyet, ahol pár órával korábban önmagát pillantotta meg favágás közben. Odafordította a könnyű kis testet, és a lány fülébe súgta: – Ott lesz a házunk. Ott építjük majd fel a várost.

vége

Volt egy filmalapos döntés a héten, ami elkaszálta a filmet , melyet megálmodtam. Viszonylag régóta foglakoztat már ez az ötlet, és amikor írtam a szinopszist és  a treatmentet, magam előtt láttam egy nagyon pörgő, mozgalmas és érdekes félig horror, félig szerelmi történetet. A jelenlegi kurzusnak ez az ötlet nem tetszett, és most lehetne ócsárolni a Vajna-féle érát, meg hogy Magyarországon ez a műfaj soha nem lesz támogatva, csak a művészfilmes, köldöknézős dolgok vagy a Viszkisről szóló milliárdos eposzok - de én ezt nem akarom. Azt gondolom, a szövegnek el kellett volna adnia magát, ha működik, támogatást kellett volna szereznünk rá, mert hiszek abban, hogy a jó történet  a legsötétebb korokban is megszerzi magának a pénzt, kitapossa a maga útját. Ez a történet kudarcot vallott. Amit még el kell mondanom, az az, hogy soha nem voltam sorkatona, megúsztam, félig a szemem, félig egy szimulált kényszerképzet miatt - a pszichológusnőnek, ahova elküldtek, hosszú percekig bizonygattam, hogy az emberek a utcán megfordulnak és bámulnak rám, miután elhaladok mellettük. Az a történet működött. Ez nem. Így megy ez.

Kopasz

- szinopszis -

Erdei őrtorony éjjel. Félőrült katona figyel minden neszre, közben levelet ír. Hangokat hall, és egy árnyat lát a torony körül ólálkodni. Hajnalra teljesen megőszül, összeomlik, és maga ellen fordítja fegyverét. A levelet, amit írt, a huzat kifújja az ajtón.

Egy évvel később. Nyolcvanas évek vége, alkony, erdei úton haladó teherautó. Három sorkatona ül benne, a legfiatalabbat, az újoncot „Kopasz”-nak hívják társai. Beszélgetésükből kiderül, késett az első eltávról, ezért büntetésként egy elhagyatott erdei tisztásra osztották be éjszakai őrségre, most oda mennek.

Múltbéli jelenet (a továbbiakban: a múlt, és dőlt): Kopasz egyenruhában áll egy kórház folyosón, kezében virág egy kórterem ajtaja előtt, tétovázik. Félbolond, szenilis öregasszony szólítja meg, Kopasz odaadja neki adja a virágot, és elrohan.

A két idősebb katona, becenevükön Náci és Petya, beavatja hősünket: Kopasznak egy titokzatos raktárra kell itt vigyázni a tisztás közepén álló őrtoronyból. Elmesélik, hogy egy másik katona öngyilkos lett egy éve ugyanitt, azóta állítólag az erdőben bolyong kísértete. Az őrtoronynál egy megviselt, furcsán viselkedő katonát vált Kopasz. A férfi átadja a raktár kulcsát, és figyelmezteti őt a kísértetekre, akik olyanok, mint az élők, csak nincs árnyékuk. A laktanyával egy rádión lehet tartani a kapcsolatot. A Kopasz egyedül marad, körbejár. Valaki figyeli az erdőből.

A múlt: Kopasz érettségizik, segítségére siet Éva, az osztálytársnője. Kopasznak nem ő, hanem az osztály bombázója, Andrea tetszik. Az érettségi után egy kocsmában összefutnak, megpróbálja felszedni, sikertelenül, a lánynak idősebb pasija van. Kopasz barátja, András estére bulit szervez, meghívja Évát is, akivel az utcán találkoznak. András nőt akar szerezni, a csöndes, visszahúzódó, szürke kisegér Évát szemeli ki magának. Kopasznak nem tetszik, hogy barátja egyéjszakás lehetőségnek tekinti a lányt, Éva után siet, hogy lebeszélje a buliról. Az félreérti, megsértődik.

A tisztás, éjjel. Kopasz levelet ír, de nagyon nehezen megy neki. Fényeket lát az erdőben – rádión riasztja a laktanyát, megnyugtatják, csak az országút autói. Lemegy a toronyból vizelni, zajt hall, fehér lepelben egy kísérteties alak közelít felé – Kopasz lelövi. Előrohan a kétségbeesett Náci, és a halottat élesztgetve elmondja, a leples alak Petya volt, és csak meg akarták tréfálni a fiút.

A múlt: Kopasz elmegy Évához, mert nála maradt a lány egy könyve. Beszélgetnek, egyre több közös témát találnak. A fiú pálinkát akar vinni az esti buliba, Éva a garázsban, az apjáéból ad neki. Megjönne a szülők, egy szekrénybe bújnak előlük, csók.

Náci leküldi Kopaszt az erdei úton parkoló teherautóhoz, menjen vissza vele a laktanyába, jelentse az estet. Útközben az újonc észreveszi, az erdő fái közt egy sötét alak kíséri - Petya. Kopasz menekül az életre kelt halott elől, de az beéri – és elneveti magát. Kiderül, az egész átverés volt, végig csak ugratták őt. A géppisztolyába vaktöltényt raktak. A vér paradicsomlé. Kopasz dühösen visszaindul a tisztásra, noha a bűntudatos Petya le akarja beszélni, át akarja venni a műszakját. Miután Kopasz otthagyja, Petya Nácit hívja adó-vevőn: induljon a B-terv.

A múlt: Kopasz és Éva a szülői autóban folytatják a csókot. Szemérmes, esetlen aktus, látszik, mindkettejüknek az első.

Kopasz nem találja a tisztáson Nácit. A raktár kulcsa eltűnt – rájön, a másik a raktárban van. Valóban, egy nehéz ládát akar kitolni. Kiderül, el akarják lopni és el akarják adni a láda tartalmát. Petya, az őrmester és ő van benne a buliban. Nagy pénzről van szó. Kopaszt a kísértet sztorival akarták elkergetni a helyszínről, de ez ugye nem sikerült. Most, hogy így alakult, elég, ha úgy tesz, mintha semmit nem látott volna. Kopasz Náci rábeszélése ellenére sem lesz a bűntársuk, felszólítja a másikat, menjen el, a láda nélkül, mire Náci Kopaszra támad, aki rövid tusakodás után bezárja őt a raktárba. Odakint Petya várja, aki közben visszajött a teherautóval a ládáért.

A múlt: az együttlétük után Kopasz elkíséri Évát a boltba. A lány még nem akar reménykedni semmiben, de megígéri, elmegy Kopasszal a házibuliba.

Petya a tisztáson Kopaszra támad, aki a toronyba menekül. Petya ide is követi, megszúrja az újoncot és megszerzi a fegyverét, de a dulakodás közben a torony erkélyéről a bozótosba zuhan. Kopasz ellátja szúrt sebét, majd lesiet a toronyból, mert lángol a raktár. Náci gyújtotta fel bent. Kopasz beóvakodik, oltja a tüzet, a másik nekiesik, a harc közben meggyullad a ruhája. Még félig összeégve is Kopaszt támadja, aki önvédelemből megöli. Az újonc kitámolyog a rakatárból, el akar menni a teherautóval, de felbukkan Petya, és megakadályozza a menekülést, a jármű egy fának csapódik.

A múlt: Kopasz megérkezik Andráshoz a házibuliba. Éva már ott van. Beszélgetnek, táncolnak. Andrea is eljött, ideges és dühös – idős pasija hanyagolja őt, nem jön érte.

Kopasz autó hangjára eszmél az ütközés okozta ájulásból. Fiatal nő, Mariann érkezik. A furcsán viselkedő lány a toronyba megy, mécsest gyújt. Kiderül, ő az öngyilkos katona volt barátnője. Kopasz leóvakodik a lány autójához, hogy segítséget hozzon, de a raktárból a ládával előkerülő Petya rálő, eltalálja a combját.

A múlt: Éva és Kopasz a tetőteraszon. Belátni innen az egész környéket. András szakítja meg az idillt: elfogyott az ital, Kopasz eljöhetne vele a kocsmába. A fiú hosszan búcsúzik Évától. Erkélyjelenet, mint Rómeó a Júliában.

Mariann fedezékbe, a bozótosba húzza a sérültet, majd kötszerért megy. Kopasz sárgult levelet talál. Elolvassa, ez az öngyilkos katona által írt levél. A levél szerint a kiskatona egykori szerelme is megölte magát. Visszatér Mariann, betámogatja az újoncot a raktárba, ahol kötszert remélnek.

A múlt: a kocsma felé menet a két fiú tanúja lesz, ahogy Andrea és a barátja összevesznek. A lány csatlakozik a kettőshöz, csalódott, keserű, kicsit részeg. Míg András italt vesz, a kocsma előtt Andrea kikezd Kopasszal. Őt elbűvöli a hirtelen jött érdeklődés. Egy közeli kis ligetben kötnek ki, a fák tövében szeretkeznek.

Megjelenik Petya – aki eddig a teherautóval bajlódott –, és rájuk támad, összeveri Kopaszt, ám az végül megöli őt egy pajszerrel. A félájult Kopasz tévedésből lelövi Mariannt.

A múlt: András – aki látta Andreát és Kopaszt eltűnni az erdőben –, féltékeny és dühös Andrea miatt, akibe reménytelenül szerelmes. Mikor visszatér a házba, a tetőteraszon előbb itatja a gyanútlan Évát, majd egy távcsövet hoz neki. Odalenn, a ligetben Kopasz rágyújt, az öngyújtón megcsillan a kelő napfénye – Éva így megpillantja a párocskát a távcsővel.

Hajnal. Kopasz magához tér, nagyon sok vért vesztett különféle sebeiből. Kifelé kúszik a raktárból. Feltűnik Mariann – sértetlenül. Nincs árnyéka – fedezi fel Kopasz. A lány nem segít neki, de elmondja, hogy üzenetet hozott. Elmeséli tovább, hogy ő valóban öngyilkos lett, majd a halálba kergette, kísértette egykori, hűtlen szerelmét. Ezt akarta tenni Kopasszal is, mert a fiú háta mögött beleolvasott az Éva szüleinek írt levélbe.

A múlt: a bűntudatos Kopasz visszatér a házhoz, az erkély peremén ott áll Éva. A fiú próbálja lebeszélni, de az összetört lány ugrik.

Mariann folytatja: az est folyamán – mint anyagtalan kísértet – ott volt mindenhol, hallott és látott mindent, és rájött, hogy a munkát, Kopasz megbüntetését elvégzi majd helyette Náci és Petya, akik B-tervnek a fiú meggyilkolását, és a tett öngyilkosságként való beállítását eszelték ki. Kopasz csak azt akarja tudni, mi az üzenet, amit hozott. A lány elmondja neki, Kopasz előtt elsötétül minden.

Kopasz ismét a kórházi folyosón áll, a kórterem ajtaja előtt. Tőle nem messze egy orvos Éva síró szüleinek magyarázza, hogy nincs remény. Kopasz belép a szobába. Ragyogó fény fogadja.

A földön, a raktár előtt heverő Kopasz arra riad, hogy dzsip érkezik. Az őrmester az. Kopasz megindul felé, ám a másik nem látja őt. Kopasz rájön, azért, mert ő maga is halott. Az erdő fái közt árnyak integetnek felé. Csatlakozik hozzájuk.

 vége

Dögkút - szótár szerint: verem elhullott állatok tetemének. Nyelvújításkori lenne a szó? Furcsa összetétel, mert a kútból alapvetően kiveszünk valamit, így nekem itt a jelentés és a használat élesen elkülönül. Volt egy dögkút a város feletti, a házunk mögötti erdő mélyén, de most, hogy elmentem oda, már nem találtam, csak egy hatalmas farakás volt a helyén, talán azzal takarták el (rákerestem: 2005-ben az EU-s szabályozás miatt bezárták az összes dögkutat az országban). A dögkút igazából nem egy érdekes dolog, bár én sosem értettem, hogy kik jelölik ki a helyét, aztán meg hogy a népek honnan tudják, hogy hol van. Nekünk eszünkbe se jutott volna, hogy oda elcibáljunk egy állatot. Az egyik kutyát az erdőben ástuk el, pár nap múlva ki is forgatta valami, így a részeit mésszel leöntözve temettük vissza. A másiknál már tanultunk az esetből, a kertben, a kerítésen belül földeltük el. Itt, ebben az írásban a dögkút mellé behoztam még egy egy másik elemet is, a Lucifer zuhanása keltette nyílást, mely persze rossz dolgok forrása lesz. A város pedig, amit elhagynak lakói, és gyermekei csak temetni járnak vissza (berakni valahova az elhalt testeket) - maga a valóság, nemcsak egy allegória.

Dögkút

Vendel leparkolt a városszéli utca végén, és kiszállt a kocsiból. Beszívta a füstös tél eleji levegőt, és csak állt a zöldre festett, rozoga kapu előtt, zsebében kitapogatva anyja egykori tulajdonának kulcsait, a kapukulcsot, a bejárati és a hátsó ajtó kulcsát, a pincekulcsot, a fészerkulcs nagy, tollas formáját. Hátrébb lépett, hogy perspektívában lássa a dolgokat, hogy elhelyezze a számára borzongatóan ismerős és mégis idegen térben a kis utca utolsó házát, melynek telke már szinte belógott a völgyet övező erdőbe. A ház mellett egy szilvafás placc volt, néha itt fordultak meg az utcabeliek autójukkal, használt gumik feketéllettek a sárga fűben. Hátrébb, a telkek közepétől, a táj emelkedni kezdett, nem meredeken, de határozottan, fekete, komor akác és tölgy kapaszkodott a szürke égbe. Vendel körbenézett a néptelen utcán, majd sóhajtva a kapuhoz ment, és kinyitva a zárat, belépett az udvarba.

Minden olyan volt, ahogy a tor után hagyták, itt-ott szalvéták áztak a földön, a kuka mellett papírtányérok hevertek, maga a kuka megtömve a maradékkal, senki nem vonszolta már ki kedd és péntek reggel a vidám színű szemetes autó érkezésekor. Vendel a bejárati ajtóhoz ment, aztán meggondolta magát, és hátra került, körbe, a málló vakolatú fal mellett. Eresz alatt nyílt a hátsó ajtó, mely egyenesen az erdőre nézett, kis, kopott út vezetett a kertkapuig, vagyis annak helyéig, mert jó évtizede ellopták. „Mikor hozol már nekem új kaput, fiam, ha így marad, azok a dögök nagyon ideszoknak” jutott Vendel eszébe anyja siránkozó hangja. „Elég lenne egy kis drótfonat is”. A hátsó udvaron régi bútorok halma feszült nejlon alatt, Vendel első házasságának emlékműve, a ház falánál, szépen berakva tűzifa, arrébb egy régi sparhelt, kifelé, a kert szélében fészer sötétlett. Maga a kert is vigasztalan volt, derékig ért benne a most már száraz fű, közte elhagyott szőlőkarók, hátrébb ősöreg körte- és szilvafák csavarodtak torz, gerincbajos formában. „Megmetszhetnéd a fákat, mióta apád meghalt, nem foglalkozik velük senki” – panaszkodott anyja oly sokszor látogatásai alkalmával. Vendel nem értett a metszéshez, nem tanította meg neki senki, mert az apja még gyerekkorban meghalt, kettévágta egy csille a bányában.

Vendel toppantott, hogy elijessze az emlékeit, és hogy valami zajt keltsen, mert a csönd nyomasztóan roskadt a tájra. Emlékezett, régebben a város felől folyton autóduda, vonatfütty vagy hangosbeszélő zaja szűrődött fel a házig – most azonban semmi nem ért el ide. Vendel tudta, fővárosi életéből nyomon követte, hogy a város mennyire lejtmenetben volt az elmúlt évtizedekben, ez a lassú haldoklás és pusztulás képzeletében összemosódott anyja öregedésével és leépülésével – és most a két dolog szépen össze is ért, nem maradt utánuk csak a néma csönd.

A hátsó ajtóhoz lépett, és kikeresve kulcscsomóján a megfelelő darabot, kinyitotta a zárat, de még mielőtt belépett, leguggolt, és óvatosan végigtapogatta a karmolásnyomokat.

„Minden héten van egy, amelyikbe akar jönni„ – suttogta anyja, az ajtót mutatva.  – „Addig kaparják, míg felébresztenek. Akkor aztán adok nekik.” – Vendel kinyitotta az ajtót, és belépett a savanyú levegőjű házba. „Szemeteszsákba rakom őket, és mehetnek a kukába”.

Nem húzta be maga mögött az ajtót, hagyta, hagy szellőzzön a lakás. A hátsó rész egy kis főzőkonyha volt, beljebb haladva hálószoba és az utcára néző nappali tárult a látogató elé, ebből folyosó vitt az elülső bejárathoz.

Vendel felhúzta a redőnyt a nappaliban, mire a bágyadt fény megcsillant a narancssárga ülőgarnitúrán, de főképp az üveges szekrényen, ahol poharak, serlegek, nippek, kancsók, kiöntők sorakoztak, hetvenhat darab, mind gyönyörű, apró mozdulatokkal kifestve. Az anyja negyven évig dolgozott az egykori üveggyárban, előbb mint csomagoló, aztán mint előkészítő, végül, miután felfedezték kézügyességét, festőként. Halványzöld, sosemvolt növényeket, kacsokat, lila és kék szirmokat, fura állatokat, várakat, híres épületeket pingált az üvegre, és a legszebb műveiből mindig hozott haza. Vendel kisgyerekként soha nem nyúlhatott hozzájuk, csak nézhette, ahogy anyja vasárnaponként gyengéden letörli őket. Most a vitrin üvegét elhúzva kezébe vett egy teknőst, lefújta róla a port. „A szén, a vas és az üveg – ezt a hármat adta ez a város nekünk és az országnak” – mondogatta anyja sokszor. „A kommunisták nem sok mindenhez értettek, de gyárakat, azokat tudtak csinálni, az aztán ment nekik” – magyarázta büszkén a már idősebb Vendelnek, mikor az haza-hazalátogatott hozzá az orvosi egyetemről. Nem osztotta ezt a véleményt, főképp nyolcvankilenc után, amikor megkezdődtek a leépítések és bezárások, de soha nem mondott ellent anyjának, aki egy másik kor felemás módon büszke gyermeke volt.

Óvatosan lerakta a teknősbékát, vissza a körvonalra, melyet a por borította felületen hagyott, majd átment a hálószobába. Anyja szinte csak itt élt az utolsó éveiben. Volt egy kis kályha az ágy mellett, egy asztalka a falnál, annál evett, egy másik a sarokban, rajta a síkképernyős tévé, amit hetvenedik születésnapjára Vendeltől kapott. A férfi felvette a távirányítót, majd megnyomta rajta zöld gombot, és leroskadt az ágyra. Puhán besüppedt alatta, orrát megütötte az öregség szúrós vizeletszaga, amely az utolsó időben körbelengte anyját. Egy férfi késeket próbált eladni neki a képernyőn, Vendel bambán nézte, forgatta magában az érzést, hogy napközben tévét néz, aztán kikapcsolta a készüléket. Az asztalon gyógyszerek csillogtak egy bonbonos dobozban, mellettük üvegpohár, ezen is festés, hegyek, nap, „Mátrai emlék„ felirat. Vendel felemelte a poharat, a fénybe tartotta, míg fel nem fedezte a peremen a rúzsnyomot. Az anyja az utolsó pillanatig, haláláig nagyon adott a megjelenésére. A gondozónő, aki a vége felé hetente kétszer látogatta, elmondta Vendelnek, hogy fél óráig festi a szemét a tükörben, és olyan erősen rúzsozza a száját, hogy szalvétával neki kell letörölnie a felesleget.

„Egy asszony adjon magára minden körülmények közt” –magyarázta az anyja Vendelnek a botjára támaszkodva. „Ne hagyd el magad. Helyt kell állnod, mert ezt mérte rád a sors.”

A férfi visszatette a poharat, majd lehajolt, és benyúlt az ágy alá, és addig tapogatódzott, nagyjából a fejrész alatti részen, míg keze rá nem akadt a balta nyelére. Kis, tömör fejű balta volt, majdnem olyan, mint egy kalapács, a penge éle csorbult, kopott, a bunkós részére barna, agyagszerű dolog száradt rá. Vendel megborzongott, és a földre engedte a szerszámot, ami anyja kezében fegyver volt a rémképek, kényszerképzetei ellen. „Éjszaka jönnek, csak éjszak, a napfényt nem bírják. Az is biztos, hogy az erdőből jönnek, a dögkútról, mert hosszú, mocskos nyomot húznak a fűben” – magyarázta Vendelnek pár évvel ezelőtt egy őszinteségi rohama során, és a fia akkor megütközve hallgatta, de nem szólt semmit, se akkor, se később, mert alapvetően kínos volt a dolog mindkettejük számára. Most felállt, kisétált a házból, hátra, a hátsó ajtón a kert pereméig, majd tétovázott egy kicsit, aztán mégis nekivágott az ösvénynek. „Apád mindig mondta, hogy ott, az erdőben régebben egy légakna volt. Nyitottak egy járatot itt, még száz éve, de aztán nagy sietve be is zárták. Nem tudni miért, a lényeg, hogy megmaradt a légakna, ami olyan, mint egy kút. Az szállítja le a friss levegőt a bányajáratokba” – hallotta anyja suttogását a fülében, míg áthaladt a kert fái közt, melyek vádlón figyelték őt. Még most, a tél elején is édes, rothadt szilva, erjedt cefre szaga terjengett tövükben – nem volt már senki azon az utolsó őszön, hogy begyűjtse termésüket, az aszott, torz kis gyümölcsöket megmossa, feldarabolja és fahéjas, cukros vízbe eltegye télre. Hány éven át hurcolta a kert rossz, ócska eredményeit anyja sárgás lében úszó, zavaros nedvű befőtteit Vendel a fővárosba, hogy aztán a vasárnapi ebédnél fintorogva kóstolja meg ő vagy az aktuális felesége a tartalmukat, amely szinte mindig a vécében végzete.

Vendel – miközben áthaladt a kerten, és beért az erdő fái közé – azon tűnődött, hogy mérgezett ez a föld, talán megbolygatták a környékbeli bányák, túl sok járatot és furatot vájtok odalenn, amitől a termőképessége átalakult valami rossz, negatív kisugárzássá.

„A légakna olyan mélyre nyúlik, hogy ha egyszer beleesel, napokig zuhansz”– ijesztgette Vendelt az anyja még gyerekkorában. „Soha ne menjen oda, játszhatsz az erdő szélén, de soha ne menj arra a környékre!”

Vendelt nem kellett tiltani – alapvetőn nem szeretett az erdőbe bemenni. A fák közt rosszul érezte magát. Ha mégis arra kényszerült, hogy anya parancsára hullott ágat gyűjtsön, folyton azt leste, nem mászik-e kullancs rajta. Most is, a vastag törzsek közt haladva, miközben feje fölött egy varjú kezdett károgni, végre megtörve a csendet, kedvetlenség lett úrrá raja. Alig látható ösvényen kanyargott fel, csak fel a hegyen, míg a bokrok megritkultak körötte, majd egy kis lapályra, ért ahol a fák hézagosabban álltak. Tudta, mert anyja néha elhozta idáig, mikor fát gyűjtöttek együtt, hogy azon túl van a légakna, a dögkút, anyja időskori mániájának, és kényszerképzeteinek centruma. Átvágott a tisztáson, lába alatt recsegtek a gallyak. Amikor lenézett, látta, nem gallyak, hanem csontdarabok, fehérre csiszolt bordakosarak, lábszárcsontok hevernek mindenhol. Apró állatok és madarak tetemei feküdtek a réten. Óvatosan, a frissebb darabokat kerülgetve folytatta útját, és közben fejében ismét megszólalt a halott. „A bányászok nagy sietve itt hagytak mindent, csapot-papot, ezt mondták apádnak az öreg szakik” – magyarázta anyja a tisztás szélén állva „Senki nem tudja, miért. Senki sem beszélt arról, hogy mit találtak a föld alatt, és hogy miért olyan mély az az üreg”. Itt sosem folytatta, de Vendel tudta, hogy anyja tovább jutott gondolataiban. A férfi rátért egy kis ösvényre, ami becsatlakozott egy nagyobb, autókerekek vájta útba. Az út lentről, a hegy másik oldalról kanyargott fel. Néhány lépés után orrát megütötte az édes, fojtó szag. A dögkút betonkávája jó tíz méterre volt, befelé az erdőben, vékony csapás vezetett odáig. „Azután kezdődött, hogy az erdészet kijelölte dögkútnak a légaknát” magyarázta a már idős anyja a vasárnapi húslevest szedve Vedelnek „Éjjelente elkezdtek motozni a ház körül. Mindig erre jönnek, nem tudom miért, talán érezték, hogy itt meleg van, vagy látták a fényeket a fák közül, és eszükbe jutott a gazdájuk”.

Vendel papírzsebkendőt vett elő zsebéből, jázmin illatút, az tartotta orra elé, míg a betongyűrűhöz sétált. Kidőlt tábla figyelmeztette a földről „A kútba kizárólag állattetemek dobhatóak, szemét elhelyezése hatóságilag tilos”. Lenézett a sötétségbe. Azt várta, lát valamit, valami csúnyát és riasztóan undorítót, de csak az éjbe vesző mélység, és a lentről felpárolgó bűz volt odalenn. A kút falán nem látszott semmi nyom, sima beton volt, ami lejjebb földes, törmelékes anyagba ment át. Nem élt olyan állat a földön, ami itt fel tudott volna kapaszkodni a felszínre.

„Nem tudom, hogy jönnek ki. Vannak olyan részeik, amikkel lehet, hogy meg tudnak kapaszkodni a kút falán. Vannak csápok és karmok rajtuk, némelyik olyan, mint a polip, vagy a fejükön van egy nagy száj. Nem tudom, de kijönnek, és ez a lényeg” – magyarázta anyja az ágyából, amikor már nagyon gyönge volt.

Vendel elfordult, majd elsietett a kúttól, aztán mély levegőt vett ott, ahol már belélegezhetőnek vélte. Várt egy pillanatig, hátha történik valami, de a józanság és a gyakorlatias gondolkodás győzött a képzelődésen. Visszaindult anyja házához, közben szedegetni kezdte a bogáncsot, mely szövetkabátja karjára ragadt.

Ahogy beért a kertbe, az alkonyat fényei közt apró, fehér szemcsék rajzolódtak ki a levegőben. Hullani kezdett a hó. Igazából kisszemű, gyors mozgású dara volt csak, de megvolt benne az a varázs, ami az első hóra olyannyira jellemző. Vendel megállt a kert közepén, felfelé bámult, kitátotta száját, és kinyújtotta nyelvét, hogy ráessen ez a reszelék. Gyerekeként sokat csinálta ezt, mikor havazott, és ilyenkor megrohanta valami gyöngéd boldogság, ami egyébként oly ritka esemény volt életében.

„Lucifer lezuhant az égből, három napon át esett, majd becsapódva a földbe, és egy iszonyatosan mély üreget vájt„ – jött a fejébe anyja hangja, kijózanítva őt, megtörve a pillanat báját, visszazökkentve a valóságba. Ezt már az utolsó alkalommal mondta, mikor találkoztak, a hétvégén, amikor anyja már csak feküdt és pihegett ágyában. „És az üreg, az akna végén, a föld mélyében, megfagyva a zuhanás burkában, ott vár a végítéletre” – motyogta az anyja, aki sosem volt vallásos, noha kislánykorában megáldozott, sőt, a templomi kórusban is énekelt. Vendel akkor nem értette az eszmefuttatást, a hirtelen jött monológot, csak később, hazafelé, az autóban, az autópályán kapcsolta össze magában a dolgokat. Anyja öregségben elbomló elméje egymásra vetítette képzeteit, primitív magyarázatot adva az éjszakai félelmeinek, az ajtón motozó hangoknak. „Ki lesz, aki megállítja őket, ha én már nem leszek?” – nyafogta anyja a búcsúzáskor. Vendel nem válaszolt, az ápoló a folyosó félhomályából figyelte őket. „Ki fogja visszaadni e szegény, az éjszakában bolyongó teremtményeket, Isten elhagyatott torzszülötteit az enyészetnek?” – és Vendel erre sem tudott válaszolni. Otthagyta anyját, aki pár nappal később végleg elaludt, az ápoló találta meg, törte rá az ajtót egy hideg reggelen.

Bement a házba, gondosan bezárva kulccsal a hátsó ajtót. Visszasétált a nappaliba, az ablakhoz, elhúzta a megsárgult tüllfüggönyt és kibámult. A rozzant kerítésen túl Kovácsék háza látszódott, sötét volt, a gyerek, Vendelnél fiatalabb, elment Pestre vagy külföldre, magukra hagyva az öregeket. Ilyen volt az anyja háza is, és lassan a többi ház is az utcában - idős emberek által lakott épületek, amelyekben hiába várták vissza a fiatalokat. Tekintete a kukára esett, melynek fedelét kinyomta a tor szemete, és hirtelen eszébe jutott, hogy ki tudja, a tor előtt mikor volt utoljára ürítve. A nagydarab, rosszkedvű ápoló biztos nem foglalkozott vele, az anyja pedig az utolsó két hétben már csak a vécére kelt ki az ágyából.

A hirtelen jött ötlet riasztónak tűnt első pillanatra, de megkönnyebbülést is ígért Vendel számára. Nem várta meg, míg józan énje végiggondolja a dolgot, a pillanat ihletétől hajtva az első ajtóhoz sietett, babrált a kulccsal, majd kinyitotta a zárat. A zsanérok csikorogtak, ahogy kilépett. Határozottan a kukához ment. Kinézett a kerítés felett – az utcán nem járt senki –, aztán gyors mozdulattal felrúgta a kukát, és nézte, ahogy a papírtányérok, műanyag poharak, pogácsák, a kaszinótojás krémes sárgája a hószemcsékkel pettyezett gyepre ömlik. Feje felett rebbenve felfénylett az utcai lámpa, pont jó időben, hogy lehajoljon, és a kuka alját megragadva kiborítsa az összes szemetet, majd lábával egyengetve, áttúrja a szemetszsákok, krumplihéj, penészes kenyér és egyéb, fekete, barna hulladékmassza elemeit, míg bele nem akad lábfeje egy különösen nagy és masszív zsákba. Óvatosan megragadta a zsákot, amely a kuka alján lehetett, és kijjebb húzta, el a szeméttől. A zsák nehéz volt, érezni lehetett, egy tömbben lévő dolgot rejt. Megfogta a csücskét, felemelte, és kirázta a tartalmát az alkonyi, hópettyes égbolt alatti földre, anyja, a város földjére.

– Istenem – mondta Vendel, a tetemet bámulva. Ez volt az első szó, amit kimondott, mióta megérkezett, hangja rekedten csengett a növekvő sötétségben.

Nagy, tappancsszerű elülső lábak, oldalt kilógó bélfoszlány, ami nem is bél volt, hanem valami redő, és apró, de karmos hátsó lábak. A fej talán egy kutyáé, vicsorgó torz pofa, bár ép szeme nagy, sárga résbe nyílt, akár a lusta, lomha macskák tekintete. A test megnyúlva, hátul csupasz, elöl bundás, csíkos mintával. Olyan volt, mintha több állatból rakták volna össze. A koponya jobb felét bezúzta anyja csapása, a balta súlya, az elnyílt szájban jól látszottak az éles agyarak, amelyeket a végső agóniában egymásra feszültek. Hátsó lábain ujjnyi, sötét karmok meredeztek, és ahogy cipője orrával a hasára fordította, Vendel felfedezte, hogy a redőszerű kinövés, ami a hátából indul, igazából hártyás denevérszárny.

Ki tudja ma már megmondani, meddig állt a dög felett, nem is ügyelve a bűzre, mely a tetemből tekergődzött elő. Az biztos, hogy este lett, mikorra visszalökdöste egy bottal a zsákba, a zsákot a kukába, majd a konyhai kislapáttal a többi szemetet óvatosan rátöltötte. Végül kinyitotta a kaput, és kihúzta a kukát az utcára. Hétfő este volt, másnap reggel majd kiürítik a szemetesek.

Mikor végzett mindezzel, visszament a házba, de előtte gondosan becsukta a kaput, bezárta maga mögött az első ajtót, aztán a hátsóhoz ballagott, azt is bezárta. Igaz, előtte még kilesett a kertbe. Az ösvényen nem moccant semmi. Próbálta a hátsó ajtó fölött lámpát – biztonságos, sárga fénnyel égett. Úgy hagyta. Végül visszament anyja hálószobájába, de nem kapcsolt világítást, leroskadt az ágyra, hagyta, hogy beburkolja az elmúlás szaga. Ült a sötétségben, majd észbe kapott, lenyúlt a lába mellé, rövid keresés után megtalált, ölébe fektette a baltát, aztán úgy maradt, mozdulatlanul nagyon sokáig.

Várt.

vége